Dűne: Második rész (elemzés)kritika

 …avagy beszélgessünk az altruizmusról, az egoizmusról, és az üzenetről

Denis Villeneuve Dűne adaptációja 2021-ben hatalmasat szólt, így nem sokkal később már tudtuk, elkészíti majd a második (és harmadik – a Dűne Messiását, Paul történetének utolsó fejezetét is adaptálni tervezi) részét is. Az első rész összességében nálam sikert aratott – megvoltak a hiányosságai, amiket egy újraolvasást követően erősebben éreztem is, de fantasztikus látvány, soundtrack, egy találó casting, és erős hangulat jellemezte, ami jó felvezetést jelentett a folytatáshoz. Az első trailerek alapján még bizakodtam, de ahogy jöttek ki az újabb és újabb hírek, és – túlnyomórészt pozitív – kritikák, a lelkesedésem kezdett megcsappanni. Mert igen, a Dűne látszólag továbbra is tarolt, de amiért imádták, az valahogy idegennek hatott.

A történet ott veszi fel a fonalat, ahol az első rész letette. Paul az anyjával együtt kikerült a sivatagba, és befogadta őket a fremen Tabr sziecs. Pault gyötrik a látomásai a jövőről, és zavarosak az érzései az álmaiban látott fremen lány, Chani iránt is. Ahhoz azonban, hogy az anyjával együtt biztonságban legyenek a sivatagban, meg kell tanulnia a fremenek életmódját, harcostársukká és vezérükké válni a Harkonnenek elleni lázadásban. 

És nagyjából itt véget is értek a hasonlóságok a könyvvel, mert Villeneuve filmje éles kanyart vesz, és teljesen máshogy meséli el a történetet, mint Frank Herbert tette. Tartsatok velem, és nézzünk rá, mennyire sült el jól – a bejegyzés szokás szerint erősen spoileres, nem csak a filmre, hanem a Dűne regénysorozat többi részére is.

Jó, de akkor most van egyáltalán messiás? – A Dűne és a vallás

A Dűnének vitathatatlanul része volt a valláskritika, már a regényekben is. Egyértelműen a fő üzenetek közé tartozik, hogy maradjon meg bennünk egy egészséges szkepticizmus. Se a hittel, se a nép iránti szeretettel ne lehessen manipulálni, mert túl jó eszköz lehet egy tehetséges diktátor kezében. Egyértelműen nem pozitív, ahogy Paul és a családja kihasználja és átveri a fremeneket, II. Leto nyíltan kritikus a legfanatikusabb híveivel, és favorizálja azokat, akik mernek ellentmondani.

Ennek ellenére viszont fontos megjegyezni, a sorozat nem teljesen bírálta magát a hitet, a próféciák és a természetfeletti gondolatát. Kimondta, hogy manipulációs eszköz, megmutatta, hogy a karakterei hogy élnek vissza vele, de attól még, mert egy diktátor kiforgathatja a vallást, nem biztos, hogy nincsen semmi valóságalapja. Ahogy az sem, hogy akik hisznek benne, azok rögtön babonás, megvezethető bolondok. A történetben három karakter van, aki valamilyen szinten messiás, és valamilyen szinten szembesül a messiási út hátrányaival.

Az egyik természetesen maga Paul Atreides. Paul messiási szerepköre kezdetben nem túl misztikus – a Bene Gesserit egy „tenyésztési” programmal, a vérvonalak keresztezésével létre akart hozni egy férfi Bene Gesseritet, valakit, aki messze előre lát a jövőbe, vissza a múltba, aki megkapja a kiképzésüket, és aki adott esetben a császár trónját is megszerezheti egy nap. Ezt a tervet Jessica szabotálta, részben szerelemből, részben büszkeségből – Pault, aki alapvetően nem kapott volna ilyen szerepkört, lényegében belelökte a potenciális Kwisatz Haderach pozíciójába. A fremenek, szintén a Bene Gesserit által manipulált mondavilága és messiásvárása aztán megjövendölt szentnek hiszi Pault, a Lisan al-Gaibnak, és mikor arra kerül a sor, a fiú ezt a szemléletet ki is használja, hogy az általa legjobbnak (vagy inkább legkevésbé rossznak) ítélt jövő felé vihesse az életét. Csak Paul történetét nézve könnyű lenne azt mondani, hogy az egész messiásmítosz lényegében manipuláció – de a helyzet kicsit bonyolultabb ennél.

Ha előre ugrunk pár könyvet, és a Dűne Messiása, Dűne Gyermekei és Dűne Istencsászára köteteket is figyelembe vesszük, megtudjuk, hogy az emberiség sorsa nem sok jót ígér az elkövetkezendő évezredekre. Nem teljesen egyértelmű, hogy mi vezet a civilizáció pusztulásához, de néhány ismert faktor, hogy az Arrakis sivataga megszűnik létezni és a homokférgek kihalnak, ezáltal az emberiség darabokra szakad. II. Leto (Paul fia) emleget valamilyen kívülről érkező fenyegetést, erősen utalva rá, hogy az Ix bolygóról származik majd, és néhány jelenet azt is sejteti, hogy valamilyen mesterséges intelligenciáról van szó. II. Leto azt is említi, hogy valamilyen sötétség, a világvégi nagy csata (a Kralizec) elkerülhetetlen, de létezik egyetlen út (az Arany Ösvény) amin az emberiség győztesen kerülhet ki belőle, és megmenekülhet a pusztulástól. 

Ezt a látomást Paul is megkapja, bár nem teljes formájában – ő nem tudatosítja, hogy pontosan mennyire limitáltak az emberiség opciói, ha fenn szeretne maradni, és nem is akar szembesülni vele. Paul nem rossz ember, de csapnivaló messiás, mert mindenen túl egocentrikus marad – a szerelmével akar lenni, megőrizni legalább a moralitása szilánkjait, ember maradni, és békében meghalni, amit az Arany Ösvény útja kizár. Amennyiben elindul azon az úton, mindenképp eljut az Istencsászár státuszáig, ami többezer éves életet, és egy lassú transzformációt jelent homokféreggé. Ettől az úttól Paul teljes mértékben iszonyodik, tehát a cél, hogy elkerülje, mindent felülír. Ha meg kell vakulnia hozzá, ha az univerzumot felégető háború vezéralakjává kell válnia, ha végső soron el kell veszítenie a szerelmét is, akkor hajlandó vállalni. Paul kétségbeesett küzdelme a saját emberségéért azt jelenti, hogy beáldozná az emberiség fennmaradását. És a történet itt válik egy kicsit misztikusabbá, mert II. Leto szó szerint úgy tűnik fel, mint egyfajta univerzális B-terv.

Paul (Timothée Chalamet) a császár előtt

Paul korábban tökéletesen pontos látomásaiban nem tűnik fel a fia (az ikrek közül csak Ghanimát, a lányát jósolja meg), sőt, az érkezése teljesen megvakítja. Leto a nagynénjéhez, Aliához hasonlóan előszülött, gyakorlatilag már csecsemőként tudatos, és az emberiség szinte teljes történelméből őriz „genetikai emlékeket”. Ezek az emlékek az ősei életének tapasztalatai, amik lényegében egész tudatok formájában élnek az előszülöttekben, illetve a Tisztelendő Anyákban, akik megfelelő beavatáson estek át. Ha egy emlék-énre szükség van, az előszülött elő tudja hívni, és kikérheti a tanácsát, de ha egy konkrét tudat felülkerekedik, és háttérbe szorítja a többit, akár meg is szállhatja. Aliával ellentétben II. Leto rendkívüli harmóniában marad a tízezer évnyi emlékkel: még Ghanima is néha elgyengül (Chani egyszer majdnem megszállja), de a fiú tökéletesen uralma alatt tartja az összeset. A legnagyobb eltérése Aliától, hogy nem küzd a természete ellen, hanem teljesen elfogadja azt – még a későbbiekben is vannak megjegyzései, amik arra utalnak, hogy igyekszik minden emlék tapasztalataiból meríteni, és mindegyik életet tisztelni. Az pedig, hogy lényegében az emberiség teljes történelmét „végigélte”, azt is jelenti, hogy tökéletesen alkalmas a messiásszerepre. Megvannak a küzdelmei és félelmei (a Dűne Gyermekei végén Ghanima említi, hogy minden este lehajtja a fejét az ölébe, és könyörög, hogy találjon neki egy módot meghalni – később Hwi megjelenésével is láthatóan lesznek megingásai), de végső soron elutasítja az apja énközpontú szemléletét, tudja, mit és miért áldoz fel, ez pedig elég eltökéltté teszi, hogy ne forduljon vissza többezer év után sem. II. Letót nem nevezik a Kwisatz Haderach-nak, nem kap olyan címkéket, mint Paul, viszont katalizátora az eseményeknek, és Istencsászárként elindítja az emberiséget azon a vékony úton, ami segíthet elkerülni a világvégét – sosem derül ki, mi volt a pontos prófécia a Mahdira, de mondhatjuk, hogy a klasszikus messiásfigura kitételeit teljesíti. Csak kicsit véresebben és diktatórikusabban, mint azt bárki várta volna.

Később a Dűne Eretnekei és Káptalanház kötetek, illetve Brian Herbert folytatásai még hasonló szerepbe lökik Duncan Idahót is, aki kevésbé a katalizátor szerepét tölti be, sokkal inkább az a vezető, aki II. Leto örökségét viszi tovább – és korábban stabilizálja is őt, mert a klónjai az állandóságot jelképezik mellette, Duncan az egyetlen ember, aki nem változik, és a halála mindig átmeneti, jön a következő másolat. Ha viszont csak azt nézzük, hogy hol volt a legnagyobb áldozat és fordulópont, II. Leto az, aki a leginkább megfelel egy tipikus messiás definíciójának. A végkonklúzió viszont mindenképp ugyanaz – valláskritika, és hitet kihasználó diktátorok ide vagy oda, a Dűne cselekménye semmiképp nem azt sejteti, hogy a természetfeletti egy az egyben mese. Sokkal inkább azt, hogy nem tudhatod, hogy fog megnyilvánulni, és annak mennyire örülhetsz majd. 

Stilgar (Javier Bardem)

Ezt az üzenetet pedig Villeneuve filmje teljes mértékben figyelmen kívül hagyta. A Dűne: Második rész nem hagyta el a valláskritikát, sőt, erősebb lett, mint valaha – ellenben eldobta a misztikumot. Nem a kételyre helyezte a hangsúlyt, és arra, hogy nem tudhatod, mi az igazság, hanem nyíltan kimondta, hogy a vallás ostobaság, akik követik, megvezetett bolondok, akik szkeptikusok (akár toxikusan és rosszindulatúan azok), azok pedig szabad elmék, akik kiállnak a népükért. Mindemellett pedig elfelejti azt a fontos gondolatot is, hogy vallásos jellegű áhítatot nem csak egy isten vagy messiásfigura válthat ki. Aki a népe felszabadítását tartja mindennél fontosabbnak, akinek az egész élete arról szól, hogy az Arrakis a fremeneké, és a fremenek vezetője is csak fremen lehet, annak a nacionalizmusa nem sokban különbözik egy átlagos vallási fanatikus hitétől. Nem racionálisabb, nem jobb annál, és ugyanúgy kihasználható. Villeneuve filmjében Stilgar babonás férfi, aki sivatagi szellemekről, dzsinnekről hadovál, Paul minden pislogásában a prófécia szavait véli felfedezni, és a saját követői is sokszor megmosolyogják a viselkedését. Ezzel szemben Chani pozitív szereplőnek, bátor kételkedőnek van beállítva, akinek a nézeteit csak azért utasítják el, mert mindenki elvakult – egy pillanatra sem mutatnak rá, hogy a két karakter viselkedése ugyan más köré épül, de annyira nem különböző, és egyaránt káros. 

Paul – avagy nem baj, ha a karizmatikus karakter lenyűgöz

Paul, miután megitta az Élet Vizét

Gyakran említem, hogy a Dűne adaptációkban nagyon sok áll vagy bukik Paul karakterén, és bár Chalamet alapból nagyon megfelel a regény leírásainak, sőt, elsőre engem meg is nyert az alakítása, a második filmnek is ez (az egyik) buktatója. Paul a regényben nagyszájú, kicsit idegesítő kamaszként kezd, aki folyton túlpörög, és kortársak híján minden kérdésével a tanítóit zaklatja. A szüleivel alapvetően jó a kapcsolata, de se Leto, se Jessica nem kifejezetten jó szülők – Leto igyekszik az lenni, igyekszik támogatni a fiát, de azért néha beleesik abba, hogy lökdösi a saját elvárásai felé. Erre a legtipikusabb példa az a jelenet, mikor felfedi Paulnak, hogy megkapta a mentátképzés alapjait: Paulra bízza, hogy szeretné-e befejezni a képzést, de egyértelműen jelzi, hogy neki nagyon sokat jelentene. Jessica ezzel szemben nem is titkolja, hogy a fiát eszköznek tekinti a saját céljaihoz. (Jessica karakterének nagyon fontos eleme, hogy a Bene Gesserit azt várta tőle, hogy lányt szüljön, aki Feyd-Rautha, a Harkonnen örökös párja, és a Kwisatz Haderach anyja lesz – Jessica viszont ellenszegült, részben, mert Leto fiút akart, részben pedig mert be akarta bizonyítani, hogy több annál, aminek tartották, és az ő fia is lehet a kiválasztott.) A regény második felére Paul kezdi felismerni a szülei problémáit is, megkapja az első erős látomásait, elveszíti az apját. Rengeteg pofont kap, lelkileg összeomlik, fizikailag viszont megerősödik, és lassanként karizmatikus, ha kell, könyörtelen vezetővé válik. A szemszögéből nézve azonban folyamatosan megvannak a bizonytalanságai, kritizálja a saját döntéseit is, és végig ott van benne az a gyűlölet a messiásszerep iránt, amit az előző szakaszban is említettem.

Ezt pedig igazából egyetlen film sem tudta teljesen megragadni. Kyle MacLachlan alakítása 1984-ben megnyerő és karizmatikus, de messze túl heroikus volt – gondolatszinkron ide vagy oda, Paul erőteljes vívódása és cinikus önkritikája nem igazán jelent meg a képernyőn. Alec Newman (2000-es Dűne minisorozat) esetén volt idő mindent kibontani, hiszen egyetlen film helyett három részt kaptunk (bár még a három együtt sem volt annyira hosszú, mint a két új film), de a színész nem igazán érezte a karaktert, karizma helyett inkább kamaszos, kicsit komikus arrogancia áradt a játékából. Chalamet pedig időt kapott, gondolatszinkront viszont nem (sőt, a filmben eleve elég keveset beszélnek – ez betudható annak is, hogy Villeneuve bevallottan nem igazán szereti a dialógusokat), és a film egyik legnagyobb problémája, hogy nem hagyja, hogy Paul lenyűgözzön minket.

Paul felrobbantja a Pajzsfalat

Chalamet Pauljáért mindenki rajong, de közben a film fájdalmasan az arcunkba tolja, hogy mennyire rossz ember, és mennyire hazugság az egész. Nem lehet hinni benne, nem érződik a fremenek eufóriája, nem gondoljuk, egy pillanatra sem, hogy a főszereplő talán, hamis próféciák ide vagy oda, mégiscsak hős a maga módján. Paul semmit nem bizonyít. A regényben három éven keresztül harcol a fremenekkel, vezeti, és ki is képzi őket külvilági harcmodorokra. Bemutatja, hogy a tudása érték, kiváló stratéga, de nyitott mások véleményére. A Jamisszal vívott párbajon, és a temetésén mutatott érzékenységen át (a regényben megsiratja Jamist, ami a fremeneknél nagyon ritka és szent dolog) a Chanival való kapcsolatáig, a közös gyermekük születéséig fokozatosan részévé válik a Tabr sziecsnek, megszűnik kívülállónak lenni. Nem csak azért emelkedik fel, mert kötődik hozzá egy prófécia, hanem azért is, mert mint embert szeretik meg.

Itt fél évig harcolgat – nem tanít, nem mutat érzelmi kötődést, nem lesznek igazi barátságai, a szerelme Chanival sem egy éveken keresztül épülő, tartós párkapcsolat, hanem egy tinédzserkori fellángolás. Mikor pedig ténylegesen az élre áll, nem karizmatikus vezérnek tűnik, aki egyébként vívódik és kételkedik, hanem kegyetlen, hazug manipulátornak, akinek többé semmi problémája a felvállalt szereppel. Ráadásul még ebben a szerepben sem igazán jó, mert Chalamet-nek nincs meg az a kiállása, ami ezt a kegyetlenséget tényleg fenyegetővé tehetné – az pedig, hogy komoran néz a kamerába, ehhez a karakterhez kevés. Paul tragédiája, az önző döntései akkor igazán erősek, ha a film hagyja, hogy minden hibája ellenére szeressük, de a Dűne: Második részben erre nincs lehetőségünk.

A romantika halott – mi történt Chanival?

Chani karaktere talán a legkomolyabb változtatásokon esett át a könyvhöz képest és a kritikusi vélemények erről általánosságban pozitívan vélekedtek. Hiszen az eredeti karakter legfontosabb szerepe azért az maradt, hogy ő a főhős barátnője – Chani nem harcolt túl sokat, nem volt sok jelenete, nem volt szemszögkarakter, innentől pedig csak jobb lehet, ha kilép ebből a skatulyából.

Vagy mégsem. A Dűne: Második rész esetén inkább mégsem.

Chani a regényben sem egy gyenge nő. Talpraesett, könyörtelenül praktikus fremen lány: a Dűne Messiásában Paul egyszer meg is állapítja, hogy Chani (sokszor nála is jobban) képes háttérbe szorítani az érzelmeit, ha egy helyzetben döntést kell hozni. Büszke, és nem tűri, ha szórakoznak vele, de korábbi konfliktusokat is hajlandó félretenni, ha azt látja helyesnek. (Erre a legjobb példa a kapcsolata Irulannal – Chani a Dűne Messiása előtt tizenkét évig nem tudott teherbe esni, mert a császárné, Bene Gesserit utasításra nem engedhette, hogy egy fremen ágyas gyereke legyen a trónörökös. Amíg erre fény nem derül, Chani hajlandó kiállni Irulan mellett és bíztatni Pault, hogy legyen egy közös gyermeke a nővel, mert a trónöröklést nem bízhatja egyetlen emberre.) Elsősorban nem harcos, de nem rázza meg a vér, és hajlandó ölni, ha arra kerül a sor. Nem kifejezetten művelt, nem annyira intellektuális partner Paulnak, de nagyon sokszor megcsillan a gyakorlati intelligenciája: Chani ismeri a sivatagot, ismeri a népét, és ezt tudja kamatoztatni.

Paul és Chani (Zendaya) a sivatagban

Paullal a kapcsolata bonyolult, és nem egészen egészséges. Paulnak ő az álombéli lány, aki korábban is megjelent a látomásaiban, de a szerelmük nem csak ebből indul ki. Amikor ténylegesen megismerik egymást, Chani egyrészt mentora is a fiúnak (ellentétben az első filmmel, ahol csak a nagynénje kését adja oda Paulnak a Jamisszal való párbajhoz, majd megjegyzi, hogy haljon meg tisztességgel, a könyvben ellátja tanácsokkal, felhívja a figyelmét a férfi gyengepontjaira és erősségeire. Tulajdonképpen ő teszi lehetővé, hogy megnyerje azt a harcot), másrészt viszont összeköti őket egy közös veszteség is. Chani apja Liet Kynes, a planetológus, aki segített Pauléknak a menekülésben (a filmből ez nem derül ki – ott Liet maximum az anyja, vagy az emlegetett nagynénje lehet), tehát mindketten elvesztettek egy szülőt. Nincs sok jelenetük együtt, és maga a pillanat, mikor összejönnek elég furcsa (mindketten fűszer hatása alatt állnak, és a közös jövőjükről vizionálnak), de már itt érződik, hogy több van köztük az egyszerű fizikai vonzalomnál. Az időugrásokat alapvetően nem szoktam szeretni a szerelmi szálaknál, mivel elveszi a lehetőséget attól, hogy a páros tényleg kibontakozzon, de a Dűnében jól sikerült. Három évvel később Chani és Paul dinamikája jó képet fest arról, hogy alakult a kapcsolatuk – sokszor csipkelődnek, nevetnek, a háború közben is találnak pillanatokat, hogy megigyanak közösen egy kávét, beszélgessenek a kisfiukról (akinek a születése, majd a halála egyébként fontos katalizátora Paul fejlődésének és döntéseinek is). Paul ráadásul kicsit nyálasan romantikus személyiség – a film szerint a Sihaya, a sivatagi tavasz Chani „titkos fremen neve”, a regényben viszont csak egy romantikus becenév, amit a párja adott neki. 

A kapcsolat ott kezd toxikussá válni, amikor Paul Chanit is hajlandó beáldozni a saját célja érdekében. Nem kommunikál megfelelően a politikai házasságáról Irulannal (Chani megérti és támogatja a döntését, de a közös gyerekük elvesztése után egy ilyen döntést nem megbeszélni a partnerrel már önmagában problémás). Később titokban tartja előtte a látomásait, amiben a lány meghal, és hallgat arról is, hogy Irulan fogamzásgátlót etet vele, így Chani tizenkét évig érzi úgy, hogy a trónutódlás problémája az ő hibája.  Paul szereti Chanit, az elvesztése összetöri, de nem igazán jó társa – ami még jobban érezhető, mert Chani viszont bizalmat szavaz neki. Tisztában van vele, hogy Paul manipulatív, tisztában van vele, hogy hoz megkérdőjelezhető döntéseket, és sosem teljesen nyilvánvaló, hogy mennyire hiszi el a próféciát – de azért dönt úgy, hogy támogatja, mert mint embert szereti. Az, hogy ez kihasználhatóvá teszi, egy szomorú, de nagyon reális sors.

Chani a film végén

A filmben Zendaya által megszemélyesített Chaniban semmi nem maradt ezekből az elemekből. A lány teljes mértékben harcos, keményfejű, agresszív, és fejjel megy a falnak. Míg a regényben Paul a toxikusabb személyiség, a filmben egyértelműen Chani – nyoma sincs a bizalomnak, vagy annak a békének, amit a háború közben egymásban találnak. A lány sosem egyértelmű, mit is vár a fiútól, zavaros jelzéseket ad. Hol fremennek tekinti, bízik benne, és a párjaként kezeli, hol pedig hozzávágja, hogy mégsem a népe része, és mégis megbízhatatlan. Tanítja ugyan a sivatag fortélyaira, de még ebből is hiányzik az az őszinteség, amit a regényben látunk – ahelyett, hogy őszintén segíteni akarna, és arra törekedne, hogy Paul megtalálja a helyét, sokszor kigúnyolja és kibeszéli a barátnőivel. A gúnyolódás itt nem kedves, csipkelődő humor, ami egy három éve működő kapcsolat része, hanem kifejezetten bántó. Chani kapcsolata Liet Kynes-zal teljesen kikerült a történetből, eltűnt a közös veszteség is, és a rövid idő miatt természetesen kikerült a közös gyerek, kis Leto is. Paul lecsúszásának kezdetekor Chani az első, aki hátat fordít neki – nem ad neki esélyt, nem támogatja, és természetesen a film végén esze ágában sincs a szeretőjeként mellette maradni.

A legzavaróbb viszont nem az, hogy átírták ezt a karaktert, hanem az, hogy a változtatások feleslegesek, sőt, néhol kifejezetten károsak. A Dűne Messiása történetének egyik alapja a szerelmi háromszög Irulan, Paul és Chani között. Ahhoz, hogy Irulan szembeforduljon Paullal, és az árulása elindítsa az eseményeket, szükség van arra, hogy a házasságuk tizenkét éven keresztül pocsék legyen, és szegény nő megélje, hogy a férje felé sem néz. Ha nincs ott Chani, Paulnak nincs oka ilyen szinten mellőzni Irulant, és nincs ok arra sem, hogy a császárné az ellenségévé váljon. A Dűne Gyermekei főszereplői, Leto és Ghanima pedig Chani és Paul közös gyermekei, az pedig, hogy félig fremenek, fontosak a cselekmény és a karakterük szempontjából is. Hivatalosan ezt még meg lehet kerülni (a filmben volt egy ágyjelenet, szóval rá lehet fogni, hogy az ikrek már megfogantak), de a páros megbontása húz magával egy halom problémát. 

Paul és Chani a Tabr sziecs bombázása után. Annyira
 jó lett volna őket tényleg az eredeti szerepekben látni!

Az első filmben (illetve a korábbi PC castokról szóló cikkemben) dicsértem azt, ahogy a Dűne első része a PC kérdést kezelte. Liet Kynes nemváltása egyáltalán nem volt zavaró – a második rész viszont átesik a ló túloldalára. Chani többször ki is hangsúlyozza a film alatt, hogy a fremeneknél egyenlőség van a nemek között (A regényben fremeneknél alapvetően nagyon fontos a nők szerepe – általában tudtak harcolni, a vallási vezetők pedig kivétel nélkül nők. Ettől függetlenül a kultúra egyértelműen alapul a beduin arabokon is, poligám, erősen patriarchális társadalomról van szó), és az egész történetszála olyan, mintha kényszeresen el akarnánk tüntetni annak a gondolatát is, hogy egy nő esetleg áldozatául eshet egy toxikus kapcsolatnak. Chani nem áldozat, mert Chani erős nő. Chani nem esik teherbe tizenévesen a szintén tizenéves párjától, mert Chani erős nő. Chaninak nem kellenek romantikus becenevek, Chani nem tűri a szerető csendes szerepkörét, mert Chani erős nő. Teljesen ignoráljuk a világ saját szabályait is azért, hogy ezt a karaktert felemeljük, de ennél is rosszabb, hogy reális, fontos kérdésköröket dobunk ki érte az ablakon. Egy tiniterhesség miért tenne kevesebbé egy nőt? Miért ne lehetne értékes és erős karakter attól még, mert épp nem mehet csatába egy egyévessel? Miért lenne rossz, ha bájosnak talál egy becenevet? Miért rajta akarunk változtatni, amikor a kapcsolata nem működik jól?

Ha már női karakterek – Jessica, Alia és a toxikus szülő felmentése

Jessica (Rebecca Ferguson) Tisztelendő Anyaként

Jessica számomra tipikus példa a jól megírt, de nagyon problémás karakterre. Ellenszenves, nem kifejezetten jó anya, és a döntései (sok esetben az önzése) egyértelmű katalizátorai az eseményeknek, mindkét gyereke, Paul és Alia életében is. A regényben Paul többször is kifakad rá, többször kijelenti, hogy az anyja nem őt, és nem egy fiút akart, hanem bebizonyítani, hogy megszülheti a Kwisatz Haderach-ot. Később egyértelműen frusztrálják Jessica folyamatos kritikái – jóformán semmilyen döntést nem hozhat, ami az anyjának megfelel. Jessicát zavarja, ha csendesen gyászol és nem omlik össze (érzéketlennek és hidegnek látja a fiát, miközben Paul egyszerűen lefagyott, és nem képes még megélni a gyászt), zavarja, ha fremen lányt választ, majd zavarja az is, amikor úgy dönt, mégis politikai házasságot akar kötni. Zavarja, ha Paul manipulatív, de zavarja az is, ha túl őszinte az érzelmeivel. Szenved, hogy mennyi nehézsége volt anyaként, de halálosan megsértődik minden kritikára. Végső soron még azt is támadásnak érzi, mikor Paul kezdi ignorálni a tanácsait, és a feladataira fókuszálni, pedig minden okot megadott rá, hogy a fia már ne tudjon bízni benne.

Talán Paulnál is súlyosabb a konfliktusa Aliával, akit pedig teljes mértékben cserben hagy. Alia az első regény végén három éves, és a Dűne Messiására kiderül, hogy az első könyv végén a bátyjával is maradt… miközben Jessica visszautazott a Caladanra, elkezdett gyógyulni a szerelme elvesztése után, később pedig összejött Gurney-vel, Paul egyik tanítójával. Alia gyakorlatilag szülőfigura nélkül nő fel. Senki nem segít neki feldolgozni, hogy a regény végén meggyilkolta a nagyapját (a filmmel ellentétben a könyvben Harkonnen Báró Alia keze által hal meg), sőt, Jessica még abban a három évben, amíg vele van, is pocsék anya. Ahelyett, hogy arra tanítaná, hogy fogadja el a furcsaságait, tanulja meg kezelni az emlék-éneket, és egyensúlyozza ki a személyiségének kettősségét, egyetlen dologra neveli – hogy hogyan rejtse el mindezt. Harah (aki lényegében Alia dajkája) és Paul sokkal több megértéssel és kedvességgel fordulnak a kislány felé, mint az az ember, aki egyébként felelős volt az állapota kialakulásáért. A Dűne Messiása végén, mikor Alia régens lesz, és még mindig csak tizenöt éves, Jessica újra cserben hagyja; a segítsége nélkül a lány talpa alól végleg kiszalad a talaj, és a Dűne Gyermekeinek fő antagonistájaként látjuk viszont. 

Anya Taylor-Joy Alia szerepében

A Dűne: Második rész egyik legnagyobb bűne, hogy bár Jessicát manipulatívnak és könyörtelennek ábrázolja, egyben folyton fel is menti. Persze, próbálja Pault abba az irányba lökdösni, hogy felvállalja a messiásszerepet, és használja ki a fremeneket, de Paul későbbi döntéseinek tükrében már nem úgy tűnik, mintha ez annyira távol állna a fiú saját céljaitól. Inkább olyan mintha tökéletesen egyetértene az anyjával, csak kicsit más módon szeretne ugyanabba a pozícióba jutni. Persze, Jessica megissza az Élet Vizét, és ezzel öntudatra ébreszti Aliát, de teljes mértékben belekényszerítik a helyzetbe. Míg a regényben Stilgar alternatívákat ajánl neki (többek között azt, hogy elveszi feleségül, és ezzel a törzs részévé teszi), itt kész tények elé állítja: vagy Tisztelendő Anya lesz, és ezzel teljesíti az ő vallási elvárásait, vagy meghal. Később, az Élet Vizéből sem nyugodtan iszik, hanem szinte lenyomják a torkán – Alia itt a fremen (férfiak) erőszakossága miatt lett előszülött, nem azért, mert az anyja nem bírta kinyitni a száját és megmondani, hogy terhes.

Alia ráadásul a film alatt nem születik meg, Jessica végig terhes (a regényben az Élet Vize miatt felgyorsult a terhessége – Alia korán született, és az emlék-ének miatt tudatosan). Mivel nincs időugrás, nem látjuk mennyire pocsékul kezeli a lánya helyzetét, helyette fura beszélgetéseket folytat egy embrióval. Abba nem szeretnék belemenni, hogy eleve a teljesen tudatos embrió mennyire kényelmetlen gondolat – Alia a könyvben is megjelent „a születése előtt” (bár nem pár hetes embrióként), de nem beszélt, nem véleményezte a cselekményt, később is csak homályos érzeteket említ ebből az időszakból. Ha Jessica a Dűne: Második rész cselekménye után visszatér a Caladanra, azzal nem hagyja cserben a lányát, mert muszáj magával vinnie, Alia még szó szerint a testében van. Ha pedig nincs meg az anya, aki mindkettejüket cserben hagyta, a Paullal való testvéri dinamika is jelentősen meg fog változni, a Dűne Gyermekei, és Alia antagonista arc-ja teljesen borul. 

Alia karaktere, amennyit látunk belőle ebben a formában, szintén elég furcsa. Anya Taylor-Joyt alapvetően remek castingnak tartom, simán el tudom képzelni a Dűne Messiásában a karakter kamasz verziójaként, de itt még nem kellett sokat játszania. A meg sem született Alia viszont kimondottan ellenszenves személyiség. Jessica tolmácsolásában manipulatív, erőszakos, abszolút nem foglalkozik a bátyja érzéseivel, és a legkevesebb szimpátiát sem tudtam érezni iránta. Alia karaktere a korábbi adaptációkban és a könyvben is azért működött, mert érdekesen egyensúlyozott a rémisztő és az aranyos között. Végrehajt egy gyilkosságot, és kiválóan húzza az időt egy túszdráma alatt, de nevetgél, gúnyolódik, sokszor kibukik a száján egy-egy gyerekesebb szófordulat, és az is előfordul, hogy Harahnak sír amiért nem találja a helyét a gyerekek között. Azzal, hogy egy testetlen, személytelen kis manipulátorként mutatjuk be, ez a kettősség is megszűnik, és Alia is beáll azon karakterek sorába, akik felé nehéz empátiát érezni.

Mi az, ami még PC, de nem túl bonyolult? – A Harkonnenek

A Harkonnenekről elmondható, hogy mindig a Dűne leggyengébb részét jelentették. Vladimir Harkonnen unalmas és lapos antagonista – hiába szemszögkarakter, hiába van jónéhány fejezet, ahol az ő szemével látunk, semmivel nem válik komplexebbé, ezek a részek is inkább azt hangsúlyozzák ki, hogy pontosan mennyire undorító és kegyetlen ember. Frank Herbert erre a figurára tényleg mindent rápakolt, ami az olvasónak visszataszító lehet: szadista, kapzsi, hataloméhes, kegyetlen, hazug… Sajnos itt mutatkozik meg az író homofóbiája is, mert a karakter azon túl, hogy visszataszító, egyértelműen meleg, amit a könyv erősen hangsúlyoz, és sztereotípiákkal is erősít (a Báró például nyilvánvalóan kedveli az ékszereket, és erősen túldíszítetten, gyakran „nőiesnek” ítélt színekbe öltözködik). 

Teljesen érthető és igazából logikus döntés, hogy ezt nem akarták egy az egyben áthozni a filmbe, és az első részben a Báró ábrázolásával semmi komolyabb gond nem volt. Unalmasnak unalmas, de az alapanyag nem adott többre lehetőséget. A Giedi Prime sötétsége, a Harkonnenek egyszerű, monokróm öltözete megadta neki azt a légkört, amit egy ilyen antagonista igényel.

Viszont annak ellenére, hogy ezek a változtatások jól sültek el, a Báró pedofíliája egy fontosabb elem az unokaöccse, Feyd-Rautha miatt, akit a Dűne: Második részben Austin Butler személyesít meg. Austin Butler tehetséges színész, az Elvisben nyújtott alakítása már meggyőzött, így kíváncsi voltam mit hoz ki Feydből – mert ő az a karakter, aki szinte könyörgött egy adaptációért, ami megadja neki az időt és figyelmet, amit a regény nem.

Feyd-Rautha (Austin Butler)

Feyd a Harkonnen-ház örököse; Paullal egyidős, és sok közöttük a hasonlóság. A történet kezdetén mindketten kamaszok, és egyikük sem egyenes ági leszármazottja a háza fejének, hiszen míg Paul ágyas fia, addig Feyd Abulurd Rabban gyermeke, Vladimir öccséé (a regény többször említi, hogy kinézetében is vannak eltérések a fő ágtól, például a Harkonnenekre jellemző vörös helyett sötét hajú). Paulhoz hasonlóan Feyd is karizmatikus, művelt és ravasz, egyiküknek sincsenek korabeli barátaik, és persze mindkettejükön rajta tartja a szemét a Bene Gesserit. A két fiúnak viszont drasztikusan eltérnek a körülményei. Paul családja ugyan toxikus, de nem rosszindulatú – különösen Leto azért igyekszik éreztetni vele, hogy szereti, a Caladanra gondolhat otthonként, és élete első tizenöt éve viszonylagos biztonságban is telik. Korabeli barátai nincsenek, de a tanítói közel állnak hozzá, nem marad magára. Feyd viszont teljesen áldozatává válik a nagybátyjának. A Bárón kívül nincs családja, a szülei meghaltak; az apja ugyan próbálta elvágni magát a Harkonnen névtől és a hozzá kötődő agressziótól, de ez végül teljes kudarcba fulladt. Abulurdot a saját idősebb fia, Glossu Rabban ölte meg. Feydnek onnantól, hogy a Báró gyámsága alá kerül, nincs kontrollja az élete felett, az egyetlen, ami kiutat jelent a helyzetéből, hogy a férfi egyértelműen favorizálja brutális bátyjával szemben, és megteszi örökösének. A regény viszont utalgat rá, hogy ebben sincs sok vigasza.

Mivel Feyd-et csak a nagybátyja vagy Paul szemszögéből látjuk (illetve Margot Fenring említi) sosem tudjuk, pontosan mi történt vele, de a Vladimir tesz néhány erősen vérfertőző megjegyzést az irányába. A regény második felében Feyd megpróbálja megölni a Bárót – az egyik szeretőjét használja fel, hogy megmérgezze. A nagybátyja ekkor azt feltételezi, hogy a gyilkossági kísérlet oka a türelmetlenség, a fiú nem bírja kivárni, hogy átvegye a helyét, de Feyd valójában sosem mondja el, mik voltak az indítékai. Később kapunk megjegyzéseket arra, hogy Feyd megszállottan edz, figyel a testére, éles a kontrasztja a Báró elhízásával. Azt is kimondják, hogy a főgonosz kedveli azokat a fiatal fiúkat, akik hasonlítanak Paul-ra – az unokaöccse pedig, több leírás szerint, pont beleesik ebbe a kategóriába. A regény tehát erős utalásokat tesz rá, hogy a báró szexuálisan bántalmazta Feyd-et, amit a legtöbb adaptáció meg is hagyott valamilyen szinten (az 1984-es filmben egy kicsit visszásan elsült jelenet, mikor a Sting által megszemélyesített Feyd-Rautha épp kilép a zuhanyból egy szál alsónadrágban és a nagybátyjának elakad a szava).

Feyd és Paul végső párbaja

Villeneuve változata viszont erősen elbánik ezzel a karakterrel. Austin Butler Feyd-Rauthája szociopata, szadista, és mint Doktor Genya Mini-me-je, nem sokkal jobb a nagybátyjánál. Néhány pillanatában megcsillan, hogy a színész tud többet, egy-egy jelenet, egy-egy gondolat sejtet egy komplexebb karaktert, de ezekkel sosem foglalkozunk eleget. A film ráadásul sokat mutat abból a történetszálból – amit a regényben csak említettek – amikor Margot Fenring, egy Bene Gesserit nő lényegében megerőszakolja a karaktert (és rátesz egy kondicionálást, aminek köszönhetően egyetlen szó mozgásképtelenné teszi). Ezzel a regényben sem foglalkozunk eleget ahhoz képest, hogy mekkora a súlya (egy bántalmazott karakter traumáira még rátett egy lapáttal), a film viszont gyakorlatilag kimondja, hogy „hát szociopata volt, megérdemelte”. Ahogy Villeneuve Chani esetén nem volt hajlandó megírni egy toxikus kapcsolatot, úgy itt is, irritáló ahogy kibújik a téma feldolgozása alól – ahelyett, hogy bemutatna egy szexuális erőszak áldozatául esett férfit, papírmasé gonosz szintjére redukálja és felmenti az erőszaktevőt. Később ezt tetézi, mikor a Báró megcsókolja az unokaöccsét, Feyd pedig visszahúzza egy újabb csókra. Egyszerűen a karakter minden jelenete kényelmetlen, és mivel személyisége nincs, Paullal sem lehet igazán érdekes dinamikája.

Apróbb bakik

A történet szempontjából kevésbé lényeges elemek, de határozottan bosszantóak voltak példáuk Thufir Hawat hiánya – az öreg mentát történetszálát az 1984-es film is kivágta (csak a rendezői változatban maradtak benne a jelenetei), de ha már ennyire hosszú egy film, a szép sivatagi képek közé belefért volna a küzdelme. Irulan ugyan ott van a cselekményben, és több szerepet kap, mint az első kötetben, de messze nem eleget. Nem látjuk, hogy igazán aktív lenne akár politikusként, akár Bene Gesseritként – írni ír, de az egy filmben nem működik olyan jól, mint egy regényben, ahol a fejezetek kezdését ő narrálja. Shaddam sokszor kimondja, hogy a lánya okos, és jó császárnő lenne, de ahogy Paul sem, úgy Irulan sem bizonyít. Hiába a kevés dialógus, a „mutasd, ne mondd” elv valahogy mégsem érvényesül.

Irulan (Florence Pugh) feljegyzéseket készít

A fremenek kultúráját szintén hiányosan mutatta be az adaptáció. Az arab eredetű szavakat, a Lisan al-Gaibon kívül, ami minden második mondatban benne van, kerülték, mint a tüzet, különös tekintettel a dzsihádra, amit rendre csak szent háborúként emlegetnek (de az „Éljenek a harcosok!” kiáltást is átírták). Csak villanásokat látunk a temetésből, nincs szó a vízkarikákról, a vízről, mint fizetőeszközről – a szexizmus teljes kihúzását pedig már említettem. A Dűnét sok szempontból lehet kritizálni, kapott véleményeket, ami szerint a fehér megmentő trope-ra épül, és igen, a fremenek kultúrájának vannak elemei, amik nem feltétlenül vetnek jó fényt az ihlető népekre sem. Azonban mint ember, aki az egész kultúrkör iránt a Dűne miatt kezdett el érdeklődni, összességében mégsem éreztem negatívnak vagy akár túlságosan egzotikusnak az ábrázolást. A regény ráadásul mindenen túl mégiscsak egy sci-fi (sőt, sokszor inkább fantasy jellegű – egy nap erről is írok egy bejegyzést), ami egy elképzelt kultúrát mutat be. És nehéz elhinni, hogy a közel-keleti népek iránti tiszteletből lett ennyire felületes az ábrázolása, mikor a mellékszereplők között is távcsővel kell vadászni az arab származású színészeket.

Azért van, ami felmenti?

Semmiképp nem állítom, hogy a Dűne: Második rész rossz vagy élvezhetetlen. A látványvilága továbbra is nagyon szép, ha az ember úgy dönt, hogy ad egy esélyt a filmnek, érdemes moziba menni, mert a nagyképernyő valószínűleg sokat hozzáad. Amikor van soundtrack az jól hangzik (bár személy szerint nagy hibának tartom, hogy sok jelenetben egyszerűen nincs zene). A színészek nem kaptak jó forgatókönyvet, de többségében érződik, hogy próbálják kihozni a legtöbbet abból, ami jutott. A kosztümök között továbbra is van néhány nagyon kreatív. Ha az ember nem ismeri a regényt, és nincs a fejében, hogy mennyi bakit követtek el a készítők, és az, hogy Villeneuve-nek azért is kell megállnia a Dűne Messiásánál, mert annál többet jóformán lehetetlen adaptálni ennyi változtatással, valószínűleg a történet is jobban összeáll.

Viszont ahogy letelt a közel három órás játékidő, én mégiscsak hiányérzettel, csalódottsággal, és egy kis haraggal jöttem ki a teremből. Sokkal többet vártam ennél. Az adaptáció nem fénymásolás, de nem is fanfiction. A rendező módosíthat elemeket, hogy adjon valami extrát, vagy egyszerűen, hogy működőképessé tegyen egy történetet, ami talán nem nézne ki olyan jól, ha egy az egyben varázsolnák a vászonra. De nem hagyhatja figyelmen kívül az alapvető üzenetet, a karakterek személyiségét, az alapul vett kultúrákat, mert onnantól nincs értelme adaptálni. 

Valentine Wiggin