Mátrix: Feltámadások kritika

 ...avagy egy remek fanfiction az eredeti szerző tollából

Nagyon jól bánnak velem mostanában a filmesek, mert a Dűne után egy másik, számomra kedves science fiction univerzumba is lehetőségem nyílt visszatérni: sok év után ugyanis elkészült a Mátrix 4, Feltámadások címen. Vegyes érzéseim voltak már az első trailerek után is, mert bár tizenéves énem maga is álmodozott arról, hogy kedvenc hősei mégsem haltak meg, mégis van lehetőségük egy happy endre, egyúttal mindig elfogott az az érzés, hogy a történet kerek, lezárult: és bármilyen továbbszövése igazából csak rontana az üzenetén.

Ebben talán nem is tévedtem, mert a Mátrix: Feltámadások személyes véleményem szerint nem kimondottan jó folytatás, sőt, igazából negyedik résznek is nehezen nevezném. Inkább olyan, mint egy igényes fanfiction: kicsit modern, kicsit fix-it, kicsit kiszólogat a nézőnek, néhol a karaktereket sem igazán találja el, de azért látszik rajta, hogy szeretettel készült.

Ezen a plakáton Neo neóbb, mint az egész filmben. Majd megértitek, miről beszélek.

A történet szerint Neo, ismét Thomas Anderson néven egy videójátékos cégnél dolgozik: három sikeres játéka, a Mátrix trilógia hatalmas rajongótábort, és nagy hírnevet hozott neki, de ő nem elégedett. Álmok, hallucinációk kínozzák, életében összekeveredik a saját képzelete és a valóság – a kávéházban megjelenő nőben, Tiffany-ban is ismerőst vél felfedezni. Terapeutához jár, kék pirulákat szed, és próbálja meggyőzni magát, hogy csak képzelődik. Hamarosan azonban az egyik videójátékának programja életre kel, a főnöke azt állítja magáról, hogy ő az egykori nemezise, Smith ügynök, és feltűnik egy nyúltetoválásos lány is, akik mind azért küzdenek, hogy Neo visszatérjen a valóságba. Az egykori Kiválasztott kénytelen rádöbbenni, hogy az egész életét ellopták tőle…

A kritika spoileres, a teljes sorozatra, szóval azután ajánlom az elolvasását, hogy már megnéztétek a filmet. Zeneajánlónak a trailerben felhangzó White Rabbit igazán hangulatos, bár nem kifejezetten Mátrixos… szóval, ha hozzám hasonlóan a trilógiát is szeretnétek kicsit felidézni, akkor a Clubbed to death mindig egy jó választás.

Ha pedig készen álltok, vágjunk is bele!

Azért még mindig megy a kung-fu

Szerintem senki nem lepődik meg, ha azt mondom, 2021-ben egy Mátrix film egyszerűen nem nézhet ki rosszul. A hangulat ugyan erősen elüt a trilógiától, az esős-borongós utcákat és a zöld és szürke árnyalatait felváltja egy sokkal élénkebb, szinte már zavaróan napos világ, de ennek célja van: magáról az új Mátrixról is úgy beszélnek, mint egy természetellenesen tökéletesnek ható helyről. Azonban a változások ellenére maradtak ismerős elemek a látványban, kapunk furcsa térhajlításokat, természetfeletti ugrásokat, megnyúló tükröket, és esetenként némi bullet time is beköszön, amit immár a negyedik falat áttörve meg is neveznek.

Csak egy példa a nosztalgiára...

A verekedések kimondottan szórakoztatóak és jól megkoreografáltak lettek, Keanu Reeves pedig lehet, hogy idősebb már, de ütni azért még tud. A Mátrixot én sosem az akcióért szerettem (hiába nagy kedvencem a Forradalmak, azért a tíz perces Neo-Smith harcjelenetnél rendszeresen rátéved a kezem a gyorsítás gombra), de nekem határozottan bejött, hogy kevesebb az effekt, és sokszor inkább rendesen megmutatják a mozdulatokat. A végén sajnos kapunk egy abszurd motoros üldözést, amikor tömegével rohannak a zombi üzemmódba kapcsolt programok a főhősök után, ezt pedig túl is húzták, túl is gondolták, de az akciófilm részbe számomra nehéz belekötni.

Szintén kellemes nosztalgiaforrást jelentenek a flashbackek és bevágások az előző részekből, hol a Neo által tervezett videójátékhoz kapcsolódóan, hol már konkrét emlékekként. Vannak nosztalgikus beállítások, jelenetek, amelyek lényegében letükrözik az első három részt, de mindig csak egy-egy pillanat, egy-egy ismerős kép villan be, vagy mondat hangzik el, így nem mondhatjuk, hogy agyon nyomná a filmet. Fanservice, de az ügyesen kivitelezett, hangulatos fajta: azt mindenesetre elérte, hogy megint kedvem támadt megnézni az előző három részt.

Az OST nem kifejezetten emlékezetes, néha ott is hallhatjuk felcsendülni az ismerős dallamokat, a háttérzenék kellemesek, és a White Rabbitet még mindig egy remek választásnak tartom, de nem hiszem, hogy sokat fogom hallgatni.

Thomas Andersontól a vak messiásig… majd vissza Thomas Andersonná?

Azonban, ha a külsőségek után problémásabb vizekre evezünk, az első, ami számomra a Mátrix: Feltámadásokban feltűnt, az a régi karakterek gyenge kezelése. Ez természetesen főként Neón látszik, hiszen ő a főhősünk, őt követjük az idő jelentős részében. Keanu Reeves arca gyakorlatilag egybeforrt ezzel a szereppel, nem csoda, hiszen eredetileg is rá írták – itt viszont már kinézetre is nagyon más, és szerintem színészileg sem nyújtja élete alakítását. A Feltámadások Neója már szakállasan, hosszú hajjal jelenik meg, inkább idézve John Wicket, vagy a Cyberpunk Johnny Silverhandjét, mint a trilógia főszereplőjét.

Fontos hangsúlyoznom, nem azt vártam, hogy a régi főhős tér vissza. Telik az idő, és Neo helyzete is más: a korábbi, melankólikus cyberpunk környezet helyett, ahol a magányos, fiatal hacker egy tökéletes lázadó volt, itt a sokkal élénkebb, színesebb, látszólag vidámabb Mátrix rabja a főszereplő. Én személy szerint, mikor megláttam ezt a megváltozott arcot, kicsit Joe Millerre asszociáltam a Térség sorozatból. Egy változatlanul okos, és a szíve mélyén még mindig lázadó figurát képzeltem el, aki persze, idősebb már, bele is keseredett a terápiák és gyógyszerek tömegébe, de az esze a helyén van, és esetleg még némi cinizmust is kapunk tőle. Az asszociációt egyébként az elérhetetlen, de motiváló és cselekvésre sarkalló szerelem gondolata is erősítette bennem: ezután pedig a film Neója hatalmas csalódást keltett.

Ő ugyanis a film elejétől a végéig tesze-tosza és lassú felfogású. Makacsul ragaszkodik az álomvilághoz, ha vannak is sejtései, nem gondolja tovább őket, és nem von le következtetéseket. Mikor pedig felébred, sosem emelkedik fel igazán, nem kapja vissza a korábbi erejét és határozottságát: miközben elméletileg ismét Neo lesz, attitűdjét tekintve végig Thomas Anderson marad.

Neo (Keanu Reeves) megállítja a golyókat a Mátrix-ban és a Mátrix feltámadásokban: ugyanaz a helyzet, de kifejező. Az egyikben egy kézzel, erőlködés nélkül, nem védekező, hanem támadó pozícióban van. A másik esetén két kézzel, erőlködve képes ugyanarra.

Persze felmerülhet, hogy az első filmben is, az ébredés előtti Neo egy bizonytalan, erősen introvertált, szociálisan is szorongó karakterként jelent meg, aki a saját életében sem találta a helyét, és szüksége volt a többi szereplőre, hogy egyáltalán rájöjjön, ki ő valójában. A nagy különbséget az jelenti, hogy az első film Neója már ekkor is okos volt: kérdéseket tett fel, de nem azért, mert értetlenkedett, hanem mert célja volt velük, információt gyűjtött, próbálta értelmezni a helyzetét. Programozó volt, hacker, meglátott részleteket, gyanús elemeket a világban, és mert kutatni utánuk. Amikortól pedig megvolt a felébredése, teljesen kivirágzott. Egyik személyes kedvenc jelenetem az első film végén, mikor Smith-szel és az ügynökökkel szemben a folyosón kihúzza magát és felemeli a fejét – egyetlen mozdulat, mégis látszik, mekkorát erősödött a karakter, mennyire máshogy tekint magára és a környezetére. Addig egy irányítható báb volt, szüksége volt rá, hogy vezessék, onnantól ő dönt, az ő kezében van a cselekmény folyása. Ezt hangsúlyozza az, amikor egyetlen kezét lazán kitartva megállítja a golyókat – védekezik, de a mozdulatban nincs erőfeszítés, látszik, hogy felette áll azoknak, akikkel harcol. Az Újratöltve során már végig ezt az attitűdöt sugározza: még mindig hallgatag, még mindig introvertált, de társ a legénységben, egyenlő partner egy romantikus kapcsolatban, harcos és messiási figura a Mátrixban. Ha kell, akkor beszél, ha kell, akkor dönt. Ez pedig folytatódik tovább: mikor a Forradalmakban megvakul, és fizikailag egyre rosszabb állapotba kerül, a lelkiereje még mindig nő. Bátor, altruista, és teljesen tudatában van az erejének, ezzel pedig ki tud állni a gépek elé, és meg tud velük egyezni. A Feltámadásokból pedig ez a Neo hiányzott. Mert hiába kezd el visszatérni az ereje, hiába állít meg néhány golyót, hiába küld pár lökéshullámot az ellenségre, még a testbeszéde is más: itt ne várjunk kihúzott vállakat, felemelt fejet, vagy lazán kitartott kart. Ha tényleg csak egy John Wick-es, vagy Joe Miller-es attitűdöt kapunk, már az egy nagy fejlődést jelentett volna ehhez képest.

Onnantól pedig, hogy Neo karaktere széthullott, igazából a film egy jelentős részét rántja magával: elsősorban persze Trinity-t, aki itt „társfőszereplőnek” is tekinthető mellette. Ismét szeretnék kicsit kitérni a trilógiára: ezt a párost én nagyon szeretem. Trinity egy végtelenül talpraesett és vagány karakter volt a kezdetektől – már akkor boldogult, és rendelkezett egy kiforrott értékrenddel, mikor Neo maga még a botladozási időszakban járt. Pont ezért a főhőssel az első rész végéig lényegében csak kerülgették egymást: pillantások, megjegyzések sejtették, hogy alakul köztük a vonzalom, de egyikük sem lépett. Neónak szüksége volt Trinity-re, hogy megtalálja magát, de ahhoz, hogy tényleg jó és egyenlő partner legyen mellette, már el kellett jutnia egy pontig. Onnantól viszont, hogy felépült a kellő önbizalma, a kapcsolat is kölcsönösen támogató és egyenlő lett. Trinity ott állt mellette, segítette, lelkére beszélt, ha az kellett, viszont elfogadta a döntéseit, Neo pedig cserébe megbízott benne, kommunikált vele, és ha arra került a sor, akkor nagy kockázatot vállalva mentette meg. A szerelmük rengeteg fordulat katalizátora lett, tényleg egy egész két feleként működtek, és a leghangsúlyosabb, hogy egy stabil pontot képeztek a káoszban: azért volt annyira romantikus, és annyira egészséges a kapcsolatuk, mert miközben minden összeomlott, az az egy biztos maradt, hogy ők ketten számíthatnak egymásra.

Sokkal kifejezőbb képet akartam a páros dinamikájának eltérésére a trilógia és a negyedik film között (konkrétan a zárójelenetet, mikor Neo egy macskát simogat a háttérben, miközben Trinity elveri az ellenséget) de ez is látványos: míg az elsőn mindkét karakter határozott, és egymás mellett áll, a Feltámadásokban teljes mértékben Trinity cipeli magával Neót.

És miközben a Feltámadások hivatalosan pont erre a kapcsolatra helyezné a hangsúlyt, elveszi az eredeti dinamikáját. A koncepció maga nem rossz: az aktuális antagonistánk, az Elemző megfogalmazza, hogy a kettejük közti állandó vágyakozás, de a másik állandó elvesztése, és ezáltal a boldogság elérhetetlensége generálja azt az érzelmi alapot, amivel ő stabilizálni tudta a saját Mátrixát. Ugyanakkor a filozófia nincs igazán kibontva, a karakterek pedig nem tudják hozni ugyanazt, mint a trilógiában. Neo gyenge Trinity mellett, amin csak ront, hogy a film előrehaladtával a nőt tovább emeljük. Az eleve talpraesett és vagány karakterből egy konkrét Kiválasztott 2.0 lesz, minden előzmény nélkül. Több felismerése van a film során, mint a főhősnek, jósló álmokat kap, repülni kezd – tulajdonképpen onnantól, hogy a két karakter ismét egymásra talál, nem ténylegesen egy egész két felét látjuk, akik mennek a világ ellen, hanem Trinity-t, és a háttérből szurkoló párját. Sokszor, sok filmre hallom manapság, hogy „női karaktereket úgy emelünk fel, hogy a férfiakat háttérbe szorítjuk”, de ez az első, aminél sajnos én is ezt éreztem.

Amikor ez a szobor először megjelent, azért sikerült meghatódnom

Kapunk pár kiutalást az eredeti Morpheusra is (a program Morpheusra majd kitérek az új karakterek között), és sajnos egy Neóhoz hasonló csapást ő is elszenvedett: az idős Niobé elbeszéléséből megtudjuk, hogy a háború vége után a Tanács feje lett, mikor viszont a gépek újra fenyegetést jelentettek, ő a hitétől elvakultan nem tett semmit. Morpheus maga is egy taktikai zseni volt: azért is követték, mert jól vezetett. A karizmája nem merült ki a hitében – a személyiségének erős része volt, ami néha igen, veszélybe sodorta, de sosem tette ostobává. Csak néhány mondat, de annyira gyengévé tettük vele az egyik legtiszteletreméltóbb karaktert, hogy fájt nézni. Beköszön még kicsit Niobé is, aki az új, gépek és emberek által közösen épített város tábornoka, de rengeteg nyitvahagyott történetszálat esetében egyszerűen nem varrunk el. Nem derül ki, hogy együtt maradt-e a vőlegényével (noha említésre kerül, hogy a férfinek van egy unokája, sosem derül ki, hogy a nagymama Niobé-e), vagy Morpheusszal találtak újra egymásra, nem derül ki, pontosan mikor és hogyan érte el az aktuális pozícióját, és azt is csak tessék-lássék magyarázzák el, hogy miért veszítette el újra a hitét Neóban, akiben a harmadik film végére gyakorlatilag feltétel nélkül megbízott. Az egyik legfiatalabb, és ezáltal legkönnyebben visszahozható szereplő, Kölyök pedig fel sem tűnik.

Hogy azért a régi karakterek között is említsek néhány pozitív példát, Sati és Smith a film fénypontjai közé tartoztak. A harmadik rész napkeltéket festő programkislánya ennek az epizódnak az egyik fő manipulátorává nőtt fel, és nagyon jól állt neki. Az Orákulumot ugyan nem pótolhatta, de izgalmasra sikerültek a motivációi, és kevés jelenettel is jobban vitte előre a cselekményt, mint maga a főhős – örültem, hogy láttuk.

Smith (Jonathan Groff) zárójelenete is kellően kaotikusan sült el

Smith pedig vitán felül az abszolút kedvenc karakterem lett a Feltámadásokban. Nem mondanám, hogy jól kezelték, mert félreértés ne essék, Jonathan Groff Smith-ének igazából nem sok köze van Hugo Weavinghez. Az általa megjelenített karakter anarchista, de nem gonosz, nincs meg az az erős fény és sötétség ellentét, ami a trilógiában jellemezte a főhőssel való kapcsolatát. Igazából semmi mást nem akar, mint szabad akaratot és életet, ehhez pedig továbbra is antitézisét, Neót látja a kulcsfigurának, vagyis a korábbi antagonista ezúttal az egyik legaktívabb és legszórakoztatóbb segítővé válik. Ő az, aki kezdettől szórja a szarkasztikus, társadalomkritikus megjegyzéseket, és utalgat a főhősnek arra, hogy nincs minden rendben, mikortól pedig Neo felébred, egyértelműen készen áll rá, hogy inkább szövetséges legyen, mint ellenség. Harcolnak ugyan, de mindig a férfi kezdeményez, Smith inkább csak sodródik az árral, és meghozza közben a maga döntéseit – néha pedig még a színészváltásra is kiutal a maga végtelenül laza módján. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, nekem ő vitte el a hátán ezt a filmet.

A Fehér Nyúl és az új Zion Io lakosai

Mivel a történeten belül is volt egy hatalmas időugrás (Neóék számára húsz, a való világban hatvan év telt el), nem csak a valóságban, ezért természetesen nem lehetett az egész filmet elfuttatni csak a régi gárdával. Kaptunk egy teljesen új hajót, teljesen új legénységgel: a kapitányunk, Bugs pedig ugyancsak a film legerősebb elemei közé tartozik. Az első pillanattól imádtam, ahogy megjelent a kék hajával és a tetoválásaival (mi, kék hajú lányok tartsunk össze), erre pedig csak ráerősített, ahogy egyre jobban megismertük. Bugs kicsit az ennek a filmnek, ami Morpheus volt a trilógiának: hívő, néhol kicsit túlzottan optimista, kockázatvállaló, karizmatikus, de mindeközben értelmes és határozott. Kutatja a válaszokat, és ha lehetőséget lát, lecsap rá, ezzel pedig ő is egyike azoknak a szereplőknek, akik a legaktívabban viszik előre a cselekményt. A motivációi kicsit kibontatlanok – megtudjuk, hogy látta Neót, mikor egyszer felébredt és megpróbált kilépni (ezt később egy sikertelen öngyilkossági kísérletnek állítják be), és azóta keresi, de azt, hogy pontosan mennyit tud róla, mi tartotta benne ennyire a lelket, elég felületesen kapargatjuk. Sajnos ebben is rokon az eredeti trilógia Morpheusával: határozottan emlékszem, hogy örök kritikám, hogy mennyire keveset tudunk meg róla.

Bugs (Jessica Henwick) és Neo

És ha már Morpheus, fontos új karakter lett a Neo által írt (és Yahya Abdul-Mateen II által alakított) „program-Morpheus” is: Ez a figura hivatalosan azért született, mert mikor kezdte megsejteni, hogy csapdában van, Neo létrehozott egy programot, amelynek segítségével ő könnyebben kivezethető lesz az álomvilágból. Ez egyébként talán az első és utolsó olyan elem a filmben, amiben megcsillant a régi, okos főszereplőnk is, aki igenis meg tudta kerülni a rendszert. Morpheus maga egyébként szórakoztató, és rendkívül laza karakter, vannak igazán emlékezetes pillanatai, viszont sajnos rá is igaz, ami Smithre: hiába üdítő a személyisége, nem sok köze van az eredetihez. Kevésbé bölcs, kevésbé karizmatikus, sokkal inkább egy önmagát, a stílusát kereső csapattag, mint ténylegesen „az álmok istene”, aki felébreszt.

Mellettük még ott van a teljes legénység, Shepard, Lexi mind nagyon kellemes és szerethető figurák lettek, viszont még annyi idő sem jutott rájuk, mint Bugsra vagy Morpheusra, így igazán kötődni hozzájuk, vagy gondolkodni rajtuk nagyon nehéz.

Akire még szánnék egy bekezdést, az az új antagonistánk, az Elemző. Ő ellentétben Smith-szel, nem anomália a rendszerben, hanem az Orákulumhoz és az Építészhez hasonló program, a Mátrix aktuális alkotója. Pontosan ezért elképesztő csalódást jelentett.

Az Elemző (Neil Patrick Harris) mint Neo terapeutája

Az Orákulum és az Építész karakterei felmérhetetlenül a főszereplők felett álltak. Neo konfrontálódott az Építésszel, de nem harcolt vele, kapott segítséget az Orákulumtól, de maga a nő sosem vett részt aktívan a konfliktusban. Elpusztítani nem lehetett őket, az Orákulum még Smithen keresztül is tudott üzenni, néha pedig egyszerűen testet váltott. Manipulátorok voltak, akik végső soron túléltek, és levonták a következtetéseket. Köztük is volt egyfajta ellentét: ők voltak az érzelem és a logika, a tökéletes tervezés és az intuitív alkotás. Az Elemző hivatalosan az ő szintjükön mozog az érzelmekre, és az említett vágyakozás-veszteség dinamikára felépítve a saját színes világát, de hozzájuk képest mégis nagyon kevés. Túlél ugyan, elméletben, de Trinity probléma nélkül elveri, Smith szétlövi – Neóval szemben aktívan harcolnia kell, ügynököket (vagyis botokat) küldeni rá, nem képes olyan finom manipulációkkal dolgozni, mint az elődei. Neil Patrick Harris láthatóan élvezi a szerepet, és hozzá köthető az egész film talán legmélyebb jelenete is (a bullet time a garázsban, Neo és Trinity között), de az egész figura túl komikus és túl gyenge ahhoz, hogy igazán ütős ellenfél legyen. Azt már csak mellékesen megjegyzem, hogy a háttértörténete, miszerint ott volt Neo halálánál, és „meggyőzte az öltönyösöket”, hogy feltámaszthassa, ismét kicsit fanfic-es: valahogy meg kellett magyarázni a dolgot, és hirtelen nem volt jobb ötlet.

„A célunk két szóban: bullet time” avagy mi lett a filozófiával?

Ha a karakterkezelést félretesszük, akkor ez az a pont, ahol számomra igazán nagyot bukott a Mátrix: Feltámadások. A Mátrix trilógia valódi erejét az adta, hogy folyamatosan mozgatta az elmét. Beszélőnevektől és szimbólumoktól kezdve a létfilozófiai és társadalomkritikus töprengéseken át a bibliai és mitológiai párhuzamokig tényleg mindent felsorakoztatott az a film és ezek remekül elfértek az akció mellett. Persze, az is megtalálta a számítását, aki inkább a verekedésekért és az effektekért nézte, de nem véletlenül lettem én is ekkora rajongó: a mai napig az egyik legelgondolkodtatóbb mű, amit láttam, és sosem tudtam rávenni magam, hogy tisztességes elemzést írjak belőle, mert egyszerűen kevésnek érzem magam hozzá.

A Feltámadások viszont nem viszi tovább az első három rész gondolati ívét. Neo messiási életútja tényleg lezárult a harmadik részben, az áldozattal, nem nagyon lehet tovább építeni. A film megpróbálja megalkotni a saját filozófiai alapját, részben, már említett módon az érzelmek, és elsősorban a szerelem szerepére fókuszálva az ember életében, és elég sok benne a társadalomkritika is. Ez utóbbi talán a legjobb döntés az egészben, mert amikor a Feltámadások maróan cinikus lesz, akár Smith-en, akár a kicsit ripacs Merovingin keresztül, akár egyszerűen Neo videójátéktervezői vonalán (ahol kelletlenül szembesül a ténnyel, hogy a Warner Bros bizony nagyon akarja azt a Mátrix 4-et, akkor is, ha számára úgy kerek a történet, ahogy van), akkor elképesztően szórakoztató. Viszont az önirónia, a fogyasztói társadalom és a média kritikája képtelen elvinni a hátán az egészet, azon kívül pedig nincs igazán stabil gondolati alap.

A gépek ábrázolása is megváltozott: míg a trilógiában (és különösen a kiegészítő filmben, az Animátrixban) egy összetett mesterséges intelligencia koncepciót láttunk, ahol a gép tudatos és érző lény volt, de változatlanul logikus, hazudni képtelen, és az ideális világ felé törekvő (ezáltal pedig meggyőzhető), itt túlságosan emberivé válnak. Az Elemzőn kívül, aki triviális hibákat vét és esendő, még egy háborúról is tudomást szerzünk a gépek között, mikor a Mátrixban már nem volt elég ember, és ezáltal nem termelődött elég energia. Egy gép nem így gondolkodik, ha nincs elég energia, a kevésbé fontos rendszereket lekapcsolja, csökkenti az Őrszemek számát, és megvárja, hogy felteljen az a virtuális valóság, mert nyilvánvalóan fel fog, hiszen nem mindenki lépett ki már akkor sem, mikor egyszerűbbé vált. Elveszett a hideg logika, és a békére törekvés gondolata, ezáltal az összetett ellenségből pont akkor lett „gonosz robot” mikor a film azt akarta sugallni, hogy a gépek is komplexek és meg kell őket érteni.

De azért megéri?

Fanart Neóról és Trinity-ről
(Forrás)

Semmiképp nem állítom, hogy a Mátrix: Feltámadások rossz film. Csak ahogy a bevezetőben említettem, számomra olyan volt ez a mozi, mintha egy fanfictiont látnék a képernyőn. Árad belőle a szeretet a sorozat iránt, tele van nosztalgiával és humorral, és meg-megcsillan benne a megcsömörlöttség a rohanó, rebootokat és folytatásokat tömegével gyártó filmipar irányában, még úgy is, hogy a film ezzel kicsit önmagának is görbe tükröt mutat. De ahogy sok jó fanfictionnél is, az ember megdicséri az írót, de nem könyveli el kánonnak a munkáját, úgy én is hasonlóan tekintek a Feltámadásokra.

Mert nekem a kaland véget ért ott, ahol Neo feláldozta magát Smith-szel szemben, ahol a polipok elmentek Zionból, ahol az Építész kiegyezett az Orákulummal, és megszületett a szabad akarat és a rend egysége. Elvesztettem két hőst, de gyönyörű kimenőjük volt, és mindig kis gombóccal a torkomban, de mégis elégedetten nézem majd az utolsó képsorokat. Mert vannak hősök, akiknek nem kell feltámadni.

Hamarosan újra jelentkezem:

Valentine Wiggin