Egy karakter ezer arca - Edmond Dantés feldolgozásokon át

Az adaptációk korát éljük: Az adaptációt is képesek adaptálni. Egyetlen történet, különösen, ha klasszikusról van szó, nagyon ritkán kap csak egyetlen film, vagy színpadi feldolgozást, általában új és új rendezők, színészek, forgatókönyvírók esnek neki, hogy megalkossák róla a saját verziójukat. De mit is jelent ez az adott történetre nézve – meddig mehet el a saját verzió? Kicsit ezzel szeretnék játszani a most megnyíló „Egy karakter ezer arca” sorozatommal.

A lényeg, hogy egy történet egy karakterét emeljük ki… Ez lehet egy irodalmi mű, klasszikus vagy modern, vagy akár valamilyen történelmi esemény, a lényeg, hogy sok feldolgozás készüljön róla. Amennyiben irodalmi műről van szó, részletesebben ismertetem a könyvben megjelenített karaktert, beszélek az alaptulajdonságairól, ha történelmi személy, akkor a világra gyakorolt hatásairól – majd nekiesünk az adaptációknak, és megnézzük, hogy változott ez a szereplő feldolgozásról feldolgozásra, mik voltak az erősségek és a gyengeségek a megjelenítésében, vagy akár mit adott hozzá az adaptáció az eredetihez.

Kezdő bejegyzésem alanyának egy régi nagy kedvencemet választottam: ez Edmond Dantés, vagy ismertebb nevén Monte Cristo grófja. Rengeteg film, rengeteg szemlélet, amelyek közül igyekeztem szélsőségesebb darabokat is kiválasztani, például a modern japán, és az anime feldolgozást, de olyan kedvenceket is, mint a magyar musical, vagy a Richard Chamberlain féle ’75-ös verzió. 

Ennek megfelelően zeneajánlónak javaslom a magyar musicalt (ennek a számait magában a bejegyzésben is többször linkelem majd), a Nightwish-től az „Over the hills and far away”-t, valamint a Panic! at the Disco-tól az „Emperor’s new clothes”-t. Vágjunk is bele!

Edmond Dantés arcai nyolc feldolgozásban

Edmond Dantés Alexandre Dumas „Monte Cristo grófja” c. művének főhőse, és egyben szerintem mondhatjuk, az egyik leghíresebb bosszúálló karakter. Története kezdetén naiv, szeretetteljes, megbízható fiatal tengerész, aki gyorsan lépdel felfelé a ranglétrán, becsületessége, hűsége felkelti feljebbvalói figyelmét is. A pénzét leginkább arra akarja használni, hogy elláthassa idős édesapját, és feleségül vegye a menyasszonyát, Mercédést, akit rajongásig szeret. Naivitásában azonban nem veszi észre, hogy a sikerei felkeltik a rosszakarói figyelmét, akik megvádolják, hogy Bonapartista, így Edmond ártatlanul kerül Franciaország egyik legkegyetlenebb börtönébe, ahol tizennégy évig raboskodik. Itt megismerkedik Faria abbéval, aki tanítani kezdi, és segít a szökésében… továbbá ráhagy egy kincset, amit Monte Cristo szigetén ástak el. Mikor Edmond kiszabadul, a bosszúvágytól teljesen megkeseredetten, félelmetes intelligenciával, és dúsgazdagon vág neki, hogy megkeserítse azok életét, akik tönkretették az övét.

A karakter kulcstulajdonsága az esze: a klasszikus világirodalom egyik legokosabb figurájáról van szó, aki vasmarokkal fogja a cselekményt, mindig mindenki előtt járva egy lépéssel. Minthogy bosszúálló archetípus, természetesen jellemzi egyfajta sötétség és könyörtelenség – képtelen a megbocsátásra, az elfogadásra, az elengedésre, ez pedig egy újabb fontos elemben, az istenkomplexusban gyökerezik. A motivációk, a világnézet mind nagyon szorosan összefüggnek ezekkel az elemekkel, tehát ahogy a személyiség, és a háttértörténet egyes elemei változtak feldolgozásról feldolgozásra, úgy az Edmond cselekedetei mögött álló érzelmek is. Kapcsolataiban két szerelmi szálat kell említenünk – a Mercédésszel, illetve a Haydée nevű rabszolgalánnyal alkotottat, amelyek egyrészt egymással is nagyon éles kontrasztban vannak, másrészt pedig nagyon különbözően jelennek meg. Érdemes megvizsgálni a három (illetve alapvetően négy, de rendszeresen csökkent számú) antagonistával való kapcsolatot is, mert ez részben a személyiséghez is kapcsolódó módon egészen széles skálán mozog, és végül, de nem utolsósorban a fiatal generáció talán legfontosabb szereplőjéhez, Albert de Morcerfhez fűződő viszonyát is. Vegyük tehát sorra, mi hogyan módosult.

Intelligencia – a naiv tengerésztől a főállású manipulátorig

Edmond Dantés intelligenciájának fejlődése a börtönszakasz talán leglényegesebb eleme. A történet elején szinte már bután naiv. Annyira szeretne hinni a jóságban, és az emberekben, hogy azt sem látja meg, ha az orra előtt fenik a kést. Amikor bekerül a börtönbe, ez nem változik azonnal: kezdetben elnyeli a kétségbeesés és a tanácstalanság, meggyőződése, hogy félreértés történt, nem keresi az ok-okozati összefüggéseket. A szemléletén Faria abbé megjelenése szinte azonnal változtat, ő segít neki felismerni kinek, és miért volt érdeke eltüntetni őt az útból, majd éveken keresztül tanítja is. Edmond esze igazából ott válik nyilvánvalóvá, hogy elképesztő sebességgel tanul, mikortól lehetősége van hozzáférni az információhoz, valósággal szívja magába a tudást. Monte Cristo grófjaként az intelligenciája egyszerre megnyerő és vonzó a környezetének, másfelől pedig elképesztő fegyver, amit nem fél használni – gyakorlatilag sosem mocskolja be a kezét, nem tesz semmi illegálisat, csak kideríti az ellenfelei gyengepontjait, és módszeresen tönkreteszi őket.

Edmond (Jim Caviezel) fiatalon a 2002-es filmben

Ezt az utat talán legsarkítottabban a 2002-es film mutatta be: itt ugyanis Edmond naiv tengerészként teljes mértékig műveletlen, analfabéta, és csak a tengerészélethez szükséges praktikus tudás van a birtokában. Ami nagyon jó ebben a megoldásban, hogy tényleg kihangsúlyozza a különbséget aközött, hogy valaki műveletlen vagy buta. Az, ahogy Edmond reagál a tanulás lehetőségére, az, hogy onnantól, hogy megtanul olvasni, szinte csak könyvvel a kezében látjuk, nagyon szépen mutatja, hogy egyébként zseniális elméje van. Ami viszont nagyon rossz, az az, hogy a történet konfliktusának egyik eleme, hogy a fiatal Edmond-t a Pharaon kapitányának akarják kinevezni – tiszt, kapitány viszont nem lesz valakiből tisztán azért, mert becsületes és jószívű. A regényben Edmond a tengerész szakmán belül rendkívül magas szintű, rá tud nézni a költségvetésre, és meg tudja mondani, hogy valaki sikkasztott. Azért nem tudja, mi van Napóleon levelében, ami miatt börtönbe jut, mert megígérte, hogy nem olvassa el, nem azért, mert nem tudná elolvasni, hiszen egy tiszti pozíció adminisztrációs feladatokkal is jár, egyszerűen nem függhet ennyire másoktól. Apró logikai baki, és nem buktatja meg a feldolgozást, különösen, mert a koncepció tényleg jó – de muszáj említést tenni róla. A filmben azonban van egy másik, szintén apró, de nagyon bosszantó szituáció, amikor ebben a feldolgozásban Edmond-t teljesen cserben hagyja a logikája – gyakorlatilag lebuktatja magát Mercédés előtt. Az eredeti történetben egykori menyasszonya felismeri ugyan, de a főhős maga tökéletesen fenntartja az álcát. Mercédésszel a történet katarzisáig nincs olyan konfrontációjuk, ahol nyíltan kimondásra kerülne, hogy ki is Monte Cristo grófja – a 2002-es változatban viszont egyszerűen elszólja magát. Ezzel önmagában semmi gond nem lenne, de a karakter alapeleme, hogy kézben tartja a dolgokat, kontrollálja a cselekményt, egy ilyen elszólás pedig annyira emberi és annyira banális hiba, annyira abból fakad, hogy az érzelmek felülírják a tervezést és a logikát, hogy a legkevésbé sem illik a jelleméhez.

Nézzünk most rá egy másik esetre: az anime szintén nem klasszikus módon fogta meg az intelligencia változását. Itt a börtönre csak flashback jeleneteket kapunk, amelyek ugyan hatásosak, de nem mutathatnak be részletesen egy fejlődési, illetve személyiség tekintetében negatív fejlődési folyamatot – de nincs is rá szükség. A Gankutsuou ugyanis ezen a ponton emelte be a fantasy szálat, vagyis Edmond karaktere itt ahelyett, hogy egy paptól tanult volna, egy ősi lénnyel került kapcsolatba, aki megszállta, átadva neki a tudását. Ez nagyon felgyorsította a folyamatot, és sajnos rengeteg izgalmas elemet egyszerűen kivett az eredetiből – például a felelősök felismerését. Ezen túl pedig itt is van egy fehér folt a történetben, hiszen míg a kincs, és ezáltal Edmond gazdagsága Faria abbétól származik, az animeváltozatban nem tudjuk meg, hogyan tesz szert a pénzre, csupán viccelődnek vele, hogy biztosan eladta a lelkét érte.

Edmond (Richard Chamberlain) fiatalon

Viszonylag pontosan ragadta meg az intelligencia fejlődését és mértékét is a ’75-ös verzió, a japán modern változat és a magyar musical is. Annak mélysége, hogy mennyire mutatják a tanulási folyamatot, változó – a magyar musical szinte kizárólag szimbólumokat alkalmaz, a ’75-ös változatban jeleneteket kapunk, a japán sorozat azonban egy teljes epizódot rászán erre a szakaszra, így Edmond (illetve abban a feldolgozásban Dan) fejlődése nagyon szépen lett bemutatva. Szintén érdemes megemlíteni, a japán változatban a bosszú megítélése, és maga Faria abbé személye rengeteget változik: ahogy tanítja a főhőst, inkább emlékeztet egy klasszikus, japán harcművészeti mesterre mint egy megbocsátást és szeretetet hirdető papra.

Sándor Mátyás, a „magyar Monte Cristo” eleve intelligens – naiv, igen, megbízik olyanokban, akikben nem szabadna, de a tárgyi tudása, az általános műveltsége lenyűgöző. Nála az igazi traumát nem is önmagában a börtönszakasz jelenti, hanem azok a veszteségek, amiket a távolléte alatt elszenved, így az is jóval rövidebb, nem lenne idő arra, hogy megjelenjen az abbé. Esetében a változás csak és kizárólag a naivitás lehullása, a felelősök felismerése.

Ha Edmond intelligenciájáról beszélünk, muszáj megemlíteni a Dépardieu féle minisorozatot is, ami nem csak a tanulási folyamatot rövidítette és módosította, hanem nemes egyszerűséggel elvette a megismert intelligenciát a főhőstől. A karakter ebben a szériában szélsőségesen érzelemvezérelt, és hibát hibára halmoz – nem csak azokkal szemben szólja el magát, és tesz nyílt utalásokat a tervére és személyére, akikhez szoros érzelmi kötelék fűzi, hanem szinte bárkivel. Nem készít terveket, hanem hirtelen ötletei támadnak, nem tájékozódik előre, hanem spontán dönt, ezáltal teljesen elveszíti azt a sötét, manipulatív stílust, ami alapvetően jellemezné a karaktert. Mivel a karakter jóformán egyetlen tényleg pozitív tulajdonsága az esze, ennek hiánya rengeteget elvesz tőle, és a cselekmény teljes szerkezetét átalakítja. A továbbiakban, a többi jellemvonásnál még fejtegetem ennek a feldolgozásnak a problémáit, de csak ez az egy változtatás már azt eredményezi, hogy Edmond sodródik az eseményekkel, nem veszi kézbe az irányítást, folyamatosan a körülmények formálják. Szintén a karakter stílusához tartozik, és nagyrészt az intelligenciájából fakad egy nagyon jellegzetes elem: A történet nagy részében ironizál. Ezt viszont senki nem veszi észre, mert tökéletesen hazudik, és nagyon jól tartja fenn az álcáját – Gérard Depardieu esetében inkább kínos, hogy mennyire próbálják azt a látszatot kelteni, hogy mindenki bedől a játéknak. Ehhez nagyon hasonló helyzet alakult még ki a rajzfilmnél, ahol Edmond sokszor kimondottan buta, rendszeresen elfelejti, hogy inkognítóban van, a 2002-esnél jóval látványosabb elszólásai vannak, a bosszú folyamatát pedig – értelemszerűen a gyerek közönség miatt, akik szemében hősként akarják megtartani ezt a karaktert – egyáltalán nem bontják ki.

Sötétség – avagy a bosszú még mindig nem jó dolog

A Monte Cristo grófja bizonyos szempontból antihős történet. Edmond Dantés nem jó ember. Megérthető, és egy szinten szerethető is, mert olyan mértékig áldozat a történet első szakaszában, hogy nehéz ténylegesen megvetni a bűneiért, ráadásul az egyedi stílusa is elég jó alapot szolgáltat (a korábban kielemzett intelligenciával), hogy kedveljük. Azonban összességében egy meglehetősen sötét figuráról beszélünk, aki abszolút könyörtelen, nem bocsát meg, és nem visszakozik mások halála vagy szenvedése láttán – sokszor akkor sem, ha a bosszúja ártatlanokat sodor el. A koncepció a dolog mögött, hogy egyébként mélyen vallásos, és önmagát is egyfajta isteni erőnek tartja – úgy dolgozza fel a szenvedést, amit megélt, hogy Isten próbatételének nevezi, amely során ő felismerte a romlott embereket a környezetében, és ítélkezik felettük. Ez a gondolat nagyon erős pszichológiailag: egyértelmű, hogy egyszerűen csak képtelen feldolgozni a szenvedést, nem talál magyarázatot, hogy hogy történhetett ez meg vele, mikor ártatlan volt, tehát megalkot egy új világképet, próbálja a sorsra fogni az egészet, hogy ne kelljen szembesülnie a valósággal. Edmond mentálisan beteg, nincs igazi kapcsolata a világgal, és erre a regény sok apró elemében is rámutat – a mai napig az egyik legerősebb elemnek tartom, hogy annyira nem tud aludni, hogy hasis és ópium keverékét fogyasztja nyugtatónak… kemény drogfüggő.

Ugyanakkor a feldolgozásokra igaz, hogy mesterien kéne dolgozni a karakterrel ahhoz, hogy a sötétségét is bemutassák, és mellette mégis szimpatikus maradjon. A legtöbb esetben tehát próbálták kicsit tompítani a vérszomját, visszafogni a betegségét – ezzel viszont esetenként az üzenet csorbult, a filmek sokkal erősebben rábólintottak a bosszúra, mint az eredeti történet. Nézzük is a példákat.

Edmond Dantés (Szomor György) a Bosszúkeringő közben

Számomra az egyértelmű etalon ebben a témában Szomor György alakítása – az ő Edmondjáról süt az elmebaj. A szöveges jelenetekben is, általában abnormálisan nyugodt, hűvös, elegáns figura, viszont ha egyszer átlökik a tűréshatáron, vannak pillanatnyi kirobbanásai. Az egyik személyes kedvencem, ahogy Mercedes számonkérését megoldották: nagyon jól látszik, hogy a karakter kétségbeesetten próbál elhatárolódni a múlttól és az érzéseitől. A darab zeneileg is nagyon jól hangsúlyozza a sötétséget – a Bosszúkeringő félelmetes érzékenységgel adja át a mély, mérgező gyűlölet érzését, mind a színpadképpel, ahogy káoszba és őrületbe fordul a bál Edmond alakja körül, mind pedig a szöveggel és az ének stílusával… a záró „vár az utolsó nagy felvonás!” már gyakorlatilag üvöltés. Az istenkomplexust emlegetik, előkerül, de nem teljesen fed át a könyvvel – itt Edmond sokkal inkább kiábrándult, csalódott, olyan figurának tűnik, aki úgy látja, hogy nincs valódi gondviselés, hiszen akkor neki sem kellett volna szenvednie, ezért joga van a bosszúhoz. Ezt szépen megtámogatja a „Még egy perc”-ben a „Ha Isten mégis él, most jól teszi ha fél”, illetve az „Egy árny”-ban a „Kit a sorsa így elejt, Isten is elfelejt” sorok.

Szintén mert még viszonylag sötét lenni Richard Chamberlain verziója. Az ő Edmondja feketében jár, teljesen megőszült, bár elsőre sokkal vonzóbb, mint Szomor, mégis, van benne egyfajta hideg elegancia. Ahogy számolja az áldozatait, álruhában és önmagaként is feltűnik számos jelenetben, hozza magával azt a fenyegető légkört, ami a színdarabban is megjelenik. Itt talán az egyetlen tompító tényező, hogy Chamberlain Edmondja egyenesebb. Ő odaáll egy végső párbajra Fernand-nal szemben, sokáig titkolózik, de sokszor ő maga töri meg a láncot, és fedi fel az igazságot. Bosszúálló figura, de nem hajlandó mindent beáldozni. Nála viszont az istenkomplexus tökéletesen működik, Mercedesszel beszélve többször nevezi magát a bosszú angyalának, hivatkozik a történtekre isten műveként, tehát ezt az elemet egy pillanatig sem felejtjük el.

Kép arról a bizonyos "sírásból nevetésbe forduló" jelenetről.
(Egy gif hatásosabb lett volna, de sajnos nem sikerült jót
találnom)

Nagyon egyedi megközelítéseket hoz a japán szekció. A Gankutsuou féle Edmond talán a legsötétebb verzió az összes közül, és egyértelműen a legőrültebb is. Ezt lehetővé teszi a szemszögváltás is… hiába tudjuk, ki a főszereplő, és hiába úgy építik fel a zenét és a látványvilágot, hogy Edmond beteg elméjét tükrözze, a néző sokkal inkább Albert-rel azonosul, aki végig, teljes mértékben ártatlan és áldozat. Nem kell jobban azonosulnunk a gróffal, mint amennyire a fiú képes rá… az ifjú Morcerf vikomt pedig törekszik a megértésre, válaszokat keres, és látványosan ragaszkodik a főszereplőhöz, de mégsem lát bele a fejébe. A Gankutsuou Edmondja brutálisan kegyetlen, még annyira sincs tekintettel az útjába kerülő ártatlanokra, mint a többi verzió (például gondolkodás nélkül megölné Albert-t, és meg is öli Franz-ot). Meg-megcsillan benne a jóindulat, de miután nála a már emlegetett furcsa fantasy szál azt eredményezte, hogy abban a pillanatban, hogy megtörik az akarata, és lemond a bosszújáról, el is veszti önmagát (ami egy szép, és erős szimbólum), ezt nem engedheti felszínre törni. Az egyik legkifejezőbb jelenet, mikor Albert távozása után látjuk a főszereplőt leroskadni egy székre… először a tenyerébe temeti az arcát, és zokogni kezd, majd pillanatokon belül átfordul mániákus nevetésbe. Nagyjából egy perc, szöveg nélkül, mégis tökéletesen kifejezi, a Gankutsuou Edmondja mennyire nem normális. Egyúttal egyébként ez az egyetlen feldolgozás, ami az emlegetett drogfüggőségről sem feledkezett el.

Saimon Dan, a Monte Cristo Haku Monte Cristo-ja ugyancsak a brutálisabb szekciót erősíti, de messze nem Gankutsuou szinten. Nála az igazi sötétséget az adja, hogy nem tekerték le, és nem adaptálták a stílusát a korhoz… Dan ugyanolyan fagyossággal szórja a sötét akasztófa poénjait, mint a tizenkilencedik század Franciaországában, ugyanúgy következmények nélkül kínoz meg embereket, és rendez meg akár konkrét gyilkosságokat, ami számomra egy fokkal még rémisztőbbé tette, hiszen a mai világban, a mai jogrendszer mellett ezeknek nem szabadna így megtörténnie. Tekinthető igazából adaptációs hibának is, és én is kicsit annak tartom, de vitathatatlan, hogy az atmoszférára rátett egy lapáttal… Dean Fujioka pedig nagyon is elemében volt a szerepben. Az istenkomplexus a két japán feldolgozás egyikében sem kerül elő, és az ok érthető: egyrészt, nem keresztény kultúra, aminek megvannak a vonzatai az értelmezésben, másrészt, a Gankutsuou sci-fi, a Monte Cristo Haku pedig modern történet… ma már Franciaországban sem hat át mindent annyira a vallás, mint a tizenkilencedik században.

Jim Caviezel, a 2002-es Edmond-unk már egyértelműen a visszafogott csapatba tartozik. Bosszút áll, de egyetlen gyilkosságot követ csak el – azt sem szándékosan. Albert-rel végig kedves, támogató, sosem látjuk, hogy tényleg, teljes mértékben csak kihasználná. Mercedesbe szerelmes, és bár kezdetben nem akar megbocsátani és visszalépni, végül a szerelem erősebb. Ennek megfelelően nagyon szimpatikus, hősies személyiség, akiben könnyű hinni, akinek szívesen szurkol az ember, de messze nem adja át azt az antihős stílust, amit vártam volna… és kicsit azt az érzést kelti az egész történet, hogy a bosszúval igazából semmi gond nincs, ha nem viszed túlzásba, és amúgy is szemét a másik. Isten témája előkerül, de Edmond itt a musicalnél is inkább egy abszolút kiábrándult embernek mutatkozik, aki Istenről úgy véli, nem létezik, vagy egyenesen ártott neki – a történetnek az is egy plusz íve, ahogy ő visszatalál a hitéhez. 

Sándor Mátyás (Bujtor István) a történet elején

Sándor Mátyás bonyolult eset – határozottan nem azonos szint az első szekcióval, de azért jóval könyörtelenebb, és határozottabb, mint Jim Caviezel változata. Végigviszi a bosszút, de egyenesen, sőt, igazából törvényes úton teszi, és a környezete, különösen a fiatalok már mellette állnak az utolsó szakaszban, nem annyira sötéten manipulatív, mint az eredeti. Istenkomplexusa igazából nincs, de rendszeresen tesz cinikus megjegyzéseket, amik egyfajta kikacsintásnak tekinthetőek az eredeti mű felé… például mikor Dr. Anterkirtt álcája alatt számon kérik, ki is ő valójában, egy félmondatban elsüti, hogy „ki tudja, talán ő az ördög”.

A bosszú és a sötétség témáját természetesen erősen mellőzte a meseváltozat, hiszen nehéz lett volna megfelelően elmagyarázni a gyerekeknek. A probléma az, hogy szinte már komikus, mennyire egy-egy pillanat alatt változik Edmond stílusa és motivációi. Hol bosszúálló, hol kedves házigazda, hol csalódott, szerelmes férfi, hol tucatfőhős, és ezek három-öt perces blokkokban váltják egymást. Nagyon furcsa, nagyon random, a rajzfilm kicsit ostobának is nézi a gyerekeket azáltal, hogy egyáltalán nem hagyják elindulni, és kicsit kibontakozni az antihős szerepben.

Gérard Depardieu-nél a sötétség igazából ott van, de az ellenfelek sokszor annyira komolytalanok, és maga Edmond az esze híján olyan mértékig nem fenyegető, hogy az antihős stílus elsikkad, belesimul a háttérbe, és ott is marad. Nem tudok felidézni jelenetet a minisorozatból, amikor a főszereplő tényleg rémisztőnek, vagy gonosznak tűnt, ráadásul, ahogy Mercedes figurájának kezelésénél kitérek még rá, annyira máshová akarták kifuttatni a történet üzenetét is, hogy az még többet elvett az eredeti atmoszférából. Nagyon kár érte – Gérard Depardieu, bár nekem személy szerint sem színészileg, sem emberileg nem kifejezetten szimpatikus, potenciálisan igazán kiváló lehetett volna erre a szerepre. Csak kicsit a Szomor György féle fagyosságot kellett volna felvennie a történet során.

A két nő – Mercédés és Haydée

Igazság szerint én elég határozott képet alkottam erről a két szálról olvasás közben, de tovább mélyítette a véleményemet néhány beszélgetés, amiket az egyik videóm (Over the hills and far away – Gankutsuou AMV) alatt folytattunk/folytattak. Mercédés a régi szerelem, a fő romantikus szál – ő volt a főhős menyasszonya, akitől elhurcolták, és aki a távollétében hozzáment az egykori baráthoz, Fernand-hoz. Haydée ezzel szemben az új szerelmes – ő a janinai pasa lánya, akit eladtak rabszolgának. Hivatalosan Edmond rabnője, de jól bánik vele, védelmet és támogatást biztosítás számára. Ugyanakkor, mint mindenben, ebben is szerepet játszanak a céljai… Haydée családjának halála, és a saját rabszolgasága erősen kötődik Fernand-hoz, ezáltal az ő információi teszik tönkre. Edmond és Haydée szerelme, pont azért, mert alapvetően Mercédésre fókuszálunk, Edmond ráadásul nem épp természetesen mutatja ki az érzelmeit, nagyon lassan bontakozik ki, tulajdonképpen csak az utolsó oldalakon válik beteljesültté. A két kapcsolat párhuzamosan fut, végigkísérik a regényt, és a kifutásuk érdekes üzenetet közvetít… Mercédés egyfajta visszatérést jelképezne a múltba, a reményt, hogy a főhős megtalálhatja a régi életét, a régi önmagát, Haydée ellenben az új esély, a gyógyító. Ő már megtörten ismeri meg Edmond-t, ebben az állapotban tanulja meg szeretni, és kezelni azt az iszonyatos káoszt, amit magával hurcol. Bár általa a történet végeredményben happy endnek tekinthető, a múltba való visszatérés, a teljes feledés lehetetlen… a bosszú mindenkin nyomot hagy, és már csak arra törekedhet az ember, hogy egy kicsit felépüljön a sebeiből.

Ez egy nagyon szép és erős üzenet, de az adaptációk megint bajban voltak vele… Értem ez alatt például, hogy én már annak is örülök, ha Haydée egyáltalán feltűnik valahol. Amelyik alkotás Mercédésre fókuszál, az rendszeresen elfelejti ezt a lányt, ahol pedig megjelenik, és pozitív szereplő, ott sokszor Mercédés lesz életképtelen. A létező összes öngólt berúgták ezekkel a párosokkal az évek során, úgyhogy sajnos ebben a blokkban nem is lesz olyan adaptáció, amire azt mondom, hibátlan munkát végzett…

Kezdjünk Richard Chamberlain verziójával… ez igazából nem hibázott akkorát. Itt Haydée létezik, saját céljai vannak, segíti a főhőst, és szimpatikus… de nincs köztük szerelmi szál. Nem az érzelmeik kötik össze, hanem kizárólag a közös érdek, és közös bosszú Fernand felett. Ennek pozitívuma, hogy Haydée önálló, érdekes figura marad, de egy egyébként különleges kapcsolatot nem sikerült ábrázolni. Mercédés szintén elég szimpatikus ebben a változatban. Nem igazán cselekszik aktívan, de nem is igazán életképtelen, van köztük kémia a főhőssel, végig érezni a vágyakozást, de nincs teljes megbocsátás, és nem engedi el a bosszút – arra, hogy újra megtalálják egymást, egyértelmű, hogy nincs esély. Egy-két elem eltűnt bár, de az üzenet nem csorbult általa, így az 1975-ös Monte Cristo grófja szerintem összességében okosan dolgozott.

Ehhez képest például a Jim Caviezel-féle, 2002-es darab teljesen abszurd, amit művelt. Bár szeretem ezt a feldolgozást, de nem egyszerűen háttérbe szorította, hanem teljesen kidobta Haydée-t az ablakon. Edmond és Mercédés szála végig középpontban marad, rengeteg jelenetük van, és megtörténik az az elszólás is, amit korábban említettem – tehát a két karakter között nagyon hamar kitisztulnak a dolgok. Mercédés cselekszik, lép, vezeti Edmond-t, nem csak passzív áldozat az utolsó pillanatig, és több közös jelenetük van, mint bármelyik másik feldolgozásban. Fernand és közte igazából nincs erős kapcsolat, a férfi számára státusszimbólum, a fiuk nem közös gyerek, a házasság puszta formalitás… emiatt pedig sokkal könnyebben visszatalálnak egymáshoz a főhőssel. Ahogy az előző szakaszban említettem, ez az üzenetre hosszú távon elég negatív hatást gyakorol – hiszen Edmond igazából semmi következményt nem szenved el a tetteiért.

Edmond és Mercédés (Gubik Petra)

A musical a Mercédésszel való kapcsolatot gyönyörűen ábrázolta – Gubik Petra igazán érzékenyen jeleníti meg mind a fiatal lányt, mind a megtört asszonyt, ráadásul itt is igaz, hogy nagyon jól működik a kémia. Minden jelenetben, mikor Edmond-nal egyszerre vannak színen ironizálnak, sértegetik egymást, Mercédés próbálja megszűntetni a színjátékot, a főszereplő pedig rákontrázik a szavaira, indokol és kifejezi a sérelmeit. A kapcsolat legfontosabb jelenete, a leleplezés is nagyon szépen lett megoldva – az „Egy élet, több halál” gyönyörű szám. Haydée viszont sajnos ezúttal is rosszul járt, mert ahelyett, hogy a gyógyító, új reményt jelképező karakterként tűnne fel, egyértelműen csábító figura – megvan a szimbolikus szerepe, a „Szerelem” c. szám gyönyörűen mutatja Edmond kiábrándultságát a szerelem gondolatából (sőt, a férfinek van egy olyan megjegyzése is, hogy ami köztük van „a legtisztább kapcsolat, mert a pénzen alapul”), de nem kifejezetten szép páros. Az időhiány miatt Haydée szerepe a bosszúban is jelentősen lecsökken, Fernand nemesi címének vásárlásával, és nem a janinai tetteivel bukik le a párizsi elit előtt.

A Gérard Depardieu-féle változatban Mercédés karaktere borzalmasan zavaros… hol nagyon szerelmes, nagyon anyuka, hol nagyon nem. Itt is igaz, ami Jim Caviezelnél, hogy hivatalosan bár Fernand felesége, de a kapcsolat iszonyúan semmilyen, nem látunk bele, Fernand pedig szinte infantilis figura, komolyanvehetetlen férjként. Edmond-nal viszonylag sok közös jelenetük van, de beleesünk abba a hibába, amivel én az utóbbi időben számos filmnél szembesültem, és bosszant: hogy nem megmutatjuk, hanem kimondjuk az érzéseket. Mindkét karakter beszél a másikról, de ezt nem támogatja a mimika, a testbeszéd, így egészen vérszegény lesz a szerelmük. Akad egy-egy jobb pillanat, idézet, de nekem ez kicsit kevés volt. Haydée-nál magánál a casting fantasztikus, amikor megláttam a színésznőt, azonnal az jutott eszembe, hogy mintha a regényből lépett volna ki. Inés Sastre abszolút telitalálat volt, de sajnos a sorozat nem hagyta, hogy játsszon is… a szerelmi szál Edmond és egy Camille nevű „OC” között alakul ki, Haydée a Richard Chamberlain verzióhoz hasonlóan csak a bosszúban vesz részt. Ezzel önmagában nem lenne probléma, de Camille roppant irritáló, rendkívül gyerekes nő, akinek jelenléte a sorozat végkifejletének ismeretében teljesen feleslegesnek, időhúzásnak tűnik.

A Gankutsuou Haydée-t nagyon szépen kezelte. Ebben a feldolgozásban a szokottnál is könyörtelenebb és őrültebb Edmond mellett ez a lány a pillanatnyi józanság. Az egyik első idézete, mikor bemutatkozik Albert-nek és a barátainak, hogy „ő egy kis ág, amin a gróf a virág”… Franz megjegyzi, hogy nehezen tudja elképzelni, hogy „a kisasszony lenne az ág”, de valójában egy nagyon kifejező hasonlat. Haydée hisz Edmond-ban, szereti, támogatja, nem sürgeti, de mindig biztosítja, hogy ott van neki. Eltűr tőle egy sokszor bicskanyitogató stílust, de meri figyelmeztetni, és ahogy halad a cselekmény, mer vele szembefordulni a saját érdekében. Minden sötétsége ellenére megdöbbentően szeretnivaló párost alkotnak. És sajnos sejteni lehet, ha Haydée jól járt, akkor Mercédés elszenved pár csapást – a Gankutsuou-nál is ki kell emelnem, hogy valami elképesztően eltalálta a kémiát a karakterek között. Alig van együtt jelenetük, maga a leleplezés is úgy zajlik, hogy igazából egy ajtó két oldalán vannak, és csak egymás kezét fogják meg, mégis folyamatosan érezni köztük a szerelmet. Mercédés maga azonban rendkívül idegesítő, és még az eredeti történethez képest is passzív… nyafog, habog, de nem képes beszélni, vagy a sarkára állni, sem Edmond-nal, sem a férjével szemben, ezáltal kifejezetten unszimpatikus személyiséggé válik. Ezek mellett még anyaként sem tud érdeket érvényesíteni, és nevelni vagy segíteni a fiát, így a szempontkarakterünk, Albert sem számíthat rá egy olyan helyzetben, mikor legeffektívebben ő tudna fellépni.

Dan (Dean Fujioka) és Sumire (Yamamoto Mizuki)

A Monte Cristo Haku esetén ismét Mercedes (illetve Sumire) kapta a fókuszt, de ennek a feldolgozásnak továbbra is furcsa betegsége, hogy nem igazán tudta belőni, mikor is akar játszódni. Ezáltal, ahogy Edmond maga a tizenkilencedik század sötétségéhez illeszkedő kegyetlenséget mutat, úgy Sumire sem lett modern nő, hasonló szintű, sőt, néha erőteljesebb a passzivitása, mint a Gankutsuou-ban. Haydée (vagyis Airi) bár nem rabnő, hiszen ma már nincs rabszolgaság, de mégis, nagyon hasonló a kapcsolatuk a főhőssel, mint ha az lenne. Dan diktál, ő szabja meg a következő lépést, és sokszor kifejezetten erőszakos a lánnyal – nem azt látjuk, hogy egy kiszolgáltatott helyzetben lévő lánnyal az átlagosnál jobban bánik, hanem egy teljesen szabad embert helyez függő helyzetbe, ami végső soron nem is Airi karakterének, hanem magának Dannek árt.

A Sándor Mátyás a szerelmi szálakat egész másképp kezelte – lényegében csak egyetlen nő van, Rena, Sándor felesége. Ő azonban nem keveredik bele mélyen a bosszúba, bár abban osztozik Mercédésszel, hogy erős motivációs erő… a gróf ellen elkövetett első merénylet áldozata, az elvesztése az első csapás a főhős számára. Haydée meg sem jelenik, nincs az a szimbolikus új esély, ami a regényben. Ezt a szerepet sokkal inkább az a tény tölti be, hogy Sándor Mátyás végül újra találkozhat a lányával, Szávával, és képes folytatni valamilyen szinten az életét.

Edmond és Lucia a mesében

És a mese… a mese esetén ismét értelemszerű volt, hogy Haydée nem maradhat Haydée. A rabnő koncepció túl sötét, és túl bonyolult ahhoz, hogy egy rajzfilm (pláne egy olyan rajzfilm, ami ilyen szinten ostobának tartja a közönségét) bevállalja az elmesélését. A lány helyére így ismét OC került, egy Lucia nevű lány, aki kezdetben fiúnak öltözve járja az utcákat. Egyébként ez a karakter kifejezetten pozitív meglepetés volt – a mesét én nem igazán élveztem, de Lucia életképes, humora is van, és nagyjából az egyetlen értékelhető betétdalt énekli az egészben. Mercédés közepes, nem nagyon idegesítő, de erősen háttérbe szorul, gyakorlatilag két percet kap a főszereplővel, ami bőven nem elég a kapcsolat kibontására – de ez egy háromnegyed órás mesénél annyira nem is meglepő.

Engedd közel ellenségeidet… az antagonisták

A szerelmi szálakon túl Edmond esetén mindig nagyon érdekes az antagonistákkal, és közülük is talán leginkább Fernand-nal ápolt kapcsolata. A Monte Cristo grófja, ahogy már hangsúlyoztam, antihős történet… a bosszú áldozatai iszonyú tetteket követtek el, és tényleg borzalmas sorsra juttatták a főszereplőt, de Edmond bizony lesüllyed a szintjükre, mikor elkezdi a hadjáratát. Ahogy azonban feldolgozásról feldolgozásra a gróf sötétségét és elmebaját próbálják visszafogni, úgy az ellenfeleit gyakran próbálják teljes mértékben romlott, nyíltan gonosz figurákként ábrázolni, hogy a bosszú ne tűnjön annyira iszonyú tettnek. A probléma is pont ugyanaz ezzel, mint az antihős stílus visszafogásával – hogy a bosszú attól még rossz, és meg kell mutatni, hogy rossz. Az, hogy maximálisan jogosnak mutatjuk Edmond tetteit, határozottan nem pozitív üzenetet közvetít – nem jó, ha elfelejtjük, hogy mindkét oldalon emberek állnak.

Itt ismét a musicalt tudom kiemelni, mert ott Fernand-t kifejezetten meg tudtam szánni. A „Júdás bére” c. szám (amiről sajnos nem találtam felvételt) gyönyörűen rámutat, hogy milyen mélyre süllyedt egy alapvetően pozitív érzés, a szerelem miatt. Danglars és Villefort (különösen az előbbi, akinek motivációja a kapzsiság) sokkal undorítóbb és taszítóbb figurák, de az antagonisták közül egy, bár még mindig szörnyű tetteket követett el, de egészen megérthető, és végtelenül emberi.

Nagyon hasonlóval próbálkoztak a Gankutsuou-nál is, itt is Villefort és Danglars az igazán sötét alakok… Fernand esetén viszont a koherencia komoly problémát jelentett. Hol hataloméhes, erőszakos férfi, aki képes kezet emelni a feleségére, a fiára, hol tényleg csak egy reménytelenül szerelmes ember, aki nagyon mélyen belekeveredett az intrikák hálójába, és nagyon nyögvenyelős az átmenet a kettő között, néha kicsit el is veszítettem a fonalat. Mivel a sorozat már említett módon nagyon sötéten és vérszomjasan ábrázolta Edmond-t magát is, ezért tényleg egy szinten mozog az antagonistáival, vagyis az üzenet maximálisan átjött, de lehetett volna egy picit okosabban dolgozni a karakterekkel.

Saimon Dan és a Monte Cristo Haku is érdekes eset – itt igazából mindegyik antagonista gonosz, de nem szabad elfelejteni, hogy ez a történet japánban játszódik, és ahogy említettem, Faria sem a megbocsátást és a keresztény értékeket hirdeti, hanem pártolja benne a bosszút. Itt Edmond döntéseit sokkal elfogadhatóbbnak és helyesebbnek ábrázolják – nem is magát a bosszút kritizálja a végkicsengés sem, hanem azt, hogy ártatlanokat sodort el vele, beleértve Sumirét, az egykori menyasszonyt is. Dan nem is azért visszakozik, mert bármit megbánna, vagy bármilyen szinten felőrölné a hadjárat… az egyetlen indoka az, hogy a nőt még mindig szereti, és rajta akar megkönyörülni.

Edmond és Fernand (Guy Pearce) a 2002-es filmben

Jim Caviezel változatánál is túlzásba vitték az antagonisták gonoszságát… különösen Fernand esett ennek áldozatul. Ő ezúttal eleve nemes volt, Edmond-ra féltékeny, de nem igazán szerelmes. Igazán súlyos motivációja nincsen, komoly indok nélkül döfi hátba a legjobb barátját, és később, mikor szembekerül vele, minden erejével próbálja elkerülni a nyílt küzdelmet. Gerinctelen, taszító személyiség, aki sokkal mélyebb erkölcsi szinten van, mint a főszereplő. Danglars és Villefort alapvetően megőrizték a könyves személyiségüket, így eleve kevéssé megérthetőek, az pedig, ahogy Edmond elbánik velük, sokkal könyörületesebb, mint a regénybeli tettei.

Sándor Mátyás esetén már említettem, sok szempontból a történeten belül is támogatják, a fiatal generáció egy idő után mellé áll, az antagonisták pedig bíróság elé állnak, tehát itt sincs meg az, hogy azonos erkölcsi szinte süllyedne az ellenlábasaival. Ugyanakkor azt érdemes megjegyezni, hogy ennek ellenére is képes volt rá az adaptáció, hogy ne démonizálja azt a három karaktert. Torontál esetén mutat vívódást, mutat megbánást, a feleség szemszöge is nagyon erős, láthatjuk az emberi oldalukat, az érzéseiket, így annak ellenére, hogy ez az egyik legelrugaszkodottabb feldolgozás, egészen kiváló ebben az elemében.

Villefort (Louis Jourdan) az 1975-ös filmben

Richard Chamberlain verziója a musicalhez hasonló mentalitásban készült, ez a két feldolgozás láthatóan elég sok aspektusában átfed, de van egy érdekes különbség – Fernand egy kicsit kevésbé megérthető, Danglarst viszont ebben az egyetlen verzióban nem utáltam. Egyszerűen annyira meg tudta ragadni a komikus, szánalmas oldalát a kapzsiságának, hogy inkább szórakoztatott a jelenléte a képernyőn, mint taszított... ráadásul ezt Depardieu változatával ellentétben, ahol, ahogy korábban már említettem, néha egyenesen infantilisnek hatnak egyes karakterek, kifejezetten jól eltalálta, többször felnevettem a történet sötétsége ellenére.

A meséről még mindenképp említést kell tenni itt is, mert igazság szerint ez az a pont, ahol Haydée, és Edmond elmebajának eseténél is nyilvánvalóbbá válik, hogy miért nem lehet ezt a történetet gyerekeknek adaptálni – itt a négy antagonista közül Caderousse helyett (aki egyébként tényleg nem sok vizet zavar, és rendszeresen kihagyják), Villefort húzzuk ki a sorból, mert az ő szerepe szorosan összefügg a bonapartista összeesküvésekkel, amikről mesélni kéne a gyerekeknek, ha meg akarnánk értetni miért állt be Fernandék mögé. Vádlevél helyett Edmond-t egy óra (!) ellopásáért zárják börtönbe… ezt alighanem a Nyomorultakból, és Jean Valjean esetéből merítették, de elég szerencsétlen megoldás. Edmond-t, már említett módon abszolút hősként akarják ábrázolni, de közben valahogy mégis átadni az üzenetet, hogy a bosszú nem szép dolog, ami együtt nem igazán működik – de mindenesetre igénylik, hogy az antagonisták véletlenül se legyenek egy papírlapnál komplexebb személyiségek. Meg tudom érteni, hogy a készítők nem akartak abba a helyzetbe kerülni, hogy mélyebb pszichológiát kelljen részletezni a gyerekeknek, de ebben az esetben lehet, hogy jobban jártak volna, ha megmaradnak a népmesék adaptálásánál.

A fiatalok – Albert de Morcerf és társai

A Monte Cristo grófjának adaptációinál egy különleges szemszög, ahogy Edmondra a fiatalok néznek. Bizonyos szempontból a regényben ők alkotják róla a legpozitívabb véleményt… Albert bár csapdába esik a manipulációiban, elveszti az apját, és fokozatosan meggyűlöli, de alapvetően nyit a főszereplő felé, és részben meg is bocsát neki. Maximilien és Valentine szerelmének beteljesülése közvetlenül köszönhető Edmondnak, aki végig figyelemmel kíséri az útjukat, Eugénie bár nem ismerkedik meg vele, de igazából elég független az apjától ahhoz, hogy ne váljon áldozattá.

Albert és Franz a Gankutsuou-ban

A fiatal generációról fontos megjegyezni, hogy sok tagja van, akiket nehéz mind mozgatni. Albert közülük egy kritikus elem – előfordul, hogy nemet, életkort vált (a Monte Cristo Haku-ban Sumirének egy tíz éves kislánya van), vagy kicsit megváltozik a szerepköre (a 2002-es Jim Caviezel féle verzióban Albert Edmond fia, aki a bebörtönzése előtt fogant, a Sándor Mátyásban pedig a karakterhez legközelebb Báthory Péter áll), de, a mese kivételével, mindig jelen van. Viszonylag gyakran megjelenik még Valentine és Maximilien, ők feltűntek a Depardieu féle változatban, Chamberlainnél, sőt, Miran és Morio néven a Monte Cristo Hakuban is. Eugénie és Franz ellenben elég ritka vendégek, és sokszor akkor is lecsökken a szerepük, ha egyáltalán megjelennek (az 1975-ös változatban Eugénie és Valentine karakterét gyakorlatilag összevonták). Az egyetlen adaptáció, ami egy-egy mellékszereplő kivételével az egész fiatal generációt felvonultatta, és aktívan foglalkoztatta, az a Gankutsuou volt. 

Ironikus módon pont a Gankutsuou volt az is, ami a fiatal generáció szemén keresztül a legkevésbé pozitív fényben tüntette fel Edmond-t. Albert bár szereti, nyit felé, barátjának, sőt, egy szinten apafigurának tekinti, de a főszereplő többször ellöki magától, kihasználja, átveri, és a legjobb barátját is megöli egy párbaj keretein belül. Morrell és Valentine irányában támogató, de ez is sokkal inkább a Villefort elleni bosszú egyik lépésének hat, nem annyira egy tényleges, őszinte segítő szándéknak. Természetesen végül Albert és a fiatal generáció az is, aki meg tudja törni az elszántságát, és kicsit visszavezetni az emberségéhez, de ennek ellenére érződik, hogy itt az ártatlanok közül is szedi az áldozatokat.

A 2002-es film utolsó jelenete: A háttérben Albert (Henry
Cavill) és Jacopo (Luis Guzmán)

A legtöbb adaptáció, ahol megjelenik Albert, és még egy-két karakter egyébként követi a regényt – az egyetlen, amire vissza kell térnem, a 2002-es változat. Itt ugyanis Albert is eszközévé válik annak, hogy Fernand gonoszabb, Edmond pedig megérthetőbb figurává váljon. Kezdettől nagyon erős hangsúlyt fektetnek a gróf és a fiú közti apa-fia dinamikára, látszik a naivitás és a csodálat Albert részéről, és Edmond bár manipulál, de azért nem esik túlzásokba. Amikor pedig bedobják azt az elemet, hogy valójában tényleg apáról és fiúról beszélünk, teljesen felrúgjuk a „múltba nem tudsz visszatérni, a bűnöket már elkövetted” gondolatot. Mert eredetileg Albert egy erős kapocs Mercédés és Fernand között. A Chamberlain féle változatban hangzik el az alábbi párbeszéd:

Edmond: Hová utazol?

Mercédés: Afrikába. Megkeresem a fiamat.

Edmond: Albert katona lett?

Mercédés: Jóvá akarja tenni az apja bűnét.

Edmond: Hadd menjek veletek! Segíthetek…

Mercédés: A fiam sosem egyezne bele.

Edmond: Azt mondtad, lehetett volna a mi fiunk.

Mercédés: Lehetett volna. De van saját apja. És az ő nevét viseli. Amit gondosan tönkretettél.

Mercédés képtelen megbocsátani, hogy Albert is áldozata volt a bosszúnak, így nem hajlandó újra nyitni, Edmond-nak szembesülnie kell azzal, hogy nincs visszatérés. A 2002-es változatban Fernand teljesen megszégyenül a fiú szemében, mikor eltitkolja előtte az igazságot, és hagyná, hogy rátámadjon a grófra, majd sértegeti az anyját is. Mivel az apa-fia kapcsolat az egész film alatt alakult, ezért a bosszú beteljesülésének pillanatára Albert már erősen kötődik Edmondhoz, és minden probléma nélkül egy családdá válnak. Nagyon cukros, nagyon vidám, nagyon nem illeszkedik az üzenethez.

Konklúzió:

Ahogy a bevezetőben írtam, az „Egy karakter ezer arca” remélhetőleg cikksorozat lesz, így nem ez az utolsó alkalom, hogy így elemzek ki egy figurát. De Edmond Dantés remek példaként mutatott rá arra, mennyire fél a filmipar a valódi antihősöktől. Nehéz velük dolgozni, finoman és igényesen kell elérni, hogy a néző úgy értse és kedvelje meg őket, hogy közben végig ott marad a tudat, hogy nem jó emberek. Edmond Dantés feldolgozásokon át egy sérült lelkű és elméjű bosszúállóból valahogy elbotladozott egy romantikus hős státuszáig, amit én, személy szerint nem tudok pozitív elemként értékelni… annak ellenére sem, hogy magukat a feldolgozásokat szívesen néztem, és nézem majd a jövőben is.

Ajánlom a Monte Cristo grófja feldolgozások közül:

• Monte Cristo grófja (1975) – főszerepben: Richard Chamberlain
• Monte Cristo grófja – Musical (2020) – főszerepben: Szomor György
• Gankutsuou: Monte Cristo grófja (2004-2005) – főszerepben: Nakata Jouji (magyar hang: Kárpáti Levente)
• Sándor Mátyás (1979-1979) – főszerepben: Bujtor István

Semleges számomra a feldolgozások közül:

• Monte Cristo Haku – Kareinaru Fukushuu (2018-2018) – főszerepben: Dean Fujioka
• Monte Cristo grófja (2002) – főszerepben: Jim Caviezel

Határozottan nem ajánlom:

• Monte Cristo grófja (1998-1998) – főszerepben: Gérard Depardieu
• Monte Cristo grófja (2006) – főszerepben: ? (ezen a linken megtekinthető, ha valaki nem foglalkozik az ajánlással)

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Zárásként egy kérdést tennék fel: Kit szeretnétek látni a legközelebbi „Egy karakter ezer arcában”? Az opciók:

• Jean Valjean – Nyomorultak adaptációk
• Hijikata Toshizo – Shinsengumi adaptációk
• Saito Hajime – Szintén Shinsengumi adaptációk
• Hét szamuráj – szamurájfilm, Western, anime, itt lényegében mindegyik karakter előkerülhet
• L vagy Light – Death Note adaptációk
• illetve egy kedves barátnőm már leadott egy igénylést Yu asszony és Jiang Cheng karaktereire a Mo Dao Zu Shi-ból, de ők csak a fő bejegyzések után kerülnek majd elő.

Nagy örömmel fogadok egyéb javaslatokat is, de jelenleg ezek a karakterek azok, akik esélyesek a következő hasonló írás főszerepére.