Neo és az öntudat hatalma – Mátrix elemzés

...avagy miért az egyik legjobb messiás-hős a Mátrix főszereplője?

Ezen a blogon jóformán fogadalmat tettem arra, hogy soha nem fogok teljes Mátrix elemzést írni. Ennek a legfőbb oka, hogy rengetegen kritizálták, és még többen elemezték ezeket a filmeket, ikonikus, jól ismert történetről van szó, számos aspektussal – és úgy érzem, ha belevágnék egy rendes „Mátrix nagyelemzésbe” akkor szinte biztos, hogy csalódást keltene. Belejátszott a döntésbe az is, hogy egyszerűen bonyolult filmről van szó, nehéz átfogóan összeszedni a rengeteg szimbólumrendszert, amit használt, és a társadalomkritikától, a vallásos megközelítésen át a transzneműség analógiáig mindent is hozzákötöttek már az évek során. Ennek ellenére egy nagyon nagy kedvencemről van szó, és mindig szeretnék valamit írni róla – és hát a Mátrix most lett 25 éves, szóval úgy gondoltam, mikor vegyem elő, ha nem pont most, az évforduló alkalmából? Szóval karakterelemzéssel érkeztem, Neóról, mint főhősről szeretnék írni kicsit.

Neo (akit a filmekben Keanu Reeves alakít) első látásra egy rendkívül klasszikus hőstípus. Ő a Kiválasztott, lényegében a messiás, a szürke életéből kiszakadt ember, akire kiderült, hogy hatalmas sors vár. A barátai hisznek benne, meg kell mentenie a világot (de legalábbis az emberiséget), és természetesen egy csinos lány is várja. Ezerszer láttuk már ezt az archetípust, ezerféleképpen megcsavarták, és bár a Mátrixnak széleskörű rajongótábora, elég ritka, hogy maga Neo az, akinek a karakterívét dicsérik. Ő csak túl egyszerű, túl semmilyen, túlságosan értetlen.

Neóban azonban a felszín alatt jóval több van ennél – tipikus példa a részletekben rejlő ördögre, vagy jelen esetben inkább a részletekben rejlő zsenialitásra. Ha az ember eléggé figyel rá, kiderül, hogy nagyon is komplex, intelligens figura, és értékes példakép, aki sokkal jobban viszi a hátán a cselekményt, mint elsőre gondolnánk.

A bejegyzésben elsősorban a fő trilógiára fogok fókuszálni, pont azért, mert a Feltámadásokról írtam már egy bejegyzést, ahol kifejtettem, hogy miért nem tartom igazán jó folytatásnak: ebben pedig fontos szerepe volt annak, hogy nem igazán tetszett, ahová Neót vitték. Figyelembe veszem viszont az Animátrixot, mert ennek kiegészítései sokban hozzájárultak ahhoz, hogy legyen egy komplex Mátrix lore-unk, amire lehet építkezni. A bejegyzés természetesen spoileres, szóval, ha valaki még nem kerített sort a trilógiára, akkor érdemes előtte végignézni a filmeket.

Zeneajánlónak az örök klasszikus a Clubbed to death, illetve a Feltámadások trailerének zenéje, a White Rabbit is kifejezetten jó. Én személy szerint még hozzácsapom a Disturbed Sound of Silence coverjét, mert számomra nagyon idézi Neót és az útját.

Vágjunk is bele!

Esés a nyúl üregébe – bizonytalan kisembertől a határozott hősig

„Úgy nézel, mint aki elfogadja, amit lát, mert azt várja, hogy felébred. Furcsa módon, majdnem ez az igazság.”

A kisemberből lett főszereplő és hős jóformán minden young adult regényben előfordul, de fantasy-k, szuperhősfilmek, rengeteg különböző zsáner alkalmazza előszeretettel. Nem mindegyik kisember emelkedik fel annyira, mint Neo a Mátrix alatt, de az nem ritka, hogy egy átlagos életből lépnek ki, és válnak részévé valamilyen fantasztikus, vagy éppen sötét világnak. Ha szeretnénk megvizsgálni a trilógia főhősét, akkor egyértelműen az első résszel kell kezdeni, mert ez a többi epizódtól élesen elkülönül, abban is, hogy önmagában is nagyon kerek történet, és abban is, hogy Neo talán itt változik a legtöbbet személyiségre és stílusra is. A folytatások ennek a fejlődésnek a továbbgondolása és kibontása, de nincs még egy ekkora ugrás.

A Mátrix története szerint az emberiség egy virtuális valóságban él, miután egy gépekkel vívott háború után az emberi test által termelt bioenergia vált a legfontosabb erőforrássá a disztópikus Földön. A világ, amit érzékelünk, nem valódi – csak arra szolgál, hogy tartályban nevelt emberek agyát lekösse. Néhány ember azonban (jellemzően azok, akik kiemelkedően intelligensek, lázadó természetűek, vagy az Animátrix szerint egyszerűen képesek a határokig hajtani magukat) elkezdenek gyanakodni, és érzékelni a világ abszurditásait – őket a Mátrix, a virtuális valóság ügynökei megpróbálják semlegesíteni. A való világban azonban létezik még egy utolsó város, és a Mátrixból kiszabadult ellenállók csoportja, akik igyekeznek felébreszteni azokat, akik bennrekedtek az illúzióban. Kezdettől tudunk egy próféciáról, ami megjövendölt egy embert, aki elpusztíthatja a Mátrixot, és lényegében az emberiség messiásává válhat – Morpheus, az egyik lázadó vezér szerint pedig Neo ez a Kiválasztott lehet.

Neo a lakásában a film elején

Mikor a főhőst megismerjük, egy harmincas éveiben járó informatikus, teljesen szétcsúszott élettel. Napközben egy szoftvercégnél dolgozik, de notórius késő, folyton a kirúgás határán egyensúlyozik. Éjszaka álnéven hackerkedik az interneten, gyanús ügyekbe keveredik, a lakásában teljes a káosz, barátai, családja nincsenek. Az első pillanattól nyilvánvaló, hogy introvertált, és erősen szorong – gyakorlatilag bármilyen beszélgetésben kényelmetlenül érzi magát, és egyáltalán nem tud reagálni a flörtölésre. Nem is kifejezetten bátor – mikor Morpheus először kapcsolatba lép vele, nem képes végrehajtani az utasításait, mert túlságosan fél attól, hogy le fog esni az irodaház állványzatáról (a zuhanás/repülés motívuma kezdettől végigkíséri Neo útját). Azonban érdemes megjegyezni, hogy már a történet elején vannak erősebb pillanatai – amit fontosnak tart, amellett végletekig kiáll. Az állványzaton nincs bátorsága végigmászni, de mikor először találkozik Smith-szel, nem hajlandó vallani Morpheusról – sőt, annak ellenére is folytatja a keresését, hogy a vallomás megtagadása fájdalmas következményekkel járt. Neo nem kifejezetten hősies, de a kíváncsisága rengeteg erőt ad neki, és a képességet, hogy más szögből nézzen az eseményekre. 

Neo útja a Mátrix kezdetén nem tér el élesen a többi felszabadított emberétől. Morpheus legénységének nagy része olyan emberekből áll, akik a főhőshöz hasonlóan egy ponton elkezdtek válaszokat keresni, a férfi pedig kihozta őket a Mátrixból – pont ezért sem Neo maga, sem a környezete nem kifejezetten lelkesedik a gondolatért, hogy ő lenne a Kiválasztott. Az útja az egész első részben döcögős: mikor megtudja az igazságot, rosszul lesz és elájul. Később Morpheust még úgy-ahogy el tudja verni a harcművészeti programban (bár ott is időbe telik, míg megtalálja az erejét), de a két toronyház közötti táv átugrásába már belebukik. Ahogy elmondják, senkinek sem sikerül elsőre, mindenkit túlságosan kötnek még a szabályok – Mouse, a csapat legfiatalabb tagja ugyan lelkesen magyarázza, hogy „neki talán mégis”, de nem történik csoda. A legénység körében ugyanúgy nem találja a helyét, mint a mindennapi életében; ellentétben a tipikus anime-hősökkel, Neo ugyanolyan introvertált és szorongós marad, mint korábban. Miközben körülötte végig viccelődik a reggelit, ő csak idegesen mosolyog, és zavarba jön, mikor Mouse felhozza a piros ruhás nő figuráját a kiképzőprogramban. Ironikus módon a legkönnyebben Cypherrel, a későbbi árulóval találja meg a közös hangot, aki egyáltalán nem hisz benne, sőt, csak a kételyeire erősít rá. Trinity-vel az első pillanattól épül a szerelmi száluk, nyilvánvaló, hogy Neónak kezdettől tetszik a lány, de sejthetően részben a saját alacsony önbizalma, részben Trinity viselkedése, részben pedig egyszerűen az események pörgése miatt nem realizálja, hogy a dolog kölcsönös.

A híres "I know kung-fu" jelenet

Az első rész Neója kapcsán többször felmerül a gondolat, hogy a folyamatos ügyetlenkedése mellett a legtöbb jelenetében jóformán csak kérdez. Morpheus, az Orákulum, Trinity, a buddhista szerzetesfiú egy váróteremben – Neo tényleg mindenkit megtalál a kérdéseivel, amitől elsőre kissé értetlennek és butuskának hathat; valójában viszont pont az ellentétéről van szó. A kérdéseiben mutatkozik meg először Neo önreflexiója. A főhős tisztában van a saját esetlenségével, tudja, hogy nem találja a helyét ebben az új világban, de azt gyakran nem, hogy mit várnak el tőle, és mi a következő lépés, amit tennie kell. Szóval információt gyűjt. Az első filmben nem is járunk Zionban, de már tudunk arról, hogy létezik, megismerjük az emberi társadalom alapjait, mert Neo kiszedi a mellékszereplőkből. Sokszor felvet olyan gondolatokat, amik később egy másik karakternél kulcselemekké válnak (ő az első, aki megkérdezi, lehetséges-e visszatérni a Mátrixba – ez később Cypher karakterívének alapja). Még arra is ráérez, hogy az Orákulum Trinity-nek adott jóslata fontos. Neo tipikus példa arra, hogy kérdezni nem az értetlenség, vagy a butaság jele – pont ellenkezőleg, az információhiány tudatosítása és kezelése. Az egyetlen probléma az állandó kérdésekkel az, hogy Neo döntéseket jóformán egyáltalán nem hoz. Kétségbeesetten próbálja értelmezni a helyzetet, de pont ezért benne is ragad a saját bizonytalanságában – van az a pont, ahol el kell dönteni, hogy az ember lép, akkor is, ha még nem tud eleget.

Az első rész vége pedig pontosan ez a pillanat. Mikor Morpheust elfogják az Orákulumnál tett látogatás során, Neo először megijed – a kapott jóslatot úgy értelmezi, hogy nem ő a Kiválasztott, és noha a kezében volt Morpheus élete, de nem tudta megmenteni. Az utolsó pillanatban döbben rá, hogy akár félre is érthette a helyzetet, és a film során először aktívan dönt. Felfedi a többiek előtt, hogy nem tartja magát Kiválasztottnak (Trinity ugyan állítja, hogy téved, de Neo ekkor még nem tudja, hogy a lánynak adott jóslat szerint bele fog szeretni), majd közli, hogy még megmentheti Morpheust. Passzívból aktív hősbe vált, és megváltozik a karakterdizájnja is (ez az a pont, ahol először látjuk hosszú fekete kabátban és napszemüvegben, ami a Mátrixból megszabadult emberek jellegzetes viselete; korábban egyszerű dzsekit viselt, napszemüveg nélkül, hasonlóan a film elejéhez). Ez az a pont is, ahol képessé válik szembeszállni az ügynökökkel, ténylegesen felismerni, hogy mindenki lehet az ellensége, és harcolnia kell, ha élni akar és elérni a céljait. A film korábbi szakaszain képtelen volt elfogadni, hogy a Mátrix egy álom, így az erejének az a határa, amit el tud képzelni – Morpheus megmentése közben meg tudja tartani Trinity-t, mikor a lány kiugrik a helikopterből, és ki tudja kerülni a golyókat. 

Neo megállítja a golyókat

Az erejének kiteljesedése pedig egyértelműen a zárás. Az egyik utolsó jelenetben, miközben próbál kijutni a Mátrixból, és megtalálni a szobát a telefonnal, Smith fogadja, és meglövi. A Mátrix korábbi szabályai szerint, aki meghal a szimulációban, meghal a való életben is: a tudata valósággá teszi az álmot. Neo viszont feléled (miután Trinity bevallja neki az érzéseit, és a jóslatot, amit kapott): lényegében rádöbben, hogy mivel a Mátrix nem valóság, ezért tényleg bármit megtehet. Nem halhat bele egy lövésbe, ami nem történt meg. Innentől kezdi a Mátrixot kódként látni, megállítani a golyókat, és a film végén repülni is látjuk – a repülés általánosságban szabadságszimbólum, ez is azt jelképezi, hogy Neo számára lényegében már nincs határ. A feléledése után a testbeszéde is megváltozik – míg korábban gyakran görnyedt, beejtette a vállát, lógatta a fejét, jelezve, hogy nincs önbizalma, és nem mer kiállni magáért, az utolsó jelenetben kihúzza magát, és lazán, fél kézzel harcol. 

Innentől kezdve, a folytatásokon át Neo már megőrzi ezt a tartást, de továbbra sem veszíti el a személyiségét. Néha már hajlandó odaszúrni egy apró, gúnyos megjegyzést az ügynökök felé, de nem bízza el magát. A rajongást nem tudja kezelni – Kölyköt, a kamaszfiút, akinek segített felébredni, láthatóan kedveli, de zavarja, hogy mennyire rohan utána. Mikor Zionban hívek fogadják ajándékokkal, teljesen lefagy és csak kínosan habog valamit. Ugyanolyan zárkózott, mint korábban, csak már többet tud az erejéről, és van néhány stabil ember, akire mer támaszkodni. 

Az Orákulum és az Építész – van hatalmunk a sors felett?

„Ne aggódj. Amint kilépsz azon az ajtón, sokkal jobban leszel. Eszedbe jut, hogy te nem hiszel az ilyen sors rizsákban. Te magad irányítod az életedet.”

A Mátrixban visszatérő, fontos elem a sors létezésének kérdése, és az ahhoz való viszony. Az egyik első kérdés, amit Morpheus feltesz Neónak, hogy hisz-e a sorsban – a főszereplő erre azt válaszolja, hogy nem, majd meg is indokolja („jobb az a tudat, hogy magam irányítom az életemet”). Ismét rámutat a szemlélődő természetére, hogy nem utasítja el az opciót – csak egy preferenciát fogalmaz meg. Később az Orákulum látszólag kigúnyolja a szemléletét (a kiemelt idézetben), de egyben utal arra is, hogy Neo egészen félreérti a sors jelentését.

Neo az Orákulummal a második részben

A főszereplő ugyanis jellemzően félreérti a jóslatokat, és megpróbál azoktól függetlenül dönteni, végül pedig pont ezzel jut el a célig. Az első részben az Orákulum valójában sosem mondja ki, hogy nem ő a Kiválasztott – Neo a szájába adja a választ („Már nagyon jól tudod, mit fogok mondani” „Nem én vagyok az.”). A második részben Neo felteszi a kérdést, hogy az ő döntése lesz-e, hogy Trinity él vagy meghal: az Orákulum annyit mond, hogy ezt a döntést már meghozta, azt nem, hogy mi volt a döntés. Neo a film nagy részében retteg, hogy az álmai egyértelmű jelek, hogy tudtán kívül feláldozta a szerelmét – a film végén kiderül, hogy pont a rettegése volt a meghozott döntés, kezdettől tudta, hogy nem lesz képes elengedni. Sokkal érdekesebb azonban, a megoldás, amivel Neo a kétértelmű jóslatokat kezeli. Visszanyúl ahhoz az eredeti gondolathoz, hogy a döntés az ő kezében van, félreteszi a próféciát, és elkezdi élni az eseményeket, elkezd lépésről lépésre végigmenni a sorsán. Az Orákulum jóslatai lehetnek igazak, lehetnek következtetések, és lehetnek manipulációk, de végül nem azért válnak valóra, mert Neo próbálja beteljesíteni, vagy elkerülni őket, hanem azért, mert a szabad akarata is erre az útra vezeti. A történet ezzel erősen azt sugallja, hogy a szabad akarat és a sors nem zárja ki egymást – az Orákulum képe a jövőről csak a döntések következménye, amit az ember az adott pillanatban hoz.

Neo az Építésszel

Az Építész és az Orákulum tulajdonképpen mindketten a sorsot jelképezik, mindketten kijelöltek egy utat Neónak, de nagyon máshogy állnak hozzá. Az Építész egy visszatérő programként építette fel a Kiválasztott szerepét, ő az, aki fenntartja a Mátrixot, és fenntartja a lázadás szellemét is. A korábbi kiválasztottakról nem tudunk sokat, de az elhangzik, hogy mindannyian kötődnek az emberiséghez, intelligensek, de érzékenyek, olyanok, akik alkalmasak a messiásszerepre. Bizonyos szempontból Neo szorongása és introverziója is tökéletesen illik a képbe – könnyebb számára egy egészként tekinteni az emberiségre, és egy távoli ideálként a megmentésére, ha nehezére esik egyéni, emberi kapcsolatokat kialakítani. Az Orákulum jövőképében az érzelmeknek fontos szerepe van, Neo egyéni kapcsolatai, vágyai is megjelennek, míg az Építész teljesen háttérbe szorítja őket. Egyikük sem sokkal jobb morálisan, és Neo ezt felismeri és számon is kéri. Dühös az Orákulumra, mert nem avatja be, mert manipulálja, mert kötélen rángatja a barátait is, de míg az Építésszel direktben szembeszáll és megtörni a sorsot, amit kijelölt számára, az Orákulum által „megjósolt” élet mindig csak az volt, amit ő is végig akart élni.

És Neo erejét messiásfiguraként ez is tovább emeli – ellentétben sok népszerű kiválasztott figurával, akik lényegében csak elfogadják az elrendelt, általában igen sötét sorsot, amit egy régi jóslat szánt nekik, Neo eljut arra a pontra, hogy a kezébe veszi az életét. Azt, hogy el kell fordulnia az Építésztől, senki nem mondja ki neki – csak elküldik a Forráshoz, ahol találkozhat vele. Nem az Orákulumtól jön a sugallat, hogy menjen a gépek városába, senki nem közli, hogy meg fog vakulni, és azt sem, hogy a megoldás a halála lesz. Ezekre maga jön rá, és maga dönt úgy, hogy készen áll rájuk. A Merovingi gúnyolódik vele, és állítja, hogy hozzá is azért megy, mert „oda küldték”, de Neo ebben a témában vitába szállni sem hajlandó – tisztában van annyira a saját döntéseinek súlyával, hogy ne lehessen megingatni. 

Trinity és Neo – tündérmese jellegű szerelem, némi realitással

„Félek, Trin.”
„Én is. Remegő kézzel nehéz bakancsot kötni. De mondok neked valamit. Hat órával ezelőtt azt mondtam a Merovinginek, hogy akármit megtennék érted, amit csak szükséges. És tudod, hogy mi változott meg azóta?”
„Nem.”
„Semmi.”

Neo és Trinity kapcsolata meghatározó része a Mátrix sorozatnak, és Neo karakterfejlődésének is. Ahogy korábban is említettem, a szerelmi szál az első pillanattól nyilvánvaló – Neo már az első találkozásukkor zavarba jön, és megjegyzi, hogy „azt hitte, hogy Trinity fiú”, mert nem feltételezte, hogy egy legendás hacker nő is lehet. Később is, az első filmes interakcióik nagyrészt arra épülnek, hogy Neo esetlenül bámulja a lányt, néha kérdezgeti, beszélget vele, de igazából még nem jutnak jelentősen túl a kamaszos érdeklődésen. Mindenkinek feltűnik a dolog (az Orákulum viccelődik vele, és Cypher is egyértelműen utal rá, hogy sejti, mit éreznek egymás iránt), de a főbb lépéseket magának a párosnak kell megtennie. 

Neo és Trinity első találkozása

A lassú kibontakozásban az is szerepet játszik, hogy Trinity maga sem túl aktív. Kezdettől empatikus és támogató a főszereplővel, ami éles ellentétben áll azzal, hogy a legénység nagy része felé viszonylag csendes, határozott, és kicsit nyers stílust mutat. Ugyanakkor ahogy Neo szerencsétlenkedik, gyakran látni, hogy Trinity is meginog, fogja rajta a fejét, nehezére esik beismerni az érzéseit – mivel a jóslat szerint, akit szeret, az lesz a Kiválasztott, látni, hogy a férfi mennyire esetlen, értelemszerűen elbizonytalanítja kicsit. Egyúttal pont ez az ok, amiért a kapcsolat nem igazán működhet az első film vége előtt. Trinity messze túl erős Neóhoz, magabiztosabb, határozottabb, és látványosan nincs köztük kölcsönös tisztelet. Tetszenek egymásnak, de a lány azon a ponton teljesen elnyomná Neo személyiségét és fejlődését. A páros onnantól működik, hogy a főszereplő megtalálja a saját erejét, és Trinity-vel képesek egyenlőként tekinteni egymásra: innentől pedig mintapéldái az egészséges párkapcsolatnak.

Neo ugyan Kiválasztottként már erősebb Trinity-nél, de általában vele együtt megy harcolni, mindkettejüknek megvan a maga feladata (erre remek példa, mikor a Kulcskészítőt mentik a második részben – Neo elintézi a Merovingi embereit, de Trinity-re bízza a férfi kijuttatását). Továbbra is mer kérdezni tőle, meghallgatja a véleményét, nem válik arrogánssá, és nem párolog el a tisztelete. A kapcsolatukat nagyon privát módon kezeli, nem igazán beszél róla másoknak, de egyértelműen az egyik legfontosabb dolognak tartja az életében, és szinte bármit feláldozna érte. Nagyon keveset látunk abból, hogy a barátok hogy kezelik őket, de amennyit igen, az szintén abszolút természetes: Link, amikor visszaérnek Zionba, valósággal elrángatja tőlük Kölyköt, mondván, hogy „dolguk van, ne zavarja őket” (valójában csak egymásnak esnek a liftben). Morpheus is alapvetőnek veszi, hogy Neo és Trinity egy csomag – a lányt régebb óta ismeri, Neo felé pedig van egy vallásos tisztelete is, de ez sosem válik elvakulttá. Mindketten a barátai, és mindkettejüket támogatja, akkor is, ha éppen egymásért rohannak a tűzbe. 

Neo és Trinity mielőtt elindulnak a gépek városába

Trinity maga is, abszolút támogató a kapcsolatban – nem mindig ért egyet Neóval, hajlandó megkérdőjelezni a döntéseit, de ha a férfi továbbra is kitart az álláspontja mellett és a bizalmát kéri, akkor megadja neki. A kapcsolat stabilitására talán az egyik legjobb példa, mikor a Merovinginél vannak – itt Perszephoné, a program felesége egy csókot kér Neótól a segítségéért cserébe. A helyzet nagyon kínos, a férfi is kényelmetlenül érzi magát (elsőre Perszephoné meg is szólja, amiért nem csókolja meg rendesen), és Trinity is láthatóan féltékeny, de a dologból nem lesz veszekedés köztük. Mindketten tudják, hogy egy kényszerhelyzetről volt szó, és továbblépnek. A kapcsolat természetességéhez nekem még hozzátett, hogy a Mátrix nyíltan, de ízlésesen dolgozott a szexualitással. Neo a második film elején látványosan várja, hogy legyen pár órájuk kettesben, a legénység nélkül. Nagyon jót tett a filmnek, hogy ki mertük mondani; nagy, romantikus szerelem ide vagy oda, a szexuális vágy is normális és egészséges része egy párkapcsolatnak. 

Trinity rövid halála a második, majd a végleges a harmadik részben kulcsfontosságú pillanatok. Az Újratöltve végén Neo az erejét használva visszahozza az életbe, miután halálos lövést kapott (hasonlóan a saját újraéledéséhez, más esetén is bele tud nyúlni a kódba – ami a Mátrixban történik, nem valóság, tehát visszafordítható). A Forradalmakban viszont Trinity halála egy felismerés is, hogy van halál, amit nem lehet visszafordítani, a harcuk ugyan félig egy virtuális valóságban játszódott, de a következményei valósak. Neo nincs ott Zionban, nem látja az ottani csatát, de Trinity halálával a saját bőrén érzi, hogy miért is küzd. Egyúttal ez az a pont, ahol magára is marad, és elveszíti a motivációt az életben maradáshoz. Amikor Trinity meghal, Neo ott marad vak messiásként, aki már semmit nem veszíthet – ha nem elég bátor, ha nem tud feláldozni mindent, a barátai is ugyanarra a sorsra jutnak, mint a szerelme. Az, hogy nem maradt veszítenivalója, oda vezet, hogy teljesen tiszta fejjel dönt, mikor szembeszáll Smith-szel.

Mr. Anderson és Smith ügynök – az árnyék, amitől nem lehet szabadulni

„Ő te vagy, Neo. Az ellentéted, a negatívod. Amivel az egyenlet megpróbálja egyensúlyba hozni önmagát.”

Smith a Mátrix egyik legmeghatározóbb karaktere. Amikor megismerjük egy a sok ügynök közül. Része a rendszernek, ellátja a feladatát, ő az, aki először elfogja Neót is. Érdekes módon Smith pontosan addig átlagos, amíg a főhős maga is – ahogy Neo ébredezik, Smith is elkezd kételkedni a szerepében, ki akar törni (ezt már Morpheus kihallgatásán láthatjuk) amikor pedig a férfi teljesen a sarkára áll, Smith elszabadítja a poklot.

Neo és Smith a második részben

Míg Neo csendes és jóindulatú, Smith harsány és pusztító. Ahol a főhős töpreng és kérdez, Smith kinyilatkoztat. Neót különböző, változatos motivációkkal és személyiséggel rendelkező emberek támogatják, Smith szó szerint lemásolja magát. A Mátrixnak fontos eleme a szabadság kérdése, de a két karakter még ebben is ellentétbe kerül: persze, Neo maga is kitört a Mátrixból, de a trilógia során fokozatosan egyre több felelősséget vesz magára. Egyre önzetlenebb, egyre inkább másokért cselekszik, megteremti a saját kereteit. Smith szabadságvágya teljesen önző – ő magát az életet is elpusztítaná, ha az az ára, hogy megteremtse a valóságot, ami csak az övé.

Smith azonban amennyire ellentétes Neóval, annyira a része is – mondhatni ő a döntés másik oldala, mindaz, amit a főhős feladott, elengedett, amitől félt, vagy amit nem akar elfogadni magában. Ezt néhány érdekes párhuzam is erősíti: például Smith Neót mindig Mr. Andersonnak szólítja (Thomas Anderson a Mátrixban használt, civil neve, amiről teljesen lemond, miután csatlakozik Morpheusékhoz). Ez a régi én Neo része, de egy olyan, aminek hátat akar fordítani, Smith pedig nem hagyja, hogy teljesen elfelejtse. Az ügynök az első beszélgetésükkor közli, hogy „csak az egyik életének van jövője” a főhős viszont pont a másikat választja, mint amelyik felé terelné. Később, már említett módon Neo felteszi Morpheusnak a kérdést, hogy van-e visszaút a Mátrixba, de sosem keresi azt – mikor Morpheus visszakérdez („Ha lenne, valóban ezt akarnád?”), nyilvánvaló nemmel felel. Smith eközben megkísérti Cyphert az „áldásos tudatlansággal” és sikerrel jár – sőt, Morpheusnak is ő elemzi, hogy hogyan is jött létre a Mátrix, ismét egy éles ellentétet képezve Neo döntésével. A Trinity-vel való kapcsolatot mindenki tudomásul veszi, és fontos, meghatározó dologként kezeli, Smith viszont akkor hozza fel először, amikor a lány meghalt. Korábban Neót és Trinity-t is „megmentette” a szerelmük, egy támadhatatlan, stabil pont volt, de az antagonistát csak akkor érdekli, mikor már kételyt ébreszthet vele. Érdekes módon még Neo vaksága is utal arra, Smith mennyire a bizonytalanságokat szimbolizálja. A főhős egyenes háttal viseli, mikor elveszíti a látását; csak arra tesz megjegyzést, hogy egyedül már nem tud boldogulni miatta. Smith azonban gúnyolja és megalázza („Nézzenek oda. A vak messiás! Példaképe egész fajtájának!”).

Neo és Smith utolsó harca

Smith legyőzése egy végső önreflexiót kíván Neótól – fel kell ismernie, hogy a harcban mindig teljesen egyenlőek lesznek, így megölni lehetetlen. (A felismerés nehézségét mutatja, hogy a mai napig a Mátrix leggyengébb elemének tartom a második és harmadik rész tíz perces harcjeleneteit. Egyszer végignéztem őket, de azóta nem tudom rávenni magam, mindig belepörgetek.) Érdemes megjegyezni, hogy Neo ezen a ponton már nem is tűnik dühösnek – a Smith-szel vívott harc és a való világban zajló háború lényegében mindent elvett tőle, de rájön, hogy békét kell kötnie a gépekkel, és nem mehet a végső csatába bosszúvággyal. Nem tudatosul benne rögtön, hogy mit kell tennie, de olyan állapotban néz szembe Smith-szel, ahol már képes eljutni a felismerésig. 

Apróság, hogy a végső csata alatt szóló zene (Asato ma sadgamaya) szanszkrit nyelven van, és a Pavamana Mantra részletei szólalnak meg benne a Brihadaranyaka Upanishad c. védikus iratból. A szöveg lényegében egy segítségkérés, hogy az ember átlépjen a nem valósból (fizikai világ) a valósba (transzcendens). Mivel ez a szakasz Neo útjának is az a része, ahol egyrészt a végén feláldozza magát, másrészt pedig eljut önmaga teljes megismeréséig és elfogadásáig, több szinten is kiváló zeneválasztás volt.

Rengeteg elmélet létezik arra, hogy Smith végül miért tűnik el a film végén, személyes kedvencem az, hogy amikor összeolvad Neóval, mert a főhős megadja magát, elveszíti a célját, és ezáltal a létezésének értelmét is. Kettejük harca pszichológiai szempontból, Jung szimbolizmusát említve kicsit emlékeztet az egyén küzdelmére az árnyékával, a személyisége megtagadott elemeivel – az árnyékot nem lehet úgy legyőzni, hogy el akarod pusztítani. Az egyetlen út, ha elfogadod a létét és elfogadod, hogy a részed.

Konklúzió

„Miért ilyen makacs?”
„Mert így döntöttem.”

Fanart Neóról és Trinity-ről
(Forrás)

Neo messiási életútja, a döntései, az, ahogy felfedezi az erejét, majd kiáll a céljai mellett a maga csendes módján, azért is működik, mert lényegében mindenki azonosulhat vele, aki küzdött azzal, hogy megtalálja önmagát. Az, hogy látjuk a karaktert esetlennek, gyengének, kínos helyzetekben, még elnyűtt dzsekit viselve a hosszú kabát előtt, azt is eléri, hogy rendkívül átérezhető minden lépcső, amin végigmegy. Az átlagember talán nem harcol ügynökökkel, de azért mind éreztük már, hogy valami nincs rendben a világgal, hogy változtatnunk kell vagy magunkon, vagy a környezetünkön, hogy sorra hozzuk a döntéseket, de még meg kell értenünk, miért. 

Az pedig, hogy azután is emberi marad, azután is önmaga marad, hogy megtalálta az erejét, ezt még tovább mélyíti. Neo változik, de rámutat arra is, hogy a hősnek nem kell rögtön népszerű, barátok tömege által körülrajongott vezérré válnia. Ő csak elvégzi a feladatát, megszereti azt a néhány embert, akire számíthat, és befelé fordul. Erős jelenlét a filmben, végig megtartja a fókuszt, és mozgatja maga körül a világot, de ezt végig az önreflexióján át teszi, és nem azzal, hogy másokat irányít. 

És azt hiszem, nekem ezért is volt elég Neo történetéből ez a három epizód. Azzal, hogy a karakter végigment ezen az úton, már nem érzem, hogy bármilyen folytatás hozzá tudna tenni. A Mátrix tipikusan olyan széria, ami kerek, lezárt egész – a világában még van potenciál, Morpheus, Kölyök, a zioniak, a gépek világának történelme mind kiált azért, hogy valaki írjon még pár történetet. De Neo mint karakter elért a csúcsra.

És aminek kezdete van, jó, ha véget is ér.

Valentine Wiggin