A rohírok háborúja kritika - Karinnal

...avagy beszélgessünk a becsületről, a bosszúról, és arról, hogy miért fontos a kulturális kontextus

A rohírok háborúja 2024 decemberében került a mozikba, és A hatalom gyűrűi után a legújabb eleme A Gyűrűk Ura filmes univerzumának. A történet kétszáz évvel Frodóék kalandja előtt játszódik, Rohanban, ahol ekkor épp a Helm-szurdok nevét is adó Helm Hammerhand (magyar változatban Pörölykezű Helm) a király. A film az ő háborúját meséli el egy rivális uralkodóval, Wulffal, amely egy elutasított házassági ajánlat és egy tragikus végkimenetelű párbaj okán pattan ki. Ez a viszály vezet a gyűrűháború idején uralkodó rohani dinasztia felemelkedéséhez, és alapozza meg Kürtvár mítoszát is.

A film egyik különlegessége, hogy a történet, a Középfölde-mitológia korábban filmre vitt részeivel ellentétben anime formátumban került képernyőre – a rendezőt, Kamiyama Kenjit, elsősorban a Ghost in the Shell sorozatokon végzett munkája tette ismertté. A producergárdában megjelenik ugyan a régi filmek egyik forgatókönyvírója (Philippa Boyens), de A rohírok háborúja nem csak ezekre építkezik, hanem sokat merít japán alkotók munkáiból is.

Bár nagyon szeretem a Gyűrűk Ura univerzumát, de nem ismerem igazán mélyen, és a rohírok alapjául szolgáló óangol kultúráról különösen keveset tudok, ezért ehhez a bejegyzéshez segítséget kértem egy kedves barátnőmtől, Karintól, aki viszont foglalkozik ezzel a témával az egyetemen is. A cikk kettőnk beszélgetéséből készült, viszont a szakmai része tőle származik. Bár kritika, de részletesen tárgyalja a cselekményt, így spoileres.

Háttérzenének természetesen javaslom a trilógia soundtrackjét (a The Ride of the Rohirrim kötelező), de Paris Paloma The Riderjét is érdemes meghallgatni: nekem személy szerint annyira nem tetszett, de mint A rohírok háborújának fő témája (ami az egész filmnél óangolabb, köszönhetően az egyetlen óangol sornak), azért egyértelműen kapcsolódik hozzá. 

Vágjunk is bele!

A történet A Gyűrűk Ura A függelékének „Éorl háza” c. fejezetén alapul. Eszerint Fréca, egy dúnföldi származású úr, aki nem igazán törődik Pörölykezű Helm uralmával egy tanács során megkéri a királytól a lánya (a filmben Hèra) kezét a saját fia, Wulf számára. Helm elutasítja a kérést, sértegetni kezdi Frécát, és a konfliktus végül egy párbajjal zárul, amelyben Helm meg is öli a férfit. Négy évvel később Wulf megtámadja Rohant, és Helm emberei visszahúzódnak Kürtvárba (a későbbi Helm-szurdokba), hogy ott várják meg a tél végét. A harcokban Helm és két fia (Háma és Haleth) is elesik, a lányának sorsa a könyvben ismeretlen. Rohan következő királya végül Helm unokaöccse, Fréaláf lesz, aki mondhatni a függelékben lefestett történet rejtett protagonistája – ő az, aki ténylegesen megnyeri a háborút Wulf ellen és foglalja vissza Edorast. A Gyűrűk Ura eseményeihez (Théoden őseinek bemutatásán túl) abban is kapcsolódik ez a történet, hogy megalapozza Szarumán erősödését és Vasudvard felépítését – a függelék említi, hogy rohírok meggyengülése hozzájárult, hogy elkezdje kiterjeszteni a befolyását a területen.

Hèra a sasokkal. Erre még visszatérünk.

A film ezzel szemben Hèra karakterére fókuszál, őt helyezi a háború eseményeinek középpontjába is, mint Helm egyetlen, vadóc lányát, aki két bátyja mellett nevelkedve „előbb tudott lovagolni, mint járni”. A szerepe nem áll meg a házassági ajánlatnál, ott van és harcol Kürtvárban, kapcsolatban áll a világ mágikusabb részével is (például valamiért jól kijön a sasokkal), sőt, egy ponton még Rohan trónjára is esélyesnek tartják. A film legalább annyira akar Hèra modern hőstörténete lenni, mint feldolgozni a függelék eseményeit, és ezzel sajnos több probléma is adódik. 

Rohan és az óangol kultúra – avagy min alapul Pörölykezű Helm országa, és miért nem kéne ezt elfelejteni?

A Gyűrűk Urában kezdettől érezhető, hogy a rohírok alapja az óangol kultúra volt. A rohírok nyelve gyakorlatilag az óangol. Megjelenik ez a rohani szereplők nevében, de a helyszínek és a fajok elnevezésében is. A théoden szó “vezető, herceg”; a meara szó “lovak”; az edoras “házak, kerítések” jelentéssel rendelkezik (ez utóbbi kettő többesszámú főnévnek számítanak az óangol nyelvtan szerint). A film készítőinek a rohír kultúra és a világépítés ezen jelentésrétege valószínűleg nem sokat számított, és erről már a főhősnő neve is árulkodik: Hèra név az óangolban nem létezik, és ha létezne is, minden valószínűség szerint férfinév lenne, mivel a nyelvben az a-ra végződő főnevek - és ezáltal tulajdonnevek is - maszkulinok. Annyit legalább megadhatunk a készítőknek, hogy a főszereplő elnevezése legalább nem Héra görög istennőre utal, ugyanis állításuk szerint Hera Hilmar színésznő neve adta hozzá az ötletet. Az ugyan jó kérdés, pontosan mit is keres az e-n egy fordított ékezet, és az is, hogy az óangolok vajon egyetértettek volna-e azzal, hogy összemossák őket északabbra élő kuzinjaikkal, de az ékezet iránya és a rokonnépek összekeverése még a film kisebb kulturális problémái közé tartoznak.

Mi az az óangol nyelv és az óangol korszak?

Mindenekelőtt: nem, a TikTok-trendek tévednek, és noha Shakespeare mai szemmel nézve régi(es) és nehezen érthető nyelvet használ, nyelvészeti szempontból az bizony még korai modern angolnak minősül.
Az óangol korszak kezdetéhez egészen az 5. századig kell visszamennünk, amikor is az angolszász népek letelepedtek a mai Anglia területén. Ez a korszak egészen 1066-ig, a hastingsi csatáig, és a Normann-kor kezdetéig tartott. Az ebben az időszakban, az angolszász népek által használt nyelvet nevezik óangolnak (vagy angolszásznak), és ez a nyelv a mai angol ismeretében, néhány szó kivételével, gyakorlatilag nem is érthető.
A korszak legismertebb műve a többször is megfilmesített Beowulf, amellyel Tolkien maga is sokat foglalkozott, többek között prózafordítást is készített belőle.

A kulturális kontextus azonban fontos (lenne): ebben a történetben különösen, mert ugyanazok az események teljesen más hangulatot keltenek attól függően, hogy óangol vagy nem óangol nézőpontból látjuk őket. A függelék kimondja, hogy Helm párbajra hívta és megölte Frécát, ezzel pedig magára haragította Fréca fiát, Wulfot. Az óangol kultúra ismerete nélkül ez szinte görög tragédiára hajaz: Helm jellemhibája az indulatosság, amely egy rossz döntéshez vezet – ezután pedig hiába próbálja megvédeni a népét és a családját, végül elbukik. Óangol szemmel azonban egészen máshogy fest a helyzet.

Helm nem tartja be a szociális konvenciókat: egyrészt királyként beleáll a konfliktusba, ami eleve megkérdőjelezhető, de legalábbis vitatható döntés. Másrészt maga párbajozik, ami felveti a kérdést, hogy miért nincs senki, aki kiállt volna helyette - hisz kellene, hogy legyen olyan harcosa, aki ilyenkor tettre kész -, ha pedig volt, Helm miért utasította el. Harmadrészt pedig nem fizetett: mert az óangol bosszúkultúra sokkal bonyolultabb a szemet szemért elvnél.

Wulf megkéri Hèra kezét

Az óangol társadalom - törvénykezés szintjén, legalábbis - igyekezett elkerülni a vérbosszút; azokat a helyzeteket, amikor egyetlen haláleset végül nemzetségek, nemzetek pusztulásához vezet. Hogy elejét vegyék a bosszúállósdinak, és lehetővé tegyék az ellenségeskedés barátibb rendezését, lehetőleg elejét véve a további gyilkosságoknak, a wergild vagy weregild - szószerinti fordításban “emberpénz” - intézménye jelent meg. Eszerint ha valaki megkárosít egy másik embert (nem feltétlenül csak gyilkosság esetén, lehet szó csonkításról vagy balesetről is), annak fel kell csapnia a törvénykönyvet, és megnézni, hogy mennyit kell fizetnie az okozott kárért. Ennek az elmulasztása ugyanakkor igencsak barbár lépés: a Beowulf szövege példul utal rá, hogy a dánokat mészárló Grendelt nem feltétlenül az elkövetett gyilkosságok, hanem a wergildfizetés elmulasztása teszi igazán szörnyeteggé.

Tolkien írásaiban is van utalás arra, hogy ez a „fizetség” megjelenik Középföldén, noha inkább Gondorral, mintsem Rohannal kapcsolatban. Isildur ugyanakkor az Egy Gyűrűt mint weregildet veszi magához, és Helm uralkodása utána egy gondori helytartó weregildet küld a rohani uralkodónak a fiai halála okán. Ebben az esetben ugyanakkor nem a helytartó okozta a haláleseteket; a hercegek egy Rohan és Gondor által közösen vívott csatában estek el. Maga a fogalom ugyanakkor létezik, és tartalmaz egy hozzátársított bűntudat- és felelősségérzetet is. A film tehát az egyik első hibát ott véti, hogy fel sem merül, hogy Fréca haláláért fizetni kéne – pénzben, nem vérben. Nem veti fel Helm, Wulf, vagy éppen a tanácsadóik (ha esetleg azzal indokolnánk, hogy mindketten túl impulzívak gondolkodni). Ezzel pedig elveszi a felelősség egy részét Helmtől, hiszen megfosztja egy lehetőségtől, amellyel békés körülmények között rendezhetné a konfliktust – vagyis sokkal szimpatikusabb személyiségnek ábrázolja, mint Tolkien. Helm (illetve Hèra) pozitív ábrázolásáért pedig az antagonista komplexitásával is fizetünk. Wulf a történet elején izgalmas figurának indul, akinek megvannak a saját motivációi és a kapcsolata a főhősnővel, de a film forgatókönyve összességében azt sugallja, hogy valójában Hèra és Helm ítélete helyes volt: egy gonosz emberről van szó, aki nem érdemli meg a lány kezét. Ha a bosszúvágyát mernék indokoltnak mutatni, ha Helm hibáit mernék hangsúlyozni, akkor Wulf is a film értékes része lenne.

Helm és Fréca párbaja

A film ott is változtat egy részleten, hogy Helm a párbaj után száműzi Wulfot, ami a függelékben nem szerepel (ott csak annyit tudunk, hogy évekkel később a dúnföldiek összegyűltek Vasudvard körül, és ekkor már Wulf a vezérük). A könyvben ez teljesen működik, hiszen Helm nem fizet, nem teszi a dolgát, tehát Wulfnak eleve van elég motivációja ellene fordulni, A rohírok háborújában viszont szükség van erre az extra részletre. Ezzel viszont újabb problémák merülnek fel, hiszen óangol kontextusban a száműzetés is nagyon mást jelent. Wulf, illetve később Fréaláf, Helm unokaöccse is száműzetésbe kényszerül – az óangoloknál pedig a száműzetésnél sokkal jobb opció a halál. A halálban az embernek lehetősége van kiállni valamiért, a száműzetés viszont elvágja a szociális kapcsolatokat. Nagyon sok versben találni valószínűleg száműzetésről szóló beszámolót, például a The Seafarer-ben (magyarul A hajós, illetve A tengeri hajós címen készültek fordításai), a The Wandererben, vagy a Wife’s lamentben (A feleség panasza, vagy Szomorú magamról…). A száműzetés attól igazán borzalmas, hogy elvágja az embert a múltjától: már nem térhet vissza. Nem térhet vissza a királyához, a vezéréhez, az életet és a közösséget jelképező csarnokba, és ez önmagában is rémes. Elvágja ugyanakkor a jövőjétől is: egy óangol harcos pozitív jövőképe meghalni a királyáért, de legalábbis olyan életet élni, amely biztosítja a harcos nevének és dicsőségének fennmaradását. Ha valakit száműznek, erre többé nincs lehetősége. Nincsen királya, nincsen pozitív hírneve, meg fog öregedni és meg fog halni. A filmben ezzel szemben a karakterek nem élik meg igazi tragédiaként a száműzetésüket. A két toronyban Éomert teljesen összetöri egy ilyen ítélet, A rohírok háborújában viszont Fréaláf szépen szervezi a saját seregeit, hogy tudjon segíteni (és hosszú távon senkire nem neheztel), Wulfot pedig végig az apja halála miatt érzett harag és hatalomvágy mozgatja, így ő sem igazán reflektál arra, hogy milyen helyzetbe került a párbaj után.

Az óangol szövegek a megöregedésről sem nyilatkoznak túl szépen, amit Helm kapcsán szintén érdemes megemlíteni. A vallásos szövegekben az öregség mint a pokol egyik formája jelenik meg. Természetesen az óangol környezetben is léteznek segítő öreg karakterek, de őket körüllengi egyfajta tragikum: a Beowulfban például Hrothgar kapcsán hangsúlyozzák, hogy már öreg, rászorul másokra, és ő is gyengébbnek és törékenyebbnek érzi magát, valódi ereje már a bölcsességében rejlik. Beowulfra is igaz, hogy az utolsó harcában meghal, és akkor már ő is hangsúlyosan öreg. Ez utóbbi valamennyire párhuzamba is állítható Helm sorsával a történetben. Pont ezért a filmnek rengeteg lehetősége volt megmutatni, hogy rászorul másokra: ha azt látjuk, hogy erőteljesen támaszkodik a fiaira (majd elveszíti őket), az önmagában egy tragédia. De láthattuk volna, ahogy az unokaöccséhez (a leendő királyhoz), vagy akár a lányához fordul segítségért. Emellett pedig Helm impulzivitása rávilágíthatott volna arra is, hogy a király büszkesége még a korral együtt járó bölcsességet is elhomályosította.

Helm és a gyermekei Edoras csarnokában

Helm kapcsolatrendszere sem igazán illeszkedik a kulturális kontextushoz. A Hèrával való apa-lánya dinamika persze erős a filmben, de sok szempontból modern. Helm folyamatosan elveti a tanácsokat, senkire nem támaszkodik igazán – ez is beleférne a történetbe, hiszen ez is egy jellemhiba, de a film sosem sugallja, hogy a király ezzel mekkora bajt hozott saját magára. A karakterek nem igazán reflektálnak erre a kérdésre, Hèra, akivel a legtöbb időt töltjük nem is igazán kerül olyan helyzetekbe, ahol megtehetné. Fréaláf lenne az egyetlen karakter, aki a száműzetésében (és a saját harcaiban) kritikát fogalmazhatna meg, hiszen őt Helm eldobta magától, ő viszont mindent megtett a népükért – helyette csak egy Gandalf referenciát kapott, mikor az utolsó pillanatban, felkelő nap helyett felkelő holddal megérkezik a szurdokba… igaz, eddigre Hèra már legyőzte Wulfot is, de nem baj, azért ott volt.

És persze, Helm és Fréaláf kapcsolata, ismét, kulturálisan sincs helyén. Modern szemmel teljesen logikus, hogy egy felnőtt férfi a saját gyerekeivel, fiaival, de főleg az egyszem lányával viselkedik védelmezően. A film pontosan ezt mutatja be. Az óangol kultúrában azonban az egyik legközelebbi rokon, akiben egy harcos a legjobban megbízik, akire legjobban vigyáz és legjobban hallgat, az unokaöcs. A lánytestvér fia tulajdonképpen a védelmezett, mentorált családtag, és Fréaláf pontosan ez Helm számára – a filmben azonban alig látjuk, hogy ténylegesen közel állna a nagybátyjához. 

Hèra – a főhősnő óangol és sok más szemszögből

Hèra meglehetősen modern, sok young adultra és fantasy-ra jellemző női karakter. Nem akar házasodni, független akar maradni, és persze harcolni akar, de a közösség, amiben él, ezt nem teszi lehetővé számára: a környezete (Éowyn kezdeti narrációja alapján) kezdettől vadnak és makacsnak ítéli miatta. 

Az az óangolokkal foglalkozó tudósok között is vita, hogy az óangol korban pontosan mennyire voltak elnyomottak a nők, de az nagyjából biztos, hogy az általános közvélemény - már csak a középkorról kialakult negatív kép alapján - rosszabbnak képzeli el a helyzetet a valódinál. Az akkori nőknek sok szempontból jobb dolga volt, mint a történelem más szakaszaiban élőknek, ideértve a viktoriánus kort, de akár a Normann-kort is. Egy nő örökölhetett házasságban is, és az öröksége a saját tulajdona maradt. Ez olyan országokban, mint az Egyesült Államok, 1974-ig nem volt teljesen alapvető – Amerikában akkortájt vált lehetségessé, hogy egy nő saját számlát nyisson. Voltak angolszász királynők, fontos koedukált kolostorok vezetői is lehettek nők – sőt, ez még később is megmaradt. Wergildet a szexuális zaklatásért; a kelletlen érintésekért is fizetni kellett. Az, hogy Hèra nem akar házasodni, mert fél, hogy elveszíti önmagát és a jogait, hiszen függeni fog egy férfitól, butácska gondolat: ha Hèrának például saját földje lett volna, az az övé marad a házasságban is. 

Wealhtheow a 2007-es Beowulf filmben

Azt is érdemes kiemelni, hogy az óangol kultúrában a nőknek a politikai házasságok által békeszerzői szerepe is volt. Az vitatott, hogy mennyire volt tényleges hatalmuk, vagy milyen formában, de a Beowulfban például felmerül Hrothgar felesége, Wealhtheow kapcsán is, hogy mekkora politikai szereppel bír valójában. Sokszor úgy tűnik, mintha próbálná manipulálni Beowulfot is, akár fenyegetni; aktívan hat Hrothgarra magára is. És a teljes költeményben négy királynő figura jelenik meg, ami úgy, hogy egy kifejezetten férfiasnak tartott versről van szó, meglepő.

Arról természetesen vannak viták, hogy a Beowulfban megjelenő női karakterek mennyire pozitívak vagy mit lehet elmondani róluk és az útjukról, de azt mindenképp kijelenthetjük, hogy jelen vannak, és vagy konkrét szerepük van a cselekményben, vagy pedig beágyazott történetek keretében árnyalják az eseményeket. Wealtheow például a csarnok közösségi élményét is alakítja, hiszen ő beszélget a harcosokkal, bort visz nekik, erősen szimbolikus figura – és Hèra figurájában, a női szerepről alkotott véleményében az árnyéka sem jelenik meg ennek. 

Olwyn Hèrával

A rohírok háborújában Hèrán kívül egyetlen fontosabb női karaktert ismerünk meg, a dajkáját, Olwynt, aki maga is harcos (angol változatban shieldmaidennek nevezik a rohani harcos nőket – magyarul Éowynra páncélinges szűzként hivatkoztak). Ezzel kulturális szempontból sincs feltétlenül gond, azért sem, mert vitatott kérdés, hogy az óangoloknál mennyire lehettek harcos nők. Azt mindenesetre elmondhatjuk, hogy az óangol irodalomban szerepelnek harcos, vagy legalább harcias női karakterek: például Judit, Elene, vagy Juliana. Judit azonos az ószövetségi karakterrel, és hozzá hasonlóan le is fejez egy gonosz hadvezért, Elene egy császárnő, Juliana pedig ráijeszt az ördögre az érveivel. A buktató csupán annyi, hogy egyikük sem angolszász, ami sok vitát generál. Ami kicsit utalhat arra, hogy mégis valamennyire magukénak érezték ezeket a hősnőket, hogy Juditot például göndör hajúnak írják le, hasonlóan az óangolokhoz. A harcos nők között megemlítendő természetesen Grendel anyja a Beowulfból. Az ő gonoszsága erősen olvasatfüggő is, de az biztos, hogy női karakter, aki harcol, aki saját maga akar bosszút állni a fia haláláért. Érdekesség, hogy a szöveg egy ponton hivatkozik rá ugyanazzal a kifejezéssel, amellyel Beowulfra is, és amely akár méltó ellenfelet is jelenthet. Annyit tehát biztosan sugall a Beowulf szövegezése is, hogy egy hősnek lehet méltó ellenfele egy nőalak. A rohírok háborúja Olwynja jól beleillik ebbe a képbe, helyén van a történetben, női szereplőként valamennyivel komplexebbnek és reálisabbnak is hat, mint a főhősnő maga – ráadásul az ő karakterdizájnja az egyik legjobb, mert göndör hajú, és tényleg óangolnak néz ki.

Ami viszont probléma, hogy a filmben más, pozitív, kidolgozott nőkkel nem igazán találkozunk: Hèra anyjáról semmi mást nem tudunk meg, csak azt, hogy meghalt a lánya születésekor. Nem tudjuk, milyen királyné volt, milyen hatást gyakorolt Rohanra, Helmre, a fiaira, mennyire hasonlított a lányára. Szintén fájdalmas Fréaláf feleségének a hiánya is. Az idővonal szerint Helm unokaöccse nem csak házas a film idején, de már egy fia is született – a film végén, Fréaláf trónra lépésével a felesége is királyné és egy trónörökös anyja lesz. Olyan, mintha azok a női karakterek, akik nem a független, harcos archetípusba tartoznak, nem érdemelnék meg ugyanazt a figyelmet és kidolgozást, mint Hèra, hiszen már kapcsolódnak egy férfihez. Ez pedig azon túl, hogy bosszantó, azért is probléma, mert Hèra személyiségének egyes elemeit sokkal jobban be lehetne mutatni az anyja ismeretében. Nem tudjuk, igazából miért ellenzi ennyire a házasságot - különösen, mert Wulf a bemutatásakor, még azelőtt, hogy film eseményei igazolnák, hogy mennyire hatalomvágyó, kifejezetten pozitív figuraként jelenik meg. Hèra gyerekkori barátja volt, kardozott vele, támogatta, hogy harcos legyen, tehát határozottan nem tűnik egy borzalmas férjjelöltnek egy szabadszellemű lány számára. Ha többet tudnánk a házas nőkről, akik körülvették Hèrát, jobban fel lehetne építeni az ellenérzéseit, és ahelyett, hogy egyszerűen függetlennek és vadnak ábrázoljuk, egy valóban komplex személyiséggé válhatna, aki okkal akarja elkerülni a párkapcsolatokat. 

A végső párbaj Hèra és Wulf között

A filmben az is érdekes – Hèra általános hozzáállása mellett - hogy az, hogy nem akar hozzámenni Wulfhoz, erősen az ő saját döntése, amit Helm az apjaként támogat. A karakterek közül senki nem kéri számon a lányt azért, hogy elmulasztotta a kötelességét a népe felé – kicsit olyan, mintha a forgatókönyv levenne Helm válláról valamennyi felelősséget (hiszen a lánya az, aki nem akart házasodni), de nem helyezi Hèráéra sem, mert őt viszont úgy mutatja be, mint akinek joga van a szabadságához. Az óangol irodalomból kiindulva – vagy egyszerűen további szereplők, sorsok bevezetésével – mindegyik karakter álláspontja indokolható lenne. Helm érezhetné úgy, hogy a lánya döntésétől teljesen függetlenül is megvan az esély rá, hogy vérengzésbe torkollik a konfliktusa Frécával (a Beowulfban is előfordultak olyan házassági szövetségek, amik nem oldották meg a konfliktust – egy fél mondatban elég lenne megjegyezni, hogy látta már más törzsnél, hogy hogy sült el a dolog). A rohírok háborújában azonban ez a két karakter hiába dönt aktívan, mégis áldozatként jelenik meg – pedig az esendőségük rengeteget adhatna a cselekményhez. Egy olyan Hèra, aki úgy harcolja végig a filmet, hogy közben tudja, miatta haltak meg a testvérei, jogosan állítaná, hogy ő a „halál menyasszonya”. Nem egy dramatikus belépő lenne egy hősi párbajhoz, hanem tényleg az ő személyes tragédiájának és bukásainak szimbóluma. Óangol szemmel a történet egyik legszebb zárása lenne, ha Hèra végül meghalna a párbajban azért, hogy Fréaláf időben érkezzen: azon túl, hogy szimbolikusan a halálával mentesíthetné a népét a saját és az apja bűneitől, a királyát szolgálva, csatában esne el. Ezzel szemben a film happy endje ismét modern – Hèra szabadon, büszkén járja a vidéket élete végéig, együtt dolgozik Gandalffal, és nem tudunk róla, hogy valaha ismét csatába kellene vonulnia.

Háma és Haleth – avagy mitől lesz tragikus egy halál?

Hèra két testvérének halála ugyancsak nagy változtatás a függelékben leírthoz képest – Haleth esetén apró változtatások voltak (amik azonban is ismét nagy hatásúak), Háma viszont teljesen más sorsra jutott. 

Haleth utolsó harca

A függelék szerint Edoras ostrománál Haleth, az idősebbik testvér az utolsó, aki a csarnok ajtaját védi. A filmben is igaz, hogy az ajtónál hal meg, ugyanakkor nem ő az utolsó – Hèra az, aki utoljára marad, tanúja a halálának, és akit végül meg is mentenek. Az óangoloknál vezetőként utoljára meghalni borzalmas gondolat: azt jelenti, hogy az elhunyt cserben hagyta az összes harcosát (hiszen meghaltak a vezetése alatt). Nem marad senki, aki bosszút állna a haláláért, emlékezne rá, vagy aki biztosíthatná a győzelmet, amelyért az életét adta; gyakorlatilag értelmetlen áldozattá válik. Ezt Hèra jelenléte feloldja, hiszen Haleth őt is védi, nem egyedül és reményvesztetten hal meg, pedig ezt a tragédiát lehetne ábrázolni, és az anime formátum kifejezetten jó lehetőséget is biztosít rá. Az animékben bevett gyakorlat a „gondolatszinkron”, amely során belelátunk egy karakter fejébe. Nagyon gyakori eszköz melankolikusabb jeleneteknél, erős érzelmi töltetű helyzetekben, és haláljeleneteknél is. A rohírok háborúja egyáltalán nem él ezzel az eszközzel, az egyetlen „hang” ami nem a szereplők beszéde, Éowyn már említett narrációja, ezáltal azonban a helyzet teljes tragikuma felfedezetlen marad.

Háma a függelék szerint néhány emberével kiment a hóba Kürtvár ostrománál, hogy élelmet szerezzen, mikor kezdtek kifogyni a készletekből, és nem tért vissza: a sorsa ismeretlen, valószínűleg halálra fagyott vagy éhen halt. Ez óangol szempontból egyrészt azért szomorú, mert Háma nem is csatában hal meg, másrészt gyakori téma az óangol hősök esetén a hírnév kérdése, hogy hogyan marad meg az emlékezetük a haláluk után. Háma esetén azt sem tudjuk, hogyan halt meg, nincs híre, nincs jelentősége annak, hogy odaveszett, így ennél rosszabb halált egy óangol herceg számára elképzelni is nehéz. A filmben ezzel szemben Wulf túszul ejti Hámát, és Hèra és Helm szeme láttára végzi ki. Ennek is megvan a maga tragédiája, de mégis másképp szörnyű, mint a regénybeli változat: Háma halála is egyértelműen a modern nézőre akart hatni, és nem egy óangol szemmel tragikus sorsot lefesteni. 

Karakterdizájnok – van, amikor tényleg fontos a hajszín

Fréaláf királyként a zárásban

Apró részlet, de szintén kicsit zavaró, az, ahogy a karaktereket ábrázolják a filmben. Már említett módon Olwyn az egyetlen figura, aki ténylegesen óangolnak is néz ki, de még a kisebb gond, hogy nem igazán látunk más göndör hajú szereplőt. Sokkal problémásabb például Fréaláf dizájnja, aki kreol bőrű, sötét hajú, sötét szemű fiatal férfiként jelenik meg – első ránézésre is egyértelműen jobban hasonlít Frécára és Wulfra, mint Helmre és a fiaira. Ez azért is zavaró, mert a függelék kifejezetten kiemeli, hogy Fréca sötét haja a dúnföldi származás jele – ugyan a férfi állítja, hogy Fréawine királytól származik, a megjelenése miatt ebben mindenki kételkedik, és sejthető, hogy kicsit ki is nézik érte. Az, hogy a leendő király, Helm örököse ugyanazokkal a kinézeti elemekkel bír, amiért az ellenséget idegennek ítélték, és ez egyszer sem kerül szóba, sok kérdést vet fel. Azt is érdemes megjegyezni, hogy Fréaláf leszármazottait ismerjük: Théoden, Éomer és Éowyn mind az ő vérvonalába tartoznak. A rohírok háborújában Helm családja nagyrészt szőkékből áll – Haleth karakterdizájnja erősen hajaz is Éomerre – de Fréaláf minden leszármazottja is látványosan szőke. Persze, a Gyűrűk Uráig sok idő telik el, sok generáció, lehetséges, hogy újra megjelenjen a szőke haj, de különösen mert a sötét haj és sötét szem elég erősen domináns tulajdonságok, nem volt a legjobb választás, hogy pont Fréaláf megjelenését akarták egyedibbre. 

Hèra legtipikusabb öltözete a filmben

És persze ugyanez igaz a főhősnőre is. Hèra első ránézésre inkább keltának hat, mint óangolnak élénk vörös hajával, zöld szemével, világos bőrével. Itt is felmerül a genetika kérdése: Hèra egyetlen rokona sem vörös hajú, sőt, a rohírok között általánosságban nem látunk hasonló megjelenést. A ruhái szintén furcsák, sokkal jobban hasonlítanak modern, animés karakterdizájnokra, mint bármilyen óangol kori öltözetre (az általában viselt, hosszú csizmás darab például kifejezetten emlékeztet a Genshin Impact-ből Jean jelmezére). Az egyetlen, ami igazán jól néz ki, az az utolsó jelenetben hordott: ez lényegében egy egyszerű férfiruha, amit kicsit személyreszabtak. Hèra dizájnjánál valószínűleg sokkal fontosabb szempont volt, hogy emlékezetes és egyedi legyen mint főhős, mint az, hogy mennyire illik a világba, amelyben él, és ez sajnos nem sült el jól. Kulturális részlet még, hogy a fehér esküvői ruha sem igazán passzol a környezetbe: a fehér ruha Viktória királynő után vált elterjedté, és a Peter Jackson-filmekben is érdemes megfigyelni, hogy mindegyik menyasszony színesbe öltözik. Arwen eljegyzési ruhája halványzöld, Rozié pedig sárga és virágos. A filmművészetben viszont gyakori baki, hogy a modern, fehér ruhás esküvőt ráhúzzuk szinte bármilyen történelmi korra: a József, az álmok királyában egy egyiptomi esküvőt jelenítenek meg fehér ruhával (az ókori egyiptomban egyáltalán nem volt mai értelemben vett esküvő), de a Bridgerton-szériában is kivétel nélkül minden menyasszonyi ruha fehér. A rohírok háborújában könnyen lehetett volna más színt választani, és csak megemlíteni, hogy esküvői ruháról van szó – jópofa lehetőség a világ egy apró részleteinek bővítésére.

A narráció – Hèra és Éowyn

A rohírok háborúját, már említett módon Éowyn narrálja – Philippa Boyens ezt azzal indokolta, hogy Éowyn ismerős hang, akinek a jelenléte segíti az írókat, és a narráció kapaszkodót nyújthat azoknak a nézőknek, akik nem ismerik mélyebben Tolkien világát. Azt is említette, hogy mivel a történet részletekből és kivonatokból áll össze, illik hozzá, hogy szájhagyomány útján terjedő folklórként jelenítsék meg.

És a film itt fut bele az első problémába, mert az óangol kultúrában a történetmesélőknek (scopoknak) is külön szerepe volt, Éowyn pedig – az alapján, amit tudunk róla – sosem volt történetmesélő. Nem láttuk szórakoztató szerepben, nem láttuk, hogy tanult volna ilyesmit, vagyis ez az ábrázolása erősen ellentétben áll azzal, amit a Gyűrűk Urából megtudtunk róla. Sőt, még ha a kulturális elemeket elengedjük, akkor is, Éowyn jellemzően egy introvertáltabb figuraként jelent meg, kevés helyzetben lehet indíttatása mesélni. Egy lehetséges pillanat a Helm-szurdoki csata, ami alatt ő volt az, aki erőt adott az embereknek - ehhez viszont nem elég csak a hangját hallani, hanem jó lett volna egy jelenet, ami felvezeti narrátorként.

Éowyn (Miranda Otto) és Faramir (David Wenham)

Bár a készítők ezt nem említették külön, erősen sejthető, hogy valamennyire párhuzamba is akarták állítani Hèra karakterét Éowynnal, akit azért elterjedten a Gyűrűk Ura harcos női karaktereként ismernek. Ennek kapcsán viszont ismét felmerül Hèra averziója a házassággal kapcsolatban – mert Éowynnak kifejezetten segített egy kapcsolat, hogy ki tudjon jönni a depressziójából. Faramirral a Gyűrűk Ura végén akkor találkozik, mikor mindketten fizikailag is sérültek, és miközben talpra állnak, érzelmileg is gyógyítják egymást. Beszélgetnek, ismerkednek, Faramir tiszteletben tartja a lány érzéseit Aragorn irányában is, és hagyja, hogy ő hozza meg a döntést, hogy mellette akar maradni. Éowyn magánya, az, hogy nem tudott elképzelni magának egy nyugodt kapcsolatot és jövőképet nem azért volt hangsúlyos, mert nem akart ilyen jövőt, hanem azért, mert a világban nem létezett éppen béke. A Gyűrűk Urában általában jellemző, hogy nemcsak női, hanem férfikarakterek számára is a pozitív végkifejlethez tartozott a házasság és a letelepedés gondolata (elég csak Samura vagy Aragornra gondolni), a magány pedig sokszor kifejezetten a múltban ragadással lett párhuzamba állítva - Frodó nem épül fel a PTSD-ből, eltávolodik a barátaitól, nem lesz családja. Ez egyértelműen eredt Tolkien saját világnézetéből is, de tudva, hogy ő mennyire idealizálta a feleségét és imádta a családját, az ő szemében a házasság valószínűleg a szerelem, a boldogság, a megbékülés megtalálásának szimbóluma, nem valami, amit kívülről ráerőltetnek a karaktereire. 

Éowyn attitűdje a harc felé is más, mint Hèráé: az övé ténylegesen egy óangol mentalitás. Amikor Aragorn rákérdez, hogy mitől fél, Éowyn válasza:

„– A kalitkától – felelte. – Attól, hogy rácsok mögött maradjak, míg csak a megszokás és a kor el nem fogadtatja őket, s a nagy tettek lehetősége el nem múlik, hogy már eszembe se jut, s már nem is vágyom rá.”

Éowyn és a Boszorkányúr

Ebben megjelenik a korábban már említett megöregedéstől való félelem, de utal a csatában való halál vágyára is. Egyben viszont megjelenik benne a kényszer gondolata, hogy ki kell törni a rácsok mögül, mert az alternatíva rosszabb. Hèra kezdettől szabad, a film elején még háború sincs – ő a harcért akar harcolni, gyerekesen álmodozik róla, kalandra vágyik, a felelősség hiányára. Éowyn viselkedése éles csatában is teljesen eltér A rohírok háborúja főhősnőjétől: bár a Gyűrűk Ura egyik legikonikusabbá vált „girlpower” jelenete, amikor szembeszáll a Boszorkányúrral, de még az is kétféleképpen értelmezhető. Éowyn nem férfi („no man”) mert nő, de ugyanez a mondat azt is magába foglalja, hogy nem egyedül harcol, hanem ott van vele Trufa is (aki férfinak férfi, csak épp embernek nem ember), és ott van motivációs erőként Théoden; a király, a nagybátyja, akiért küzd. A képességei nincsenek piedesztálra emelve, nem a legjobb harcos (az erejére inkább Éomer kap megjegyzéseket), egyszerűen egy ember, aki teszi, amit tenni kell. Mikor csatába megy, a katonák, akik körülveszik, tudják róla, hogy nő, de egy célért küzdenek, ezért senki nem árulja el. Éowyn esetében az, hogy harcol, belesimulás a közösségbe, Hèra számára viszont kiemelkedés. Ő magányos hős, nem használja ki, hogy vannak társai és követnék. Még a film tetőpontja, a párbaj is ezt hangsúlyozza – igaz, taktikai lépés, hogy a Kürtvárban ragadtak el tudjanak menekülni, de többen is hangsúlyozzák, hogy mennyire különleges csatáról van szó. Hèra kiállása Wulffal szemben a rohani nők harca, miközben a férfiak visszavonulnak, már említett módon esküvői ruhában érkezik, direktben gúnyolja az ellenfelét. Az ő képességeit kiemelik – bár a legjobb harcos címét nem, a leggyorsabb lovasét azért megkapja. A film konklúziója is az, hogy Hèra volt az igazi hős – Fréaláf még a trónra lépésekor is azt hangsúlyozza, hogy a lányt kellett volna megkoronázni helyette. Szóba sem hozza, egyikük sem, hogy Hèrát, még ha a csatatéren ki is tudott állni magáért, sem a döntései, sem a képességei nem tennék jó királynővé.

Már megint jönnek a sasok – mennyire kell fanservice egy Gyűrűk Ura filmbe?

A rohírok háborúja (egyébként hasonlóan A hatalom gyűrűihez) tele van olyan jelenetekkel, amelyek az eredeti trilógiát idézik meg. Ezek általában működnek, szépek, látványosak, kicsit simogatják a rajongók lelkét, csak éppen fájdalmasan feleslegesek. A sasok A hatalom gyűrűiben is, itt is megjelennek, és egyik történetben sincs igazán helyük – a rajongótábor körében visszatérő vicc, hogy „Frodóék igazán elmehettek volna Mordorba a sasokon” - ugyanakkor már Tolkien is megjegyezte a leveleiben (a 210-es és 89-es levelekben), hogy ezeket a lényeket okkal használja ritkán a cselekményben. Általában viszonylag passzívak is (a Gyűrűk Urának csak a végén jelennek meg, és ekkor is Gandalf, egy maia - tehát gyakorlatilag angyal - kérésére). Hèra ezzel szemben gyakorlatilag postásnak használja őket, és az egyetlen ok, amiért kedvelik, hogy visz nekik ennivalót – ezzel idomítható állatok szintjére degradálunk olyan lényeket, akik egyébként értelmesek, A hobbit alapján beszélni is tudnak, és abszolút képesek az önálló döntéshozatalra.

Szintén érdekes kérdés az olifántok megjelenése, amiknek Rohan közelében sem kéne élniük – a megjelenésük A rohírok háborújában nagyjából akkor lenne lehetséges, ha Hannibál után szabadon átkeltek volna velük a hegyeken… csak minthogy fantasy, ezúttal sikeresen. 

Szarumán megjelenése Fréaláf koronázásán

És persze ott van Christopher Lee cameója Szarumánként, akinek rövid szerepét a Gyűrűk Urához felvett sorokból vágták össze. Itt sajnos nem kizárólag azzal van probléma, hogy az a rövid jelenet is felesleges és nem kifejezetten jó. Ez is igaz, mert a filmhez nem volt annyi hanganyag, hogy egy teljes jelenetet kapjunk Vasudvard megerősödéséről és a mágus morális csúszásáról, és arról is elfelejtkezünk, hogy ennek az időszaknak a „jó” Szarumánja még drasztikusan el kéne, hogy térjen a Gyűrűk Urás változattól. A nagyobb gond, hogy etikai kérdések is felmerülnek. Christopher Lee ehhez a szerephez már nem járulhatott hozzá, nem mondhatott véleményt a forgatókönyvről, nem szólhatott bele, hogy mit és hogyan fog „szinkronizálni”. 

És még sok apróság akadt: voltak itt Mordorból szalajtott orkok, akik gyűrűket gyűjtenek, Hèra a történet végén Gandalffal megy találkozni, sok az ismerős beállítás, és persze felcsendülnek a gyönyörű, nagyzenekari témák. A készítők erősen támaszkodtak a fő trilógiára, mintha igazán még ők sem hittek volna benne, hogy A rohírok háborúja lehet egyszerűen azért sikeres, mert jó. 

Miyazaki véletlen betévedése Középföldére?

Gaia Wise, Hèra szinkronszínésznője egy interjúban megjegyezte, hogy a főhősnő sokkal jobban hasonlít a Studio Ghibli alapítójának hősnőire, mint a Gyűrűk Ura komolyabb, érettebb karaktereire, mivel lázadó és bonyolult személyiség. Philippa Boyens szintén megjegyezte, hogy a film készítésekor merítettek ihletet japán alkotóktól, mint Kurosawa Akira vagy Miyazaki Hayao.

Nauszika a Nauszika - A szél harcosai animefilmből

Miyazaki munkásságára tényleg jellemzőek az öntudatos, útkereső fiatal nők és lányok, akiknek néha van ugyan szerelmi szála, de jellemzően nem igazán meghatározó a történetük szempontjából. Chihiro, Nauszika, Arrietty bár különböző személyiségek, de valamilyen szinten mind ebbe az archetípusba tartoznak, és mind kifejezetten szerethetőek: de nem biztos, hogy olyan figurák, akiknek Tolkien világában a helyük. Tolkien szereplői kiforrottabb jellemek, éles jellemhibákkal, amik viszont nagyon könnyen elpusztíthatják őket. Miyazaki esetén a legerősebb jellemhiba általában az éretlenség (hiszen a karakterei sokszor gyerekek vagy kamaszok), ami működhetett volna Hèránál. De annak ellenére, hogy „vadnak és makacsnak” tartják, a vadságát a film végén még meg is jutalmazzák – sosem kezelik igazán hibaként, amelyből ki kéne nőnie.

Azt is érdemes megemlíteni, hogy Miyazaki jellemzően modern környezetekbe írja a karaktereit (még a fantasy világai is, általában disztópikus, posztapokaliptikus, esetleg urban fantasy jellegűek). A mai fiatalokhoz szólnak, az ő felnövéssel való küzdelmeiket mutatja be reményteljes, bájos mesevilágokon keresztül. Miyazaki hőseinek kell, hogy a középpontban legyenek, hogy kitűnjenek, mert minden történet elsősorban egyetlen ember útja, és a saját életének mindenki főhőse. Az, hogy összekötöttük ezt a megközelítést egy véres, háborús történettel, ahol pont nagy a hangsúly a közösségen, eléri, hogy a film két szék között a pad alá essen – valószínűleg egyik alkotó sem érezte volna magát kifejezetten kényelmesen, ha a másik világában kell alkotni.

Konklúzió

„Egész Középfölde ismeri a Gyűrűháború történetét. De kétszáz évvel azelőtt…”

Official art Hèráról és Wulfról

A rohírok háborújának szinte minden problémája visszavezethető egyetlen dologra: a kultúra tiszteletére. Az animeformátumban rengeteg volt a lehetőség, és arra is láttunk már bőven példát, hogy animés alkotók otthonosan mozognak európai kultúrákon alapuló fantasy világokban, és szórakoztató, hangulatos történeteket tudnak elmesélni bennük. A függelék pedig bár rövid, megadta az alapokat, megfelelő kutatómunkával, szeretettel, kreativitással A rohírok háborúja fantasztikus új fejezete lehetett volna a filmes univerzumnak.

A film készítői azonban más utat választottak. Modernebb hősöket, modernebb történetet akartak, inspirálódtak japán alkotók hangsúlyosan japán munkáiból, és azt gondolták, hogy Középfölde a gyűrűktől, varázslóktól és sasoktól lesz Középfölde. Ugyanakkor a szamurájfilmeket, japán fantasy történeteket is azért szeretjük mert bemutatnak egy kultúrát, egy egyedi értékrendet, egy olyan világot, ami számunkra távoli és újszerű – a pontatlanságok pedig megtörik a varázsát. Az óangol kultúra pedig ugyanilyen különleges és lenyűgöző – ugyanígy megérdemli hát a tiszteletet is.

Karin

Valentine Wiggin