Mi lenne a daimónja?

 Az Úr Sötét Anyagai margójára

Az Úr Sötét Anyagai Philip Pullman nagysikerű, de egyben elég sok konfliktust kiváltó fantasy regénye gyerekkorom egyik legkedvesebb olvasmánya… annak ellenére, hogy határozottan biztos vagyok benne, alapvetően nem gyerekeknek szánták. A történet egy olyan világban játszódik (először, aztán még meglátogatunk párat), ahol az emberek lelke állatalakot ölt, és ebben a formában kíséri őket. A lélek ilyen megjelenését daimónnak nevezik, és végleges alakját a kamaszkorban ölti fel, mikor a személyiség teljesen kialakul.

Azt szerintem a Naruto totemállatos bejegyzése, illetve akár a K-project némely bekezdései alapján sejthetitek, én nagyon szeretem az állatszimbolikát, és az Úr Sötét Anyagai ezt elég magas szintre fejlesztette: a daimón általában elég szép képet ad arról, milyen ember a társa, és ez a kép még árnyalódik azáltal, hogy hogy viselkednek egymással, mennyire vannak harmóniában, mennyire engedi az ember beszélni a lelkét, illetve, hogy adott esetben képes-e bántani. Mivel az Úr Sötét Anyagai aktuális vetített sorozatának második évada a közelmúltban ért el a fináléjához, én viszont összetett elemzésre még nem érzem késznek magam a harmadik évad és egy újraolvasás előtt, így arra jutottam, egy kis játékkal érkezem: megnézek tíz karaktert, hogy milyen daimónjuk lenne, ha az Úr Sötét Anyagai világában élnének.

A választás elég összetett volt: hogy ne rontsam el a kihívást, automatikusan kiesett minden olyan figura, akinek a története alapvetően tartalmazott valamilyen totemállatot: ez kicsit fájt, mert így a teljes Naruto és Harry Potter gárdát száműznöm kellett, sőt, a frissen megismert Deadman Wonderland karakterei sem jöhettek szóba. Ezen kívül kitűztem, hogy nem veszek fel a listába olyan szereplőt, aki már legalább két bejegyzésemben központi szerepet kapott (például a top 10 kedvenc karakterek valamelyikében, esetleg az anime MBTI-ban megjelent). Minden univerzumból maximum egy karakter versenyezhetett a bekerülésért, de nem volt preferenciám az univerzum típusára: színdarabtól elkezdve animén és filmeken át a könyvekig és videójátékokig bárki megjelenhetett. Hogy minél változatosabb legyen a paletta, és ne csak kedvenceket és zseniket válogassak be, kiírtam egy kérdést snittre, molyra és gremlinre, ahol fogadtam a javaslatokat, hogy kik kerüljenek a kalapba. (Ezúton is szeretném megköszönni mindenkinek, aki tett javaslatokat! Remélem, a bejegyzés is elnyeri majd a tetszéseteket.) Végül harminc névből húztam tízet, akik most megkapják az elemzésüket. Törekedtem arra is, hogy minél jobban leszűkítsem a kategóriát, és ne csak annyit írjak, hogy „macska” vagy „lepke”, hanem egy ténylegesen indokolt, specifikus állatot határozzak meg. Remélem, a bejegyzés elnyeri a tetszéseteket: a megjelenő karakterek történeteire természetesen spoileres lesz, de ahogy az Anime MBTI esetében, itt is elég látványos elválasztásokat csináltam, tehát simán át lehet pörgetni, ha valakiről nem akarsz túl sokat megtudni.

Vágjunk is bele!

Igazság szerint, amikor elkezdtem gondolkodni ezen a karakteren, automatikusan egy fáradt, öreg kopó jutott eszembe, amire rásegített az is, hogy a regényben „szomorú basset hound”-hoz hasonlítják az arcát. A gondolatot támogatta az is, hogy Miller detektív, és a rendőri munkával, a nyomozással automatikusan asszociálódik a kutya és az ő szimata. De ahogy elgondolkodtam azon, hogy a kutya szimbolikájának mik a kulcselemei, a hűség, a barátság, a játékosság, egyre inkább úgy éreztem, hogy bár Miller történetbeli státuszához, és kinézetéhez illene, a személyiségét magát nem igazán írja le ez az állat.

Mindenképpen olyan daimónt akartam adni neki, ami alapvetően nem bizalomgerjesztő, mert Miller maga sem az. Kifejezetten barátságtalan, nagyon cinikus és magánakvaló ember, aki kevesekkel alakít ki bármilyen tartós kapcsolatot a történet során. Olyan állatot akartam, ami jelképezi az intelligenciát, mert a nyomozása alatt is láthatjuk, hogy nagyon hatékonyan képes meglátni az összefüggéseket, és bár általánosságban belekeseredett a munkájába is, amikor egy ügy tényleg fontossá válik számára, akkor végletekig képes elmenni, hogy megoldja. Egyben pedig akartam, hogy megjelenjen egyfajta misztikus intuíció, és befelé fordulási képesség is, mert ezt is egy fontos elemének tartom.

Így esett a választásom a hollóra.

A hollót nagyon gyakran keverik a varjúval, ennek pedig számos alapja lehet – én személy szerint magyarban a külső hasonlóságon túl kicsit még a Holló film szinkronját is hibáztatom, ami egy félrefordítás eredményeképpen hollóként írta le a varjút. Mindkettő halálmadár, mindkettő nagyon okos állat, de a megítélésükben azért erős a különbség. A holló ritkább, és jóval nagyobb madár, mint rokona, a halál mellett pedig a születés szimbóluma is (például a Bibliában a holló volt az a madár, ami nem tért vissza Noé bárkájához: tehát jelezte, hogy szárazföldet talált, és vége az Özönvíznek). A varjúhoz hasonlóan szimbolizálja a belső sötétséget, és az azzal való szembenézést, ezáltal az önreflexiót is, viszont mellette még a mágia és a misztikum madara is (nagyon gyakran kötik például boszorkányokhoz). Az északi mitológiában szerepel két holló Hugin és Munin, a gondolat és az emlékezet, akik Odin fülébe suttogják, hogy mi történik a világban – már ez is rámutat, hogy miért kapcsolódnak erőteljesen az intuícióhoz és az intelligenciához. A görög mitológia a holló fekete színét azzal magyarázza, hogy rossz hírt hozott Apollónnak, aki megátkozta érte: ilyen szempontból a goromba őszinteséghez is kapcsolhatjuk.

A holló, mint halálmadár, és mint kettős szerepű állat, több szinten illeszkedik Miller jelleméhez. Egyrészt, abban ahogy másokra reagál: Holden hősszemélyisége például abszolút képtelen tolerálni, hogy Millernek, megfelelő indokkal nincs problémája a gyilkossággal, és meghozza az ítéletet maga, ahelyett, hogy másra hagyná. Másrészt a holló illeszkedik a Leviatán ébredésének végéhez, és az ott történtekhez is, ahol Miller feláldozza magát, és a későbbi visszatérései is nagyon jól passzolnak a misztikusabb jelentésekhez. Önmagáról, és a világról is elég határozott képet alakít ki, sosem áltat senkit, és nagyon ritkán hazudik – a hibáival képes szembenézni, és együtt élni velük, valamint menni előre akkor is, amikor a helyzet teljesen abszurd. Sokszor mögé lát a színjátékoknak, elsőként ismeri fel a másik szándékait, és akár szembesítő szerepet is kap, nekimegy bárkinek, aki megpróbálja megvezetni. Ha már annyit emlegettem az intuíciót, az egyik legjobb megjegyzése, hogy „először az ösztöneidre hallgass, mielőtt a fejed bezavar”, hiába okos karakter, de a megérzéseit legalább annyira fontosnak tartja. Vagyis én mindenképp emellé a madár mellé tenném le nála a voksomat.

Ennél a karakternél viszont hallgathattam az első benyomásra, mert Rádiósról egyszerűen süt, hogy valamilyen bagoly illik hozzá. Egy habókos, szórakozott fiatal tudós, szemüveggel az orrán, aki ki sem mozdul a padlásáról, a rántottát cukorral eszi, de csak úgy mellesleg feltalált egy szuperszámítógépet, ami szinte minden kérdésre tudja a választ. A bagoly elterjedten – főként a görög mitológiának köszönhetően, ahol Athéné attribútuma – a bölcsesség és az intelligencia jelképe. Modernebb felfogásban azért is kötik a tudósokhoz és diákokhoz, mert éjszakai madár, látványosan tágranyílt szemmel – ez kicsit a virrasztáshoz is kapcsolja. Előre néző szemei miatt eleve okos, egészen emberszerű feje van, ami még inkább eléri, hogy kötődést érezzünk hozzá.

Nagyon sok hiedelem és babona kötődik hozzá, azért is, mert az emberek közelében él, a háztáji rágcsálókat, kisebb termetű fajai (például konkrétan a kuvik) akár rovarokat fogyaszt. Hasonlóan a hollóhoz híres halálmadár: ennek a legfőbb oka, hogy ha egy házban halálos beteg volt, a lakók gyakran virrasztottak, és a fény által odavonzott rovarok ideális zsákmányt jelentettek számára. Ezt a szerepét én ugyancsak könnyen tudom Rádiós karakteréhez kötni, tekintve, hogy a Padlás fő cselekményszála négy szellem körül bonyolódik, akiket Rádiós, az anyja, és a szomszéd lány látnak, de rajtuk kívül senki más, és így a fiatal tudós próbál segíteni nekik átjutni a túlvilágra. A Fényév Távolság, a karakter leghíresebb szólója is a halálon való töprengés: elinduljon-e a szellemekkel a Múlt Bolygóra, maga mögött hagyva a káoszt, ami a Padlás körül kialakult, és úgy általában az élet nehézségeit, vagy maradjon mert „még itt van dolga, és még itt vannak álmai”. Maga a bagoly a hinduizmusban is a holtak istenének küldötte.

Egyben azért is a kuvikra esett a választásom a baglyok közül, mert kistermetű madár, nagyjából huszonkét centis kifejletten is: ez számomra egy kicsit idézte azt az egy tulajdonságát a karakternek, ami alapvetően a bagolyban nem jelenik meg, hogy sok szempontból igencsak gyerekes. Az anyjával él felnőttként is (bár Mamóka rendszeresen panaszkodik neki, hogy szeretne unokákat, nem igazán megy át a célzás), a munkahelyéről kirúgták, így lényegében magában kutatgat. A szomszéd lány, Süni hiába szerelmes belé, a darab legvégéig nem tudatosul benne sem ennek a ténye, sem az, hogy tulajdonképpen ő is ugyanígy érez. Van egyfajta éretlenség az egész jellemében, amit a kuvik kis termete remekül kifejezne, így én mindenképp ezt a madarat mondanám a daimónjának.

Spartakus az Elsüllyedt Világok főhőse nekem mindig kedvenc példa lesz egy jól kijátszott tragikus múltra: a karakterének egy abszolút kulcseleme, hogy bár elég sok pofont kapott az élettől, de folyamatosan előre néz, a következő lépésre fókuszál, és nem arra, hogy a múlton siránkozzon, bosszút tervezgessen, vagy úgy bármi mást csináljon, amit általában a típus képviselői szoktak. Amit nála biztosan tudtam, hogy egy szabadságszimbólumot szeretnék adni neki, mert ahogy a nevét, úgy az előtörténetét is a híres rabszolgafelkelés központi alakja, a római Spartacus ihlette. Ezért az alapgondolat mindenképp a madarakhoz vezetett, de ahogy haladtam, rájöttem, hogy a karaktert egyszerűen nem tudom azonosítani egy madárral: ő maga túlságosan praktikus szemléletű, túlságosan földhözragadt személyiség hozzá. Így jutottam el, több lépésen keresztül a farkashoz.

A farkas maga is szimbóluma a szabadságnak: a szláv néphagyományban az erdő szellemének megtestesítője, és sokszor, ellentétbe állítva a kutyával is, a vadon élő, szabad lény az ember szolgálatában állóval szemben. A farkas ragadozó, ami alapvetően remekül illik a karakter harcias természetéhez is: Spartakus ugyan nem kimondottan agresszív, de nem fél a küzdelemtől, és jó is benne – amikor az egyik részben visszakerül Bárkárba, a gladiátor arénába, kiderül, hogy az ottani harcosok egyik legjobbja volt („Nagymenőt akarsz holnapra, nem igaz? […] Én kiállok a bajnokod ellen!”), és a sorozatban is, ő az, aki legtöbbet verekszik és lő. (Magában az Úr Sötét Anyagaiban a tatárok daimónja öltött sokszor farkasalakot – ők kifejezetten harcos nép.)

Alapvetően a sorozat főszereplőgárdájának tagjai között viszonylagos egyenlőség van, hiába van két gyerek a csapatban, de őket is meg szokták hallgatni – azonban jellemzően Spartakus az, aki a végső döntést hozza, hogy mit csináljanak. Ez illik a farkashoz, mint vezér jelképhez: mivel a farkasok társas lények, és falkát alkotnak, ezért ez is egy elterjedt értelmezése lett. Később ez a szerep még tovább mélyül a történetben: Spartakus itt is kirobbantott egy rabszolgafelkelést, még ha sokkal kevésbé aktívan is vezette, mint a történelmi ihletője, és végső soron elmegy, és felszabadítja az eltűnt idő rabjait is… ekkor tulajdonképpen egy teljes nép élére áll, és láthatóan otthon is érzi magát a szerepben.

A kelta mitológiában a farkas a hűség, a rómaiban a védelem és a szülői szerep szimbóluma (a Romulus és Remus történet erre jó példát szolgáltat). Ez illik ahhoz is, hogy Spartakus azon túl, hogy vezető a főszereplőgárdában, egyértelműen apafigura is a két gyereknek (Bobbal ezt olyan szinten elismerik, hogy amikor Arkanáról azt hiszik, meghal, és a főhős nem akar továbbmenni, azzal adja át a karvédőjét a fiúnak, hogy „az ő apja is neki adta”). Különösen a második évadra már gyakorlatilag megingathatatlan az összetartásuk is. Spartakusnak azonban mindezeken túl kicsit megvan az a „magányos farkas” attitűdje is… amikor megismerjük, egyedül utazik, minden rétegben vannak ismerősei, de sehol nem marad tartósan. Miután az apja meghal, a népétől elszakad, nem találja a helyét, amíg fel nem ismeri a szerepét az eltűnt idő rabjai mellett: csak ekkor válik ismét igazán kiegyensúlyozottá. Vagyis szerintem a szürke farkas elég jól lefedi a karakterét.

Edmond esetén kezdetben teljesen elveszett voltam. Hiába írtam egy teljes cikket erről a karakterről, egyszerűen semmi nem akart illeni hozzá. Gondolkoztam a rókában, de a nála megjelenő ravaszság és óvatosság valahogy sehogy nem passzolt Edmond kiállásához. A denevér majdnem befutó lett, mert a sötétebb, bosszúálló természetet remekül reprezentálja, de a jellemének rengeteg oldala, többek között a börtön, és a változása előtti teljesen rejtve maradt volna általa. A vadlúd végül pont a bosszú miatt került a képbe, amikor nekiálltam utánanézni néhány mitológiai vonatkozásnak.

A görög mitológiában a lúd Nemesisnek, a bosszú istennőjének szent állata, így elég széleskörben kapcsolódik a témához. A sötétebb jelentéseihez tartozik az is, hogy agresszíven territoriális: elsőre egy békés madárnak tűnik, de ha megzavarják, nagyot csíp. Ez megint csak illeszkedik ahhoz, hogy Edmond a történet második felében, már Monte Cristo grófjaként kifejezetten megnyerő személyiségnek mutatkozik, de senkit nem enged közel magához. A vadlúd a kommunikáció jelképe is, ami ismételten igaz… bár Edmond erősen zárkózott, de nagyon jól forgatja a szavakat, pontosan tudja, kit mivel győzzön meg. A vadludak csoportja a céltudatossághoz is kötődik, mert tudják, merre tartanak – nem éppen pozitív szempontból, de a karakterre ez is határozottan igaz, a történet végéig kitart a célja mellett, és teljes mértékben képtelen elengedni a bosszút… akkor is, mikor igazából már legalább annyira szenved tőle, mint amennyit nyer vele. A fiatalabb, pozitívabb személyiségéhez jól illik az is, hogy a vadludak a hűség és az összetartás jelképei is lehetnek – ha egy madár megsebesül, a csapat egyik tagja hátramarad, amíg újra repülni nem tudnak. Edmond esetén a regény elején a hűség és a gondoskodó természet nagyon hangsúlyos tulajdonságok voltak, akár Mercédés, akár az apja irányában.

Az sem utolsó szempont, hogy madárról van szó, vagyis ismét, egy szabadságszimbólumról: Edmond életének egy abszolút kulcskérdése a szabadsága, illetve annak elvesztése. Mikor fiatal tengerészként ismerjük meg egy abszolút felfedező, vidám lélek, akinek „két szerelme van”, Mercédés és a tenger. A Monte Cristo grófja musical egyik dalszövegének kifejező részlete, mikor bekerül a börtönbe, hogy „ki a tengerhez szokott, nem bírja falak börtönét” – bár belekeseredik a tizennégy év rabságba, de a szabadulás legkisebb reményén is kap, és keményen torolja meg az elvesztett éveket. Egyiptomban egy lúd volt az, ami kiköltötte a világtojást – ez kicsit kapcsolódhat akár Edmond istenkomplexusához is.

Egy apró kiegészítés, hogy az eddig leírt karakterek közül Edmond az első, akinél elég biztos vagyok benne, hogy az Úr Sötét Anyagai világában nem lenne kifejezetten harmonikus a kapcsolata a daimónjával. Miller ugyan problémás személyiség, de az önreflexiója ezt azért valamennyire ellensúlyozza, Rádiós és Spartakus pedig teljesen harmóniában vannak önmagukkal, Edmond azonban regény nagy részében tisztában van azzal, hogy túl messzire megy, ártatlanokat dob oda a bosszúja érdekében. Tudatosan elnyomja a lelkiismeretét, az érzelmeit, amik gátolnák, ezért alighanem nem lenne túl beszédes ez a vadlúd – ha bántani nem is bántaná aktívan (ellentétben az Úr Sötét Anyagaiban szereplő Mrs. Coulterrel ő nem kifejezetten önostorozó figura), de biztos, hogy nem hagyná érvényesülni.

Ismét egy elég nehéz eset volt: Noctisnál sok állaton töprengtem, felmerültek bennem kifejezetten királyi szimbólumok (például az oroszlán), de túlságosan bátortalan, és bizonytalan karakterről van szó egy hasonló jelképhez. Felmerültek bennem kifejezetten a kedvesség, a jólelkűség szimbólumai, így egy ponton még a pillangóban is gondolkodtam, de közben eszembe jutott, hogy minden bizonytalansága dacára Noctis nem törékeny, hanem meglehetősen aktív karakter, akinek, ha összeszedi magát, nagyon is jó a tűrőképessége. Aztán egyszer csak beugrott a gímszarvas – valószínűleg enyhe Harry Potter behatásra - és rádöbbentem, hogy tökéletesen illene hozzá.

Annak ellenére, hogy Noctisnak asszociált állata nincs (megjelenik a történetben Carbuncle, aki egy kis, sivatagi rókára emlékeztető segítő szellem, de őt sosem azonosítják a fiúval, tényleg csak gyógyító-támogató szerepet tölt be néha), de például Lucis koronája olyan, mint egy kis, finoman megmunkált agancs, amit a fül mögé akasztanak. A szarvas pont az agancsa miatt lett királyi szimbólum, és tartják egyes kultúrákban az erdő uralkodójának. Mivel az agancsa közelebb viszi az éghez, ezért a transzcendenshez is kapcsolódik (A Final Fantasy XV cselekményének nagy része arról szól, hogy Noctis különböző istenek áldását kapja meg, hogy trónra léphessen – végső soron pedig a Fény Királya lesz, egy az isteneknél is hatalmasabb őserőt képviselve). A sztyeppei népeknél (többek között nálunk, magyaroknál is) totemős, a nép vezetője: a karakterhez az őstisztelet is erősen kötődik, kapcsolatba tud lépni az országa előző királyaival, akik megnövelik a varázserejét, és támogathatják a csatában. A szarvast alapvetően büszke, nemes állatnak is tartják – Noctisnál ez olyan szempontból érvényesül, hogy a fejlődése során egyrészt nagyon sokat változik a kiállása: kezdetben ez a tulajdonság igazából a komolytalanságára erősít rá. Szereti a gazdagságot, szeret felvágni azzal, ha valamiben jó, és szereti, ha kiszolgálják, de még nincs igazán felelősségérzete. Később az elvárásai csökkennek, a kiállása viszont javul. Ekkor a stílusa is követel egy szintű tiszteletet, a környezete, a barátai is képesek királyként látni, de pont azok a részletek, amikre korábban nagy szája volt, háttérbe szorulnak.

Ugyanakkor a szarvas növényevő, zsákmányállat, ami összekapcsolja az óvatossággal, a meneküléssel és sok asszociációban a gyengédséggel és a kedvességgel. A menekülés, a bizonytalanság különösen a történet elején egy nagyon meghatározó tulajdonsága, emiatt nem akar kezdetben szembesülni a sorsával sem, és még felnőttként is megmaradnak benne a nyomai: az attitűdje bár nagyon megváltozott, de még ugyanúgy fél, ugyanúgy le kell győznie önmagát, hogy képes legyen előre lépni. Viszont ekkor is megvan benne az az alapvető jóindulat és kedvesség, ami később eléri, hogy a saját érzéseit és érdekeit háttérbe szorítsa, és a barátaiért, a népéért cselekedjen – a Promptóval való barátságának az egyik legerősebb alapja Noctis teljes toleranciája és szeretete a fiú irányába. A szarvas szimbóluma még a változásnak és az újjászületésnek is, mert minden évben lehullajtja az agancsát, és újat, nagyobbat növeszt… ez önmagában illik Noctis karakterfejlődéséhez, de mondhatjuk, hogy az útja betetőzéséhez is: az áldozatának lényege, hogy kivezeti a sötétségből a világot, és elhoz egy új kort.

Pike esetén egy általános nehézséget jelent, hogy elég sok feldolgozása van, és ellentétben Edmonddal, ahol csak vissza kell nyúlni az eredeti, regénybeli személyiséghez, az ő esetében mindegyik ugyanannak a kánonnak a része. Szerencsére azért állandóbb karakter is, mint a gróf, de tekintve, hogy két különböző idővonalon elég különböző utat járt be, ezért sok tényezőt figyelembe kell venni. Mindkét idővonalon igaz rá, hogy meghatározó tulajdonságai a bátorsága és az önzetlensége. Pike Kirkhöz hasonlóan általában ott van a leszállócsapattal, általában aktív része a kalandoknak, például a Discovery második évadában, viszont nála jelentősen felelősségteljesebb, már-már túlzásba hajlóan: sok esetben olyan hibákat, olyan tragédiákat is magára vesz, amiket nem tudott volna megakadályozni, amikhez akár rajta teljesen kívül álló okok vezettek. Büszke, határozott, van egy kiállása, és egy jellegzetes felfedező szelleme is: bár gyakran hangoztatja, hogy szereti a Földet, és töpreng azon, hogy letelepedne egy farmon (a Taloson is ez az egyik illúzió, amit adnak neki), de végső soron sose lép vissza, minden esetben kitart a Csillagflotta és az ott betöltött szerepe mellett.

Ezeket számba véve jutottam arra, hogy a sast, azon belül is a fehérfejű rétisast választom neki. Ez a madár talán Amerika szimbólumaként vált a legismertebbé. Itt a függetlenség, és a védelem szimbóluma is: általánosságban a széttárt szárnyú ragadozómadarak kötődni szoktak a védelemhez. Ez Pike mentalitásához nagyon szépen illik, számára a társak védelme abszolút prioritásnak számított: sokszor nagy kockázatot hajlandó vállalni azért, hogy megmentsen valakit, önmagát pedig több helyzetben is gondolkodás nélkül feláldozza, ha ezzel mást megvédhet: akár az időkristálynál a Discovery-ben, akár a TOS Cage epizódjának végén („Engedje el őket, és én itt maradok Vinával”), akár az alternatív idővonalon Nerónak. Ahogy már említettem, annak ellenére, hogy a békés élet megjelenik nála egyfajta vágyálomként, összességében elég nyughatatlan személyiség, aki igényli a felfedezést és a szabadságot: esetében a madár egyfajta szomorú iróniát is hoz, mert minden idővonalon veszít a mozgásképességéből (a fő történetszálon teljesen lebénul, az alternatív idővonalon is csak bottal tud már járni egy idő után), sőt, a TOS-ban a története is azzal zárul, hogy a Taloson marad egy illúzióban: a függetlenségét teljesen elvesztette.

A sas alapvetően a naphoz is kötődik, és ezáltal egy általános metaforája a hősiességnek. Pike-ra mondhatjuk, hogy egy elég klasszikusan hősies karakter, ez különösen a Discovery-ben ütközik ki, ahol az első évad kapitányával, Lorcával szemben ő egy aktívabb, közvetlenebb vezető, akinek a morális kódja minden döntését meghatározza. Kínában az erő és a szívósság szimbóluma, a háború istenéhez kapcsolódik: Pike-ra igaz, hogy bár nem agresszív, általában szeret először beszélni, és maximum utána lőni, de ő is kifejezetten talpraesett, ha harcról van szó, és jó vezető, ha csatában kell irányítani a legénységét (ez ismételten a Discovery második évadának végén látszik). A sas jelképe a büszkeségnek, akár a túlzásokba hajlóan. Pike-nál ez első látásra kicsit kevésbé nyilvánul meg (a kiállásának alapját képezi, de tisztában van a hibáival – a Cage egyik legemlékezetesebb jelenete, mikor Boyce-szal, a hajóorvossal beszélget, a Discovery-ben pedig az első alkalommal, mikor felmegy a hídra, azt próbálja megmutatni a legénységnek, hogy ugyanolyan ember, mint ők, és nem különíti magát el tőlük), de az azért megfigyelhető, hogy bár baráti környezetben nyílt és önreflektív, ha valakit az ellenségének tart, rögtön felvesz egy erőteljesebb attitűdöt, amiben már látványosan megnyilvánul. Amikor Lelanddel beszél, amikor a Talosiakkal néz szembe, vagy amikor Nerónál van fogságban, számon kér, kinyilatkoztat, és abszolút nem hajlandó a megalkuvásra.  Azt is láthatjuk, hogy amikor önmagában csalódik, az első reakciója ez a távolságtartóbb, keményebb stílus: a Discovery-re és a 2009-es filmre már látványosan bölcsebb és érettebb ilyen szempontból, de a Cage-ben egyértelműen parancsolóbb és zárkózottabb az attitűdje, és még az Into Darknessben is, mikor Kirk elkövet egy hibát, miközben ő felelősnek érzi magát, időbe telik, hogy lenyugodjon, és tudja tanítani és segíteni büntetés helyett.

Összességében én a sast egy elég jó választásnak tartom Pike esetén.

Igazából ez nem egy pontos meghatározása annak, hogy melyik állatot szánom neki, de az Atheris squamigerának nincs rendes magyar fordítása, és ez áll a legközelebb hozzá. Lightnál megint csak elég nehéz kezdésem volt, mert szerettem volna egy olyan állatot, ami reprezentálja a karakter pozitív oldalát (rendkívül okos és nagyon karizmatikus), de azért kifejezi, hogy egy szociopatáról és egy sorozatgyilkosról van szó. Számba akartam venni azt is, hogy Lightnak állata ugyan nincs, de rengeteg más asszociált szimbóluma igen (mint például a vörös szín), és ezeket érdemes megjeleníteni valamilyen formában. Végül a középutat számomra a kígyó jelentette.

Az Atheris squamigera egyfajta bozótvipera, aminek van egy nagyon jellegzetes, vöröses színváltozata (bár rendkívül ritka), és kicsit tüskeszerűbb pikkelyei. Bár a daimónon általában az olyan elemek, hogy mennyire megnyerő a gazdája, kevéssé látszanak (hiszen pont azt mutatják, ami a felszín alatt van, amilyen a lélek), de mégis, nekem az is erősítette az asszociációt, hogy egy kis méretű, és alapvetően szép kígyó… azonban a mérge erős (legalább két halálesetet írtak már az Atheris squamigera harapásának számlájára).

A kígyó önmagában szimbóluma az intelligenciának, a tudás gyűjtésének. Még magában az Úr Sötét Anyagaiban is elég kettős a jelentése: bár elhangzik az egyik kötetben, hogy a kígyó daimónos emberekkel vigyázni kell, mert jellemzően nem igazán egyenesek (erre Lord Boreal egy elég jó példa), de Mary, aki az Ádám-Éva analógiában a kígyó szerepét kapja, abszolút a tudás hordozójaként jelenik meg, és egyáltalán nincs negatívan lefestve. Ezt a jelentést támasztja alá az is, hogy a mesékben is gyakori, hogy kígyók, vagy sárkánykígyók őrzik a kincseket, vagy információkat, amikre a hősnek szüksége van.

Ugyanakkor, különösen a keresztény szimbolikában, és ezáltal az európai kultúrában a kígyó nagyon negatív szerepet kapott. A ravaszság, az alattomosság, a csábítás és a bűnök jelképe. Lighthoz azáltal is kapcsolódik, hogy a Death Note az ő szemszögéből a hatalom csábításával szembeni teljes bukásról is szól, ahogy kezébe kerül a halállista, ő fokozatosan egyre mélyebbre süllyed morálisan. Ha már emlegettem az Úr Sötét Anyagaiban a kígyó daimónokra való hivatkozást, az is igaz rá, hogy sokszor, és jól hazudik: Ezt L többször kommentálja, az esőjelenetben pedig számon is kéri rajta („Mondtál igazat akár egyetlen egyszer is?”). Ezért tartottam fontosnak azt is, hogy a kígyók közül sem óriáskígyót, hanem mérgeskígyót válasszak: Light általánosságban nem az, aki lassan fojtja meg az ellenfeleit, hanem gyorsan, hatékonyan, és tisztességtelenül támad, sokszor manipulálja a környezetét a céljai eléréséhez. A kígyó analógiára még az is ráerősíthet, hogy ahogy a kígyó megítélése kettős, úgy Light is, alapvetően egy kettős személyiség: azon túl, hogy játszik egy szerepet, amivel megnyeri a környezetét, különösen az emlékei elvesztésénél válik nyilvánvalóvá, hogy van egy pozitívabb hozzáállású és értékrendű oldala. Itt az alapjellemvonásai ugyanazok maradnak (többször megjegyzi ő maga is, hogy „neki is az a véleménye, hogy a bűnözőket el kell ítélni”), de egyúttal ítélkezik a gyilkosság, és saját korábbi kegyetlensége felett. Ez a személyisége a történet nagy részén erősen elnyomott, abszolút a „Kira” oldal dominál, de amikor lemond a listáról, egy rövid időre látjuk, és kifejezetten érdekes kontraszt.

Az egyetlen, ami elsőre nekem kicsit hiányzott, az Light istenkomplexusa (pedig ez ismét egy meghatározó tulajdonság, aminek kulcsszerepe van a bukásában), de hamar rádöbbentem, hogy a bibliai szimbolikában ezt is megtaláljuk a kígyóhoz kötve, pont a már emlegetett bűnbeesés történetben, vagyis ez a részlet is igazolja, hogy ideális daimón lenne számára.

A hópárducnál érdemes megjegyezni, hogy az Úr Sötét Anyagainak egyik központi karaktere, Lord Asriel ugyanezzel a daimónnal rendelkezik… és bár Reisit kategóriákkal jobb embernek tartom nála, nem véletlen, hogy azonos állatot tudtam hozzájuk kötni. Mindkét karakter szélsőségesen intellektuális figura, ami sokszor érzéketlenségbe hajlik, és mindketten erősen introvertáltak is, ami nem segít a dolgon. Ugyanakkor mindkettejükre igaz, hogy ennek ellenére is, nagyon hatékonyan győzik meg a környezetüket, és gyűjtenek követőket: Reisi a történet világán belül a Kék Király, egy teljes klánt vezet, Lord Asriel pedig a menny ellen szed össze egy hadsereget. Mindketten ambíciózusak, büszkék, és morálisan kissé hajlékonyak: a fő különbség köztük igazából ennek a hajlékonyságnak a mértéke. Míg Lord Asriel a gyilkosságtól, és ahhoz hasonló szintű cselekedetektől sem riad vissza (bűntudatot pedig utólag egyáltalán nem látunk rajta), addig Reisi bár aktívan manipulál, és egy cél érdekében hajlandó kihasználni egy tragédia következményeit, semmi empátiát nem mutatva azok iránt, akik elszenvedték (ez jelenik meg a SIDE:BLUE történetben), de szándékosan nem küld senkit a halálba, vezérként jellemzően az élen áll, és példát mutat. Asriellel ellentétben a súlyosabb döntései után, ha nem is szívesen mutatja ki, de közvetetten, szimbólumokon keresztül érzékeltetik, hogy bűntudatot is érez.

A hópárduc pedig ezen az alapvető hasonlóságon túl is nagyon jól illik hozzá. Egyrészt, a hópárduc jellemzően egyedül él, ami nagyon jól illik a karakter alapvető introverziójához, másrészt pedig a nagymacskákhoz általánosságban társul egyfajta büszkeség: Reisi ezen tulajdonsága tulajdonképpen a tragédiájának alapja. Ennek a csúcsa egyébként a szimbolikában az oroszlán, ami a K-project egy másik szereplőjének, Mikotónak, a Vörös Királynak a totemállata. A két karakter bár egymásnak poláris ellentétei, de van köztük egy kölcsönös megértés és tisztelet, amit szerintem jól jelképez az, ha mindketten valamilyen nagymacskához kötődnek… illetve az ellentétet is hangsúlyozza, hogy az oroszlán több szinten (például asztrológiai jegyként) is kötődik a tűzhöz, a hópárducról pedig azonnal a hidegre és a fagyra lehet asszociálni, ami Reisi személyiségének „hidegségén” túl a képességeiben is megnyilvánul. Azt is érdemes megjegyezni, hogy a hópárduc a legkevésbé agresszív nagymacska, ami megint csak, illik Reisi alapvetően nyugodt személyiségéhez.

A hópárduc teljes sötétben is képes vadászni, ami a jó megfigyelőképesség, a koncentráció jelképévé is teszi. Ez egyrészt kapcsolható ahhoz is, hogy a karakter rendkívül intelligens, precíz, és ennek megfelelően nagyon hatékony is… ez megnyilvánul a hobbijaiban, a munkájában, még a harci stílusában is. Ugyanakkor maga a jó megfigyelőképesség bizonyos szempontból egy problémaköre is. Reisi egyik szimbóluma, a szemüveg erősen utal arra az egész történet alatt, hogy kétségbeesetten próbál tisztán látni, de pont azért, mert szélsőségesen csak az intellektusra támaszkodik, erre nem képes - és valahányszor egy érzelmi szituációt nem tud feldolgozni, a szemüvege is koszos lesz, vagy akár reped.

Kara esetén igazából meglepően hamar jutottam erre a konklúzióra, pedig első benyomásra egy törékeny karakterről van szó. Ugyanakkor úgy éreztem, olyan állat kell, ami reprezentálja nála mind az anya szerepet, amit Alice mellett betölt, és ami meghatározóvá válik az útjában, mind pedig a bátorságot és kitartást, amivel végigviszi a kislányt a cselekményen, megvédi, megmenti számos szituációban. Egyúttal itt is beugrott, hogy bár nem asszociálják vele ilyen formában, de azért Karának van egy emlékezetes jelenete egy android-medvével, ami megmenti az életét egy menekülés során.

A medve gondoskodik a bocsairól, így elterjedt szimbóluma lett az anyaságnak, és a gyerekek védelmének, azonban egyúttal a legveszélyesebb állatok egyike: ez sok kultúrában, például északon kifejezetten az erő jelképévé tette. Európában sok helyen, az anyaságon túl is nőies jelkép, például Artemisz kultuszának része. Az orosz néphagyomány úgy vélte, bármilyen erős állat, a szelídséget viszonozza (szibériában „hegyekből jött bátyókám”-ként hivatkozik rá egy népdal), ezáltal a jóakarat megtestesítője, és a gyengék védelmezője lett a szimbolikában. Karánál ismételten igaz, alapvetően nem kifejezetten harcos jellem: Marcus forradalmát támogatja, bízik a férfiben („Markus… mentsd meg a népünk” az utolsó szavai felé az elhagyatott templomban), de Alice-re fókuszál, és nem száll be a harcba. Ha viszont valaki a kislányt bántaná (akár Todd a történet elején, mikor Kara megtöri a programozását és deviáns lesz), akkor aktívan, fizikailag is küzd, akár fegyvert ránt, és az önfeláldozásra is kész (több potenciális zárás is van, ahol feláldozza magát, hogy megmentse – az is kiderül, jópárszor törölték már az emlékeit, minden alkalommal azért, mert szembeszállt a gazdájával, ha kezet emelt Alice-re). A jóakaratot pedig lényegében minden tevékenységében látjuk: akármelyik zárásnál köt ki, nagy esély van rá, hogy rengeteg, az út során összegyűjtött ismerős áll készen, hogy segítse, mert valamilyen módon Kara tettei hatást gyakoroltak rá.

Téli álma miatt a medve az újjászületés egyik jelképe is, és én ezt is nagyon sok ponton érzem Karához illeszkedőnek. Eleve ott van az a gondolat, hogy ahogy korábban említettem, többször törölték az emlékeit, többször előről kellett kezdenie mindent Alice-szel, újra felépíteni a kapcsolatokat, újra fellázadni. Másrészt maga az, amikor deviáns lesz is egyfajta újjászületésnek tekinthető, innentől van tényleges öntudata, innentől képes tényleg szabadon dönteni. Ezen az eseményen rengeteget gondolkozik, többször leírja, hogy valami „átkattant benne”, és „megváltozott valahogy”, önmagának is, és másoknak is. A barlangba való visszavonulás lehet a befelé tekintés metaforája is, ami megint illik ahhoz, ahogy Kara rendszeresen elgondolkodik önmagán, a saját döntésein, reflektál az érzéseire, így egy nagyon mély önismeretre is szert tesz a történet végére. A fekete medve színe még rá is erősít erre a tulajdonságra, ezért jutottam arra, hogy ezt az állatot választanám neki.

Luke esetén azonnal tudtam, hogy valamilyen hős szimbólumot kell választanom, tekintve, hogy a Star Wars eredeti trilógiája elég erősen követi a klasszikus, mesés hőstörténetek alapjait, ahol az álmodozó, egyszerű fiúról kiderül, hogy valami nagy sorsa van, felkarolja egy mentor, szerez pár barátot és segítőt, aztán a végén legyőzi a gonoszt, és megmenti a királyságot/világot/galaxist… ugyanakkor Luke személyisége azért mélyebb a klasszikus hősfiguráknál, és az a tulajdonsága, amit mindenképp úgy éreztem, hogy meg kell jelenítenem az empátiája. A beleérzőképessége az egész történetet végigkíséri: nem csak az eredeti trilógiát, de még Az utolsó Jedikben is nagy szerepet kap. Ő az, aki képes leülni, elgondolkodni a gonosz helyzetén, átérezni azt és megszeretni, aki a saját érzéseit is képes teljesen átalakítani, a dühét pillanatok alatt elengedni, és aki a Kylo Ren mellett elkövetett hibája után is, nem csak azért fordul el a világtól, és zárkózik be, mert önmagában csalódik, és elbukik mesterként, hanem azért is, mert nem tudja feldolgozni a fájdalmat, amit másnak okozott. Pont a düh elengedése, és az agresszivitás hiánya miatt hasonlóan Noctishoz, Luke-nak is mindenképp növényevő állatot akartam adni, és ezért jutottam el a lóhoz.

Azon túl, hogy lóról van szó, egyébként kifejezetten fehér lovat képzeltem el: egyrészt azért, mert kicsit klisés. Tipikus hősszimbólum, sokszor hallhattuk már a „szőke herceg fehér lovon” kifejezést, és azt is érdemes megjegyezni, hogy sok népmesében, mondában feltűnik valamilyen formában ez az állat az aktuális hős segítőjeként. A fehér színe miatt sokszor a reményt is szimbolizálja, aminek Luke sok szempontból megtestesítője a történetben: remény a lázadóknak, mint egy új Jedi, remény Vadernek a visszatérésre, még remény Reynek is, hogy megtalálhatja önmagát, és válaszokat kaphat. Egyúttal növényevő, szelíd állat, hosszú ideje társa és segítője az embernek, ami tökéletesen passzol Luke már említett empátiájához, és általánosan békés, szeretetteljes természetéhez.

Egyúttal a vadlovak szimbólumai a szabadságnak is, ami ugyancsak megjelenik, különösen a fiatal Luke személyiségében: ikonikussá vált a jelenet, mikor a távolban az ikernapokat bámulja, és azon töpreng, hogy hogy tudna elmenni a Tatooine-ról. Mikor idősebb lesz, ez a fajta kaland- és szabadságvágya ugyan csillapul, de még akkor is látjuk, akár az eredeti kánon könyveiben (ha már az új kánon hagyott egy kis üresjáratot), hogy szeret utazni, szereti felfedezni az új helyeket, kutatni a Jedik történelmét, keresni a helyét. Megvan benne ez a nyughatatlanság, amit a ló ugyancsak szimbolizálhat, ezért több szinten is ideálisnak tartom számára ezt az állatot. Nála is megjegyezném azért, hogy a daimónnal való viszonya valószínűleg drasztikusan megváltozna az idővel: fiatalon valószínűleg teljes harmóniában lenne vele, de idősebb korában sokkal kevésbé hagyná megnyilvánulni, hasonlóan ahhoz, ahogy a történetben az Erőt is próbálta elnyomni magában.

Ez lett volna tehát az én tíz karakterem, a daimónjaikkal – remélem élveztétek, jó párosításokat választottam, és kellően indokoltam, miért ezeket az állatokat tartom az ideális megtestesüléseknek ezen karakterek lelkéhez. Mint mindig, most is szívesen fogadom a kommenteket, továbbgondolást, akár, ha tetszett, akkor azt, hogy igény lenne egy második körre, más karakterekkel.

Valentine Wiggin

Megjegyzések a bejegyzés végére: A rajzokat, amik a szerkesztett képeken vannak, természetesen nem én készítettem, de sok esetben képtelen voltam megtalálni az eredeti forrást - de ezúttal is, mint mindig, minden jog az alkotókat illeti.

Amennyiben szeretnétek beleásni magatokat az állatszimbolikába, az alábbi oldalakat merem ajánlani:

• Pál József, Újvári Edit: Szimbólumtár
• Szász Ilma: A ponttól a mandaláig
• http://karmaasztrologia.info/szimbolumok-allatok-az-eletunkben/