100. bejegyzés - Hajnalig novellacsokor

Mielőtt bármibe belekezdek, szeretném jelezni, hogy ez a bejegyzés a 100. a TodayWigginen - elég nagy út volt, és engem is meglepett, mikor elkezdtem az írását, és tudatosult bennem a dolog, de nagyon jó kedvem lett tőle. Reméljük, még jóval több vár a továbbiakban - én mindent megteszek majd, hogy így legyen.

Maga a bejegyzés bizonyos szempontból rendhagyó, mert amikor átköltöztem erre a felületre, elég határozottan kiszanáltam róla a fanfictionöket - azok állandó helye lett a Wattpad profilom, ahol folyamatosan lehet őket követni. Viszont a közelmúltban írtam meg a sokadik Attack on Titanhez kapcsolódó novellámat, és kaptam egy kis biztatást/nógatást, hogy érdemes lenne kirakni ide is - már csak azért is, mert bár fanfiction, de olyan témákkal és olyan gondolatokkal foglalkozik, ami elérte, hogy én is kicsit mélyebben kötődjek hozzá, mint a legtöbb oneshot fanficemhez.

Viszont úgy döntöttem, ha már kirakom, ha már itt is megjelenik, akkor ne úgy, olyan formában legyen elérhető, mint a Wattpad felületén - ezért jutottam arra, hogy a négy Levi központú novellámat összefűzöm, és egyként kezelve hozom át ide. A négy írás egymástól független történeteket mesél el: viszont lényegében a karakter teljes útjára reflektálnak, és enyhe átkötések, visszatérő gondolatok vannak köztük. Ez a négy novella számomra nagy gyakorlás és tanulság volt, eredetileg ezért is írtam őket - tanultam lefesteni általuk a depressziót, a kényszerbetegségeket, az insomniát és végül a "Lesz még hajnallal" a PTSD-t, és a mozgássérültség feldolgozását. Tanultam kezelni a katonai hierarchiát írásokban, megszabadultam a kényszeres öncenzúrától, és lassan elfogadtam, hogy egyes karakterekhez igenis szükség van egy szintű trágár beszédre, és egyre inkább mertem dolgozni a naturalizmussal. Tényleg rengeteget változtam és fejlődtem általuk és köztük, szóval egy szinten valóban megérdemlik, hogy a blogomon is helyet kapjanak.

Vagyis fogadjátok szeretettel a "Hajnalig" novellákat.

  1. Látomás a világ
    A második évad vége felé játszódó novella, némileg a No Regrets epizódok cselekményére is fókuszálva. Az egyik legfontosabb motívuma az insomnia, és annak érzelmi szerepe.
  2. Egy mosolyról retrospektívben
    A harmadik évad első felének végén játszódik - egy bonyolult és nem túl vidám mosolyról szól.
  3. Áninut
    A harmadik évad második felében, Erwin Smith halála után játszódik, és a témája teljes mértékben a gyász - a cím is erre utal, a zsidó hagyományban a gyász első szakaszát nevezik így.
  4. Lesz még hajnal
    Az utolsó történet, mondhatni a novellacsokor betetőzése - a háború végéről szól, a belőle hátramaradó fájdalomról, és arról, hogy hogy gyógyul meg az ember lassanként.

Látomás a világ

Hajnali egy múlt. Levi elkönyvelve, hogy reménytelen a pihenés, felállt a székéből, lassan kinyitva az irodája ajtaját, figyelve, hogy ne csapjon túl nagy zajt. Az ajtó régen olajozott szerkezete így is megnyikordult kissé, de ez nem zavarta túlzottan. A bal lábára még nem tudott tökéletesen ránehezedni... a kificamodott bokáját már helyre tették, és több réteg fáslival tekerték szorosan körbe, de így is érzékeny maradt, csak reménykedni mert, hogy már nem okoz sokáig problémát. Az egyik lépésnél fel is emelte kissé, hogy óvatosan körözzön vele néhányat, de az ízület még nem túl bíztató kattanással felelt a megerőltetésre.

Amikor elérte a folyosó végét megszaporázta a lépteit a konyha felé. Ha már az álom elkerülte, vágyott egy csésze forró teára. Csak azután, hogy már belépett a helyiségbe, körülnézett, tudatosult benne, hogy a bádog vízforraló nincs a helyén, hanem az egyik pulton pihen, a csőrén át pedig halvány szürkeséggel kúszik a plafon felé a gőz. Levi megérintette a kanna fémjét, és megállapította, hogy alighanem megfelelő még a víz hőmérséklete, így az egyik szekrényből csészét vett elő, majd nekiállt előkeresni a tealeveleket. Kinyitva az első szekrényt végigfuttatta a tekintetét az alsó polcon, nem találva a dobozt. Félretolt néhány fűszert, de határozottan nem volt a helyén.

- Jobbról a második szekrény, alsó polc. - hallott egy hangot a háta mögül, amit hamarosan szürcsölés követett... Hange láthatóan nem adott sokat az ivással kapcsolatos etikettre. Levi becsukta a szekrényt, majd a nő felé pillantott.

- Mindig a középsőbe rakom.

Hange szaggatottan felsóhajtott, és ebben a sóhajban benne volt a tudat, hogy a férfi megszállott rendmániáját mennyire megbontotta annak az egy kis doboznak az áthelyezése, és a lemondó elfogadás, hogy hiába győzködné, ne akadjon fenn egy ilyen apróságon. Levi szerencsére mellőzte a további megjegyzéseket, kinyitotta a jobbról második szekrényt, elővette a teát, és miután elég levelet tett a szűrőbe, gondosan ügyelve a középső alsó polcára helyezte.

- Ha az embert orvos tiltja el a szolgálattól, általában azért teszi, hogy pihenjen. - jegyezte meg Hange.

- A bokám leszarja, hogy a testem többi része mit csinál. - vonta meg a vállát a férfi, megszagolva az italt, várva, hogy a levelek kellően kiázzanak.

- Legalább ne igyál olyasmit, ami ébren tart...

- A helyedben nem prédikálnék, Pápaszem.

Hange kinyitotta a konyha étkező felé nyíló ajtaját, és az asztal felé biccentett.

- Nekem muszáj fennmaradnom. A jelentések felével még nem végeztem, és Erwin még nincs olyan állapotban, hogy bármit átvállaljon. - ismét szürcsölve ivott egy kortyot, majd megigazította a szemüvegét. - Az irodámban kezdtem dolgozni velük, de aztán elegem lett, nekiálltam járkálni, és itt ragadtam... - Levi komor tekintettel végigfuttatta a mutatóujját a csésze karimáján, ezúttal nem téve megjegyzést arra sem, hogy Hange már megint szét fogja hagyni a tollakat és papírokat, ha az egész épületben körbejár. - Láttam, hogy... te sem viselted a legjobban az új híreket.

- Ezen nincs értelme rágódni. - rázta meg a fejét a férfi, miközben felemelte a csészét, és kortyolt belőle. - Beszéltem Erwinnel, és igaza van. Közelebb vagyunk az igazsághoz, ha nem is sokkal. Kinyírtam egy rakás nagyra nőtt embert. Ez van. - újabb korty. - Pocsékul érzem magam miatta, de nincs igazán bűntudatom. És ha egy olyan rohadt dög újra szembejön velem, ugyanúgy el fogom intézni, mint eddig.

Hange elhúzta a száját, majd némán bólintott, Levi nem tudta eldönteni, hogy ezzel azt akarta kifejezni, hogy egyetért vele, vagy csupán megérti az álláspontját, de nem kíván vele azonosulni. Akármelyik is, a heves és elutasító válasz üzenetét tökéletesen átérezte... Nem akarok beszélni a témáról. Ezért nem is vetett fel hasonlót, csak percekig álltak a közös konyhában, Levi néha hangtalanul belekortyolva a csészéjébe, a nő pedig hangosan szürcsölve. Aztán a szürcsölés abbamaradt, Hange pedig visszaindult az étkezőbe, behúzva maga után az ajtót. Levi fél kézzel végigsimított a pulton, amire a nő a vízforraló kannát helyezte, és megállapította, hogy ugyan maga az eszköz nem hagyott nyomot a fán, de a csésze nyoma, amibe ő - a férfivel ellentétben. - kétségtelenül tett némi cukrot is, ragacsos körként rajzolódott ki. Összeérintette az ujjait, majd összedörzsölte a hüvelyk és a középső ujját, mintha azzal eltávolíthatná az érintéssel a bőrére jutott szennyeződést, végül azonban egyszerűen lemosta. Aztán kinyitotta a bal oldali első szekrényt. Mindig oda rakta vissza a törölgetésre használható rongyokat. Ahogy pedig a koffein lassan szétáradt az ereiben, nem csak az álmot űzte el - az amúgy sem érkezett - hanem furcsán könnyedebbé váltak a mozdulatai, és élénkebbé, kevésbé fásulttá az elméje.

Nem emlékezett, pontosan mikortól aludt rosszul. Az inszomnia nem egyik napról a másikra alakult ki, nem hirtelen jött teljes álomtalanságot takart... óráról órára vesztette el a pihenés békéjét, és nem tartotta már számon mikor és hány óra vett tőle búcsút. Nem is sajnálta mindig... az éjszaka volt az az időszak, amikor belemerülhetett az egyedüllétbe, és egyfajta zűrzavaros, pokoli nihil ölelte körül, amiben még nem volt holnap, de már nem volt tegnap. És ezen a határvonalon néha úgy érezte, ha megtorpan az idő, ő maga sincs, csak valami furcsa árnykép, aki feloldódott a sötétségben és a koffeinben. Kár lett volna ezt az érzést átaludni.

Mikor huszonnyolc éves korában felkerült a Földalatti városból, még nem volt gondja. Az egyik tiszt, akinek már a nevére sem emlékezett, mert az osztag többi tagjával együtt megették az első expedícióján, becsapta maga mögött az ajtót, miután egy nő karon ragadta Isabelt, és átvonszolta a női lakrészre. A kaszárnya legtöbb szobája ugyanúgy nézett ki. A tiszteknek jutott külön lakrész, de az újoncok nyolcfős, kis szobákba voltak zsúfolva, amelyek alaprajza hosszúkás volt, a kőfalon széles, átlátszó üvegablakkal, amin délután valósággal ömlött be a napfény, és négy faszerkezetes, egyszerű emeletes ággyal. A legtöbb fekhelyen hevert valami, hirdetve, hogy van tulajdonosa, csak éppen nem veszi igénybe, de az egyik ablak melletti üres volt. Mindkét ágyon hevert egy lapos párna, egy lepedő - amin a férfinek azonnal szemet szúrt a szürkés folt... ki tudja, mi fröccsenhetett rá? - és egy nehéz, szúrós pokróc, ami viszont annál melegebbnek tűnt... a télen nehezen fűthető kaszárnyán valóságos áldás lehetett. Farlan felajánlotta az alsó ágyat, de Levi csak biccentett. Nem szeretett lefeküdni. Még az utcán töltött idő alatt alakult ki egyfajta túlélő ösztöne, ami nem hagyta, hogy nyugodtan lehajtsa a fejét. Ülő helyzetből könnyű volt felugrani, a lábába pillanatok alatt ismét erő költözött, és futhatott... ha viszont feküdt, jellemzővé vált az ébredés utáni kellemetlen kótyagosság, amiből percekig tartott kilábalni. Így a nyugodt álomhoz hozzátartozott az ülő helyzet. Ezt Farlanék könnyen megszokták, csak Isabel kérdezősködött egyszer, amire a férfi röviden felelt. „Ha fekszem, mint hulla a koporsóban, egy reggel talán arra ébredek, hogy tényleg az vagyok." A lány tágra nyílt szemekkel pislogott, majd mikor Farlan elnevette magát a cinikus megjegyzésen, ő is elkönyvelte tréfának. A jókedvük pedig annyira ragadós volt, hogy egy idő után Levi is elhitte, hogy a megjegyzést viccnek szánta.

Így részben a lepedő taszító foltja, részben az ágy lábainak nehezen látható részein a fába kapart feliratok, részben pedig egyszerűen az ösztönök miatt nem mászott fel az ablak mellett felső ágyra, hanem már első nap is a kényelmetlen széken aludt el. Néhány újonc a szobából ezt roppant komikusnak találta, de egy feléjük szúrt gyilkos pillantás elérte, hogy a környezetében senki ne tegyen megjegyzést a szokásaira. Csak a reggeli alatt, miközben a férfi egy kanállal áttúrta a híg kását, akkor hallott néhány beszélgetésfoszlányt a szoba lakóitól. Ezek pedig hidegen hagyták, sokkal nagyobb figyelmet szentelt Isabel szavainak, aki hosszan fejtegette a női lakrész borzalmait, amikkel mind egyedül kellett megbirkóznia. Természetesen nem volt érdekes téma, a lány szokásához híven felfújta a dolgokat, de a férfi mégis örült, hogy hallgathatja. Isabel beszédstílusában volt valami... valami furcsán csicsergő, ami komolyan vehetetlenné tette a duzzogását. Tompította a szavainak élét, és mikor nagyon belelovallta magát a mondandójába, furcsán fintorgott. Ilyenkor az orra úgy mozgott, mint egy kisnyúlé, ez pedig még gyerekesebbé változtatta amúgy is kislányos arcát. Mikor Isabel ahhoz a részhez ért, amikor körülírta az egyik társnője által adott „ijesztő, szörcsögő hangokat" Farlan elkezdett visszavágni, felidézve az esetet, mikor - még a föld alatt - a lány is megfázott, és katonásan tűrniük kellett, hogy egész nap szipog. Levi nem szólt bele a vitába, de egy halvány, óvatos, őszinte mosoly átfutott az arcán, pont abban a pillanatban, mikor a szájához emelte a csészét... így senki nem láthatta. Talán csak két barátja vehette észre azt a rövid, tiszta villanást a sötétszürke íriszen, ami a mosolyt kísérte. Arra tisztán emlékezett, itt kívánta csendben, soha ki nem mondva, hogy Isabelnek már soha többé ne legyen nagyobb baja, mint a női lakrészben hallott ijesztő, szörcsögő hang.

Az az átkozott kívánság teljesült. És szitkokat szórt a világra, a falakra, a sorsra, bármire... bármire, amiben még tudott annyira hinni, hogy gyűlölhesse, amiért megtalálta a kiskaput, amiért kijátszotta őt. Amiért Isabelnek nem lett több baja... mert nem volt már élete sem.

Nem az expedíció utáni első éjszaka lopta el tőle tartósan a semleges, semmilyen kis álmokat, és a békés alvást. A hazaútról kevés maradt meg neki, jelenet jelenet után esett ki az elméjéből, de azért kisebb képek, darabos események még éltek benne. Emlékezett arra, hogy a szekéren ült, mert a lova elszabadult, és nem találták meg. Felhúzta a térdét, és nekitámasztotta a homlokát, mert csak így nem látta a mellé halmozott, vértől mocskos leplekbe bugyolált testeket. Az ajka kicserepesedett, és ahogy kissé feltámadt az őszi szél, elkezdett fázni... ekkor tudatosult benne, hogy az a harc, amikor az elméjét teljesen elborította a kétségbeesés, valójában kimerítette - az inge több helyen nedves volt a verítéktől. Amikor megálltak egy rövid pihenőre, nem mozdult el... és meglepetésként érte a felé nyújtott bőrkulacs. Lassan emelte fel a fejét, követve a kar vonalát az arcig, és tudatosult benne, hogy Erwin Smith-hez tartozik. Elvette a kulacsot - félig üres volt - és nem szólt semmit. A férfi sem. Megköszönni egyszerűen nem jutott eszébe, mást pedig nem is lett volna értelme mondani. Erwin először felhúzta, adott egy foszlányt a hitéből, amiről Levi tudta, egyszer összerakhat belőle valamit, amiben meg tud kapaszkodni, majd felé nyújtotta azt a kulacsot, és ezzel küldött egy egyszerű üzenetet: Élni fogsz. És kikerülsz ebből a katatóniából. Az ajka teljesen kicserepesedett, érezte, ahogy az első cseppek megnedvesítik. A víz langyos volt és áporodott, az első kortyot alig bírta lenyelni, de ahogy az legurult a torkán, a szervezete könyörgött többért. Végül az egész kulaccsal megitta.

Amikor visszaértek a kaszárnyára, és nagy lendülettel becsapta maga mögött a nyolcfősről egyfősre változott létszámú szoba ajtaját, annyira fáradt volt, hogy nem tudott gondolkodni. Nem nyert teret a túlélőösztön, ami a széket preferálta az ággyal szemben, csak a lábát érezte, amiben nem maradt erő, mert nem is a harc, hanem a gyász, a sírás, majd annak hiánya szívta ki belőle. Végignyúlt az egyik ágyon, az arca nekicsapódott a lapos párnának, és álomtalanul aludt, mint hulla a koporsóban. Az ébredés volt a rosszabb.

Amikor kinyitotta a szemét, és pislogott kettőt, a hosszú álom utáni zavarodottság elképesztő sebességgel szállt el, hogy valamilyen más érzés markolja meg a mellkasát. Ahogy felült az ágyon, majd az ablakhoz hátrált, hirtelen elfogta a borzalmas érzés, hogy a szoba tele van halottakkal. Az ujjai megérintették a hűvös, párás üveget. Természetesen nem telt meg halottakkal fizikailag... de minden ágy sugallta, hogy ott alszik benne valaki, aki már nincs az élők között. Az ajtó melletti, jobb oldali ágyon gyűrötten hevert a takaró... az a fiú mindig, mindent félbehagyott, Levi-t kezdettől bosszantotta, hogy nem volt képes rendbe tenni a fekhelyét. Farlané rendezett volt, és nem hagyott rajta semmit... de ez is bőven elégnek bizonyult, hogy érezze a jelenlétet. Volt, akinek családi kép feküdt a párnáján, megint másnak néhány soha el nem küldött, vagy félkész levél és rajz. És a férfire hirtelen rátört a kényszer, hogy megtisztítsa a szobát ezektől. Mint az alvadt vér foltjai, úgy borítottak be mindent a keserű mementók ismeretlenekről és ismerősökről, mint a ragacsos, sötét mocsok. Tehát összehajtogatta a takarókat minden ágyon, gondoskodott róla, hogy az összes pont ugyanúgy nézzen ki, ne legyen különbség, letörölte a párkányokat, lesikálta az ágylábak nehezen látható régióira tollal írt üzeneteket, és káromkodott a karcoltak miatt, majd összeszedte az emlékeket, beszórta egy dobozba, és azzal kopogtatott az egyik osztagvezető ajtaján. Nem beszélt az illetővel, csak örült, hogy megszabadult a tárgyaktól. Nem, mégsem örült... hogy és miért örült volna? Nem, csak megkönnyebbült. Megnyugodott, a szívverése, ami az ébredés után hirtelen felgyorsult, teljesen lecsitult. Egyedül volt abban a nyomorult szobában, halottak nélkül. És mégis, aznap éjjel csak akkor aludt el, mikor az éjszaka legsötétebb órái már véget értek.

Később, ahogy az álmatlanság egyre kórosabbá vált, és az alvászavar jelenléte többé nem tünetnek számított, és nem átmeneti, rövid támadásokkal érkezett, hanem állapottá lett, talált neki helyet az életében. Az inszomnia a tisztelet egy furcsa, abnormális formájává nőtte ki magát. Nem aludt, mert emlékezett, mert nem tudott szabadulni abból az éber rémálomból, ami valóban megtörtént, és ezáltal jelezte azt is, hogy az ember halála, akinek a neve mellé írhatta az aktuális éjszakát, fontos volt. Fontos, mert nála ott a ruháról ügyetlenül leszaggatott, hímzett kis kék-fehér szárny, a jelvénye, és fontos, mert nem jön álom a szemére, mert nem bírja újra átélni a halálának képét. A legabszurdabb ebben a szépen kidolgozott ideológiában az volt, hogy Isabel és Farlan nem kapták meg azt az expedíció utáni első éjszakát. Ő annak ellenére aludt aznap, hogy fontosak voltak. Mindennél fontosabbak.

Sosem fizetett a koncentrációjával, vagy a harctéri hatékonyságával az ébren töltött órákért. Amikor arra volt szükség, meglátta az egyszerűbb mintázatokat, felmérte a lehetőségeket, és tudta, merre mozduljon. Erwin meglátta a nagy egészet, így neki maradt az apró, helyszíni taktika. Azt az általános, enyhe idegességet, ami néha elfogta, aligha lehetett ennek tulajdonítani. A fizetség sokkal inkább az volt, hogy sosem érezte úgy, hogy igazán ébren van, és sosem érezte úgy, hogy igazán álmodik. Mind az élet, mind az álom egyfajta beteges, köztes állapottá csúszott szét. Amikor valakinek kétszer látta a halálát, néha nem volt benne biztos, melyik is a valós, hogyan veszett oda az illető, és melyik az, amelyik csak az ő elméjének játéka.

Végzett a pult letörlésével, kiöblítette és kiterítette a rongyot, majd ismét a csészéjéért nyúlt, és belekortyolt. A tea gyorsan hűlt, miközben ő gépiesen törölgetett, de még langyos volt. Tudta, hogy másnap megint bemegy Erwinhez, Hange-val együtt, aki nyilvánvalóan leadja a jelentéseket, amik miatt most a tolla végét rágcsálva próbál ébren maradni, érdeklődik az állapotáról, és arról, hogy hogyan tovább. Az őket körülvevő pusztító rejtvény egy újabb részletét próbálják majd megfejteni, és elgondolkozott, hogy hány éjszaka telik majd még el addig, amíg tesznek egy hasonló lépést, amíg következik egy újabb csata, amíg elvész még néhány élet. Magában számolva megállapította, talán lesz elég, hogy virrasszon egyet mindenkiért, aki most, a távollétében meghalt.


Egy mosolyról retrospektívben

- Köszönöm. Mindannyiótoknak.

A királyi palota csipkézett boltíveknek, és szikrázó, ólomüveg ablakoknak hála már-már taszítóan uralkodói folyosóján egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Megdermedtek a beömlő déli napfényben jól kivehető porszemcsék a levegőben, elhalt a berepült légy egyenletes, szédült zümmögése, egy pillanatra talán a téren még mindig lelkesen ünneplő tömeg furcsa kakofóniát alkotó zúgása is.

Valójában persze, erről szó sem volt. Csupán egy csapat díszegyenruhás tinédzser vonásai fagytak meg abban a pillanatban, hogy Levi Ackerman halvány mosollyal az arcán, hosszú kabátjának zsebébe süllyesztett kezekkel kimondta ezt a két szót, csupán néhány másodperccel azután, hogy az újdonsült királynő, Historia Reiss meglepően kemény ökle a bordái alatt a hasfalának csapódott. Ösztönösen feszítette meg az izmait a becsapódáskor, és sokkal rosszabb ütések is érték már, így a fájdalom csupán pillanatnyi volt... a reakciójával viszont önmagát is meglepte kissé. Akkor és ott nem tudta volna megmondani, mit is köszönt meg éppen. Nem tudta volna elmagyarázni, mi késztette mosolyra. Csupán visszatekintve az elmúlt órákban egymást váltva rohanó és vánszorgó percekre, a vérre, és a napfényre, a halálra és a diadalmámorra, kezdte úgy érezni, valahol mégis csak sejti, mi van a saját arckifejezései mögött.

Rod Reiss féregként csúszó-mászó monstrumának pusztításához illett az a vörös alkony, ami a kiérkező katonákat fogadta a koronázás előestéjén. Az utolsó túlélőket keresték. Reménytelen vállalkozásnak tűnt, a kékesfehér kristályok halmai úgy takarták be az agyonütött katonákat, ahogy a koporsók fedele zárul a holttestekre. Lenézve a csillogó oszlopok romjai közé, szinte már elhitte, hogy az az egy alak a múltjából, akit nem tudott nem keresni, valahányszor felpillantott, szintén ott fekszik valamelyik fényes kő alatt. De aztán megtalálták, félig megégve... az arca egyik oldalán már nem maradt se haj, se bőr, lefoszlóban volt a csontokról vörösbarna hús. Kenny tulajdonképpen már nem élt... egyszerűen még nem fogta fel, hogy meghalt. Levi pedig beszélhetett még egyszer utoljára ezzel a lélegző hullával. Kenny mondatai nagyrészt összefüggéstelenek voltak... elővette a fecskendőt, amit Rod Reisstől lopott, de igazából nem mondta ki, miért nem adta be magának. Csupán gondolatfoszlányok szakadtak ki belőle, amiket a fiatalabb férfi próbált összeilleszteni, kevés sikerrel. Mind a rabjai vagyunk valaminek, hogy tovább tudjunk menni. Te pedig mi vagy? Egy hős? Amikor megragadta a vállát, hogy kicsikarjon belőle néhány választ, Kenny egy félmondat közepén kezdett köhögni, nyállal kevert vért köpve az arcába, de az undor erőteljes hulláma ellenére nem engedte el. Ki voltál te anyámnak? – ezt a kérdést csak akkor tette fel, mikor rájött, a férfi nem sokkal tud többet nála a titánokról, az első királyról, és mindarról, amiről annyira próbáltak információt szerezni. Amit tudott, az is inkább személyes vonatkozású volt. Én csak a testvére voltam.

Félelmetes erővel zuhant rá a tudat, hogy a nagybátyja ül vele szemben... de az addig a mosolyig vezető első lépést igazából a következő válasz jelentette, az ösztönösen kibukó kérdésre, hogy miért hagyta el. Engem nem... apáskodásra... teremtettek. Ahogy a férfi ezt kimondta, mintegy szándékosan gyerekes kicsinyítéssel fogalmazva, Levi furcsa melegséget érzett a mellkasában, mintha egy nyomorult, lesoványodott, tizenkét éves kis vakarcs, akinek nagyon számított, hogy számítson valakinek, előkaparta volna magát a lelke mélyéről, belekapaszkodva a mondatban rejtőzködő törődésbe. A harmincnégy éves, jelentősen józanabb férfi azonban egyvalamit nagyon jól tudott arról a kölyökről... hogy kísértetiesen olyan, mint Kenny. Halott már. Csak még nem fogadta el. Úgyhogy abban a pillanatban, ahogy egy véres kéz utolsó erejével a mellkasának nyomta a fecskendőt tartalmazó dobozt, szinte ráparancsolt a vakarcsra, hogy fogja fel, a reményei már semmit nem számítanak. A régi küzdelmek, régi szenvedés és régi álmok mementójának szeméből eltűnt a fókusz, a szája kinyílt, az arca elszürkült. Levi mellkasában a szívével együtt dobbant egyet a melegség, aztán kihunyt, mint a gyertyaláng, és a kölyök már csak a hiányát vihette vissza a mélybe. A férfi felemelte a kezét, az arcához nyúlt, és a kéztövével, erőteljes mozdulattal letörölte a ráköpött vért. Egy pillanatra még lenézett a száradó mocsokra a bőrén, aztán elővett egy zsebkendőt.

Arra azonban nem számított, hogy miközben a nagybátyja testét textilbe burkolták, hogy elszállítsák, és feltehetően egy tömegsírba temessék, ő pedig még egyszer hátranézett, mintegy búcsúzóul, nem a melegség helyén, hanem először a végtagjaiban, majd a gyomrában és a torkában elkezdett felkúszni a gyász hidege. Először épphogy megérintette, aztán egyre erősebbé, egyre szúrósabbá, és egyre fojtogatóbbá vált. Ezt már jól ismerte. Sokkal jobban, mint az érzései között bujkáló kis vakarcs reményeit. A problémát az jelentette, hogy nagyon jól tudta, Kenny nem érdemli meg. Nem is azért, mert nem volt jó ember. Arról a felosztásról Levi akkortájt mondott le, amikor rájött, önmagát sem tartja jónak. Ha nem ragadta volna meg a férfi vállát, ha nem támadta volna meg a kérdéseivel, ha lett volna idő választ adni, valószínűleg a kérdésre – Te pedig mi vagy? Egy hős? – feleletül egy kurta fejrázást ad, részletek nélkül. Levi sokkal önzőbb, és sokkal praktikusabb alapokon merte kijelenteni, hogy Kenny nem érdemes erre a fájdalomra – az alapján, hogy neki magának mit jelentett. Mert az utolsó, őszinte mondatok dacára Kenny együtt töltött éveik alatt egyvalamire tanította meg igazán jól: a kétségbeesett, rögeszmés kapaszkodásra az életébe, és a rettegésre, hogy elveszíti azt. Ez pedig megtartotta, a legvegetatívabb, leginkább katatón pillanatokban is, harcra késztette és győztessé tette, amikor más már feladta volna. De azt, hogy hogyan legyen ember, hogy legyenek tudatos, élő napjai, órái, azt már magának kellett kitalálnia. Ahhoz Kennynek már nem sok köze volt, így mondhatta, hogy tényleg nincs oka gyászolni. A hideg azonban nem távozott a csontjaiból, tehát valamit mégiscsak számítania kellett.

A kaszárnyák tiszti lakrészének általában külön melegítették a vizet, ezt személy szerint mindig felesleges pazarlásnak tartotta, tökéletesen megelégedett a hideggel is, de most az egyszer örült neki. Gondolkodás nélkül a baloldali fogantyú felé nyúlt, és eltekerte. A zuhanyrózsát rég nem látott, vízköves fémcsőből forró víz zúdult a nyakába. A célját – részben és átmenetileg – elérte: a zuhany, bár a bőre rendesen kipirult tőle, nem melegítette át igazán, azonban felületesen elűzte a hideget. A gyász érzetének legalább ezt az egy fizikai vonzatát semlegesíthette néhány órára.

A katonaság még csak próbálta rendbe szedni magát, talpra állni a puccs, és Rod Reiss titánjának támadása után, így a szokásos jelentések helyett az éjszakai olvasmányát ezúttal tervek, feljegyzések, és nyilvánosságra hozott cikkek, továbbá néhány adat a másnapi koronázási ceremóniáról alkotta. Pokolian hosszú éjszaka volt, de ez kiváló indoknak bizonyult, hogy miért nem alszik semmit, még a kimerítő harcok után sem. Nem kellett beismernie, még maga előtt sem, hogy kicsit, önkéntelenül, Kenny miatt is virraszt.

Nagyjából nyolc óra volt, amikor hallotta a kopogást az ajtón. Ekkor már a koronázásra illendő díszegyenruhát viselte, a hosszú, sötétbarna kabáttal, aminek a hátára, szokásos felszerelésükhöz hasonlóan kék-fehérben ráhímezték a szabadság szárnyainak szimbólumát. Az asztalon reggeli helyett csak egy félig már kiürült csésze tea volt... ez is kihűlt már, még azelőtt ment le érte, hogy az osztag tagjai felébredtek volna, elárasztva a közös konyhát.

- Gyere! – szólt ki, mire lenyomódott a kilincs, és Eren kócos feje jelent meg az ajtóban. A fiú körbepislogott, majd észbe kapott, kihúzta magát, és megszólalt.

- Erwin Parancsnoknak a királyi palotában van szüksége önre, Hadnagy. A koronázás előtt szeretne beszélni a tisztekkel.

Levi keze akaratlanul a zsebébe csúszott, és kitapintotta a Kennytől kapott doboz fényesre lakkozott felületét. Hát persze. Be kellett számolniuk mindenről, amit láttak, vagy átéltek. Neki pedig be kellett mutatni a véletlenül birtokába jutott tárgyat.

- Máris indulok – bólintott, mire Eren tisztelgett, és sarkon fordult volna... a férfi még egyszer megállította. – Jaeger! – A fiú hátranézett, Levi pedig megszólalt. – Az osztag többi tagja hogy van?

- Fáradtan, uram – olyan gyors volt a reakció, hogy a fiú nyilvánvalóan nem is töprengett, csak kicsúszott a száján az igazság. Valószínűleg, ahogy eljutott a tudatáig, mit mondott, el is szégyellte magát kicsit, amiért beismerte a saját és társai sebezhetőségét. – De ez nem gátol semmiben! Sem engem, sem a többieket, bármikor...

- Készüljetek fel a ceremóniára! – közölte a férfi halkan. – Nem akarom Springert fél csizmában látni. Utána lesz időtök pihenni.

A fiú bólintott, és behúzta maga után az ajtót. Miközben Levi megigazította a nyakában viselt kravátlit, és megitta az utolsó kortyokat a hideg teából, akaratlanul is a hirtelen összejött új osztagára gondolt. Pont Erent ismerte már egy ideje... de a többiek bőven okoztak még meglepetéseket. Egy csapat kölyök voltak csupán – a katonaságnál rég nem számított ritkaságnak, hogy tizenévesek kötnek ki a harcok közepén – de mégis, most, az első csata után, amit közösen vívtak meg, amibe Levi vezette őket, rájött, hogy tisztelet ébredt benne. Nem büszkeség... Az ember akkor büszke, ha úgy érzi, szerepe volt a másik felemelkedésében, a férfi pedig határozottan állíthatta, azon a néhány hónapon túl, amíg Erent mentorálták a tárgyalását követően, senkinek nem adott, és nem tanított igazából semmit. Sokkal inkább nevezhette megbecsülésnek olyasvalakik irányába, akikre lehetett számítani, akiknek az erősségeit és a gyengeségeit kiismerte, és tudta, hogy hová helyezze őket, hogy a lehető legjobbak legyenek. A tisztelettel párhuzamosan pedig érkezett a törődés is: mert már nem csak felelősséggel tartozott értük, hanem a társai voltak. Küzdött az életükért, és azért tette, mert küzdeni akart. Ez a fajta kötelék nem volt se jó, se rossz. A jövőben ugyanannyi nehézséget, bukást és bűntudatot hozhatott, mint amennyi sikert és győzelmet, de az a szerepkör, ami csak az ilyen társaké lehetett, egy ideje üresen maradt. Azzal, hogy jött ez a csapat kamasz, és betöltötte, Levi egy kicsit teljesebbnek érezte magát.

A Mitras határán lévő (eredetileg általában Katonai Rendőrség által használt) bázison rendezkedtek be éjszakára, pont azért, hogy semmiképp ne késsenek el magáról a koronázási ünnepségről, így lovaskocsival nagyon hamar el lehetett érni a palotát. Levi szívesebben lovagolt volna, de a díszegyenruha kabátja elég hosszú volt ahhoz, hogy mind a harcot, mind a mozgást megnehezítse, tehát Hange-val együtt ültek be a járműbe, ami néha, kőre futva döccent egyet. A nő folyamatosan fészkelődött, de a férfit meglepte, hogy nem szólt egy szót sem. Kettejük párbeszédei általában abból álltak, hogy Hange beszélt, ő meg, ha éppen azt akarta sugallni, hogy figyel, néha, véletlenszerű pillanatokban hümmögött. Igazából mindegy volt, hogy figyel-e, a nő akkor is éppen olyan lelkesen magyarázott, ha pontosan tudta, hogy őt a legkevésbé sem érdekli. A csendet most egyszerre találta aggasztónak és megérthetőnek... Hange valószínűleg éppen úgy sejtette a találkozójuk okát, mint ő maga, és tudósként ezer kérdés keringett a fejében. Levi magában megállapította, az a szerencse, hogy a fecskendőről nem tud... akkor valószínűleg sokkal kevésbé lett volna nyugodt útjuk.

A főváros környéke amúgy is a legsűrűbben lakott terület volt a falakon belül, de az ünnepség miatt mintha sokszorosára nőtt volna a káosz. Hange előreszólt a kocsisnak (hirtelen meghúzva a sérült vállát, aminek hála a kérése fájdalmas nyögésbe fulladt), hogy álljon meg az egyik kisebb utcában, elkerülve, hogy a főkapun kelljen bemasírozniuk a palotába. Jó döntésnek bizonyult, bár az alternatív útvonal magába foglalt egy rövid sétát, és néhány szűkebb lépcsőt is. Az egyik kisebb teremben gyűltek össze, ahová a vastag falak, és a szűk ablakok miatt még a délelőtti órákban sem jutott sok fény. Bőven volt hely... a Felderítő Egység számíthatott rá, hogy a helyzetük javulni fog, de a puccs előtti káosz, és Erwin meghurcolása egyelőre nem tett jót a létszámnak. Szokványos, rövid katonai megbeszélésnek indult, igazából pont az előző nap elmaradt írásos jelentések helyett lezajló szóbeli tájékoztatás képezte a gerincét, a ritmust csak az törte meg, mikor Levi felállt, és belenyúlt az egyenruha zsebébe, előhúzva azt a kétököl hosszú, két hüvelyk széles dobozt, majd letette az asztalra.

- Hange már mindent elmondott arról, hogy mi történt a barlangokban. Ezt viszont az Orwud körzetben történtek után szereztem.

A nő itt már nem bírta türtőztetni magát, előre nyúlt a hosszú asztalon, és kipattintotta a dobozka zárját. A tisztek közül legtöbben az elmondottak alapján már sejtették a fecskendő jelentőségét. Erwin arca furcsán elfelhősödött, és az egyetlen megmaradt kezével végigsimította az állát, Hange tekintete pedig ide-oda ugrált a doboz, és Levi között, hogy végül, kissé sértődötten megállapodjon ez utóbbin. Amolyan „Áruló!" tekintettel bámulta a férfit, pont azért, mert képes volt néma csendben megtenni az utat a palotáig, anélkül, hogy megmutatta volna neki.

- Reisséktől származik? – kérdezte Erwin.

Ő sok mindent már nem tartott a táskájában a végén. Levi csak magában ironizált.

- Torokmetsző Kenny adta oda a halála előtt. De Reisstől lopta el. Valószínűleg jónéhány fecskendőnyi volt neki.

- Erwin, ez... - kezdte Hange, mire a Parancsnok legyintett.

- Megvizsgálhatod. Remélem találsz is valamit.

A nő megigazította a szemüvegét (semmit nem segített, ismét félrecsúszott az orrán), és malmozni kezdett az ujjaival, nyilvánvalóan arra várva, hogy elkezdhessen dolgozni az anyaggal.

- Viszont ha bármi eredményed van, vagy ellenkezőleg, meggyőződsz arról, hogy nem tudod megfelelően vizsgálni, arról azonnali jelentést kérek.

Hange lendületesen bólintott, és pár perc múlva fel is markolhatta a dobozt, hogy a többi tisztet megelőzve kisiessen az ajtón. Levi nem ült vissza a székre, csak nekidőlt a háttámlájának, ahogy kiürült a kis terem, és Erwinre pillantott. A férfi arcán óvatos, udvarias mosoly ült, de Levi mintha egy leheletnyi kárörömöt is felfedezett volna benne.

- Ez a „Letartóztattatok, de elcsesztétek, ezért most sem lógok" vigyorod, tudsz róla?

Erwin mosolya szélesebbre húzódott.

- Nem gondoltam bele, hogy ez hányadik eset.

- Ne számold, én is elvesztettem a fonalat. – A Parancsnok halk, rövid nevetést hallatott a cinikus megjegyzésre. – Mi lesz ezután? A következő lépés már a fejedben van. Tudom.

- A béke jó idő az építkezésre. Akármit is talál Hange, sok fegyver van a kezünkben, és kivételesen a kormányzat teljes támogatását is élvezzük majd. Furcsa lesz nem árral szemben úszni.

Egy pillanatra csend lett, Erwin kettőt dobolt az asztallapon a mutató, és kettőt a középső ujjával, majd ismét megszólalt, egészen halkan.

- Közel vagyunk, Levi. Nagyon közel.

És ahogy a férfi bólintott, hirtelen eszébe jutottak Kenny szavai – magukkal hozva annak a kényszeresen leküzdött, gyászos hidegnek egy hullámát. Mind a rabjai vagyunk valaminek, hogy tovább tudjunk menni. Erwinre pillantott, és hirtelen meg akarta tőle kérdezni, hogy akkor, ha teljesül az álma, mihez kezd majd? Mi lesz, ami utána motiválja? Mintha csak arra lett volna kíváncsi, mennyire igazak a nagybátyja utolsó szavai. Végül azonban visszanyelte a kérdést, és úgy döntött, nem most, hanem majd máskor, talán napok, talán évek múlva teszi fel, amikor úgy érzi, ő az, aki nem tud tovább menni, ha nem ismeri a választ. Egyelőre elégnek tűnt, hogy önként marad továbbra is rabja más álmának. Próbálja megteremteni a feltételeket, hogy az az álom tovább éljen, mert a puszta tudat, hogy így valamilyen formában részesévé válik az érte vívott harcnak még mindig, minden elveszett pillanatban lefolytatott rövid beszélgetés során adott annyi hitet, annyi bátorságot, amennyi kellett. Ellentétben szinte minden mással, ezt nem hasonlíthatta semmihez, nem hozott magával hideget, meleget, kimerültséget, fényt – hinni valamiben úgy volt jó, hogy képtelen lett volna megmondani, mit is tapasztal valójában.

Visszatérve a királyi palota folyosójára, néhány órával a koronázás utánra, az a mosoly nem is biztos, hogy mosolynak indult. Igazából, egyfajta szelep volt. A remény pillanatnyi melegsége helyére önként helyezett üresség, a hideg gyász, a tisztelet, az a megmagyarázhatatlan teljesség, és a mástól nyert hit valahogy túl soknak tűnt, hogy egyszerre elviselje. Amikor pedig megérezte Historia öklét, dühös is lehetett volna, az is egy módja a feszültség átalakításának - de a haragnak csak akkor látta értelmét, ha fókuszálni tudta, és nem volt ellenség, akit eléggé gyűlölhetett. A tárgytalan düh csak kimeríti az embert, ahhoz pedig már eleve túl fáradtnak érezte magát. Tehát elmosolyodott, és ahogy a mimika apró változásán át, valami furcsa szellemként kiszökött belőle mind a rossz, a fájdalom, mind jó, köszönetet mondott.

Ahogy azonban elhangzott az a rövid mondat, az a szellem visszafordult az ablakból, és hideg karjaival átkarolta a vállát, mintegy jelezve, nem megy messzire. Nem hagyja, hogy teljesen megpihenjen ebben a belső csendben. Levi még azt is pontosan tudta, miért fog minden visszatérni. Nem találta önmagát a nyugalomban... kellett az a háború a lelkébe, hogy ne vesszen el teljesen.

De arra a néhány másodpercre, amíg a mosoly tartott, szabad volt.


Áninut

Levi Ackerman életének harmincnégy, majdnem harmincöt éve alatt előfordultak pillanatok – nem többek, csak pillanatok, legiszonyúbb esetben percek – amik üresek voltak. Szíve szerint elfelejtkezett volna róluk, de mindet fel tudta idézni. Apró kihagyások voltak ezek, felfeslett szálak a szöveten, cseppek, amelyek vízgyűrűket küldenek egy sima tó felszínén. Értelmetlen pillanatok, amelyek között nem lehetett ok-okozati kapcsolatot találni, amelyek nem illettek sehová, nem szabadott volna létezniük sem. Megszűntek a motivációk. Kifakultak a színek. Minden teljesen, tökéletesen értelmetlenné vált. Megtorpant a mozdulat közepén, megállt a kezében a kanál, miközben a teáját kevergette, bennrekedt a tüdejében a lélegzet. Néha azt sem vette észre, ha szóltak hozzá.

Aztán eszébe jutott valami. Egy feladat, egy fontos gondolat, egy érzés, egy kitűzött cél, és a szürke világban megjelentek a színek halovány, menekülő árnyai. A gondolatok között felrajzolta fejben az ok-okozati hálót, visszazuhant az időbe, és folytatódott a mozdulat. Így aztán, noha tisztában volt ezeknek a végtelenül apatikus perceknek a létezésével, megengedhette magának, hogy nem vesz tudomást róluk. Nem számított rá, hogy az értelmetlen pillanatból lehet értelmetlen óra, majd értelmetlen nap. Nem gondolta, hogy előfordulhat, hogy nem jut eszébe semmi. Hogy a kitűzhető célok, a környezetét fűtő érzések egyszerűen elkerülik, mint egy golyó, ami elől épphogy elhajolt.

Lényegében csak akkor tudatosult benne, mennyire mélyre süllyedt az érdektelenségben, amikor a kaszárnya környékén jártak, és rádöbbent, képtelen lenne pontosan körülírni, hogy jutottak oda. Fel tudott idézni néhány fontosabb pillanatot, Erwin haláláig minden tiszta is maradt, de utána az egész szétzuhant – mintha ő lett volna a viszonyítási pont a rendszerben, a kő a boltív tetején, ami megtartja az egészet. Onnantól, hogy ő nem volt többé, már csak fragmentumok maradtak. Floch. Armin. A pince. A fénykép. A könyvek egyes sorai. Az iszonyat Hange arcán. A felkapaszkodás az utolsó lovak egyikére. A kinyíló kapuk. Hange ránéz a megmaradt fél szemével, mozdul, hogy biztatóan megérintse a vállát, de végül valószínűleg nem tette meg, mert az érintést, vagy a saját reakcióját rá már nem tudta felidézni. De mi is történt két pont között? Mennyi idő telt el attól, hogy felszálltak a lovakra, addig, hogy elérték a kaput? Mi volt a reakció, mikor áthaladtak rajta? Melyik bekezdés volt az, melyik részlet, ami kiváltotta az iszonyatot Hange-ból? Miért nem zavarja, hogy ezek egyikére sem tudja a választ?

Meghallotta a nevét. Időközben már be is értek a kaszárnyára, a tiszti lakrész folyosóján álltak, ahol több megbeszélést is tartottak az élettel telibb napokon. Újabb zuhanás egyik pillanatból a másikba. A hang nem volt ismerős, és nem foglalkoztatta annyira a kérdező kiléte, hogy gondolkozzon rajta, úgyhogy csak egyszerű monotonitással felelt neki. Szóba kerültek a könyvek, a pince. Megint. Fontos dolgok. Dolgok, amik számítanak. Legalábbis számítaniuk kellene. Hange még mondott valamit, aztán a kérdező a távozása előtt megjegyezte, hogy igazán nagy tragédia, hogy Shiganshina visszafoglalása mennyi áldozatot követelt. Hozzátette, szörnyű, hogy a Parancsnok is odaveszett, hiszen, ha nem is értett mindig egyet a módszereivel, de igazán értékes bajtársnak tartotta. Ez volt az első megjegyzés, amire Levi legalább egy kicsit odafigyelt.

És még rengetegszer hallotta. Megjelent Pixis, Nile Dok, néhány rangosabb katona, akik még a hivatalos tájékoztatók és ceremóniák előtt szerettek volna pár szót váltani a jelenleg csak megbízott, de hamarosan formálisan is kinevezett új parancsnokkal. Hange komor, de határozott szakmaisággal látta el a feladatát. Mind tettek megjegyzést a veszteségekre, és kifejezetten Erwinre is. Sokukat Levi csak a tanácsteremben látta, futólag – sosem találkoztak csatatéren. De Erwin Smithnek, úgy tűnt mintha halálában sokkal több barátja lenne, mint életében volt. Levi az érdektelenség fátylába burkolózva is érezte a keserű iróniát, ahogy ezek az emberek fogadkoztak, hogy csupán stratégiai szempontból kifogásolták a parancsnok döntéseit és állásfoglalásait, de emberileg tisztelték és csodálták. Némelyek félreértésekkel mentegetőztek, a témát terelve felidéztek korábbi harcokat és eredményeket... Egész addig, amíg Hange meg nem törte a gondolatmeneteket, visszarántva mindenkit a formalitások szilárd talajára.

Levi maga sosem nevezte a barátjának a férfit. Egyetlen egyszer sem. Majdnem hét éve ismerte, és nem arról volt szó, hogy puszta távolságtartásból kerülte a megnevezést. Az első osztagára, Petrára, Oluora, Eldre és Guntherre könnyedén aggatta. Beszélt róluk a barátaiként, hivatkozott rájuk mások előtt, és a szemükbe is mondta, ha kellett. De Erwinről nem, és emögött nem volt tudatosság, határozott döntés, egyszerűen csak nem jött a szájára. És ahogy sok mindenre, úgy erre is utólag – ott a kaszárnya folyosóján, monoton darálva a jelentéseket – találta meg az okot. Valaki barátjának lenni egy cím. Azok, akiket itt hallott, úgy tűzték a mellükre ezt a szót, mintha valami csillogó jelvény, kitüntetés lenne. A címmel pedig, persze nagyon sok minden jár... egy barát, egy kinyilatkoztatott, megnevezett barát felé lehetnek elvárásaid. Elvárható a tanács a bajban, egy kis anyagi segítség, ha megszorulsz, egy rossz vicc, ha le vagy lombozódva. Kapcsolatok – jobb alapok, ha új embereket akarsz megismerni, hiszen eleve véleményt formálhatnak rólad a másikról alkotott képük alapján. És persze vannak kötelezettségeid is... próbálni megmenteni, ha bajba kerül, időt szánni rá, kiállni mellette. Feladatok és jutalmak, ugyanúgy, mint bármilyen emberi rendszerben. A halottnak azért van több barátja, mert már nem kell feladatot teljesíteni, de a jutalmak egy része még bezsebelhető.

És Levi nem nevezte a barátjának Erwint, mert nem volt szüksége a címre. Nem várt el semmit. Nem érezte, hogy feladatokkal ostromolnák. A kötelessége az volt, hogy a beosztottjaként a lehető legtöbbet hozza ki a csapatából, ott üljön vele az összes megbeszélésen, megtervezze a helyszíni taktikákat, jelentést írjon. Parancsnok és hadnagy hierarchikus kapcsolatának alapelemei. A barátjának lenni viszont ajándék volt, nehezen leírható kincs. Nem várta el, hogy a férfi újra és újra lehajoljon hozzá, megfogja a kezét és talpra állítsa. Nem várta el, hogy hitet csepegtessen a tagjaiba, amikor a világ elviselhetetlenül sötétté vált. Nem várta el, hogy álmokat adjon, amik erőssé tehetik őt is. És nem volt teher órákig ülni egy kórházi ágy mellett, az ölében tartott könyv borítóján írva a jelentést, várva, hogy felébredjen. Nem volt teher megkérni, majd megfenyegetni, hogy maradjon távol egy csatától. Nem volt teher megbízni benne. Nem léteztek feladatok és jutalmak közöttük, csak két ember, akik törődtek egymás sorsával.

Levi nem várt el semmit, de lassan, hét év alatt hozzászokott, hogy van miben hinni, és van kibe kapaszkodni. Veszélyes dolog a megszokás, és mindig ártott a túlélésnek, de ezúttal egészen máshogy, mint az alvilágban. Amikor még elhagyatott házakban és csatornákban bujkált, és az ujjai félálomban is görcsösen szorították a kés markolatát, a legnagyobb félelmei közé tartozott, hogy megszokja a csizmák kopogását a kövezeten, hogy egyszer nem szökken talpra, amint meghallja, és nem simul a falhoz, készen, hogy védje magát. Tudta, hogy az lenne az a nap, amikor arra ébred, hogy az ő torkához szorul a penge. A hit és a segítő kéz azonban csak azon változtatott, hogy a túlélés önmagában többé nem volt elég, de egyedül képtelen volt többet elérni – jött tehát a szürke ég, a szürke fák, a falakra függesztett szürke zászlók és az órákká duzzadt értelmetlen percek.

Amikor elfogytak az emberek és elfogytak a kérdések, biccentett Hange-nak, majd elindult a szobája felé. Nem mondta mit csinál, nem búcsúzott, egyszerűen hátat fordított, és végigsétált a folyosón. Tudta, hogy a nő figyeli – az ember megérzi, ha valaki nézi, és Levi sokat fejlesztette ezt a fajta intuíciót – de ahogy olyan sok más, ez sem számított. Elérte a folyosó végét. Lenyomta a kilincset. Belépett a szobába, majd bezárta maga mögött az ajtót, és elfordította a kulcsot.

Jól ismerte a gyászt. Azt hitte, átélte már minden fajtáját, tapasztalta minden vonzatát. Ismerte a hideget, ami felkúszik a tagokban. A tomboló dühöt, az iszonyatot, a bűntudatot, azt a zokogást, ami után az ember kimerülten esik össze, mintha minden élet elszállt volna belőle. Hálás lett volna, ha ezek bármelyikét kapja az üresség helyett. Kihúzta a széket az asztalánál, leült, és kinézett az ablakon, céltalanul, nem keresve semmit az üvegen túl. Csak nézte ahogy az ég szürkéje egyre mélyebb, és egyre sötétebb lesz a szeme előtt. A folyosóról fojtott hangú beszélgetések foszlányai szöktek be a kulcslyukon, egy régi gyerekdal halkan eldúdolt motívumaival kísérve, aztán az is elhallgatott. És a sötétben és csendben nem érzett rá vágyat, hogy meggyújtson egy lámpást.

Aztán kopogtak az ajtaján. Erőteljesen, hallani lehetett, ahogy kattog az öreg zár, mintha jajveszékelne... az illető, úgy tűnt, szíve szerint inkább átütné az egészet, és nem vesződne a kilinccsel. Levi felnézett, de nem mondott semmit, és határozottan nem nyúlt a kulcs felé. Akárki is az, akármit akar, máskor is kereshette. Bízott benne, hogy egyszerűen elkönyveli, nincs odabent, vagy alszik. A kopogó azonban kitartóbbnak bizonyult, újabbakat vágott az ajtóra, ezúttal nyitott tenyérrel, hallani lehetett azt az apró eltérést a csattanások hangjában. Erre sem kapott választ, tehát végre, harmadik kísérletként megszólalt.

- Levi? – a férfi meg sem lepődött, hogy Hange hangját hallja. Persze ettől még nem felelt. Az a tény, hogy nem vágyott társaságra, nem változott. Odakintről hosszas, fáradt sóhaj nyugtázta a reakció hiányát. – Tudom, hogy bent vagy. És tudom, hogy nem alszol.

Levi először arra gondolt, hogy ezt is figyelmen kívül hagyja, megvárja, amíg a nő megunja a dolgot, és elmegy aludni... de aztán mégis kiszólt.

- Menj innen, Hange – nem „Négyszemű". Nem „Pápaszem". Mintha a játékos gúnyolódás is kiüresedett volna.

- Beszélnünk kell. – A férfi megdörzsölte a szemöldökereszét, ahogy az ember fejfájás esetén szokta, majd ismét felelt.

- Ha az a terv, hogy sírok a válladon, akkor csalódást kell okoznom.

- Beszélni szeretnék – ismételte Hange.

Levi egy pillanatig még gondolkodott, de végül, valahol az üresség két hulláma között elfordította a kulcsot. A nő szinte azonnal lenyomta a kilincset, és szinte beesett a szobába... még nem szokta meg, hogy az egyik szemére nem lát, a mélységérzékelése pedig csalóka lett. Végül időben megkapaszkodott az asztal szélében, és közelebb húzta az ajtó melletti tartalék széket, hogy valahová leülhessen. A fa csiszatoló hangjából Levi pontosan tudta, hogy fel fogja karcolni a padlót, és normális esetben erre azonnal reagált volna... még érezte is azt az enyhe ingerültséget, ami máskor reakcióra késztette, de valamiért mégsem mondott semmit. A csiszatolás elhallgatott. Hange leült. És bár állítása szerint beszélni akart, tökéletes csend ereszkedett a szobára, majdnem olyan mély, mint mikor Levi egyedül volt.

- Nem hoztál el semmit – szólalt meg végül a nő.

- Mi?

- A jelvényt sem. Nem vágtad le.

Így már azonnal értette, miről van szó, mégis, talán percekbe is telt, mielőtt halkan, ugyanazzal a monotonitással, amivel a jelentéseket darálta, felelt.

- Mi értelme lett volna?

- Kettőnk közül ezt te tudod jobban.

- Én azt tudom, hogy az egy szentimentális szarság.

- Nemrég még fontos volt.

- A szentimentális baromságoknak ez az egyik jellemzője. Fontosnak tűnnek, és amikor rájössz, hogy rohadtul nem számítanak, szarul érzed magad.

Hange nem reagált, így Levi egy pillanatig azt hitte, túl is jutottak a témán. Aztán a nő feltett egy sokkal kegyetlenebb kérdést.

- Ezek szerint nem is akarsz emlékezni?

- Ezt nem mondtam – Levi semmire nem reagált ilyen ösztönösen, és ilyen gyorsan, mióta visszatértek Shiganshinából. – Az a rohadt alakváltó meg fog dögleni – tette hozzá, szinte suttogva. – Nem érdekel, hol és hogyan, de kicsinálom.

- Ez bosszú – morogta Hange.

- Ez egy ígéret.

Megint csend. A párbeszédet újra és újra megtörték ezek a szünetek.

- Ő azt akarta, hogy élj. Tudta, mire vagy képes. Tudta, hogy kijössz abból a csatából, akkor is, ha ő nem.

- Nagyon sok mindent akart. És rohadt keveset kapott.

Hange-nak valójában három arca volt. Az első egyszerűen őrült, a lelkes négyszemű tudós, aki neveket adott a kísérleti alanyainak, aki fürödni is elfelejtett, ha valaki nem dobta be ruhástól a víz alá, és akinek néha, ha valami nagyon izgalmasat talált, még a nyála is csorogni kezdett. A második az volt, ami meglátogatta Levi-t is, ami korábban lefogta Mikasát, a veterán katona arca, rengeteg fájdalommal, és az abból nyert bölcsességgel, akiről könnyű elhinni, hogy rangra második. És volt az utolsó, harmadik arc, ami csak most kapott erőre... ez hordozta a haragot. A hangja megváltozott, megkeményedett, és úgy válaszolt.

- Fejezd be!

Levi nem kérdezett vissza.

- Az a csata mindent elvett, hibáztunk, fizettünk, és fájt. Nekem mindenki meghalt a vezetésem alatt... és parancsnok lettem érte! – A kegyetlen irónia hatására Hange valami furcsa, csukladozó hangot hallatott, amiről Levi azt sem tudta volna megmondani, hogy nevetés, sírás, vagy üvöltés akart lenni eredetileg... esetleg mindhárom egyszerre. – Mindenki szenvedett, és tudjuk, hogy rosszabb lesz! – ismét egy csuklás. – Annál a döntésnél, a te döntésednél én taktikáztam, megnéztem ki a fontosabb stratégiai szempontból. Te viszont ember maradtál, aki gondolt arra, hogy mi a helyes.

Egy utolsó csuklás, és Hange levette a szemüvegét, ami a kötések miatt egészen körülményes műveletnek bizonyult, majd elkezdte megtörölni. Akár a düh, akár a gyász, akár egyszerűen a felgyülemlett feszültség hozta ki belőle, de tényleg folytak a könnyei.

- Akkor mégis sírjak a válladon? – kérdezett vissza Levi, és igazából megdöbbentően kevés irónia volt a mondatban. A nő szavai a megértést és a tiszteletet sugallták, de közben elvárták, hogy valamerre lépjen.

- Ha az segít, akkor azt. Ha üvölteni akarsz, tombolni, széttörni valamit, megszaggatni a ruháidat, csináld azt. Ha éjszakákat akarsz virrasztani, vagy inni amíg össze nem esel, én még azt is elfogadom. Csak azt várom el, hogy utána állj talpra, és legyél megint ember. Olyat, aki ledarálja a jelentéseket és vért akar ezret találok. Olyat, aki tud emberként viselkedni, keveset – kicsit elhalkult a hangja. – Sokkal rosszabb lesz. És egyedül nem fogom tudni végigcsinálni.

Aztán felállt a székről, visszahúzta a helyére (megint felkarcolva a padlót), és mintegy végszóként a zsebébe nyúlt, és lecsapott valamit az asztalra.

- Utáltad volna magad érte – mondta Hange, aztán kisétált, és becsukta maga mögött az ajtót.

Levi az asztalra nézett, és egy pillanatra ledermedt, ahogy tudatosult benne, mit is kapott a nőtől.

Egy jelvény volt. Az alsó részén egészen elsötétültek a hímzett, fehér szárnyak a megalvadt vértől, ahogy egy szikla beletépett a gazdája törzsébe, átszakítva a belső szerveit. A vágás is egyenetlenebb lett ezen a felén, a szálak összetapadtak. Mi értelme lett volna? Semmi. Az ég világon semmi értelme nem volt annak az átkozott, megszokott rituálénak. Nem hozott vissza senkit. Nem enyhítette a fájdalmat. Egy szentimentális szarság. De Hange-nak igaza volt. Utálta volna magát, ha az a jelvény nincs nála.

Abban viszont tévedett, így belegondolva, hogy azért döntött volna úgy, ahogy, mert az volt a helyes. Egyáltalán nem érdekelte, mi a helyes. Helyesen cselekedni magasztos gondolat, valami messze tekintő, és különleges, ő pedig önmagában sosem tekintett messzire. Csak akkor volt rá képes, ha más mutatta, merre nézzem. Ő csak Erwint ismerte. Tudta, hogyan döntött volna a helyében, és azt is, mit érzett volna, miközben a szokott határozottsággal mérlegeli a lehetőségeket. Az ő barátságukban nem voltak kötelességek és nem voltak jutalmak, nem lehetett tehát teher megkímélni a fájdalomtól. Nem bánta meg a döntést, akkor sem, ha minden széthullott miatta.

És Hange azt mondta, arra van szüksége, hogy legyen még egy kicsit ember. Emberinek pedig emberi maradt ez a döntés is, ha komplexebb is volt annál, amit feltételezett.

Ismét lenézett a hímzett szárnyakra – elég erősen szorította azt a kis textildarabot, miközben elgondolkozott ezen az emléken, hogy egészen összegyűrődjön – és pár pillanat múlva, miközben az ok-okozati viszonyok kezdtek újra a helyükre kerülni, rájött, mi értelme annak a szentimentális szarságnak.

Meglátta a kék színt.


Lesz még hajnal

Amikor véget ért a csata, és Levi mellkasából kiszakadt egy mély, és nagyon fáradt lélegzet, miközben a keze, amit tisztelgésre emelt a társai szellemalakjai felé, erőtlenül a teste mellé hullott, az adrenalin lassan kezdte cserben hagyni. Egészen addig nem érzett semmit. Az arcát borító sebek, a szétroppantott térde, a leszakadt ujjai, minden csupán... tény maradt. Tudta, hogy megsérült, az elméje felfogta, de a szervezete nem vett róla tudomást, hogy életben tartsa, hogy legyen ereje még küzdeni kicsit. Most viszont véget ért a harc, biztonságban volt, nem kellett tovább erősnek lenni. A fülében dobogó vér elcsendesült, a lendület sem tartott tovább. És ahogy megpihent volna, az addig figyelmen kívül hagyott fájdalom olyan erővel támadta meg, amilyennel a jól felkészült sereg ostromolja a várat.

Először csak kellemetlenséget érzett. Megpróbált megtámaszkodni a sziklákon, és legalább részben talpra vergődni, de összeesett, valami roppanó, kattanó hangot hallattak a csontjai, és a térdébe belenyilallt a fájdalom. Felnyögött, nem próbálkozott tovább, arra jutott, hogy csak jön majd valami szanitéc, akinek az lesz a legfontosabb dolga, hogy őt összevarrja... ebben nem tévedett, fél órán belül hordágyra került, két fiatal katona emelte át rá...

Csak mire ez megtörtént, már úgy érezte, halt volna meg inkább.

Egy robbanásból nem jön ki az ember néhány karcolással. A keze korábban meg tudta tartani a kardot, mostanra viszont az a hevenyészett kötés is megadta magát, és az ujjainak csonkjaiból folyó vér teljesen átáztatta a gézt. Ha megpróbálta megmozdítani, szúrós fájdalom nyillalt bele, így egyszerűen feladta... majd rendbejön. Talán.

Az arcán csíptek a hegek, és most kezdte megérezni azt is, mennyire érzékeny a sérült szeme is... mintha minden ideg lángra kapott volna. Az egyik lélegzetvételnél, valószínűleg a levegőben még mindig szállingózó pára és por miatt köhögni kezdett... ami valami zihálásfélébe fulladt, mikor az arca mellett a mellkasába is szorító fájdalom hasított. Az érzésre ösztönösen összegörnyedt volna, de akármilyen fiatal volt a katona, aki a hordágyat kísérte, annyi lélekjelenléte volt, hogy visszanyomja hanyattfekvésbe - így ha már sikerült összetörnie a bordáit, legalább elmozdítani nem tudta őket. Az elméje lassanként teljesen kiürült, képtelen volt újra felidézni azt az utolsó búcsút a társaktól, vagy azt a végső lövést, amivel adott egy esélyt Mikasának. Egyszerűen nem maradt hely semminek, semminek azon torokszorító, és minden tagját elöntő fájdalmon kívül.

Azt már fel sem fogta, hogy ki kezdte el összefoltozni, mikor végre bevitték egy nyomorult orvosi sátorba. Belenyomtak valami injekciót, elsőre azt hitte, hogy fájdalomcsillapító, tekintve, hogy minden maradék erejére szüksége volt, hogy kibírja hang nélkül... mikor azonban percek múlva is ugyanúgy lüktetett mindene, már valószínűvé vált, hogy nem az volt. Valaki matatott a szeme körül, hallotta néhány fémeszköz koppanását egy tálcán, meg megemelték a lábát is kicsit... részletek jutottak el a tudatáig, illetve egyszer amikor a térde megint roppant egyet, már nem bírta tovább összeszorítani az ajkát, és rekedten felüvöltött.

Erre hallott valami motyogást, az illető talán hozzá címezte a szavait, talán nem, de ha igen, akkor sem biztos, hogy lett volna ereje válaszolni. Azok után, hogy éveken keresztül rossz alvó volt, hogy nem is akart elaludni, most bármit megadott volna, hogy az elméje végre megadja magát, és figyelmen kívül hagyhassa kicsit a valóságot, még akkor is, ha az álmok se voltak sokkal jobbak. A kimerültség azonban veszített a fájdalommal szemben... miközben a világ összefolyt és vörösbe fordult a szemei előtt, még mindig tudatában volt az összes csontja roppanásainak.

Valamikor az éjszaka folyamán, mikor nagy nehezen sikerült rögzíteni a lábát, újrakötözték a kezét, kitisztították a szemét, és még franc tudja, mit csináltak vele, elkezdte rázni a hideg, és immár értette, amikor az orvos közölte, hogy felszökött a láza. Abban a pillanatban igazából csak egy meleg takaróra vágyott, és arra, hogy hagyják, hadd izzadja ki... de elég darabra tört ahhoz, hogy épeszű ember ne bízzon benne, hogy a szervezete meg tud birkózni vele. Vagyis kapott néhány hideg vízzel átitatott törülközőt az arcára, a nyakára, a csuklójára, és úgy érezte, a fájdalom mellett még helyben meg is fog fagyni. Valahányszor a láztól forró bőre kiszárította az anyagot, azonnal akadt valaki, aki kicserélte, szóval kis váltásokkal hajnalig vacogott, amikor is végre elkezdett tényleg lehűlni, és az orvos is arra jutott, megkaphatja a nyomorult takaróját. A csata vége óta először tudott valamiféle nyugtalan álomba merülni.

***

- Ennek is vége lesz. Túljutunk rajta, előbb vagy utóbb.

Nem emlékszem az arcodra, Anya. Emlékszem erre a két mondatra. Emlékszem, ahogy beszéltél hozzám, emlékszem az érintésedre, ahogy óvatosan kisöpörted a hajat a szememből. De azt már nem tudom, mikor vagy miért mondtad. Hogy hogy néztél rám, amikor kiejtetted a szádon. A tényeket le tudom írni, egy rakás nyers információt, de nincs meg a teljes kép. Rohadt egy dolog, hogy mennyire pokolian feledékeny vagyok. Pedig... pedig nem is volt olyan rég igaz?

Tudod... néha agyalok rajta, hogy vajon büszke lennél-e rám. Mármint, fogalmam sincs, mit képzeltél el a fiadnak annak a lepratelepnek a közepén, de azt tudom, hogy szerettél, és mint aki még hisz a nyomorult dajkamesékben, azt akartad, hogy én is úgy érezzem, minden jóra fordul. Amikor azután, hogy fél óráig ültem a sarokban, befogott fülekkel, és összeszorított szemekkel, mert nem akartam hallani, ahogy recseg az ágy, és nem akartam látni még egy kuncsaftodat, odajöttél hozzám, átöleltél és próbáltál megnyugtatni, mindig szégyent láttam rajtad. Szégyent, mert tudtad, hogy nem normális az, ahogy élünk. De ott volt benned a remény is, a küzdeni akarás.

Nem tőled tanultam túlélni. De tudom, hogy az erőt hozzá tőled kaptam. Hogy az tart életben most, ami téged akkor. Kenny azt mondta, hogy ez egy mánia, egy őrült megszállottság valami iránt, és csessze meg, sokáig elhittem, hogy igaza van. De már nincs semmi. Nem tudok a megszállottja lenni valaminek, Anya. Nem tart talpon senki. Rohadtul fáj minden, és nem tudom, ha egyszer elmúlik, mi a szar marad az életemből.

De ennek is vége lesz. Túljutok rajta. Előbb vagy utóbb.

***

Hetekkel később Levi már egy megszokott rendelőben ült, szemben egy orvossal, akit már régóta ismert... a háború előttről, abból az időből, amikor az ellenséget még óriások, és nem más emberek jelentették. Ugyanaz az ötvenes éveiben járó, borostás, sápadt bőrű, kissé fásult arcú férfi végezte az éves állapotfelmérést az egységben, aki most valamit elmélyülten jegyzetelt az asztala fölé hajolva. Arra is jól emlékezett, hogy tíz éven keresztül a látogatásai rövidek, és meglepően jó hangulatúak voltak. A férfi végignézte a gyakorlatokon nyújtott teljesítményével kapcsolatos beszámolót, végigtapogatta a gerincét, ellenőrizte a látását és a hallását, majd megállapította, hogy kevés egészségesebb embert látott ennyi hadseregben leszolgált év után. Néha tett egy-egy megjegyzést az álmatlanságára – azt nehezen lehetett volna takargatni – és felhívta rá a figyelmét, hogy kerülje kicsit jobban a koffeint a probléma orvoslása érdekében, de idővel ezt is feladta, és az orvosi látogatások rendkívül egyhangúvá váltak. Levi bement, kijött, Erwin pedig kapott egy pecsétes lapot, miszerint alkalmas a szolgálatra.

Ezúttal a férfi kínos lassúsággal kiszedte a varratokat az arcából, és végre letekerte a kötést a szeméről. Nem nézett ki annyira szörnyen, ahhoz képest, hogy a villámlándzsa robbanásakor gyakorlatilag beleállt egy szilánk – teljesen kifehéredett, beeresedett, látni már nem látott vele semmit, de legalább a szemgolyó megmaradt. Egy fokkal esztétikusabb, mintha teljesen ki kellett volna műteni. És igazából a lába is hasonlóan járt.

- Nem fog tudni ráállni – mondta az orvos. Levi hallotta a hangjában a szánalmat. – Sikerült megmenteni, nem veszíti el, de a térde túlságosan szétroncsolódott, nem bírná el, ha megpróbálna járni vele. Idővel, türelemmel, majd talán egy pár mankóval...

- Mindegy – rázta a fejét a férfi, mintegy szándékosan kerülve az orvos tekintetét. Nem akarta, hogy áltassák. Nem akart reménykeltő monológokat, vagy dicséreteket. Azokkal nem ért semmit. – Ha kerekesszék, akkor kerekesszék. Nem kérek a biztatásból.

Az orvos nyelt egyet, vetett még egy pillantást a dossziéra, ami alighanem az ő korábbi felméréseinek eredményeit tartalmazta, aztán bólintott, és bezárta.

- Sajnálom, Hadnagy.

Levi csak biccentett. Nem volt szüksége a sajnálatra sem.

Az ujjai bosszantották a legjobban, valójában, mert azok verték bele az utolsó szöget az önállóságának koporsójába. A szemével látott, az arca nem érdekelte, a lába pedig egy háborús sérülés volt, amit elviselhetett tisztességgel. Az, hogy a jobb kezével alig tudott megfogni dolgokat, hogy egy tollat nem tudott annyira precízen kezelni, hogy írjon vele, pitiánernek és szánalmasnak érződött. Egyszer enni próbált pár falatot, és sikerrel kiejtette a kezéből a kanalat, ezer felé fröcskölve a levest, és csak átkozódni tudott, meg idegesen tapogatni a sós lében úszó ingét. Mint egy rohadt kölyök, aki nem tanulta meg, hogy ne játsszon az étellel...

A kerekesszéket még el tudta hajtani, valamennyire. A kanyarokkal meggyűlt a baja, ismételten a gyenge jobb keze miatt, és a lépcsők igazi ellenségei lettek... csak akkor tudott levergődni az emeletről, és vissza, ha valaki vállalta, hogy tolja, és néhol emeli. Kezdetben felöltözni is pokoli nehézséget jelentett, a béna lábára alig tudta felhúzni a nadrág szárát. Abszolút képtelen volt levágni a haját - de csak akkor vette rá magát, hogy megkérjen valakit, amikor fekete tincsek már kezdtek a látóterébe lógni. A legrosszabb eset azonban talán az volt, mikor egyszer az ágyról próbált átmászni a székbe, de az kigurult a keze alól, ahogy megtámaszkodott volna a karfáján, ő pedig elhasalt a padlón. Próbálta visszaküzdeni magát. Ha nem is rendesen felállni, legalább addig eljutni, hogy átüljön abba a rohadt székbe... de nem járt sikerrel. Kiabálnia kellett, hogy segítsen valaki.

És akkor is, amikor kinyílt az ajtó, és egy fiatalember a hóna alá nyúlt, hogy felemelje, érezte az irányába áramló mély szánalmat. Ugyanazt, mint az orvosnál, csak talán még rosszabbat. Nem tudott kimenni a szobájából, nem tudott valakivel egy beszélgetést lefolytatni úgy, hogy egyenrangú embernek tartották. Régen hozzászokott már a tekintetekhez... sosem tartotta nagyra az "emberiség legerősebb katonájának" címét, mert úgy vélte a hadsereg nem cirkusz, ő pedig nem bohóc, akit mutogatni lehet, de megvoltak az előnyei. Kedvelte benne, hogy mások még az irataikkal vesződtek, míg neki minden igazoltatásnál csak vetettek egy pillantást az arcára, és rögtön tudták - Levi hadnagy az. Kedvelte, hogy ha valaha tett egy javaslatot a tapasztalatára támaszkodva, még a legarrogánsabb katonai rendőrök is kétszer meggondolták, vitát nyissanak-e vele. Kedvelte, hogy járt vele egyfajta természetes tisztelet: pont annyi, amennyi lehetővé tette, hogy ne kelljen bájolognia senkivel. Most is megnézték, ugyanúgy, és most sem várták, hogy udvarias legyen, nem is vitatkoztak vele. Mert féltek megsérteni egy nyomorékot. A tekintetek pedig csak azt az egy kérdést sugározták - vajon mi tette így tönkre ezt a szerencsétlent? A tisztelet viszont eltűnt. Az nem jár, ha nem tudsz lábra állni.

***

Cseszd meg, Kenny. Mindig tudtad, hogy hogy alázz, ha kell, de most, amikor tényleg szeretném, hogy valaki küldjön már el a jó büdös francba, mint régen, most nem vagy itt. Pedig téged nem zavarna, hogy nyomorék vagyok. Sőt. Valami olyasmit mondanál, hogy "eddig is elég kicsi voltál, de muszáj volt még csökkentened a szinten". Vagy tudomisén... én sose voltam akkora barom, mint te, hogy tudjam imitálni.

Nem fogom feladni. Az a legnagyobb vereség. Akárhol van éppen, akármilyen állapotban, abba döglik bele az ember, ha feladja. Ezt azért jól megtanítottad, te vén szarházi.

***

Két hónap telt el a Menny és Föld Csatája óta. Levi még mindig a kaszárnyán lakott – máshol nem is nagyon tudott volna. A pusztítás legnagyobb része nem Paradist érte, nem ők voltak a Rengés fő célpontjai, szóval az a régi lakrész és iroda, amit évek alatt már belakott, még mindig állt. Sajnos az emeleten volt - az említett ellenérzései a lépcsőkkel pedig gyógyíthatatlannak bizonyultak - a napja tehát jellemzően úgy nézett ki, hogy délelőtt és délután egy vállalkozó szellemű fiatal letologatta a konyhába vagy a kertbe, aztán pár órával később segített neki feljutni a lépcsőn.

Mikor tizenegy óra körül kopogtak az ajtaján, pont ezért szinte biztosra vette, hogy ezúttal is ez a helyzet... azonban egy ismerős arcot pillantott meg a résben.

Mikasa nem vágta a haját a végső csata óta, vagyis két hónap alatt már közel olyan hosszú lett, mint négy évvel korábban – szögegyenes, fekete fürtjei az álla alá értek. Az egyenruhája kabátját viselte, de semmilyen fegyvert nem hordott magánál... valószínűleg azt is inkább csak azért vette fel, hogy jelezze, formális látogatást tesz. A férfit az is megdöbbentette, hogy mennyire megváltozott. Áradt belőle valami mély melankólia, de nem keserű csak... szomorú és üres. Olyasmi, mintha teljesen megbékélt volna a világgal, de mégis hiányolna belőle valamit. Vagy valakit.

A lány belépett a szobába, röviden tisztelgett, aztán kicsit kerülve a férfi tekintetét átnyújtott neki egy összehajtott papírt.

- Ezt Armin küldte önnek, Hadnagy.

Levi szó nélkül nyúlt a lapért, és azonnal széthajtotta. Két sort kellett elolvasnia, hogy az egész levél tartalmával tisztában legyen.

- Arlert nem mert ezzel a szemembe nézni, azért küldött téged, Ackerman? – Emelte fel a lapot a teljesen ép bal kezével, mire Mikasa óvatosan megrázta a fejét.

- Nem arról van szó, csak...

- Mert felesleges szégyellnie. Nem voltam olyan naiv, hogy nem vártam.

Lecsapta a kinyitott levelet az asztalra. Az írógépre jellemző talpas betűk rendezett sorai hirdették, hogy Levi Ackerman Nyugalmazott Hadnagyot hivatalosan is felmentették a szolgálat alól. Aztán következett még jónéhány bekezdés bátor cselekedeteiről, amelyekkel mind az eldiai népet, mind az emberiséget szolgálta, és végül a pecsét, és az egészet hitelesítő aláírás Armin Arlert Parancsnoktól.

- A részleteket még intézik – tette hozzá a lány óvatosan. – Kapni fog fizetést...

- Nyugdíjat... - javította ki Levi. Ha már kiöregedett, lesérült baromnak kell éreznem magam, érezzem annak rendesen...

- És Armin elintézte, hogy legyen egy lakása a főváros környékén – folytatta Mikasa.

- Kérlek nyugtass meg, hogy ott legalább a rohadt lépcsőket mellőzzük - kopogtatta meg tolószék kerekét, a hangja pedig csöpögött a fáradt cinizmustól.

Mikasa erre nem felelt. Percekig csak állt a szobában, a tekintete a falat pásztázta, és Levi már egészen közel járt hozzá, hogy megkérdezze, mit akar még... amikor végre megszólalt.

- Én is leszerelek.

A férfi arcán egy pillanatra megrándult egy izom. Mikasa az egyik legjobb katona volt, akivel valaha találkozott - ebben valószínűleg volt némi szerepe az Ackerman vérnek, amiben osztoztak. Gyors volt, őrült reflexekkel, és hihetetlen állóképességgel - de ezen is túlmutatott az, hogy veteránnak számított, aki végigharcolta a háborút, akinek megbecsülték a tapasztalatát. Az még békeidőben is sokat érhetett, ráadásul a lány barátai mind katonák voltak, és katonák is maradtak. Ha mellettük akart lenni, a hadseregben volt a helye.

És Levi ezt a felmerülő kérdést talán fel is tette volna... ha nem tudta, ha nem érezte volna, szinte zsigeri szinten a választ. Valószínűleg ő volt az egyetlen a világon, aki tökéletesen értette, miért hozta a lány ezt a döntést. Mert egy Ackerman választ valakit. Egy embert, akinek mindenét odaadja, aki mellett felébred, és akit aztán az élete árán is megvéd. Ő már elveszítette ezt az embert, és emlékezett arra a végtelen, a fájdalomnál is rosszabb ürességre, amivel az a gyász járt. Mikasa Erent választotta. És Levi pontosan tudta, hogy sosem lesz képes betölteni azt az űrt, mindegy, hány barátja van még.

Úgyhogy végül csak bólintott. Némán, de határozottan. Mikasa szemében megcsillant valami - talán pont ennek a furcsa, kölcsönös megértésnek a jele - aztán hozzátette:

- Visszamegyek Shiganshinába. Én... - megállt egy pillanatra. - Szükségem van egy otthonra. Mindenkinek szüksége van rá.

És Levi ezt is értette. Mikasa éppúgy nem volt a szavak embere, mint ő, de ezt a célzást nehéz lett volna félreérteni. Találjon haza maga is. Ne ragadjon le a háborúban. A lány tekintetéből látszott, hogy vár még valamire, így Levi csak óvatosan legyintett, és kissé megrázta a fejét.

- Minden jót, Ackerman.

A férfi tudta, hogy nem ezt a választ várta, látszott azon, ahogy összepréselte az ajkát, egészen pengevékonnyá, tisztelgett, aztán kirontott a szobából. Aznap egyébként tényleg neki kellett volna letolnia a konyhába, amiről a furcsa beszélgetés után elfelejtkezett... Levi keringett egy sort a felső szinten, abban reménykedve, hogy talál valakit, de mikor tudatosult benne, hogy gyakorlatilag egyedül van az épületben, visszagurult a saját lakrészébe, és délután négyig ücsörgött, hol a plafont, hol az ablakot, hol a falat bámulva.

Egy hét múlva beköltözött a fővárosba. Egy kis, földszintes lakása volt, rendezett, kényelmes, meg egy gondozója, akinek a nevét se tudta megjegyezni, és őszintén, nem is érdekelte. A nő mindig ugyanazzal a mesterkélt mosollyal lépett be a házba, ugyanazzal az undorító készségességgel válaszolt mindenre, és valamiért állandóan csevegni akart. A legtermészetesebb kommunikáció köztük az volt, amikor Levi egyszer kifakadt rá, hogy legalább azt hagyja, hogy egy teát megfőzzön magának. Onnantól mondjuk, hogy felemelte a hangját, és rácsapott egyet az asztalra, a nő kissé meg is riadt tőle, távolságtartóbb lett, tehát már el tudtak létezni egymás mellett anélkül, hogy halálra idegesítette volna.

Gyűlölte azt a lakást. Gyűlölte, hogy függ valakitől. Két és fél hónappal a Menny és Föld csatája után igazából mindent gyűlölt.

***

Azt hiszem, pocsék barát vagyok. Sose mondtam el, amíg éltetek, de igazából engem nem igazán érdekelt a szabadság. Az mindig nektek volt fontosabb, Isabel. Nekem nem a végtelen ég kellett, vagy a repülő madarak. A világ úgysem tart tovább annál, ameddig elvisz a lábad. Nézheted az eget, de sosem tudod elérni a végtelent.

Nekem akkor is az kellett, hogy embernek érezhessük magunkat. Hogy senkinek ne legyen joga letaposni a sárba, hogy egy kicsit kevésbé legyek patkány. És az, hogy ti ott legyetek, hogy boldogok legyetek, hogy legyen minden... normális, azt hiszem. Nem vagyok egy nagy álmodozó, de még azt se igazán sikerült elérni, amit ki bírtam gondolni, szóval úgy tűnik, az is túl sok volt.

Azért még mindig rohadtul sajnálom. Nem akartalak belerángatni abba a szarba. Nem akartam, hogy belehaljatok. És most, hogy már nem visz sehová a lábam, egy kicsit még többet agyalok azon, hogy mi értelme is volt.

***

A csata után fél évvel történt meg először, hogy Armin is bekopogtatott hozzá. Amikor a fiatal parancsnok belépett az ajtón, hosszú szárú katonai csizmája koppant a parkettán, és természetellenesen komoly tekintetű kék szemei végigszaladtak a bútorzaton, Levi ismét megállapította, hogy Arminban tényleg van valami, ami kicsit Erwinre emlékezteti. Hiába volt nála több mint egy fejjel alacsonyabb, és jelentősen véznább, valahogy mégis áradt belőle egyfajta tekintély, egyfajta intelligens határozottság, ami uralma alatt tartotta az álmait is. Egy dologban azonban egyértelműen különböztek: a fiú óvatosan lesütötte a szemét, ahogy meglátta. Szánalom. Mikor lesz már elég a rohadt szánalomból?

- Jó napot, Hadnagy - mondta. Levi megrázta a fejét, miközben átgurult az ablakhoz.

- Hagyjuk ezt, rendben?

- Elnézést - Armin megvakarta a tarkóját, és egy pillanatra egészen gyerekesnek tűnt. - Csak... hozzászoktam, hogy a felettesem. Még nem...

- De már nem vagyok az. Maradjunk a Levi-nál, rendben?

Armin bólintott, aztán beljebb lépett, és esetlenül helyet foglalt a kanapén. Eltelt pár pillanat, mielőtt beszélni kezdett.

- Indul egy delegáció a kontinensre. A volt osztagunk tagjai alkotják, én vagyok a vezetője. A hadsereg többi része a királynő személyes irányítása alá kerül, amíg távol vagyok - a fiú arcán keserű mosoly ömlött el. - A végső csata eseményei amúgy is elég megosztóak. Tartok tőle, hogy én is kicsit kiestem a kegyeltek köréből. De Historia legalább racionálisan kezeli a helyzetet.

Levi néma maradt. Majdnem feltette a kérdést, hogy "és nekem ehhez mi közöm?" de végül arra jutott, mellőzi a felesleges durvaságot a fiatal parancsnokkal szemben. Armin előbb-utóbb úgyis a lényegre tér, ennyire azért meg tudta ismeri az alatt az idő alatt, amíg együtt szolgáltak. A fiú el tudott veszni a részletekben, de célja volt a szavaival.

- Amennyiben szeretné, velünk tarthatna.

- Marley-ba? - kérdezte hitetlenül a férfi, miközben megszorította kicsit a tolószék kerekeit, és Armin felé fordult. A fiú bólintott.

Levi pár pillanatig még figyelte az arcát, keresett rajta bármilyen jelet, aztán biccentett.

- A politikusokkal lefolytatott ostoba vitáktól nem fogom hasznosabbnak érezni magam, Arlert. - Armin hallgatott. - És azt is mondtam, hogy nincs mit szégyellned. Lehet, hogy a felettesed voltam, de már nem vagyok katona, nem lehetek az, és se neked, se nekem nincs szükségünk arra, hogy úgy érezd, bármi felelősséged van felém.

A fiú az egyik lábával idegesen topogni kezdett, aztán belenyúlt az egyenkabát zsebébe, és előhalászott belőle egy borítékot. Lepillantott rá, egy kicsit még szorongatta, aztán letette az asztalra.

- Nem kell belefolynia a tárgyalásokba - rázta a fejét végül. - De... a lehetőség mindenesetre itt van. Ha úgy gondolja, velünk jönne. - Összeszorította a fogát, majd folytatta. - Az osztag szívesen látná. Ha csak egy hajóút erejéig is. És mindent elintéznék. Nem szégyenből. - Levi lehunyta a szemét. - Adassa le a kérvényt, ha úgy gondolja.

Ez sem volt éppen vidám társalgás. De a boríték ott maradt Levi asztalán, és elérte, hogy egy pillanatra se tudja kiverni a fejéből a dolgot. Amikor délután megérkezett a gondozója, és el akarta rakni, akkor is rászólt, hogy ne tegye. Arról a kérvényről döntenie kellett, és most akart dönteni, nem húzni tovább.

Azt tudta, hogy utálja ezt a helyet. Utálja azt a kis földszintes lakást, és végtelenül taszítja a gondolat, hogy itt fogja leélni a hátralévő életét, hogy itt és így fog megöregedni. De csak most, hogy mélyebben eltöprengett rajta, most jött rá, mit gyűlöl benne annyira. A kaszárnya a múltra emlékeztette. Egy évtized harcai, gyásza és fájdalma ivódott be a falakba, olyan részletek, amiken keresztül ő meghatározhatta magát. Ez a lakás már nem hordozott elég emléket ahhoz, hogy a vég szimbóluma legyen, azé, hogy valami lezárult. De nem volt elég távoli ahhoz, hogy egy kezdetnek érezze. Egy furcsa, tökéletesen semmilyen átmenetet jelentett, amit alig bírt elviselni, és ezért csak az a heveny gyűlölet maradt meg benne iránta. Emlékezett Eren és Armin szavaira a Shiganshinai hadjárat előtt, emlékezett arra az álomra, amiben ringatták magukat - már tudta, átkelni az óceánon nem teszi az embert szabaddá, és nem teszi erősebbé sem. De talán egy hajó már elég messze vinné ahhoz, hogy kitörjön ebből az üres átmenetből.

És nem, nem áltatta magát azzal sem, hogy ha újra találkozik az osztagával, az majd a régi lesz - hogy azok az évek alatt felnőtt fiatalok úgy tekintenek majd rá, mint a katonára, akinek egy időben kérdés nélkül követték a parancsait. Tisztelet nem jár, ha nem tudsz lábra állni. Nem hitte, hogy ez alól a szabály alól lesz kivétel. De kicsit azért, egészen mélyen, ő is örült volna, ha látja őket. Ha látja, kivel hogy bánt az elmúlt fél év. Végül pedig ott volt a tudat, hogy felszállni egy hajóra, elmenni a szigetről egy döntés volt. Egy aktív, tudatos döntés, következményekkel... olyan, amilyet egy fél éve nem hozhatott egyet sem. Menni akart, egyszerűen azért, hogy elmondhassa, történt valami, hogy tett valamit, még akkor is, ha nem bízott benne, hogy azok a következmények jó irányba viszik.

Úgyhogy este a kezébe vette a borítékot, feltépte, és a tekintete végigszaladt a kérvény sorain. Fél év alatt egészen jól megtanult bal kézzel írni. A sorai nem voltak kifejezetten rendezettek, és néha a betűi is össze-vissza dőltek, de már legalább el lehetett olvasni azt a kaparászást, amit produkált. Vagyis kitöltötte a dokumentumot, az aljára firkantotta a nevét, és átadta a gondozónak, hogy vigye el a katonaságra.

Ez volt a formális búcsúja Paradistól.

***

Régen egy fiókom volt. Tele volt jelvényekkel. Letépett, levágott szárnyakkal. Nem írtam rá a neveket, de mindet felismerem. Mindegyikben van valami különböző. Általában egész kis részletek, egy rosszul sikerült öltés a hímzésben, egy kicsit kifakult kék fonál... néha a vérfolt, amit lehetetlen kisikálni belőle. De mindegyikről meg tudom mondani, kinek az egyenruháján volt régen.

Egy szentimentális marha vagyok, de bedobozoltam őket. Mostanában van annyi szabadidőm, hogy végig is tudtam nézni őket közben. Eld, Oluo, Gunther... a tiétek még megvannak. Petra, a tiédet hozzá szoktam képzelni. Sajnálom, hogy nincs meg, de... örülök, hogy odaadtam valaki másnak. Akkor és ott tudom, hogy az volt a helyes döntés. Fogalmam sincs, ennek a gondolatmenetnek volt-e így bármi értelme.

Mindenesetre a sziget marad, ti viszont jöttök velem. Ezt még nem tudom elengedni. Nem tudom, erről mit gondolnátok. Hogy mit gondolna bárki, akit hurcolok abban a dobozban. Ha esetleg szerintetek is szánalmas, akkor bocsássátok meg, hogy egy szentimentális marha vagyok.

***

Arminnak abban igaza volt, hogy az osztaga tényleg örült. Ő sem tévedett: nem úgy fogadták, mint a régi, tisztelt felettest, és igen, ott volt bennük az a bizonyos szánalom, de mégis, máshogy viselkedtek, mint az állandóan csevegni akaró ápolónő, a szanitéc, vagy a fiatal katona, aki felkaparta a padlóról.

A hajóra már egyáltalán nem kísérte el a gondozó... mikor megjelent a kikötőben, Jean szinte azonnal ott volt, hogy átvegye a kerekesszék kezelésének feladatát. Connie is tisztelgett egyet, és segített felvinni azt az egy darab bőröndöt, amiben igazából minden benne volt, amit Levi magával akart vinni. Armin már a hajón várt. A korlátnak támaszkodott, és lehunyva a szemét élvezte a tenger sós illatát. Mikor meghallotta a tolószék zaját a fedélzeten, hátrafordult, és csak egy halvány mosoly futott át az arcán, majd biccentett. A férfi nem tudta pontosan, ezzel mit akart üzenni. Talán köszönet, talán valami biztató egyetértés, öröm, hogy csatlakozott hozzájuk... viszonozta a gesztust, és mikor felrikoltott a hajókürt, megpróbált a távolba nézni, előre, oda, ahová mennek.

Az út viszonylag csendesen telt... nem beszélgettek sokat. Az elején Armin említett néhány formális részletet, amire készen kell állniuk, ha megérkeznek, aztán talán Connie terelte el a témát, megjegyezve, hogy már a kikötés után találkoznak majd Reinerrel, és Annie is azt mondta, hogy kijön eléjük... erre az utóbbi megjegyzésre a fiatal parancsnok vonásai azért kissé ellágyultak, akármennyire próbálta megtartani a határozott látszatot, egyértelművé vált a személyes öröm. Jean egy fél mondatban azt is megjegyezte, hogy hiányolja Mikasát, hogy a lány nélkül nem ugyanolyan az egész... Levi gondolatai akaratlanul is a hónapokkal korábbi, utolsó beszélgetésre terelődtek. Persze ezt nem említette a három fiúnak - ahogy akkor egy furcsa, kölcsönös megértés volt közte és a lány között, úgy most azt is tudta, ha meg is próbálná elmagyarázni, mi lehetett a döntése mögött, senki nem tudná átérezni.

Amikor a hajó beért a kikötőbe, és ő elbúcsúzott tőlük, még nem tudta, pontosan hová fog menni. Az biztos, hogy nem számított arra, kik várnak majd rá.

Két tizenhárom év körüli gyerek futott el a kikötőre ügyelő rendfenntartók mellett, egyértelműen felé. Az egyik sötétbarna hajú, kiskamasz lány volt, és egy vele egyidős, egészen rövidre nyírt, szőke hajú fiú kezét szorongatta. Levi emlékezett Jean arcára, arra, hogy remegett a hangja a gyásztól és a dühtől, amikor először bemutatta neki ezt a két gyereket. "Megölték Lobovot, és az ő felszerelését használták, hogy feljussanak. A lány lőtte meg Sashát. Nem hiszem, hogy túléli." Gabi arca is más volt most, ahogy minden. Fél év béke nem elég, hogy az ember teljesen megszabaduljon a háborútól, különösen nem, ha az egész élete az volt, de mégis, ebben a pillanatban lelkesnek tűnt, és ténylegesen egy gyereknek. Egy gyereknek, aki valamiért úgy döntött, hogy mellette szeretne kikötni.

Mert tényleg érte jöttek. Perceken belül kiderült, hogy Falcóval együtt vállalták, hogy bekísérik a városba, segítenek neki beköltözni, aztán pedig gondoskodnak róla, amennyire kell. Nem igazán értette, miért, vagy hogyan jutottak erre a döntésre, de tekintve, hogy fogalma sem volt, merre tovább, és Armin is csak annyit közölt vele, hogy elintéz mindent, nem sok tere maradt vitatkozni.

És igazából nagyon hamar rájött, hogy nem is akar. Mert valami tényleg változott, amikor átutazott a kontinensre, és elfoglalta az ottani - egyébként a paradisihoz nagyon hasonlító - lakhelyét. A változás pedig, mondhatni pont Gabiék voltak.

Mert a két gyerek voltak az elsők, akik felől nem érzett szánalmat.

Egészen apró dolgokban nyilvánult meg, de Levi rádöbbent, hogy valahogy Gabi-nek és Falcónak megvan hozzá az érzéke, hogy meddig hagyják küzdeni. Megfőzte a teáját reggelente. Nehezen tudta megtartani a bádogkancsót, kilöttyintette a forró vizet a pultra. Gabi feltörölte - de másnap is hagyta, hogy ő csinálja a teát. Amikor át akart ülni a díványról a kerekesszékbe, és az kicsúszott volna a keze alól, Falco időben megragadta a háttámláját, és megtartotta, hogy ne veszítse el az egyensúlyát... de sosem próbálta őt magát támogatni, mindig hagyta, hogy a saját karja bírja el. Ott voltak annyira, hogy sose veszítsen... de nem fosztották meg a csatától. És pont ezért Levi végre megint kicsit úgy érezte, jár némi tisztelet annak is, aki nem tud lábra állni.

Gabiék nem akartak csevegni vele, nem várták el, hogy üres beszélgetéseket folytasson az időjárásról - megszólították, ha indokolt volt, és figyeltek, de nem kényszerítették semmire. Az az új lakás sokáig kínosan csendes volt, pont ezért... aztán egyszer csak kezdett rádöbbenni, hogy ő akarja megtörni a csendet. Egyszer, ebéd mellett feltett néhány kérdést a gyerekeknek... nagyon hamar elfelejtette, hogy mit, de arra sokáig emlékezett, hogy hogy csillant fel mindkettejük szeme, és milyen lelkesen, egymás szavába vágva kezdtek el beszélni bármiről, ha ő vetette fel a témát.

Igazából már három hónapja foglalkoztak vele, mikor egyszer kibukott belőle a kérdés, Falco előtt...

- Hogy-hogy nincs jobb dolgotok, mint egy nyomorék veteránt tologatni?

Falco először döbbenten pislogott rá, aztán végül kihúzott egy széket, és úgy nézett a férfire.

- Gabi akarta, hogy vállaljuk. Igazából.

- Miért?

- Részben mert... tartozunk ennyivel - a fiú a szomszéd szobába vezető ajtó felé pillantott, mintha azon gondolkodna, a lány vajon hallja-e - Tudja, mi... tényleg eléggé el voltunk veszve. És csináltunk dolgokat, amiket nem szabadott volna. Gabi még sokkal többet, mint én. Amikor ott voltunk a léghajón maga hozhatta volna azt a döntést, hogy végez velünk. Nem tartotta volna vissza senki - ismét megtorpant. - De nem hozta. Mi ördögnek láttuk magukat, maga viszont embernek minket. És valahol ez volt az első lépés.

Csak mikor Falco kiment, akkor nyílt ki a másik szoba ajtaja, és lépett be Gabi is. A tekintetében volt egyfajta komor sötétség, amiből Levi sejtette, hogy hallotta a beszélgetést... de csak akkor lett egészen biztos, amikor a lány kicsit megrázta a fejét.

- Nem csak azért - közölte határozottan. A férfi várt. - Nem csak azért, mert hálás vagyok - tette hozzá, mintegy nyomatékosítva a mondandóját.

- Hanem?

- Hanem azért, mert mindig hazugságban éltem - mondta végül. - Mert... mert elhittem, hogy jót cselekszem. Mert azt hittem, a legnemesebb, a leghelyesebb dolog, amit tehetek, hogy embereket ölök. Mert azt hittem, a háború az élet. De már nem az. Már béke van, és én ennek örülök, tudja? Most... most minden rendben van - a végére már egészen hadarni kezdett, szóval sípolva vett egy nagy levegőt, és folytatta. - És akkor azt gondoltam, hogy az jó, hogy nekem minden rendben van, hogy számomra vége. De vannak, akik... akiknek nem. Akiknek talán már sosem lesz minden rendben, mert több időt vesztettek, mint én. És amikor jött a hír, hogy maga idejön, hogy szüksége van segítségre akkor valahogy... persze, eszembe jutott, hogy hálás vagyok, vagy tartozom. De az is, hogy ha nem is ismerem igazán, de azután, ami a végső csatában történt, biztos, hogy maga is azok közé tartozik, akiknél nem jöhetett minden rendbe, ennyi idő alatt nem.

Ezzel valahogy... minden a helyére került. Hirtelen megértette, hogy miért volt annyira más az a két gyerek. Hogy miért tudták, mikor hagyják küzdeni. Hogy miért voltak türelmesek ott, ahol más erőszakoskodott. Mert ők tudták, mi zajlik az elméjében. Mert valahol megértették azt a káoszt, amiből nem tudott kivergődni. És bizonyos szempontból mondhatta, hogy ez volt az első pillanat, amikor elkezdte meglátni a reményt. Amikor elkezdte sejteni, hová vezet az út.

***

Pápaszem... képzeld, a mai nap az egyik kölyök megtalálta a dobozt a jelvényekkel. Először felhúztam rajta az agyam, nem akartam elmagyarázni. Igazából szerintem te voltál az utolsó, aki tudott róla, mik azok, és miért vannak nálam. A frászt hoztam rájuk először, mikor lecsaptam a fedelét, és közöltem, hogy ahhoz semmi közük nincs. Szentimentális marhaság... de ez olyasmi amit meg akartam tartani magamnak, amibe senkit nem akartam beengedni. Ennyi még jár, azt hiszem. Ennyire leragadhatok a múltban.

Egyébként te elégedett lennél velem. Mármint, próbálkozom. Próbálkozom nem savanyú képet vágni. Próbálkozom élvezni az ételek ízét. Próbálkozom elolvasni egy könyvet, elejétől a végéig, és aztán visszaemlékezni a tartalmára. Próbálkozom aludni néha egy jót. Úgy igazán, ágyban, ahogy a normális emberek szoktak. Próbálkozom, és eszembe jut, hogy amikor neked szakadt a nyakadba a szar, te is próbálkoztál.

Néha egyébként gondolkozom azon, te meg a többiek miket csinálnátok, ha most ti lennétek itt, és én lennék a halott. Volt olyan, hogy azt gondoltam, te jól bírnád. Teljesen megőrülnél, szokás szerint, és visítva lelkesednél valami technológiai vacakért, amiről én azt sem tudom, hogy mi pokolra lehetne használni. De aztán eszembe jutott az is, hogy akármennyire nem voltál normális, végülis ugyanazt éltük át a végén. Csak az a különbség, hogy te nem tudtál kijönni belőle. Úgyhogy valószínűleg ezek a gondolatok üres hülyeségek, és neked ugyanilyen nehéz lenne. Mindegyikőtöknek ugyanilyen nehéz lenne.

És pont ezért próbálkozom. Mert tudom, hogy ti megcsinálnátok, akármilyen nehéz. Nem lehetek én az az egy, aki nem tud élni.

***

- Falco! Falco, nem láttad a kalapomat?

Három évvel a Menny és Föld csatája után Gabi Braun őrülten gesztikulálva trappolt végig a lakás padlóján - egyszer majdnem el is csúszott rajta.

- Annyira gyönyörű idő van! - magyarázta csillogó szemmel, drapp szoknyájában megpördülve a szőnyegen, miközben arrébb rakott néhány párnát, talán abban reménykedve, hogy ott van a kalap. - Beszéltem Onyakoponnal, még tegnap, azt mondta, a városhatárban minden virágzik, és...

- Ha a helyére tennéd, meglenne - Levi kissé unottan emelte fel a szalagos szalmakalapot, mire a lány két gyors szökkenéssel átvágott a szobán, hogy kivegye a kezéből. - A kalaptartó arra van, hogy használja az ember - biccentett az ominózus polc felé, majd kiszúrva a lábtörlőn hagyott két szandált, hozzátette. - És a cipőtartó is.

Gabi elhúzta a száját, gyorsan felkapta a két szandált, de arra jutva, hogy "úgyis mindjárt indulnak", már nem tette őket a helyükre... inkább csak azokkal a kezében magyarázott tovább.

- De tényleg, kimehetnénk a városból. Még dél sincs...

- Úgy volt, hogy a könyvtárba megyünk - jegyezte meg Falco, aki épp megigazította kockás zakóját.

- Jó, tudom, de...

- Vissza is kell vinnem egy könyvet - emelte meg az ölében pihenő kötetet Levi.

- Bemehetünk a könyvtárba is! - fintorgott a lány. - Belefér, még hátra van az egész nap! - arra jutva, hogy Falcótól nem sok támogatást remélhet, mintegy utolsó mentsvárként Levi-ra pillantott. - Maga is élvezné, higgye el. Tényleg gyönyörű az a hely, és tavaly még zuhogott az eső ilyenkor...

A férfi néhány pillanatig állta a tekintetét, a megmaradt sötétszürke szeme szigorúan csillogott... aztán kicsit megenyhült az arca, és aprót bólintott. A lány arca felragyogott, és szinte azonnal az ajtóhoz szökkent, hogy bele is bújjon a szandáljába, miközben Falco a kerekesszéke mögé sétált, hogy segítsen neki átjutni a küszöbön és kitolja a házból. Odakintről már hallatszódott az utca zaja, a munkába siető emberek trappolása a macskaköveken, a beszélgetések moraja. Tényleg szép nap volt.

***

Negyvenegy éves múltam. Hét éve van annak, hogy hagytalak meghalni. Amikor betöltöttem a harminckilencet, gondoltam rád. Eszembe jutott, hogy az az a kor, amit te már nem éltél meg, és ettől persze szarul éreztem magam. Még úgy is, hogy tudom... hiszem, hogy vártok rám. És talán azt is hiszem, hogy az a hely, ahol vagytok, ahová küldtelek aznap valami szebb és szabadabb ennél a világnál.

Azt hiszem, hiszem, hogy ott nincs háború. Hogy nem is volt soha. Hogy ott nincs felelősség, és döntések, amiknek a meghozásához erő kell. Hogy ott nincsenek politikai hazárdjátékok, összeszorított foggal a halálba küldött barátok, hogy ott nincs mocskos vég, és fájdalom, sőt, még hősi halál, és az előtte elmondott nagy beszédek sem, amiből az ember erőt merít. Hinnem kell, hogy egy ilyen helyen vársz rám. Hogy egy ilyen helyen vártok mindannyian.

De szerintem még nem megyek egy darabig.

Emlékszem arra, hogy kapartál fel aznap, az esőben, a holttestek közül. Sok mindent elfelejtettem, sok nagyon fontos dolgot, de azt hiszem, azt sosem fogom. Emlékszem, hogy mondtad, hogy ne bánjam meg, hogy ne érezzek bűntudatot. Emlékszem, hogy utasítottál, hogy álljak talpra. Ezt a parancsot most már életem végéig meg fogom tagadni, mert soha többé nem tudok felállni.

Pedig szeretnék. Szeretnék még egyszer járni. Futni. Csak átélni, hogy elbír a lábam. Szeretnék megfogni egy tollat a jobb kezemmel, és rendesen aláírni valamit, mint régen. Szeretnék mindkét szememmel látni. Szeretnék egy kicsit teljesebb lenni még egyszer.

De nem leszek. És az igazság az, hogy... így is szeretek élni. Azt hiszem. Például kiderült, hogy szeretek olvasni. Mindig katonai jelentések és halálozási ráták kerültek a kezembe - de két éve, pont mikor harminckilenc lettem, belekezdtem végre egy regénybe, és rájöttem, hogy élvezem. Korábban valahogy sosem jutott eszembe megpróbálkozni vele.

Szeretem az édes ízt. Szoktam cukrot szórni a teámba, mert most már megengedhetem magamnak. Erre is csak idővel jöttem rá. Meg arra is, hogy élvezem a zenét. Van egy hegedűs a főtéren, ahol a kölykök majdnem minden nap áttolnak, és egészen tehetséges. Legalábbis annak tűnik - azt azért nem mondhatom, hogy értek is hozzá, de az én elcseszett hallásomnak kellemes.

Aludni még mindig utálok. Az nem változott. Nem is hiszem, hogy fog. De a hajnalokat szeretem. Ha elég korán riadok fel, és még sötét az ég, meg szoktam várni, hogy kivilágosodjon. Szeretem azt a halvány derengést a háztetők felett.

Nem tudom, hogy te mit tennél a helyemben. Nem tudom, neked milyen lenne ez a világ. De azt igen, hogy te hittél bennem. Hogy akárhol vagy, tudtad, hogy elég erős leszek hozzá.

Úgyhogy várom, hogy találkozzunk. És ha eljön az idő, elmondom, milyen volt élni.

VÉGE


Megjegyzések

Népszerű bejegyzések