Blood of Zeus - Zeusz vére: 2. évad kritika

...avagy beszélgessünk a megbocsátásról, a traumákról, és a kultúrák mixeléséről

Annak idején az első évadra azonnal ráugrottam, most a másodikra időbe telt, mire sort tudtam keríteni, de azért mégiscsak újra leültem a Netflix görög mitológiára alapuló animesorozata mellé. A második évad erősen indított, és sok érdekes, új karaktert vezetett be, akik közül sokan a kultúrkör rajongóinak is kedvencei közé tartoznak. A mitológiai hűség még mindig nem a Zeusz vérének erőssége, de azért reménykedhettünk benne, hogy tanul a hibáiból, és összehoz valami tényleg jót.

A Hérával és a gigászokkal vívott háború után az Olümposzra és az emberi világra is ráfér a gyógyulás. Hérón, Zeusz félisten fia még nem dolgozta fel az apja halálát, amikor új veszéllyel szembesül - valaki elvágta az életének fonalát, vagyis még a tél előtt meg fog halni. Éjszakánként látomások kínozzák, és Gaia arra kéri, hogy segítsen a testvérének, a háborúban meghalt Szerafimnak, mert csak úgy lehet esélye a túlélésre. Miközben pedig Hérón újabb küldetésre indul a barátaival, Alexiával, Kofival és Éviosszal, az alvilágban is zajlanak az események. Hádész, aki kimaradt a gigászok háborújából összefog Szerafimmal, hogy ellopják az Éleusziszi követ, az egyik leghatalmasabb Olümposzi ereklyét, ezáltal megszabadítva magát az Alvilágból, a Holtak Istenének hálátlan szerepétől, és a feleségét is az anyja befolyásától...

A zeneajánló marad a régi, hallgassatok Herkulest, de ha valami komplexebbre is vágytok, görög mitológia témában nekem újabban egy hatalmas kedvenc lett Jorge Rivera-Herrans EPIC musical-e. A történetnek nem lesz sok köze egyikhez sem, de legalább ott érzitek majd magatokat az ókori Görögországban. Végül, de nem utolsósorban, a bejegyzés természetesen spoileres, más csak azért is, mert a legtöbb problémám az évad második felével volt. Szóval csak akkor olvassátok el, ha láttátok a Zeusz vérét, vagy nem zavar, ha lelövöm a csavarokat.

Vágjunk is bele!

Az első évad végén Hérát, Szerafimot, és a feltámasztott gigászokat legyőzték. Zeusz feláldozta magát (ezzel megmentve nem csak az Olümposzt, de a feleségét, Hérát is, aki száműzetésbe vonult), Hérónról pedig úgy tűnt, meg fog halni, de végül feléledt benne az apja ereje, és megmentette az életét. Az utolsó jelenetben láttuk, hogy Szerafim az alvilágba került, ahol kiderült, hogy a kétágú villa, amit az egész évadban használt, Hádész fegyvere, aki engedelmességre kérte, egyelőre ismeretlen okokból. 

A második évad itt veszi fel a fonalat, de kicsit átfed az első fináléjával - az első epizódban ugyanis a végső csatát nézzük végig Hádész szemszögéből, aki semleges maradt a háborúban, és csak menedéket volt hajlandó biztosítani. Mint kiderül, ez csupán álca volt, hogy a csata miatt kialakuló káoszban szolgákat küldhessen az Olümposzra, és ellopja az Éleusziszi követ - ez a kő mindig az Ég Uránál van az istenek között, és egy nagy, sötét erőt fog vissza, ami a gigászok első háborúja után megtámadta a Földet. Hádész nem elsősorban az Olümposz feletti uralomra vágyik, de szeretne kiszabadulni az alvilágból, és urává válni a saját életének, akkor is, ha ehhez nagy erőket kell megmozgatnia.

Hérón a második évadban

Az Éleusziszi kő lényegében az egész évad mozgatórugója: a jelenben Hádész vadászik rá, de kiderül, hogy már a múltban is nagy szerepe volt, mikor az istenek felosztották egymás között a világot. Az évad végén megtudjuk, hogy a sötét erő, amit elzártak a kő segítségével (és egy ismeretlen, keletről jött boszorkányistennő hatalmával - személyes tippem, hogy ez Hekaté akar lenni, de lehet, hogy elkezdjük mixelni a mitológiákat, és az közel-keleti hitvilág valamelyik karakteréről lesz szó), valójában Tüphón. Ha bárki megkaparintja a követ, és kimondja a nevét, újra életre kel, és visszatér, hogy bosszút álljon a világon, ezért a Zeusz vére második évadában ez a figura olyan, mint Voldemort - mindenki csak utalgat rá, de senki nem nevezi nevén.

A történetnek természetesen továbbra sincs sok köze a görög mitológiához. Rengeteg benne a keresztény elem, cselekmény és filozófia tekintetében is (szerintem még Biblia adaptációkban sem emlegetik annyit a megbocsátást, mint itt, de erre még kitérek). Összekutyuljuk az idővonalat, a személyiségeket, néha az sem egészen tiszta, mennyire akarjuk egyáltalán tudomásul venni a többi, klasszikus görög hős létezését. Hérónon kívül továbbra sem látunk sok félistent, de Szerafim Ikaroszra és Odüsszeuszra is utalgat, sőt, Apollónnak is van egy pillanata, ami sejthetően negyedrészt isten szeretőjére, Hüakinthoszra utal (mikor diszkoszt vetnének, kiszáll a versenyből - a mítosz szerint véletlenül egy diszkosszal ölte meg a fiút). Egyben viszont a sorozat mentségére szól, hogy végre keblére ölelte azt, hogy mennyire eltér a forrásművektől, és elsősorban a történetre fókuszált, nem arra, hogy görög legyen. Ez pedig azt is eredményezte, hogy rengeteg karakterívet kibontott, logikusabbá tett, és a készítői mertek ténylegesen írni... Nem csak a Percy Jackson ókori átdolgozását láthattuk, hanem valami egyedibbet.

Meddig kell tűrni? - Hádész, Perszephoné, és a tragédiájuk

"Ha két lelket egymásnak teremtettek, senki nem választhatja el őket"

Hádész és Perszephoné

Hádész és Perszephoné egyértelműen az évad sztárjai voltak. Ahogy korábban Szerafim, úgy most ők szorítják háttérbe Hérónt, mint főhőst. Hádész karaktere nem teljesen azonos a görög mitológia kötelességtudó istenével, de nem is megy el teljesen a Hollywood-ban kedvelt gonosz felé. Antagonista, de a motivációi teljesen megérthetőek, és a személyisége nagyon szerethető. Látványosan önbizalomhiányos, az alvilág kikezdte a mentális egészségét, és végletekig képes haragot tartani, de erős az igazságérzete, kiáll az elesettekért vagy kihasználtakért, sokszor kifejezetten empatikus, a családja körében pedig szerelmes férj, és a gyerekeiért rajongó apa. A szerelmi története Perszephonéval határozottan a sorozat legszebb kapcsolata - kezdettől nyilvánvaló, hogy imádják egymást, teljes köztük a bizalom, és mindent képesek megbeszélni. Mindkettejüknek megvannak a problémáik, bizonytalanságaik, de kitartanak és akármi történik az évadban, a szövetségük megtörhetetlen. Perszephoné pedig önmagában is a sorozat egyik legjobb női karaktere - szemben az első évad három fő nőalakjával, a gyengécske Annabeth másolat Alexiával, a bosszúálló, gonosz feleség Hérával, vagy Hérón végtelenül passzív anyjával, Perszephoné küzdelme és érzései kezdettől átérezhetőek. A kapcsolata Démétérrel sötét, de reális - a gabona istennője a Zeusz vérében toxikus, túlféltő anya, aki nem tudja elfogadni, hogy a lánya felnőtt, és a saját útját járja. Démétér hatalma miatt Perszephoné képtelen teljesen leszakadni róla, mert mindig marad valami, amivel zsarolható, ráadásul folyamatosan küzd azzal is, hogy akármilyen rossz a kapcsolatuk, de mégis van benne szeretet, és nem akarja bántani az anyját. Ennek ellenére lépésről lépésre hozza a döntéseket, távolodik, küzd a szabad akaratáért, és ez a csendes harc őt is nagyon megérthetővé teszi.

Mivel a páros szerethető, ezért kezdettől könnyű szurkolni nekik - igazából a főhősökkel szemben is. A céljaik nem teljesen tiszták, és különösen a sorozat második felében Hádész túl messzire is megy értük. De a néző is velük együtt vágyik az igazságra, hogy megkapják a függetlenséget és a bocsánatkérést is az eddig eltűrt nehézségekért, és ne szakítsák szét a családjukat. A Zeusz vére azonban csúnyán elbánik velük.

Hádész és Perszephoné Melinoével

A sorozat talán legkárosabb eleme, hogy a második évad üzenete lényegében az, hogy a bántalmazásra az egyetlen helyes válasz, ha az elszenvedő tisztes Hamupipőke módjára eltűri, és lehetőleg még jó képet is vág hozzá. Elismeri, hogy amit Hádésszal tettek a saját testvérei, az nem volt helyes. Elismeri, hogy a kapcsolata Perszephonével jó, sőt, ahogy elkezd kialakulni egy mentori viszonya Szerafimmal, még ott is, újra és újra látjuk, hogy rengeteg átfedés van az útjukban, rengeteg közös trauma, amin keresztül kapcsolódni tudnak és segíteni egymásnak. Nem látjuk, hogy a karakter bárhol okot adna rá, hogy ne bízzanak benne, vagy büntessék. A sorozatban viszont Hádész kitörésre tett, egyre kétségbeesettebb kísérletei nagy kárt okoznak (egy ponton szövetségre lépne Démétérrel is, de az istennő átveri, és ez rengeteg ember halálához vezet). Ezekért felelősségre is vonják, de egy pillanatra sem veszik figyelembe, hogy többezer év szenvedés után az ítélőképesség talán már nem működik annyira jól. Nehéz nemet mondani a reményre, ha semmi más nem marad. Hérón a fináléban gyakorlatilag belemanipulálja Hádészt, hogy adja fel az utolsó ütőkártyáját, azzal, hogy elengedi Szerafimot - majd, mikor az Alvilág Istene már tehetetlen, kijelenti, hogy vissza tervezi lökni ugyanabba a helyzetbe, amiből egészen eddig próbált kimenekülni, mert "az hoz egyensúlyt". Hérón az egész évadban, a fináléban is a morális csúcs, a jó hős, akinek a legnagyobb bűne, hogy önmagával túl szigorú, így az ő karakterén keresztül gyakorlatilag jóvá hagyjuk mindazt, amit Hádésszal tettek. 

Héra kiáll Zeuszért az alvilág ítélőszéke előtt

A sorozat erre az üzenetre több ponton ráerősít, és bizonyos szempontból már az előző évad is sokszor ide mutatott - Zeusz afférjai kellemetlen, helytelen, de megbocsátható tettek voltak, amivel szemben az eredetileg áldozat Héra igazi, pusztító gonosszá vált - akinek természetesen onnan láthatjuk a fejlődését, hogy ebben az évadban kiáll a férje mellett, és már egyáltalán nem kéri számon semmiért. Ennek persze van mitológiai háttere, Héra más hőstörténetekben is gonosz, aki az ártatlanokon tölti ki a bosszúját. Ugyanakkor ezekben a történetekben is érdemes feltenni a kérdést, hogy Héra azért válik gonosszá a mítoszban, mert nem tűri el a férje afférjait, vagy azért, mert Zeusz helyett a gyerekeit és a szeretőit támadja (ahol a nőknek sokszor nem volt választása). A házasság istennőjének Zeusszal szembeni haragja teljesen jogos, a helyes fejlődése pedig a felelősségvállalás lenne a pusztításért, nem az, hogy a férje bűneit teljesen lényegtelennek ítéli. Hádészék szálán pedig ez még sokkal látványosabb. Ha az embert bántják, sarokba szorítják, és nem számíthat segítségre, jogos felvenni a harcot. Egy trauma nem ment fel egy helytelen cselekedet következményei alól, de attól még elismerhető, hogy az áldozat áldozat. Ha pedig nem állnak ki mellette, sőt, még mélyebbre taszítják, akkor azok, akik cserben hagyták, szintén nem tiszta hősök többé. 

A helyzetet pedig még tovább rontja, hogy a görög kultúrából is teljesen kilóg ez az üzenet - nyilvánvalóan a kereszténységből átemelt részletekhez tartozik. A görögöknél létezett bosszúkultusz, nem véletlen, hogy a nagy eposzokban, mint az Iliász és az Odüsszeia is központi szerepet kap. Nemesziszt, a bosszú istennőjét is tisztelték, Athénban még egy ünnep, a Nemeseia is őrzi a nevét. Egyetlen görög mitológiai történet sem tartaná elítélendőnek, ha valaki kiáll magáért, és bosszút áll azokon, akik megkárosították - sőt, ez egy hősi út felütése lenne.

A héber nevű görög démon azért még mindig érdekes - Szerafim

"Csak három dolog okoz ilyen fájdalmat. A szerelem, a háború és az istenek. A szemei alapján neki mindháromból kijutott."

Szerafim karaktere továbbra is a széria legerősebb elemei közé tartozik. Az előző évadhoz képest további motivációt kap, és immár teljesen saját történetszálat is - nem egy epizódban ő a fő szemszögkarakterünk. Ellentétben Hérónnal, ő nem menekült meg az első évad végén, és nem is támad fel klasszikus értelemben - Hádész az alvilágban büntetését töltő lélekkel szövetkezik. 

Szerafim emberi alakja az elképzelt alternatív múltban

A második évad Szerafim esetén három kapcsolat körül forog. Az egyik Gorgo, az Artemisz papnő, akibe szerelmes volt, de akit cserben hagyott, amikor inkább a bosszúját választotta, így a lány végül miatta halt meg. (Egyébként meggyőződésem, hogy a név egy szerencsétlenül elsült Medúsza referencia... szűz istennő fiatal papnője megtöri az esküjét, és szenved miatta.) A másik Hádész, aki Perszephoné tanácsára felkarolja, abban bízva, hogy a fiú gigász vére (a démonok úgy jönnek létre, hogy egy ember a gigászok húsából eszik, és részben hozzájuk hasonlóvá válik) a segítségére lehet. Ő lényegében mentora és szövetségese. A harmadik pedig természetesen Hérón, mert néha azért eszébe jut az íróknak, hogy a főszereplő létezik.

A szerelmi szál szép, és egyértelműen Hádész és Perszephoné kapcsolatával állítják párhuzamba - mindkét esetben egy elveszett, az életét gyűlölő férfi keveredik egy jóindulatú nő mellé, akit viszont kötnek a szabályok, a papnői szerep vagy a toxikus anya. Mindkét esetben egymásba szeretnek, a férfi karakter fejlődni kezd, erősödik, kap egy kis reményt, így megpróbál kitörni a helyzetéből: de míg Hádész végső soron minden fölé helyezi Perszephonét és a kapcsolatukat, addig Szerafim elhagyja Gorgót (mert a bosszú továbbra is rossz, értem?). A bűntudat viszont egy nagyon érdekes réteget ad a karakterhez, aki a korábbi döntései, az istenek ellen vívott háború mellett a végsőkig kiáll, mert továbbra is úgy gondolja, az emberekért tette, és nem volt választása. Gorgo az egyetlen megbánása, és az a pont, ahol ő is úgy gondolja, hogy változtathatott volna, és volt esélye a boldogságra.

Szerafim az alvilág ítélőszéke előtt

Hádésszal a kapcsolat jól kontrasztba állítható Héra első évados viselkedésével - ellentétben az istennővel, az Alvilág Ura nem használja ki Szerafimot. Alkut ajánl, és kész rá, hogy betartsa a ráeső részt - és bár nem mindig kedves és megértő, különösen akkor nem, amikor a fiú a saját feje után megy, de összességében empatikus a problémáival, megérti a döntéseit. Később még az is kiderül, hogy ő volt az, aki a gigász holttestéhez vezette (ezzel megmentve az életét, és esélyt adva neki a bosszúra). Nem teljesen nyílt és barátságos a kapcsolatuk, sose válik valódi apa-fia dinamikává (annak ellenére, hogy Perszephoné ebben reménykedik), de a kölcsönös tisztelet és segítség megmarad, amire Szerafimnak nagy szüksége volt.

És persze itt is Hérón halványul el. A második évad azzal indul, hogy a főhős meginog az istenekbe vetett hitében, elkezdi úgy érezni, hogy a féltestvérének talán igaza volt, talán az Olümposz urai gyarlók, akik nem érdemlik a közel korlátlan hatalmat. Később vívódik azon, hogyí megbocsásson-e neki, hogy feldolgozza az anyjuk halálát, és végső soron képessé is válik rá, hogy elengedje a dühét. És nagyjából ennyi. Hérón viszonya Szerafimmal végtelenül üres és unalmas, mert annyira komplex a személyisége, hogy egy A4-es lap hozzá képest bonyolult. Hiába izgul az ember a héber nevű görög démonért, ha az a figura, akivel szembenáll, akivel elvileg együtt kell fejlődnie, egyáltalán nem mozgatja meg a nézőt. Még az utolsó epizód próbái is, egyértelműen Szerafim esetén izgalmasabbak - míg esetében rámutatnak a makacsságára, a traumáira, arra, hogy jóformán már nem lehet rajta fogást találni, mert mindent elszenvedett, amitől félhetett, Hérón egy egyszerű, mesebeli próbatételt kap, amin túljut és megerősödik.

Azért beszéljünk a "jókról" is - Hérón és az istenek

"Száz emberből egy csatában, tíznek ott se kéne lenni. Nyolcvan csak áldozat lesz. Kilenc igaz katona, szerencsénk, hogy velünk vannak, mert nélkülük elveszne a csata. De egy, egy a harcos. És viszi haza a többit."

Hérón az anyja sírjánál

Az első évadhoz képest nagyon kevés időt töltünk a főhőssel (gyakorlatilag a negyedik részig még önálló történetszálat is alig kap - egy-egy jelenetét vágják be Hádész és Szerafim történetének közepébe), de azért egy említést így is érdemel. Egyértelmű, hogy az írók őt is mélyíteni akarták: azért vágták el az életfonalát, hogy be lehessen mutatni a bűntudatát, azt, hogy a halállal szemben azért nem maradéktalanul bátor, csak az akar lenni. Ez még a kultúrkörbe is passzolna, a görögöknél egy szép, mások védelmében történő halálra való törekvés teljesen reális cél egy hősnek. A probléma, hogy Hérón viselkedése változik, mint a szélirány. Hol felelőtlen és agresszív (az apja tiszteletére rendezett játékokon folyamatosan rivalizál Árésszal, mondván, hogy úgyis meghal, nem gond, ha feldühíti a háború istenét), hol óvatos és bizonytalan, mert nem akarja "rosszul" elveszíteni az életét, megint máskor bűntudatos és depressziós, esetenként pedig átmegy megbocsátó, keresztény szentbe (sokszor sajnos ő is erősíti azt a hangulatot, hogy ha valaki nem tud megbocsátani a bántalmazóinak, akkor jóformán egy szintre kerül velük, és megérdemli, hogy mindenki csalódjon benne). Szinte nincs két epizód, ahol Hérón ugyanaz a karakter, és ezért úgy tűnik, mintha csak azért lenne a képernyőn, mert a főhőst mégsem írhatják ki. Ebben a legkínosabb, hogy egyébként megtehették volna, mert az első évad végén Hérónt csak a hirtelen rászállt isteni erő mentette meg a haláltól. A fináléban pedig megint meghalna (a kétségbeesett Hádész leszúrja), de ennek a jelenetnek már semmi súlya, mert az eddigi tapasztalatok alapján biztosra veszem, hogy ismét fel is támad majd.

Hérón csapata a Zeusz tiszteletére rendezett játékokon

Hérón kis csapata még annyi időt és figyelmet sem kap, mint ő maga. Alexiával lelkiznek néha, továbbra is sejthető, hogy a lány lesz a leendő szerelmi szál, de a kapcsolatuk nem tart sehová. A barátok a főhős mellett állnak, de igazából az sem érthető, hogy miért - a talált család dinamika az egyik legszerethetőbb eleme az ilyen fantasy-knak, de valahogy nem érződik, hogyan kovácsolódik össze ez a négyes, miközben végigutazzák Görörgországot pegazusháton.

Egy fokkal jobb elem az istenek, ahol végre van néhány tényleg remek karakterdizájn - Artemisz csinos holdistennő stílusa kifejezetten csalódást keltő, de Athénét például imádtam, ő tényleg egy izmos, szélesvállú amazon, akiről süt, hogy a háború istennője. Árészt kicsit eltoltuk a gonosz, dühös háborúisten irányába (különösen, mert kapott egy furcsa háttértörténetet, ami szerint Perszephoné kérője volt, aki Hádésszal vetélkedett), de azért vannak megérthető pillanatai, és a kapcsolata Hérával egészen szerethető. Zeusznak továbbra sem áll jól, hogy bűntudatos, "megérthetően gyarló" istenként akarják ábrázolni, a hatalmával sorozatosan visszaélő erőszaktevő helyett, aki uralkodóként is felelőtlen, és a gyerekei életét is tönkreteszi. De legalább egy-két jelenetet kap, ahol úgy tűnik, belátja a hibáit, ha felhívják rá a figyelmét. 

Külsőségek

A Léthé folyó

Azt még mindig megadhatjuk a Zeusz vérének, hogy ha Castlevania látványvilága és hangulata bejött, akkor valószínűleg ez is tetszeni fog. Nem kiugró az animáció, de szép, erősek a színei, van pár kreatív eleme, és ebben az évadban, hiába játszódik nagy része konkrétan az alvilágban, a vért se toltuk annyira túl. Egy-két jelenet van, ahol továbbra is repülnek a szervek, de nincs az a folyamatos hentelés, ami az előző évadot jellemezte. Kapunk aranyos pillanatokat, látunk gyerekkaraktereket (Zagreusz és Melinoé tündériek), érezhetjük, hogy vannak jó dolgok ebben a világban, és nem csupa sötétség az egész. A zene nem kiemelkedő, de aláfestésnek elmegy, nem lóg ki a világból. Az első évadban még nem zavart, mert a Netflix animékre eleve jellemző, hogy nincs rendes openingjük, mostanra viszont hiányoltam kicsit - sokat segített volna, hogy hangulatba kerüljek, ha kapunk egy szép bevezetőt.

Konklúzió

"A hatalom megrontja a jót, és a legrosszabbat vonzza"

A Zeusz vére második évada jól indul. Látszólag készen áll rá, hogy dilemmákat adjon a főhősnek, hogy megérthető, komplex antagonistákat szabadítson rá, és megírja a maga nem egészen görög, de szerethető és szórakoztató mitológiáját. Ahogy azonban haladunk előre, másképp, de ugyanolyan gyengévé válik, mint az első évad volt. Nincs egyensúly a képernyőidőben, a főhős még mindig rendkívül unalmas, a komplex karakterek sorsára pedig egy didaktikus, mesei üzenetet próbálunk ráhúzni, ami kifejezetten káros. Ide-oda billeg aközött, hogy egy szürkeárnyalatos, sötétebb történetet mutasson be, és hogy egyszerű és emészthető maradjon, végül pedig két szék között a pad alá esik. Ha jön a harmadik évad, valószínűleg továbbra is nézni fogom, mert érdekel, sikerül-e egy rendes lezárást írni, ami megmagyarázza az első két évad gyengeségeit, és persze az is, hogy végre el tudjuk-e engedni Hérónt, ha már ennyire nem működik főhősként. De sok reményt nem fűzök hozzá: és továbbra is kitartok amellett, hogy lassan le kéne szállnunk a görög mitológiáról, és más kultúrkörökből is meríteni.

Valentine Wiggin