Blood of Zeus - Zeusz vére kritika

 …avagy beszélgessünk a görög istenekről, a családról, és az egyedi ötletekről

Alapvetően a Blood of Zeusra nem akartam bejegyzést szánni, mert bár nagyon vártam, és gyakorlatilag a megjelenése után azonnal megnéztem, (sajnos) nem éreztem, hogy annyira maradandó, vagy különleges élményt jelentett volna, hogy helye legyen a blogomon. Viszont sorra olvasgattam a kritikákat, különösen Jánusz egyik frappáns videója kezdett inspirálni, hogy én is leírjam a véleményemet a sorozatról, bővebben kifejtve, mint a rövid, snittes értékelésben. Vagyis itt az ideje kicsit visszautazni az ókori Görögországba.

A történet szerint Hérón fiatal fiú, aki az anyjával együtt egy görög polisz határában él. A lakók kiközösítik őket, csupán egy öregember mutat irányukba kedvességet, miután elterjedt a pletyka, hogy ők ketten felelősek a soha fel nem emelkedő felhőtakaróért. Hérón keserű, de békés élete a feje tetejére áll, amikor a poliszra démonok csapnak le, előtte pedig felfedik az igazságot: valójában Zeusznak, az istenek királyának félvér fia. Különleges származása hamarosan célponttá teszi, mind a démonok vezére, mind Zeusz féltékeny felesége, Héra szemében…

A kritika spoileres lesz, mivel a sorozat elég rövid, nehéz is lenne kikerülni a csavarok lelövését, szóval ha még nem láttad a Blood of Zeust, és nem szeretnéd elrontani az élményt, akkor inkább nézd meg előtte. Zenének ajánlom a soundtracket, a disney Herkulesének dalait, mert az minden görög témához illik, illetve a Percy Jackson musicalt… hamarosan megértitek majd, miért.

Körítés – avagy miért vagyok odáig az alapkoncepcióért

Az istenek a gigászok ellen
Annak ellenére, hogy ez nem egy kimondottan pozitív kritika, nem tagadhatom: én egyszerűen imádtam a sorozat alapgondolatait. Amikor megjelentek a kezdő feliratok, ami szerint ez egy ismeretlen hős története lesz, aki nem volt olyan fontos, hogy a görög mitológia megemlékezzen róla, tulajdonképpen biztosra vettem, hogy engem már megnyertek. Szerintem az eddigi írásaimból is kiderült: szeretem az ismeretlen, szerencsétlenebb hősöket, Anton Gorogyeckijtől Ryderen át Noctisig, több okból is. Úgy érzem ezek a figurák eleve emberibbek lehetnek, könnyebb velük azonosulni, hiszen kételkednek, problémáik vannak, hibáznak és félnek… nem tudják mindenre azonnal a megoldást, és nem vetik bele magukat a harcba gondolkodás nélkül, mint egy klasszikus hőskarakter. A másik ok, hogy nagyon változatos, és nagyon szép fejlődésen lehet végigjáratni őket, ahol a maguk módján megtalálják az útjukat, és megerősödnek. Ez a fejlődés sem mindig lineáris, sokszor megbotlanak közben, de pont ezért maradnak reálisak.

A görög mitológia alapvetően tömve van klasszikus hősökkel, akik nem kételkednek, és nem botladoznak, hanem az erő és a bátorság megtestesítői, tehát egy ilyen ismeretlen figura beillesztése hatalmas lehetőségeket rejt magában, én pedig izgatottan vártam, hogy fogják megírni.

A körítésből az első pillanattól megnyert még a zene. Nagyon jó soundtracket sikerült összerakni, hangulatos, epikus, néhol kifejezetten érzelmes… bár nem túl görögös, de nem is lóg ki nagyon a környezetből. Ahogy felcsendült az első epizód főcíme alatt, azonnal tudtam, hogy sokszor visszatérek még hozzá, a tanulós zenéim közé is bekerült.

És ha már főcímek, igazából az is rögtön egy frappáns, ötletes elem, hogy minden epizód kissé eltérő animációval kezdődik, ami már utal a tartalmára: a Blood of Zeus felirat hol kék virágokból rajzolódik ki, hol villámok jelenítik meg a sziluettjét, megint máskor vérrel fröcskölik be. Akármi történik, megadja az alaphangot, a feszültséget, várjuk, hogy a rész maga megmagyarázza a felütést – a szintén Netflixes Witcher széria alkalmazott a közelmúltban hasonló technikát, és már ott is tetszett, tehát örültem, hogy megtartották.

Hermész, Apollón és Árész
Az animáció kellemes, igényes, de én az utóbbi időben elég rendesen el voltam kényeztetve, így kiemelkedően szépnek nem mondanám, sehol nincs egy Mo Dao Zu Shi, K-project, vagy akár Mononoke szinttől. Kifejező, és nagyon tetszik, ahogy ötvözi a görögös formavilágot a japán animék stílusával, de nem volt olyan pillanat, ahol tényleg azt éreztem, hogy eláll a lélegzetem a látványtól. Ami talán külön említést érdemel, az a karakterdizájnok, mert azok között akadt néhány tényleg kiugróan kreatív… az istenek közül Hérának nagyon szépen megteremtették a királynői megjelenést, Apollónnak is eltalálták a stílusát, és Hérón fináléra kapott szerelését imádom – a legtöbb isten sajnos nem töltött annyi időt a színen, hogy tudjam kommentálni a megjelenésüket, de például Zeusznál is meglepően jól sült el, hogy kicsit beemeltek a Thorra hajazó, északi elemekből is, amikor megalkották. A harcok maguk látványosak, dinamikusak, és nincsenek túlanimálva (ami azt illeti, én még el is tudtam volna viselni, ha kicsit jobban csillog az egész, és kevésbé veszik naturálisra a figurát, mert néha annyi vér és bél van a képernyőn, hogy még az én jól edzett gyomrom is vetett egy bukfencet), tehát összességében a sorozat látványra is megállja a helyét.

A történet és a karakterek

Annak ellenére azonban, hogy az alapkoncepció zseniális, és a körítés kellemes, a Blood of Zeus sajnos eléggé elhasal történetmesélés, és mondhatjuk, hogy karakterkezelés terén is. Kicsit olyan érzésem volt végig, hogy ez a széria nem igazán tudja, a maga nyolc epizódjával mit akar elérni, és hová tart. Már kezdésként elég rendesen figyelmen kívül hagyott rengeteg szabályt, ami a görög mitológiával jár, például bekeverte a démonokat, akik alapvetően nincsenek ebben a kultúrkörben, kissé összecserélte a titánokat és a gigászokat, valamint néha a görög nevekkel is bajban van, mert az antagonista például a héber „Seraphim” nevet kapta.

A bejelentés dacára sajnos az az érzésem sem maradt meg, hogy a főhősünk átlagos, szerencsétlenebb, figyelmen kívül hagyott karakter lenne: a történetében mindig nagyok a tétek, hatalmasak a csaták, istenek és emberek is belekeverednek, igazából teljességgel elképzelhetetlennek hat, hogy a mitológia „elfelejtkezzen” Hérón életéről. Az egyetlen, ami tartja ezt a stílust, az Hérón maga, aki meglepően a szívemhez nőtt, talán pont azért, mert főhőshöz képest elég kevés időt töltött a színen, és akkor sem tudott mindent azonnal megoldani, ügyetlenkedett eleget.

Hérón kapcsán viszont egy másik problémával szembesülünk: ez pedig az, hogy ő konkrétan Percy Jackson. Ezt szériát szerintem nem kell bemutatnom senkinek, mert rendkívül népszerű… Rick Riordan regénysorozata egy generációt vezetett be a görög mitológia világába, két (kissé megosztó) filmadaptációt is megért, a Broadwayre is kijutott musical formájában, sőt, most a Netflix készít majd egy élőszereplős sorozatot belőle. A koncepciója, hogy a görög istenek a modern világban is élnek, és születnek félisten gyermekeik: a címszereplő Percy Jackson pedig Poszeidón fia, aki az egyik nagy isten gyermekeként még az átlagosnál is több őrületbe keveredik, miközben próbál felnőni.

Hérón
A Blood of Zeus bár az ókorban játszódik, de ha egy kicsit közelebbről szemügyre vesszük a fő történetszálat, akkor láthatóvá válik, hogy szándékosan vagy nem, de igen aktívan merített ebből a regényből. Hérón, a főszereplőnk egy görög poliszban él, az anyjával, akihez erősen kötődik. Nehéz helyzetben vannak, amiből látszólag ki tudnának törni, de az anya semmilyen lépést nem tesz ebbe az irányba, csak arra bíztatja a fiát, hogy tartson ki, mert ez az egész miatta fontos. A Blood of Zeusban a problémát az okozza, hogy a polisz felett örökké felhős az ég, és mindenki Hérónt és az anyját hibáztatja: utólag kiderül, a felhők rejtik el a fiút Héra elől. A Percy Jacksonban az analógia Gabe, Percy erőszakos nevelőapja, akit ugyancsak, Sally elhagyhatna, de nem teszi, mert a férfi rejti el a fia isteni származását. A Blood of Zeusban Hérón anyja később meghal, és az elvesztése miatti fájdalom nagy motivációs erővé válik a fiúnak, amit azonban fel is kell dolgoznia. A Percy Jacksonban Sally ugyan nem hal meg, de eltűnik, lekerül az alvilágba, és a visszahozása Percy egyik fő célja a Villámtolvaj alatt. Hérón és Zeusz kapcsolata is sok szempontból nagyon hasonlít Percy és Poszeidón apa-fia dinamikájára, ami egyébként sokszor rá is nyomja a bélyegét a főisten karakterizálására… míg a mitológiában felelőtlen, sértődékeny, a hatalmát félti és rendszeresen visszaél vele, itt egy gyarló, de jóindulatú személyiségként ábrázolják. Zeusz szeretne a főszereplő apjává válni, szeretne kapcsolatot teremteni vele, de közben maga az anyjával folytatott viszony egy hiba volt, ami mind a nőnek, mind a gyereknek ártott, és hosszútávú következményeket is vonz magával, ezáltal pedig hiába fejlődnek együtt, hiába vannak aranyos jeleneteik, egyszerűen tudjuk, hogy ez a kapcsolat sosem lesz igazán normális. Hérón kissé fúj is az apjára, nem szeretné, hogy meghatározza az öröksége, de egyúttal csak akkor tud igazán fejlődni, ha szembenéz vele, és elfogadja a részeként.

Hérón és Alexia
Mind Percy, mind Hérón nagy sorsot tudhatnak maguknak, amit Percy esetén az Orákulum, a Blood of Zeus főhőse esetén pedig a Moirák tolmácsolnak számára, és a tét is mindkét esetben ugyanaz, az ominózus félvérünkön múlik az Olümposz sorsa. Mindkettejük számára hatalmas kockázatot jelent, hogy ragaszkodnak a barátaikhoz, és készek mindent eldobni értük. Még a mellékszereplőkben is hatalmas az átfedés: ott van például Alexia, aki konkrétan Annabeth karakterét emeli át: harcias, okos, talpraesett lány, vezéregyéniség is, aki viszont bizalmat szavaz a főszereplőnek, és többször kiáll mellette… és az is erősen sejthető, hogy ha folytatják a történetet, előbb vagy utóbb ő lesz majd a szerelmi szál is. A párhuzamot olyannyira nem akarták titkolni, hogy Alexia még úgy is néz ki, mint a Percy Jacksonban szereplő lány, sőt, igazából kiderül, hogy Kheiróntól tanult, és régi jó barátja. Az antagonista, Seraphim is egyértelmű hasonlóságokat mutat Luke Castellannal… bár ő nem félisten, és nem Hermész fia, de ugyanúgy dühös az Olümposzra, meghasonult, bosszúra vágyik, és még a sebhelyes arc is stimmel. A párbeszédek, amikor Hérón meg akarja győzni, általában ugyanazokat az érveket tartalmazzák, amik Luke és Percy között is elhangzottak.

Seraphim
A párhuzamoknak egy nagy előnye van, annak ellenére is, hogy egyébként már a plágium határát súrolják: azonnal meg lehet szeretni általuk a karaktereket. Minthogy Percy-t kedveltem, amikor felismertem Hérónban, ő is egy nagyobb lendülettel indult. Luke-ot már megértettem, megsajnáltam, Seraphimnak pedig amúgy is elég sok ideje volt a színen, részletesen kifejtették a múltját és a motivációit, így őt is nagyon hamar megszánhattam. Alexia alig kapott teret, de láttam benne Annabeth jellemét, és mivel ezzel a karaktertípussal általában szimpatizálok, tudtam, hogy vele is jóban leszünk. A baj csak annyi, hogy míg a Percy Jacksonban öt könyv, és egy kiforrott plot az, amiben ezek a figurák mozognak, addig a Blood of Zeusban nincs jól elosztva a fejlődésükre szánt idő, mivel csak nyolc részről van szó, ezért őrülten pörög a cselekmény, és sem a kapcsolataik, sem a motivációik nem bomlanak ki eléggé, hogy egy csapat Rick Riordantól másolt tinifélistennél többé váljanak. Ezzel egyébként nem is biztos, hogy akkora gond lett volna, ezt az évadot szánhatták volna arra, hogy szépen, kis lépésekben bevezetést nyerjünk a világba, és éppen csak elinduljon a konfliktus… de mindenáron akartak egy epikus, látványos zárást, ami így felvezetés nélkül érkezik, és hiába a rengeteg izgalmas harcjelenet, de mégsincs akkora súlya. Meghalt két isten, ami bátor lépésnek tűnik (bár ismét megtorpedózza az „elfelejtett mítosz” koncepciót), de egyszerűen nem érdekelt, mert sem őket nem ismertem igazán, sem a karakterek közti kapcsolatok nem lettek olyan erősek, hogy átérezzem a dolgot. Az egyetlen olyan pillanat, ami tényleg megérintett, az Hérón áldozatjelenete lett volna, mikor végre sikerül elérnie egyfajta belső békét, elengednie a haragját, és kész lett volna meghalni, hogy legyőzze Seraphimot… de a nagyon szépen kitalált jelenet végén egy Deus Ex Machina menti meg, ami olcsó húzás, és egy gyönyörű kimenőt vett el tőle. Egyértelműen az volt a gond, hogy akartak egy hatásos finálét, de egyben második évadot is, és sokat markoltak, keveset fogtak.

Szintén egy elég nagy baki, hogy az írók hagytak egy Csehov-pisztolyt a színpadon: A történet elején Zeusz kovácsol egy kardot a főhősnek, ami, minthogy egy istentől kapta, rendkívüli erejű fegyver (a kard látható az egyik plakáton is). Ezt Hérón később elhajítja, mert dühös az apjára, Seraphim pedig összeszedi, és harcol is vele egy darabig… hogy aztán ne történjen vele semmi. A kardnak nincs jelentősége a fináléban, gyakorlatilag elfelejtődik, amit ilyen beharangozással nem szabadott volna megengedni. Ennek ellenére én értékeltem azt a tényt, hogy a főhősünk kard helyett íjat vesz a kezébe, mert ezzel legalább kicsit nekimentünk egy klisének és hangsúlyoztuk azt az „elfelejtett hős” témát azzal, hogy nem egy klasszikus fegyvert forgat. Azonban egyrészt a baki túl nagy, hogy ez ellensúlyozza, másrészt pedig, mivel a sorozat sem foglalkozott ezzel az alapgondolattal, nagyon szimbolikus jelentősége sem lett.

Héra
Minden kritikám ellenére meg kell említenem, hogy a mellékszereplők között akadt néhány, akik eredetiek, és meg is szerettem őket, többször izgultam a sorsukért: konkrétan Hermész egy nagy kedvencemmé vált a szériából, amiben alighanem szerepe volt Matthew Mercer alakításának is, aki a hangját adta. De Apollón is szimpatikus, frappáns megnyilvánulásokkal… ennek a két karakternek egymással is, az apjukkal is nagyon szerethető a kapcsolata, és mikor Hérón bekerül a történetbe, ugyancsak fattyúként, teljesen elveszetten, egy roppant bájos nagytestvér-kisöccs dinamika alakul ki köztük. Tetszett az is, ahogy bemutatták Hermész szerepkörét – ha jól tudom, eredetileg nem ő kíséri a lelkeket a túlvilágra, de az itteni személyiségéhez nagyon illett a szerepkör, és az a rész, amikor lement az Alvilágba a legjobb jelenetek közé tartozik. Kezdetben Héra is szürkeárnyalatos, megérthető figurának indult, minden sötétségével együtt, aki bár féltékeny és bosszúálló, de az ártatlan áldozatot – jelen esetben a törvényes házasságban született Seraphimot - védi, aki a családot, a házastársi kapcsolatot szentségnek tartja és támogatja. Ezzel alapvetően megtartották a mitológiai jellemét, később viszont valamiért úgy érezték, muszáj abszolút kegyetlen antagonistát kreálni belőle, aki mindent és mindenkit bántott, innentől pedig a komplex, és a maga módján megérthető istennő egy gonosz hárpiának lett ábrázolva. Nagyon kár volt érte, és különösen úgy, hogy Seraphim egy jól kidolgozott ellenfél lett, Héra egyszerűen elhalványul mellette.

Konklúzió

(Forrás)

Igazság szerint a Blood of Zeust én nagyon vártam. Szeretem a mitológiát, szeretem a mitológiai történeteket, és bár a görögök kultúrkörét enyhén szólva is túlhasználtnak tartom már (örülnék, ha Hollywood felismerné, hogy van élet rajtuk kívül is – sokkal több egyiptomi, indiai, dél-amerikai vagy japán történetet szeretnék látni a vásznon), de sok benne a lehetőség, és az alapötlet tényleg jónak indult. A probléma az volt, hogy a Blood of Zeus félt. Félt igazán eredeti lenni, félt lassú lenni, félt szürkeárnyalatos lenni. Annyira félt attól, hogy valami majd nem lesz benne a végeredményben, hogy nem tud megfelelni, hogy végső soron rengeteg lehetőséget kihagyott, és ahelyett, hogy valami tényleg inspirálót és érdekeset tett volna le az asztalra, kihozott egy sorozatot, ami bár tagadhatatlanul nagyon szórakoztató, és tényleg látványos, de tizenkettő egy tucat. Az biztos, hogy követni fogom a történetet, ha érkezik a második évad, valószínűleg arról is megírom majd a véleményemet, de nem igazán tudom elképzelni, hogyan, és hová tudják vinni a sorozatot ezután.

Érdemes neki adni egy esélyt, nem lesz elvesztegetett négy óra az életedből, de valószínűleg nem is lesz nagy kedvenc.

Valentine Wiggin

Megjegyzések

  1. Először is, köszönöm az említést. Hát igen, ismételten csak egyet értünk. :P
    Te egy kicsit jobban kifejtetted. Még annyi, hogy a PJ film a Disney+-on jön, nem a Netflixen. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igazán nincs mit :D Azt a két szolgáltatót néha már keverem, de köszönöm a javítást.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések