Boldog Pride hónapot! - Kedvenc LMBTQ+ karaktereim

 Az 1969-ben kitört Stonewall lázadás óta június a melegbüszkeség (illetve minden LMBTQ+-hoz tartozó, a ciszheterótól eltérő szexuális illetve nemi identitású ember) hónapja. Üzenete, hogy ezek az emberek is láthatóak és egyenjogúak legyenek a társadalomban, ami a mai napig problémát jelent a legtöbb országban – többek között Magyarországon is. Az utóbbi években sokat lehetett hallani a témáról, elég csak a könyvek fóliázására, és a Lírát érintő perekre gondolni, de az egész átszivárog egyes fikciós tartalmak megítélésébe is (én is írtam egy meglehetősen kettős véleményt megfogalmazó bejegyzést a PC-ről).

Idén a blogomon is szerettem volna megemlékezni a Pride-ról, azáltal, hogy kicsit foglalkozom a kifejezetten jó reprezentációval, és írok olyan LMBTQ+ karakterekről, akik nagyon belopták magukat a szívembe. Sajnos sokkal kevesebb időm volt erre a cikkre, mint reméltem, tervek szerint még ledaráltam volna néhány sorozatot (jelenleg is nézem a Discovery utolsó évadát, de kifejezetten Pride témában listáztam a Mirai Nikki-t illetve a Tiger and Bunny-t is… illetve nagyon jó lett volna, ha a Final Fantasy XVI-tal is megismerkedhetek a gameplay videókon túl) – ezek sajnos ebből a körből kimaradnak, de lehet jövőre még előveszem a szereplőiket.

Igyekeztem olyan karaktereket elővenni, akiknél vagy erősen sejtetett, vagy kimondott volt, hogy LMBTQ+ tagok – viszont pont azért, mert sok esetben az teszi őket igazán érdekes és értékes reprezentációvá, hogy a személyiségük nem kizárólag a szexuális vagy nemi identitásuk körül forog, ezért némelyiküknél ezek a szálak nem hangsúlyosak, vagy akár csak egy-egy fél mondatból, írói nyilatkozatból derültek ki.

A bejegyzés általában mérsékelten spoileres – akadnak karakterek, akiknél muszáj vagyok belemenni néhány részletbe, de ahol tehetem, igyekszem nem lelőni a főbb csavarokat.

Vágjunk is bele!

10. Juhani – Star Wars: Knights of the Old Republic

„Tudom, hogy bármelyikőtökre számíthatok. De a sötét oldaltól te mentettél meg. Szóval úgy érzem, neked kell visszafizetnem. És vissza is fogom.”

(Forrás)

Juhanit mindenképp akartam erre a listára, mert szerintem a Star Wars abszolút méltatlanul elfelejtett, legelső LMBTQ+ karaktere, akit személy szerint imádtam. Annak, hogy mennyire háttérbe szorult, valószínűleg ahhoz is köze van, hogy azért a KOTOR játékosainak jelentős része férfi – Juhani érzéseiről a főhős felé pedig értelemszerűen csak akkor szerzünk tudomást, ha Revan maga is nő. (Sőt, a játék elején megvan az opciónk rá, hogy ahelyett, hogy az oldalunkra állítanánk, egyszerűen megöljük a karaktert… ami szintén eléri, hogy néhány ember játékában nem szerepel.) Ennek ellenére valahányszor felmerül, hogy mennyire woke manapság az SW, mindig felhívom rá a figyelmet, hogy ebben a sorozatban bizony már 2003-ban volt egy elképesztően vagány leszbikus figuránk. A szerelmi szála ugyan jelentősen gyengébbre sikerült, mint Carth Onasi-é (a női Revan fő romantikus partneréé), de azért határozottan élvezhető, a kapcsolatuk szépen épül, és a remake esetén reménykedem benne, hogy a Cathar lány tényleges, teljesértékű romantikus opcióvá emelkedik. Azt is meg kell jegyeznem, én egyszerűen kedveltem Juhani stílusát, a macskaszerű vonásokkal, a jellegzetes akcentussal. Emlékezetes volt, különleges volt, és kíváncsian várom, hogy jelenítik majd meg modern grafikával, esetleg új hanggal.

Juhaniban az is szerethető, hogy nagyon összetett személyiség, a romantikus érzésein túl is. A múltja rabszolgaként, a küzdelmei Jediként, a mesterével való kapcsolata, majd az abból kiinduló átmeneti bukása eleve izgalmassá teszi a csatlakozását a csapathoz. Utána pedig ahogy megtalálja magát Revan legénységének részeként, szembenéz a traumáival, és képessé válik elismerni és elengedni a haragját haragját egy nagyon klasszikusan Star Wars-os, de pontosan ezért nagyon szerethető történet. Egyszerűen jó nézni, ahogy botladozó, és kissé szürkeárnyalatos karakterből barát és hős lesz, így bár nem a KOTOR fénypontja, de szerintem tökéletes példa egy jól megírt LMBTQ+ karakterre, akinél a reprezentáció csak egy részét jelenti az útjának.

9. Grantaire – A nyomorultak

„Azután nyájasan Enjolras felé fordulva, kérdezte:
- Megengeded?
Enjolras megszorította a kezét s mosolygott.
Ez a mosoly még nem tűnt el, amikor a fegyverek eldurrantak.”

(Forrás)

Grantaire még határozottan abból a korszakból való, mikor az LMBTQ+ karakterek egyrészt ritkák voltak az irodalomban, másrészt nem kaptunk írói nyilatkozatokat, és hosszas cikkeket, amiben elismerték, hogy igen, ez a figura tényleg meleg. De fontosnak éreztem belefoglalni ebbe a listába, mert esetében a dolog viszonylag egyértelmű, és egyébként egy nagyon érdekes, sokszor szánnivaló karakterről van szó.

Grantaire a fiatal forradalmárok, a Les Amis de l’ABC tagja. Húszas éveiben jár, és alapvetően barátságos, szórakoztató társaság (ezért viselik el a társai is), de alkoholista, nihilista, és semmi saját motivációja nincs, hogy a forradalomhoz csatlakozzon. Nem érdekli a kormány, cinikus egykedvűséggel tekint a társadalmi problémákra, nincs igazán jövőképe sem. Ennek ellenére azonban részt vesz a harcokban, sőt, sokszor feladatot is kér, egyetlen okból – saját bevallása szerint Enjolras-ban, a forradalmár csapat vezetőjében hisz, és érte tűzön-vízen átmegy, ha kell. 

Grantaire nem szemszögkarakter, szóval messze nem látunk belőle eleget, nem tudjuk, pontosan miért kezdett annyira lecsúszni, amennyire – tudjuk, hogy művelt, jól ismeri a várost is, egyszer azt is említik, hogy boxolt, vívott és táncolt, jó a humora, de az állandó részegsége közel elviselhetetlenné teszi (ezek a jelenetek tényleg nagyon csúnyák, sokszor több oldalon keresztül dühöng valamin, és az is előfordul, hogy egy pincérnőt is zaklat). Hangsúlyozzák, hogy fizikailag egyáltalán nem vonzó, egyenesen csúnya megjelenésű, amit én karakteralkotás szintjén megint tudtam értékelni - jó volt látni, hogy az alkoholizmust nem intézzük el annyival, hogy a karakter kezében mindig üveg van, hanem viselkedés és megjelenés tekintetében is leépítette. A kapcsolata Enjolrasszal a regény nagy részében egyszerűen fáj – Grantaire személyes szinten nem igazán halad egyről a kettőre, nem fejlődik, teljesen meg van rekedve, Enjolras felé viszont tényleg próbálja kommunikálni az érzéseit, és segíteni is, ha lehet. Enjolras viszont nem tudja tisztelni, nem tudja igazán megérteni sem (a haláluk előtti estén még állítja, hogy Grantaire nem tud „hinni, gondolkodni, akarni, élni vagy meghalni”, amire Grantaire csak annyit mond neki, hogy majd meglátja) – ez pedig igazából pont megnehezíti, hogy a karakter talpraálljon, és teljes értékű tagjává váljon a forradalmárcsapatnak is.

Az utolsó jelenet viszont, mikor Grantaire és Enjolras meghalnak a barrikádon, határozottan a regény legtragikusabb, és egyben talán legromantikusabb pillanatai közé tartozik. Grantaire az egyetlen a Les Amis de l’ABC csapatból, akinek van esélye túlélni (részegen elalszik, így először halottnak nézik), de tudatosan választja, hogy Enjolrasszal akar halni, így kikiáltja, hogy a forradalmárokkal van, és megkéri a tüzéreket, hogy együtt lőjék le őket. Enjolras pedig ezen a ponton döbben rá, hogy Grantaire tényleg érte küzdött (és ha másban nem is, benne tényleg tudott hinni), és elismeri egyenlő félként. Nem egy kifejezetten pozitív kapcsolat, és nem egy kifejezetten pozitív karakter, de jól van megírva.

8. Nezumi – No. 6.

Nem tudsz te semmit! Nem is éltél még! Nem tudsz semmit a szexről, a könyvekről, arról, milyen harcolni a jogaidért. És azt mondod, készen állsz a halálra? Shion. Nyisd ki a szemed!”

(Forrás)

Igazából Nezumi és Shion nagyon egy egységként működnek ebben az animében (illetve az alapjául szolgáló regényben, amit bátran ajánlok bárkinek, mert még egy fokkal jobb, mint az adaptáció), együtt fejlődnek, és folyamatosan hatnak egymásra, úgyhogy nehezemre esett csak egyiküket kiválasztani a listára. Ha viszont muszáj, akkor mint karakter, egyértelműen Nezumi áll hozzám közelebb. 

A két fiú az No. 6 főhősei, ami lényegében egy klasszikus, kicsit misztikus disztópia – a történet szerint a látszólag tökéletes hatos zóna lakójának, Shionnak kitárul a világa, mikor Nezumi, a külvilágból, az éhezők és nélkülözők földjéről bemenekül a lakásába. Négy évvel később Shion belekeveredik Nezumi harcába, és közösen próbálják kideríteni a sötét titkokat, amik a hatos zóna békéje mögött rejlenek. A kapcsolat maga viszonylag központi szerepet tölt be a cselekményben, de nem válik idegesítővé, nem nyomja agyon a cselekményt, és nem teszi teljesen logikátlanná a karakterek döntéseit. (Lényegében egy átlagos romantikus disztópiához hasonló rajta a hangsúly – igen, mindenki tudja, hogy azért is nézzük, hogy Nezumi és Shion hogy találnak egymásra, de attól még lehetnek fontosak a társadalmi kérdések.) A páros ráadásul rendkívül pozitív, és még a brutális környezetben is megdöbbentően egészséges – a legtöbb interakciójuk tényleg romantikus, a dinamikájuk szépen épül, és jó nézni, mennyire nyitottak és támogatóak sokszor az érzéseikkel.

A karakterek önállóan is fejlődnek. Nezumi határozott, introvertált, és sokszor kifejezetten bunkó és kegyetlen karakterként indul, de később megismerjük egy dramatikus, klasszikus irodalomért és zenéért rajongó, kissé rendetlen és nagyon szeretetteljes oldalát. A háttere az Erdő népének tagjaként inkább misztikus fantasy-ba hajlik (de szintén nagyon érdekes) és az animében különösen szépek az énekes jelenetei – a Kaze no Rekuiemu/Rekviem a szélért az egyik személyes kedvencem.

7. Astolfo – Fate/Apocrypha

„Ó, semmiképp nem javaslom, hogy ezt a döntést rám bízd. Hidd el, nincs férfi a világon, aki annyira nem bír magával, mint én.”

(Forrás)

Astolfo a Fate/Apocryphában az egyik megidézett szolgáló szellem, a mítikus Charlemagne Paladinjainak egyike. Első ránézésre annyira sztereotip, amennyire csak lehetséges. Feminin (extrém szinten, kifejezetten preferálja a női ruhákat, és sokszor megjegyzéseket is kap arra, hogy nem tudják a nemét), rózsaszín a haja, női szinkront kapott és lelkesen flörtöl a férfi főszereplővel. Ennek ellenére szerintem abszolút megérdemli ezt a helyet, mert az egyik legszerethetőbb LMBTQ+ karakter, akivel eddig találkoztam.

Egyrészt érdemesnek tartom megemlíteni, hogy bár igen, extrém feminin, de a karakter kimondott módon nem meleg, hanem biszexuális, és egyébként nem transznemű, hanem csak cross-dresser. Tehát igen, behoztak sztereotip elemeket, amik parodisztikussá tehették volna a figurát, de végső soron Astolfo esetén az egész csak azt a hangulatot kelti, hogy a karakter jól érzi magát nőies ruhákban, és van annyi önbizalma, hogy ezt meg is élje. Másrészt pedig egyszerűen csak minden jelenete aranyat ér. Astolfo humoros, laza, hűséges barát, és általánosságban egy rendkívül nyitott ember, aki kész tanulni, és kész segíteni egy idegennek is. Motiváló és reményteljes, aki nem habozik felkaparni a földről a barátait, ha éppen arra van szükségük. Rajongásig szereti az életet, és igyekszik megtapasztalni mindent, amit kínál, ez pedig sokszor olyankor is talpon tartja, amikor a helyzete éppen nem a legjobb. Nem agresszív, de nagyon sok szinten erős – azon túl, hogy látjuk harcosként letarolni egy csatateret, ha kell, számomra az Apocrypha egyik legfelzaklatóbb szakasza volt, mikor az első mesterével, Celenikével van. Itt lényegében látjuk is, hogy a nő szexuálisan is kihasználja Astolfót, aki viszont képes szembeszállni vele, és miután kiszabadul a bántalmazása alól, még mindig megőrizni az optimizmusát. 

Astolfo kapcsolata Sieggel, az Apocrypha főhősével nagyon szerethető. Lényegében egy szerelmi háromszögről van szó, amiből végső soron Jeanne d’Arc kerül ki győztesen, de igazából mindkét páros szerethető, mindkettőnek lehet szurkolni és egyértelmű, hogy Sieg és Astolfo között is van egy nagyon erős kötelék – függetlenül attól, hogy a főszereplő részéről ez romantikus-e. Astolfo kezdettől támogatja a fiút (bár potenciális partnerként nyilvánvalóan onnantól tekint rá, hogy látja megerősödni is), később flörtöl vele, de sosem agresszív vagy kínos a közeledése. Jeanne d’Arc-kal látványosan barátok lesznek, együtt harcolnak, és meg is beszélik az érzéseiket Sieggel kapcsolatban. Nyilvánvalóvá teszik, hogy bármelyiküket is választja, a másik támogatni fogja a kapcsolatot, mert végső soron mindketten csak jót akarnak egymásnak. Astolfo figurájából egyszerűen árad a pozitivitás, az őszinteség, egyszerűen egy jó ember, úgyhogy nehéz nem szeretni.

6. Zevran Arainai – Dragon Age

„Nekem sok minden tetszik. Tetszik a szépség, és tetszik az erő. Tetszik a veszély, és tetszik az izgalom. Megsértődnél, ha azt mondanám, te is tetszel?”

(Forrás)

A Dragon Age esetén jóformán a teljes cast megérdemelné, hogy bekerüljön ebbe a felsorolásba, mert valószínűleg az egyik legqueer-ebb videójáték, ami valaha piacra került – egyrészt azon a szinten is, hogy a legtöbb karakterrel bármilyen játékos románcra léphet (tehát magasról tesznek a főszereplő fajára és nemére), másrészt viszont a lore-nak és a történetnek is sokszor része az LMBTQ+ karakterekhez való viszony, és általában nagyon szépen, nagyon érzékenyen kezelik (talán a legszebb példa erre Dorian története az Inquisitionben). Azért esett ezúttal Zevranra a választásom, mert egyszerűen nem írtam róla eleget – sok karaktert a szériából már elővettem valahol, egy fanfiction, egy listacikk erejéig, de Zevran is határozottan megérdemli a figyelmet.

Az első játékban a tünde bérgyilkos szála első látásra egy könnyedebb romantikus történet. Nagyon könnyű happy endre kihozni, Zevran kezdettől lelkesen flörtöl a főhőssel, az egész vicces, aranyos, néhol talán kicsit túl szabadszájú. Ahogy azonban haladunk előre Zevran személyes történetével, a Dragon Age egyik legtragikusabb karakterévé válik, akinek morbid humora, hiperszexualitása, egész látszólagos könnyedsége valójában inkább megküzdési mechanizmus, hogy visszanyerje a kontrollt az élete felett. A játékos is rájön, hogy Zevran pengeélen táncolt, nagyon közel a végső lecsúszáshoz, és az, hogy kapott egy pozitívabb, támogatóbb környezetet (akár baráti, akár romantikus szinten) lényegében megmentette az életét. A második és harmadik részben ugyan csak rövid cameókat kapunk tőle (ellentétben mondjuk Alistair-rel és Morrigannel, akik sokszor egészen hosszú időre térnek vissza a cselekménybe, és mesélnek kicsit a főhősről, akivel együtt utaztak), de ezeket mindig jó nézni. Persze, Zevran sosem olyan nyílt Hawke-kal, vagy az Inkvizítorral, mint az Origins idején Wardennel volt, de mégis látszik, hogy stabil, céljai vannak, és aktívan dolgozik azon, hogy tényleg szabad legyen, és normális életet élhessen, mert már van motivációja, hogy küzdjön érte. Tekintve, hogy a hamarosan érkező Veilguard bejelentett egy potenciális Antivai Varjú eredettörténetet a főhősének, bízom benne, hogy nem ez az utolsó alkalom, hogy találkozunk a karakterrel.

Reprezentációként igazából hasonló okokból szeretem, mint az eddigieket – természetes, és a világon belül senkit nem zavar. Zevran azon túl, hogy látványosan bi- (illetve inkább pán-) szexuális, egy meglehetősen toxikusan végződő poliamor kapcsolata is van, és az ég világon senkit nem érdekel. A lényeg, hogy a kapcsolat hogyan hat rá, hogy felgyógyuljon a korábbi sebekből, és nem az, hogy milyen nemű vagy éppen hány emberrel éli meg ezeket az érzéseket.

5. Henry herceg – Vörös, fehér és királykék

„Légy velem türelmes, és én ígérem, megpróbálok bátor lenni.”

(Forrás)

A Vörös, fehér és királykék a tavalyi évem egyik kedvenc filmje lett, mert nem is tudtam, hogy mennyire szükségem van egy igazi, kicsit csöpögős, bájos romantikus mesére. A film Casey McQuiston azonos című regényéből készült, de személy szerint sokkal jobban megragadott, mint az alapjául szolgáló történet, mert egyszerűen bájosabban, érettebben és egészségesebben mutatta be a központi kapcsolatot. Ellentétben a Dragon Age-el, az Apocryphával, vagy az No.6-el, ahol nem kifejezetten központi téma maga a karakterek szexualitása, a Vörös, fehér és királykék a mai világunkban játszódik, és jelentős része a felnőttéválásról, önmagunk felvállalásáról és a coming outról szól – ezt pedig gyönyörűen tálalja.

A két főszereplő ebben az esetben is nagyon egy egység, tehát szívem szerint itt is egyszerre raktam volna a listára Henry-t és Alexet, de Henry útja összességében kicsit erősebbnek tűnt számomra. A filmben Henry Anglia hercege, ugyan csak második a sorban a trónért, de már ezt is kellően gyűlöli. Tisztában van a szexualitásával, de nem vállalhatja fel, az egész életét alárendeli a szerepének, és ebbe csendben bele is törik. Vele szemben Alex az amerikai elnöknő fia, aki ugyan érdeklődik a politika iránt, karizmatikus, és megvan a tehetsége is hozzá, hogy támogassa a családját, de azért van érzéke a bajkeveréshez is. Kettejük kapcsolata egy nagyon klasszikus riválisokból szerelmesek dinamika, mikor botrányt okoznak Henry bátyjának esküvőjén, a családjaik úgy döntenek, úgy tudják a legjobban elsimítani a balhét, ha két bajkeverő fiú barátságának állítják be az esetet. Ez pedig több lépésben odavezet, hogy a két fiú egymásba szeret, és ameddig lehet, megpróbálják titokban tartani a kapcsolatukat.

Annak ellenére, hogy ebben a történetben vannak szenvedések, veszekedések, Alex és Henry párosa tényleg elképesztő mértékig tündérmese. Nagyon jó látni, ahogy fejlődnek, ahol felhúzzák egymást, amikor bármelyikük a padlón van, ahogy segítenek egymásnak, hogy megértsék önmagukat. Kellemes a humoruk, a piszkálódásuk, és nagyon tisztán látszik, hogy mit is látnak meg egymásban. Henry esetén nagyon erős szál, ahogy a coming outjával küzd, ahogy próbálja kiegyensúlyozni a kötelességeit a személyes igényeivel, és abszolút reális, hogy nem tudja egyik napról a másikra összeszedni magát, és vállalni a nyilvánosságot, a szerelemért sem. Egyszerűen jó volt követni, jó volt szurkolni neki, és néha kellenek egyszerű, klasszikus romantikus filmek is.

4. Ymir – Attack on Titan

„Krista… nem mondhatom meg, hogy hogyan élj. Szóval vedd úgy, hogy ez csak egy kívánság. Legyél mindig büszke!”

(Forrás)

Az Attack on Titan ugyan nem kifejezetten romantikus történet (még a központi romantikus szálak is sokszor hagytak maguk után kívánnivalót), de nagyon szépen dolgozott a reprezentációval – Ymir és Historia (korábban Krista) párosán kívül Hange Zoe személyében volt egy non-binary karakterünk is. Ymir nekem a mai napig az egyik kedvenc karakterem az egész szériából, és amennyire kevés időt kapott, annyira szívszorító a kapcsolata Historiával is.

Ymir egész karaktere az önfelvállalásról, a büszkeségről, a bátorságról szól. Fontos eleme az önzetlenség, de az is, hogy tanuld meg a határokat, tudd, mikor jön el az a pont, mikor már nem adhatsz többet magadból, és priorizálnod kell a saját boldogságodat. A főszereplők mellett, a katonaság tagjaként nagyszájú, cinikus, önzőnek és kicsit elutasítónak ható lány, aki kezdettől főleg Historiára figyel (és vele flörtöl aktívan – már az első évadban megjegyzi néha, hogy ha túlélik az egészet, össze kéne házasodniuk). Ahogy azonban kezd kibomlani a háttértörténete, látjuk, hogy a jelenlegi önzése egy fogadalomból ered – azután, hogy lényegében a halálnál is rosszabb sorsra jutott, mert kiállt egy elnyomott népért, nem akarja elpazarolni az esélyt egy második életre. A kapcsolata Historiával azért is érdekes, mert a saját tapasztalatai alapján próbálja megerősíteni a lányt is – Historia ugyan a trónörökös, de lemondott a rangjáról, a nevéről, és lényegében mesebeli Hamupipőkét játszik. Ymir lassan ebből az állapotból löki ki, ráébreszti, hogy néha önzőnek lenni és néha bátornak lenni nem baj, az ember pedig nem élhet teljes életet, ha megtagadja azt, aki.

Ymir ugyan főleg tanít a tapasztalatai alapján, de végső soron ő is fejlődik – önzőnek ismerjük meg, de részben Historiáért, részben pedig néhány korábbi tette miatti vezeklésből, végső soron lemond a vágyott második életről. Sok szempontból hat még az antagonista szekcióra is, és rengeteg információt ad a főszereplőknek, de ténylegesen az oldalukon már nem harcolhat. Személy szerint szívesen láttam volna belőle többet, megérdemelte volna a nagyobb figyelmet, de egyben pont az teszi erőssé a történetét, hogy ide futott ki. 

3. Hiiragi Shinya – Owari no Seraph

„Meg fogsz halni. De persze ennek ellenére is odamész, mert hülye vagy, mint mindig. Szóval úgy döntöttem, kedves leszek, és kisegítelek. Hol van a köszönetem?”

(Forrás)

Shinya esetén a szexualitása egy nagyon háttérbe szorított kérdéskör (egyébként hasonlóan a másik, kánon szerint meleg karakterhez, Mikához), gyakorlatilag az animében lehetetlen egyértelműen megmondani, hogy is viszonyul Gurenhez, és a Catastrophe könyvek is csak nagyon finom utalásokat tesznek – erősen úgy tűnik, hogy a karakter maga sincs teljesen tisztában az érzéseivel. Csak jóval később, a mangában kezdik jelezni, hogy Shinya oldaláról a kapcsolatuk talán több, mint barátság, és még ott sem kifejezetten hangsúlyos.

És bizonyos szempontból ez az egyik ok, amiért Shinya ennyire magas helyet kapott – mert teljesen függetlenül a Guren iránti érzéseitől egy példamutató karakter. Elképesztően sötét világban nőtt fel, ahol lényegében senkivel nem tud igazán kapcsolódni – mivel az uralkodóház örökbefogadott fia, ezért a legtöbb átlagember tiszteli vagy féli, de mivel nem vérszerinti gyerek, a Hiiragik igazából ugyanúgy lenézik és megvetik, mint bármelyik rivális házat. Shinya kezdetben rengeteg küzd, hogy biztosítsa a helyzetét, a biztonságát (a Catastrophe-ból kiderül, hogy lényegében egy death game-et nyert meg azért, hogy ő legyen az örökbefogadott fiú – de nem volt választása, hogy részt vesz-e benne), később viszont túljut azon, hogy a túlélést priorizálja. Képessé válik nyitni mások felé, az egyik leghűségesebb, és legempatikusabb barát lesz az egész szériában. Megvan a maga piszkálódó, játékos humora, de sosem bántó, mindig az a célja, hogy adjon egy kis fényt mindenki másnak is. Gurent lényegében egyedül tartja talpon éveken keresztül – mindig kitalálja, hogy épp egy harcostársra van szüksége, egy butácska képre, amin nevethet, vagy csak arra, hogy meghallgassák, erre pedig a férfi egyetlen más barátja sem képes. Kifejező, hogy a démonával is, talán Shinyának van a legszebb kapcsolata – a démonok jellemzően arra törekszenek, hogy megszállják az embert, Byakkomaru azonban sok esetben igazi macskává válik a gazdája mellett, és inkább vigyázni próbál rá, ahelyett, hogy irányítani akarná.

Shinya az Owari no Seraphban egyike azoknak, akiknél a legreménytelenebb a Happy End – aki olvasta a Catastrophe-t, az tudja, hogy mi az egyik oka, de még ha ezt ki is küszöböljük, akkor is, a Hiiragik befolyása, a tény, hogy Guren valószínűleg sosem fogja viszonozni az érzéseit, nem kecsegtetnek sok jóval. Ennek ellenére egyike azoknak a figuráknak, akiknél nagyon szurkolok, hogy mégiscsak találjunk megoldást a problémákra, legyen megint butácska mese ez a széria, és győzzenek a jók.

2. Alec Lightwood – A végzet ereklyéi

„Tudom, mit hiszel, hogy érzel irántam, de nem igaz. Azért kedvelsz, mert biztonságos vagyok. Nincs kockázat. És így nem kell próbálkoznod egy valódi kapcsolattal, mert mindig hivatkozhatsz rám kifogásként.”

(Forrás)

Cassandra Clare a Young Adult írók között határozottan zászlóvivője volt az azonos neműek közti kapcsolatok, és úgy általában az LMBTQ+ karakterek reprezentációjának – Alec, illetve a Malec (Magnus-Alec) páros pedig a mai napig ott van az erősebb példák között. Mondhatni ugyanazért szeretem őket, mint a Vörös, fehér és királykék párosát, csak a valódi problémák mellett, mint a homofóbiával való küzdelem, az önfelvállalás és a felnőttéválás, bejönnek a klasszikus fantasy kérdések is – például hogyan boldogul egy pár, ha az egyikük várhatóan sokkal hosszabb életű lesz, mint a másik?

Alec karaktere, és a párosa Magnusszal azért is nagyon szerethető, mert rendkívül emberi és életszerű, akkor is, ha az egyikük boszorkánymester. Alec megküzd azzal, hogy képes legyen felvállalni az érzéseit a családja előtt, a helyzetét bonyolítja nem csak a tény, hogy egy férfivel van együtt, de a társadalmi státusz különbségei is (Alec árnyvadász, Magnus pedig „alvilági”). Birkózik a ténnyel, hogy korábban reménytelenül szerelmes a parabatai-ába, a főszereplő Jace-be, és ezt a kapcsolatot sokáig nem hajlandó elengedni, mikor pedig végre kezd stabilizálódni a helyzet, majdnem mindent elveszít a bizonytalansága miatt. Elképesztően szerethető ebben a karakterben, hogy szinte minden ponton akadályok várják, és szinte mindegyik belőle, a saját személyiségéből indul ki – de lépésről lépésre, konfliktusokon át láthatjuk, hogy igenis legyőzi őket, és igenis képessé válik arra, hogy jó partner, és bátor ember legyen. Magnusszal pedig kezdettől az egyik legbájosabb páros; még amikor konfliktusaik vannak, akkor is el lehet hinni, hogy idővel megtalálják a megoldást, kibogozzák, mi történt, és megbocsátanak egymásnak. 

Érdemes megjegyezni, hogy a Végzet Ereklyéiből készült Shadowhunters sorozatnak is az egyik legpozitívabb eleme a Matthew Daddario által játszott Alec és a Harry Shum Jr. által megjelenített Magnus Bane. A történetük jelentősen átalakult, sokkal korábban lesznek központi páros, egy megrendezett házasság is került a képbe, de egyrészt a dinamikájuk nem veszett el, másrészt a két színész láthatóan imádta a karaktereket, és elképesztő volt köztük a kémia – szóval ha az ember nem is igazán kedveli a szériát, emiatt a két figura miatt érdemes neki adni egy esélyt.

Alec mindemellett szerethető figura egyszerűen a főszereplők csapatában is. Érdekes követni az utat, amit a főhősnővel, Clary-vel bejár, akivel kezdetben ki nem állhatják egymást. Nagyon jó látni, ahogy a kapcsolata Jace-szel reménytelen szerelemből tényleg egy őszinte, támogató barátsággá válik. A testvéri kapcsolata Izzy-vel végig rendkívül szerethető – a lány minden bosszantó tulajdonsága ellenére jól látni, mennyire ismerik egymást, és mennyire kiállnak egymásért minden helyzetben. 

1. Elim Garak – Star Trek: Deep Space Nine

„- Drága doktorom, mind igaz.
- A hazugságok is?
- Főleg a hazugságok.”

(Forrás)

Igazából amikor elkezdtem ezt a bejegyzést, tartottam tőle, hogy lényegében csak ST karaktereket fogok felsorolni, de sikerült megállítanom magam, és kicsit változatosabb listát összeállítani. Ennek ellenére mindenképp akartam legalább egy Star Trek karaktert is a sorba, mert a széria lényegében a kezdetektől központi témaként kezelte az elfogadást, a kisebbségek bemutatását, és azt, hogy a sokféleségünk nem gyengít, hanem pont, hogy erősít minket.

Elim Garak nem a legnyilvánvalóbb példa az LMBTQ+ karakterekre a szérián belül. Már a Deep Space Nine-ban is ott van Jadzia Dax, aki az első nők közti csókot tudhatja magáénak a Star Trek univerzumában, de később, a Discovery, a Lower Decks, a Picard rengeteg fantasztikus LMBTQ+ tagot mutatott be. Garak sajnos még szomorú példa arra, amikor egy karaktert nem tudtak úgy írni, amilyennek eredetileg szánták – Rick Berman, az egyik producer erősen torpedózta egy pánszexuális karakter ötletét (attól tartva, hogy a 90-es évek nézőközönségének egy részét elriasztaná). Andrew Robinson Garakja ennek ellenére is egyértelműen flörtöl Julian Bashirrel (sőt, a két színész annyira kedveli a párost, hogy a COVID alatt egy fanfictiont is felolvastak, kicsit visszatérve a karaktereikbe), de a témát sose bontják ki jobban, sőt, az utolsó évadban a doktor még egy kissé kapkodós szerelmi szálat is kap Ezri Dax-el. 

Garak ennek ellenére a Deep Space Nine egyik legizgalmasabb figurája, és szerintem határozottan ott van az egész Star Trek univerzum legikonikusabb személyiségei között. Mindig hazudik, mindig manipulál, és nem győzi hangsúlyozni, hogy soha senki ne bízzon benne („Az igazságot mindenki máshogy érzékeli. Én sosem mondok igazat, mert nem hiszek benne, hogy létezik olyan.”). Abszolút hisz abban, hogy a cél szentesíti az eszközt, és amikor kivillantja a foga fehérjét, látjuk benne a kegyetlen mesterkémet – nem áll távol tőle a kínzás és a zsarolás sem, ha azzal kaphat meg egy információt. A céljai azonban átfednek a főszereplőkével, ő Cardassiát akarja megmenteni mindenek felett, ezért az eszét hajlandó az ő szolgálatukba állítani. A háttértörténete mindig zavaros, nem tudjuk, pontosan miért száműzték Cardassia Prime-ról (csak annyit, hogy mind a száműzetés, mind előtte az élete kémként meglehetősen traumatikus volt – az apjától elszenvedett bántalmazás láthatóan a sorozat idején is kísérti még). Rendkívül szórakoztató a humora, az, ahogy viccet csinál még a saját álcáiból is – ha Garak színre lép, egyértelmű, hogy vagy valami hátborzongatót, vagy valami morbidan komikusat kapunk.

Garak esetén szomorú, de kifejezetten hiteles elem, hogy nagyon kevés a tényleges bizalmi kapcsolata. Együtt dolgozik Siskóval, de végig ellenszenvesek egymásnak – a büszkébb, morálisabb parancsnok nehezen viseli Garak sötétebb módszereit, az egykori kém pedig röhejesnek tartja Sisko egyenes gerincét. A régi ismerősök nagy része gyűlöli, az általában naivabb személyiségekből álló Deep Space Nine-on nem találja a helyét – az egyetlen, akivel tényleg végig pozitív a kapcsolata, az Bashir marad. Őt is meglepi, őt is átveri néha, de vele kölcsönösen ismerik egymást, és látszik, hogy a doktor is tudja, hogy Garak meddig hajlandó elmenni – és ellentétben a többi főszereplővel, ő nem ítéli el érte. Az ő kapcsolatuk fejlődését éppen ezért közel annyira jó figyelni, mint Sisko és Kira, vagy Odo és Quark barátságát, akár Jadzia és Worf párkapcsolatát – Garak hiába meglehetősen sötét természet, Bashir által mégiscsak érkezik egy kis Star Trekes bizalom és remény az életébe.

Ők voltak az idei kedvenc LMBTQ+ karaktereim. Nagyon utolsó pillanatban hoztam ki ezt a cikket, de remélem, így is élveztétek – és ha valamelyikük esetleg nem ismerős, akkor talán rápillantotok a történetekre is, amikben szerepeltek. Boldog Pride hónapot mindenkinek!

Valentine Wiggin