Az emlékek őre tetralógia - elemzés

 …avagy beszélgessünk arról, ami emberré tesz minket

Létezik-e ideális világ? Létezik-e egyensúly a biztonság és a szabad akarat között? Milyen felszabadító ereje van a tudásnak és az emlékezésnek? Mennyire fontos a bátorság, hogy képesek legyünk kiállni önmagunkért? Mekkora ereje van az egymáshoz fűződő kötődéseinknek? Mi az, amiért embernek nevezhetjük magunkat?

Hetedik osztályban, kötelező olvasmányként adták először a kezembe „Az emlékek őrét”, Lois Lowry tollából. Rövid kis könyv volt, nagy betűkkel, vastag lapokkal, és első látásra semmitmondó borítóval: egy szánkóval a hóban. A történet viszont bekúszott a bőröm alá, és ahogy a tanárommal kielemeztük, talán az egyik első olyan regény volt, amelyről úgy éreztem, muszáj mélyebben megismernem. (Ha az Avatár és a Végjáték ennek a blognak a szülei, akkor az emlékek őre valamelyik nagyszülő.) A régi oldalon volt is róla bejegyzés, de nem voltam vele túl elégedett (így nem is hoztam át). Rövid, felületes ajánló volt, most pedig, amikor újranéztem a filmet, és elkapott a vágy, hogy újraolvassam a regényeket, rájöttem, hogy akarok egy elemzést.

Pár évvel az első kötet után rájöttem, hogy két folytatás is készült, a „Valahol, messze” (eredeti címén Gathering Blue: azt hiszem, ez a cím a magyar regényfordítás egy igen szép kudarcát mutatja, még úgy is, hogy általánosságban a sorozat egész korrektül sikerült), illetve a Hírvivő. Később ezekhez csatlakozott „A fiú”, amit én már csak jóval később olvastam, de végső soron ez az, ami összeköti a különböző kötetek világait, és levonja a következtetéseket.

Ha a címek között van is, amivel nem értettem egyet, vitathatatlan, hogy a magyar változatok borítótervei gyönyörűen sikerültek...

Mind a négy kötet egy különös, darabos világban játszódik: eltérő, más-más módon kegyetlen közösségek tengődnek egy világ romjain. Az emlékek őrének főhőse, Jonas egy olyan helyen él, ahol az emberek száműzték a múlt fájdalmát, ahol nincs erőszak, megszűnt a túlnépesedés, de cserébe eltűntek az érzelmek, a színek, és minden fajta egyediség: mindenki kötelező jelleggel beolvad a közösségbe. Kira, a Valahol, messze főhősnője ellenben egy visszalépett, falusias társadalomban él, ahol csak az erősnek van helye: sérült, hátracsavarodott lábával a közösség kiveti magából, és harcolnia kell a túlélésért. A Hírvivő már fő helyszínünkön, a Falu nevű utópisztikus közösségben játszódik, ahová a világ minden tájáról érkeztek menekültek, egy befogadó otthonra vágyva: a Falu a tökéletes béke szigete, de valami megváltozik benne, mikor feltűnik egy férfi, a Cseremester, és különleges üzleteket ajánl a lakóknak…

A négy kötet tényleg elképesztően eltér egymástól, különösen az első kettőnél szinte meg sem lehet mondani, hogy kapcsolódnak – csak egyetlen utalás történik az első regény főhősére, és azt sem biztos, hogy kiszúrja az ember a harmadik rész ismerete nélkül. Amikortól viszont összefutnak a szálak, onnantól a szürrealitásban megjelenik a rendszer, és tényleg egyedi hangulatú fantasy-vá forr össze a történet.

De mielőtt belevágnánk, ezúttal is jelzem: az elemzés spoileres, mind a négy kötetre, tehát ajánlom az elolvasásukat, mielőtt belekezdenétek. Zenének ajánlom a Sleeping at last-tól a North c. számot, nekem valahogy azonnal Falut juttatja eszembe, a One Republic-tól az Ordinary Humant (ez az emlékek őre filmváltozatának zárószáma), illetve, az Of Monsters and Men némely számainak, például a Wolves Without Teeth-nek, és a Your Bones-nak egyedi hangulata is jól illik a témához. Ha pedig zene elindítva, könyvek kiolvasva, akkor vágjunk is bele!

Az emberség négy szintje – avagy hogy is jöhetett létre az emlékek őre világa?

A világkép az emlékek őre esetén elég bonyolult eset. Egészen furcsa, hogy mennyire nem tudjuk behatárolni, hol, vagy mikor játszódik a történet. Az biztos, hogy a világ azonos a miénkkel, és egy távoli jövőt fest le (Jonas egyszer megjegyzi, hogy egy szöveg görögül van, Matty egyszer beszél egy könyvről, amiben „egy férfinek szögeket vertek a tenyerébe”, emlegetik Shakespeare-t is). Azt is mondhatjuk, hogy valószínűleg európai környezetben vagyunk, a nevek alapján, és abból ítélve, hogy Matty egyszer beszél arról, hogy „a keletről jötteket könnyű felismerni a ruháikról” – itt valószínű, hogy Ázsiára céloz. Pontosan azonban semmit nem tudunk behatárolni, a fontosabb tájelemek azonosíthatatlanok (Faluról annyit tudunk, hogy egy erdő van a határában, meg vannak körülötte hegyek is – illetve, hogy valószínűleg egy folyó mentén helyezkedik el Jonas közösségével).

Nem tudjuk, a világ hogy érte el jelenlegi állapotát, de az biztos, hogy a civilizáció részben összeomlott. A Valahol, messzében hallunk „a romlás énekéről”, amiben „a rímek füstös, mérgező levegőről beszélnek, a Föld hatalmas hasadékairól, óriási épületekről, melyek leomlottak, és elmosta őket a tenger” – de ennél több információt sosem kapunk arról, hogy pontosan mi történt. Jonas közössége az, ami a legmagasabb szinten marad: ez igazából science fictionbe hajló környezet, elektromosság, repülőgépek, általánosságban egy magas szintű technikai fejlettség jellemzi. Kira faluja a totális ellenpont, középkorias viszonyok uralkodnak benne, mind társadalmi, mind technikai szempontból, mocsok, járványok kínozzák az embereket. Falu, a központi helyszínünk a kettő között van valahol. Társadalmilag egyértelműen a legmagasabb szintű (az egyetlen valódi utópia a történetben), technológiailag a két véglet között jár: a modern korhoz képest kicsit visszamaradott, de például az elektromosságig egészen biztosan itt is eljutottak.

A közösségek között nincs erős kapcsolat. Az átjárás ritka, és sok esetben nem is tudnak egymásról. Falu betölt egy központi szerepet, ide mindenhonnan menekülnek emberek, de Jonas például sosem hall róla, mielőtt ide kerül, és Kira is csak akkor, mikor Matty megtalálja az apját.

A világ olyan szempontból is szürreális, hogy nagyon élő. Nem csak az emberek, és a különböző összetételű közösségek interakcióiról van szó benne, hanem maga a környezet is megelevenedik. Jonas közösségének lényegében van egy határa, amin belül nincsenek színek, és amin belül egyetlen ember tudatába képesek zárni évezredek emlékeit. Falu körül ott az Erdő, ami erőteljesen reflektál a közösség állapotára, együtt sérül, együtt gyógyul azzal. Maga a folyó is egy lényeges elem: azon túl, hogy az az egyetlen összeköttetés a közösségek között, azt is tudjuk, hogy Gabrielre annak túloldalán vár a Cseremester az utolsó kötetben, és Jonas egészen megfoghatatlanul írja le („Van egy Máshol, ahonnan a folyó jön, és egy Máshol, ahová tart”).

Az utolsó pont, ami fontos a világképben, az maga a Cseremester: bár ő a tetralógia főgonosza, az első két kötetben egyáltalán nem jelenik meg, és a harmadikban is csak egy nagyon rövid szerepe van. A Cseremester abszolút sátáni figura: a Faluba cserepiacot szervezve érkezik, de a piacon bármi elkelhet bármiért. Az emberek a tulajdonságaikat, érzéseiket, azt adják el bizonyos vágyaikért, ami emberré teszi őket. A Cseremesternek van egy hatalmas könyve, amibe minden üzletet bejegyez. A megjelenése megnyerő, magas, fekete hajú, fekete ruhás férfi, enyhe akcentussal, de Gabe később kijelenti, hogy iszonyú, savanyú szájszaga van. Mindenkiről ki tudja találni, mi az, amire nem képes nemet mondani. A történetben nagyon sok módon hivatkoznak rá, a legváltozatosabb megnevezéseket Jonas használja („Maga az ördög. Nem tudom máshogy mondani. Velejéig romlott, és mint minden gonosznak, neki is roppant hatalma van. Csábító. Kísértésbe visz. És elveszi, ami kell neki.”), de Gabe is sokféle módon utal rá. A Cseremester nem tűnik fel a „romlott” közösségekben, sem Jonas, sem Kira nem látja, de a Falut két köteten keresztül nem engedi el: bár kiutasítják, eltörlik a cserepiacot, mégis ott marad, várakozva a folyón túl. Később kijelenti, hogy háborúkat robbantott ki, és „vezéreket, egész családokat küldött a pokolra” – ez abszolút személyes teória, de nekem mindig az volt a benyomásom, hogy a Cseremester tulajdonképpen a darabokra hullott világ okozója is, átvitt, vagy szószerinti értelemben. Ő maga mindenkiből egy darabot kér, az emberség egy részletét, és Lois Lowry világának minden része egy kicsit, más-más módon embertelen: négy köteten keresztül pedig négy karakterünk van, aki szembeszáll a sötétséggel.

Jonas – Az emlékek őre

A szabad akarat és a tudás a békés tudatlansággal szemben

„A választás lehetősége a fontos, nem igaz?”

Jonas, az első főhős egy békés, de kiüresedett környezetben él. A világában nincsenek betegségek, nincs éhezés, a fájdalmat nem ismerik, a háborúról, a halálról egyáltalán nem hallottak. Az életük végletesen kontrollált: a kamaszkorban felébredő szexualitást gyógyszeres kezeléssel elnyomják, saját beszédük van, amelyből kiirtottak minden erősebb érzelmi töltetű szót „precíz fogalmazás” nevén. A gyerekeket szülőanyák „termelik”, és „családegységekhez” osztják ki őket – a nemeket sem „fiúnak” vagy „lánynak” nevezik, hanem „A” illetve „B” nemnek. Mindenki pontosan tizenkét évig tanul társaival együtt, utána csak és kizárólag a beosztására fókuszál: olvasni tudnak, de csak egyetlen könyvet ismernek, amiben a szabályokat foglalják össze. Hazudni szigorúan tilos, a testi érintkezés faragatlanság és minden tevékenységből, még egy olyan egyszerű dologból is, mint a bocsánatkérés, rituálét gyártanak. A világ annyira uniformizált, hogy nincsenek hegyek, évszakok, sőt, színek sem: mindenki fekete-fehérnek látja.

Jonas első benyomásra egy viszonylag átlagos tagja a közösségnek. Beolvad, betartja a szabályokat, nem törekszik arra, hogy kiváljon – az egyetlen tulajdonságát, ami élesen elkülöníti a többiektől, a túlra látás képességét (és a hozzájuk tartozó „világos” szemeket) kezdetben szégyelli is. Kíváncsi, értelmes, de nincs lehetősége tanulni, sem döntéseket hozni. Amikor viszont kiválasztják az emlékek őrének (annak a személynek, aki a saját tudatában őrzi a múlt emlékeit) a világa több szinten megváltozik. Az örökítő, aki mentora és apafigurája lesz egyben hat rá mind a kiképzésen, mind a beszélgetéseken keresztül: Jonas először lát könyveket, először kezd ténylegesen tanulni, és saját gondolatokat megfogalmazni. Felmerülnek benne a világa aktuális állapotával kapcsolatos kérdések, és szembeállít érveket és ellenérveket, ugyanúgy gondolkodik azon, hogy ez a békés egyformaság bizonyos szempontból jó és fenntartható, mint a sötét oldalán. (A tudásvágya egyébként a további kötetekre is fennmarad, sőt, gyarapszik: a Hírvivőben jelenti ki, hogy „reméli, ha öreg lesz, már nem lesz más dolga, mint ülni és tanulni”, új nyelveket sajátít el, rengeteget olvas, később mikor visszavonul a vezetői pozíciótól, tudósként is tevékenykedik.) Másrészt pedig elkezdi megkapni az emlékeket: egyre tágabb a látótere, minden szempontból. Megtapasztalja a jó érzéseket, a színeket, elkezdenek felébredni benne az érzelmek (ekkor hoz olyan döntéseket, mint hogy kihagyja a gyógyszert, amit a kamaszkori változásai miatt szedetnek vele), de egyúttal a fájdalmat is, ami többször majdnem megtöri. Végül eljut addig a pontig, hogy felteszi a legsúlyosabb kérdéseket, felismeri a közösségében intézményesítetté vált gyilkosságot, azt, hogy a családjával, a barátaival semmiféle érzelmi köteléket nem tudott kialakítani, és élesen szembefordul a rendszerrel. Az örökítő támogatásával, a saját élete kockáztatásával átlépi a határt, és visszaadja az embereknek az emlékeket: ezzel jut végül Faluba.

Az emlékek őre végén nem tudjuk meg, Jonas sikerrel járt-e: a történet cliffhangerrel zárul, még a főszereplő túlélése is bizonytalan. Csak annyit ír a regény, hogy „ahonnan elindult, onnan is zenét vélt hallani” de „az talán csak visszhang volt”. Kiderül, hogy ő maga is évekig retteg, hogy a múltja utoléri („Megérkeztem ide, eltelt egy év, aztán még egy, de én még mindig féltem – azt hittem, továbbra is kutatnak utánam, el fognak kapni és kivégeznek”), amíg végül könyveket kap a folyón (ezek valószínűleg az örökítő utolsó ajándékai), amiket „a megbocsátás jelének” tekint. Vissza soha nem megy: felidézi a múltat, az életének szerves részeként kezeli, és a nyert tapasztalat nagy szerepet játszik a döntéseiben (fontos számára, hogy olyan közösséget teremtsen, ahol nem kell titkolózni, a Falu alappillérének tekinti az „egyet nem értés jogát”, és a tanulásra való jogot is – rengetegszer hivatkozik is a közösségére, amikor valakivel ezeket az alapelveket vitatja meg), de az aktuális helyén, az aktuális életében akarja felépíteni az utópiát.

A képessége, a túlralátás összetett: az első rétege, hogy átlát az illúziókon. Jonas a legnehezebben becsapható karakter az egész sorozatban: már gyerekként, az emlékek őrében is ráérez, hogy valami nincs rendjén. Nem osztja meg az információt, de meglátja a piros színt az almán, az emberek arcán, a barátnője haján. Ösztönösen ráérez nagyon sok részletre: sokszor nem tudja, hogy pontosan mi az, amit kér, de mégis beletenyerel a legnagyobb problémákba. Ő maga kéri, hogy megnézhessen egy elbocsátást, ezáltal ismeri fel, hogy az valójában a halált jelenti, ő maga kérdez rá a családjánál a szeretet témájára. Ez a tulajdonsága hosszútávon fennmarad: Vezetőként is úgy tűnik, mintha mindenről értesülne. Tud Matty képességéről, mikor senkinek nem mondja el, ráérez arra, hogy valami nincs rendben a cserepiaccal, felismeri Erdő sűrűsödését. A képessége fejlődik, az ösztönös ráérzésekhez képest, amit az első könyvben, illetve a Hírvivő elején mutat, már mind a Hírvivő második felében, mind a negyedik részben sokkal erősebbnek mutatkozik. Nagy távolságokat tud átfogni, képes megérinteni valaki tudatát, és különösen érzékeny a Cseremesterre, akit egyfajta gonosz jelenlétként érzékel. A fő antagonistával sosem konfrontálódik szemtől szembe (mikor Gabe kéri rá, hogy tegye meg, és tartson vele, akkor is nemet mond), de mindig tudatában van a jelenlétének, és ő az a manipulátor, aki felkészíti azt a két főszereplőt, aki ténylegesen harcol vele. Matty-nek mentora, barátja, ő kéri a Hírvivő végén, hogy használja a képességét, Gabrielt pedig még csecsemőként megmenti, később aktív szerepet vállal abban, hogy kiderítsék, ki az anyja, és ezáltal megteremtse a motivációt a küzdelméhez, végül pedig fel is szólítja, hogy menjen el a folyó túloldalára.

Jonas esetén az egyik legélénkebb emlékem az irodalomóráról, amikor a beszélőnevéről beszélgettünk: komikus módon én ezt a mai napig nem tartom kimondottan erős párhuzamnak. A neve eredhet a bibliai Jónás prófétából, akivel vannak is hasonlóságai… a bibliai prófétát Ninivébe küldték, hogy megjósolja, 40 napon belül elpusztul a város. Jónás ellenáll, nem akarja teljesíteni isten parancsát, azonban hiába menekül: mikor a föníciai hajó, amire felszállt, viharba kerül a tengerbe dobják, ahol egy hatalmas cethal nyeli le. Itt három napot és három éjszakát tölt: mikor a cethal partra teszi, már elmegy Ninivébe. A szavai után a város böjtöt tart és megtér, így Isten is megkönyörül rajta: Jónás kezdetben emiatt is sértett, úgy véli, bűnhődniük kellett volna. Ezt követi a példázat a tökkel, amely árnyékot ad, de másnapra elszárad: Jónás panaszkodására, hogy Isten elszárította a tököt, azt a választ kapja, hogy ha sajnálja azt a növényt, akkor Isten hogy ne sajnálná Ninivét és a lakosait. A hasonlóságok megjelennek abban a változtató szerepben, amit Jonas a közösségére gyakorol, akár még azt is mondhatjuk, hogy a kezdeti vonakodásában is az őrző szerepével szemben (a másságot, a titkolózást nagyon nehezen viseli, később, a háború emléke után ki is jelenti, hogy „nem akar többet visszamenni a hátsó szárnyba”). Azt is mondhatjuk, hogy ahogy Jónás „csak” próféta, úgy Jonas is csak közvetítő, manipulátor a Cseremesterrel szembeni harcban. Amiért viszont én nem érzem erősnek a párhuzamot, az az, hogy a két karakter személyisége drasztikusan különböző. Jonas ellenérzései nem gyávaságból vagy önzésből táplálkoznak, a tanulásra pedig nyitott: egyszer sem fordul elő, hogy kényszeríteni kell, hogy megtegye a következő lépést, még ha vonakodik, akkor is magában találja meg a motivációt. A közösségét nem hibáztatja: mikor az elbocsátás valódi mibenlétéről tudomást szerez, ugyan kétségbeesik („– Értesítem őket, uram – visszhangozta dühös gúnnyal Jonas. – Megteszem, amit csak parancsolsz, uram. Ha kívánod, embert is ölök, uram. Öregeket? Újszülötteket? Örömmel meggyilkolom őket, uram.”), de sosem akar büntetni, mindig segíteni próbál. Tehát én, ha már beszélőnév, inkább magára a jelentésre helyezném a hangsúlyt: a Jonas név ugyanis galambot jelent. A galamb viszont már szabadság szimbólum, a kereszténységben a szentlélek jelképe, ami már szépen illeszkedik ahhoz, hogy a karakter melyik oldalon áll a Cseremesterrel szemben, és mit képvisel.

És végül, de nem utolsósorban az emlékek őre kapcsán még írni akartam kicsit a kék színről, és Jonas szemeiről: már csak azért is, mert amióta kijött a film, én gyakran elejtem, hogy a színész tehetsége ellenére nagyon sajnálom, hogy Brenton Thwaites barna szemekkel pislogott a világra, és nem egészen csak személyes preferencia miatt. A kék szemek általánosságban kapcsolódnak a különleges képességű emberekhez (ugyanilyenekkel írják le az Örökítőt, Gabe-et, és Kirát is – az egyetlen, akinél egyáltalán nem tesznek rá megjegyzést, az Matty, de feltételezhetően neki is ilyen szeme volt), de Jonasnál különösen gyakran kiemelik a dolgot – az emlékek őrében emlegetett világos szemeken túl az egész Hírvivőben hivatkoznak rá „a kékszemű fiatalemberként”, a Valahol, messzében az egyetlen azonosítójegy, amiről megtudhatjuk, hogy Matty róla mesél Kirának, hogy „gyönyörű kékek a szemei”… és így tovább, bár elvileg ez nem teljesen egyedi tulajdonsága a karakternek, mégis rengeteget emlegetik.

A dolog kiemelése valószínűleg azért is fontos, mert Jonas az egyetlen látó csapatban. Kira és Matty képessége is a kezében van (Kira ugyan látja a jövőt, de valójában a keze hímzi meg, Matty pedig kézrátétellel gyógyít). Az örökítő képességét nem ismerjük meg mélyebben, de megtudjuk, hogy ő nem színeket érzékelt, hanem zenét kezdett hallani. Gabe képessége abszolút nem fizikai jellegű, így nála nem is lehet nagyon szervet hozzárendelni; Jonas viszont ténylegesen lát, tehát nála értelemszerűen helyeztek egy plusz hangsúlyt a szemre. A másik pedig maga a kék szimbolikája. Mivel a karakter a tudás képviselője is, így az intellektust szimbolizáló szín eleve erősen kapcsolódhat hozzá. A kék az ég színe is, így közvetetten kapcsolódik a szabadsághoz, a végtelenséghez, hűvössége miatt akár a nyugalomhoz (ez végletesebb formájában a szín negatív oldalává válik: a kék sok esetben az érzéketlenség szimbóluma is). Az európai kultúrában, valószínűleg azért, mert a kereszténységben az angyalokhoz és Máriához is kötik, általában pozitív jelentésű. Kira történetében, amire mindjárt rá fogok térni, a kék magukat a lehetőségeket, az elfogadás és a szebb élet reményét, a művészi kiteljesedést is jelképezi: mikor a lány sorsa összefut Jonaséval, a kapcsolatuk egy lényeges eleme, hogy a férfi ezt is megadja számára (az első pillanattól nem foglalkoztatja Kira sérült lába, gyönyörű és értékes embernek tartja attól függetlenül, a tehetségét, az erejét pedig mindig elismeri). Tulajdonképpen ezek miatt jegyzem meg gyakran, hogy bár pici, és látszólag jelentéktelen módosítás a karakteren, de engem nagyon bosszantott.

Kira – Valahol, messze

A kreativitás, és kitartás a kegyetlenség és a tolerancia hiánya ellen

„Meríts büszkeséget a fájdalmadból! […] Erősebb vagy, mint az, akinek nem fáj semmije.”

Kira közössége látszólag Jonasénak ellentéte. Az éhezés elterjedt, járványok mindennaposak, és sokszor gyógyíthatatlanok: a betegeket kiviszik mezőre, a házaikat felégetik. A fogyatékossággal élők létét tudomásul veszik (Jonasék rendszere gyakorlatilag ellehetetlenítette, hogy a közösség egyáltalán tudjon róluk), de mélyen megvetik őket, csecsemőkortól felnőttkorig minden valamilyen módon sérült emberre a mező, a falujuk Taigetosza vár. Az érzelmek, az emberi kötődések hivatalosan nem szűnnek meg (Kira és az anyja között mély szeretet van, jó barátságot ápol Matty-vel, aki ebben a kötetben még kisgyerek, és később például Thomasszal, vagy Annabellával is), de mindenki napról napra, teljes nyomorban él, így ugyanúgy nem értékelik azokat, mint az emlékek őrének világában.  Éles az elkülönítés gyerek és felnőtt, férfi és nő között. A gyerekeket lényegében emberszámba sem veszik, Matty-t minden következmény nélkül veri az anyja, a regény elején Vandara úgy fogalmaz, hogy „karámot építenek a kölyköknek”, sőt, olyan szóbeszédek is keringenek róla, hogy megölte a saját gyerekét. A nők és a férfiak alapvetően elkülönítve élnek a házasságig, a lányok nem tanulhatnak, gyakorlatilag csak fizikai munkát végeznek. Jonasékhoz hasonlóan itt is rontott nyelven beszélnek, de más módon: míg ott egy megtervezett butításáról volt szó a beszédnek, Kiráéknál a gyerekek figyelmen kívül hagyása és az intézményesített oktatás hiánya felel a dologért. Egyedül a vezetőknek van néhány kiváltságban része (mint például a vezetékes víz), a főszereplő számára ezek korábban szinte elképzelhetetlennek tűnnek.

Az egész környezet a sötét középkorhoz hasonlít: nincsenek gyógyszerek, amik elnyomnák az érzelmeket, de minden ugyanolyan üressé és egyformává válik, pusztán az emberek lezüllöttségétől. Kira, a főhősnő pedig Jonashoz hasonlóan kilóg a környezetéből, de nagyon másképp. Ő már kezdettől titkolhatatlanul más: a minden fajta testi fogyatékosságot megvető környezetben súlyos mozgássérült, az egyik lába használhatatlan. Mellette azonban hatalmas lelkiereje és büszkesége van: a rossz lábával is dolgozik, az anyjától (illetve később Annabellától) elsajátítja a fonalak festését és a hímzést (ez válik a különleges képességének forrásává is). Az életét nem adja olcsón, mikor egyedül marad, szembeszáll a kegyetlen asszonyokkal, visszaköveteli az otthonát, az Őrzők Tanácsa előtt is küzd. A saját sorsán kívül törődik mással: Matty-t senki nem veszi emberszámba, Kira barátja, a faragó Thomas sem foglalkozik vele, a lány viszont a társának tekinti és vigyáz rá. A személyiségének alapjává válik az az általános makacsság, amivel szembeszáll a közösség kegyetlenségével elfogadtatja magát és a posztját az emberekkel, egy pillanatig sem beolvadva.

A személyiségének másik alappillére pedig a kreativitása. Noha az emlékek őrében is előkerül a művészet, a zene, a színek kérdése, ott alapvetően még inkább az információ és az érzelmek kapták a hangsúlyt: már csak azért is, mert Jonas egy racionális, nem kifejezetten művészlélek karakter. Kira vele szemben alkot, meséket mond, képeket varr: a mesterfigurája, Annabella neki nem magát a munkájának alapjait adja meg (arról azt állítja, hogy „a kezében van a tudás” utalva rá, hogy egy ösztönös tehetségről van szó), csak fejleszti. A színekre tanítja, a szakmai, technikai háttérre, ami később Kirát hímzővé teszi, és közben ráébreszti elemekre, amelyek kitágítják a lány világát („Nincsenek vadak, ha mondom!”), de sokkal kevésbé aktív mentor, mint az örökítő, egyszerűen mert a karakternek nincs szüksége rá. A feladat, amit elvárnak tőle, hogy meghímezze az énekes köpenyét, felújítsa a múltat, és megalkossa a jövőt – ezáltal a kreativitás megjelenik egyfajta teremtő energiaként, az ötletként, ami képes megvalósítani önmagát.

A központi karakterek nagy része mind művész: már említettem Thomast, a faragót, de később megismerjük az énekest, és leendő utódját, a kis Jo-t. Mindegyikük esetén erős, látványos a tehetségük, de kezdettől vannak baljós jelek – Thomas említi, hogy gyerekként a faragás természetesen jött számára, ahogy azonban idősödött a képessége gyengült. Később látjuk, hogy Jamison, a férfi, aki Kira védője a tárgyalásán, és látszólag nyájas, jóakaratú férfi, éjszaka kiabál és kényszeríti Jo-t az éneklésre. Az már csak a történet végén derül ki, hogy az énekes teljes mértékben fogoly, a lábán láncok vannak – Kira ekkor döbben rá, hogy a művészeket a rendszer kihasználja, az őrzők azt várják, hogy az általuk elképzelt jövőt fessék le mindenki előtt, és közben kiszipolyozzák minden energiájukat.

Az egész történetet végigkíséri a kék szín motívuma (az eredeti cím, a Gathering Blue – Kéket gyűjtve is erre utal). Kira ilyen színt nem tud szerezni, nem nő a falujában a növény, amivel megfesthetné a fonalakat. Az énekes köpenyét nézve már a múlt képeinél is megjegyzi, hogy szüksége lenne rá az éghez, hogy érzi a hiányát amikor halványzölddel és szürkével pótolja, és később is, sokszor felemlegeti. Kérdezi a színről Annabellát, aki csak annyit mond, hogy „odaát” (az erdő túloldalán) van kékjük az embereknek. Innentől a kék Kira számára összetett jelentéssel bír, jelképezi a világot a falujának zárt közösségén túl, a szabadságot emberként és művészként is. Összefonódik a másik fontos kérdésével, a toleranciával, amikor a visszatérő Matty úgy írja le Falut, mint „ahol mindenki törődött” (utalva rá, hogy vannak, akik fizikailag, vannak, akik meg „máshogy” sérültek), és ahol talán pont ezért olyan kedvesek egymással az emberek. Kira számára itt már egy elfogadó, harmonikus világ jelképévé is válik a szín. Végül, de nem utolsósorban a kék esetében valahol a kapcsolatokat is jelképezi: Matty az, aki először elmegy az erdőn túlra, és hoz neki, később az apja, Christopher (akit a Hírvivőben Látóként látunk viszont) is megjelenik, kék ingben, a növényekkel, amelyekkel képes megfesteni a fonalakat. Ahogy korábban említettem, a kék szín Jonashoz is szorosan kapcsolódik, aki végül a férje lesz (a fiúban, már házaspárként az ünnepekre is úgy mennek, hogy ez a szín köti össze őket: Kira kék ruhát vesz, és kék virágot tűz a férfi gallérjába). Amikor rátalál a kékre a regény végén, egyúttal rátalál az elhatározásra is, hogy megváltoztatja a dolgokat, és „nem azt a jövőt fogja hímezni, amit elvárnak tőle”.

Hasonlóan az emlékek őréhez, Kira története sem zárul le. A Valahol, messze zárása reményteljes, már megszületik benne az elhatározás, és látszik a fény az alagút végén. Először hallunk többet a Faluról, a főhősnő számára ott van az utópisztikus közösség, ahol várnak rá, és ahová elmehet, ha véget ért a feladata a sajátjai között. A döntése a maradásról teljesen önkéntes.

Ha a nagy egészre vetítjük le a szerepét, Kira Jonas mellett a másik „passzív” főszereplő. Ő szintén nem konfrontálódik a Cseremesterrel, csak támogatást nyújt. A képességén keresztül, hogy meg tudja hímezni a jövőt, ő is rengeteg dolgot felismer, látja Falu állapotát, Erdő sűrűsödését a Hírvivőben, sőt, az általa szőtt tapéta még tőle függetlenül is megelevenedik az apja házában, és jelzi a bajt. Kira kevésbé manipulál, mint Jonas, sosem szólítja fel sem Matty-t, se Gabe-et semmire, de mindkettejüknek ad egyfajta stabilitást. Matty számára ő a múlt, a gyerekkori barát, aki elindítja az úton, és ő a cél is: az utolsó útján Kirát próbálja hazavinni. Ugyancsak a lány az összekötő kapocs, aki át tudja adni neki Jonas szavait: nélküle a fiú nem ébredne rá, mit kell tennie. Gabe esetén Kira az, akinek a fiú először és igazán megnyílik, aki előtt felfedi a képességét: Jonas beszél ugyan Claire-rel, és döbben rá, hogy ő a főszereplő anyja, de Kira megérti és bíztatja egy olyan kérdésben, amiben a férfi nem tudná. A két passzív hős a végső antagonista ellen együtt nagyon hatékony, de egyenként egyikük sem tudná tökéletesen betölteni a szerepét.

Kira neve változatos eredetű lehet, de egyik jelentésében úrnőt, vezetőt jelent, ami jól utalhat arra a változásra, amit a falujában hoz hosszú távon, illetve akár a mentori szerepre is, amit sokszor betölt. Sok kultúrában jelent fényt, vagy fénysugarat, ami ugyancsak alátámasztaná ezt a szerepet.

Matty – Hírvivő

Az önzetlenség és az önzés

„Azt nem tudta, hová irányítsa az erőt, csak markolta a földet, és érezte, hogy kezéből az energia lüktetve átáramlik a romlástól gyötört világba. És akkor hirtelen rádöbbent, hogy ez az a munka, amire kiválasztatott.”

A Hírvivőben már egy aktív protagonistánk van, és egy helyszínen vannak a főszereplőink. Ez a Falu, a látszólag tökéletes emberi közösség. Ide legtöbben menekülve érkeznek, főként Erdőn, a falu egyik határát körülvevő rengetegen át: kiderül, hogy a folyón, illetve a hegyeken át is jöttek emberek (Jonas például a hegyek felől érkezett), de Erdő az egyetlen, ami tiltja a hazamenetelt. Aki egyszer átkel rajta, biztonságban van, de legtöbbször nem mehet már vissza… először csak megszúrják az ágak, figyelmeztetésként, ha viszont újra próbálkozik teljesen benövik a testét. Falu lakói békések, mindenkinek megvannak a maga sebei, és tisztelik egymást értük. Mindenki tanulhat, és mindenki számára próbálják élvezetté tenni a tanulást: a falunak könyvtára van, Mentor, a tanító pedig rajong mind a gyerekekért, mind a munkájáért. Az új jövevényeket befogadják, segítik, egymás előtt nincsenek titkaik: nem tiltja hivatalosan kimondott szabály, de magában mindenki tudja, és jellemzően nincs is igény a titkolózásra: a lakók között teljes a bizalom. Mindenki dolgozik, mindenki ellátja a szerepét a közösségben, de ezt a feladatot is nagy gonddal, egymásra figyelve választják ki: kamaszkor tájékán Vezető az, aki mindenkinek elárulja az „igazi nevét” ez jellemzően erős utalás az illető hivatására.

Falu egyik leghangsúlyosabb eleme, hogy egy altruista közösség, ami abszolút az emberség és a tolerancia szellemében épül, de nem utasítja el a fejlődést, nem kényszerít stagnálásra senkit. Pont azokra az alapvető emberi erényekre fókuszál, aminek hiányát a lakói megtapasztalták – tehát nem véletlen, hogy az elembertelenedett közösségek között a Cseremester pont ezt nézi ki, és kezd hatni rá. Matty történetében az altruizmus fokozatosan elkezd kiveszni a faluból… ahogy az emberek a tulajdonságaikat cserélgetik látszólag fontos és értékes, valójában viszont nagyon is jelentéktelen dolgokra, a közösség alappillérei elkezdenek széthullani. Matty maga nem ismeri fel rögtön a bajt, Látó, és legerősebben Jonas (ebben a kötetben Vezető) azok, akik elkezdik felnyitni a szemét. A cserepiacra egyszer megy ki, a Cseremestert egyszer látja, a harca vele tehát bizonyos szempontból közvetett… de mivel a főgonosz valójában nem fizikai lény, ezért Matty küzdelme vele Erdőben semmivel nem egyszerűbb eset, mint Gabrielé az utolsó kötetben.

Matty már korábban feltűnt a Valahol, messzében, itt viszont már jóval idősebb, 15-16 év körül jár, és azt várja, hogy mikor kapja majd meg „az igazi nevét” – a Hírvivőben reménykedik, mivel az Erdő előtte sosem zár le. A fiú abszolút harmóniában van a természettel, ismer minden ösvényt és „beszélget a lakókkal”… már gyerekként, az előző kötetben is segítség nélkül megtalálja az utat. Intést sosem kap, de valójában nem is haza megy: ő az utazásért magáért indul el újra és újra a rengetegbe, nem egy konkrét cél miatt. Általánosságban igaz rá, hogy rendkívül jóindulatú: bár a Valahol, messzében még vadóc kölyök, a Hírvivőre maximálisan azonosul Falu elveivel. Örömmel fogadja az újonnan érkezőket, szívesen segít másoknak, a korábbi hibáira reflektál – a szóhasználata teljesen átalakul, míg az előző kötetben erős tájszólással, nagyon sok hibával beszél, ebben már szépen és választékosan, a fejlődésére ő maga is büszke.

Miután Látó és Vezető először ráirányítják a figyelmét, már Matty is egyre inkább érzékeli a falu állapotát. Felismeri a barátja betegségét, és gyanakodni kezd, hogy nem természetes, észreveszi Kira falvédőjén a csomósodó Erdőt, újra és újra megjegyzéseket tesz Mentor változásaira. Az ő szemén keresztül válik láthatóvá az is, hogy Erdő mennyire az emberi lelkeket magukat szimbolizálja. A Valahol, messzében sokan félnek tőle, állítják, hogy vadak járnak benne, Matty azonban hisz az idős Annabellának, és van bátorsága belépni: vissza is hozza a hírt, hogy hazugságot terjesztenek, a rengeteg békés. Ahogy az emberek elkezdik eladni a „legbelső valójukat” a Cseremesternek, az erdő mélyén rothadás, pusztulás kezdődik: bűz terjeng, a növényekből savas nedv csöpög, a víz megposhad. Ahogy Falu lakói elutasítóvá válnak a külvilággal szemben, Erdő lezár, egyre sűrűbb, egyre átjárhatatlanabb. Nagyon gyakran a saját fejlődését is hasonlítja valamilyen formában Erdőhöz: például a felnövekedésének egyik fő metaforájaként említi, hogy „már nem tűnik végtelenül hosszúnak az út”. Egy ponton azt is kijelenti, hogy a rengeteg „szereti őt” – erre Látó azt a megjegyzést teszi, hogy „talán azért, mert szüksége van rá”. Később szintén ő ejti el azt a megjegyzést, hogy „az egész csak illúzió”, amely a regény végén is felidéződik.

Matty legmélyebb kapcsolata a világgal Erdőn keresztül valósul meg. Itt mutatkozik meg először a képessége, a gyógyítás, és később innen száll szembe a Cseremesterrel: az erejét ekkor a földbe irányítja, magának Erdőnek adja – az életébe kerül, de megszűnteti a rothadást, biztonságossá teszi az ösvényeket, és a legfontosabb, hogy semmissé tesz minden üzletet. Mentornak visszaadja a jóindulatát és tiszteletreméltóságát, de többé nem lesz jóképű, Ramonnak, a barátjának visszaadja az egészségét, de tönkremegy a szerencsegép, amit a családja kapott érte. A fiúból kiderül, hogy az áldozata felébresztette a lakókat, Jonas bíztatására bezárják a cserepiacot, elűzik a Cseremestert, és újra megnyitják a kapuikat a külvilág előtt. Matty inspirációvá válik, még évekkel később is emlegetik a bátorságát: az elvesztése nagy hatást gyakorol Gabe-re is, aki többször felidézi, mikor a saját csatájára készül. Jonas Matty-nek csak a halála után adja a valódi nevét, amely a várakozásaival ellentétben nem Hírvivő lesz („Hírvivők voltak a múltban, és lesznek a jövőben is”), hanem Gyógyító.

Matty azonban még nem tud teljes győzelmet aratni. Érzékeli a hatást, amit a Cseremester gyakorol, és az utolsó pillanatokban a forrásra is ráérez („Illúzió az egész. A félelem, a csalárdság és a hatalomvágy kibogozhatatlan, sűrű szövedéke volt az, ami alattomos álca mögé rejtőzve kis híján mindent elpusztított.”), de Gabriellel ellentétben ő az embereket, és nem magát a sötétséget érinti meg: bár aktív főhős, de védelmez, nem kihív.

A Matty jelenthet „erőset a háborúban” (ha francia eredetű névnek tekintjük), de mondhatjuk azt is, hogy a Matthew rövidítése (Jonas és Kira például Matty után Matthew-nak nevezik a fiukat), amely esetben viszont „Isteni ajándékot” jelent, és utalhat akár Máté prófétára is – ez a próféta egyike volt azoknak, akik mártírhalált haltak.

Gabriel – A fiú

A szeretet a sötétség ellen

„Megértette a Cseremestert és a mély gonoszságot, amely benne lakozott. Minden igaz volt, amit korábban gondolt róla: a Cseremester embertelen volt. Nem ember volt, csak emberbőrbe bújt. Gonosz erő volt, minden idők leggonoszabbika.”

Gabe karaktere egyfajta keretet ad a történetnek: bár Jonas az, akit mind a négy kötetben említenek, legalább futólag (Gabe kihagyja a Valahol, messzét), de mégis, ő az, aki bizonyos szempontból elindítja az eseményeket az emlékek őrében, majd a kulcsfigurává válik A fiúban. Az első kötetben csak csecsemő, de Jonas motivációs ereje: bizonytalannak nyilvánítják, mert nyugtalanul alvó, nehezen fejlődő gyerek, és a főszereplő családjához kerül. Jonasszal itt különleges kapcsolat alakul ki köztük, a fiú megszegve minden szabályt elkezd emlékeket átadni neki, hogy meg tudja nyugtatni, és végül, mikor az elbocsátása mellett döntenek, felrúgva az eredeti tervét azonnal megszökik a közösségből, hogy megmentse az életét.

A negyedik kötet három fő részre oszlik a „Kezdetben”, „A szirt” és a „Máshol” szakaszokra. Az első kettő Gabe anyjának, Claire-nek a szemszögéből íródik, és először visszavisz minket az emlékek őrének idejébe és közösségébe, majd figyelemmel kísérhetjük a keresését, és az alkuját a Cseremesterrel, amikor a fiatalságát adja a lehetőségért, hogy megismerje a fiát.  Az első szakaszon ismerjük fel, hogy Gabriel alakja köré nem csak Jonas szabályszegései csoportosulnak: Claire-nek bár nincs világos szeme és különleges képessége, de mégis kialakul benne a kötődés a fia iránt, megkeresi a dajkálóközpontban, és később, mikor eltűnik, az egész életét felteszi rá, hogy megtalálja. Gabe mondhatni, alapvetően felrúgja a rendszert, hatalmas igénye van a szeretetre és a világából hiányzó dolgokra, és olyan, mintha ezzel a környezetén is változtatna.

Ez a hiányérzet pedig végig fennmarad benne. Gabe már Faluban nő fel, az ottani gyerekek között sok barátot szerez (a Fiúk Szállásán lakók közül sokakkal beszélget a regény során is, de az árvákon kívül egy Nathaniel nevű fiúval is jóban lesz), de nem képes elfogadni, amit a múltjáról hall. Jonas ugyan megoszt vele mindent, amit tud, mesél neki a közösségről, és elárulja, hogy a gyerekeket „terméknek” tekintették, és valódi szülői kapcsolatok nem alakultak ki, de a fiú továbbra is kitart amellett, hogy vissza akar menni, mert vannak homályos emlékei „egy nőről, aki szerette”. Jonasszal valójában pont azért nem alakul ki igazán szoros kapcsolata, mert a férfi önmagában nem tudja betölteni ezt az űrt. Nem tud reményt és támogatást nyújtani a hazatérésre, mivel ő maga a lehetőségét is elvetette, és nem tudja átvenni a szülői szerepet sem: kijelenti, hogy „ő is gyerek volt még”, mikor érkeztek, és azt is, hogy az „ő szülei számára felnevelni őt csak kötelesség volt”. Gabe ezért nekiáll csónakot építeni, azt remélve, hogy a folyón hazatérhet, és megtalálhatja az anyját.

A terv maga nem jár sikerrel, a csónakja elsüllyed, de motívum végigkíséri az útját. Ahogy Matty-nek az erdő, Gabrielnek a folyó az a hely, ami összekapcsolódik vele. Hiába építi meg a csónakját, nem jut vele sehová, mert az anyja is ott van a faluban: nem kell elmennie, hogy megtalálja. A folyó sötéten örvénylik, és fenyegető, amikor fél, vagy amikor a Cseremester elleni harcra készül, és felzaklatja a tudat, hogy talán meg kell ölnie, de azonnal elcsendesedik, amikor kijelenti, hogy nem képes gyilkolni, és gyakorlatilag meghozza a döntést, hogy más utat választ. Falu környékén van egy biztonságos, lassú folyású szakasz, ahol gyerekkorában, a barátaival játszik, de hallani szóbeszédeket éles sziklákról és vízesésekről: mintha Gabe életének az eseményeit is megtestesítené a víz útja. Az összetört csónakjából megmarad egyetlen dolog, az evezője: erre a legbüszkébb, a csónakkal ellentétben tökéletesen sikerül, és mindenki, aki segítette és támogatta, belekarcolja a nevét. Később ezt viszi „fegyverként” a végső harcba, mások támogató szeretetét idézi fel, és abból merít erőt (ekkor úgy érzi, mintha az anyja neve is rajta lenne a nyelén, noha sosem karcolta bele). Gabrielnek át kell kelnie a folyón ahhoz, hogy megküzdhessen a Cseremesterrel: a történetben ilyen mással nem történik. A folyó összekötő kapocs, végighaladunk a partján, de Gabe harcáig senki nem jut el a túlsó partra, ismételten egy szürreális helyzetet teremtve.

Gabriel képessége is egyedi: ő egyfajta beleérzőképességgel rendelkezik. Ha koncentrál, képes tökéletesen átérezni valaki helyzetét, megtapasztalni, milyen a másik bőrében lenni. Ellentétben az összes többi különleges képességű emberrel, ő nem merül ki, az ereje nem apad, van olyan hogy három-négy karakteren is használja a beleérzést, de kicsit sem tűnik fáradtabbnak (ellentétben Jonasszal, aki erre a könyvre már percekig fel sem tud állni azután, hogy túlra néz). A képessége sokszor nem úgy hat, ahogy tervezi: megpróbálja puskázásra használni az iskolában, de csak a tanár lelkesedését, és diákok iránti szeretetét veszi át (benne pedig bűntudat ébred, és motivációt kap a tanulásra). Az egyetlen alkalom, amikor bármilyen negatív élménye származik belőle, az a Cseremesterrel való harca: ott fizikai fájdalmat okoz neki az a szintű gyűlölet, amivel először szembetalálkozik.

Bizonyos szempontból elmondhatjuk, hogy A fiú a négy kötet közül a legtriviálisabb, olyan szempontból, hogy egy nagyon klasszikus szembenállást fest le, amikor Gabe, a szeretet képviselőjeként az egyetlen, aki teljes győzelmet tud aratni a sötétség felett. A csatát éjszaka vívja, a végén jön el a hajnal. A Cseremester változatosan kísérti: először harcra invitálja, kést dob neki, és azt mondja, hogy „így már megölheti”, és a bevezetőben említett módon fenyegeti, hogy „sokkal nagyobb embereket is pokolra küldött már”. De amíg a fiú nem veszi fel a kesztyűt, hiába próbálkozik, nyilvánvaló, hogy képtelen ártani neki (erre Gabe rá is kérdez egyszer). Végül csereüzletet ajánl: megkísérti egy tökéletes hajóval, a lánnyal, aki tetszik neki, végül az anyjával is (itt van egy kisebb, de különösen ebben a környezetben erősen bibliai jellegű szimbólum: mind Deirdrénél, mind Claire-nél azt emlegeti, hogy a fedélzeten ülve almát kínál). Gabe mindegyiknek ellenáll és végül a képességét használva beleérzi magát a Cseremester helyzetébe. Kimondja, hogy a férfi „embertelen”, mély gonoszság és kegyetlenség, amelyet újra és újra kivet magából az ember, de mindig visszatér, és mindig erősebben. Végül az egész mélyén talál rá az éhezésre: a Cseremester az áldozatai szenvedéséből táplálkozik. A bukását az okozza, amikor Gabe ráébreszti, hogy akikről azt hitte, tönkretette őket, talpra tudtak állni, erősebbek lettek, és elérték a céljukat. Felidézi Mentort, aki Matty-től visszakapta önmagát, Einart, a fiatalembert, aki visszautasította a cserét, és ezért megnyomorodott, de később ettől függetlenül is képes volt teljes életet élni. Végül hivatkozik Claire-re magára, akivel megtalálták egymást, és kijelenti, hogy szánja a Cseremestert, mert sosem tudhatja meg, milyen szeretni valakit: de reméli, hogy éhen hal. Az ellenfelének pusztulása egyszerű, zsugorodni kezd, és minden fegyver, amit korábban felajánlott, játékká változik, valójában semminek nincs értéke, amivel kísérteni tud.

Gabriel az első, akinél viszont a nevének bibliai párhuzamát is erősnek érzem. Ahogy a bevezetőben írtam, a Cseremester határozottan sátáni karakter, Gabriel pedig bár egy nagyon is nyomon követhető és megismerhető főszereplő, de vannak körülötte megválaszolatlan kérdések, megfoghatatlan elemek… például a hatás, amit az emlékek őrében gyakorol. Maga az érzés, illetve az erény, amit képvisel, a szeretet és az empátia is nagyon erőssé teszi esetében az angyal párhuzamot.

Konklúzió

Mi tesz minket emberré?

„A köpeny néhány pontján az volt az ember érzése, hogy mindennek vége. De valahogy mindig új élet kezdődött. Új emberekkel.”

Végső soron mi az emlékek őre tetralógia üzenete? Személyes véleményem szerint egyszerre végtelenül egyszerű, és nagyon összetett. A négy főszereplő, az ő négy csatájuk jeleníti meg mindazt, amitől az ember ember: kezdve a tudás, a tanulás iránti vággyal, az önálló döntéshozás képességével, továbbhaladva az alkotás, a fantázia, és egymás elfogadása felé, beemelve a makacsságot, amire néha szükség van, hogy az ember megtalálja a helyét. Beszél az altruizmusról, a bátorságról, hogy másokat a saját érdekeink elé helyezzünk, és végső soron a csúcsra itt is a szeretetet helyezi: egyrészt, azáltal, hogy a szeretet képviselője az, aki ténylegesen le tudja győzni a gonoszt, másrészt azáltal is, hogy ez az érzés szerepet kap mindhárom karakter útjában, akik megelőzik Gabrielt. Mindegyikük vágyik rá, keresi és teremti is, ezzel is megalapozva, hogy végül szembe tudjanak szállni az embertelenséggel.

Az emlékek őre tetralógia nagyon furcsa fantasy, én úgy is fogalmaznék, hogy szinte már szürrealista… Szepes Máriától a Raguel hét tanítványát olvastam hasonló szemlélettel, mint ezt a sorozatot. Bár különleges képességeket látunk, és különleges helyeket ismerünk meg, a kulcs nem a világépítés, hanem a szereplők, és az üzenet, amit hordoznak. A mai napig merem ajánlani olvasásra, újraolvasásra, kamaszoknak és felnőtteknek is: Hogy ne felejtsük el, mindig jöhet egy új kezdet.

Valentine Wiggin