Neurodivergencia a médiában – 10 neurodivergens karakter

 …avagy egy csendes, de értékes reprezentáció

2026-ban április az autizmus spektrum zavar (ASD) hónapja volt – bár nem végeztem a bejegyzéssel időben, rengeteg töprengés és átírás miatt, eredetileg ez volt, ami felébresztette bennem a vágyat, hogy írjak valamit az autizmus ábrázolásáról a fikcióban. Aztán ez tovább kígyózott, eszembe jutottak az ADHD (figyelemhiányos hiperaktivitás zavar) ábrázolások, és általában a neurodivergens karakterek reprezentációja: így jutottunk el a jelenlegi bejegyzéshez.

A neurodivergencia az idegrendszeri működés sokféleségét jelenti – ide sorolunk mindenféle megszokottól eltérő fejlődési mintázatot, beleértve a szenzoros-motoros működéseket, a szociális viselkedést, fókuszt és kognitív képességeket is. Bár az ASD és az ADHD talán a legismertebb példái, valójában rengeteg különböző zavar ide tartozik: beleértve a diszlexiát, diszgráfiát, vagy a Tourette-szindrómát is. Bár ma már sokkal többet tudunk ezek hátteréről (és hatékonyabb a diagnosztika, mint valaha), még mindig fontos róluk beszélni: a neurodivergens emberek sok kihívással szembesülhetnek az iskolában, a munkahelyükön, a szociális kapcsolataikban is. Érdemes azonban azt is megjegyezni, hogy sok neurodivergens ember, bár egyes területeken küzd, máshol kiemelkedő neurotipikus kortársaihoz képest – rengetegen érnek el fantasztikus eredményeket, és futnak be sikeres karriert a nehézségek ellenére. Neurodivergens emberek mindig voltak, és mindig lesznek, vannak köztük olyanok is, akik az egész életüket leélik anélkül, hogy megértenék miért jár kicsit máshogy az agyuk. 

Ezért fontos a reprezentáció a fikcióban is. Sok író szándékosan alkot neurodivergens karaktereket, de az sem ritka, hogy egy figura egyszerűen csak „coded”: az alkotója sosem mondja ki, hogy annak szánta, de ahogy építette a szereplőt, mégiscsak egy olyan személyiség, olyan problémák jöttek ki, amik nagyon is átérezhetőek neurodivergens emberek számára. A cikkem sajnos kicsit egyoldalú lett, olyan szempontból, hogy a felsorolt figurák jóformán mind az ASD és az ADHD reprezentációi (bár két diszlexiásat is sikerült találnom): ennek az is oka, hogy a többi csoport erősen alulreprezentált abban a médiában, amit én fogyasztok. Reménykedem benne, hogy egy nap több, hasonlóan érzékenyen bemutatott figuráról írhatok majd.

Listacikkről van szó, de mivel elég sok konkrétumot kell említenem, ezért spoilerek lesznek benne – igyekszem visszafogni őket, de ha valamelyik történet esetén nagyon nem akarsz lelőni semmit, akkor azt érdemesebb kihagyni.

Vágjunk is bele!

Tisztázzuk az alapokat

Fontosnak érzem megjegyezni, hogy fiktív karaktereket „diagnosztizálni” mindig kockázatos – a cikknek nem is ez a célja. Ahogy kezdetben is írtam, a felsorolt figurák nagy része esetén nem kapunk kánon diagnózist: ez lehet szándékos írói döntés, lehet az is az oka, hogy az alkotók eleve nem gondoltak a figurára neurodivergensként, de az is előfordul, hogy a világ, amiben élnek, nem teszi lehetővé, hogy modern kifejezésekkel tárgyaljuk a kérdést. Viszont, ha én írni akarok arról, hogy milyen tünetek és kihívások jelennek meg a karakterek életében, akkor valamire támaszkodnom kell. Ez pedig részben a jó öreg DSM-5 lesz, részben pedig teszek majd utalásokat más olyan problémákra, amik gyakran kísérik az autizmust és az ADHD-t.

A DSM-5 rengeteg kritériumot felsorol mind az ADHD, mind az ASD esetén. Néhány fontosabb az ADHD esetén a rövid koncentrációs idő, a feledékenység, a nehéz motiválhatóság amennyiben a feladat koncentrációt igényelne és nem kelti fel az érdeklődést, a mozgékonyság, nyughatatlanság, túl sok beszéd, vagy az impulzivitás, beleértve mások félbeszakítását, vagy a várakozás nehézségét. Az ASD esetén a fókusz inkább a szociális interakciókkal való nehézségeken van, a nonverbális kommunikáció értelmezésével való küzdelmen, a rutin fontosságán, az intenzív, fókuszált érdeklődésen, és a szenzoros érzékenységeken. Érdemes megjegyezni azt is, hogy az ADHD és az ASD között rengeteg az átfedés, bár más okokból, mindkettőnél jelentkezhetnek szociális kihívások, és például ADHD-s emberekre is jellemző lehet a hiperfókusz, mikor átmenetileg nagyon erősen koncentrálnak egy témára vagy feladatra.

Nézzük hát a tízes listát.

10. Frieren – Frieren: Beyond Journey’s End

„Az emberek nem tudják, hogy érzel, ha nem mondod el nekik.”

A Frieren egyszerű alapkoncepciója dacára hatalmasat robbant az elmúlt években, letaszítva a Fullmetal Alchemistet a valaha volt legjobb anime posztjáról a MyAnimeList ratingjei szerint. A története egy tünde máguslány – a címszereplő Frieren – körül forog, aki klasszikus Dungeons and Dragons stílusban egy kalandorcsapat mágusaként tett szert nagy hírnévre. A társaival legyőzték a gonosz démonkirályt, és megkezdhették békés életüket a happy end után. Frieren azonban, aki tündeként halhatatlan, nem igazán érti az emberi kapcsolatokat, elsodródik a társaitól, és csak ötven évvel később tér vissza, mikorra a barátai megöregedtek, a csapatuk vezetője, Himmel pedig rövidesen meg is hal. Frierent teljesen összetöri az elvesztése, és megfogadja, hogy meg fogja érteni az embereket – ez indítja el egy új utazásra, egy újabb csapattal.

Visszatérő elem lesz a bejegyzésben, és Frierenre is igaz, hogy az autisztikus tulajdonságait részben a fajához kötik. Mivel tünde, ezért más ütemben él, mint az emberek, nehezére esik kapcsolatot kialakítani velük, megérteni az érzéseiket, amik mélyen összefonódnak a halandóság témájával. A sorozatban hasonlóan jelenik meg az aszexualitás témája is: a tündék technikailag nem mind aszexuálisak, viszont annyira nyugodt az életritmusuk az emberekéhez képest, hogy felfoghatatlanul lassan alakul ki bennük a romantikus kapcsolatokra, vagy gyerekvállalásra való igény. Frieren esetén azonban hamar egyértelművé válik, hogy a fajához képest is kicsit különc – már az első évadban találkozunk más tündékkel, és mindannyian teljesen eltérően élik meg a halhatatlanságukat. Kraft például élénk, nyitott, aktív, szívesen oszt tanácsokat és segít másoknak, míg Serie Frierennél is szélsőségesebb, direktben barátságtalan és elutasító.

Frieren esetén az első pillanattól egyértelmű a fókuszált érdeklődés: őszintén rajong a mágiáért. Évszázadokon át vándorol, hogy varázslatokat gyűjtsön, a legapróbb, látszólag haszontalan varázsige is boldoggá teszi, évekre el tud tűnni egy könyvtárban, hogy megfejtsen egy ősi szöveget. Miközben mindenki a szinte legyőzhetetlen, nagy mágust látja benne, számára nem egy harci eszközről van szó, hanem olyasmiről, amit szeret csinálni. Szélsőséges mértékig küzd az emberi érzelmek megértésével – talán a legkifejezőbb a Himmellel való kapcsolata. A nézőnek az első pillanattól egyértelmű, hogy szegény férfi fülig belezúgott: egy ponton még „örök szerelmet” szimbolizáló gyűrűt is vesz neki, és fél térdre ereszkedve adja fel rá. Frieren viszont nem veszi a lapot: sok elemet egyszerűen betud Himmel személyiségének, vagy egyenesen értetlenkedni kezd, amikor más férfiak nem reagálnak rá ugyanúgy. A szociális konvenciókhoz nincs érzéke, a barátai idővel megtanulják, hogy nyíltan ki kell mondaniuk az érzéseiket és frusztrációikat, mert Frieren nem látja át, ha csak utalgatnak rá. A mentora, Flamme szintén megjegyzi, hogy biztos benne, Frieren egy napon „meg fogja bánni, hogy nem próbálta megérteni az embereket” és hagy neki egy feladatot, amivel feldolgozhatja a veszteségét.

A rutinigény annyira nem egyértelmű Frieren esetén, de villanások azért megjelennek belőle: többször szomorkodik azon, hogy „sosem érezheti ugyanazt az ízt”, mert a hosszú élete miatt, ha vissza is tér egy városba vagy egy étterembe, általában már más emberek működtetik és megváltoztak a receptek. A barátai szeretetnyelvéből is, ami legjobban megmarad neki, azok a rituálék – például Eisen születésnapi ebédje. Bár nem kifejezetten autizmus tünet, de gyakran előfordul vele együtt az alvászavar: és azt a sorozat többször is egyértelművé teszi, hogy Frieren szélsőséges éjszakai bagoly, nehezen alszik el és még nehezebben kel reggelente. 

Frieren több okból is fantasztikus reprezentáció: egyrészt, kicsit szokatlan. A klasszikus, reál tudományok iránt érdeklődő, sokszor utálatos zseni alakja helyett egy olyan figurát kapunk, akinek az érdeklődése összefonódik a világa szerkezetével, aki aktívan és őszintén próbálja megérteni a környezetét, és a nehézségei dacára rengeteg mély kapcsolatot sikerül kialakítania a történet során. Érdemes megjegyezni azt is, hogy az autizmus és az ADHD reprezentációban is kissé háttérbe szorulnak a női karakterek: Frieren viszont remek, inspiráló figura.

9. Prof. Mordin Solus – Mass Effect

„- Lehet elmennék valahová, valami napos helyre. Ülni a parton, nézni a tengert, kagylókat gyűjteni…
- Egy órán belül megőrülnél.
- Lehet kísérleteznék a kagylókon.”

Mordin Solus a Mass Effect 2 és 3 meghatározó karaktere, salarian tudós, akit a főszereplő Shepard azért vesz be a csapatába, hogy segítsen legyőzni a Begyűjtőket (Collectors). Rövidesen kiderül, hogy neki is megvannak a maga démonai – korábban dolgozott a génfaló (genophage) nevű biológiai fegyveren, amit a krogan faj ellen vetettek be, és hatalmas kárt okozott: a kroganek nagy része közel steril, rengeteg a halvaszületésük, és a veszteségek traumája teljesen átalakította a társadalmukat. Mordin története lényegében az ő útja a felismerésig, hogy mit okozott valójában a munkája, és a törekvés, hogy helyrehozza.

Mordin a Mass Effect szereplőgárdájának talán legidősebb tagja: a salarianok rövidebb életűek, a férfi késői harmincas/korai negyvenes éveiben jár az utalások alapján, tehát már bőven idős ember – de ez egyáltalán nem látszik az energiáján. Hasonlóan Frierenhez, nála is részben faji jellegzetesség, hogy mennyire pörög – a salarianok esetén a metabolizmusuktól az észjárásukig minden kicsit felgyorsult. Mordin esetén még az alvászavar is ide kötődik – tudjuk, hogy csak egy-két órát pihen, de az ő népében ez teljesen normális. Mordin azonban a többi megismert salarianhoz képest is kicsit extrém eset, amit a játékos és a karakterek is észrevesznek. Kelly, a hajó pszichológusa úgy írja le, mint egy hörcsögöt, aki túl sok kávét ivott. Elharapja a mondatait (tipikusan nem használ névelőket) és annyira hadar, hogy a főszereplőnek külön le kell állítania, ha szóhoz akar jutni mellette. Dudorászik, a csata közepén is képes bedobni valami hirtelen asszociációt, ami eszébe jutott, egyszerre három probléma megoldásán dolgozik, és minden kutatásával fejest ugrik a lehetetlenbe. Hivatalosan biológus, de a harcstílusa mérnöki (és megtudjuk, hogy egy darabig az STG-vel – a salarian kémosztaggal - is dolgozott), amikor pedig járvány tör ki az Omega állomáson, orvosnak is beugrik. Teljesen aszexuális, de puszta érdeklődésből képes részletes felvilágosító anyagot összeállítani a főhősnek, ha űrlény partnert választ. Megtudjuk, hogy rajong a zenéért, az operáért, hobbija a színház, de vonzódik a vallások világához is. Ahogy Shepard mondja a kiemelt idézetben, lehetetlen elképzelni, ahogy visszavonul vagy lepihen – egyszerűen nem tudná elviselni az unalmat.

Sokat beszél, de ritkán látjuk tényleges dialógusban – ennek ellenére azonban meglát rengeteg összefüggést, levon rengeteg következtetést. A legtöbb megállapítása helytálló, nem rossz emberismerő, de azért előfordul, hogy félreért dolgokat (például, ha Shepard sok időt tölt a laborjában, azt gondolja, hogy flörtölni próbál vele). Ennek ellenére nem kifejezetten szociális figura – a legtöbb társának egyszerűen túl gyors, túl sokat ugrál, túl sokat beszél. A játékból bár nem egyértelmű, de a háttértörténetéből megtudjuk, hogy kicsit konfrontatív is: korábbi kollégáira habozás nélkül hivatkozik „kloákaként”, amiért megnehezítették a munkáját. A legénység szereti, elfogadják, hogy Mordin ilyen, hogy a viselkedése hozzájárul a zsenialitásához, de azért mégis ő a fura, habókos tudós, akit senki nem ért igazán. Mordin klasszikus példa a hiperaktív ADHD-ra, amit ráadásul egyáltalán nem rejt a világ elől.

Ellentétben Frierennel, Mordin problémái és tragédiája nem fonódnak össze szorosan a neurodivergens viselkedésével – a története lényegében vezekléstörténet, annak felismerése, hogy a munkájával eredetileg háborúkat akart megelőzni, de rengeteg személyes tragédiát okozott, és elvágta a krogan fajt a fejlődés reményétől is. A kialakuló barátsága Bakarával és Wrex-szel, az, ahogy szembefordul a salarianokkal, és mindent feláldoz a hibái helyrehozásáért a Mass Effect 3 egyik legszebb, de legfájdalmasabb történetszála. A személyiségét a környezete elfogadja, az eszét tiszteli – az értékrendje az, aminek fejlődnie kell.

8. Dr. Julian Subatoi Bashir – Star Trek: Deep Space Nine

„- Olyan okos vagy, hogy elítélsz minket. De nem látod be, hogy korrepetálásoktól, eredménytelen tanulástól mentettünk meg!
- Ezt nem tudhatod. Esélyt sem adtatok!
- Lemaradtál.
- Hat éves voltam. Te már akkor eldöntötted, hogy kudarcot fogok vallani?
- Nem érted, Jules. Sosem értetted meg…
- Nem, te nem értesz meg semmit! Tizenöt éves koromban megtudtam, hogy mit csináltatok, és azóta Julian vagyok!
- Mit számít, hogy mi a neved?
- Hisz éppen ez a lényeg! Más ember vagyok, nem látod? Jules Bashir meghalt a kórházban, mert szégyellted, hogy a fiad nem felel meg az elvárásaidnak!”

Bashir egy kicsit bonyolultabb eset, mint az eddigiek, mert esetében szét kell választani a génmódosítás előtti és utáni állapotát: egyben viszont pont a szülei döntése hoz be egy nagyon fontos kérdéskört a beleegyezés és az elfogadás fontosságáról.

Mikor megismerjük Bashirt a Deep Space Nine-ban, fiatal, jóképű, sikeres orvos. Kicsit esetlen az emberekkel (különösen a románcban – jóformán minden nő, akinek megpróbálja csapni a szelet, elutasítja), de a munkájában briliáns, talpraesett, és fizikailag is edzett. Idővel azonban kiderül, hogy bonyolult a kapcsolata a családjával – gyerekként komoly nehézségei voltak, saját megfogalmazásában a legtöbben már a matematikát és a számítógép használatának alapjait tanulták, mikor ő még küzdött az állatok megkülönböztetésével. A szülei ezért génterápiára vitték, ami elérte, hogy megnövekedjen az intelligenciája, javuljanak a motoros készségei, és ne csak felzárkózzon a társaihoz, de kiugróan tehetséges legyen köztük – kamaszként azonban tudomást szerez a történtekről, és azonnal elzárkózik a szüleitől. 

Érdemes megjegyezni, hogy Bashir a Deep Space Nine alatt is sejthetően autisztikus. A szociális nehézségei a génmódosítása után is erősen jelen vannak, sokszor látjuk, hogy habog, hadar, véletlenül megsért embereket: Sisko később is megjegyzi, hogy a lelkesedése elnyomja az illemtudását. Sokak szerint túlságosan szókimondó, túlságosan próbálkozik (Jadzia ki is mondja, hogy ezért utasította el), nem veszi észre, mikor már fárasztja a másikat. Amikor valami váratlan éri, lefagy, dühös lesz – mikor a szülei megjelennek a Deep Space Nine-on, azonnal nekiugrik a felmérését végző tudósnak, azt feltételezve, hogy ő áll az érkezésük mögött. A munkáján túl is megvannak az éles, fókuszált érdeklődési körei – a tenisz és a kémfilmek két kiváló példa (komikus módon ez megjelenik a Garakkal való kapcsolatában is: Bashir az első pillanattól odáig van a gondolattól, hogy a kém beszélget vele, és türelmesen, de megszállottan próbálja kibogozni a férfi múltját). A gyerekkori problémáiról viszonylag keveset tudunk – egyértelmű, hogy tanulási nehézségek, és motoros problémák a részét képezték, de könnyen lehet, hogy része volt egy komolyabb gondozást igénylő (3. szintű) ASD.

A DS9 egyébként kettős képet ad a szülők döntéséről. A Star Trek világában a genetikai módosítások illegálisak (mivel ezek vezettek az Eugenikus Háborúkhoz, és Khan Noonien Singh, a Khan haragja és a Sötétségben antagonistájának felemelkedéséhez), azok, akikről kiderül, hogy ilyennel élnek együtt gyakran komoly diszkriminációval néznek szembe. Julian esetén is szóba kerül maga a legalitás kérdése, hiszen ha kiderül az igazság a gyermekkoráról, veszélybe kerülhet a karrierje, a társadalmi státusza, az egész élete. A Különös Új Világok sorozatban Una, Pike elsőtisztje, ugyancsak genetikai módosításokkal rendelkezik, és bajba kerül miatta: az ő esetében azonban ezek a kultúrája részét képezik, konszenzuálisan hajtották végre őket rajta, nem „megjavítani” próbáltak valamit. Una pozitívan gondolkodik a saját módosításairól és a társadalmi ítélkezéssel száll szembe. Bashirnél viszont hatalmas hangsúlyt kap az elfogadás és a beleegyezés témája. A DS9 egyértelművé teszi, hogy a szülei jószándékúak voltak – látták, hogy a fiuk küzd, és segíteni akartak neki, bármilyen eszközzel. Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy Bashir dühe valid. A szülei döntése permanensen összezúzza az önbizalmát – természetellenesként, torzszülöttként hivatkozik magára, állandóan küzd az imposztor szindrómával. Rejtőzködnie kell a világ, a barátai előtt is, nem beszélhet őszintén a gyerekkoráról, sőt, az is kiderül, hogy nehezére esik egyáltalán önmagával egynek látni a kis Jules-t: az ő szemében a gyerek, aki volt, meghalt. Ráadásul hiába a változás, hiába lett sikeres és zseniális, a szülei még mindig nem tisztelik igazán. Amikor arra kéri őket, hogy véletlenül se szólják el magukat, mert a karrierje forog kockán, az apja rögtön szidni kezdi, amiért annyival okosabbnak hiszi magát náluk, korábban negatívan véleményezik, hogy az állomáson dolgozik, sőt, még azután is próbálják felülírni a döntéseit, hogy tényleg bajba kerül miattuk. A „Doktor Bashirhez van szerencsém?” epizód végén ugyan megbocsát a szüleinek, és látunk egy kis reményt arra, hogy javul a kapcsolatuk, de a sorozat nem naiv ezzel kapcsolatban: az apjának vállalnia kell a felelőséget a kárért, amit okozott, mielőtt a férfi nyitna felé.

7. Prompto Argentum – Final Fantasy XV

„Idekint csak mi vagyunk, és a végtelen horizont! Fantasztikus! Életre szóló élmény! […] Ott vagyunk már?”

Prompto a Final Fantasy XV egyik főszereplője, a herceg, Noctis legjobb barátja. Kezdetben ő a komikus közjáték, az átlagember, aki az iskolában ismerte meg a főszereplőt: ellentétben Ignisszel és Gladióval neki nem kötelessége mellette maradni, egyszerűen eldönti (részben Lunafreya nyomására), hogy része lesz az életének. Aztán persze a történet során kiborulnak csontvázak a szekrényből, kiderül, hogy Promptónak is bőven vannak titkai és traumái, amiket fel kell dolgoznia, hogy ott lehessen a végső csatában. 

Mordinhoz képest Prompto inkább az ADHD kihívásaira és negatívumaira helyezi a hangsúlyt: de nem kizárólag. Már a Kingsglaive film végén, az első jelenetében egyértelmű, hogy a koncentráció nem az erőssége (Ignisnek, a csapat egyik idősebb tagjának kell rászólnia, hogy az utat nézze, ha vezet, és ne forduljon hátra beszélgetni), és a Brotherhood anime egyértelművé teszi, hogy ez nem egyszeri eset volt. Az egész játék alatt Prompto folyamatosan csapong, gyakran egyhelyben sem tud megállni – az Episode Promptóban egy jópofa elem, hogy ha sokáig nem mozdítja a játékos, táncolni kezd az OST-re (kicsit sejtetve, hogy a zene, amit hallunk, valójában az ő belső zaja). Út közben folyamatosan kiszúr egy-egy helyet, ahol lőni tudna egy fotót (és utána lelkesen mutogatja Noctisnak az alkotásait), rajong a kiskutyákért, a chocobókért, elrángatja a főszereplőt várost nézni, nehezére esik csendben maradni (sokszor még lopakodás közben is, ahol különösen fontos lenne). Feledékeny, elkalandozik, sokszor egészen butaságok buknak ki a száján miatta (az egyik leghumorosabb pillanat A jövő hajnala c. regényben, amikor a fiúk a levegőbe emelt Fellegvár tűzlépcsőjén másznak felfelé, Prompto pedig rákérdez, hogy miért nem lifteztek – noha értelemszerűen nem is lehet áram az épületben azon a ponton). 

Ha kicsit mélyebbre ásunk, hamar kiderül, hogy az ADHD sok kísérőjelenségével is küzd. Jellemző rá az alacsony önbizalom és állandó elutasítottságérzet (az RSD – rejection sensitivity dysphoria tünetei): gyakorlatilag a teljes karakteríve arra épül, hogy lassan elfogadja, a társai tényleg a csapat értékes tagjának és barátnak tartják, nem csak az extra súlynak, akit elviselnek. Mikor gyerekként Noctis nehezen tudja felsegíteni, és megjegyzi, hogy nehéz (minden értékítélet nélkül) Prompto azonnal ráfókuszál a súlyára. A játék és az előzmény animesorozat is sejteti, hogy ez egy étkezési zavarig fejlődik: 20 évesen látványosan sovány, a kedvenc ételei között sok a tipikus diétás étel (saláta, csirke és rizs), érzékenyen reagál, mikor Ignis kommentálja a gyorséttermeket, vagy Noctis kövérnek nevezi az arcát, az animében habozik, mikor a főszereplő süteménnyel kínálja. Ez valószínűleg valamennyire javul 30 éves korára (ekkor jóval izmosabb, az arca is kerekebb, láthatóan egészségesebbnek néz ki), de látható, hogy a megfelelési kényszere kiterjedt a testére is. Fél mondatból az is kiderül, hogy vannak nehézségei az iskolában – ellentétben Noctisszal, aki veszedelmesen lusta, de könnyen és gyorsan tanul (évfolyamelsőként zár), Prompto több tárgyával is küzd. Bár ez nem egyértelmű, valószínűleg az ő bioritmusa is rendesen felborult – Noctisról kiderül, hogy éjszakai bagoly, Ignis és Gladio többször megjegyzik, hogy „normális időben kéne lefeküdnie”. Promptóról ugyanezt nem állítják, de többször kiderül, hogy ő az, akivel Noctis hajnalig videójátékozik, vagyis valószínűleg nem sokkal jobb nála.

Ezek mellett azonban az ADHD pozitívabb elemei, a gyors észjárás, a mintázatfelismerés és változatos érdeklődés is megjelenik nála. Prompto műszaki zseni: az Episode Promptóban, krízishelyzetben félelmetes sebességgel tanulja meg számára teljesen ismeretlen fegyverek és járművek kezelését (és valószínűleg nem véletlen, hogy a lány aki tetszik neki – és az utolsó fejezet banterje alapján sejthetően a barátnője is lesz – szintén mérnök). Még a fő szálon is, Altissiában könnyedén ellop egy niflheimi repülő motort, és ha nem is kifejezetten ügyesen, de el tudja vezetni. Ellentétben Ignisszel és Gladióval, akik gyerekkoruktól kezdve edzenek, Prompto tizenévesen kezd el lövészetet tanulni, kifejezetten azért, hogy legyen helye Noctis mellett és hasznos lehessen a csatákban: bár a játékmenetén meglátszik, hogy fizikailag gyengébb a másik két fiúnál, és nem olyan képzett harcos, de határozottan megállja a helyét (és a másodlagos fegyverei is, tipikusan a különböző, gépi eszközök, számszeríjak és hasonlók, amiket a csapat felszed, és senki más nem ért hozzájuk). Amikor valamit unalmasnak talál, csapong, de amit fontosnak ítél, arra végletekig fókuszál – legyen az a diétája, a fotózás, vagy Noctis maga.

Apró részlet, de mivel a Final Fantasy XV nagyon szereti a beszélőneveket, érdemes megjegyezni, hogy még a neve is utal a természetére: a Prompto valószínűleg a promptly (gyorsan, pontosan, késlekedés nélkül) szóból ered.

6. Percy Jackson – Percy Jackson és az Olimposziak

„Azok a csatatéri reflexek. Egy valódi harcban azok tartanak életben. Ami pedig a figyelemzavart illeti… az azért van, mert túl sokat érzékelsz, nem azért, mert túl keveset.”

Percy Jackson az egyetlen a listán, akinél az ADHD és a diszlexia is kimondott és diagnosztizált – Rick Riordan világában a félistenek mind ADHD-sok, mivel az elméjük harcra, gyors problémamegoldásra, és a fantasztikus világ érzékelésére állt be. Riordan ráadásul kiválóan dolgozik a témával (a saját fia is ADHD-s – részben neki akart olyan hősöket írni, akikkel azonosulhat), az egyik legsokrétűbb, és legpozitívabb reprezentációról van szó, amit láttam. A diszlexia ugyancsak kap egy fantasztikus elemet (a félistenek ógörögül automatikusan értenek – az angol viszont nehezükre esik), de nem seperjük a szőnyeg alá a kihívásokat, amiket jelent: Percy küzd az iskolában, nehezebben boldogul a követelményekkel miatta. 

Percy E/1-es narrációja szórakoztató, de csapongó, rengeteg random asszociáció, visszaemlékezés tarkítja. Sok helyzetben egészen apró részleteket meglát, félelmetes sebességgel jár az agya, ha krízisbe kerül (például szembe kell szállnia egy istennel), de többször is előfordul a regénysorozat során, hogy csak akkor döbben rá a veszély egyértelmű jeleire, mikor már belesétáltak a csapdába. Promptóhoz hasonlóan neki is vezet humoros helyzetekhez a feledékenysége – mivel Annabeth számára az „okos” lány, rendszeresen elfelejti, hogy ő is diszlexiás. Impulzív, nagyszájú, bármikor megmondja a véleményét nála felmérhetetlenül nagyobb erejű lényeknek: felbosszantja Árészt, Athénét, Hérát, Dionüsszoszt, de Zeusszal szemben sem fogja vissza a nyelvét. Abszolút képtelen elviselni, ha valamiből kimarad vagy háttérbe szorul, gondolkodás nélkül szökik el küldetésekre, és az sem ritka, hogy nem figyel oda másokra, lemarad mondatok, utasítások feléről, mert elkalandozott a figyelme. Percy remek kontrasztot képez Bashirrel olyan szempontból, hogy bár az egyik nevelőszülője, Gabe kifejezetten abúzív (és a pozitív apafigura hiánya érződik Percy jellemén) Sally viszont végtelenül szupportív. Ő folyamatosan törekszik rá, hogy Percy túl tudjon jutni az iskolai bukásokon, a bullyingon, kialakuljon egy szilárd értékrendje és megmaradjon az önbizalma. Ennek a hatása pedig látszik is azon, mikor a fiú végre bekerül a Félvér Táborba, olyan gyerekek és felnőttek közé, akik vagy olyanok mint ő, vagy tudják követni a gondolatait és az igényeit. Bár vannak megzuhanásai, magányos pillanatai, tépelődései a kiválasztotti szerep vagy éppen annak hiánya miatt, de összességében vissza tud találni, képes önreflexiót gyakorolni, képes hinni a barátaiban: nem jellemzi ugyanaz az önbizalomhiány és szorongás, ami a lista több tagját.

Ami egyedüliként zavar Percy ábrázolásában, az az, hogy bár jó nézni az erejét és a felemelkedését, de a regényekben elég felületesen reagál a traumákra. Bár talpraesett fiú, aki krízishelyzetben a legerősebb, és eleve nem jön könnyű helyzetből, de végső soron 12-16 éves gyerek a története alatt, aki viszont szörnyekkel, halállal, háborúval szembesül, és többször életveszélybe kerül, a traumái viszont jóformán semmi maradandó nyomot nem hagynak rajta. Ebben a jelenleg futó tévésorozat erős változtatásokat eszközölt, itt Walker Scobell Percy-je (azon túl, hogy kiválóan adja át Percy nyughatatlanságát és nagy száját) sokkal érzékenyebb – láthatóan változik, epizódról epizódra, ahogy egyre többet tapasztal a világ sötétségéből.

5. Andrew „Ender” Wiggin – Végjáték

„Valentine nélkül Ender belefáradt a saját gondolataiba – soha nem nyugodtak le, mert senki nem segített megállítani őket.”

Ender Wiggin a Végjáték tetralógia főhőse, egy zseniális gyerek, akit elvisznek katonának, és hazugsággal elérik, hogy győzelemre vezesse az emberek seregét egy idegen faj, a Hangyok elleni háborúban. Ender nem tudta, mit tesz, abban a hitben vezényelte le a csatákat, hogy a videójátékot játszik a társaival: vagyis mikor kiderül az igazság, teljesen összetörik, kamaszkorától kezdve depresszióval, szuicid gondolatokkal küzd, és hamis személyazonosságok mögött próbálja publikusan elítélni a saját tetteit. Később az általa alapított humanista vallás papjaként (A Holtak Szószólójaként) járja a világot, és próbálja helyrehozni a népirtást. 

Ender esetén többször belefutottam, hogy autisztikusnak tartják, és első benyomásra logikusnak is tűnik. Zárkózott, nehezen barátkozik, zseniálisan tehetséges a munkájában, jól ért a reál tudományokhoz, erősen megfelel annak a sztereotip „gyermek zseni” figurának, ami hosszú időn át uralta az ASD reprezentációt. Ha viszont megfigyeljük a regényeken át, ez a gondolatmenet kicsit megtörik: személy szerint Endert ADHD-sként, illetve azon belül is elsősorban a „nőies” típusú ADD-sként (figyelemhiányos típusú ADHD) értelmezném. 

Ender egyáltalán nem esetlen az érzelmekkel – sőt, az egyik legnagyobb tehetsége, hogy félelmetes empátiája van, és kiválóan alkalmazza. Bár az első regényben még hadvezérnek képzik, de már ott is, a taktikái nagyrészt arra alapulnak, hogy remekül olvas az ellenfeleiben. Átlát a hazugságokon, meglátja a motivációkat, sosem fordul elő, hogy valamit nem tudna értelmezni, mert nem elég konkrét. Amikor valakit felbosszant, általában szándékosan teszi, hogy reakciót csikarjon ki, nem azért, mert elveszett egy szociális interakcióban. Az érdeklődése bár intenzív, képes őrülten ráfókuszálni részletekre, de nem erősen specializált – kiválóan ért a haditaktikához, élvezi a videójátékokat, de ugyanennyire képes elveszni a humán tudományokban. A Holtak Szószólójában lelkesen beszél filozófiáról (sőt, tanítja is), társadalomtudományról, nem teljesen elveszett a biológiában, és minden valószínűség szerint fantasztikus író. Jane, a társául szegődött mesterséges intelligencia azzal viccelődik, hogy hivatásos minden lében kanál, mert mindenbe belekóstol, de semmiben nem mélyül el nagyon. Nem áll tőle távol a szarkazmus, nem kifejezetten igényli a szigorú rendszert, és bár introvertált, de a teljes magány gondolatától retteg.

Az ADD abban különbözik a gyakrabban ábrázolt, hiperaktív vagy komplex ADHD-tól, hogy a hiperaktivitás internalizált: a fizikai mozgékonyság helyett az embert a saját gondolatai kötik le. Ender erre tipikus példát jelent (a kiemelt idézet is utal rá). Bár nem látványosan hiperaktív (felnőttként is kedveli a sportot, de nincs benne az a fajta lendület, ami Prompto, Percy, vagy akár Mordin esetén megjelenik), viszont a gondolatmenetei gyorsak és csapongók. Jane viccelődik vele, hogy az utazásaik alatt rendszeresen elkezd az univerzum pusztulásán spekulálni, hogy bármelyik pillanatban képes elsírni magát a saját gondolatmenetein (eleve rendkívül érzékeny karakter, a többi szereplő gyakran piszkálja is, amiért sokat sír – ez összekapcsolódhat azzal is, hogy az ADHD-s emberek gyakran küzdenek az érzelmeik szabályozásával). Hasonlóan Promptóhoz őt is jellemzi az elutasítástól való félelem, és az alacsony önbizalom, viszont nála is szorongóbb. Élete nagy részében folyamatosan a nővérére, Valentine-ra támaszkodik pozitív visszajelzésért, tőle kell a megerősítés, hogy nem hasonlít az erőszakos bátyjára, hogy nem követett el hibát, hogy van, aki szereti és akinek mindig fontos, hogy van, akit érdekelnek a gondolatai. Később a szerep megosztásra kerül Jane-nel, és amikor Ender vele is összeveszik, teljesen összetörik, az énképe romokban hever. A kapcsolata a feleségével, Novinhával ugyancsak kaotikus, már-már abúzív dinamika, folyamatos veszekedések és kibékülések jellemzik, de Ender sosem lép ki belőle, hanem mindig próbál bizonyítani (az ehhez hasonló toxikus románcok sajnos ugyancsak előfordulhatnak ADHD-val küzdő embereknél – a veszekedések és kibékülések sorozata is dopaminforrássá válhat).

A karaktert szintén jellemzi a feledékenység és a szétszórtság – a Holtak Szószólójában megtudjuk, hogy a pénzügyeit, a jelszavait mind Jane kezeli, mert hiába zseniális rengeteg téren, magától nem boldogul velük. Az első regényben az is kiderül, hogy gyerekként remekül tud több felé figyelni, de ha csak egy, számára nem kifejezetten érdekes dologra kell figyelnie (mint például egy tanóra) elkalandozik, rajzolgatni kezd, nem tud koncentrálni. Még a nyelvtanulásban is szokatlan a megközelítése – ahelyett, hogy az anyanyelvéből indulna ki, spanyolról tanulja a portugált a hasonlóság miatt, ami rámutat a mintázatfelismerő képességére is. Nehezen alszik, különösen nagy stressz alatt – sosem látjuk igazán békésnek.

Persze Endernél fel kell tenni a kérdést, hogy ezen tulajdonságok egy része fakadhat-e a traumáiból: de talán a legkifejezőbb, hogy nagyon sok elem megjelenik már azelőtt, hogy a Hadiskolába kerülne. A korábbi karakterekhez képest Ender elképesztően kevés támogatást kap: a világ kihasználja a zsenialitását, de semmit nem segít a nehézségeivel, mikor pedig ellátta a feladatát (és az teljesen tönkretette) magára hagyja. Egyszerűen az ADD-re jellemző tulajdonságai nem okoznának neki komoly szenvedést – viszont az, ahogy ezek a traumáival találkoznak, sokat nehezítenek a helyzetén.

4. Spock – Star Trek

„Tudod, miért olvastam Spocknak az „Alíz Csodaországban”-t? […] Soha senkitől nem kapott támogatást. Meg akartam neki mutatni, hogy lehet túlélni egy olyan világban, ahol a fent van lent, és lent van fent.”

Spock karakterén rengeteget gondolkodtam. Ő a Star Trek egyik legikonikusabb figurája, az Original Series félig vulkáni elsőtisztje, aki folyamatosan kritizálja illogikus kapitányát és néha nemes egyszerűséggel állítja, hogy nincsenek is érzelmei. Nagyon sokszor futottam bele, hogy őt is jó autizmus reprezentációnak tartották, pont az érzelmekkel, szociális kapcsolatokkal való esetlensége miatt – összességében azonban őt tartom talán a legkevésbé felcímkézhetőnek. Az ADHD valamennyivel jobban illik rá, mint az autizmus, összességében viszont inkább úgy fogalmaznék, hogy Spock nagyon hasonló élményt él át, mint a neurodivergens emberek, mert a saját kultúrájából erősen kilóg – nagyon sok tulajdonság azonban, ami vulkánia szemmel neurodivergens, a mi társadalmunkban neurotipikus lenne. 

Spock az első benyomásra érzelemmentes, mindig logikus attitűdje mellett több ASD tünetet is felidéz. Többször kijelenti, hogy ő nem hazudik, az is elhangzik, hogy képtelen rá. Látszólag nem érti a flörtölést, sokszor elrepülnek mellette a viccek, nehezére esik kommunikálni a szeretetét a legénység felé. Azonban ahhoz, hogy autizmus analógiaként értelmezzük, Spock esetén feltételeznünk kell, hogy a viselkedés, amit általában mutat, a valódi énje – és különösen, ha nem csak az Original Series-t nézzük, amiben a karakter debütált, hanem rajzfilmsorozatot, a filmeket, a Kelvin-idővonalat, valamint a Discovery és Strange New Worlds sorozatokat, ez egyre gyengébb lábakon áll.

Mert igen, Spockot látszólag összezavarja Uhura flörtje a TOS elején – de egy későbbi jelenetben, mikor Uhura a kantinban viccelődik vele, már reagál rá, és lekíséri a nő énekét a vulkáni hárfán. Amikor olyan kapcsolatba kerül, ahol jól érzi magát, és ő is vágyik a kapcsolódásra (például Chapellel vagy T’Pringgel a Strange New Worldsben, illetve Uhurával a Kelvin-idővonalon), egyáltalán nincsenek nehézségei, sőt, kifejezetten romantikus lesz. Állítólag nem hazudik – de ez már az Original Series alatt megdől. Titokban tartja a múltját, a konfliktusát az apjával, nem beszél a testvéreiről. Bevallja, hogy szereti az anyját, de nem meri neki elmondani a vulkáni közeg szabályai miatt, és komolyabb nehézségek nélkül eljátszik egy szerepet, ha arra van szükség a beolvadáshoz egy időutazás során. Az idős Spock ügyes manipulátor, jól olvassa a saját és mások érzelmeit is. Mások reakcióinak olvasásában is furcsán inkonzisztens: teljesen elveszettnek tűnik, mikor Kirk éppen elverte sakkban, és panaszkodik, hogy nem tudja követni a „logikátlan” gondolatmenetet, a Kelvin-idővonalon megsértődik, amiért a kapitány nem volt hajlandó feláldozni egy életveszélyes helyzetben, tesz gúnyos megjegyzéseket az anyja érzékenységére is. Ugyanakkor ismét, az értetlensége csak akkor jelentkezik, amikor éppen praktikus – ha kikerülhet vele egy kényelmetlen beszélgetést, megindokolhat egy kellemetlen vereséget, enyhítheti a bűntudatát. Amikor szükség van rá, Spock hirtelen empatikus és jól kommunikál – megnyugtatja Kirköt (az Űrszekerek vagy a Khan haragja filmben), nyíltan kifejezi a tiszteletét Uhura felé (az animált sorozatban), a Kelvin-idővonalon a szerelméről vagy a barátságáról is képes biztosítani embereket, a Strange New Worlds musical epizódban pedig még énekel is egyet. Sokszor látjuk mosolyogni vagy nevetni, nem áll tőle távol a szarkazmus sem, szereti a színházat, élvezi a fikciót (még az egészen abszurd darabokat is), nincs problémája a metaforákkal.

Spock autisztikusra emlékeztető viselkedése egyszerűen abból ered, hogy olyan környezetben nőtt fel, ami büntette az érzelmeket. Bár úgy érződik, mintha „kilógna” az Enterprise legénységéből, valójában aktívan próbál megfelelni egy másik értékrendnek – a kimértség, a zárkózottság, az értetlenség már a maszkolás része. Az útja messze nem lineáris, vannak benne visszaesések, de pont arról szól, hogy elengedje ezt a maszkot, és merjen önmaga lenni – intenzív, érzékeny, hirtelen haragú, nem mindig logikus.

Ahogy a szakasz elején említettem, az ADHD valamennyire passzolhat rá, mert egyértelműen jellemzi az impulzivitás (különösen gyerekként, amikor azonnal csattan az ökle, ha valaki rosszat mond az anyjára), a lelkesedés és szószátyárság (ez főleg a Short Treks Q&A epizódjában derül ki, mikor bennragad egy liftben Unával, nem sokkal azután, hogy kiszabadult a vulkáni társadalom megkötései alól), és a kiváló mintázatfelismerés is. Ugyanakkor ez egyértelműen gyengébb lábakon áll, mint a lista többi eleme. Nem látjuk igazán mozgékonynak, feledékenynek, nem látunk bele a szemszögébe.

Ami viszont még érdemel egy említést, hogy Spock egyike azoknak a karaktereknek, akik viszont a kánonban is kapnak egy diagnózist, mert Percy-hez hasonlóan ő is diszlexiás (illetve a l’tak terai-jal, a diszlexia vulkáni megfelelőjével küzd). Ebből nem látunk sokat a történetben, csak Amanda jegyzi meg, hogy gyerekként nehézségei voltak (és a közös olvasással segített neki túljutni a problémán), és hogy az apja, hasonlóan az érzékenységéhez ezt sem igazán tudta elfogadni. Kis részlet, de sokat hozzáad ahhoz, hogy Spock is mennyi nehézségen küzdi végig magát, míg igazán megtalálja a helyét.

3. Dr. Ryland Grace – A Hail Mary-küldetés

„Na gyerünk, zseniagy. Állj elő valamivel!
Éhes vagyok…
Csalódtam benned, agy.”

A Hail Mary küldetés filmváltozata nemrég került a mozikba, én pedig gyorsan lecsaptam a könyvre is, mert Andy Weir ismét fantasztikusat alkotott. A történet szerint Ryland Grace egy űrhajón ébred, teljesen egyedül, tizenkét fényévre a Földtől. Rövidesen rádöbben, hogy egy öngyilkos küldetés egyik tagja volt, akik azért érkeztek a Tau Cetihez, hogy megoldást találjanak egy krízisre: egy furcsa mikroorganizmus fokozatosan elhalványítja a napot, ezzel komoly lehűlést és tömeges kihalásokat okozva. A regényben párhuzamosan ismerjük meg Grace múltját, ahogy bekerült a Hail Mary projektbe, és magát a küldetést.

A Hail Mary küldetés főhősének könyves és filmes változata abszolút kiegészíti egymást – bizonyos szempontból a filmben kívülről, a könyvben belülről látunk egy ADHD-s élményt. A filmes Grace első benyomásra esetlenebb a könyvesnél. Elbotlik a saját lábában, folyton máshol lóg az arcán a szemüveg, megállás nélkül fidgetel, a munkakörnyezetében rendetlenség van. A könyves Grace kicsit nyugodtabb, de nem kevésbé kaotikus: már a kómából ébredéskor is nehezére esik várakozni, az amnéziája először a legvadabb asszociációk miatt kezd oldódni, és lepedőtógában sétálva, a komputerrel kiabálva próbálja számbavenni a lehetőségeit. Az is egyértelmű, hogy neki is folyamatos a „belső zaja”: talán a legkifejezőbb, mikor még haldoklás közben is szidja a saját mellékveséjét, amiért nem tudja elveszíteni az eszméletét. A tudományos munkájában meglát rengeteg összefüggést, de egészen nyilvánvaló dolgok felett elsiklik: nem tudja kibogozni a barátságát Strattal (és meglepetésként éri, mikor rájön, hogy a kollégái egy párnak nézik őket), nem veszi észre azt sem, hogy a nő szisztematikusan kiképzi harmadik tartaléknak. Idővel az is kiderül, hogy a regénybeli Grace is ügyetlen, többször panaszkodik a munkája során, hogy egyszerűen nem tud hatékonyan dolgozni műszerekkel, rendszeresen elejt dolgokat.

Grace impulzivitása a történet legelején nyilvánvalóvá válik – az egész tudományos karrierje ráment. A regényben egy publikációjában nevez meg név szerint tudósokat, hogy utána hosszan szidja a munkájukat („A lakható övezet elmélete idiótáknak való” alcímmel), a filmben pedig „két lábon járó szénpocsékolásnak” nevez egy szakembert egy konferencián. Be nem áll a szája (a filmben elpanaszolja Strattnak, hogy mindig szeretett volna titokzatos lenni, de egyszerűen „túl sokat beszél hozzá”), makacsul kitart a véleménye mellett, amikor viszont egyértelmű bizonyítékot lát a tévedésére, abszolút összezuhan. A könyvben nem mondják ki, miért esett szét a párkapcsolata, a filmben említi, hogy a barátnője azért hagyta el, mert „folyton a fellegekben járt”. Kevés a barátja – a Hail Mary küldetés résztvevőivel jól kijön, és megtudjuk, hogy a volt szobatársának exe rendszeres vacsorapartnere is, de komoly problémák nélkül el tud tűnni évekre a korábbi életéből. A gyerekekkel megtalálja a közös hangot, és fantasztikus tanár, de Stratt még ezzel kapcsolatban is kritizálja – a gyerekek között biztonságban érzi magát, nincs kritika és nincs kockázat, csak folyamatos siker a munkájában. A viselkedése tehát a szociális kapcsolataira is kihat. A regényből kiderül, hogy sokszor felelőtlen a pénzzel is – tanárként rendszeresen drága étkezdékben eszik, pedig pontosan tudja, hogy nem engedheti meg magának.

Hasonlóan a lista legtöbb tagjához őt is jellemzi az önbizalomhiány – a regény minden szereplője tisztában van vele, hogy valószínűleg az emberiség egyik legkiválóbb tudósa, a napot elhalványító asztrofágok egyetlen igazi szakértője. Grace azonban teljesen képtelen belátni a szerepét: ő mindig egy átlagos középiskolai tanárként gondol magára, aki „véletlenül” keveredett a Hail Mary küldetés csapatába. Mielőtt az emlékei visszatérnének a munkájáról, még azon is hüledezik, hogy „okos”, felismeri a laborfelszereléseket, és boldogul a számításokkal. Az imposztor szindrómáját felülírja ugyan a kíváncsisága, a szeretete a diákjai felé, de azért mindig ott van a háttérben: sosem gondol bele, hogy talán pont tökéletes ember a küldetésre. Ender-höz hasonlóan rá is igaz az érzékenység, és az érzelmek rossz szabályozása – Strattot is bosszantja a sírdogálása, Rocky pedig „szivárgó űrhólyagnak” nevezi el miatta. Az érdeklődési körei neki is változatosak: kifejezetten hosszú időbe telik, mire rájön, hogy biológus, mert annyit tud a csillagászatról, fizikáról, mindenféle tudományról, hogy nehezére esik leszűkíteni a kört. 

Érdemes azt is megjegyezni, hogy mint minden ADHD-s a listán, Grace krízishelyzetben kivirágzik – amíg látja a kiutat, amíg elkerülhet egy konfliktust, megteszi, de a Hail Mary fedélzetén lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekből vágja ki magát, sokszor – nem meglepő módon – félelmetesen kevés alvással és rengeteg koffeinnel. Amikor pedig Rocky személyében kap egy barátot, aki kritizálja ugyan, de őszintén szereti, tiszteletben tartja a véleményét, elismeri a tudását, és akivel kölcsönösen kockáztatják egymásért az életüket, egyértelmű, hogy megtalálja a helyét is. 

2. Pelessaria „PeeBee” B’Sayle – Mass Effect: Andromeda

„Tudod a Tejútrendszer olyan… „ez is megvolt”. És ha nem nekem volt meg, akkor valaki másnak.”

Ha már láttunk ADD-t férfikarakternél, akkor PeeBee egy nagyon jó példa a klasszikus hiperaktív ADHD-ra egy női karakterben, ő ugyanis fizikailag sem tud megmaradni egyhelyben. A szó legszorosabb értelmében még az ajtón is fél lábbal kint van az egész játék alatt, mert az egyik mentőkabint nevezi ki a szobájának. Mordinhoz hasonlóan hadar, félelmetes sebességgel asszociál, igazi adrenalinfüggő is – bármilyen veszélybe fejest ugrik egy darab ismeretlen technológiáért, amit izgalmasnak talál. Ha pedig valami fellelkesíti, Ryder nyakába ugrik (ami tipikusan azt eredményezi, hogy mindketten a földön kötnek ki), fel-alá járkál, esetenként elmegy berúgni egy angara bárba, majd múzeumot látogatni részegen, ami éppen elkapja. A tradicionális oktatást gyűlöli (az egyetemre úgy emlékszik vissza, mint a „rabszolgamunkájára diákként”), de félelmetes mennyiségű információt képes megjegyezni, ha hagyják, hogy a saját módszereivel tanuljon. Az érdeklődését viszont amilyen könnyű felkelteni, annyira könnyű elveszíteni is – új, ismeretlen dolgokat akar találni, és ha valamit már túlságosan felderítettnek ítél, az onnantól nem is foglalkoztatja. A lista többi ADHD-sához hasonlóan neki is rengeteg a hobbija – olyannyira, hogy a pontos szakterülete meghatározatlan marad. Csak azt tudjuk, hogy akadémikus, és éppen az Andromeda történelme foglalkoztatja, de mérnöktől archeológusig jóformán bármi lehet. Valószínű, hogy a családjával legalábbis nem szoros, de akár konfliktusos a kapcsolata – megtudjuk, hogy van egy jóval idősebb nővére, és hogy részletes a tudása az anyja szerelmi kalandjairól, de sosem mesél a gyerekkoráról, vagy arról, hogy hogyan reagáltak a szülei, mikor hirtelen felindulásból átugrott az Andromédába.

Hasonlóan Enderhöz, sajnos neki is megvolt a kaotikus, hullámzó kapcsolat – az Andromeda alatt egyértelműen kötődési problémái vannak egy toxikus ex, Kalinda miatt, akivel együtt érkezett az új galaxisba, de rövidesen elváltak az útjaik. PeeBee próbálja bizonyítani, hogy a nő már egyáltalán nem érdekli, de a kapcsolat az élete minden területét mérgezi – a Tempesten nem tudja elengedni magát, mert „nem szereti, ha az emberek tudják mit csinál és hol vannak a cuccai”, a gondoskodást kontrollnak értelmezi. Mikor találkozik Kalindával, még mindig láthatóan bele tud rúgni az önbizalmába, PeeBee valósággal menekül előle. A nő meghatározza a Ryderrel való barátságot vagy románcot is: PeeBee fél elköteleződni, mert azzal együtt jár annak a lehetősége is, hogy ismét csalódik és ismét bántani fogják.  A romantikus szálán az is látszik, hogy Ryder pont azzal nyeri meg, hogy nem erőszakos, hanem az ő szabályai szerint játszik: megértő PeeBee káoszával, felveszi a humorát, finoman felhívja a figyelmét a kommunikációs problémákra, és kiáll mellette, lelkesíti, ha kell. Kifejező az is, hogy ha nem Ryderrel találnak egymásra, PeeBee NPC románca Jaal – egy empatikus, stabil, családközpontú, az érzelmeivel nagyon nyílt karakter, aki valószínűleg meg tudja adni neki ugyanezt a tiszteletet.

1. Lord Asriel Belaqua – Az Úr Sötét Anyagai

„Nézd, gondolj Ádámra és Évára, mint képzetes számokra. Olyanok, mint a mínusz egy négyzetgyöke. Nem tudod, hogy léteznek-e, de bele kell venned őket a számításokba, hogy el tudj magyarázni dolgokat, amiket el sem tudsz képzelni nélkülük!”

Lord Asriel nehéz eset. Az Úr Sötét Anyagai első két kötetében kisebb, a harmadikban kifejezetten nagy szerepet kap, a főszereplő Lyra apja, és a cselekmény egyik legkomolyabb katalizátora. Ő az, aki megszállottan fel akarja deríteni a párhuzamos világokat, és aki egy ponton, mikor eleget megtud, szembefordul Istennel és a Mennyekkel is. Első olvasásra könnyű egyszerűen egy hűvös, ambiciózus, karizmatikus antihősnek látni, aki morálisan erősen sötétszürkébe hajlik. Jóformán bárkit és bármit odadob a céljaiért, mindegy, hogy ártatlan, vagy akár gyerek. A fő szempontkaraktereink hamar el is távolodnak tőle, saját szemszöget pedig csak a harmadik kötetben kap, így nem könnyű összerakni, mi is áll valójában a döntései mögött. 

Ha viszont figyelünk a részletekre, sejthetővé válik, hogy a viselkedésének hátterében sokszor inkább eltérő gondolkodás, érzékelés, információfeldolgozás áll, és nem tudatos rosszindulat vagy excentrizmus. Az első regényben is nyilvánvaló, hogy briliáns, témája iránt megszállott tudós, aki akár a jó hírét és az életét is gondolkodás nélkül kockáztatja, csak azért, hogy megtaláljon egy választ. A háború közepén is felragyog az arca és ujjong, mert meglátott egy újabb összefüggést, nem is érzékelve a helyzet súlyát, korábban pedig gondolkodás nélkül lecsap az asztalra egy jégbefagyott fejet demonstrációként az előadása közben, és meg sem áll, hogy lenyugtassa a kedélyeket. Ha valamit igaznak vél, amellett makacsul kitart, tűzön-vízen át védi. Erős az igazságérzete, de nincs mindig harmóniában a társadalom elvárásaival – nem tudja elfogadni az egyház által támasztott, magyarázat nélkül maradt elvárásokat, és nem látja a problémát a Marisával való viszonyában sem, mert az ő értékrendjében egy szerelmi kapcsolat minden esetben értékesebb egy szerelemtől mentes házasságnál. A szociális kapcsolataiban általában esetlen, a főszereplő Lyrának ugyan hivatalosan gyámja, és láthatóan törődik is vele, de nem tudnak kommunikálni. Asriel magától hosszú időre el is felejtkezik róla, a kollégium mestere, és Thorold, az inasa emlékeztetik, hogy töltsön időt a kislánnyal. Amikor tudatosul benne, hogy valamit rosszul csinált, bűntudata van ugyan, de egyszerűen nehezére esik a szülői szerepkör. Azt is látjuk, hogy az egyetlen terep, ahol sikerül kapcsolódniuk, megint a tudomány, Asriel életének fókusza: amikor Lyra kérdez, amikor a tanulmányait említi, a férfi azonnal figyel és próbál hozzászólni (sőt, az első regény végén több oldalon keresztül, hadarva monologizál neki). Az érdeklődési köreik azonban eltérőek, Lyra nem tud úgy lelkesedni, mint ő, ez pedig újra és újra növeli köztük a távolságot, már azelőtt is, hogy morális és személyes konfliktusok szakítanák szét őket.

A regényekből az is kiderül, hogy Asriel végletesen érzékeny a környezetére – kivétel nélkül minden életterében nagyok az ablakok (akkor is, amikor ez energiatakarékossági okokból előnytelen, például a sarkokon), és távol tartja magát a zajtól (a jegesmedvéknek panaszkodik is, hogy nem bírja elviselni a kovácsolás hangját). Ez tipikus példa a szenzoros érzékenységekre, amikkel ugyancsak sokan küzdenek a spektrumon. Nagyon kedveli a bort, és kiderül, hogy különösen egy specifikus évjáratú vörösbort iszik amikor csak megteheti. A sorozat a jellegzetes preferenciáit még egy fokkal tovább vitte – itt a James McAvoy által megjelenített Asriel három évadon keresztül, a legtöbb színen ugyanazt a kedvenc kardigánt hordja. Bár motivált, okos ember, aki folyamatosan halad a céljai felé, de az is egyértelművé válik, hogy mindig szüksége van segítségre: Thorold, az inasa az elmondottak alapján tizenéves kora óta a nyomában jár (és jóformán minden praktikus feladatot elvégez neki), később, a Mennyek Köztársaságában is, Ogunwe és Roke azon túl, hogy a saját frakciójukat vezetik, egyértelműen próbálnak mediátor szerepet játszani Asriel és Marisa között, segíteni a férfinek, hogy tudja értelmezni az érzéseit és szembenézni velük.

Asriel bár nagyon távol áll attól a zárkózott, csendes tudósképtől, amit az ASD sztereotipikus ábrázolásaihoz társítunk, mert mindenkit lenyűgöz vagy megrémít az intenzitása, valójában tankönyvi példa rá. Az pedig, hogy mennyire nem ismeri a saját határait és gondolkodásmódját, sajnos a tragédiájának alapjává is válik. A lelkesedése árnyékában elvesznek a moráljai, és az emberek iránti szeretete is – és a fejlődése nagyrészt arról szól, hogy ezek között megtalálja az egyensúlyt. Hogy képes legyen figyelni a körülötte élők vágyaira és érzéseire is, hogy képes legyen felismerni, mikor túl messzire ment, hogy képes legyen elengedni a görcsös ragaszkodást az álmaihoz – és ezáltal valóra válthassa őket.

Konklúzió

Bár tartottam tőle, hogy ebben a tízesben túl sok lesz a közös, és repetitívvé válik a bejegyzés, de végül pont úgy érzem, jól sikerült mintát választani. Ez a tíz karakter (nyolc univerzumból) nagyon eltérő oldalait mutatták be a neurodivergenciának. Volt köztük, olyan, aki maszkolt, aki nem, akit támogattak, akit nem, aki sok nehézséggel szembesült, és aki inkább a pozitívumokat látta, aki alapvetően jó ember, és akiről inkább ne beszéljünk ilyen szempontból. Bár kitartok amellett, amivel a bejegyzést kezdtem – szükség lenne még több, változatosabb reprezentációra, nem csak az ADHD és az ASD esetén, az jó érzéssel tölt el, hogy akadnak ilyen karakterek a fikcióban.

Köszönöm, hogy velem tartottatok:

Valentine Wiggin