Az utolsó éjszaka a pokolban - saját novella

Ismét egy saját írást hoztam, ami viszonylag új, és viszonylag aktívan dolgozom vele mostanában is... ez jelenleg az a munkám, amit reményeim szerint egy nap akár regénnyé, vagy antológiává bővíthetek. A történethez epizodikus jellegű sorozatoktól misztikus regényeken át számos dolog adta az ihletet, és nagyon sok pillanatnyi benyomás vezetett ahhoz, hogy elérje végleges formáját - de ezt a novellát is inkább pilotnak tekintem, egy alapkoncepciónak, amit továbbfűzhetek, mélyítve a karaktereket, és egy komplexebb cselekményt kialakítva.

Éppen ezért ezúttal is nagyon örülök, ha kommentáltok, véleményt mondtok - ennél az írásnál különösen sokat segít.

(Forrás)


1. történet: A tanárnő

A férfi egy szerdai napon tűnt fel az iskolával szemben, annak a vörös téglás épületnek a kapualjában, ahol már évek óta nem lakott senki, és a legtöbb földszinti ablakot betörték a gyerekek focilabdái. Semmi különös nem volt benne, elnyűtt bőrcipőt viselt, kifakult, valaha sötétkék pulóverének kapucniját pedig minduntalan a szemébe húzta. Néha benyúlt a zsebébe, elővett egy szál cigarettát (sosem egy dobozt, mindig csak egyetlen szálat) két ujja közé csippentette, majd a szájához emelte. Soha, senki nem látta, hogy meggyújtaná, mégis, egy idő után a kapucni árnyékából, mint valami gyönge szellem, úgy kúszott az ég felé a furcsán ánizsillatú füst. A lábánál egy iszonyúan csúnya macska ücsörgött, felemás, félig vörös, félig fekete, széles pofájából kivilágítottak smaragdzöld szemei, a farkát idegesen dobálta ide-oda. A furcsa páros nem bántott, nem zavart senkit, a gyerekek nem foglalkoztak vele, sőt, mintha észre sem vették volna. Az egyetlen, akit aggasztott a férfi jelenléte, Olivia Jenkins, a fiatal történelemtanárnő volt.

Ő, valahányszor kilépett az iskolakapun, és megtette a rövid utat a buszmegállóig, elfogta az érzés, hogy a kapucnis alak az ánizsillatú cigarettával egy kicsit felemeli a fejét, és ránéz. Egyszer mintha el is kapta volna a tekintetét… félelmetesen sötétkék szemei voltak, azok a fajták, amik valósággal elnyelik azt, aki beléjük néz, mintha örvény nyílna bennük, és a pupillája már a tengerfenék lenne. Próbálta megszaporázni a lépteit, mintha azzal elmenekülhetne előle, de a hátán érezte a pillantást. Néha eldöntötte, valami epés megjegyzéssel elküldi majd a férfit, közli, túl közel áll az iskola bejáratához, nem dohányozhat, vagy egyéb átlátszó indokokat talál… de az igazság az volt, hogy abban a pillanatban, hogy az utca túloldaláról az orrába kúszott az a jellegzetes ánizsillat, azonnal inába szállt a bátorsága. Tehát két hosszú héten keresztül csendben eltűrte a kapucnis állandó jelenlétét, még azt is megállapította, hogy minden bizonnyal délután kettő és három között érkezik meg az utcába.

Amikor azonban egyik nap kilépett a kapun, és lehorgasztott fejjel a buszmegálló felé indult, a férfi lazán ellökte magát a téglafaltól, és szinte már ráérősen odalépdelt hozzá. Elég magas volt, elég hosszúak a lábai, hogy ezt kényelmesen megtehesse még úgy is, hogy Olivia látványosan sietett. A könnyed léptek egyre közelebb értek hozzá, hallotta, hogyan csapódik a kapucnis edzőcipőjének talpa a kövezethez… és abban a pillanatban az illető megtorpant, és megszólalt.

- Ms. Jenkins, igaz?

A nő megtorpant. A megszólítást már nem hagyhatta figyelmen kívül, így hátrapillantott a válla felett. Az alak hátravetette a kapucniját (a szájából még mindig lógott a cigaretta, a fogai közé szorította, csak akkor vette ki néhány másodpercre, mikor beszélt). A tanárnő megállapította, hogy annak ellenére, milyen furcsa légkört teremt maga körül, a férfi alapvetően meglehetősen átlagos volt. Az arca borostás, hosszúkás és csontos, de karakteres, vagy vonzó elemek nélkül, a haja rövidre nyírt, seszínű világosbarna. A lábánál panaszosan felnyávogott a macska, mintha csak hozzá akarna szólni a beszélgetéshez. Olivia zavartan felvonta a szemöldökét, és a füle mögé tűrt egy hajtincset.

- Igen. Mit szeretne?

A férfi rémisztően mély szemei néhány pillanatig fürkészték az arcát, mintha keresne valamit – egy rezdülést, valamilyen érzelmet, akármit – aztán ismét megszólalt.

- Egy diákja ügyében kerestem.

- Sok diákom van.

- Jonathan Freaknek hívják.

Olivia nagyot nyelt, és idegesen megigazította a váltáskája pántját. Csak egy pillanat volt, de a férfi mintha megtalálta volna, amit keresett… a továbbiakban nem figyelte annyira kutató tekintettel. Most már csak nyugodtan ácsorgott, sehová sem sietve, várva a választ.

- Freak már nem jár ebbe az iskolába – rázta meg a fejét a tanárnő. – A szülei két hónapja vették ki. Problémái voltak az osztályban, arra jutottak, hogy mindenkinek így lesz a legjobb.

- Ön közel állt ahhoz a kisfiúhoz, ha jól tudom.

- Nem különösebben – ezúttal is fejrázással nyomatékosította a kijelentését, de ez a mozdulat most jóval hevesebb volt… sötét színű, vállig érő tincsei ide-oda repültek. – Tanítottam. És jó volt a tárgyamból, tehát többet foglalkoztam vele, mint a legtöbb kollégám, de nem mondanám, hogy közel állt hozzám. Jonathan… egyedi eset volt. Igazából senkihez nem állt közel.

- Értem – bólintott a férfi. – De mondja… emlékszik, mi volt az utolsó mondata, amit magához intézett, mielőtt elhagyta az iskolát?

Olivia összeszorította az ajkát, nagyot nyelt, és érezte, hogy izzadni kezd a tenyere. Hazudni akart, de egyszerűen képtelen volt arra, hogy rávágja, fogalma sincs, nem emlékszik. A férfi egyértelműen észrevette a zavarát, mert egészen ellágyult a hangja, ahogy kiegészítette a mondandóját.

- Nem kell azonnal felelnie. Gondolkodjon nyugodtan. Ez egy fontos kérdés. Ha eszébe jutott… két sarokra innen van egy kávézó, úgy vettem észre, kedvelik a kollégáival. Az ablakhoz legközelebbi asztalnál leszek. A nyitvatartási időn belül bármikor kereshet.

Elfordult, nem mondott nevet, nem mondta, mire is akart kilyukadni. Ruganyos, könnyed léptekkel áthaladt az úttesten, megkerülte a téglaépületet, és eltűnt, nyomában a rusnya macskával, aki éppen peckesen felszegett farokkal, légies ügyességgel futott. Olivia csak nézett utána, megbabonázva, mintha valami elképzelhetetlen, valami végtelenül abszurd történt volna az imént. Ebben volt is némi igazság.

Tulajdonképpen nagyon is jól emlékezett, mi volt Jonathan Freak utolsó mondata, amit hozzá intézett, ahogy arra a tekintetre is, amivel a tizenkét éves kisfiú rá nézett, miközben az utolsó napon beszállt a szülei galambszürke szedánjába. Mintha elárulták, átverték volna, mintha valami szörnyűséget tett volna vele.

Ez egy fontos kérdés.

Oliviát természetesen felzaklatta a tény, hogy úgy érezte, a férfi pontosan tud mindenről, ami az ő és a kis Jonathan történetével kapcsolatos. Úgy érezte, a kapucnis valójában tökéletesen tisztában van azzal a mondattal, ahogy azzal is, miért jött zavarba azonnal, ahogy szóba hozta. Egyszerűen csak tőle akarja hallani, mert valamiért, a jó ég tudja miért, úgy érzi, fontos.

A tanárnő azonban nem akart beszélni vele, sőt, inkább igyekezett kiélvezni a nyugalmat, amit a téglaépület kapualjának árnyékából való távozása keltett. Végre nem kellett annyira sietnie a buszmegállóig, végre le mert ülni az egyik utcai padra, és csak bámészkodni, vagy a nap felé fordítani az arcát, hagyva, hogy megmelengessék a sugarai. Hazafelemenet, ha arra az oldalra ült a buszon, persze, el kellett fordítania a fejét amint a sarki presszó a látóterébe került, de ez már inkább apró kényelmetlenségnek számított a kapucnis alak korábbi jelenlétéhez képest.

Éppen ezért nem tudta megmagyarázni, hogy három nap után miért fogja el egy már-már kényszerítő erejű érzés, egy hívás, hogy beszéljen a férfivel. Megállapította, hogy egy sokadrangú thrillerbe tökéletesen illenének az ehhez hasonló ösztönös reakciók, de ő gyerekkorától kezdve mindig gyűlölte a hasonló filmeket, és ostobának tartotta a főhősnőket, akik minden hasonlónak azonnal beugranak.

Kissé szégyellte is magát, mikor egy megállóval előbb huppant le a buszról egyik reggel, besétált a kávézóba, kért egy capuccino-t, és leült az ablaknál lévő asztalhoz.

A helyiségben tilos volt a dohányzás, a férfi azonban továbbra is nyugodtan szívta ánizsillatú cigarettáját, és mintha fel sem tűnt volna senkinek. A macska összegömbölyödött az ölében, hangosan dorombolt, kissé még a fülei is remegtek… annak ellenére, hogy milyen elképesztően csúnyácska állat volt, a nőnek be kellett vallania, így egészen aranyosnak találja. Belekortyolt a kávéba, és megköszörülte a torkát, mielőtt elkezdett beszélni.

- Emlékszem rá, mit mondott – a férfi biccentett, hogy folytassa. – De… nem értem, miért fontos magának ez az egész. Azt sem tudom, ki maga, azt pedig végképp nem, hogy mit akar tőlem.

- Ha elmondanám, lehet, hogy bolondnak néz, és kiviharzik innen, mielőtt bármit is elérnénk.

- Nem tárgyalok egy olyan emberrel, akiről semmit nem tudok. – Olivia hangja annyira fagyos lett hirtelen, hogy a nő önmagát is meglepte vele. Mindenesetre örült neki… a hideg tónus sokkal komorabbnak és erősebbnek mutatta, mint amilyen valójában volt.

A férfi felsóhajtott, szívott még egyet a cigarettából, az ajkai közül kiszökött a füst, majd megcirógatva a macska fülét félrebillentette a fejét, és egészen halkan szólalt meg.

- A nevem, azt hiszem, lényegtelen. Ha mindenképp szólítani akar valahogy, szólítson Prófétának.

Olivia torkából gurgulázva tört fel a kacagás. Biztosra vette, hogy valami ízléstelen viccről van szó, így nem is fogta vissza magát… a szeme könnyezni kezdett, és az utolsó hangokba belecsuklott. Ekkor tudatosult benne, hogy beszélgetőpartnere nyugodtan, és teljesen komolyan figyeli az asztal túloldaláról.

- Maga teljesen őrült.

- Ez is lehetséges. De talán bölcs lenne várni az ítélkezéssel. Pusztán néhány megnyilvánulásból senkit nem ismerhet meg igazán.

A nő már éppen vitatkozni készült, ráüvölteni a fickóra, hogy térjen észhez, az is megfordult a fejében, hogy egyszerűen kimegy a kávézóból, talán a rendőrséget is hívnia kéne, bizonyos szempontból a férfi rendszeres megjelenése az iskolánál bőven kimerítette a zaklatás fogalmát… de aztán rádöbbent, túlságosan érdekli, mit is akar tőle a Próféta. Összeszorította az ajkát, majd idegesen biccentett.

- Mondja. Miért lényeges, ami Freakkel történt?

- Jonathan Freak esete megvilágítja a maga minden problémáját, Ms. Jenkins.

- Maradjunk az Oliviánál – kortyolt bele a kávéjába a tanárnő. – Felnőtt ismerősöm nincs is, aki Ms. Jenkinsnek szólítana. Úgy érzem magam, mintha az egyik diákommal beszélgetnék.

A Próféta felvonta a szemöldökét, de rövidesen folytatta.

- Mit mondott magának utoljára?

- Nem hiszem, hogy…

- Mit mondott? – Olivia megadóan felsóhajtott, és megrázta a fejét.

- „Hallgasson meg!” Semmi különös.

- Akkor miért nem akarta elmondani?

A tanárnőnek torkán akadt a szó. A Próféta továbbra is nézte őt, tulajdonképpen pislogás nélkül, az ölébe ejtett kezével megvakargatta a macska füle tövét, a másikkal pedig ismét a szájához emelte a cigit. Az kissé felizzott, a férfi pedig nyugodtan fújta ki a füstöt. Olivia nyelt egyet, és remegett a hangja, ahogy nekiállt szabadkozni. Annyira átlátszóan csak kifogásokat keresett, hogy az szinte már nevetséges volt, de úgy érezte, muszáj mondania valamit, muszáj valami ésszerű magyarázattal előállnia.

- Ez nem csak az én ügyem. Egy családról van szó, egy kisfiúról, az iskoláról…

- Amíg velem van, addig csak a maga ügye. Egyedül magának származhat előnye, vagy hátránya belőle.

A férfi higgadt felelete viszont feldühítette. Sokadszorra ragadta el az érzés, hogy a Próféta nagyon is jól tudja, mi történt, és mik az ő érzései az üggyel kapcsolatban, csak éppen szórakoztatja, hogy részletről részletre, megalázó módon húz ki belőle egy végtelenül egyszerű történetet. Nagyot toppantva a kávézó kövezett padlóján felpattant, a vállára terítette a vajszínű őszi kabátot, és dühösen megrázta a fejét.

- Na jó. Hagyjuk ezt – kifújt egy tincset a homlokából, nem volt kedve odanyúlni. - Nincs szükségem sem a pesztrálására, sem az ítéletére. Szálljon le rólam!

Cipőjének lapos talpa éles, csiszatoló hangot hallatott, ahogy sarkon fordult, és elindult az ajtó felé. Az ujjai ráfonódtak a kilincsre, és már készült lenyomni, amikor a férfi ismét megszólalt.  Egészen furcsa volt… mintha minden zaj elnémult volna, a kávézó vendégeinek csevegésétől a kávéfőzők gőzölőinek sípolásáig, és csak a Próféta hangja zengte volna be a helyiséget. Minden irányból érkezett, mint valami szörny, valami hatalmas kísértet, ami erőszakosan kúszik be a hallójárataiba. A nő érezte, hogy kirázza a hideg, a tarkóján égnek merednek a rövid, pihés hajszálak.

- Olivia! Ha kimegy azon az ajtón, soha többé nem leszek itt. Azt mondja, nincs szüksége az ítéletemre. De ha tárgyaláson van éppen, jobb ha tudja, én nem a bíró vagyok. Nem is az ügyész. Nem célom támadni önt, még döntést hozni sem. Én a védőügyvédhez állok legközelebb. Ha most kimegy innen, lehet, hogy a bíró felmenti. De nem lesz védelme, nem lesz, aki utat mutat, vagy támogatja. Magára marad. És sokkal nagyobb az esélye, hogy elítélik, egy olyan bűnért, amiről azt sem tudja biztosan, hogy elkövette.

A nő ujjai önkéntelenül is dobolni kezdtek a kilincs hideg fémjén. Ki akart menni. El akart távolodni a férfitől, és örült volna, ha soha többet nem látja, de a jelenet maga, a hang valahogy mégis elbizonytalanították. A keze lassan aláhullott. Tett egy lépést hátra, és üres tekintettel bámulta a kávézó üvegezett ajtaja előtt elszáguldó autókat. Aztán megfordult, és lassan, már-már gépiesen visszasétált az asztalhoz. A Próféta arcán átsuhant valamilyen grimasz… talán mosoly akart lenni, de olyan pillanatnyi, és olyan torz volt, hogy Olivia ezt nem vette volna biztosra.

- Meghallgatta aznap Jonathan Freaket? – kérdezte a férfi. Olivia feje előrebukott.

- Soha. Soha nem hallgattam meg őt – A Prófétát láthatóan nem lepte meg a felelet, a macska viszont panaszosan felnyávogott az ölében, és két mancsával megtámaszkodott az asztal peremén, mintha látni akarná a nő arcát, miközben felel.

- Miért nem?

- Nem lett volna értelme. Mondom, Jonathan nem átlagos gyerek volt. Mindig bajba került, mert nagyon nehezen találta meg a hangot a társaival. Lényegtelen dolgokon tudott kiborulni, ezt már tapasztalatból tudtuk…

- Szóval ő volt a hibás? – a férfi (furcsa szinkronban a macska azonos mozdulatával) félrebillentette a fejét.

- Nézze… más iskolába kellett volna járnia – Olivia hangja megremegett, szégyen, düh, és tanácstalanság árnyalatai költöztek a hangjába, egyre erősödve. - Olyanba, ahol figyelnek a hozzá hasonlókra, nem foglalkozhattam vele éppen én, de mindenki ezt várta el. Egyszerűen csak… sok volt… - a szégyenhez csatlakozott egyfajta fáradtság is.

- Sok?

- Pár osztálytársának elege lett. Megvádolták néhány elég csúnya húzással. Mindent tagadott, és kérte, hogy hallgassam meg, de a társai mindig megbízhatóbbak voltak. Nem hittem, hogy fontos lehet, amit mond, azt hittem, csak kapálózik, hogy kikerüljön a bajból, nem hibáztathatnak érte – a hangja egyre erősödött, kissé hisztérikussá vált, mintha könyörögne a megértésért, a felmentésért. A Próféta sötétkék szemei megvillantak, és ismét szívott egyet a cigarettából. A füst édeskés ánizsillata úgy borította be az asztalt, ahogy egy felhő ereszkedik le a hegytetőre. A tanárnő is belélegezte, és ahogy korábban az utcán félelmet ébresztett benne, most úgy ragadta el a nyugalom, mintha a füst valami különleges bűbájt hordozna. – Azt hittem… azt hittem, nem is fogja fel igazán a helyzetet, hogy talán el is felejt mindent, de amikor elment… mintha elárultam volna. Sosem felejtem el azt a tekintetet.

És a látóterében már ott is táncolt az arc, a vörös hajú, kipirult arcú kisfiú lesújtó pillantása. Olivia lehunyta a szemét, hátha a sötétség megszabadítja, de a kép az elméje szüleménye volt, hát nem menekülhetett előle. A gesztust azonban, a megváltozott arckifejezést a férfi azonnal észrevette.

- Kevesebb volt talán, mint a társai? – Annyira egyszerűen, annyira könnyedén tette fel a kérdést, hogy a tanárnő azonnal felfortyant.

- Dehogy! Ez… ilyet mondani is...

- Akkor? – szinte már cinikus.

- Nem akartam, hogy teljesen megváltozzon! Nem akartam, csak… - elakadt, amikor rádöbbent, hogy amit mondani készül, majdnem ugyanannyira iszonyú, mint amilyen sértőnek hangzott a férfi kérdése.

- Csak?

Olivia hirtelen megbéklyózva érezte magát. A szeme előtt táncoló kép, az egyszavas kérdések, amelyek folytatásra ösztönözték, pedig már nem akarta kimondani, nem akarta beismerni, hogy mire vágyott, hogy miért nem hallgatta meg azt a kisfiút. Egy pillanatig elgondolkozott, hogy mégis feláll, mégis kimegy, de a beszélgetés dinamikája, az egész szituáció szinte a székbe szögezte. Sosem volt erőszakos természet, még idegességében sem kezdett csapkodni, de most nem tudta megállni, így ököllel rávágott az asztalra, miközben kirobbant belőle a vallomás.

- Csak azt akartam, hogy normális legyen! – a látása kissé elhomályosodott. Nem sírt ténylegesen, a könnyek még nem folytak le az arcán, de megtelt velük a szeme. - Hogy tudjam kezelni, hogy szót értsek vele! Én nem akartam átverni, vagy magára hagyni, de hogy állhattam volna mellé?

A macska következő nyávogása nem egyszerűen panaszos volt, hanem egyenesen fülsértő, mintha valaki körömmel kaparná a táblát. Olivia megállapította, hogy azon túl, hogy milyen elképesztően rusnya állat, még a hangja is elviselhetetlen. Durván megdörzsölte a szemét, ami nem segített semmin, csak csípni, és még jobban könnyezni kezdett. Nem látta, hogy a Próféta megint beleszívott-e a cigarettájába, de ismét érezte az átható ánizsillatot, a szívverése pedig azonnal lassulni kezdett, a légzése megnyugodott. Az ökle kinyílt az asztalon, mintha csak egy forgószél sodrásában elérte volna a vihar szemét. És ebben a furcsa, földöntúli nyugalomban a férfi ismét megszólalt.

- Lehet, hogy neki volt igaza – egyszerű, banális kijelentés, de tökéletesen összefoglalta Olivia titkolt szégyenét. Lehet, hogy neki volt igaza. Mi van, ha neki volt igaza?

Sóhaj szakadt fel a mellkasából, és meglepte, hogy a beszélgetés során most először, most, hogy az egészet elmondta, úgy érzi, a férfi szemébe bír nézni. 

- Lehet – nem suttogott, de a hangja egészen tompa maradt. - És én még arra sem vettem a fáradtságot, hogy meghallgassam. Mondja, milyen tanár csinál ilyet? – Őszinte kérdés volt, mintha a vihar szemében meglátta volna a kulcsszót. Tanár. Milyen tanár várja el a diáktól, hogy normális legyen? Milyen tanár feltételezi róla, hogy hazudni fog? -  Még most sem tudom, mit akart volna mondani. Hogy ártatlan volt-e. – Az ajkába harapott. – Maga tudja, igaz? Igazából az egészet tudta, különben nem így kérdezett volna, ismerem ezt a stílust. Ártatlan volt?

- Számít az? – kérdezett vissza a férfi, és a két szó megint egyértelmű üzenetet hordozott. Olivia lemondóan megrázta a fejét.

- Nem. Azt hiszem nem. Az számít, hogy helytelenül cselekedtem. És hogy többet nem tehetem meg.

Az ánizsillat megváltozott. A tömény édességet valami jellegzetesebb, aromásabb váltotta fel. Olivia felismerte. Kámfor. Eszébe sem jutott volna megkérdezni, miféle cigaretta az, ami soha nem ég le, de mindig más füstöt áraszt.

A Próféta arcán megint átsuhant a grimasz. A nő most már biztosra vette, hogy mosoly, egyszerűen a férfi arcán hat furcsának, szinte természetellenesnek a boldogság kifejezése.

- Olivia Jenkins, a tárgyalása véget ért. Próbaidőre kerül. – A macska leugrott az öléből, és a lábához dörgölőzött, ahogy felállt az asztal mellől, és betolta a széket. Az arcába húzta a pulóver kapucniját.

- Ki maga? – tette fel újra a sokat ismételt kérdést a nő.

- Amikor bemutatkoztam, őrültnek tartott. Most is annak tart? – vonta fel a szemöldökét a férfi. Tényleg. Erre Olivia nem is gondolt. Egy pillanat alatt kiment a fejéből a Próféta egyszerű intelme, hogy ne ítélje meg azonnal, pedig olyan rémisztően hasonlított a tanulság Jonathan Freak most megbeszélt esetéhez… Végül egyszerűen megrázta a fejét. – Miért?

- Mert meghallgattam magát – komoly felelet volt, de a férfi elégedetten biccentett. – De most tudni szeretném a részleteket.

- Megmondtam. Próféta vagyok. Mondhatjuk, hogy az apokalipszis egyik prófétája. Ítélkezni nem tisztem, de ez a hely… ez a világ az első lesz, ami elpusztul.

Ezt olyan szenvtelen nyugalommal ejtette ki, mintha csak azt közölte volna, esik az eső, de a tanárnőben egy pillanatra megállt az ütő.

- Elpusztul? Akkor… - megakadt - minek volt a védőügyvédje?

- A lelkének, Olivia. – A sötétkék szemek komoran fürkészték a nő arcát.

- Pokolra jutok, mert hibáztam egy kisfiúval kapcsolatban? – Ha nem lett volna a beszélgetés egész eddig kínosan komoly, Olivia talán el is neveti magát a helyzet abszurditásán. Így azonban kénytelen volt rádöbbenni, tényleg választ vár, mert egy lehetséges felelet, hogy a döntései Jonathan Freakkel kapcsolatban súlyos következményekkel járnak.

- Nem – rázta meg a fejét a Próféta. - Pokolra régen jutott, sokkal nagyobb bűnökért. Freak esete csak megvilágítja, miért van még mindig itt. Miért nem szabadul meg a lelke a pokolból.

- Ezt nem értem.

Persze, értette. Nem volt ostoba, nehéz lett volna nem érteni, de azt akarta, hogy a férfi elmagyarázza, tényleges választ adjon. Hogy most kicsit ő kérdezhessen.

- Ez a hely… nem a pokol és a menny között van, Olivia. Ez a hely maga a pokol. Amikor a világ pusztulása megkezdődik, az eredendő menny kivételével, fokozatosan minden elpusztul. A lelkek, akik fejlődtek, és kijutottak innen, még felküzdhetik magukat odáig. Akik viszont még itt lesznek az utolsó éjszakán…

- Egyszerűen megsemmisülnek – iszonyú gondolat volt. Iszonyúbb, mint amit emberi elmével fel tudott fogni.

- Én azért létezem, hogy utat mutassak. Hogy a kétes sorsú lelkeket megpróbáljam kivezetni, a menthetetleneknek pedig próbáljak lehetőséget nyújtani a megbékélésre. Ezért lettem Próféta.

- De… hogyan?

- Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált számomra az igazság.

Ezúttal a férfi kerülte a tekintetét.

- Mitől?

- Ez nem olyasmi, amiről az ember beszélni akar.

Egyértelmű volt, hogy Oliviának sem hatalma, sem joga nincs, hogy beszélgetőpartneréhez hasonlóan kikényszerítse a válaszokat.

- Ezek szerint… kiálltam a próbát?

- Még nem. Az, hogy megérti, és belátja a hibáját, csak az első lépés. De megjegyzem, elég nehéz. Azok közül, akiket maga körül lát, a legtöbben nem lesznek képesek erre. Nem számítottam, rá, hogy ennyire könnyen boldogul majd.

- Könnyen? – Olivia szinte már dühös lett a megjegyzéstől. Támadva érezte magát, végig. Félt, összezavarodott, legtöbbször menekült volna, pedig azt hitte, már régen túltette magát az egészen… és ez a fickó azt meri állítani, hogy könnyű volt?

- Meg ne sértődjön. De sok bűnnek nincs arca. A magáénak volt. Egy kép, egy konkrét tett, amin keresztül meghatározhattuk a probléma gyökerét. És a lelkiismerete is elég erős volt ahhoz, hogy tudjak hatni rá. Ilyen szempontból igenis könnyen szembe tudott nézni vele. De itt nincs vége. Tennie kell, hogy helyrehozza.

- Hogyan?

- Még mindig tanárnő. Azt hiszem, ez rengeteg lehetőséget rejt. – A Próféta majdhogynem flegmán vállat vont. – Jonathan Freak nagyon öreg lélek volt, tudja? – váltott témát. – Egyszer már felküzdötte magát innen. Amikor visszajött, a szerepköre sok szempontból hasonló volt az enyémhez, csak közvetlenebb.

- Közvetlenebb? – A zárkózott, problémás kisfiúra valahogy sehogy nem illett a szó.

- Mint láthatja, én a beszélgetést preferálom. A nyugodt kommunikációt. A legegyszerűbb kérdések feltevésével próbálom szembesíteni az embert. Mintha kényszeríteném, hogy egy tükörbe nézzen. – Újabb paradox szóhasználat. A nyugodt és a kényszerít szavak nehezen illettek egy gondolatmenetbe. – Freak viszont kihívás elé állította. Problémás személyiséget vett fel, egy nehéz életet, és egész lényével tanította azokat, akik körülvették. Sokakat térített a helyes útra, pusztán azáltal, hogy lehetőséget adott nekik helyesen cselekedni. Aznap nem elárulva érezte magát. Nem volt dühös. Csak ösztönösen érezte, hogy elbukott. Maga lett volna az utolsó, akit kijuttat, de nem úgy tett, ahogy várta.

Olivia hazudott volna, ha azt mondja, tökéletesen érti a helyzetet, de arra elég volt a rövid kis történet, hogy hirtelen úgy érezze magát, mint a gyerekek az iskolapadban, akikkel nap mint nap szemben állt. És éppen úgy, azzal a komolytalan ártatlansággal szólalt meg, amivel ők, valahányszor úgy érezték, csalódást okoztak a tanárnak.

- Bocsánatot kérhetek?

- Tanulja meg a leckét – biccentett a férfi. - Az a legnagyobb bocsánatkérés. Ő nem haragszik a hibájáért. A világegyetem mindig magán tartja a szemét, de ahogy mondtam, most próbaidőn van. Ne szalassza el a lehetőséget. Váltsa meg a szabadságát.

A szabad kezét zsebrevágta, és elindult az ajtó felé. A macska peckesen sétált a nyomában csak egyszer fordult hátra. Csipás szemei úgy ragyogtak ki nyúzott pofájából, mint a zöld ékkövek. Olivia egy pillanatig még dermedten állt, majd gyorsan szökkent két lépésnyit, és mielőtt a férfi elérhette volna az ajtót, megérintette a vállát.

- Próféta… egyszerűbb lett volna, ha elmondja az igazat – elkapta a kezét, mintha az érintés megégette volna, és idegesen malmozni kezdett az ujjaival. - Nem hittem volna önnek azonnal, de… megbocsásson, elég szélsőséges a viselkedése, hogy előbb-utóbb felfogjam, miről van szó. A saját dolgán is könnyített volna.

- Valóban. De így is többet játszottam a félelmére, mint szerettem volna. Az a helyes, ha a vallomásig, a szembesülésig a lelkiismerete vezeti, azon át mutatom meg a helyes utat. A legtöbb ember igényli azt, hogy jó lehessen. Érzi, hogy mikor hibázik, ahogy maga is, bár mélyen eltemette, tudta, mit vétett akkor, és tudta, hogy ez a döntése mit jelent a személyiségére nézve. Nem a kárhozattól való félelmet akarom kihasználni. Az mindent eltorzíthat.

- És… ha lehet még egy kérdésem… mennyi az időm? Mikor lesz vége a világnak?

A Próféta hitetlenül felnevetett, majd visszakérdezett.

- Ha azt mondanám, holnap vége a világnak, mit tenne?

A nő tekintete a falat pásztázta a férfi válla felett, a téglákat, a régies stílusú festmény-replikákat. Nyilvánvalóan töprengett, mi lenne a helyes válasz. Majd komoran felelt.

- Bemennék az iskolába. És tanítanék.

- És mit tesz, ha azt mondom, még évei vannak?

Olivia lehunyta a szemét, és elmosolyodott, furcsa, nyugodt, tiszta mosollyal.

- Bemegyek az iskolába, és tanítok.

- Akkor végülis mindegy, nem igaz?

Még mielőtt kinyitotta volna a szemét, Olivia Jenkins érezte, hogy eloszlik a levegőből a kámforillat, és pörkölt kávé jellegzetes aromája tölti meg. Hallotta a gőzölő, és a tejszínhabos szifon hangjait, az emberek halk beszélgetését, és az ajtó feletti csengő csilingelését, valahányszor belépett valaki. Körbenézett. Az ablak melletti kis, kerek asztalnál egy fiatal pár ült, zöldteát kortyolgatva. A Próféta nem volt sehol.


Megjegyzések

  1. Sok szempontból összetett és érdekes történetkezdemény. Kicsit az alapkoncepció nekem közhelyes, erre még kitérek a végén.

    Nagyon sok olyan aktív hely van ezen a szövegen, ahova kell/lehet még majd magyarázatokat, történetszál-ligandumokat aggatni, mint kezdő novella, ez is a dolga. Globálisan nézve érdekes lesz, hogyan töltöd majd ki ezeket a teljes képhez szükséges részleteket, melyekből kialakul majd a mű egésze.

    A szöveg elején nagyon záporoztak az intertextusok (A mester és Margarita, Momo, Alíz Csodaországban, stb.), a végefelé már sokkal inkább érződött, hogy elkaptad a sztorit, és saját szád íze szerint csinálod. Viszont nekem a végére kicsit sztoricentrikus lett. Úgy értem, az elején - mégha néhol kicsit stílusidegenül is -, de baromi jó, megkapó szófordulatokat használtál. Ez a fajta játékosság a végére kicsit kikopott, ez a beszéltnyelviség, amivel elkapod az olvasót (pl. engem).

    Ezt az eleje-vége közti minőségi különbséget talán az is bizonyítja, hogy az elején, a közéékelődő mellékmondatos szerkezeteknél, a körülvevő tagmondatokban lévő azonos mondatrész toldalékolását több helyen (kettő rémlik) nem jól egyeztetted. Pl. ahol az első tagmondatban tárgyas volt, az a harmadikban alanyi maradt. Velem ez szerintem olyankor történne meg, amikor beleugrok valami történetbe, és végre visz magával. Ki figyelne akkor a nyelvtani helyességre? : )

    Egyébként, a megfogalmazási mód, a történetvezetés, a karakterek tetszenek. Visszatérve a közhelyességre, ez már értelmezési kérdés, nem elemzési, szóval magánvélemény: nagyon kritikus vagyok minden olyan kortárs történettel, amiben akár csak a csírája is megvan a keresztény kultúrkörnek. Nem ecsetelném tovább. A következő novella valószínűleg már eldöntené, hogy tovább olvasnám-e az egész regényt/novellagyűjteményt vagy sem. De ha úgy is döntenék, hogy nem olvasom tovább, az csak a témaválasztásnak szólna, nem a fogalmazásmódodnak vagy az íráshoz való szakértelmednek.

    Remélem, nem bonyolítottam túl, és érthető így.

    Várom a folytatást.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Először is nagyon köszönöm a részletes véleményt, az ilyenek segítenek a legtöbbet! Nagyon sok mindenre rá is éreztél, az intertextusok bár nem mindig szándékosak, de tényleg benne vannak (A Momo abszolút nem tudatos volt, de most, hogy mondod, tényleg emlékeztet rá) - kicsit úgy vagyok vele, hogy nem szeretnék másolni, de azt általában hagyom, hogy a hangulatvilágra hassanak valamennyire az olvasmányaim, mert annyi könyv íródott a világon, hogy csak játszani tudok mindazzal, amit valaha, valaki már megírt.
      A szöveget még mindenképp szeretném finomítani, valószínűleg az is javít majd a helyzeten, ha megszokom a karaktereket. A helyesírási rész is teljesen jogos, pont az történt, amit te is kiemeltél.
      A közhelyességgel kapcsolatban: Igazából a keresztény áthallások inkább csak névben jelennek meg ebben az írásban, amúgy a filozófiai alapját erősebben a hindu-buddhista mondakörre építettem (picit ilyen szempontból Szepes Máriától a Raguel hét tanítványa hatott rám). Alapvetően viszont, mint szimbólumgyűjtemény használom szívesen - fiktív művekben is, a keresztény szimbolika kreatív felhasználását nagyon tudom értékelni.

      Törlés
  2. Bár nem baj az, de ezekben nem mindenhol értünk egyet, sőt.

    Szerintem, ha akarnál sem tudnál másolni, egy részről, mert más világban élünk, mint mások, így más tapasztalattal és kontextussal indulsz neki te is, az olvasó is. Másrészt, hallomásom, és olvasmányaim szerint te egy itt-most-egy-csúnya-szó-lenne értelmes ember vagy, ha azokat a tudásokat bele tudod forgatni a történeteidbe, amiket már megtanultál, akkor teljesen új dolgokat is ki fogsz tudni találni. És persze vannak strukturák, amik az ókor óta ugyanolyanok, bizonyos történetvezetési, dramaturgiai dolgok, de ha az emberek azért írnának, hogy elmondják ezeket az archetipusokat, akkor mi a francnak, mikor már az ókorban is tudva voltak.

    Talán inkább azok az érdekesek az írásokban, ahol az individum- és a jelenértelmezés (belefoglalva az emlékek értelmezését és a kismillió jövőképet, amik a szerző szerint eljöhetnek, ha..) kapcsolódik az archetípusokkal. Azok a dolgok, amiktől ez az írás a mostani te írásod.

    Lehet, hogy én túl sokat várok el az emberektől, talán ezért is akarok vezető lenni, mert magamtól is túl sokat várok el. De az a kijelentés egy hozzád hasonló kaliberű embertől, hogy "csak azzal tudok játszani, amit már valaha valaki megírt", nagyon diplomatikus, de ez kevéske. Egy olyan embertől mint te, szerintem, ez a hozzáállás kevés, túl tudsz te ezen mutatni - na, hol van az a vörös csakra?
    Hogy lehet úgy leülni írni, hogy " najó, leülök megírni valamit, amit már úgyis megírtak előttem..". Még a gondolat is abszurd. :P

    Legalábbis nekem nem menne, hogy így írjak. Az én felfogásom szerint: így nem lehet igazán jót alkotni. Mondom ezt úgy, hogy még senki nem mondott pozitívat sem az irodalomelméleti tudásomról, sem az írásaimról, úgyhogy tényleg szívesen írok véleményt, de azért ne vedd nagyon komolyan, mert nincs túl sok alátámasztás, ez a tudásnak álcázott valami is csak egy lufi.

    Én is használok elvétve keresztény szimbolikát amúgy, de azt általában cinikus felhanggal (bár ez személyes döntés), és nem archetípusként tálalva. Tekintve, hogy a kruxi szimbolikáról sokmindent el lehet mondani, de azt semmiképpen, hogy eredeti. Najó. Ez nem elemzési kérdés. Elkalandoztam, bocsánat.

    Igen, látható benne hindu/buddhista koncept is, és át is jön, de - bár ez simán lehet, hogy az én anti-kruxi túlérzékenységem miatt van - nekem nem alkot ez a buddhista szemlélet közös halmazt a kruxi szimbolikával. Szepesnél néhol vannak részek, ahol a kettő összecseng, de nekem a Vörös oroszlánban (még mindig csak ezt olvastam, sajna) sincs meg az a metszet, ahol a kettő igazán együtt, egymást erősítve tudna hatni. Mert teljesen más kvház a kettő. Szóval lehet, hogy te fogsz majd olyan metszetet találni, ami bebizonyítja, hogy "ott van, látod, ilyen is létezik"! De számomra ilyen metszet nincs, talán, ha létre is jönne sem fogadnám el. Nem tudom.

    Azért hajrá! Jó lesz ez.

    VálaszTörlés
  3. Azért remélem, nekem majd sikerül valamennyire összeolvasztani a két kultúrkört, és megtalálni azt a metszetet. A kereszténységnél teljesen megértem az ellenérzéseidet (én főként az egyházzal és a "mese habbal" résszel nem vagyok kibékülve - bár tegyük hozzá, azt próbálom az összes történetemben is, meg az elemzéseimben is lekaparni a felszínről, hogy csak a filozófiai alap maradjon... nem véletlen, hogy általában azok a kedvenc keresztény szimbolikával foglalkozó filmjeim, amiket az egyház botrányfilmnek tart). Én részben azért szeretem használni, mert a szeretetfilozófiával jól lehet dolgozni általa - plusz jóval kevesebbet kell burkoltan magyarázni európai közönségnek, mert itt azért nincs olyan sok ember, aki ismeri a keleti szimbolikát, de a bibliai dolgokat azért legtöbben kiszúrják, akár ironikusan használja az ember, akár csak magában. Azért remélem, maga a történet tetszeni fog, és még egy-két fejezetnek adsz esélyt - nagyon szívesen olvasnám a véleményed.
    A másolás témájánál én inkább arra gondolok, hogy olyat nem tudok alkotni, ami minden részletében egyedi. Abba már volt, hogy belefutottam, nem is egyszer, hogy megírtam valamit, nagyon különlegesnek éreztem, és jobb esetben azt vettem észre, hogy egy legenda vagy mítosz, rosszabb esetben egy konkrét regény dolgozott ugyanazzal a témával, és sokszor ugyanazt is hozta ki üzenetnek. Inkább próbálok úgy hozzáállni, hogy ha elkezdek valamivel foglalkozni, olvasok, kutatok, ismerkedek korábbi munkákkal, így kevesebb a véletlen, a párhuzamokat is tudatosan tudom kezelni, és a végén elmondható, hogy igen, részleteket, gondolatokat megírtak már, de nagy egészként azt, amit én alkottam, még nem látta más. Tehát ilyen szempontból maximálisan egyetértek, hogy pont az értelmezés az, amiben lehet valami egyedit és különlegeset alkotni.
    Meg persze mindig ott van a pillanat, amikor az embert megszállja az ihlet, nem gondolkodik sokat, csak leül, és írja, ami jön - a fenti inkább a "tervező" hozzáállásom.
    Nagyon köszönöm a hozzászólást még egyszer!

    VálaszTörlés
  4. Hát én inkább fióknak írós vagyok ebből a szempontból. Szóval én nem használnék valamilyen szimbolikát csak azért, hogy a kedves, elhülyített környezetem fölfogja. Bár mondhatjuk úgy is, hogy nem ők a célközönség. Talán nem is a jelen emberei. Ki tudja.?

    A másik, hogy én nem tartom elég sokra a szeretet szimbolikát, és a szeretetet, mint érzést. Vannak annál sokkal fontosabb, és érdekesebb dolgok. A szeretet sok aspektusban csak arra van, hogy elhomályosítsa az ember látását. Illetve az sem egy kész dolog, szóval annál is van - ugyanazon a trendvonalon - erősebb, metafizikai és fizikai síkon is nagyobb intenzitást gyakorló érzés/érzéskomplexum. Szóval szerintem ez sem origo vagy szélsőérték, és nekem így kevés. Bár, csak egy sith tárgyal végletekben.

    Én, sajnos nem írok/olvasok annyit, hogy párhuzamokat vagy korábban megírt megfeleléseket keressek az írásaimhoz. Szóval nekem ez nem olyan, mint metálzenekarnak nevet keresni: hogy az ember kitalál valami jól csengőt, aztán egyből megy a metal-archivesra, hogy volt-e már olyan? Egyrészt, mert többre tartom az időmet és az írásomat annál, hogy érdekeljen, milyen régi írás hasonlít rá. Másrészről pont az archetípusok miatt. Ha úgyis valahol ugyanaz minden történet, és igazából mintákat kell felmutatni, mert azokban van a mondanivaló, akkor végülis nem mindegy, ha olyat írtam, ami már volt? Más sem tud elolvasni mindent, mégha néha bele is fut pár ugyanolyanba. Harmadrészt a kollektív felejtés: egyre inkább úgy érzem, hogy bizonyos szempontból létezik ilyen, és pl. az írásokban, a kontextus miatt talán van is haszna, ha ugyanaz van leírva, mint régen volt. Mert azátal átkerül valami tudás a múltból a jelenbe/közeljövőbe. Egy múltbeli tudást jelenidőbeli értelmezéssel implementálsz a jelenbe. Ez olyan, mint amikor megértesz egy matek tételt, pl. folytonosság tétele, és mivel nem vagy matematikus meg egész máshogy gondolkodsz, el tudod mondani laikusoknak is úgy, hogy megértsék. Ez a része talán így is értelmezhető az írásnak.

    Talán az írás terén nekem nem nagyon van tervező hozzáállásom. Nem vagyok túl jó irodalomból sem.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések