Final Fantasy XVI elemzés

 ...avagy beszélgessünk arról, hogy embernek lenni érték

A Final Fantasy sorozatba a tizenötödik rész vezetett be, ami azóta is az egyik legkedvesebb videójátékom – minden hibájával együtt végtelenül szerethető, sokszor nagyon szomorú modern mese volt, amihez azóta is időről időre visszatérek. A tizenhatodik részt 2020-ban jelentették be, és végül 2023-ban jelent meg, én azonban csak a PC port érkezésével kaptam lehetőséget, hogy ténylegesen megismerkedjek vele. Minthogy a Final Fantasy széria részei meglehetősen lazán kapcsolódnak egymáshoz (általában csak néhány visszatérő elem jellemzi őket, egyébként független történetek, különböző karakterekkel, világokkal és témákkal), ezért az FFXVI is egy egészen új világba vezetett el.

A történet ezúttal Valistheában játszódik, a Vihar és Hamu ikerkontinensein. A kontinens lakói erősen függnek a mágiától, amihez legtöbben varázskristályokat használnak: a két kivételt a megvetett hordozók (bearers), és a szinte vallásosan imádott Hatalmasok (Dominants) jelentik. Ez a két csoport képes kristály nélkül varázsolni, a Hatalmasok azonban sokkal erősebbek, mivel egy Eikon (lényegében elemi isten) születik meg bennük.

Clive és Joshua Rosfield Rosaria főhercegének fiai. Rosaria a népe a Főnixet, a tűz Eikonját tiszteli, akinek Hatalmasa rendre a hercegi vérvonalba születik és megörökli a trónt. Clive, az idősebb, tehetséges harcos, felelősségteljes testvér, és mindenki azt várta, hogy felébred benne az isten ereje – a Főnix azonban inkább a kisebbik fiút, a beteges, okos Joshuát választotta. Clive kínkeservesen vívta ki az emberek tiszteletét, és a helyét az öccse mellett a felröppenő pletykák kereszttüzében, de még a nehezen megszerzett elismerés sem tart sokáig – egy éjszakán az apját elárulják, és egy titokzatos, második tűz Eikon végez Joshuával. Clive-ot eladják rabszolgának és a frontvonalra dobják, ahol tizenhárom évig csak egyetlen dolog tartja életben: bosszút állni a testvére haláláért. 

Mivel elemzésről van szó, ezért természetesen lesznek spoilerek, részletesen belemegyek a cselekménybe, vagyis ezt az írást akkor érdemes elolvasni, ha az ember vagy játszotta már a Final Fantasy XVI-ot, vagy nem zavarja, ha lelövöm a csavarokat. Lesz néhány önkényes fordítás is, mert egyes angol szavakat nehéz lett volna megtartani, csúnyán mutattak volna az idézetekben, és az FFXV-tel ellentétben a XVI. rész még nem kapott semmilyen szinkronos változatot, amiből kiindulhattam volna. Minden szó első említésénél meg fogom jegyezni, hogy mi volt az eredeti, szóval senki nem fog elveszni bennük.

Zenének merem ajánlani az OST-t (a Tsuki wo miteita/Moongazing egy nagy kedvencem lett, de úgy általában a háttérzenék hozzák a szokott minőséget), illetve az epikus fantasy hangulathoz tökéletesen passzolnak a Two Steps from Hell dalai is: a Heart of Courage, a See Me Fight, vagy a Star Sky mindegyik erősen idézte számomra ezt a játékot. 

Ha pedig zene elindítva, vágjunk is bele!

A pusztuló emberi világ – avagy minden, amit Valistheáról tudni érdemes

„Moss, a Krónikás egykor azt mesélte, hogy Valisthea földjét az Anyakristályok fénye áldotta meg. És hogy e fény vezette ki őseinket a sötétségből. De amit a fényben láttak, felébresztette a kísértést. Kísértést, hogy térjünk vissza a kristály árnyékába. Itt kezdődött az utunk.” – Clive narrációja a játék elején

Malius körének faliképe az Eikonokról

A Final Fantasy XVI világa egy részben a középkori Európára alapozott, de attól nagy mértékben eltérő fantasy környezet – a technológia szintje tényleg kb. középkorias, egy-két elem van, ahol meg-megjelennek újkori, és akár steampunkos elemek, de ezeket sikerült szépen magyarázni. Az eddigi részekkel ellentétben, ahol kevertük a modern, akár sci-fi elemeket (illetve a VII. részben a cyberpunkot) a mágiával, Valisthea teljesen high fantasy. Az egyetlen, ami ezt kicsit megtöri, az az Echoes of the Fallen DLC (az utal rá, hogy a világban korábban élt, ősi civilizáció már bőven eljutott a futurisztikus szintig, mire Ultima – a világ istene – elpusztította őket), de ott is igaz, hogy a karakterek nem tudják értelmezni, amit látnak, így nem megyünk bele a technológiai háttérbe. 

A világ valós szerkezetéről, panteon tekintetében messze nem tudunk annyit, mint az előző részben. A megszokott mitológiai alapú figurák itt is megjelennek, lényegében elemi istenekként vagy szellemekként, Eikon néven (ez egyébként egy görög szó – ebből származik az ikon szavunk, a jelentése kép vagy hasonmás). A világban nyolc elemet különböztetnek meg, szóval Eikon is nyolc van: a tűz (a Főnix), a víz (a Leviatán), a levegő (Garuda), a föld (a Titán), a villámlás (Ramuh), a jég (Shiva), a fény (Bahamut) és a sötétség (Odin). A mitológiai nevek bevettek a szériában (Leviatán, Titán, Ramuh, Shiva és Bahamut gyakorlatilag minden részben megjelennek), viszont ebben a játékban nem kapnak annyi szerepet. Néha meghatározzák a karakterdizájnokat, és egy-két hozzájuk kapcsolódó figura elnevezését (Barnabas rangra másodikját, aki valójában a teremtménye, Sleipnirnek hívják: ez a skandináv mitológiában Odin lovának neve), de az elemek értelmezésére alig-alig hatnak (Shiva például kifejezetten a stabilitás és a fenntartás istennője, miközben a névadója egy pusztító, változást hozó isten), ezért ellentétben a korábbi Final Fantasy elemzésemmel, ezúttal a mitológiai párhuzamokkal nem fogok annyit foglalkozni. Az istenek személyiségét sem igazán ismerjük – némelyiknek tudunk kiterjedt mitológiájáról egy-egy országban, de azok is inkább népmesék, babonák, mint bármi bizonyítható. Az egyetlen, ahol tényleges megnyilvánul a jellemük, az az, ahogy a hordozóikkal, a Hatalmasokkal kommunikálnak: vagyis részletesebben a karaktereknél beszélek majd róluk.

Dion a császár előtt - a falon Greagor és Bahamut látható

Az elemi isteneken túl az FFXVI világának transzcendens elemei gyakorlatilag teljesen rejtve maradnak. Nem tudjuk, van-e túlvilág, nem tudjuk, van-e lélek. A kontinenseken rengeteg a különböző vallás, amik különböző módon vélekednek a kérdésről. A greagorián hit (ami a nevét – bár valószínűleg finom utalás Gergely pápára és a gregorián reformra – a főistennőjéről, Greagorról kapta), erősen hasonlít a kereszténységhez, a játékban talált szövegek alapján valószínűleg elképzel valamilyen mennyországot vagy egyesülést az istennővel. Malius köréről tudjuk, hogy egy Ultimát tisztelő szekta, ami úgy gondolja, hogy a szabad akaratról való lemondásért az ember helyet kap egy örökkévaló paradicsomban, amit az istenük teremt – az ő istenük ugyan létezik, de sokat elmond, hogy a játék főgonosza. A Kristály Ortodox hittételeiről nem tudunk sokat, de valószínűsíthető, hogy ők is hisznek valamilyen túlvilágban. 

A játék során egyértelművé válik, hogy minden világon belüli vallás téved legalább pár dologban: a történeteik általában történelmi események, félreértelmezések, hatalmi játszmák nyomán alakultak ki. Ellentétben az FFXV-tel, ebben a játékban a játékos sem tud meg sokkal többet, mint a karakterek – míg az előző játékban azért kaptunk egy szép finálét, boldog túlvilággal, itt végig az emberi világban maradunk. Ez pedig kell is ahhoz, hogy igazán átérezzük a történet súlyát és üzenetét. A karakterek kicsik, nem értik a világot, és az életük véges. A történetben nagy szerepet kap a hit, de nem mint egy természetfelettivel való kapcsolat, hanem mint egyéni motivációs erő: az embernek hinnie kell valamiben, hogy talpon maradhasson, egy istenben, egy emberben, egy ideológiában, viszont ha túlzásba esik, a hite tárgyától függetlenül válik pusztítóvá. 

Clive tűzmágiát használ a harcban

A megfoghatatlan transzcendens elemekkel szemben azonban nagyon kézzelfogható, és mindent meghatároz a mágia, az Eikonok erején túl is. Az alapja az éternek nevezett energia, ami tulajdonképpen mindenben jelen van. Az éter adja az életerőt a földnek, csak ott nőnek növények, ott maradnak meg az állatok, ott ihatóak a vizek, ahol jelen van – azonban, ha túl sok van belőle és „kifolyik” a felszínre (éter áradások keletkeznek) az borzalmas következményekkel jár. A túl erős mágikus energia megőrjít minden olyan élőt, aki nem képes tudatosan áramoltatni (vagyis a mágusok kivételével mindent és mindenkit), ún. akashák lesznek belőlük (a szóval már találkozhattatok a Fate/Zero elemzésemben, eredetileg szanszkrit kifejezés – a világ minden tudását tartalmazó „könyvtárra” használják. Az FFXVI esetén az akashákat Ultima hívei „szentnek” tartják, akik az akaratukat levetkőzve közelebb kerültek istenhez, amire utalhat a névválasztás). A hordozók sokáig, a Hatalmasok pedig akár korlátlan ideig megőrzik az öntudatukat, mert a testük képes elviselni, hogy nagy mennyiségű éter áramlik át rajta – ugyanez teszi lehetővé számukra a mágia használatát a hétköznapokban (csak ekkor a természetben jelenlévő étert hívják segítségül). A képességeiknek viszont nagy ára van: minden mágus viseli az „éter átkát”, és valahányszor használja az erejét az energia lassan lepusztítja. Idővel a teste elkezd kővé válni, ami közel elviselhetetlen kínokhoz, és fiatalkori halálhoz vezet.

Clive a hordozók billogával

A mágiával való kapcsolat azonban nem áll meg itt. A nyolc, illetve a játék kezdetére öt Anyakristály a világ legfontosabb „energiaforrásai”. A kontinensek lakói végletekig függnek a mágiától, legtöbbeknek még a hétköznapokban is szüksége van rá – a kovácsok csak tűzmágiával tudják elég forróra fűteni a kohókat, a halászoknak szüksége van a fagyra, hogy hidegen tartsák az árut. Gyakorlatilag bárhová sétálunk az open worldben, a kristályok ott világítanak a városok utcáin, ott lógnak az emberek oldalán is. Kezdetben a legtöbb ország birtokolt legalább egy ilyen kristályhegyet, idővel azonban ezek is egyre jobban kimerülnek, ahogy pedig a piacon egyre kevesebb a kristály, egyre nagyobb az értékük. A nyolc hegyből három az úgynevezett Mételynek (Blight) esett áldozatul, ami „halottföldeket” hagy hátra, olyan területeket, ahol a földből teljesen eltűnt az éter, tehát nem terem meg semmi, az állatok nem élnek meg, a vizek ihatatlanok, és nem lehet mágiát használni. A történet során a Métely Valisthea egyik legégetőbb problémája: a halottföldek egész országokat emésztenek fel, a Hamu kontinensén már egyedül Waloed áll. Az okát senki nem tudja, viszont a következménye a népvándorlás és a háborúk. A bányászható kristályok hiánya miatt egyre nagyobb szerephez jutnak a mágusok is. A hordozókat a legtöbb vallás átkozottnak tartja (a Kristály Ortodoxról kiderül, hogy egyenesen bűnnek tartja a mágiát), amit igazol a képességeik ára, viszont mivel természetesen képesek varázsolni ezért jó „alternatívát” jelentenek a kristályok helyett. Ez fellendíti a rabszolgapiacot, az áruba bocsátott hordozókat tetoválásokkal jelölik meg, és sok esetben addig dolgoztatják, amíg a testük bírja.

A világ egyetlen civilizált faja az ember, de azért megjelenik pár tipikus fantasy faj is – az orkokra, goblinokra és hasonlókra összefoglalóan „szörnyemberekként” (beastmen) hivatkoznak. Az sosem teljesen egyértelmű, hogy ők honnan jöttek, de a mellékküldetésekből azért ki lehet deríteni, hogy kis törzseik vannak, képesek eszközöket készíteni, és az emberekkel bár nem tudnak kommunikálni, de egymással törődnek: egyszerűen csak kőkori szinten vannak a középkorias emberi népekhez képest. Az orkok később a háborúba is beszállnak – nem tudjuk meg, Barnabas, Waloed királya hogyan kommunikált velük, de ez is utal rá, hogy nem tudattalan lényekről van szó. Az később kiderül, hogy az ember Valisthea teremtett faja, az evolúció csak megváltoztatta, nem létrehozta – ez alapján azt is feltételezhetjük, hogy ezek a kisebb „szörny” csoportok a világ valódi, természetesen kifejlődött őslakosai. A játék nem foglalkozik mélyen a velük való kapcsolattal: a játékosra van bízva, hogy hisz-e abban, hogy egy nap lehetséges lesz a kommunikáció az emberekkel, vagy a civilizáció elsodorja majd ezeket a népeket. 

Valisthea térképe a dimenziók közti sötétben

És ha már emberek, érdemelnek egy említést az országok is. Ellentétben mondjuk Eos-szal (az FFXV világával) az FFXVI esetén sok országunk van: tipikusan merítenek valamilyen középkori, általában európai kultúrából, de azt erősen hozzáalakítják a világ szabályaihoz. A legfeltűnőbb inspirációk Sanbreque, ami lényegében Franciaország és a Német-római birodalom keveréke, Waloed, ami nagyrészt a skandináv országokra alapul, és Mysidia, ami az óangol kultúrából merített. Érdemel még egy említést a Vas Királysága, aminél érezni egy nagyon enyhe kelta inspirációt (bár itt is megjelennek viking elemek), illetve Dhalmekia, ami formavilágát tekintve nagyon közel-keleti, viszont az inspiráló országokkal ellentétben köztársaság. Kanver illetve Rosaria azok, amik mondhatni teljesen fantasy országok, ezeknél nehéz belőni pontos inspirációt: Kanver esetleg Görögország lehet, Rosariának pedig vannak angolos elemei, de nem túl erős a párhuzam. A Final Fantasy XVI nagyon ügyesen dolgozik ezekkel a kultúrákkal – sehol nem merít nagyon erősen (mindig priorizálja a világon belüli eseményeket a valóságból átvett elemekhez képest, így nem esik szét a történet), viszont ahol megteszi, ott tényleg kellemesek és tiszteletteljesek a párhuzamok. Egyértelműen Mysidia az, ahol a történetet leginkább befolyásolta az alapul vett nép (és A rohírok háborúja után jó volt látni egy japán gyártmányú fantasy-t, ahol tényleg nagy szeretettel nyúltak az óangol kultúrához), itt megjelenik a száműzetés kérdése, a hírnév, a közösség szerepe – nyilvánvalóan azért is lehetett ezt ennyire szépen lekerekíteni, mert az Echoes of the Tide egy DLC, tehát kicsit külön áll a fő történetszáltól, de szépen csinálták.

A gonosz isten, és minden, amit szimbolizálhat – Ultimáról röviden

„Mi táplálja hát a lángjaitokat? Ez nem csak akarat. Logos lenne? Igazán… szabaddá váltatok volna? Nem… azt megtiltom. Nem vagytok ti istenek. Csak hús és csont. Nem vagytok közülünk valók. Én teremtettelek, én teremtettelek mindannyiótokat. És ami az enyém, azt el is pusztíthatom.” - Ultima, mikor Clive és Joshua kitörnek egy látomásból

Ultima ahogy először találkozunk vele

A világkép tisztázása után szánni akartam egy kis időt a fő antagonistára, mert igazság szerint inkább nevezném a világ részének, mint önálló karakternek. Nem igazán emberi, nem igazán érthető és abszolút nem szerethető, ellentétben mondjuk az FFXV Ardynjával. Végtelenül távoli a főhősöktől, megfoghatatlan, embertelen és hátborzongató: sok szempontból kozmikus horrorba hajlik az, ahogy a karakterét felvezetik. Mondhatjuk, hogy tényleg isten: ellentétben az Eikonokkal az ő ereje gyakorlatilag korlátlan. Minden elemet képes irányítani, ő teremtette az embereket, a világ szinte minden pontjáról képes információkat kapni, bárhol meg tud jelenni, halhatatlan, rengeteg formája van, tudatokat száll meg, hegyeket emel fel. A főszereplők a játék nagy részében azt sem értik igazán, mivel küzdenek annyira titokzatos marad. Ahogy pedig ez a titokzatosság oldódik, úgy egyre reménytelenebb a főszereplők helyzete is – végignézzük, ahogy sok karakter egyszerűen feladja, és el is ismeri az isten tekintélyét.

Ultima azonban egy dologban nem isteni – hogy végső soron egy végtelenül magányos, nárcisztikus maradványa egy lepusztult világnak. Amikor Clive és Joshua a dimenziók közti sötétben találkoznak vele, kiderül, hogy egy nagyhatalmú mágusokból álló faj tagja volt, egy másik dimenzióban, de a mágia elpusztította a földjét, és a testét is hátra kellett hagynia, így a világok között sodródva próbált új helyet találni, hogy mentse magát és az övéit. Valistheát érintetlen világként találta, amit még nem fertőzött meg a mágia, így eldöntötte, hogy ott hozza létre az új Édenkertet. Az embereket megteremtette ugyan, de sosem szerette, és sosem kezelte őket tudatos lényként – annyi volt a célja, hogy kitermeljen egy lelketlen testet (a Mythost), ami elég erős, hogy elbírja a tudatát és a hatalmát, így visszatérhessen a fizikai világba. A tény, hogy az emberek kicsúsztak az irányítása alól, önálló akaratuk, vágyaik, öntudatuk lett, Ultima számára elviselhetetlen. Nem akar, és nem tud osztozni a megálmodott világán, és hibáztatja a teremtményeit, amiért ugyanúgy elkezdték mérgezni a saját földjüket, ahogy egykor ő tette az övével. A hívei hitét nem értékeli, a nagy eredményeket nem jutalmazza, csak és kizárólag azzal van megelégedve, ha valaki pontosan az általa kijelölt utat járja. Clive-ra szüksége van, hogy újjászülethessen, őt nevezi ki az új gazdatestének, de végletekig lenéző vele, és nem tudja megérteni, miért nem hódol be neki önként. Joshua ugyan sorozatosan kijátssza, de továbbra sem bír számolni rá, mert elképzelhetetlennek érzi, hogy egy ember felérjen hozzá. Clive valamennyire próbál empatizálni vele (mikor Joshua kijelenti, hogy Ultima álszent, hiszen az emberiség semmi olyat nem követett el, amit ő ne tett volna meg, a főhős finoman leinti, kijelentve, hogy az isten csak „nem bír szembenézni az igazsággal”), de ez sosem kétirányú. 

Ultima alakja a fináléban

Ultima annak ellenére azonban, hogy nem tűnik kifejezetten komplex gonosznak, zseniális ellenféllé válik a szimbolikus elemek miatt. A történetek, amik egy istennel való harcra fókuszálnak, tipikusan a gyengébb hős abszolút tekintéllyel való szembenállását mutatják be, aminek során a karakter maga is elér egy olyan hatalmi szintre, ami megközelíti a legyőzött istenét (a Tale Foundry készített egy kiváló videót a témában, amit bátran ajánlok megnézésre). Ennél a játéknál viszont kicsit többről is van szó, mert a szó szerinti isten szerepén kívül Ultima megtestesít egy másik „tekintélyt” az ember életében. A három férfi, aki a játék végén szembekerül vele (Clive, Dion és Joshua) egy dologban tökéletesen megegyeznek: mindhármuknak fontos kérdéskör az öntudat, az önértékelés, és a toxikus családi mintáktól való szabadulás. Bár vér szerint csak Clive és Joshua testvérek, Diont is beköti ugyanabba a rendszerbe, hogy a két főhős anyja, Anabella az ő mostohaanyja lesz, mikor beházasodik a császári családba. Ultima sok szempontból nem csak a világ isteneként jelenik meg, hanem egy allegórikus szülőfiguraként is: mikor Clive-ot próbálja meggyőzni, hogy adja fel a harcot, megjegyzi, hogy „ezért etette és nevelte, ahogy a saját anyjának kellett volna”, később, a látomásban pedig felveszi az apja, Elwin főherceg alakját is. Diont is a családján keresztül manipulálja Twinsides előtt, egyedül Joshuához nem ér el igazán, amiben nagy szerepe van a férfi jellemének és karakterívének. Az, ahogy próbálja letörni az öntudatot, az önállóságot, ahogy az embert nem látja többnek, mint önmaga kiterjesztésének és második esélyének, hogy minden hibát meglát a teremtményeiben, amit magában nem bír elviselni, jól párhuzamba állítható a toxikus szülővel, aki a gyereken keresztül akarja megvalósítani az álmait, és közben elfelejti önálló személyként kezelni. Az is kifejező, hogy a történet szerint az emberiség akkor ébredt öntudatra, mikor Ultima aludt, és várta, hogy teljessé váljon a teremtése – „nem kapott segítséget, nem hallgatták meg az imáit, így a saját lábára állt”, ahogy az elhanyagolt gyerek is megtanul túlélni. Az pedig, hogy Clive, Dion és Joshua hogy állnak meg vele szemben, szintén nagyon jól illeszkedik ahhoz, ahogy korábban a személyes problémáikat kezelték.

A nyolc elem és Hatalmasaik – a karakterek

A Final Fantasy XVI hatalmas szereplőgárdával dolgozott: igazából nem csak a főszereplőkre, hanem a Menedék minden mellékkarakterére lehetne szánni néhány sort, mert mindegyiküknek megvan a saját háttere, motivációja, és sokszor egész küldetéssorozatok kapcsolódnak hozzájuk. Ebben az elemzésben viszont szeretnék priorizálni kilenc karaktert: a nyolc Hatalmast, illetve Clive-ot, a saját kakukktojás Eikonjával, Ifrittel, és kicsit bemutatni azt, ahogy a Final Fantasy XVI újraértelmezte az elemeket ezeken a figurákon keresztül. Különösen az első három figuránál (a már említett finálé triónál) pedig belemegyek kicsit az egész útjuk szimbolikus jelentésébe Ultimához kapcsolódva.

Clive Rosfield és Ifrit, a pusztító tűz

„Egykor az emberek tudták, hogy Ultima az istenük. Tisztelték, szerették, imádkoztak hozzá… […] hiába. Mert ő nem hallgatta meg őket. Nem érdekelte az akaratuk. Szóval hátrahagytuk őt, megtaláltuk a saját utunkat. De annyira elvakították a vágyai, annyira csak a saját akaratát ismerte, hogy végül elhallgattatta azt az egy dolgot, ami igazán naggyá tehette volna. A hitet. A hitet, amit az emberek most beléd helyeztek. A hitet, hogy beváltod az álmaikat, Cid álmát, hogy megteremted nekik a szebb világot. Hogy apánk lábnyomában jársz majd, és megmented azokat, akiket igazán meg kell menteni. A hitet, hogy meghallod majd Jill könyörgését is, és megmented saját magadat. Egy különbség van kettőtök között, Clive. Te meghallgatod az imákat.” – Joshua Clive-nak a végső csata előtt

Clive az a karakter, akivel messze legtöbb időt töltjük a játékban, mert (egy-két rövid jelenetet leszámítva, amikor Joshuát is irányíthatjuk) gyakorlatilag ő az egyetlen játékos karakterünk. A teljes cselekmény tizennyolc év alatt játszódik, így a kezdetén még tizenöt éves kamasz: tehetséges, talpraesett fiú, aki elválaszthatatlan az öccsével, a lovagok között bőven akadnak mentorai és barátai, és láthatóan alakul egy szerelmi szála az ekkor még szintén kamasz Jill Warrick-kel. Valójában viszont már itt kezdi elszenvedni azokat a sebeket, amikből később nagyon nehezen áll fel. 

A 15 éves Clive Joshuával

Az anyja, Anabella nárcisztikus szülő – őt magát egész életében arra nevelték, hogy jó hercegné legyen, jó örököst szüljön, hogy a rang, a vérvonal, a nemesi pozíció és annak megtartása elengedhetetlen ahhoz, hogy egy ország fenn tudjon maradni. Mikor Clive-ban nem ébred fel a Főnix, Anabella a fiával együtt a pletykák kereszttüzébe kerül (Clive látványosan jobban hasonlít az apjára, mint az anyjára – a nő egy későbbi kifakadásából kiderül, hogy sokan úgy gondolták, hogy az elsőszülöttje valójában fattyú, és a főherceg egy ágyasától született), és nem tudja feldolgozni. Mindent Clive-ra borít, akinek eleve a feje tetejére állt az élete, elvesztette az örökösi címét és az emberek tiszteletét. Anabella kezet bár nem emel rá, de érzelmileg folyamatosan bántalmazza a fiát – gyakorlatilag nem kezeli a gyerekeként, szemtől szemben és a háta mögött is kritizálja, látványosan nem értékeli a szoros kapcsolatát az öccsével sem. Elwin pedig ugyan szereti a fiát, a hátrahagyott leveleiből, később megtalált, tervezett ajándékaiból egyértelmű, hogy büszke is volt rá, és nagy szerepet szánt neki a hercegség jövőjében… de egyáltalán nem védi meg a feleségétől. Lehetőséget ad rá, hogy Clive „bizonyítson” Anabella előtt, kivívja magának a helyet az udvarban, és ezt valószínűleg tényleg abban a reményben teszi, hogy a fia láthatóan a saját erejéből emelkedik fel, és így senki nem vitatja majd a pozícióját. De ő sem ismeri el igazán mások előtt, nem nyújt neki vigaszt, és alig-alig szól rá az anyjára, mikor megalázóan beszél róla. Clive az egyetlen megerősítést olyan emberektől kapja, akikért ő tartozik felelősséggel, és nem fordítva: Jilltől és az öccsétől. Vagyis már a prológus végére is egyértelmű, hogy a főhős személyiségének alapja, hogy meggyőződéssel hiszi: akkor van helye a világban, ha másokat véd, és ezzel kivívja a tiszteletet.

Clive és Jill

Az eleve ingatag lábakon álló önértékelésére pedig a Lángok Éjszakája, mikor az apját elárulják, csak rátesz egy lapáttal: azt hiszi, hogy az öccse az apjával együtt meghalt, Rosalith pedig elbukott (tehát Jill is valószínűleg odaveszett). Mindenkit elveszít, akiről úgy gondolta, hogy meg kellene védenie, teljes mértékben csalódik magában, ráadásul rabszolga lesz, vagyis tizenhárom éven keresztül olyan környezetben van, ahol végletekig kiszolgáltatott, megfosztják a büszkeségétől és az identitása kulcselemeitől. Bár nem hordozó volt, hanem az öccse Hatalmasként megosztotta vele a mágiáját (mivel egy Eikontól származott, az ő erejét a Főnix áldásaként tisztelték, nem lenézték), de mégis mágusnak ítélik, és az arcára tetoválják a hordozók billogát, a saját neve helyett kódnevet (Wyvern – Sárkánykígyó) kap. Mikor a rabszolgaság után először találkozunk vele, Clive gyakorlatilag nem tud nemet mondani, bűntudata van, ha el kell fogadnia a pénzt a munkájáért, a morális elvei egy-két kulcsemberhez való ragaszkodást leszámítva romokban. Egyetlen célja maradt, hogy megtalálja a titokzatos tűz Eikont és a Hatalmasát, aki emlékei szerint megölte az öccsét – később azonban egyértelművé válik, hogy ez az emlék is hamis, az elméje azért törölte a tényt, hogy ő volt a gyilkos, hogy megvédje. 

Az első szakaszon Clive-ot szomorú követni: kiszabadul bár a rabszolgaságból, de botladozik. Harcol, de nincsenek valódi céljai, a depressziója egyre mélyebb, hibáztatja magát a történtekért (a legrosszabb szakaszán öngyilkos gondolatai is vannak – a kutyája állítja meg az ugrásban). Apatikus, fáradt, önmagától nem mozdulna sehová, de két másik karakter azért még el tud érni hozzá. Ezek pedig Cid és Jill, akik szimbolikusan Clive jövője és múltja. Jill a gyerekkori szerelem, egyike azoknak, akiket meg akart védeni, és akik az anyjával szemben is megerősítették – az, hogy megtalálja a lányt a csatatéren, és nem hajlandó parancsra végezni vele, az első visszatalálása önmagához, az első önálló döntés, amit tizenhárom év után hoz. Jill az, aki felébreszti Clive-ot Wyvernben. Cid pedig az energia, a motiváció, az álmok, amikbe a főhős kapaszkodhat, hogy fel tudjon állni. Cid hisz az emberekben, hisz egy jobb világban, és mer tenni érte. Szerinte a bűnöket jóvá lehet tenni: mikor Clive már megadná magát a bűntudatának, ő még mindig keresi a válaszokat, hogy mi történt pontosan a Lángok Éjszakáján. A főhős a feladatokon keresztül határozza meg magát, és Cid tökéletes mentora, mert az ő játékát játssza: feladatokat ad, csatákba vezeti, de azok által olyan helyzetekbe viszi, amik megerősítik önmagában. Mikor Cid meghal, és Clive átveszi a helyét, még messze van attól, hogy egészséges legyen érzelmileg, de elindult az úton, ráadásul arról is tudomást szerez, hogy az öccse él: már van holnapja.

Clive félig átalakulva

Clive Eikonja Ifrit mondhatni a klasszikusabb tűz értelmezés: Joshua írja le pusztító tűzként. Mikor először felébred Clive-ban, a fiú mindent letarol. Egyúttal azonban nagyon hamar egyértelművé válik, hogy Ifrit egyáltalán nem negatív figura. A tűz a Final Fantasy XVI világában erősen az élet, az a szikra, ami az embert mozgatja: a Főnix gyógyít és védelmez, de Ifrit is túlél, lázad, visz előre. Első látásra ellentétesek, valójában viszont ugyanannak az éremnek a két oldala – kifejező, hogy ez a két Eikon átmenetileg össze is tud olvadni. Ifrit néha kaotikus és kiszámíthatatlan (Clive néha szó szerint veszekszik vele, mert egy helyzetben nem tud átalakulni), de végső soron mindig elérhető, ha szükség van rá: ráadásul ahogy Clive személyisége fejlődik, a tűzisten ereje nő. Amikor még apatikus, keresi a célokat (nincs „belső tüze”) az Eikon rendszeresen megmakacsolja magát, és amikor Clive sikerrel alakul át, akkor is Ifrit az, aki vezet, ő nem igazán őrzi meg a tudatát. Ahogy azonban a főhős egyre motiváltabb, már nem lázad ellene: és érdemes megjegyezni, hogy bár eredetileg ő lenne Ultima tudattalan burka (a dimenziók közti sötétségben látjuk a lebegő, megkövesedett Ifrit testet – Ultima egykori alakját) abszolút nyitott arra, hogy levetkőzze ezt a sorsot, és kitapossa a saját útját. 

Azt is érdemes megjegyezni, hogy Clive alapeleme bár a tűz, de Mythosként ő Valisthea kakukktojása. A cselekmény kulcseleme, hogy képes magába szívni a többi elem erejét, kapcsolatot teremteni más Eikonokkal, és használni a mágiájukat. Ezáltal Ifrithez kapcsolódóan megjelenik a változás kérdésköre is: a tűz a Final Fantasy XVI-ban az az elem, ami képes minden mást összekapcsolni (még a képességfa felépítése is erre utal – Ifrit az a bázis, aki körül felsorakoznak az elemek). Az egyes Eikonok beolvasztása ráadásul azzal jár, hogy Clive megkapja az illető emlékeit és érzéseit is. Belekényszerül tőle drasztikusan eltérő barátok vagy ellenségek szemszögeibe, meg kell tanulnia az ő helyzetükből értelmezni a döntéseiket: Ultima pedig azt várja, hogy ez által eljut arra a következtetésre, hogy a szabad akarat végső soron átok, hiszen mindenki szenvedését az álmai és céljai okozták. Clive viszont pont azáltal fejlődik, hogy meglátja az értéket minden útban. Ez nem jelenti, hogy minden ellenfelének megbocsát és nem is elvárható, hogy megtegye. Tudja, hogy sok Hatalmas iszonyú dolgokat tett, de képessé válik felismerni a motivációkat, a lépéseket amik idáig vezettek, és ezáltal a saját hibáit, és a saját bukásait is képes más szemszögből értékelni. Ugyanerre az attitűdre utal a "mementógyűjtése" is - a companion, illetve régióküldetések után Clive tipikusan kap valamilyen ajándékot, amit elhelyez a lakrészén. Ezek mind a kötelékeit szimbolizálják, azt, hogy megértette nem csak a többi Hatalmast, de a társait is, és erőt merített az útjukból és támogatásukból.

Az utolsó szakaszon Clive személyiségfejlődése már közel jár a teljeshez. Végre elkezd álmodozni, egyszerű dolgokról – mikor Jill felveti, hogy a háború végén utazni mehetnének, mert „kinőtte az ikerkontinenseket” a férfi kijelenti, hogy menjenek. Amikor elbukik egy csatát (például a bokladi régióküldetést), már képes elengedni. Nem csak tépelődik, hanem nyíltan beszél a kételyeiről, és tanácsot kér – elfogadja azt is, hogy a végső csatába nem mehet egyedül. 

Clive magába szívja Ultima erejét

Az egyetlen kérdéskör, ami itt még megnyílik, és amivel Clive egészen a fináléig küzd, a halál témája: a játék elején semmire nem tartja az életét, és azon a ponton igazából másokét sem. Ez erősen megváltozik Cid mellett: egyre többet gondolkodik a kérdésen, érik pozitív élmények, megtapasztalja a bajtársiasság erejét, de átél veszteségeket is. Az utolsó szakaszra pont egy kicsit átesik a ló túloldalára: Cyrillel, a Halhatatlanok (Undying) rendjének vezetőjével veszekszik is egy sort azon, hogy semmi nem lehet olyan fontos, hogy feláldozza a társai életét. Átmenetileg teljesen elfelejti, hogy még Cid is úgy definiálta az igazi szabadságot, hogy az embernek hatalma van a halála felett. Cyril kiáll a rend halottai mellett, kijelenti, hogy mind olyanért adták az életüket, ami számukra igaz és fontos volt: ez pedig megérdemli az emlékezést, de nem tragédia. Clive ezt ekkor még nem bírja elfogadni (elkéri Cyriltől a mártírok könyvét, kijelentve, hogy ő márpedig megjegyzi mindenki nevét, aki így halt meg), az Ultimával való csata után viszont megérti: a zárásban megkapja az isten erejét egy rövid időre. Bármit valóra válthat, megteremtheti azt a világot, amiről álmodik, de az élete árán: és egyértelmű, hogy a halála aktív, tudatos döntés. Megszűnteti a mágiát és visszaadja az étert a földnek (a pusztuló világ újra életre kel, és az emberek elkezdhetik építeni az életüket – de teljesen meg kell változniuk hozzá), és feléleszti Joshuát, akivel Ultima végzett. Az első még tekinthető a közösségért hozott áldozatnak (hiszen a világ megmentése olyasmi volt, amit mindenki várt tőle) a második viszont egyértelművé teszi, hogy Clive ezen a ponton már nem mond le a saját álmairól: kezdetektől (sőt, az utolsó flashbackből kiderül, hogy kisgyerekkorától) a legnagyobb célja volt, hogy a testvérére vigyázzon, és a végtelen hatalommal ezt az egy vágyát is teljesíti.  

Joshua Rosfield és a Főnix, a gyógyító tűz

„- Ezek nem pusztító lángok.
- Máris elfelejtetted volna, ki vagyok én?” – Ultima és Joshua az első harcuk során

A félig átalakult Joshua a Lángok Éjszakáján

Joshua sok szempontból hasonlít a bátyjára, de rengeteg értelemben el is tér tőle. Mikor megismerjük beteges, zárkózott kisfiú – nagy benne a tettvágy, és próbál felnőni az örökös szerepéhez, de tele van félelemmel. Bizonytalan a családban betöltött helyét illetően – szereti az anyját, és Anabella is kivételezik vele, de kényelmetlenül érzi magát, amiért a Főnix kiválasztottjaként gyakorlatilag kitúrta a bátyját a pozíciójából. Clive-hoz hasonlóan ő is próbál másokért cselekedni, és „kiérdemelni” az erejét, a rangját, és ebben kifejezetten makacs: de őt nagyon máshová sodorja a történet. A Lángok Éjszakáján Rosaria titkos lovagrendje (akik inkább kémek, mint lovagok), a Halhatatlanok mentik meg, és segítenek neki talpraállni, Joshua pedig a tizenhárom éves időugrás alatt általuk kezdi kiterjeszteni a befolyását. Felismeri, hogy valami nagyobb hatalom állt a háttérben, ami a bátyját is manipulálja szóval információt gyűjt és szövetségeseket keres. Bizonyos szempontból kegyetlenség, hogy nem kommunikál Clive-val – az életét megmenti, mikor a Halhatatlanok végezni akarnak vele a Lángok Éjszakáján történtek miatt, de nem szabadítja ki, és nem árulja el neki, hogy életben van. Ahogy azonban halad a történet, egyértelművé válik, hogy ez is tudatos: Joshua rájön, hogy ha Clive megerősödik, az ráirányítja a figyelmet, így hagy magának időt, hogy feltérképezze a fenyegetést, és rájöjjön, hogy lehet szembeszállni Ultimával. Mikor visszatér a cselekménybe, a bátyját és Jillt is megdöbbenti azzal, mekkora hatalma van: bármilyen kapcsolatával találkozunk, látható, hogy kérdés és szó nélkül ugranak a szavára. A fizikai gyengesége miatt (egész életében beteges marad, ránézésre is vékonyabb, sérülékenyebb a bátyjánál, és még a Főnix is elsősorban defenzív és támogató képességeket ad neki) mindenki, a hozzá közelállók is alábecsülik, pedig az esze és talpraesettsége nagyon is fontossá teszi.

Joshua Ultimával szemben

A legkomolyabb képessége pedig, hogy a fő trióból ő az egyetlen, aki már a játék elején képes megbocsátani magának. Nem dobja el a felelősségérzetét, nem szabadul meg a főhercegi címtől, de elfogadja, hogy a múlt már megtörtént, és előre kell mennie. Persze, nem tökéletesen stabil, és az, hogy az anyja szeme fénye volt, az ő személyiségén is hagyott nyomot – egyértelműen arrogánsabb a bátyjánál, nem szívesen fogadja a tanácsokat, és Anabellával szemben vannak megingásai (az egyik legkifejezőbb pillanat, mikor a találkozásukkor Twinsides-nál teljesen lefagy). Viszont a folyamatos önreflexió formálja azt ahogy a családjához, és végső soron Ultimához áll: ez teszi igazán sikeres manipulátorrá (mivel ő már ki tud állni magáért, a társait is fel tudja készíteni a végső csatára), és gyógyítóvá. Joshua ki tudja mondani, hogy a múlt, a teremtő vagy a szülő nem határoz meg, hogy mindenkinek joga van harcolni, saját magát választani, ha azt érzi helyesnek. A főhőshöz hasonlóan Joshua is önzetlennek hat, és ezt többen meg is jegyzik a szereplők közül, de ellentétben a gyerekkori, közös megfeleléskényszerrel, felnőttként a két férfi nagyon máshogy áll a döntésekhez. Clive ténylegesen áldozatot hoz, úgy érzi, hogy nincs joga magára fókuszálni, és háttérbe szorítja a szükségleteit; Joshua ellenben minden döntést teljes szívvel hoz. Mikor Clive rájön, hogy Ultima lassan tönkreteszi az öccse testét, számon is kéri az önfeláldozásért. Joshua ekkor viccelődve jegyzi meg, hogy nem volt sok választása, és „mindig gyenge pontja volt bátyja”, az elvesztése nagyobb fájdalom lett volna, mint a kockázatvállalás. Nincsenek megbánásai, mert nem éli meg veszteségnek, amit odaad.  

Érezhető egyfajta rugalmasság abban is, ahogy az információt kezeli: folyamatosan újraértékeli magát, viszont probléma nélkül változtat stratégiát akkor is, ha a világról derül ki valami új. Míg a háttérkarakterek kétségbeesnek, néha Clive is meginog, Joshua gondolatai már a következő lépésen járnak – ez az alkalmazkodás még a végső csatába is elkíséri. Ultima itt gyakorlatilag a szemébe vágja, hogy minden döntés, amit hozott, hosszú távon segítette a céljait: Joshua pedig nem esik kétségbe, hanem nyúl az utolsó ütőkártyákért.

Joshua átadja Clive-nak a Főnixet

Joshua attitűdje pedig megmutatkozik abban is, ahogy a többi szereplőre hat. A Főnix, Ifrit túlélő, harcos attitűdjével ellentétben gyógyító, a melegséget, a reményt, az újjászületést jelképezi. Amikor Clive-nak látomásokban kell harcolnia Ultimával, és az isten arról győzködi, hogy adja fel a szabad akaratát, hiszen csak szenvedést hozott rá, Joshua az a figura, aki áttör a varázslaton, és elér a bátyjához. Az utolsó fáklya a sötét folyosón, az utolsó szikra, amikor minden reménytelennek hat – de a támogató szereptől függetlenül attól sem riad vissza, hogy megmondja a véleményét, ha Clive épp nagyon rossz úton jár. A látomásokban Ultima rengeteg karaktert kiforgat, Clive előtt vádlóként jelenik meg az apja, Jill, sőt Cid is: Joshua alakja viszont mozdulatlan marad, Ultima nem képes kihasználni a kapcsolatait. Joshua az, aki Diont is meg tudja érteni és tudja motiválni – szeretné megmenteni is – viszont mikor rádöbben, hogy a herceg nem akar tovább harcolni, önvád nélkül el tudja engedni. Csendes, és viszonylag zárkózott, de nem titkolja az érzéseit: ki tudja fejezni a háláját, képes viccelődni, megosztja a kétségeit, és mesél az útjáról. Nem csoda, hogy végső soron ő a történet krónikása (a legutolsó jelenetben, valószínűleg sok generációval a játék eseményei után, a mágiamentes világban látjuk, hogy Joshua Rosfield megírta a történteket a Final Fantasy c. könyvben): mivel ő levetette a családja mérgező mintáit, és készen állt a saját lábára állni, lehetősége lett felépíteni a szabad világot.

Dion Lesage és Bahamut, a fény

„Együtt kell élnie azzal, ami történt, és attól tartok, ezt a sebet nem gyógyítja az idő, csak a bocsánat. Nem tőlem, vagy tőled. Nem is a népétől. Még a hajdani édesapjától sem. Magának kell megbocsátania.” – Harpocrates Dionról és a Twinsides-i csatáról

Dion érkezése Waloed-ba

Dion gyakorlatilag csak a végső csatára csatlakozik ténylegesen a csapathoz, de már korábban is sokat látjuk – már azelőtt is kapunk villanásokat a szálából, hogy összefutna Joshuáéval. Első ránézésre Sanbreque koronahercege a tökéletes, mesebeli királyfi. Szőke fiatalember, talpig fehérben, aki sikeres a csatában, és imádják a katonái – örömujjongás kíséri, amikor Bahamut alakjában megjelenik az égen. Látszólag udvarias, magabiztos és bátor – mikor hír jön az apjától, hogy nem számíthat erősítésre, habozás nélkül közli, hogy el tudja intézni az ellenségeiket… és később a banter egyértelművé teszi, hogy meg is nyerte a csatát. Belenus Tor felett az ütközete Odinnal egy klasszikus, fény-sötétség ellentét, ahol Dion, a fényként – természetesen – győz. Mikor Joshua először mesél róla Jotének, megjegyzi, hogy a hercegnek rengeteg a mellékneve a csatában elért sikerei nyomán, és azt is hozzáteszi, hogy ő is nagyra tartja, és bízik benne, hogy már magától megsejtette, hogy valami gond van az udvarban. Szinte már túl sok az a csillogás, ami ezt a karaktert körülveszi: és pont ezért nem is meglepő, mikor Joshua szálába becsatlakozva szépen elkezd darabokra hullani a maszkja.

Dion és Terence

Mert Dion tökéletes herceg – és fizikailag és szellemileg is beletörik, hogy az legyen. Bár úgy tűnik, a helyzete szilárd az udvarban, nagyon hamar kiderül, hogy már a trónigénye is ingatag lábakon áll. Anabella egyik megjegyzéséből megtudjuk, hogy fattyú: az apja előző felesége nem szült neki gyermeket, így prostituálttól született fiát vette a nevére. Dion származása nem nyilvános ugyan, de a mostohaanyja folyamatos nyomást gyakorol rá miatta. Az öccse, Olivier ugyan csak tíz éves, de törvényes gyerek, és Anabella aktívan (és idővel sikeresen) próbálja elérni, hogy Sylvestre, a császár változtasson az öröklési sorrenden. Az is hamar kiderül, hogy Dion meleg, a szeretője az egyik lovagja, Sir Terence. A játékból nem egyértelmű, hogy Sanbreque hogy áll az azonos neműek szerelméhez (találkozhatunk más meleg párral Northreachnél, ami utalhatna nagyobb elfogadásra, viszont az is egy erősen tabu kapcsolat egy férfi prostituált és egy katona között. Clive is kap megjegyzéseket, mikor Ciddel utazgat, de szinte kizárólag degradálóan), az viszont biztos, hogy Dion nem vállalja fel a kapcsolatát. Terence-szel mindig csak kettesben viselkednek párként, és soha, senkivel nem beszél a férfiről – még akkor sem, mikor majdnem beletörik az elvesztésébe. Valószínűsíthető, hogy a helyzetét az udvarban ez a részlet is rontaná, tehát a tökéletes maszkhoz el kell titkolni. A játék finoman sejteti azt is, hogy Dion egészsége is rámegy, hogy meg akar felelni az elvárásoknak – szinte mindig teljesen átalakul, mikor harcol (sosem látjuk félig átalakult formában, mint a többi Hatalmast), és az egyik első jelenetében bekötözött kezén a végső csatáig ott a kötés, noha hónapok telnek el: feltételezhető, hogy már vannak kővé vált tagjai.

Dion és Joshua a puccs előtt

A csatatéren Dion bátor, sőt vakmerőbe hajlik (az egyik említett mellékneve „Dion, the Bold” is erre utal), de teljesen elveszíti az erejét, ha a családjával kell szembeszállni. Megfogalmazza a véleményét, és – jellemzően nagyon visszafogottan – közli az apjával, de ha Sylvestre nemet mond, mindig meghátrál. Rendkívül érzékeny arra, hogyan tekintenek rá mások, borzalmasan viseli a pletykákat, mikor puccsolni próbál, akkor is mindenhonnan keresi a megerősítést. Később, mikor csatlakozik a Menedékhez, nem mer Harpocrates szeme elé kerülni, mert meggyőzi magát, hogy az egykori tanítója csalódott benne és gyűlöli – Clive-nak kell beszélni vele, és berúgdosni a könyvtárba. Anabellát utálja, és objektíven tudja, hogy a véleménye nem releváns, de az önbizalma olyannyira sérülékeny, hogy minden konfrontációjuk Dion vereségével zárul. Terence bár mindent megpróbál, végső soron mérgezi a kapcsolatukat a tény, hogy hierarchikus, mindig Dioné az utolsó szó: a herceg felülről, az apjától, tanítóktól, a királyságtól várja a megerősítést, Terence viszont rangban és hatalomban is alatta van, így nem tudja megadni neki, amire vágyik. (Az egyik első közös jelenetükben Dion meg is jegyzi, hogy „azt kívánja, bár a férfi lenne a mestere” – egyértelmű, hogy szeretne inkább olyan véleményében bízni, akiről tudja, hogy jóindulatú és szereti őt, de nem tudja Terence szerelmét az elvárások fölé helyezni.) A puccsnál az ő megerősítését igényli, de szegény férfi nem mondhatja ki, hogy a döntése jó, mert nincs olyan helyzetben: csak a támogatásáról biztosítja, az pedig Dionnak nem elég.

Joshua azért kezeli jobban a személyiségét, mint bármelyik másik karakter, mert ő az, aki teljesen egyenlő Dionnal. Egyidősek, Hatalmasok, mindketten örökösi pozícióban, nagy megfeleléskényszerrel, és persze Anabellával az életükben: és mindketten őszintén csodálják a másikat. Joshua aktívan dönt, és Dion be tud állni mellé, kritikákat fogalmaz meg, és a herceg mellette el mer gondolkodni részleteken, az apja viselkedésén, a népe romlásán, amiken korábban a kényszeres tisztelet miatt nem mert. A puccsot egyértelműen Joshua miatt vállalja be, mert végre meglátja a bajt és a pozitív példát is, hogy lehet harcolni – a probléma viszont, hogy a személyisége messze nem olyan stabil, mint a fiatalabb Rosfield testvéré, így a bukást nem tudja kezelni.

Dion Twinsides romjainál

A puccs veresége totálisan megsemmisíti Diont. A családját manipuláló Ultimával szemben teljesen tehetetlen: elveszíti a kontrollt Bahamut felett, és lényegében lerombolja a saját fővárosát. A népe szemében szörnyeteg, „őrült herceg” és „királygyilkos” lesz. A Menedék csapata nem hibáztatja, Terence is megérti és mellette áll, de Dion, Joshuával ellentétben nem képes továbblépni. Egy visszatérő szimbóluma a Sanbreque-t jelképező sárkányfarok (wyvern’s tail) virág, amit az apja mindig az ingébe tűz, mikor beszélnek – ezt a virágot Anabella általában nem értékeli (jellemzően megtapossa), Olivier eldobja – a virággal való bánásmód minden esetben tükrözi azt, ahogy a karakterek Dionnal magával bánnak. (Joshua az egyetlen, aki felemeli a földről mikor Dion leverte - a herceg önpusztítása ellen dolgozik) Harpocrates Dion companion questjében hozat Clive-val egy vad sárkányfarkat, ami ellentétben a Sanbreque-ivel nem fehér, hanem lilás színű, és sziklás, barátságtalan terepen nő – és közli a herceggel, hogy szerinte ez, a vadon élő változat, és nem a tenyésztett az, ami őt igazán jelképezi. Nem tökéletes, de a maga módján szép, és túléli a nehézségeket. Ez a jelenet egy lehetőség, ahol Dion fejlődhetne, lenne egy lehetősége újradefiniálni magát, de végső soron nem képes rá: közli Harpocratesszel, hogy nem méltó a virágra, és helyre kell hoznia, amit tett. Innentől pedig egyáltalán nem meglepő, hogy Dion a végső csata első halottja. Állítja bár, hogy „vezekelni akar” és akkor „méltó lesz” arra, hogy visszatérjen a népéhez, de a cél, amit kitűz, abszurd: Dion szó szerint úgy gondolja, hogy ha nem képes egy istent leütni az égről akkor jobb neki holtan. Az önfeláldozása nem tudatos, a jövőért hozott döntés, hanem a kiút hiánya.

Bahamut személyiségéről keveset tudunk, de Sanbreque vallása az istennőjük szolgálójaként, jó szellemként imádja. Nagy az ereje (elárul valamit, hogy sokáig Dion az egyetlen, aki le tudja győzni Odint, sőt, a végső csatában Ultimát is megtorpanásra kényszeríti), de legalább ennyire fontos a szerepe szimbólumként. Dion úgy írja le, mint a Birodalom bajnokát, akinek a látványa is reményt ad. Bár a többi Hatalmas is gyakran kerül fontos pozíciókba, Bahamutról megtudjuk, hogy gyakorlatilag egyházi figurává teszi a hordozóját, Greagor kiválasztottjává (Sylvestre helyét a császári trónon is erősítette, hogy a fia lett az új Hatalmas). Diont a legtöbben nem szólítják a nevén: általában Bahamutnak nevezik, ritkábban pedig a címeit említik. Ezt ő maga is megszokja, mert sokszor magára is hivatkozik egyes szám harmadik személyben, illetve a többi Hatalmast is jellemzően az Eikon nevén szólítja az emberé helyett. A Final Fantasy XVI-ban a fény elem a szolgálat és az önzetlenség eleme, egyúttal azonban a teljes önfeladásé, és a felvett szerepeké is, így messze nem teljesen pozitív képet kapunk róla.

Cidolfus Telamon és Ramuh, a villámlás

„Az én célom egy olyan világ, ahol az számít, aki vagy, és nem az, ami. De ez a világ még nem áll készen erre. Szóval addig azért harcolok, hogy megmutassam az embereknek, van remény.” – Cid Clive-nak

Cid első megjelenése

Cid kicsit kikacsintás a korábbi Final Fantasy részekre is, tekintve, hogy a széria szinte minden részében szerepel egy idősebb férfi mentorfigura ezen a néven (a XV. részben a hammerheadi benzinkút idős mérnöke volt az), jellemzően egy gyerekkel vagy unokával, aki szintén fontos szerepet kap a cselekményben (ebben a részben ez Midadol Telamon, a fogadott lánya, az előzőben Cindy Aurum volt). Annak ellenére, hogy csak a játék egyetlen szakaszán szerepel személyesen, a karaktere és a döntései meghatározzák az egész történetet. Cid Waloedból származik, magas rangú katonai vezető volt, aki viszont felismerte a király, Barnabas Tharmr kegyetlenségét, ezért elárulta az országot (többek között hátrahagyta a szeretőjét, Benediktát is, aki a szél Hatalmasa, és Waloed kémfőnöke), és Robin Hood karakterként nekiállt felépíteni egy főleg megszabadított mágusokból és önérzetes csavargókból álló törvényen kívüli csapatot. Később ez a csapat fogadja be Clive-ot, és mikor Cid meghal az első Anyakristály csatájánál, a főhős át is veszi a helyét az élén – hogy megőrizze a valódi alapító emlékét, felveszi a nevét, a kontinensen a legtöbben Clive-ra is Cidként hivatkoznak. 

Cid gyógyíthatatlan, karizmatikus idealista. Szebb világról, szabadságról álmodozik, és olyan lendülettel beszél róla és harcol érte, hogy a legtöbb karaktert teljesen elsodorja. A cinikus, önző Charontól kezdve a kiégett kovács Blackthorne-on át, a fia elvesztése után összezuhant Ottóig bárkit fel tud húzni a földről, mert mutat egy kis reményt, egy villanást a jövőről, amiért érdemes küzdeni. Ahol más akadályt és veszélyt lát, ott Cid észreveszi a kalandot és a lehetőségeket. (Visszatérő poén a játékban, hogy "tud egy rövidebb utat" - tipikusan rengeteg harcra számíthatunk ezeken a szakaszokon.) Felforgat, káoszt kever, nem tud megmaradni egyhelyben (ezzel pedig a barátainak is sok fejfájást okoz), de tényleg olyan, mint a villám és a mennydörgés: ő a szikra Clive tüzéhez, a pillanatnyi villanás az égen, aminek a hatása viszont messze nyúlik. Ramuh-val harmonikus párost alkotnak, az Eikon sosem harcol ellene: Cid mindig tökéletesen kontrollálja a cselekedeteit, és egyáltalán nem esik nehezére előhívni. A cutscene-ek alapján a viharisten később Clive-nak is jó szövetségese, a férfi Cid emléke miatt is gyakran nyúl a hatalmához. 

Cid halála

Cid történetének szépsége és tragédiája, hogy ő tényleg csak az első lépés. Bár mindenét odaadja az álmaiért, tudja, hogy valójában megvalósíthatatlanok. Folyton kételkedik, hogy tényleg a szabadság, az önálló döntéshozás felé viszi-e a követőit, vagy valójában egyik ketrecből a másikba taszítja őket, de ezeket a bizonytalanságait csak Clive-nak és Jillnek vallja be. Mások előtt nem teheti meg: ha ő elveszíti a motivációját, másoknak sem tud erőt adni, tehát a Menedék vezetőjeként határozottnak kell maradnia. Az is kifejező, hogy dohányzik - hiába a lelkesedés, azért az ő viselkedésének is vannak önpusztító elemei. Kifejező, hogy az egyetlen pillanat, mikor a játékban megtorpan, az Anyakristály lerombolása: ez az a pont, ahol tényleg közel kerül hozzá egy mérföldkő, elkezdődhet a változás, minden pozitív, és minden sötét és fájdalmas hatásával együtt, Cid pedig nem tudja, mit kezdjen vele. A halála tragédia, egyúttal azonban nem látjuk, hogy kétségbeesne, vagy szomorúnak találná, hogy nem látja majd a végső győzelmet – furcsa hangulatot ad a jelenetnek, hogy valami melankolikus zene helyett Cid témája (Hide, Hideaway) csendül fel. Ez kifejezetten egy vidámabb, otthonos hangulatot keltő dallam: Cid számára az álmai továbbadása a karakterének kiteljesedése, és nem a vég.

Cid és Benedikta, félig átalakulva

Egy másik pont, ahol viszont megcsillan a mennydörgés sötét oldala, az a románc Benediktával. Cid szemszögéből egyértelmű, hogy a férfi az elveit és az álmait mindig a kapcsolatuk elé helyezi. A játékból kiderül, hogy valamikor megmentette a nőt a rabszolgaságtól – kezdetben tehát a szabadság és a remény gondolata pont, hogy katalizálta az ismertségüket, és idővel a szerelmüket. Cid viszont nem tud egy stabil ponttá válni Benedikta életében, mert nem akar hűséges maradni egy olyan néphez és olyan emberekhez, akik szembe mennek az elveivel. A nőnek fontos az ország, ami befogadta, a pozíció, amit elért, a név, amit a királyától kapott, és teljesen elkeseríti, mikor Cid mindent eldob. A játék során mindketten próbálnak hatni a másikra, Benedikta is folyamatosan próbálja meggyőzni a férfit, hogy térjen vissza hozzá, és kezdjék újra, és Cid is győzködik a nőt és megroppan a halála után („Miért… miért kellett hallgatnod rá? Benna… nem lehet, hogy ezt akartad, igaz?”), de a szél bizonytalansága teljesen inkompatibilis a férfi viharával.

Jill Warrick és Shiva, a jég

„Ha a harcunk véget ér, járjuk be a világot, és szerezzünk új emlékeket. Gyűjtöm majd őket, mint sárkány az aranyat. A veled való emlékeim a legdrágább kincseim.” – Jill levele Clive-nak a végső csata előtt

Jill és Clive gyerekként

Jillt a prológusban ismerjük meg, Clive és Joshua gyerekkori barátjaként, aki a rosariai palotában nevelkedett. Később megtudjuk, hogy politikai okokból került a fővárosba, lényegében Elwin főherceg túsza volt, akivel sakkban tudta tartani az Északi Vidékeket. Gyerekként Jill kedves természetű, halkszavú lánynak tűnik, aki már ekkor is erősen kötődik Clive-hoz – a fiú kiáll mellette az anyjával szemben (Anabella bántalmazó viselkedése Jillre is kihat, folyamatosan emlékezteti rá, hogy ő a befogadott mostohagyerek), megpróbálja megnevettetni és vigyázni rá, ahol tud. Később, különösen a Rising Tide DLC-ből kiderül, hogy Jill bár nem sok emléket őriz az otthonáról, de egész életében maradt egy hiányérzete is, amiért elvesztette a kapcsolatot a gyökereivel (bár ő nem konkrétan Mysidiából származik, ilyen szempontból párhuzamba állítják a korábbi Shiva Hatalmassal, akit a törzse száműzött). A Lángok Éjszakája pedig az ő életét is derékba töri. Bár Jill Rosalith-ban van, nem a Főnix Kapunál, mint a fiúk, a fővárost lerohanja a Vas Királysága – a lány csak azért menekül meg, mert felébred benne a jég Eikonja, a Vas Népe pedig bár megveti a mágiát és a Hatalmasokat is, a hasznukat elismeri. Jill Clive-hoz hasonlóan rabszolga lesz – a hatalma ugyan meglenne kitörni, de a Királyság papjai folyamatosan sakkban tartják a többi mágussal, és Rosalithban foglyul ejtett nővel. Jill kétségbeesetten próbálja megmenteni a társait, ezért mindent teljesít, amit elvárnak tőle – közben pedig igyekszik teljesen elzárni az érzéseit, levetkőzni az emberségét, hogy el tudja viselni. 

Jill Imreannal szemben

A története a játékban félig szerelmi történet és gyógyulás, félig viszont bosszúhadjárat. Jill a játék elejétől nagyon erősen kapcsolódik a főszereplőhöz, több okból is. Clive oldaláról már említett módon, ő válik a múlttá, a gyermekkorrá: az, hogy újra találkoznak az első lépés, hogy a férfi visszataláljon önmagához. Ezen túl azonban Jill meg is érti a főszereplő küzdelmét, mert ő maga is megélte, hogy elveszik tőle az identitását, hogy „szörnyeteggé” válik, aki nem ura az erejének – ő nem az Eikonja felett veszítette el az irányítást, de az eredmény ugyanaz lett. Ennek megfelelően Jill folyamatosan törekszik rá, hogy a főszereplő elfogadja az érzéseit, beleértve a haragját és a bosszúvágyát is – attól, mert ő is tett rossz dolgokat, a családja sorsa borzalmas, és joga van a dühéhez. A főszereplő csak tiszta célokért akar küzdeni, ahogy Cidtől látta, a nő viszont sokkal tudatosabb, tisztában van vele, hogy bosszút akar. Szomorú tény, hogy ezen nem is tud túllépni: igazából akkor tud ténylegesen megnyugodni és reménykedni, akkor válik igazán jó támogatóvá Clive-nak és akkor lesz egészségesebb a kapcsolatuk, mikor Jill megölte Imreann-t, a Vas Királyságának főpapját. Nem priorizálja a bosszút, nem várja, hogy azonnal rohanjanak elvarrni a szálakat, de beteljesíti. 

Jill és Clive a végső csata előtt

Jill sok szempontból tökéletesen megtestesíti a jeget. Bár empatikusnak és segítőkésznek hat, jól ért az emberekhez is, valójában ritkán látunk tőle igazán heves érzelmeket. Clive viselkedése sokszor egyértelműen rosszul esik neki, de mindig képes józanul felhívni rá a figyelmét és megbeszélni vele (akkor is, mikor Joshua már inkább pofont adna érte). Magába zárkózik, mikor átadja a főszereplőnek Shiva hatalmát, és a mágia nélkül úgy érzi, már nincs helye a barátai között, és szüksége van egy kis segítségre, hogy megnyíljon. El kell mennie Mysidiába, hogy ki tudja mondani, hiányoznak a gyökerei. Még a szerelmi szál is, óvatos és lassú, egyáltalán nem hasonlít Cid és Benedikta tombolásához. A távolság mellett azonban a jég az emlékezés és a stabilitás is – ennek is van sötét oldala, mert Jill ezért sem tudja elengedni a bosszúvágyát, számára az a trauma örökké tart, ha nem pusztít el minden hozzá kötődőt.  Viszont ez okozza azt is, hogy mindig lehet támaszkodni rá. Ő az, aki emlékszik Clive bátorságára gyerekként, aki bármikor fel tud idézni egy kedves közös élményt, aki teljes szívvel tud hinni másokban. A Rising Tide-ban kiderül, hogy Shivának hatalmában áll megfagyasztani az időt, és halhatatlan harcosokat teremteni, akik egy örökkévalóságon át őrködnek – és Jill bizonyos szempontból maga is egy biztos pont az időben. 

Két fontos szimbólum még Jill és Clive kapcsolatához kötődően a Hold, illetve a közelében látható Metia csillag – ez utóbbihoz Jill imádkozik Clive biztonságáért, először a Főnix Kapu előtt, majd a játék végén, mikor a férfi Ultima ellen megy harcba. A Metia bizonyos szempontból Clive-ot magát szimbolizálja: a csillag vörös (Clive pedig a tűz elemmel asszociált), illetve a finálé téma (My Star) is róla szól Jill szemszögéből. Mikor Clive meghal a tengerparton, Jill látja, hogy a Metia kihunyt az égen. A Hold pedig annak ellenére, hogy a legtöbb történetben a változást jelképezi, Clive és Jill esetén pont, hogy a kötelékük állandóságának jelképévé válik: a Hold az, amit nagy távolságban is mindketten látnak, amiről tudják, hogy közösen nézhetik, ha feljön az égre. Bár a Metia kihunyt mellette, a Hold maga megmarad: Clive halálával Jill szeretete nem tűnik el. 

Benedikta Harman és Garuda, a szél

„Miért nem ment meg senki? Miért nem szeret senki?” – Benedikta Clive látomásában

Benedikta Clive elleni harca

Benedikta a játék egyik fontos antagonistája, Waloed kémfőnöke, és Cid volt szerelme. A történetét és személyiségét inkább részletekből rakhatjuk össze – mert sikeresen és sokat manipulál, még amikor a színen van, akkor is ritkán látjuk a valódi arcát. Nagyon hamar kiderül, hogy több szeretője is van, de egyikükkel sem fűzik össze valódi érzések – Hugo Kupkát, a föld Hatalmasát egyértelműen csak kihasználja, és Barnabas-szal is szigorúan fizikainak tűnik a kapcsolatuk. A munkájában tehetséges – fenyegető ellenfél, akinek a haragjától a sajátjai is tartanak. (Cid is megjegyzi, hogy „Benedikta haragja egy jó napon sem ismer határokat”, ami erősen utal rá, hogy még egy boldog párkapcsolatban is hirtelen haragú volt.) A manipulációi sok szövetséget szereznek és stabilizálnak a királyának - bár meglehetősen arrogáns, de van is mire.

Azonban az is egyértelművé válik, hogy Benedikta látszólagos kontrollja rengeteg bizonytalanságot rejt. Hasonlóan több főszereplőhöz neki is rabszolga múltja van, ami nyomot hagyott a személyiségén - bár már hosszú ideje szabad, nem talál biztonságot, és nem felejtette el a fájdalmat (az utolsó vele vívott harc előtt egy pánikrohamát is látjuk). Clive látomásában az ellenségei börtönbe zárva jelennek meg, Benedikta pedig sír, amiért senki nem mentette meg és senki nem szerette – esetében a szél sötét oldala, hogy nincs tartása, csak sodródik és tombol.

Benedikta és Hugo Kupka

A kapcsolatai azért tragikusak, mert végső soron minden szeretőjétől vár valamit, amit nem kap meg. Cid őszintén szereti, álmokat, jövőképet kínál neki – de biztonságot és stabilitást nem. Hugo szerelmes (bár az érzései nem igazán egészségesek, inkább megszállott rajongásnak hatnak), és végletesen hűséges is. Viszont egy gyengébb, elvek és jövőkép nélküli ember, aki nem tudja inspirálni, és túlságosan lekötné. Barnabasnak vannak álmai is, valamint hatalma és befolyása, ami megadhatná Benediktának a vágyott biztonságot: a király viszont nem szereti. A nő így végső soron úgy éli meg, hogy egyedül van a világban, és „senkinek nem számít igazán”, hiába nyúlnak utána. Kifejező, hogy ő az a Hatalmas, aki a legtöbbet beszélget az Eikonjával – sokszor megszólítja Garudát, és teljesen kétségbeejti, mikor elveszíti. Olyan, mintha nem is a mágiát hiányolná, hanem egyszerűen a kapcsolatot magát, hogy volt vele valaki, aki semmilyen körülmények között nem hagyta el. 

Hugo Kupka és a Titán, a föld

„Vágyom rá, de nem kaphatom meg. Nem adtam még eleget?” – Hugo Clive látomásában

Hugo Kupka félig átalakulva

Hugo Kupka nem kifejezetten szimpatikus karakter – rendkívül egyszerű, nem túl okos, kissé dramatikus és idegesítő figurának hat, akinek viszont hatalmas a fizikai ereje, így a haragja pusztító a környezetére. Megtudjuk róla, hogy egyszerű háttérből indult, közkatona volt, akinek csak azért jutott szerep a nagypolitikában, mert felébredt a föld Hatalmasaként. A népének szüksége van rá, így ki tud vívni magának egy gyűlölettel vegyes tiszteletet (valamint egy nagy vagyont és egy magánhadsereget is sikerül felépítenie), de arrogáns, nem igazán népszerű, és nem is jó politikus – általában a pillanatnyi érzelmei irányítják, már a kezdőjelenetben is kiviharzik egy tárgyalásról. A történet alatt lényegében egyetlen igazi vágya van: Benediktát akarja megkapni, és minden cselekedetét ennek rendeli alá. Az egyszerűsége miatt könnyen manipulálható is: Benedikta maga is könnyedén irányítja, de Barnabas és Sleipnir is tudják befolyásolni a nő halála után. 

Hugo az a karakter, aki a legtöbb szekunder szégyenérzetet váltja ki a játékosból, de valahol meg lehet szánni. Abszolút rabja a megszállott szerelmének, majd a gyászának – egy pillanatra sem áll meg gondolkodni, nem ismeri fel, hogy mindig rossz emberek voltak a célpontjai. Nem tud mit kezdeni a hatalommal, mégis tönkreteszi magát érte, mert úgy véli, csak így bosszulhatja meg Benediktát. Cidet, akit a gyilkosának vél, éveken át gyűlöli, és folyamatosan pusztítja, amit felépített – Clive döbbenti rá, hogy valójában az az egy közös volt bennük, hogy jót akartak a nőnek. A bosszúhadjárata eléri, hogy a főhős már ne tudjon és ne akarjon megbocsátani – mire szembekerül a férfivel, csak el akarja pusztítani a veszélyt, amit jelent. 

Hugo esetén a föld elem megjelenik, mint megszállottság, hűség és makacsság, viszont ironikusan, annak ellenére, hogy nem volt jó vezető, nagy mértékben stabilizálja az országát. A hatalma biztonságot ad Dhalmekiának – bár a legtöbb politikus nem kedveli a férfit, az, hogy a Titán bármikor megjelenhet a csatatéren, eléri, hogy ne sokan merjenek dacolni velük. Az emberei tisztelik és úgy tűnik, szeretik is: mikor Clive találkozik az egyik volt katonájával, a férfi bosszút akar állni érte. Hugo nélkül a követői elveszettek, banditák lesznek belőlük (a Dalimil régióküldetés az általuk okozott károkra fókuszál). 

Barnabas Tharmr és Odin, a sötétség

„- Talán mégis ér valamit a szabad akarat… ha nem mondtam volna le az enyémről…
- Nem mondtál te le semmiről. Mi volt, ha nem a szabad akaratod, ami elérte, hogy küzdj egy új világért? Mi volt, ha nem az, ami meggyőzött, hogy küzdj az istened elismeréséért? Mutattak neked egy mesét, és te eldöntötted, hogy elhiszed. De tévedtél.” – Barnabas és Clive az Odin harc után

Barnabas félig átalakulva

Barnabas Tharmr a széria másod-antagonistája, az utolsó ellenfél, akit le kell győznünk Ultima előtt. Waloed királya, aki idegen vidékről jött, és pusztán az erejével ragadta magához a hatalmat – hosszú távon pedig egyesítette a Hamu kontinensét, legalábbis ami megmaradt belőle. Valamikor ez idő alatt kapcsolatba került Ultimával (mint megtudjuk, az anyja Malius körének egyik tagja volt, és őt is eszerint a hit szerint nevelte), és az istennek adta az életét: akasha lett, halhatatlanná vált, és nagy mértékben megnőtt a mágikus ereje. Cserébe azt a feladatot kapta, hogy készítse fel Mythost az Ultimával való egyesülésre, azáltal, hogy összeolvasztja benne az Eikonokat, és megfosztja a tudatától.

Barnabas teátrális, nagyhangú férfi, aki meggyőződéssel hisz az igazában. A hatalma akkora, hogy Clive-ot háromszor győzi le, mire a főszereplő végre meg tud állni vele szemben, sokszor pedig fel sem kell vennie Odin alakját a harchoz: folyamatos emlékeztető, hogy még nem áll készen az utolsó harcra. Ellentétben a többi antagonista Hatalmassal, akiknek a legyőzése látszólag közelebb vitte Clive-ot a végső céljához (még Benedikta halála is, bár tragikus, de végső soron előremozdította a Kristályok elpusztítását), Barnabas ellen a győzelem is keserű. A király átadja Clive-nak Odin hatalmát (ezáltal „alkalmassá” teszi, hogy Ultima gazdateste legyen – ezt a férfi el akarta kerülni), és az utolsó Anyakristály pusztulása végső soron Origin (a rejtett kristály, Ultima hatalmának központja) felemelkedéséhez vezet, ami ismét rengeteg áldozatot követel. Mivel Barnabas mögött folyamatosan ott áll Ultima szinte korlátlan hatalommal, ezért a főszereplők nem tudják úgy kiismerni, és olyan tisztán legyőzni, mint más ellenségeiket. 

Barnabas és Sleipnir

Barnabas, mint a sötétség, érdekes kontrasztot alkot Dionnal, a fénnyel. Mindkettejükre jellemző egyfajta önfeladás: Dion már említett módon a családjának és a hercegi szerepnek rendeli alá magát, Barnabas pedig Ultimának. A különbség egyrészt azonban a motiváció és a környezetre gyakorolt hatás. Dion összeomlik, mikor a sajátjainak árt, Barnabas bizonyos szempontból az egész népét feláldozza és fel sem fogja, mit tesz. Dion rangra másodikja a szeretője, és bár a kapcsolatuk nem egyenrangú, a férfi vágyik rá, hogy az legyen; Barnabas képtelen együtt dolgozni egy élő emberrel, az ambíciói elüldözik Cidet. Sleipnir már a teremtménye, egy önálló tudattal nem is igazán rendelkező lény. Dion folyamatosan reagál az őt körülvevő emberekre, fontos számára, hogy jó legyen, hogy megfeleljen, Barnabas viszont befelé néz. A valódi célja teljesen önző: abban reménykedik, hogy Ultima Paradicsomában újra találkozhat az anyjával. Ez a kapcsolat egyértelműen beteges (nehéz eldönteni, hogy csak kölcsönös függőségről van szó, vagy a király viszonya az anyjával vérfertőző jellegű is volt, de az egyik jelenet erősen utal az utóbbira), Barnabas számára viszont mindenek felett áll. Az anyja halála, amiről nem sokat tudunk, az a trauma, ami meghatározza az életét. Érdemes megemlíteni, hogy Ultima esetében is lehet a szülőfigura szimbóluma – egyszer fel is veszi az anyja alakját. Barnabas a vallásban, egy istenben keresi azt a biztonságot, amit a szülő halálával elveszített. Szintén érdekes elem, hogy Clive narrációjának kezdő soraiban (amit a világról szóló szakasz elején idéztem) "az anyakristályok árnyéka" azt is szimbolizálja, hogy az emberiség nem mer a saját lábára állni, mert "megijeszti amit a fényben lát" - ezáltal a sötétség pont a biztonságos visszahúzódás jelképe is lehet.

Waljas és Leviatán, a víz

„Sosem felejtem el, milyen volt, mikor először átalakultam. Az a félelem… és én elég idős voltam, hogy megértsem, mi történik.” – Joshua Waljasról

Waljas olyan szempontból kakukktojás, hogy valójában semmit nem tudunk meg a személyiségéről – tekintve, hogy biológiailag nincs egy éves. Csecsemőkorában ébred fel benne a Leviatán hatalma, és néhány mysidiai mágus megpróbálja kihasználni az erejét – azonban csak azt érik el, hogy az Eikon feldühödik, és kis híján elmossa az otthonukat. Végül Shiva hatalmával a kisfiút belefagyasztják az időbe, így majdnem egy évszázadot él le csecsemőként, mire Shula (a Rising Tide DLC központi karaktere) fel nem keresi Clive-ot és a csapatát abban a reményben, hogy segíthetnek a fiún. 

Leviatán a Rising Tide DLC-ben

Waljas kapcsán a legérdekesebb, hogy a Final Fantasy XVI víz értelmezése is meglehetősen távol áll az elemek klasszikus felfogásától. Leviatán nem az érzékeny, titokzatos és változékony vizet jeleníti meg, hanem sokkal inkább a megállíthatatlan áradatot. Mysidia népe is tiszteli, de féli, akik pedig irányítani akarták, azok keservesen megfizettek érte. Mondhatni, a víz maga a természet zabolázhatatlan ereje, aminek az ember alá kell, hogy rendelje magát. Ironikus módon, a víz az egyetlen elem, amit Ultima sem akart igazán – a „legközönségesebb darabjának” nevezte, és teljesnek érezte a gazdatestét nélküle. A többi elem valamennyire mind az emberhez, az emberi kapcsolatokhoz és életutakhoz kötődik – Ultima ugyan nem ismeri el az emberi tudatot és a szabad akaratot, de önmagát tudatos és szabad lénynek tartja, tehát az új testéhez igényli az ehhez kapcsolódó mágiát. Ugyanakkor uralkodni akar a világ felett és formálni azt – nem alárendelődni neki, így ez a megfoghatatlan hatalom taszító és durva számára.

Konklúzió

„- Mit gondolsz, mi lesz a világgal, most, hogy kivívtad a drága szabadságod?
- Őszintén, nem tudom. Nem hiszem, hogy szép lesz. Valami keserű történet a bűnről, a szenvedésről, a nehézségekről és fájdalomról…
- És ezért küzdöttél ennyire? Miért?
- Ilyenek vagyunk. Harcolunk, túlélünk, kibírjuk valahogy. Nem kell, hogy oka legyen. Tökéletlen lények vagyunk. Bukdácsolunk, megtámaszkodunk egymás vállán. Elesünk, aztán felállunk. Megyünk a horizont felé, amit soha nem érhetünk el, és esküdözünk, hogy pont ott, pont amögött lesznek majd a válaszok. Ilyen a mi utunk.”

Official art Jillről, Clive-ról és Joshuáról az Echoes of the Fallen DLC-ben

 A Final Fantasy XVI, az előző epizóddal ellentétben nem egy könnyen összefoglalható, sötét mese. Még a végkifejlete is kissé nyitott – a főszereplők ugyan szembefordulnak Ultimával, legyőzik őt, és Clive végső soron meggyógyítja a világot a mágia hatásaitól, de egyértelmű, hogy nagyon hosszú út vár az emberiségre, mire megtanul élni az új, istenek nélküli világon. Ha viszont egyetlen tanulságot akarunk levonni, a történet leginkább arról szól, hogy az emberi élet értékes. Mindenkinek vannak hibái, bukásai, nem minden bűn bocsánatos, és igen, az emberiség pusztító magára és a világra nézve is - Valisthea világa is kis híján tönkrement a nagyravágyásban. De emberek azok is, akik visszahozzák a pusztulás pereméről, és akik nem adják fel, akkor sem, amikor teljesen reménytelennek tűnik a jövő. 

És érthető a félelem, a vágy arra, hogy valamibe kapaszkodjunk, hogy valaki, egy ember vagy egy isten megvédjen és utat mutasson - de nem szabad hagyni, hogy ez a félelem vezessen. Minden hibájával együtt a Final Fantasy XVI nagyon szép utazás, egy varázsvilágon keresztül az emberi lélekbe, amit érdemes megismerni.

Valentine Wiggin