Maradjatok gyerekek? II. – A Szirt Krónikái

…avagy a legsötétebb darkfantasy, amit valaha olvastam

Az Elsüllyedt Világok után egy másik nagy gyerekkori kedvencemet is elő akartam venni, és mivel régen is volt tényleges könyvajánló a blogon, most meg is ragadtam rá az alkalmat.

A Szirt Krónikái Paul Stewart és Chris Riddell szerzőpáros közös munkája (akiknek a leghíresebbé vált Szirt mellett például a Dinkafölde c. trilógiát is köszönhetjük – ez gyakorlatilag tökéletes ellentéte ennek a regénynek, könnyed, abszurd Gyűrűk Ura paródia). Chris Riddell az írói szerepe mellett az illusztrációkat is adta a sorozathoz, ami nagyon egyedi hangulatvilágot eredményezett – kicsit idézve az Emlékek Őre elemzésemet, montázsokkal is dolgozom majd a bejegyzés során, de azért mutatok pár illusztrációt is, mert nagyon szép, részletes rajzokról van szó. A regényt, noha az ifjúsági könyvek polcán találjátok, én nagy jóindulattal sem merem gyerekkönyvnek nevezni – rendkívül sötét világú steampunk fantasy, amiben csak a szereplői életkora az, ami ténylegesen közelebb hozhatja kiskorú olvasókhoz.

Az eredeti terv az volt, hogy a fejlécképet a saját példányaimmal készítem el, de sajnos az Éjfél Mennykőváradont kölcsönadtam... vagyis a Jófogás.hu-ra feltett teljes sorozat, és a picrew egyik avatar készítője adta ennek az alapját. Egy fellegkalóz Valentine, aki éppen rádöbben, miket olvasott gyerekként...

Felépítését tekintve kicsit Star Warst idézve egy fellegkalóz vérvonalat, a Verginixeket követünk a szérián át (a tizedik „Immortals” – A Halhatatlanok c. kötetig), de magyarul csak egyetlen trilógia, Arborinus ’Ágos’ Verginix története jelent meg (Erdőmélye, Felleghajtó, Éjfél Mennykőváradon), így egyelőre én is csak erre fogok fókuszálni.

A történet szerint Ágost gyerekként kiteszik a szülei Erdőmélyén, a sötét vadonban, ahol különleges és hátborzongató lények élnek. Egy fatroll család veszi magához, és neveli fel, a fiú azonban sosem találja a helyét köztük. Végül egy napon elkövet egy hibát, amelyet fatroll gyermek sosem tenne – letér a kitaposott útról. A rengetegben ezernyi veszély várja, folyamatos küzdelmet kell vívnia az életéért, de úgy tűnik az események végül pont oda sodorják, ahol lennie kell: a családhoz, ami annak idején eldobta magától, de aminek nyughatatlan vére meghatározza az egész életét…

Az elemzés természetesen spoileres, elég részletesen tervezem tárgyalni az egész trilógiát, szóval érdemes lehet először adni egy esélyt a könyveknek. Ha zenét akartok hallgatni, nekem határozottan visszaadta a hangulatot a Nightwishtől az Alpenglow, de – ha nem is tökéletesen illeszkedik az itt szereplő repülő kalózokhoz – lényegében rakjatok fel bármilyen számot, ami kicsit kalóz életérzést kelt bennetek, mert nagyrészt ekörül forog majd a történet.

Vágjunk is bele!

Az élhetetlen világ – avagy a Szirt világképe, és az ok, amiért nagyon sötétnek tartom

„Az ismeretlentől a bolondok és a gyengék félnek”

A Szirt Térképe - egyben szép példa arra, milyen gyönyörű a regény rajzolása

A Szirt világa erősen eltér a klasszikus, európai fantasy környezetektől: szinte azonnal feltűnhet, hogy emberi karakterei gyakorlatilag nincsenek. Rengeteg a humanoid faj, különböző trogoktól elkezdve a trollokon, goblinokon és manókon át, de akadnak kissé antropomorf madarak is: az emberhez legközelebb álló figurák a fourthlingek (negyedvérűek) kinézetre azonban inkább tündékre hasonlítanak hegyes füleikkel. Már ez is mutatja, hogy a világ teljesen más szabályrendszer alapján működik, mint amit megszokhattunk. Ahogy a neve is mutatja, a történet egy Szirten játszódik, ami a semmiből ered, és a Nyílt Ég fölé nyúlik. A lakói úgy tudják, az élet a Nyílt Égből érkezett, és oda tér vissza, de nincsen kiforrott vallásuk, sem semmi misztikus a szemléletükben: a szereplőgárda sok befolyásos tagja tudós, erősebb-gyengébb morális korlátokkal, akik az élettől az időjárás jelenségeiig próbálják felderíteni a világuk működését, és teljesen elutasítanak minden babonaságot. Tényleges mágia nem létezik: bár maguk a lények és helyszínek sok esetben tekinthetőek mágikusnak, és előfordulnak elemek, amik utalnak valamilyen felsőbb hatalom létére (például Erdőmélyén, a sorssal kapcsolatos jóslatok jelentős része végül be is válik), de nem beszélhetünk varázslókról, a mágia nem könnyíti meg a szereplők mindennapjait. A technológiával, az eszükkel, a nyers erejükkel kell boldogulniuk, náluk sokszor felmérhetetlenül hatalmasabb fenyegetésekkel.

A világ fejlettsége steampunk jellegű – noha nem tényleges gőzgépekről beszélhetünk, de különösen a városias területek nagyjából újkori hangulatot keltenek, gyárak, kereskedelmi szövetségek, mechanikus eszközök, tudomány, és persze aktív kalózkodás jellemzi a világot. A civilizált környezetek erősen lezüllöttek morálisan: Alvégvárosban a pénz az egyetlen úr, a szegények minden nap keményen dolgoznak a túlélésért, sokszor tiszta ivóvízhez sem jutnak (ennek problémája képezi a Felleghajtó alapgondolatát) míg a gazdagok jóformán élősködnek rajtuk. A Kereskedelmi Szövetségnek a fellegkalózok fekete piacát leszámítva gyakorlatilag monopóliuma van, a tudósok pedig, akik Mennykővárad lebegő városában, nagy jólétben élnek, nem igazán törődnek a lenti világgal – az Alvégvárosiak egy része álmodozik róla, hogy egy napon feljuthat oda, mások viszont mélyen megvetik a tudósokat, akik csak a saját céljaikat hajszolják, és egyáltalán nem törődnek az átlagemberek fájdalmával.

A városias területeken kívül a Szirt világának fontos részét képezi Erdőmélye, a másik lakott terület – ez az eredési ponthoz egészen közel elhelyezkedő hatalmas rengeteg, benne változatos lényekkel. Erdőmélye egyes közösségei ugyan morálisan sokkal szimpatikusabbak, mint Alvégváros lakói (a fatrollok között láthatóan nagy érték a család, a közösségek összetartóbbak, a mészárlók is barátságos, nyitott lények), de egyúttal rengeteg horrorba illő kolónia és lény is fogadja az utazókat. Erdőmélyén tilos letérni az ösvényekről – aki megteszi, azt elveszettnek, halottnak tekintik, mert nem látnak esélyt rá, hogy visszatér. A rengeteg élelmet kereső vadállat mellett a történet egyik legsötétebb lénye (és az Erdőmélye „főgonosza” – erősen idézőjelesen, de ezt majd kifejtem a konkrét regénynél is) az Árnylidérc – ez a karakter korlátlanul képes alakot váltani, manipulatív, rosszindulatú, és létezésének egyetlen célja a pusztítás. A Peremvidéket kísérti, de sokszor Erdőmélyén magán is látni: elcsábítja az embereket, hízeleg a büszkeségüknek, aztán lerántja őket a mélybe. Már a második kötettől egyértelmű, Alvégvárosban csak rejtetten van jelen, de Erdőmélyén virágzik a rabszolgakereskedelem is: a Nagy Futómadár Rabszolgapiacon jóformán bármilyen élő áruba bocsátható.

A két fő helyszínen túl még teszünk kitérőket a trilógia során (főleg a Felleghajtóban) az Alkonyerdőbe, ahol az idő jóformán megállt a fény és sötétség tökéletes határvonalán, így többé nem létezik benne a halál sem – ellenben fokozatosan felőrli az ide érkezők elméjét, szörnyű illúziókkal tartja őket csapdában, akár egy örökkévalóságig. A Bűzláp élhetetlen, veszélyes lápvidék, ahol könnyen elsüllyedhetnek az óvatlanok, a Kőkert, a Szirt csücske pedig lényegében tényleg egy kert, ahol lebegő sziklák növekednek, és csak fehér hollók élnek, amik agresszíven elüldöznek szinte bárkit a területükről.

Ha megfigyeljük, elmondható, a Szirten jóformán nincsen klasszikus értelemben élhető, vagy kellemes terület. (Talán az egyetlen kivételnek az eredési pont, a Forrásvidék tekinthető, de erre majd szeretnék még visszatérni az Éjfél Mennykőváradonnál.) Vannak közösségek, biztonságos menedékek, ahol le lehet élni egy életet, teljes nihilizmusban, úgy, hogy az ember szigorúan csak magára, és a hozzá közelállókra fókuszál, de abban a pillanatban, hogy valaki a nagy egészet akarja látni, érdeklődik, és problémákat akar megoldani, a világ fájdalmasan sötét lesz. Ágos, a főszereplőnk pedig pont ez a karakter: miközben több ponton is lehetősége lenne békésen elvegetálni, három köteten át ő válik azzá az idealistává, aki összeszorítja a fogát, és megpróbálja a lehetetlent – felülemelkedni a Szirt világának sötétségén.

Erdőmélye – túlélő horror, gyerekszemmel

„- Igenis, vagyok valami! – kiáltotta. – Vagyok valaki! Ágos vagyok, aki letért az útról, és aki túljutott Erdőmélyén! Én én vagyok!”

Az Erdőmélye felütése klasszikus fantasy regényre emlékeztet, sőt, kicsit talán Young Adult hangulatú is. Ágos, a főhős nem ismeri a valódi szüleit, fatrollok között nő fel, ahol azonban nem találja a helyét: nyughatatlan természetű, kíváncsi, eltökélt, és kinézetre is erősen eltér a kortársaitól. A korabeli fiúk zaklatják, és esetenként meg is verik (a neve, Ágos – angolul Twig, vagyis ágacska – részben arra is utalhat, hogy a nagydarab fatroll fiúk között egy vézna és magas termetű gyerek), az apja pedig nem áll ki mellette, mert úgy véli, meg kell erősödnie, és meg kell védenie magát. Az anyjával, Veselkével ugyan bájos és szoros a kapcsolata, de ez önmagában nem ad neki elég biztonságot, vagy célt, az életéből pedig látszólag nincsen semmilyen kiút. A fellegkalózok világa ezen a ponton még látszólag elérhetetlenül távol van tőle: bár már a regény legelején találkozik a kereskedni érkező vérszerinti apjával, a nevelőapja elhúzza tőle, Veselke pedig azt meséli, hogy a fellegkalózok gyerekeket rabolnak a hajóikra. A fiú kíváncsisága ettől még nem vész el, vonzza az ég, vonzza az Erdőmélyén túli világ, de meghajtja a fejét a családi elvárások előtt. Az egyetlen emlék, ami bizonyítja, hogy máshonnan jön az „immijének” nevezett kis kendő a nyakában – erről később kiderül, hogy az anyja, Marina hímezte neki, mikor az apja eldöntötte, hogy nem tarthatják meg.

Aztán az egyik faluból a másikba indulva (a nevelőszülei a kalózoktól féltve a nagybátyjához küldik), bámészkodik, és letér az útról, majd mélyre keveredik a rengetegben. Innentől kezdve pedig az Erdőmélye a klasszikus kiválasztott történetből pillanatok alatt túlélőhorrorba fordul. Ágost senki nem nézi ki magának: a legtöbb ellenfél, akivel találkozik nem őt, mint főhőst akarja elpusztítani. Legtöbbjük egyszerűen éhes állat, aki könnyű zsákmányt lát benne. Ágos ráadásul ezen a ponton teljes mértékben gyerek még. Valószínűsíthető, hogy az Erdőmélye alatt maximum kiskamasz (9-12 év között jár), így ábrázolják a képeken, ilyen a viselkedése is. A Felleghajtóra nem tudjuk, mennyi idő telik el pontosan, de valószínűleg jónéhány év: ez az egyetlen kötet, ahol említik is az életkorát, egyszer kijelenti, hogy tizenhat éve született. Az Éjfél Mennykőváradon esetén pedig kapunk egy kis csúsztatást az idővel (sok szempontból olyan, mintha csupán hónapok telnének el a két regény között, de viselkedés, karakterfejlődés, ábrázolás és történések tekintetében is inkább éveknek hat – a leírásokban Ágosra már nem fiúként, hanem fiatal férfiként hivatkoznak, Csuklyacsuk megnevezetten kamasz, és nyilvánvalóan évekkel fiatalabb nála, sőt, még az egyik borítón olvasható vélemény is említi, hogy „Ágos már felnőtt, de a haja még mindig ugyanolyan király”), de alapvetően én az elemzésben fiatalfelnőttként kezelem majd a főhőst. Az Erdőmélye alatt viszont pont ezért kimondhatjuk, egyáltalán nem áll készen arra a küzdelemre, amivel szembesülnie kell. Az első fejezetekben még alig mer aludni, nem tudja megszokni az erdő rémisztő zajait, többször hiányolja az anyját, éhes, és teljesen megvezethető, mert egy magára maradt kisfiú. Egyúttal azonban egy tulajdonsága már ekkor nagyon szimpatikus: egyszer sem merül fel benne, hogy feladja.

Miközben Erdőmélye minden sötétsége a nyakába zúdul, és tényleg csupán egy-egy fejezetre tud megpihenni (például a mohamedvével, vagy a mészárlókkal) ezeknek az eseteknek pedig gyakran csak még fájdalmasabb vége lesz (a mohamedvét a mók-mókok gyakorlatilag teljesen elpusztítják, és ezt Ágos végignézi, a mészárlók ugyan szívélyesek, de később közlik vele, hogy nem maradhat, nem tartozik közéjük, és vissza kell térnie a saját fajtájához), de mégis összeszorítja a fogát, és megy előre. Kivágja magát az emésztő gubóból, kiküzdi magát a vértölgy gyomrából, él a lehetőségeivel, és rendíthetetlenül reménykedik, hogy az út végén talál valami jobbat. Naiv, gyerekes, és ezek a tulajdonságai szükségszerűen egyre jobban vesznek el, de közben megcsillan az esze, a kitartása és a bátorsága is. Egy kimondottan meglepő elem, hogy bár kalózkapitányként nagyon fontos eleme lesz a személyiségének a karizmája, és az, ahogy maga mellé tudja állítani, és maga mellett tudja tartani az embereket, ennek az Erdőmélyében még kevéssé látszik előképe: Ágos nem fél elfogadni a segítséget, és képes barátságokat kialakítani, de egyben kényszerűen magára fókuszál, mert ha mindig más érdekeit nézné, esélye sem lenne életben maradni. Az egyetlen, amit viszont érdemes megfigyelni a továbbiakban, hogy amelyik kapcsolata kialakult, azt már őrzi: gyakorlatilag az egész karakterdizájnja mementókból épül fel, amiket az első kötetben gyűjtött. Ezek közé tartozik az immije (a bölcsőkendője: ez a vérszerinti család emléke, amit felnőttként is hord), a hajviselete (a fatrollok csomózott frizuráját viseli, még akkor is, mikor már egyáltalán nem fatrollként él), az amulettjei (a nyakában hordja a mohamedve kihúzott fogát, kap egy váratlan veszélytől óvó amulettet Porcog, a mészárló anyjától, sőt, a Felleghajtó elején egy másik mészárlótól, Szíjastól vesz egy további amulettet is, ami „megvédi az ismert félelmeitől”), és a tüskebunda mellény (ugyancsak a mészárlóktól). Ágos gyerekként nem beszél sokat arról, hogy ebben a helyzetben milyen fontosak számára az apró kedvességek, de láthatjuk, hogy egy életen át őrzi a jelképeiket.

Az Erdőmélye során azon túl, hogy kétségbeesetten próbál túlélni, Ágos küzd azzal a kérdéssel, amit gyakorlatilag a regény felütése magában az olvasóban is elindít – van-e benne bármi különleges? Tényleg csak egy ostoba, aki otthagyta a kitaposott utat, és ezért fel fogja őrölni az erdő, vagy van valamiféle sorsa, van valamiféle szerepe? Pusztán szerencse, és a saját ereje és leleményessége, ami megmenti, vagy vezet valahová az egész küzdelem, amin át kell mennie? Az Erdőmélyében ez a kérdés folyton nyitott és folyton hullámzik. Ágos hol belefut egy jósba, aki nagyon furcsa jeleket kap vele kapcsolatban (mikor eldöntené a pálcáját, hogy meghatározza, merre vezet az útja, a bot állva marad – azt jelzi, hogy az égbe), és rövidesen találkozik is az apjával, akiről kiderül, hogy fellegkalóz… de az apja hátat fordít neki, ismét magára hagyja, ráadásul egyértelműen közli vele, hogy nem kívánt gyerek volt, és neki „döntenie kellett, hogy kapitány lesz, vagy apa”. Tanúja egy tudós szarvmadár kikelésének, aki kijelenti, hogy innentől mindig figyelni fogja, és a sorsa Erdőmélyén túl teljesedik be, de többször is életveszélybe kerül, és nem kap segítséget, olyan, mintha a titokzatos oltalmazás teljesen cserben hagyná (a hárpiatrogok között meg is jegyzi, hogy ezek szerint „annyi a sorsa, hogy egy elkényeztetett kis liba házikedvence legyen”). Végül az Árnylidérccel szemben konfrontálódni is kénytelen ezzel a kérdéssel – ő az Erdőmélye végső gonosza, aki kicsalja a fiút a Peremvidékre, és közli vele, hogy vele volt az egész útján, figyelt rá, és látja, hogy különleges.

Ágos kezdetben gyanakszik rá, ismeri a történeteket, de végül bedől a csábításnak – meg akarja fogni a kezét, hogy vele tartson, és közben lelép a Szirtről. Az Árnylidérc ekkor a fejére olvassa, hogy mindenkit csapdába tudott ezzel csalni, mert mindenki többnek hiszi magát másoknál: végül közli Ágossal, hogy ő is „senki és semmi” majd ledobja a Szirtről. Ágos végső soron a zuhanás közben, mielőtt teljesen elveszítené a reményt, visszaüvölt neki (a kiemelt idézet), és ebben a pillanatban érkezik meg érte a szarvmadár, hogy ledobja az apja hajójára. A teljes regénysorozatot tekintetbe véve az Erdőmélye ezen végső jelenetének, és lényegében egész cselekményének egy borzalmasan egyszerű üzenete van: Ágos alapvetően nem különleges. Nem kiválasztott, nem csodálatos főhős, hanem egy egyszerű gyerek. Azáltal válik, az utolsó jelenetre különlegessé, hogy eldönti. Felvállalja a döntést, hogy letért a kitaposott útról, a túlélését nem hajlandó a vakszerencse számlájára írni, elfogadja, hogy a szenvedés kellett ahhoz, hogy visszataláljon az apjához. Felhők Farkasa az utolsó jelenetekben végül el is ismeri előtte az igazságot, és a bocsánatát kéri, amiért sorozatosan cserben hagyta: Ágos végül ezt is képes elfogadni, és készen áll arra, hogy a férfi mellett ténylegesen fellegkalózzá váljon. A regény zárásában az apja végül számonkéri, hogy „miféle neve van”, és „illik-e ez Felhők Farkasa fiához”, Ágos azonban nem mond le a nevéről: az, ahogy ő ragaszkodik a fatrollok között kapott egyszerű, szinte már becenév jellegű beszélőnévhez, megint csak jól mutatja, milyen stabil öntudatot épített az első kötet végére.

Felleghajtó – felelősség és veszteség kamasz szemmel

„- Új viharmennykövet akartam felfedezni, tiszta viharmennykövet. Olyat, amelyik frissen született a Nagy Viharban. Alkonyerdőben. Nem így… hogy a gonosz kincskereső holtak körme alól kaparja ki.
- Ó, Ágos – nyögte a professzor. – Ágos, édes fiam… - újból köhögni kezdett, mély, reszelő hangon. – Célok és eszközök.”

A Felleghajtó már említett módon nagy időugrással veszi fel a fonalat az Erdőmélye után. Ágos immár az apja mellett tanul, és rajong a felleghajózásért. Bár fiatal és tapasztalatlan, de folyamatosan tanulni és fejlődni akar – ezzel kicsit túlzásba is esik, mert elég kamasz ahhoz, hogy egyre nehezebben tűrje a korlátokat egy olyan környezetben, ahol viszont azok a normális együttélés, a sikeres munka, és a kölcsönös bizalom alapját képezik. Az apjával való kapcsolata erre a kötetre már abszolút meghatározóvá válik. Míg az Erdőmélyében csak néhány jelenete van Felhők Farkasával (a továbbiakban néha Quintként is hivatkozom majd rá, mert a ragadványneve borzalmasan hosszú), addig a Felleghajtó teljes első felében közösen vannak színen, és a másodikban is sok hivatkozás történik a férfire. És bár a kapcsolat sokkal pozitívabb, mint az első kötetben, ahol Quint rendszeresen cserben hagyta őt, de még mindig erősen kétarcú, immár mindkettejük hibájából.

Az egyik legerősebb kérdés a regény elején, hogy bár a fiú büszke rá, hogy a fia lehet, és Felhők Farkasa maga egyértelműen szereti is őt, de a férfi nem vállalja fel, hogy van egy örököse, továbbra is ragaszkodik mások előtt a narratívához, hogy a fia évekkel ezelőtt elveszett az erdőben, és Ágos csak egy fiatal matróz, akit a szárnyai alá vett. A probléma pedig ezzel kapcsolatban elég összetett – egyrészt, ezzel a döntéssel direktben szembemegy mindazzal, amit Ágos már az Erdőmélye során elért. Nem ismeri el, nem hagyja, hogy önmaga legyen, és korlátozza a fejlődésben, ami végső soron ahhoz vezet, hogy a fiú kényszeresen bizonyítani akar, hibákat vét, veszélybe sodorja önmagát és másokat. Az első hibája után, a regény elején ki is fakad a férfire („Szégyelled, hogy a fiad vagyok? […] És ebben mi az újdonság?”), többször említi, hogy a szigor, amit Felhők Farkasától kap, folyamatosan bántja, még akkor is, mikor érti az okát. Másrészt viszont Quintnek jó oka van meghozni ezt a döntést, mert sejti, hogy áruló van a hajón, aki könnyen tudná zsarolni őt a fiával – ellenben egy lényegtelen kis matrózzal nem fog törődni. A két probléma között az összeköttetés, hogy a férfi egyszerűen nem kommunikál Ágossal, legfeljebb ködös utalásokat tesz, azzal pedig nem lehet megoldani a dolgot. A fiú össze van zavarodva, teljesen vegyes jeleket kap – miközben négyszemközt van egy szerető, de űzött és bűntudatos apja, aki a széltől is óvná, a felleghajón van egy szigorú kapitánya, aki nem hisz benne, nem támogatja, és nem oszt meg vele semmit. Ágos pedig egyrészt tizenhat éves, másrészt az egész élete arról szólt, hogy a kezébe kellett vennie a dolgokat, ha egyről a kettőre akart jutni, tehát ezúttal is megy a saját feje után… és teljes mértékben belebukik.

Az Erdőmélyével ellentétben a Felleghajtó esetén a főhős már nincs egyedül. Míg ott kicsit önzőnek lenni és saját magára fókuszálni a túlélés záloga volt, ezen a ponton potenciálisan mások halálát eredményezi. A döntései először egy fontos rakomány elvesztéséhez vezetnek (aminek eredményeképpen a Felleghajtó legénységének viharmennykővadászatra kell indulniuk – ez az egyik legveszélyesebb tevékenység a Szirten), később sértettségében kikotyogja az igazságot a származásáról Sívó Szmötyinek, a fedélzetmesternek, aki történetesen pont az áruló a hajón, végül pedig az apja nélkül, egyedül ragad az Alkonyerdőben a legénység maradványaival… kamaszként, tapasztalat nélkül, a baj egyik fő okozójaként kényszerül rá, hogy embereket vezessen, és nem tudja egyben tartani a csapatot. Az apja legénysége bár szereti és a hajó fontos tagjaként kezeli (az egyik első fejezetben meg is dicsérik, mikor a fiú tudása Erdőmélyéről sokat segít nekik egy alkuhelyzetben), de egyúttal gyereknek tekinti még – Mennydörgő Tem például „a kis Ágosként” hivatkozik rá. Többeket elveszít magában az erdőben, majd később a lápon átkelve is, sőt, a regény második felében párbajoznia is kell egyet Ujjszedő Kramppal – vagyis, ha túl akar élni, az egyetlen megmaradt társával, Mauginnal együtt, életében először nem csak menekülnie és küzdenie, de konkrétan ölnie kell. Ágos korábban megtalált öntudata erős próba elé kerül, mert alig kap támogatást, de annál többet kellene adnia.

Gyakorlatilag három ember van, akit Ágos „stabilizáló” karaktereinek tekinthetünk ebben a regényben: az egyik ismételten, maga Felhők Farkasa. Az apja bár nagyon sokáig nagyon zavaros jeleket küld, az Alkonyerdőbe való zuhanás előtt egyértelműen ad a fiúnak egy utolsó, nagyon erős motivációt és bíztatást. Ekkor a Felleghajtó felett elveszítik az irányítást, az áruló fedélzetmester, és Purcant, a laposfejű goblin is halottak, mindenki elkezdi elhagyni a hajót – Ágos ragaszkodna hozzá, hogy az apjával együtt hátramarad, Quint viszont közli vele, hogy mindent el tud veszíteni, akár az életét is, de a fiát nem. Ez az a pillanat, ahol a leginkább megnyílik, és a legtisztábban megmutatja Ágosnak, hogy tényleg hisz benne, és tényleg mindennél jobban szereti: ekkor adja oda neki a szablyáját is (a regényben kardként hivatkoznak rá, de a rajzokon egyértelműen egy klasszikus „cutlass”-ről, a tengerészek és kalózok jellegzetes szablyájáról van szó), ami a továbbiakban a fiú egyik fő fegyverévé válik, egy újabb mementót adva a karakterdizájnhoz.

A második hasonló tag a Fénytudományok professzora: ő Mennykővárad képviselőjeként tart a kalózokkal, nem ért a felleghajózáshoz, de magukhoz a viharmennykövekhez igen, és tudva, hogy Quint korábban lovag volt, még mindig bízik a becsületében. A Fénytudományok professzora tudja, hogy Ágos a kapitány fia, és a legfőbb támogatója, hogy át is tudja venni a kapitányi szerepet – mikor a legénység összegyűlik, ő az, aki felfedi az igazságot, és mindenki előtt kijelenti, hogy a fiú a nyilvánvaló választás a rangra. Ironikus módon a professzor az, akinek a halála teljes mértékben borítékolható – mivel a zuhanás során eltöri a nyakát, csak az Alkonyerdőben megdermedt idő tartja életben a regény jelentős részén. Tulajdonképpen élő kísértet, aki ott van stabil pontnak, és morális iránytűnek, de tudni lehet, hogy Ágos el fogja veszíteni.

A harmadik pedig Maugin, akit a regény nagy részében Kőterelőként ismerünk, és nem is nagyon szólal meg – ő az első kötetben is a csapat legtitokzatosabb tagja, az egész testét és arcát takaró védőruhát hord, így senki nem ismeri a valódi személyazonosságát. A Felleghajtóban kiderül róla, hogy egy hárpiatrog lány: Ágos az Erdőmélyében már találkozik ezzel a fajjal, olyan, szélsőségesen matriarchális lényekről van szó, akiknél a nők egy bizonyos életkor után átalakuláson mennek keresztül, nagy termetű, izmos, és rendkívül agresszív lények lesznek. Maugin elmulasztotta a saját átalakulását, mert még a megtörténte előtt elvitte egy rabszolgakereskedő, így pária lett, és teljes életére egy kamaszlány testében ragadt. Maugin jelenti a legeffektívebb támogatást Ágos mellett: a bíztatás és bizalom helyett ő konkrétan tanítja. A fiú neki hála tud visszavezetni egy majdnem teljesen összetört felleghajót Alvégvárosba, tényleg ráérezve a repülésre, és a korábbi bukás után sikerrel végrehajtva a küldetését. Összeköttetést ad jelen és múlt között – hiába fiatal a teste, jelen volt Ágos születésénél és behatóan ismeri az apját is. A főhősnek továbbra is felelősséget kell vállalnia mellette, meg kell védenie, el kell látnia a sérülését, aktívan dolgozni, hogy megmeneküljenek: végül, de nem utolsósorban már ebben a kötetben is sejthető, hogy Maugin lesz a várható szerelmi szál, ami ad még egy réteget a vele kapcsolatos motivációkhoz. A lány ráadásul képes tisztelni a fiút a tapasztalatlansága ellenére is: a visszatérésük után is mindig „kapitány”-ként hivatkozik rá.

Ki szeretném emelni még szimbólumként magát a viharmennykő motívumát a történetben, mert szerintem egy elképesztően elgondolkodtató elem. Mikor Ágos apja (és vele a fiú maga) elindulnak a küldetésre, tiszta, frissen született mennykövet akarnak vadászni. A viharmennykő a történet szerint lényegében megdermedt villám, a világ legnehezebb és legértékesebb anyaga: Ágos tanúja is lesz, amikor megszületik egy, és csodálatosan szépnek írja le. Ezt a tiszta viharmennykövet azonban végül nem viheti sehová. Az Alkonyerdőből üres kézzel, és rengeteg veszteséggel távozik: később a küldetése azért jár sikerrel, mert a Bűzlápon megtalálja és megöli Ujjszedő Krampot, aki, mint kiderül, az Alkonyerdőből távozó utazókat gyilkolta meg, és a levágott lábujjaik körmei alól kaparta ki a mennykőport, idővel megtöltve vele egy teljes ládát. A férfiről ráadásul kiderül, hogy Mennykővárad lovagja volt (Krampus Tollinix), aki megháborodott az évek alatt, és semmi nem lebegett már a szeme előtt, csak a küldetése, amit már máshogy nem tudott teljesíteni. Ágos képe a világról, a feladatokról, amik várják, és igazából még a kapitányi szerepről is tiszta és idealista a regény elején. Hősnek látja az apját, és potenciális hősként önmagát is – de ahogy végül nem tiszta mennykövet visz haza, hanem a lábujjak alól kikapart, és gyilkossággal megszerzett port, úgy az ártatlansága is teljesen elvész a Felleghajtó során.

A változás azonban ismét egyértelmű, és ismét jóra fordul: mert ahogy az Erdőmélyénél is, úgy Ágos a Felleghajtó végén is feláll, és újra definiálja önmagát. Csodát nem tud tenni, és tiszta hős nem lehet, nem olyan világban él – de azért még nem fogyott ki opciókból. A Felleghajtó végén ismét kap egy belebegtetett lehetőséget, hogy torpanjon meg, és kezdjen békésen vegetálni: a Sötétségtudományok Professzora akadémiai állást ajánl neki, lovaggá üti, még azt is kijelenti, hogy „sokkal szebb karrier” várna rá Mennykőváradon, mint az égben, Ágos viszont nemet mond, és kijelenti, hogy ő fellegkalóz kapitány, a vérében van, és nem tud mást csinálni. Kifizeti az apja tartozásait, de átveri a tisztességtelen kereskedőt, aki a markában tartotta az alvilágot – gyakorlatilag megszűnteti a monopóliumát, és egy felleghajót is kicsal tőle. Maugint, az előző legénység utolsó tagját maga mellett tartja, a jobb keze lesz, de a saját csapatát óvatosan válogatja össze, csupa olyan emberből, akik hozzá hasonlóan teljesen elveszettek, de idealisták. Van, akit rabszolgaságból ment ki, van, akit a kocsmák lezüllött világából, az alkoholizmus széléről, de végső soron mindenki hálás neki, és mindenkinek egy új reményt ad. Az egyetlen, akivel kockáztat, az a fedélzetmestere, Ólmos Sróf – ő önként jelentkezik, és a szakértelmével nyer felvételt, pont ezért ő az egyetlen, akiben Ágos nem bízik meg feltétel nélkül. Ezzel a legénységgel kezdettől kialakítja a mély köteléket és bajtársiasságot, kommunikál, kölcsönös megértést alakít ki, kimondott módon felelősséget vállal a sorsukért, és csak olyan helyzetekbe viszi be őket, amire mindannyian készen állnak.

Éjfél Mennykőváradon – kalózkapitány a világ ellen

„Minden elmúlik. Az öröm, a fájdalom. A diadal pillanata, a kétségbeesés sóhaja. Semmi nem marad meg örökké.”

Az Éjfél Mennykőváradon hangulata éles váltás az előző két kötethez képest. A történet kezdetén az immár fiatal kapitány Ágost felkeresi a szarvmadár, aki gyerekként megmentette, és azt mondja neki, tudja, hol találhatja meg az apját, akinek a mennykővadászat idején nyoma veszett, és a hajója kisodródott a Nyílt Levegőégre. A Felleghajtó a Viharok Anyjának szemében van, abban a hatalmas viharban, ami a legendák szerint a kezdet kezdetén élettel termékenyítette meg a Szirtet. Ágos vállalja a kockázatos küldetést, és új legénységével a Szirttáncoson berepül a vihar szemébe – itt sikerrel rá is talál az apjára, aki azonban lassan eggyé válik a Viharok Anyjával. Utolsó szavaival még el tudja mondani a fiának, hogy a Szirt haldoklik – a Viharok Anyjának vissza kell térnie a Forrásvidékre, hogy újra életet adjon neki, ám Mennykővárad, a tudósok városa az útjában áll. A viharban Ágos érzelmei megbolondulnak, átmenetileg teljesen elveszíti a józan eszét, így egy ponton óvatlanul elvágja a szarvmadarat a hajójához kötő kötelet: az Erdőmélye óta először tényleg egyedül marad, véglegesen lehullik róla a védelem, és megszűnik az útmutatás. Az egyik legnagyobb pártfogójának saját maga okozza a halálát. Végül a hajója is megsemmisül, a legénysége szétszóródik a Szirten – a fiatalember maga a Kőkertben tér magához, de nincs öntudatánál, katatón, és a nevét sem tudja felidézni. Csak fejezetekkel később tér vissza annyira a tudatossága, hogy tudjon tényleg döntéseket hozni, és az emlékezete még ekkor is hiányos.

Ezért lesz szükségünk a másodlagos szempontkarakterünkre, Csuklyacsukra (eredeti nyelven Cowlequape). A fiú diák Mennykőváradon, és lényegében tökéletes ellentéte Ágosnak. Míg a főhősünk bátor és talpraesett, Csuklyacsuk félénk és esetlen: erős tériszonya van, szinte semmi önbizalma, retteg gazdag, de bántalmazó apjától, retteg az őt zaklató többi diáktól is. Míg Ágos képes szilárdan kiállni magáért és az elveiért, Csuklyacsuk háttérbe húzódik, elbújik a könyveiben, és valahányszor bajba kerül, csak abban reménykedik, hogy egyszerűen „elfelejtkeznek róla, mint a kéregtekercsekről”. Míg Ágos gyakorlatias intelligenciával bír, jó hajós és jó vezető, de nem igazán rendelkezik nagy lexikális tudással, Csuklyacsuk félelmetesen okos, legendák tömegét tudja fejből felidézni, és akkor is műveli magát, mikor éppen senki nem akarja támogatni benne. Az egyik legkifejezőbb pillanat a két karakter beszélgetése az irodában, mikor Ágosból kibukik, hogy irigyli a fiút, amiért neki elég elolvasni egy történetet, hogy bárhová elutazhasson, mert igazi tudós, míg neki kell a hajója, és kell a tényleges kaland hozzá. Az ellentétük azt eredményezi, hogy ketten együtt kiváló párost alkotnak az egész regény során: a fiatal kapitány stabilitásra és önbizalomra tanítja a fiút, segít megtalálni a bátorságát, és eléri, hogy képes legyen kiállni magáért és az igazáért, mindeközben pedig Csuklyacsuk beleadja az eszét, a kíváncsiságát a gyerekes naivitását a küldetésbe, amiből Ágos azért már sokat elveszített.

Az Éjfél Mennykőváradon a két szempontkarakter mellett szerkezetében is eltér az előző két kötettől: míg az Erdőmélye és a Felleghajtó esetén is a regény egy jelentős részét képezte az „éljünk túl” gondolat, a harmadikban már jól meghatározott célok vannak. Ágos a legénységét keresi, az emlékeit próbálja helyreállítani, majd hasznosítani őket és megmenteni a Szirtet. Itt már nincs benne konstans félelem és bizonytalanság a halállal kapcsolatban: tisztában van a veszélyekkel, tudja, hogy mire számíthat, harcol és el akarja kerülni őket, de elsősorban a cél lebeg a szeme előtt. Míg az előző kötetekben még tanul, tele van kérdésekkel, és át lehet verni, itt vérbeli kalózkapitány: otthonosan mozog az alvilágban, alkudozik, iszik, verekszik, előkapja a szablyáját, ha kell, sőt, a rabszolgapiacon megmutatja egy kifejezetten könyörtelen arcát is. Bár a rabszolgákkal magukkal empatikus és segítőkész, de a rabszolgakereskedők között szemrebbenés nélkül oszt életet és halált. Ágos itt már nem passzív elszenvedője az eseményeknek, aki reagál, hanem aktív ember, aki mozgatja a világot maga körül.

Mindenképp fontosnak érzem, hogy megemlítsem a legénységet, mert míg a Felleghajtóban Quint embereiről volt szó, akiket nem követtünk kezdettől (illetve az előzménysorozat, a Quint trilógia kellett volna a megismerésükhöz), addig Ágosnál tényleg a teljes csapathoz van esélyünk kötődni. Nekem a személyes kedvencem a társaságból Ólmos Sróf volt, aki éles ellentétet képez az előző fedélzetmesterrel, Sívó Szmötyivel. Hozzá hasonlóan szakemberként érkezik, jólétből, lényegében gazdagságot és sikert remélve a fellegkalóz élettől, és Ágos pont ezért nem áll hozzá pozitívan – az ő szemén keresztül pedig az olvasó is kezdettől kételkedik a fedélzetmesterben. Ólmos Sróf gyanús alak, okos, és körüllengi egyfajta manipulátor légkör, ami éles ellentétben áll a főhős végletes egyenességével. Egyben azonban Sróf az, aki talán a legtöbb pofont kapja, és a legszilárdabb marad a hűsége. Ágos miatt elveszíti a fél arcát, a Viharok Anyjából súlyos sérülten jön ki, és tudja, hogy a sebei miatt soha nem tud visszatagozódni a társadalomba. Dühíti és fájdalmat okoz neki a helyzet, kijelenti azt is, hogy egy időben reménykedett benne, hogy akár Mennykővárad tudósai között is kiköthet, amire véglegesen elveszítette az esélyt (egyébként általa kapunk egy erős utalást arra, hogy Alvégváros nyomora mellett az általános diszkrimináció sem ritka a világban), de fel sem merül benne, hogy hátat fordítson a kapitánynak. Hűséges marad, nagyon szoros barátságot alakít ki Komorkával, a laposfejű goblinnal, és a regény legvégén is Ágossal együtt indul a hátra maradt legénységi tagok megtalálására.

Rajta kívül ismételten kapunk egy bájos mohamedve karaktert, Cukit (azt hiszem az írók, ha már a boldog végkifejletekkel, és az élhető területekkel fukarkodtak, legalább annyival megszántak minket, hogy mindig van egy aranyos szőrös óriásunk, akikhez a főhős is erősen kötődhet – még ha általában tragikus is a zárásuk). Az ő megtalálása egyben morbid visszautalás Ágos első mohamedve társának sorsára: a fiatalember ezúttal a mók-mók arénából menti ki. Itt is megfigyelhető a kontraszt: míg az első kötetben teljesen tehetetlen volt, itt azonos szituációban egyrészt megmenti a barátját, másrészt kemény bosszút áll azokon, akik bántani akarták (a kialakuló harcban elvágja a rabszolgapiac fejének páholyát tartó köteleket, ezzel a mók-mókok általi halálra ítélve). Fülőke és Orsós, a víziherkentyű és a tölgymanó, számomra kevesebb izgalmas jelenetet hoztak, ellenben rengeteg szerepük van abban, hogy a főhős tovább tudjon haladni, motivációt adnak és irányt mutatnak: Orsós sajnos a veszteségek közé tartozik, Ágos ebben a regényben sem tudja megtartani a teljes legénységét. A Felleghajtóban viszont mindezt már megtapasztalta, felismerte, hogy mekkora veszélyek veszik körbe, és tovább tud menni – gyászolni gyászol, mélyen megrázza minden bukás, de tudja, hogy nem állhat meg, vagy még többet veszít el. Fülőke olyan szempontból a cselekmény nagy elősegítője is, hogy csak általa tudnak átkelni Erdőmélye „sötét szívén” az örök sötétség területén a Forrásvidékre: ráadásul ő esik pont abba a fatroll faluba, ahol Ágos nevelkedett, így általa zár be a főszereplő útja egy teljes kört.

Maga a fatroll faluban játszódó jelenet megint rendkívül aranyos, de szomorú – Ágos Pozdor, a nevelőapja temetésére ér haza. A kapcsolatukat ezáltal rendbehozni sose tudják – Pozdor ugyan jóindulatú figura volt, és gyerekként is segíteni akarta a fiút, de aktívan elzárta mindentől, ami ahhoz kellett, hogy megtalálja önmagát, és erre Ágos rengetegszer visszautal (már a Felleghajtóban is gyakran említi, hogy „sose tér vissza a régi életébe” – és ezt még kedves gyerekkori emlékek felidézése közben is nagyon pozitív dologként hozza fel). Ugyanakkor Ágos ezzel kap egy lehetőséget, hogy megbocsásson, és felismerje, hogy a nevelőapja is jót akart neki és szerette, akkor is, ha ő nem úgy élte meg. Imádkozik érte („Ó, égi láng” kántálás), meggyújtja a máglyáját, tényleg fiaként búcsúzik el, így lényegében mindkét apját elengedi ebben a kötetben. Veselke, az anya, akivel viszont mindig szoros és szeretetteljes volt a kapcsolatuk (még a visszatérésekor is „mamácskám”-nak szólítja), már nem akarja visszatartani vagy védeni, felismeri, hogy felnőtt és a saját útját járja: csak azt jelenti ki, hogy a gyerekkori otthona mindig ott lesz stabil pontnak.

Maugin, az utolsó legénységi tag pedig lényegében a célt jelöli ki. Ő az, aki Forrásvidékre, a Szirtfolyó eredéséhez esett, és mindenre emlékszik, mert a védőruhája megvédte a vihar felejtést okozó hatásától. Már a Felleghajtóban is ő az a tag, aki a legaktívabban előre mozdít, és ez itt fokozottan igaz: a megjelenése után ő javasolja a megoldást, hogy Ágos és Csuklyacsuk visszaérhessenek Alvégvárosba és el tudják oldani Mennykővárad szikláját, ezzel megmentve a Szirtet, a vele való találkozás az, ami tökéletesen helyreállítja Ágos elméjét és helyére teszi a kirakós darabjait, sőt, ő a végső motivációs erő is, akinek hála a főhős a trilógiájában harmadszor mond le a vegetálásról, és tér vissza az égbe: a regény végén a lány a Forrásvidéken marad, várva a kapitányát. Ezen a ponton már teljesen egyértelmű, és egyértelműen tragikus a plátói szerelmi szál a két karakter között – bár már a Felleghajtóban voltak sejtető jeleneteik (például a hullócsillag nézésük), itt a finálé előtt Ágos tesz egy megjegyzést a lánynak, hogy „a szakértelmét adja neki, ne az életét”, mire Maugin megfogja a kezét, és közli vele, hogy „az élete már az övé”. Mivel Maugin halhatatlan és örökifjú, a párosból nyilvánvalóan nem lehet semmi, de pont ezért nagyon lehet szánni őket.

És ha már a Forrásvidéken vagyunk, muszáj ismét elővenni Csuklyacsuk karakterét is, mert ő ismét beemel egy kis misztikumot a Szirt sötét világába. A fiú pont azzal, hogy az elrugaszkodott tudós Ágos gyakorlatiasságával szemben, egyúttal az intuíció is. Látomásai vannak a Bölcs Koboldról (lényegében a Szirt messiásfigurája, aki egy időben állítólag el tudta űzni az árnylidércet, és tökéletes harmóniát alakított ki Erdőmélye lakói között a tanításaival), ő az, aki először hozza fel a Forrásvidék legendáját, és az élet teremtését a Szirten (ami kulcsfontosságú a történet megoldása szempontjából), és ő áll talán a legnagyobb ámulattal és tisztelettel magához a helyszínhez is. Mikor Ágosék kivágnak egy fát a Forrásvidéken, Csuklyacsuk mélységesen sajnálja, hogy ilyen véget ér valami, ami ki tudja, mióta issza a forrás életadó vizét. Sosem tudjuk meg, hogy Csuklyacsuknak van-e bármilyen misztikus képessége, vagy puszta szerencse és ráérzés az, ami vezeti, de ugyanúgy, ahogy a trilógia elején Ágoson töprengtünk úgy nála is felmerül a kérdés. A zárásban választ ugyan nem kapunk, de a fiú ilyen jellegű karakteríve betetőzik: Mennykővárad eloldozásánál a Sötétségtudományok Professzora megpróbálja meggyőzni, hogy ne vágja el a láncot, és végső kétségbeesésében kinevezi Legmagasságosabb Akadémikusnak – ezáltal amikor a férfi meghal, és kiderül, hogy a kőkertben egy újabb szikla kezdett nőni és emelkedni, Csuklyacsukra marad a feladat, hogy „felépítse rajta az álmait”, és létrehozzon egy olyan tudósvárost, amiből kiirtja a korrupciót és diszkriminációt, ami az elődjét megmérgezte. Ebben Ágos már nem vállal szerepet – bár az Éjfél Mennykőváradon még az ő története volt, de a végső döntést már másra hagyta.

Konklúzió

„Ha már egyszer letértél a jól kitaposott ösvényről, taposd ki a magad útját, amin a többiek járhatnak majd a nyomodban!”

Kicsit ironikus, hogy a konklúzióhoz választott idézetem mennyire hasonlít ahhoz, ami az előző „Maradjatok gyerekek?” bejegyzésbe került, de egyben úgy éreztem, nem tudok mást választani. Ahogy a bejegyzés elején is említettem, a Szirt Krónikáit én nem tartom kimondottan gyerekkönyvnek, és bár nekem hatalmas élmény volt kiskamaszként is, de mai szemmel inkább azt mondom, tizenhat éves kor felett jobban megtalálhatná a közönségét, mert sötét, hátborzongató, és nagyon komoly témákat érint. Ennek ellenére, az Ágos trilógia üzenetét nagyon fontosnak érzem.

Mert szól arról, hogy igen, a világ lehet sötét. Lehetnek szörnyek mindenhol, a városokban, az erdőkben, és néhol teljesen emberi arcot öltenek. Létezik gonoszság, és előfordulhat, hogy az élet nem szép, napról napra rengeteg nehézség vár. Ágos pedig azért jó és értékes példakép, azért lehet nagyon könnyen azonosulni a fellegkalózok esetenként szinte Robin Hoodos lázadásával, ahol igen, a törvénnyel szemben cselekszenek, de végső soron törekszenek a morálisan helyes út megtalálására, mert egy ilyen világgal állnak szemben. És ennek ellenére nem adják fel, hanem ha a föld élhetetlen, elmennek az égig.

Úgyhogy néha térjünk le mi is az útról, és a veszélyeken át keressük meg önmagunkat. Köszönöm, hogy velem tartottatok.

Valentine Wiggin