Légió/Dominion elemzés

 …avagy Boldog Karácsonyt! Angyalokkal. Meg zombikkal. Mindegy.

Készen állsz? Akkor vegyük elő a Jelenések könyvét, adjunk hozzá egy zombiapokalipszist, meg egy emberevő nagymamát, aki négykézláb a plafonon mászik… folytassam, vagy már látszik, mennyire abszurd ez a sorozat? A Légió film, és folytatása, a Dominion széria talán a legfurább posztapokaliptikus történet, amivel eddig találkoztam, nem kevés olyan húzással, ami kissé fricskának hat az egyház felé, de egyben rendkívül szerethető karakterekkel, rengeteg izgalmas erkölcsi, érzelmi kérdéssel, kifejezetten jó színészi játékkal, és emlékezetes soundtrackkel. Igencsak megosztóra is sikerült, már a Légió is vegyes véleményeket kapott a közönségtől, a Dominion pedig bár szerzett magának egy hűséges fandomot, sajnos két évad után kaszát kapott. Nekem személy szerint nagy kedvencem, főként a sorozat, és már jó ideje szeretném kifejteni, pontosan miért is tudott ennyire megnyerni… és el is jött az idő, mert karácsony alkalmából ezúttal egy elemzést hoztam.

A történet szerint Isten eltűnik a mennyekből: elfordul az emberektől, és angyalai is a Földre kényszerülnek. Gábriel arkangyal az emberiséget hibáztatja a döntéséért… úgy véli, méltatlannak mutatkoztak a szeretetére, így háborút hirdet. Számos testetlen, alacsony rangú angyal mellé áll: a Földre érkezve emberek testét szállják meg, csak az menekülhet előlük, akinek elég erős az akarata. Gábriel öccse, a harcos arkangyal Mihály azonban máshogy vélekedik. Ő egy próféciába helyezi a reményét, amelyet Isten a távozása előtt hagyott rájuk. Ez kimondja, hogy eljön a második Messiás, és megment majd embereket, angyalokat egyaránt. Az apokalipszis éjszakáján Mihály rábukkan egy benzinkúton veszteglő kis csapatra, köztük egy várandós pincérnőre, akiről úgy véli, ezt a megjövendölt fiút várja, és mindent kockára kell tennie, ha meg akarja védeni.

Ez a posztersorozat volt a személyes kedvencem az első évadhoz. Nagyon szépen rájátszik a világ abszurditására.

Az elemzés természetesen spoileres, úgyhogy ha nem láttátok a sorozatot, akkor óvatosan. Előfordulhatnak benne teóriák, egy kaszált sorozatnál ezt nem igazán tudom elkerülni (egy nagy vágyam, hogy megírjam fanficben a folytatását, ha egyszer elég ötletem lesz hozzá), de azért igyekszem a tényekre fókuszálni. Zenének ajánlom magát az OST-t is, a „Michael’s Theme” a személyes kedvencem, de a többit is kellemes hallgatni. Ha pedig szeretnél valami mást, a „What if God was one of us?”, az „I bet you don’t curse god”, a „World on Fire” illetve az „Angel with a Shotgun” is kiváló választások. Szintén nagyon fontosnak érzem még, hogy megjegyezzem: én a Dominiont egy fiktív történetként értékelem, és a benne előkerülő témákat is törekszem így kezelni. Senkit nem kívánok megsérteni, vallástól, világnézettől függetlenül, ahogy az anyám! vagy a Krisztus utolsó megkísértése elemzéseknél sem.

Vágjunk is bele!

Az alaphelyzet és a kezdetek – Mit tudunk meg a Légióból?

„Az a helyzet, hogy engem marhára nem érdekel, miben hisznek.” Mihály, Légió

A Légió film maga még egy viszonylag egyszerű helyzetben játszódik: tulajdonképpen a második Messiás (a később Alex Lannon, a Dominion egyik főszereplője) születését kísérjük végig, miközben a szereplők sorra hullanak. Az alaphelyzet még kicsit eltér a Dominionétól, a sorozat finomítja (később sajnos néhány bakit is elkövet emiatt), itt Isten még nem eltűnt, hanem ténylegesen elveszítette a hitét az emberekben, Gábriel pedig nem kétségbeesésében választja, hogy elhozza az apokalipszist, hanem úgy véli, parancsot követ.

Három karakter válik később visszatérővé a Dominionban: az egyik értelemszerűen Mihály, aki mindkét széria főhősei közé tartozik, a másik Gábriel, az egyik fő antagonista, a harmadik pedig Jeep Hanson, Alex fogadott apja, aki egy rövid cameóra, és néhány flashbackre köszön be a fő szálon. Különösen Mihály és Jeep karakterfejlődése szempontjából elég lényeges ez a másfél-két óra: ők ugyanis gyökeres változáson mennek át a film és a sorozat közti huszonöt év alatt, és ezt igazán akkor lehet megérteni, ha az itt betöltött szerepüket is ismerjük.

Mihály (Paul Bettany) és Bob (Dennis Quaid) a Légióban

A Légió cselekménye az Apokalipszis kezdetével egyidőben indul: az emberek legtöbbjét megszállják az alacsonyabb rangú angyalok, és később „feketeszeműeknek” nevezett, az átlagnál valamivel értelmesebb zombikra emlékeztető lényekké változtatják őket – ez több, abszurdan komikus jelenethez is vezet, Doug Jones fagyis embere és a falon mászó nagymama határozottan a „viccesen gagyi” kategória, de bizonyos szempontból még ezek is illeszkednek a képbe. Az abszurditás jól kihangsúlyozza, hogy a Légió és a Dominion univerzuma mérsékelten akarja komolyan venni magát. (A világkép egyébként sok más szempontból is mixnek tekinthető: noha alapvetően erősen a keresztény kultúrából táplálkozik, sosem hallunk pokolról, látványosan a fizikai sík tűnik a legalsónak, a mennyet pedig szférákra osztják. Az alacsony rangú angyalok, akik nem képesek testet ölteni, és „távol vannak az Atya fényétől”, az úgynevezett „Éterben” vagy „Sötétségben” tartózkodnak, a magas rangúak, és különösen az arkangyalok az Atyához közelebbi szférákban, míg a fizikai világba nem száműzik őket. Ezek már sokkal inkább a keleties világképre hajazó elemek. Az is érdekes, hogy bár az angyalok megjelennek emberi alakban, többször utalnak rá, hogy alapból szellemi, nemtelen, testetlen lények, akik a mennyekben kollektíven érzik egymás jelenlétét – a fizikai világban ez csak az ikerangyalok közti kötelék esetén marad meg. Az arkangyalokat sok esetben össze is vonták: Mihály például egyértelműen Raguel is. Isten ugyancsak sosem kap semmilyen ábrázolást – a Dominion openingjében is csak egy szem reprezentálja.) Azzal, hogy összemos két olyan mértékig nem kompatibilis apokalipsziskoncepciót, mint a bibliai jelenések és egy tipikus, hentelős zombiapokalipszis, meglepően szépen megágyaz annak a szatirikus vonalnak, ami a sorozatban később megjelenik, és felteheti a kérdést, hogy egy ennyire lehetetlen helyzetben, néhány összezárt, eltérő háttérrel és világnézettel rendelkező ember, megfelelő útmutatás mellett képes-e összefogni, és együtt harcolni, vagy a végsőkig az önös érdekek, és egymás vérének szívása lesz a lényeg.  A Légió főszereplőgárdája pedig elég vegyesen teljesít ebben a kérdésben. A benzinkúton veszteglő kis csapat, akiket megismerünk, egy család, a tinédzserlányukkal, akik éppen költözni készültek, egy fiatal férfi, aki eltévedt, a benzinkút tulajdonosa, az ő jólelkű, de meglehetősen esetlen fia, illetve a várandós pincérnő és a mélyen vallásos szakács, akiket maga mellé vett.

Percy (Charles S. Dutton), Jeep (Lucas Black), Charlie (Adrianne
Palicki), Bob és Kyle (Tyrese Gibson)

Percy, a szakács habozás nélkül elfogad mindent, miután Mihály szájából hallja. Megrémíti a helyzet, össze van zavarodva, különösen mikor az angyal elmondja, hogy kik is a támadók, és miért jöttek, de kérdés nélkül mellette áll, sőt Bobbal aktívan vitatkozik, és védi az álláspontját. Fontos megemlíteni, hogy a vallása támaszt ad neki, és egyfajta mélyebb megértést a történésekről, de nem az, vagy nem csak az irányítja a döntéseit. Nagyon erős, több lábon álló morális kódja van, amit semmilyen körülmények között nem hajlandó elárulni, és amit megoszt másokkal is, ha azt látja, hogy félnek. Vele éles ellentétet képez Bob Hanson: ő ugyancsak harcol, ugyancsak végig kiáll a csapat mellett, de az egész film alatt szkeptikus (maró cinizmusával egyébként a film egyik legszórakoztatóbb figurája). Az eseményekre reagál, keresi a válaszokat, de teljes mértékben elutasító a Mihály által kínált megoldással szemben, az angyalt nemes egyszerűséggel hazugnak nevezi, és a továbbiakban sem kommunikál vele aktívan. Bob nem kifejezetten rendes ember: A fiát bár szereti, de folyamatos bizonytalanságban tartja, Jeep nem tud megerősödni, vagy fejlődni mellette, mert az apja a kedvességét is gyengeségnek titulálja, Charlie-t bár befogadja, de a háta mögött gyakran megalázóan beszél róla. Ugyanakkor ő nagyon jól rámutat egy elemre, ami a továbbiakban is fontos lesz: az, hogy valaki erős akaratú, nem jelenti szükségszerűen, hogy jó ember. Bob minden hibája dacára is rezzenéstelenül néz egy pisztoly csövébe, és végül a bátorsága lesz az alapja annak is, hogy mindent jóvá tudjon tenni, amikor a film végén feláldozza magát, hogy időt nyerjen Jeepnek és Charlie-nak a meneküléshez.

Az átutazó csapat tagjai, Sandra, a férje, illetve Audrey, a lányuk, valamint Kyle, aki eltéved, és úgy kerül a benzinkúthoz, ismét elég zavaros figurák. Sandra alapvetően végtelenül idegesítő, mindenkit lenéz, a lányát hibáztatja az egész helyzetért, és gondolkodás nélkül kiadná az újszülött Alexet is az érkező Gábrielnek, ha azzal mentheti a saját bőrét. Mihály jelenléte hatást gyakorol rá (egy pillanatnyi, de nagyon emlékezetes jelenet, amikor az angyal úgy nyugtatja meg, hogy homlokon csókolja), de ez a hatás sem tartós. Audrey ezzel szemben a kívülállók közül az egyik legaktívabb: kommunikál a társaival, ismerkedik, harcol, próbálja talpon tartani az anyját is, és nyitott Mihály irányába: abszolút modern, fiatalos szemléletű, és ennek megfelelően gyorsan alkalmazkodik, és egyértelműen az egyik legbátrabb karakter. Kyle Audrey-hoz hasonló hozzáállású, nála szkeptikusabb, de aktív, ismerkedik, és saját céljai vannak, amikről az őrület közepén sem mond le, és meghallgatja a tanácsokat.

Mihály mindenki elveivel kapcsolatban elfogadó, de nem tűr ellentmondást, ha a gyermek védelméről van szó. Ahogy a kiemelt idézetben is szerepel, kijelenti, hogy „marhára nem érdekli, ki miben hisz” (bár sokszor meglehetősen cinikus: Bob megjegyzései után például közli, hogy „Isten sem nagyon hisz benne”). Nem kényszerít senkit, hogy beszálljon a harcba, de kész tények elé állítja a csapatot: ő mindenképp marad, mindenképp küzd, és ha elbukik, az az emberiség végét jelenti, a további lépésekről pedig teljesen egyedül dönt, ezért nem indulnak el már a film alatt Vegas felé. Általánosságban csak Charlie-ra fókuszál, minden esetben az ő biztonságát tekinti prioritásnak, és a kérdéseire is habozás nélkül válaszol, de apró gesztusokból (illetve a Jeeppel folyamatosan mélyülő barátságából) láthatóvá válik, hogy nagyon is törődik a többiekkel: ilyenek például a már említett jelenet Sandrával, illetve a film egyik legerősebb monológja, a beszélgetése Jeeppel.

Mihály a mennyben az egyik flashbackben

Mihály ebben a filmben még teljes mértékben angyal. Bizonytalannak kizárólag a Gábriellel való testvéri kapcsolata miatt látjuk, a hite minden helyzetben megingathatatlan. Mikor az egyik flashbackben a bátyja rákérdez, hogy „miből gondolja, hogy ismeri az Ő [Isten] szívét”, habozás nélkül válaszolja, hogy „az övét is Ő teremtette”, és végig kitart amellett, hogy harcolni fog. Levágja a saját szárnyait, hogy elszakítsa magát az angyaloktól (ez a Dominionban további kifejtést kap: kiderül, hogy ezzel Gábrieltől magától vágta el magát, akivel, mivel ikrek, nagyon mély, telepatikus kötelékük volt, ami ellehetetlenítette volna, hogy szembeszálljon vele), de ezzel kapcsolatban sem tesz megjegyzéseket, nem látjuk vívódni a döntés miatt, egészen az utolsó harcig, amikor tényleg egymással harcolnak. Ebben az utóbbi jelenetben közli azt is, hogy „az ő sorsa érdektelen”: teljesen alárendeli magát a feladatnak, hogy megóvja az újszülött Alexet. A testvéréről nem mond le, továbbra is próbálja meggyőzni, és végig érezni köztük a szeretetet, de hajlandó vállalni vele a konfrontációt, ha azt látja az egyetlen megoldásnak. A karakternek van egy távolsága mindenki mástól, erkölcsileg is: a gyilkossággal ugyan nincsen problémája, de az áldozatai vagy a feketeszeműek, vagy a történet végén Sandra, aki a gyermek életét fenyegeti. Nem látjuk enni, nem látunk rajta igazából fáradtságot vagy félelmet, fizikai lény, de határozottan úgy viselkedik, mintha nem az lenne.

Jeepre a vele való találkozás nagy hatással van. Mikor Mihály felismeri, hogy a fiatal férfi tiszta szívű, önzetlenül szerelmes Charlie-ba, teljes mértékben megnyílik neki, bátorságot önt belé. Jeep a történet elején csendes, félénk, nem tud szembeszállni az apjával sem, a beszélgetés után azonban talpraesettebb, eltökéltebb, nem fél sem a hangját hallatni, sem harcolni. Az, hogy Mihály hisz benne, minden további lépését meghatározza, az elkövetkező huszonöt évben is barátjának, és társának tartja az angyalt, mint a Dominionból kiderül. Jeep tulajdonképpen József a történetben: nem Alex apja vér szerint, de a fiú őt tekinti az egyetlen apafigurájának (később Mihállyal osztja majd meg ezt a helyet, aki a Dominion során egyre mélyebb köteléket alakít ki vele). Szerelmes Charlie-ba, annak ellenére, hogy tudja, nem tőle terhes, és úgy is mellette marad, hogy sokáig úgy tűnik, nem igazán várhat viszonzást.

Mihály és Charlie

Charlie vele ellentétben egy elég szabadon értelmezett Mária: jóindulatú bár, törődik a körülötte lévőkkel, és ha a helyzet úgy kívánja, nagyon bátor (mikor Audrey kint ragad, és Mihály nem akarja kinyitni az ajtót, hogy megvédje őt, közli, hogy maga megy ki a lányért, ha ő nem), de abszolút elutasító az anyaszereppel szemben, sokáig Jeepet sem veszi komolyan. Mihállyal szemben nyitottabb, beszél vele, de időbe telik, és saját magának kell meghoznia a döntést, hogy vállalja Alex felnevelését. A környezete bár támogató vele szemben, Bob befogadja, de egyben legtöbben lenézik, Charlie pedig erre elég határozottan és agresszíven is reagál.

A Légió egyik fontos jelenete még Mihály és Gábriel harca, ami igazából az első interakciójuk testvérekként, és többször visszahívásra is kerül a történet során. Mihály itt is az abszolút hitet és önfeláldozást testesíti meg: ő az, aki végig kitart a prófécia mellett, amikor Jeep és Charlie elmenekülnek, úgy várja meg a testvérét, hogy tudja, a harc az életébe kerül majd. Végső soron ennek jutalmaként kapja vissza a szárnyait, és az életét is (az egyik megjegyzése, amit a magyar változatban erősen félrefordítottak, hogy „Míg Gábriel azt adta Istennek, amit kért, ő azt, amire szüksége volt”), valamint először látjuk igazán harcos arkangyalként is: hamar kiderül, jelentősen erősebb Gábrielnél, ha minden hatalma a kezében van. Érdemes megjegyezni, hogy már itt látszik az előképe annak a testvéri kapcsolatnak, ami a Dominion egyik fontos eleme lesz: az idősebb arkangyal leszúrja bár a fiatalabbat, de meg is siratja az öccsét („Úgy akartál élni mint az emberek… és most úgy is halsz meg mint ők” jelenet), Mihály pedig meg is kíméli az életét, hiába győzte le. Charlie-t és Alexet is Jeepre bízza, ő maga pedig átmenetileg távozik: a sorozatban kiderül, hogy csatlakozik az ellenálló emberekhez, és felajánlja a segítségét.

25 évvel később – az emberek Isten nélkül

„Mi haszna az erkölcsnek, ha nincs semmi büntetés? – Wes, Dominion

A Dominion kezdetére huszonöt év telt el: Mihály ennyi ideje az emberek között él, akik fokozatosan elkezdtek alkalmazkodni a posztapokaliptikus környezethez, és felépítenek egy új társadalmat, amelynek a központjai néhány amerikai nagyváros. Gábriel ellen folytatódik a háború, de egyre csendesebben: Mihály kiképez egy saját osztagot ugyan, amely tagjait maga választja ki, és folyamatosak a hadi fejlesztések, de viszonylag kevés az összetűzés az angyalokkal. A legtöbb magas rangú angyal (köztük két arkangyal is, Rafael és Uriel), semlegességet hirdetnek, és megpróbálnak békében élni az emberek között.

Vega látképe a sorozatban

És talán a legizgalmasabb eleme a Dominionnak az, amivé huszonöt év alatt a világ torzul. A vallások lényegében egyszerre nyertek megerősítést, és vesztették el az értelmüket. Az angyalok léte tény lett, Mihály nem áll távolabb az emberektől, mint egy átlagos politikai/hadügyi vezető, megbeszélésekre jár, nyilvános megjelenései vannak, igazából civilek előtt is harcol, ha veszélyhelyzet alakul ki. A kijelentések, amiket tesz, hogy megmentette a Kiválasztottat, hogy lesz egy új megváltás, és egy esély az emberiség számára, egyszerűen logikusak.

Pont ezért a Dominion világa (illetve konkrétan Vega, az egyik fő helyszínünk – ez egy Las Vegas romjain épült város) iszonyúan vallásos. A felső körökig mindenhol szerepet kap az egyház, rengeteg embert látunk folyamatosan imádkozni, vallási ereklyék és szobrok láthatóak mindenhol, a gyerekek oktatásának szerves része, hogy megosztják velük a huszonöt éve történteket. A katonák egymás között is beszélgetnek a Kiválasztottról, az ateista átlagember ritka, mint a fehér holló. Amennyit megtudunk Helenáról, a másik városról, ott egy komplett új vallás alakult ki, ami az angyalokat teljes mértékben kizárja, leemeli őket a piedesztálról, hogy ezáltal támadható, fizikai lényeknek tekinthessék őket. Végül pedig kapunk egy elég komoly betekintést a szekták világába is: egyes emberek Gábriel híveivé válnak, és kis csoportokban őt imádják. A negyedik helyszín, amit még érdemes megemlíteni, mert emberek által lakott, az Mallory, amely ugyancsak kicsit szekta jellegű, és ugyancsak új vallást alakított ki (utólag kiderül, hogy a lakók tudtán kívül ennek központi alakja Lucifer volt, aki rendszeresen kommunikált a főpapnővel az Atyának kiadva magát). Ebben a városkában az emberek hitének alapja egyrészt az, hogy a Próféta, aki eljön hozzájuk, illetve az aktuális főpap/főpapnő védelmet biztosít számukra, és a biztonságérzetért lényegében bármit hajlandóak elhinni, a másik pedig az igény a transzcendensre… láthatjuk, hogy a lakosok tulajdonképpen összegyúrták a hitüket, hogy létrehozzák a saját vallásukat, amibe kapaszkodhatnak a nehézségek között.

Claire (Roxanne McKee), Edward Riesen (Alan Dale)
Jeep (Langley Kirkwood) és Mihály (Tom Wisdom)

Fontos megjegyezni: a négy rendszer közül valójában egyik sem működik. A Dominion igen erősen bírál minden fajta egyházi intézményt: Vegában a vallás egyértelműen manipulációs eszköz, a politikai vezetők használják arra, hogy azt az információt etessék a néppel, amit épp szeretnének. Mallory-ban ugyan vannak ténylegesen hívő emberek, és Laurelnek, a főpapnőnek is meggyőződése, hogy a népéért cselekszik, de maga a hit is torzul és kifordul. Az egész középpontjában áll a gyónás intézménye, mindenfajta büntetés nélkül elengedik akár a gyilkosságot is, ha az illető bevallja, ám száműzetés, vagy akár halálbüntetés jár a legkisebb titokért is - ráadásul öt évente feláldozzák a város vezetőjét, aki "a szívébe zárta" a bűnöket. Ezzel hipokrita módon elismernek tényleges bűnözőket, és megölnek ártatlanokat: Mihály itt töltött ideje alatt kifejező az is, ahogy az angyal reagál a helyzetre („Az én Atyám nem követel emberáldozatot”). Helenáról nem tudunk semmit, Gábriel szektájáról pedig kezdettől nyilvánvaló, hogy nem több, mint az arkangyal egyik trükkje, hogy beférkőzzön a városba, tehát már itt is érzékelhető: a vallás bár mindent átsző, de nem képvisel semmilyen értéket.

Erre rátesz egy lapáttal az is, hogy többször megkapjuk a kijelentést: bár az angyalok és Isten léte tény, de az előbbiek ellenségesek, az utóbbi pedig teljesen elfordult a világtól, vagyis megszűnik az érzet, hogy van valamilyen természetfeletti igazságszolgáltatás, amiért megéri emberségesen viselkedni. A második évadban, Mallory-ban Wes jegyzi meg, miután megölt egy embert, hogy „Mi haszna az erkölcsnek, ha nincs semmi büntetés?” Rajta kívül még sokan a Dominion szereplői közül azzal a meggyőződéssel élnek, hogy nincs következmény, felesleges bármilyen erkölcsi integritásra törekedni: ez különösen a politikai vezetők, David Whele és Arika történetszálán nagyon nyilvánvaló. Mikor Alexről kiderül, hogy ő a második megváltó, David burkoltan meg is fenyegeti, közölve, hogy „tudja a buzgó hívők mire képesek érte”. Mihály jelen van ugyan, tanácsadói szerepben is irányítva Vegát, de ezek az emberek már őt sem veszik komolyan: félik azt a hatalmat, amit képvisel, de ahelyett, hogy tisztelettel állnának hozzá, többször hazudnak neki, titkolóznak előtte, és keresik a függetlenedést, beleértve a módszereket a megölésére.

Alex (Christopher Egan) megmutatja a jeleket Frostnak

Ezt egyébként nagyon szépen reprezentálja az első évad negyedik része, ahol három politikus vitáját kísérhetjük figyelemmel, a már említett David Whele-ét, Edward Riesenét, a város vezetőjéét, és Thomas Frostét. Közülük Whele és Riesen pontosan tudják, kicsoda Alex, és mi a szerepe, Frost viszont Riesen lányának, Claire-nek, és egy utcagyereknek, Bixby-nek kórházi beszélgetéséből szerez tudomást a fiúról. Whele abszolút a hatalommánia megtestesítője, ő félti a saját pozícióját, és nyilvánvaló előtte, hogy mind Alex, mind Mihály fenyegetést jelent rá. Edward Riesen önzetlenebb, ő jó vezető, és a város érdekét is szem előtt tartja, de ő sem habozik, ha egy embert főbe kell lőni azért, amit ő helyesnek gondol. Frost teljes mértékben őszinte, az igazság pártján áll, és megveti az ambíciót, amit a másik kettő mutat: Mihállyal és Alexszel szemben is tisztelettudó, a saját döntéseire, múltbeli hozzáállására is aktívan reflektál. Ugyanakkor Frost határozottan nem jó vezető, nem gondolkodik előre: tisztességes, de fenntartani a hatalmát képtelen. Az epizód azzal zárul, hogy Frost meghal, (már említett módon Riesen lelövi), Alex kiléte pedig titokban marad az emberek előtt: a fiúnak magyarázatot sem adnak, csak belekényszerítik, hogy tartsa a száját.

Vegában még azt is láthatjuk, hogy kialakult egy merev kasztrendszer, amiből hivatalosan van kitörés, és van felemelkedés, de az is csupán illúzió: az úgynevezett V1-esek még lakhatási támogatást sem kapnak. Kezdetben a rendszer mögött felépül egy ideológia (Edward Riesen állítja, hogy eredetileg ennek a felosztásnak a segítségével akart mindenkinek munkát biztosítani), később viszont ez is, mint minden, egy hatalmi struktúra, ami csak azt a célt szolgálja, hogy az uralkodó osztályt ne lehessen elmozdítani. A V6-osok élete fényűző, a V2-esek tömegszállásokon élnek, hatalmasak a társadalmi szakadékok. A várost egy tanács vezeti, de a tagjai között nincs bizalom, és sokszor az érdekek sem egyeznek… nem véletlen az sem, hogy az említett három politikuson, illetve Becca Thorn-on, Mihály szeretőjén kívül senkit nem ismerünk meg, mert komoly szerepet a döntéshozásban lényegében csak David Whele és Edward Riesen játszanak.

A történet természetesen mutat ellenpéldákat. A legtöbb karakterre igaz, hogy valamilyen szinten be kell piszkolnia a kezét, hűvösebbé kell válnia és el kell veszítenie a naivitását, hogy egyáltalán túl tudjon élni, akár az angyalokkal, és a posztapokaliptika káoszával szemben, akár a politikai manipulációk között – Claire Riesen útja, amiről majd még beszélek, remek példát jelent erre. Ugyanakkor, a már említett David Whele és Arika sorsa, Alex fejlődése, vagy Gates Foley karaktere, aki ugyan csak mellékszereplő, mégis talán a legjobb ember a gárdában, szépen rámutatnak, hogy minden helyzetben, minden világban van választás, és megéri a jót választani.

Mihály – avagy mi lesz egy angyallal az emberek között?

„Volt egy fiú… alig kilenc éves. Levágtam az apját. Ő került volna sorra, mikor a testvéreim végre lefogtak. Gábriel és Uriel megakadályozták az ámokfutásaimat. Szerintük az Atya túl messzire ment, és én is vele. Addig vertek, míg már alig szuszogtam. […] Napokig hevertem a mezőn, mozdulni sem tudtam. Aztán hirtelen víz csorgott a számba. Ugyanaz a fiú volt. Belém botlott, miközben a nyáját legeltette. Mikor végre tudtam beszélni, megkérdeztem, felismer-e. Bólintott. Megkérdeztem, miért mentett meg… […] Azt mondta, mert ez volt a helyes cselekedet.” – Mihály, Dominion

Mihály a Dominion pilot epizódjában

Ugyancsak egy kifejező elem, és remekül reflektál az emberek helyzetére maga Mihály, akivel a Légió után elég meglepő helyzetben találkozunk: míg a filmben ő egyértelműen a jó, és egyértelműen angyal, addig a Dominionra huszonöt évet élt le az emberek mellett, és ez erős nyomot hagyott rajta. Mihályt csapdába ejti az emberi világ, a harc és főként a szexualitás az élete szerves része lesz – bűntudata van bár, de azért orgiákat tart, a hadsereg hozzá tartozó részét erős kézzel irányítja, és nem csak neki hazudnak, de ő maga is titkolózik, mindig csak annyit enged tudni a társainak, amennyit éppen szerinte tudniuk kell. Nem immunis a sötétségre sem, amit az apokalipszis egyik urnájából szabadítanak el, ugyanúgy vannak vágyai és félelmei, mint az embereknek. Próbál alkalmazkodni ahhoz a világhoz, amiben élnie kell, de elég nehezen boldogul: a saját érzéseit is tanulja, és a döntéseiben egyszerre keveredik az a mocsok, ami már ráragadt, az a hit, szeretet és harciasság, ami a Légióban is jellemzi, valamint a bizonytalanság, és állandó útkeresés, ami a kettő ütközéséből fakad.

Mihály Laurellel (Olivia Mace)

Itt szeretnék néhány szót szólni a kapcsolatáról Becca Thornnal: ami szerintem egy nagyon érdekes, és kifejezetten jól megírt rossz párkapcsolat. Mihály és Becca kapcsolata gyakorlatilag csak és kizárólag a szexről szól. Mihály ugyan többször jelzi, hogy szereti („Azon töprengtél, tudok-e szeretni… remélem, már tudod a választ.”), és Becca is kijelenti, hogy fontos számára a kapcsolat, de a két karakter szinte nem is beszélget egymással, ha kettesben vannak a színen, maximum két perc után biztos, hogy az ágyban kötnek ki. A hátborzongató a kapcsolatban, hogy a kommunikáció hiánya az első évad végéig elég hatékonyan rejti el a valódi problémát: hogy Mihály számára a fizikai világ még mindig egy új dolog, a szerelem és a szexualitás egy új élmény, amit nem igazán tud kezelni, Becca pedig ezt pontosan tudja, és aktívan ki is használja. A nő árulása az egyik legnagyobb pofon, amit a főszereplő az első évadban kap (pedig Mihály is elég aktív tag a hivatásos boxzsákok klubjában), mikor kiderül, hogy a tőle és róla szerzett információk felhasználásával a vegaiak megkínoztak egy békés angyalt, teljesen kicsúszik a lába alól a talaj. Ezzel a kapcsolattal később erős ellentétet alkot a szerelmi szála Laurellel a második évad elején: Mallory főpapnőjéhez teljesen összezavarodva érkezik, miután csalódott magában, és úgy érzi, cserben hagyta Alexet… a nővel pedig tulajdonképpen csak beszélgetnek, egyetlen csókjelenetig jutnak el, a kapcsolatuknak pedig sokkal több mélysége van, mint a szenátornővel korábban.

Mihály Szodománál és Gomoránál

A Légióhoz képest a múltjáról is kapunk egy kis képet: az Ószövetség átértelmezett történetein át nézzük végig, hogy az agresszív, harcos angyalból hogy lett az értékrendje csúcsára a szeretetet és az emberek védelmét helyező figura. A három történet, amit láthatunk egyébként az Özönvíz (eszerint az Özönvíz valójában nem egy szó szerinti áradás volt, hanem Mihály pusztítása az emberek között: ahogy visszatekintve leírja, az Atya parancsára cselekedett, de nem ismerte fel, hogy az legalább annyira volt próba, mint utasítás), Szodoma és Gomora (itt mindketten büntetni érkeznek Gábriellel, Mihály pedig kezdetben még lelkesedik is a háborúért – később egy magas rangú angyal, Lyrae brutális pusztítást végez a két városban, amitől Mihály is teljesen meghasonul, letaszítja Lyrae-t) valamint a Dávid és Góliát, ami viszont már inkább Gábriel történetére fókuszál, Mihály csak rövid időre jelenik meg benne, ismét mint a harcos támogatója: ő van Dávid mellett a harcban, és ő ejti a lába elé a kavicsot, amit a parittyába tesz.

Mihály megvédi Alexet és Nomát

A múltjára folyamatosan reflektál, bűntudata van azért, amit elkövetett az emberek ellen, és úgy véli, az „ő megváltása is”, ha segít Alexnek. A város előtt próbál magabiztosnak feltűnni, részben azért is, mert nincs más választása, a fiú előtt azonban egyre jobban megnyílik, megosztja vele a hibáit és a tapasztalatait is. Igazából ez a kölcsönös őszinteség és támogatás vezet ahhoz, hogy kezdetben egy kissé kaotikus és feszült mentor-tanítvány viszonyból elinduljanak először a barátság, majd még inkább egy apa-fiú kapcsolat felé. Ez a kapcsolat mondhatjuk, hogy az egész széria központi eleme: az angyal bár kezdettől önfeláldozó, a történet vége felé már a legnagyobb félelmei közé tartozik, hogy valaki bántja Alexet (a tizenegyedik részben, a sötétség újra és újra ezt az illúziót küldi neki), és ha a fiú el is követ valamilyen hibát, amiért ő fizet, azonnal, gondolkodás nélkül megbocsát neki. Általa Mihály egyre kiegyensúlyozottabb, egyre inkább képes rá, hogy ha visszafelé is tekint, de megbocsásson magának és előre nézzen. Vannak bár bukásai (az első évad zárása az egyik legnagyobb – ott egyrészt az emberekben is csalódik, másrészt pedig ő is kivillantja kicsit a foga fehérjét, és láthatjuk, hogy mekkora ereje van, ha elszabadul), de mindegyik után fel tud állni, és képes megerősödni. Megtanul kommunikálni, vezetni, kezelni az érzéseit, és fokozatosan egyre jobban megtalálja azt a határt, ahol képes talpon maradni az emberek világában, már kevésbé naiv, de sem a hitét, sem az erkölcsi tartását nem kell feladnia érte – ezt szépen mutatja az a jelenet, mikor Lucifer Prófétájával kártyázik az életéért. A fejlődése pedig elég egyenesen vezet egy másik meghatározó kapcsolatának alakulásához, a testvérével, Gábriellel.

Mihály és Gábriel (Carl Beukes) az apokalipszis előtt

Mihály és Gábriel köteléke is érdekes. Jó másfél évadon át egyértelműen ellenségek, a szemléletük gyökeresen különbözik, de már ekkor végig érezni, hogy valójában mennyire szeretik egymást. A legtöbb harcuk esetén érezni azt a melankóliát, amit a Légióban, de egyben megjelenik köztük egy humoros dinamika. Képesek piszkálni egymást, viccelődni, beszélgetni a múltról, még úgy is, hogy mindketten aktívan fúrják közben a másikat, és egyikük sem tűri, hogy bárki „kívülről” beavatkozzon a konfliktusukba… Gábriel sértett, és súlyosan bünteti, aki bántani próbálja Mihályt, és Mihály is agresszíven nekimegy bárkinek, aki hozzáérne a bátyjához. Az idősebb testvér határozottan sértett a filmben történtek miatt is, azon túl, hogy az emberek mellé állt, dühös Mihályra a szárnyai levágása miatt, és azért is, mert a tetoválásokat, amik az Atya utolsó üzenetét tartalmazták, Jeepnek majd Alexnek adta. Hamarosan pedig az is kiderül, különösen a Szodoma és Gomora, illetve a Dávid flashbackeknél, hogy az egész életüket végigkíséri, ahogy egyszerre küzdenek és támogatják egymást. Az Özönvíz után Gábriel félholtra veri az öccsét, hogy megállítsa a pusztítást, mikor viszont Lyrae ámokfutása után Mihály összetörik, és ő maga is letaszítást kérne, Gábriel átöleli és megnyugtatja („Bocsáss meg nekem. Szégyelltelek a kegyelmed és a belső fényed miatt. Én is erre vágytam. Az enyém csak pislákol, félek, nem ragyog már.” „Ragyog. Ragyogni fog.”) A Dávid történetben Gábriel szenved el egy veszteséget, és gyűlöli meg az embereket miatta, ekkor pedig az öccse próbál végig mellette maradni. Gábriel bár antagonista, de pont ez a kapcsolat az, ami kezdettől sejteti, nem ő a főgonosz: sőt, az emberek tetteit, és a világ sötétségét látva néha még a nézőben is felmerül a gondolat, hogy talán neki van igaza. A kasza sajnos pont annak ártott, hogy lássuk a két arkangyalt testvérekként egy oldalon harcolni: a második évad végén már összefognak, és közösen indulnak Alex megmentésére Lucifertől, de a harmadik évad már nem készült el.

Alex Lannon – Egy klasszikus karaktertípus, ügyesen kivitelezve

„Régen… csecsemőkorodban… alig hittem el, hogy lehet, hogy egy olyan védtelen, tehetetlen kis teremtmény hozhatja vissza Atyánkat? De aztán láttalak… hogy milyen jó vagy, milyen kedves vagy. Apa sem lehet büszkébb a fiára, mint én voltam rád.” – Mihály Alexről a Dominionban

Alex és Bixby

Alex egy nagyon klasszikus krisztusi karakter, és a történet ezt nem is próbálja titkolni, tekintve, hogy ő a második messiás. Egy huszonötéves fiú, akinek a sorozat elején nem sok fogalma van a sorsáról, a szüleit szereti, de az anyját fiatalon elvesztette, a fogadott apja (mint később kiderül, Mihály nyomására) pedig elhagyta, így szegény körülmények között nőtt fel, azonban megtanult megállni a saját lábán. Végtelenül kedves lélek, feltétel nélkül hűséges a barátaihoz, és bár követ el hibákat, de szándékosan sosem árt. Kissé lázadó szellem, Mihály szabályainak sem szívesen veti alá magát, de nem arrogáns… a kiválasztott szerepben bizonytalan, tart tőle, de ahogy egyre jobban rádöbben, mit jelent az embereknek, és mit jelent a hozzá közelállóknak is, egyre határozottabban vállalja a sorsát, és már aktívan kihasználja a belőle fakadó lehetőségeket. Rengeteg képességet mutat, ami Jézusnál is megjelenik, a történetben például előfordul, hogy kézrátétellel gyógyít. A róla szóló Prófécia része, hogy "a testén lévő jegyekről ismerszik meg": ezek jelen esetben az Atya utolsó üzenetét hordozó tetoválások, amiket eredetileg Mihály kapott, de ő képtelen volt olvasni őket, viszont ha általában krisztusi karaktereket nézünk, ott sokszor hasonlóan utalnak például a stigmákra. Megjelennek más tulajdonságai is: a sötétség egyáltalán nem tud hozzáférni, mert Alex teljesen ártatlan, sőt az urnát is össze tudja törni (fekete homokká válik a kezében, mikor be akarja zárni, és azonnal kisüt a nap), ösztönösen megérti és beszéli az angyalok nyelvét, a tetoválások a testén mozogni kezdenek, és különböző üzeneteket adnak át neki, amelyek általában előremozdítják a cselekményt. Ő az egyetlen, aki ki tudja űzni a feketeszeműekből az angyalt, és felszabadítani az embereket. Amikor azt látja az egyetlen esélynek, hogy megmentse a városát, és a szerelmét, aki a gyerekét várja, azonnal feladja magát Gábrielnek.

Amiért kiemeltem, hogy ügyesen kivitelezték, az az, hogy Alex bár nagyon erősen támaszkodik az archetípusára, de mégis tudják, hogy hol csavarjanak rajta egyet. Az egyik legfontosabb, hogy minden időbe telik neki. Időbe telik, míg megbirkózik a szerepével, időbe telik, míg megnyílik Mihálynak, míg ténylegesen tanul és fejlődni kezd. Kap Deus Ex Machinákat, ahogy felébrednek a képességei, ahogy információkat kap a tetoválásoktól, de ezeket is meg kell szoknia, meg kell tanulnia kezelni a hatalmat, amit kap. A szerepkörének hátulütői vannak: azért sem szívesen szembesül a Kiválasztotti státusszal, mert kénytelen rádöbbenni, hogy az összes kapcsolatára rányomja a bélyegét. Két szerelmi szála van a történetben, az egyik Claire Riesennel, a város vezetőjének lányával egy kissé Rómeó és Júlia stílusú kapcsolat, a másik pedig Nomával, aki kezdetben egy katonatársának tűnik, de rövidesen kiderül, hogy valójában egy magasrangú angyal, aki Mihály megbízásából vigyázott rá: és mindkettőt szétzilálja a tény, hogy ő a Kiválasztott. Claire-rel a történet kezdetén elszökni készülnek, és engedélyt kérni a házasságra, mikor azonban Alex megkapja a tetoválásokat, a lány helyette is priorizál: közli, hogy a fiú túl fontos az embereknek, és ő sem hagyhatja cserben őket, a véleménye pedig csak erősödik, mikor kiderül, hogy terhes tőle – ekkor úgy véli, a gyermek nem is tudhat arról, ki az apja, mert csak veszélybe sodorná. Később, mikor Alex beleszeret Nomába, a lány részben az érzései, részben a Mihálynak tett ígéret miatt mindent feláldoz érte, többek között letépi a szárnyait is: a veszteséggel viszont nem tud megbirkózni, és a második évad zárójelenetében kiderül, hogy elárulta a fiút, és egyezséget kötött Luciferrel. Az eseményeknek ismét erős katalizátora Alex státusza. A történet egy pontján a fiú kétségbeesetten nekiáll kaparni a tetoválásait, közölve, hogy nem akarja ezt az egészet, mert túl sok halálhoz, és túl sok veszteséghez vezetett, és egyáltalán nem hibáztatható érte.

Alex Mihállyal, Lyrae csapdája után

Ahogy halad előre a történet, az, ahogy Mihállyal alakul a kapcsolata, rengeteget tesz hozzá, hogy képes legyen megállni a saját lábán, és vállalni a sorsát. Kezdetben ellenséges az angyallal (a történet elején élesen elhatárolódik tőle – mikor Jeep megjegyzi, hogy éveken át vigyázott rá, Alex csak azzal vág vissza, hogy „de hát ő nem is ember”), sokszor úgy is érzi, hogy csak kihasználja, később azonban egyre jobban érdeklődik a múltja iránt, és fokozatosan elkezdenek megnyílni egymásnak. Alex valahol ingázik a történetben a felnőtt férfi, a fiatal fiú között, aki még keresi a helyét, és extrém igénye van rá, hogy valamilyen szülőfigura higgyen benne és támogassa: Mihály pedig ezt maximálisan megadja neki, Alex tulajdonképpen csak pozitív megerősítést kap tőle, és ennek megfelelően azonnal kapaszkodik is belé, ha a közelben van. A második évad egyik nagyon aranyos jelenete, mikor az arkangyal újra csatlakozik hozzá és Nomához, a fiú pedig azonnal átöleli, nem is reagálva rá, hogy ez a gesztus mennyire furcsa számára. De már az első évad végén is, nagyon mélyen érinti, amikor Mihály elveszíti a fejét Becca árulása után, és saját magára is végtelenül dühös, mikor bedől Lyrae egy trükkjének és bántja az angyalt. A történet nagy részében megáll a saját lábán, bátor, jó harcos, és többször bebizonyosodik, hogy ha beszélni kell, karizmája is van, de egyértelmű, hogy a hátteret mindehhez Mihálytól kapja. Végig emberi, és végig megérthető marad, ezért nem távolodik el a nézőtől annak ellenére sem, hogy kvázi feddhetetlen, és én ezt a Dominion egy kifejezetten jó húzásának tartom.

Gábriel – antagonista, antihős… néha nehéz megmondani

„Minél többet éltem az emberek között, annál jobban megértettem őket. Nem mintha valami tiszteletre, vagy szeretetreméltó faj lennének. Engem nem tévesztenek meg az apró kis eredményeik, a művészetük, a harci eszközeik. Én az égben szárnyaltam, míg ők barlangokban laktak és a föld férgeit ették. De az utóbbi harminc évben világosan megértettem a kitartást, amellyel hitvány kis életükbe kapaszkodnak. Ahogy képesek harcolni, lopni, hazudni, sőt egymást ölni is, mutatva azt, hogy bármit túlélnek bármi áron. Ez különbözteti meg őket a többi teremtménytől. Ám semmi kétség, az utolsó csótánynak is több köze van az emberekhez, mint egy angyalnak.” – Gábriel, Dominion

Gábriel az első évadban

Gábriel már a Légióban is jóval többnek mutatkozik, mint egy átlagos főgonosz, de a Dominionban nagyon emlékezetes monológok kapcsolódnak hozzá az első pillanattól. Aktívan bírálja az emberiséget, maróan cinikus, sokszor végletekbe menően kifigurázza a világ abszurditását (erre nagyon jó példa a puding iránti szenvedélye). Manipulatív, agresszív, és pontosan tudja, hogy irányítsa úgy az embereket, ahogy neki tetszik: William Whele abszolút bábbá válik a játszmájában, de kiderül, hogy a szektáján keresztül a város legfelsőbb köreibe is be tudott férkőzni. Az embereket lenézi, de ellenük szinte minden eszközt bevethetőnek tart… és a baj az, hogy általában nem téved. Akármilyen rosszindulatú tetteket hajt végre, valahányszor Mihállyal beszél, Gábriel általában nem hazugságokkal manipulálja, hanem pont az igazsággal… tudja, hogy mik az öccse érzékeny pontjai, és pontosan oda viszi be az ütést („Te csak annyit tudhatsz, hogy fajunk egy tagjával rosszul bánnak az emberek… akiket te úgy szeretsz, hogy árulóvá lettél értük”), de hasonlóan jól hinti el az információmorzsákat Alexnek (ő az, aki először beszél neki az Özönvízről), vagy akár Claire-nek (nem fenyegeti meg, de jelzi, hogy tud a terhességéről – ezzel abszolút sarokba szorítja). Mesteri manipulátor, igazából harcolni is viszonylag ritkán látjuk, de mégis hozzá fut össze a legtöbb szál.

Mihály és Gábriel Szodománál és Gomoránál

A háttértörténete neki is sokat megmagyaráz, különösen a Dávid flashback. Az Özönvíznél megtudjuk, hogy alapvetően mélyen törődött az emberekkel, és sok esetben Mihálytól védte őket. Szodománál és Gomoránál is, bár büntető szerepben érkezik, de alapvetően kerüli az agressziót, mikor meg kell ölnie egy embert, teljesen kétségbeesik. Az öccse mellett még abszolút ő a támogató és az empátia – a továbbiakban is kiderül, hogy az alapszemélyisége kifejezetten érzékeny. A nagy változást a Dávid történet hozza meg, aminek a kicsavarása az egyik személyes kedvencem, mert bár nagyon brutális, de ismét remekül illeszkedik a világ társadalomkritikus felhangjához. Ebben Gábriel fizikai alakot vesz fel, hogy felnevelje a kis Dávidot (gyakorlatilag átveszi Isai szerepét), akit nagy feladatra választottak ki: amikor eljön az idő, a kisfiú le is győzi Góliátot, ám az eredeti történettel ellentétben (ahol ezután Saul udvarába kerül, és később Izrael második királya lesz) itt rövidesen meghal. Saul féltékeny a szeretetre, amit a néptől kap, és félti tőle a hatalmát, így kilöki az ablakon, a helyére pedig egy utcagyereket állít, akit úgy irányíthat, ahogy akar. Gábriel ekkor csalódik az emberekben, a gyászt nem tudja feldolgozni, és kollektíven elítéli őket Dávid sorsáért, Mihály pedig bár próbál mellette maradni, de nem képes igazán átérezni a helyzetét és vigaszt nyújtani, így visszahúzni sem. A történetnek ad egy plusz sötétséget, hogy rengeteg „árnyképe” megjelenik a fő szálon is, mikor David Whele meggyilkolja Bixby-t, megfenyegeti Alexet… láthatjuk, hogy a hataloméhes emberek ugyanolyan végletekig képesek elmenni a bibliai időkben, mint a jelenben.

Azonban érdemes megjegyezni, hogy bár ebben a történetben gyökerezik az, hogy Gábriel a fő antagonistává válik, ez a kulcsa a visszatérésének is. Mihály és Alex kapcsolata nagyon hasonlít az övére Dáviddal, az öccsét pedig szereti, így amikor felismeri, hogy az angyalnak ugyanakkora fájdalom lenne elveszíteni a fiút, mint annak idején neki volt, képes visszalépni. A történet végére köztük még nem jön helyre minden, Lyrae tettei miatt (Gábriel szemébe csöppent a sötétségtől) ténylegesen az antagonista szerepből csak a második évad legvégén szabadul ki (ekkor Mihály felhasználja, hogy Lucifer az adósa lett, mert nem ölte meg a múltban: törlesztésként Gábriel megmentését kéri). A kasza miatt így sajnos, ténylegesen a jó oldalon küzdeni nem igazán látjuk, de én személy szerint ezzel együtt is az egyik legizgalmasabb figurának tartom a sorozatban.

Claire Riesen – negatív karakterfejlődés, és a jól kezelt női karakterek

„Kettőnknek volt egy közös álmunk. Jobb élet Vegában. Én annyi lehetőséget adtam, hogy csatlakozzon, de maga csak hazudott és kijátszott engem. […] Elvesztettem a babámat. És egy kegyetlen háborút kell megvívnom. Ártatlan életek vesznek el, csak maga miatt.” – Claire Zoe-nak a Dominionban

A Dominion egy további nagy erőssége volt, hogy rengeteg, nagyon összetett női karaktert vonultatott fel. Voltak harcos angyalok, mint Noma vagy Uriel, befolyásos politikusok, erkölcsileg flexibilis tudósok, lázadó vezetők… nem mind szimpatikusak, és nem mind korrektek, de általában nagyon jól megírtak. Claire talán a legfontosabb közülük, két évadon keresztül nagy hatása van a cselekményre, és rengeteget változik: szinte rá sem lehet ismerni a sorozat végére, és ez nem teljesen pozitív.

Claire és William Whele (Luke Allen-Gale)
A sorozatban egyébként Claire ruhatárára is érdemes figyelni:
ahogy fehérről vörösre, és sötétebb színekre vált, nagyon kifejező

Claire ismét egy jó példa a világ mocskára. Amikor először találkozunk vele, burokban nevelt hercegnő. Noha ő is a poszt-apokaliptikus világban kénytelen felnőni, mint Alex, de vele ellentétben alig lát valamit a tényleges problémákból. Jólét veszi körül, tanítónő, aki néha adakozik, a legvallásosabb karakterek egyike, aki teljes meggyőződéssel hisz mind Mihályban, mind a próféciában. Az apja elkényezteti, és láthatóan még az Alexszel való kapcsolatának is alapot szolgáltat, hogy Claire egyszerűen igényli, hogy az élete tündérmese legyen, hogy legyen egy tiltott szerelme a jóképű fiatal katonával. Aztán fokozatosan, az első évadban töredezni kezd a burok.

Claire sorban kapja a pofonokat, kénytelen átvenni a vezetést a városban, belekényszerítik egy politikai házasságba, az apjáról kiderül, hogy hazudik neki, és egy feketeszemű szeretőt tart, idővel a szerelme eltűnik, a legjobb barátja elárulja, és teljesen magára marad a politikai káosz közepén. Alkalmazkodni pedig akkor kezd, mikor Arika, a helenai királynő a szárnyai alá veszi.

Claire, miután lelövi Zoe-t

Arikáról még írni fogok, de a nő egyike a legokosabb, és legkegyetlenebb karaktereknek: ahogy Claire tanulni kezd tőle, ő is egyenesen elindul a lejtőn. Egyre okosabb lesz, egyre biztosabb kézzel irányítja a városát, és távolítja el a politikai ellenfeleit, de egyre többet ad fel az erkölcsi tartásából is: ketten tervezik meg David Whele lejáratását, egy idő után már a szeme sem rebben, ha lábon kell lőni valakit, hogy kiszedjen belőle egy információt, amikor pedig elvetél miatta, és a város teljes káoszba zuhan, a lázadók vezetőjét, Zoe-t is habozás nélkül megöli. Arika természetesen kihasználja őt is, de a hatása erős felette: Claire valamennyire érzékeli, hogy nem alakíthat ki tényleges bizalmat a nővel, de egyelőre kénytelen támaszkodni rá. És itt jön be még egy karakter, aki egyben megmenti a lányt attól, hogy teljesen negatív legyen a fejlődése, ez pedig Gates Foley.

Gates sajnos keveset szerepel, így róla magáról nem is tudnék hosszan írni, de egyértelműen az egyik leggerincesebb figura. Mérnök, zseniális agya van, és kissé bogaras is néha, de nagyon tisztán lát, és erős a lelkiismerete. Azután ismerkedik meg Claire-rel, hogy Alex eltűnik, és kezdettől kölcsönösen támogató a kapcsolatuk: Gates tudja, mikor legyen humoros, mikor nyújtson csak lelki támogatást, és mikor kell aktívan lépnie. Később Claire-rel egymásba is szeretnek, és innentől a férfi egy folyamatos pajzsot jelent: felismeri, és kimondja Arika manipulációit, képes effektíven szembeszállni vele, és ajánl alternatívákat. Claire-t tiszteli annyira, hogy kommunikáljon vele, és hagyja, hogy a lány hozza meg a döntést, de próbálja fogni a kezét, és megakadályozni, hogy teljesen lecsússzon. A halála az évad végén ugyan tragikus, de egyrészt, tökéletesen illeszkedik ahhoz, ahogy élt, másrészt pedig a szerepét betöltötte.

Arika és David Whele – Következmény nélkül?

„- Vezér akarok lenni, de nem így! Embertelen vagy!
- Ahogy te is. Ártatlanokat öltél. Meg akartad öletni Claire-t. Belevitted Zoe-t a háborúba. Hagytad meghalni a saját fiadat a sivatagban.” – David Whele önmagával beszélget a látomásában

Arikát és Davidet érdemes együtt említeni, mert az útjuk nagyon hasonló. Mindketten manipulatív politikusok, akik abszolút függői a hatalomnak, bárkit és bármit odadobnak, ha az kell, hogy megtarthassák. Arika habozás nélkül lefekszik egy férfivel, hogy előrébb jusson, hajlandó valakit átverni, vagy teljesen összetörni, David a gyilkosságtól sem riad vissza. Mindketten okosak, mindketten tudják úgy irányítani a körülöttük lévő embereket, és azok érzéseit, hogy ők jöjjenek ki belőle a legjobban, de teljesen elembertelenednek.

Arika (Shivani Ghai) a Rose nevű feketeszeművel
(Inge Beckmann)

Mindkettejükre igaz, ismét, hogy van hátterük, nem „azért gonoszok, mert csak”… Arikáról kiderül, hogy már az apokalipszis előtt is nehéz helyzetben volt, az anyja súlyos skizofréniája miatt sosem volt igazából biztonságérzete, és nem is igazán támaszkodhatott rá, az apját pedig az apokalipszis alatt a szeme láttára ölték meg. David a teljes családját veszítette el akkor, kivéve a legkisebb fiát, aki viszont pont rosszkor sírt fel, és miatta találtak rájuk az angyalok. Korábban elmondják, hogy televíziós igehirdető volt, és mélyen hitt: az apokalipszis alatt viszont mind Istenben, mind az emberekben elvesztette a hitét. Ugyanakkor a háttér ide vagy oda, Arika és David átlépnek határokat, amikre már nincs bocsánat. Ők azok, akik teljes mértékben azon a véleményen vannak, hogy ezen a világon már bármit meg lehet tenni, és meg is teszik.

David esetén még érdemes megemlíteni a fiát, Williamet, aki egyértelmű áldozata az apja hatalommániájának: a férfi tulajdonképpen az egész első évadban, folyamatosan megalázza. William ugyan csatlakozik Gábriel szektájához, de ott is egyértelmű a célja… erősnek akarja érezni magát, lázadni, vezetővé válni valahol, mert a nyilvános életében ezt David befolyása ellehetetleníti. Hiába az egyház feje (Hercegprímás) a férfi ezt a státuszát is csak a saját céljaira használja. A fiúnak láthatóan tényleg tetszik Claire, de a kényszerházasság miatt nehéz helyzetbe kerül: az apja itt is, ahelyett, hogy támogatást adna, ismét összetöri az önbizalmát. Az első évad végén, mikor William a szekta miatt bajba kerül, akkor is kiviszi a sivatagba, és csak egy pisztolyt és némi élelmet ad neki… a fiú pedig bár túlél, és visszatér, de teljesen elvesztette a józan eszét.

David Whele (Anthony Head) a látomásban

Végül mind David, mind Arika története a második évad tizenegyedik részében kap egy fordulatot: itt, mikor elszabadul a sötétség, két erősen eltérő, de hasonló üzenetű látomást kapnak. Arika a saját tetteit éli át az áldozat szemszögéből, és ezáltal szembesül a saját embertelenségével, David pedig önmagával beszélget: a látomásbeli énje azonban már egy feketeszemű, aki úgy véli az emberség minden maradéka visszatartja, hogy igazán hatalmassá váljon. Amikor Alex összetöri az urnát, mindketten megmenekülnek, de egyben mindketten meg is változnak: Arika kijelenti, hogy már csak haza akar menni, és Davidnek is kész segítséget nyújtani, felismerve, hogy mennyire hasonló és mennyire sötét utat jártak be… a férfi pedig egyrészt végre felelősséget vállal a fia sorsáért, és aktívan védeni kezdi a várost, másrészt kész lenne feláldozni magát, hogy megmentse a nőt.

A probléma sajnos esetükben is a kasza: végignézhettük, ahogy lassan eljutottak a felismerésig, de azt már nem láthatjuk, hogy ez a hatás tartós lesz-e, és mivé válnak ezután ezek a karakterek.

„Nem ítélhetjük meg az embert csak hibái, tévedései alapján. Nem veszíthetjük el a reményt. Az idő mindig begyógyítja a sebeket.” – Mihály, Dominion

Uriel (Katrine De Candole) és Mihály

A többi karakterről sajnos már nem tudok teljes részeket írni, egyetlen okból: ez pedig a kasza. Rengeteg figura van, aki nagyon sokat változott a két évad alatt, de ahhoz, hogy a motivációik rendesen kibomoljanak, még kellett volna több idő. Személy szerint Urielt és Nomát mindenképp be akartam foglalni az elemzésbe, Noma a második évad egyik főbb szereplője is, aki gyakorlatilag végigkíséri Alexet… de az áruló szerepe, az, hogy hogyan és miért képez ellenpontot Mihály teljes önzetlenségével az ő döntése, nehezen kifejthető úgy, hogy az árulásról magáról csak annyit tudunk, hogy megtörtént. Uriel esetén ugyan ott volt a teljes első évad, és a második elején meg is hal, de egy kulcsfontosságú kapcsolata, az, hogy Rafael ikertestvére, egyáltalán nem kap kifejtést, mert Rafaelt egyelőre csak emlegették (annyit tudtunk meg róla, hogy a racionalitás, és a hűvös intelligencia megtestesítője a négy arkangyal között, nőként jelenik meg, és ő kapta Istentől a Próféciát, amit Mihály követett). Nincs köztük dinamika, nem látunk flashbackeket, és ezáltal nem csak a negyedik arkangyal, de sok szempontból Uriel is nagyon sok kérdést hagy. De még folytathatnám a sort, Lyrae, Lucifer, Edward Riesen, Laurel… mindegyikük érdekes karakter, akiknek az alaptörténetét és motivációit elég szépen lefektették, de egyikükről sincs még elég információ ahhoz, hogy ebből komplex elemzést lehessen összerakni, és én pont ezért sajnálom, hogy a Dominion lezáratlanul maradt.

Konklúzió

„Gyerekként anyám minden este figyelmeztetett, hogy tárjam fel a szívem az Úr előtt, mert ő jóságos, könyörületes és igazságos. Minden megváltozott pár évvel később, mikor apám elhagyott minket, és anyám egyedül nevelt fel az öcsémmel együtt egy kis faluban a Mohabe sivatag szélén. Soha többé nem beszélt könyörületes Istenről. Csak egy jövendölést emlegetett, arról a korról, mikor a világ sötétségbe borul, és döntés születik az emberiség sorsáról. Egy este minden bátorságomat összeszedtem, és megkérdeztem anyámat, miért változott meg az Isten? És miért haragszik olyan nagyon gyermekeire? ’Nem tudom’, mondta, és megigazította a takarómat. Talán csak belefáradt a sok hazugságba.” – Charlie, Légió

(Forrás)

Akkor végülis miről szól a Légió és a Dominion? Véleményem szerint elég sok dologról.

Egyrészt, van egy szatirikus vonulata, bemutat egy furcsa, disztópikus világot, amiben minden szinten, minden helyen nehéz túlélni, változatos okokból. Boncolgat sok társadalmi kérdést, a hatalom örök problémáját, hogy meddig megy el az ember azért, hogy megszerezze és megtartsa, hogy hogy válnak az átlagemberek eszközökké és áldozatokká a náluk erősebbek kezében, időközben pedig azért vissza-visszacsatol, nevet a saját abszurdabb elemein, részben oldva a hangulatot, részben viszont pont mélyítve a sötétséget ezáltal.

Másrészt érdekes moralitásjáték. Egy világban, ahol megszűnt a misztikum, ahol ténnyé válnak a dolgok, amik korábban hitkérdések voltak, és ahol az emberek tényleg úgy élnek, hogy meggyőződésük, nincs következmény, nem lesz, aki büntet, érdemes-e még választani a „jót”? Van-e bármi, ami ösztönzi az embert, hogy hallgasson a lelkiismeretére, vagy teljes lesz a káosz, és mindenki egymás torkának ugrik?

És a harmadik dolog, ami szerintem nagyon erős aspektusa a Dominionnak, az az, ahogy a kapcsolatokat ábrázolja: hogy a szeretet, legyen az szerelem, barátság, egy testvéri kapcsolat, vagy egy apa és egy fiú köteléke, de mindenképp egy motivációs erő, ami sokszor visszahúz a lejtőről, és megerősít abban, hogy kitarts az elveid mellett akkor is, ha sokszor nehéz, és drágán kell fizetni érte.

Így pedig kicsit hasonló a konklúzióm, mint anno a Krisztus utolsó megkísértésénél, vagy akár a Driftersnél… az, ahogy a sorozat használja a keresztény szimbolikát, bár fura, és mélyen vallásos embereket akár zavarhat is, de az üzenete nem rossz, és nem sértő. A moralitásjáték része végső soron a „helyes cselekedetet” helyezi mindenek felé, azt mondja ki, hogy te hozd meg a döntést, és ne azon agyalj, hogy ki mit mond, mit vár el, van-e vallási szöveg, törvény, vagy valamilyen transzcendens lény, aminek meg kell felelni. Ez pedig ismételten, szerintem értékes és elgondolkodtató, bárki számára.

Még egyszer boldog karácsonyt kívánok minden kedves olvasómnak, és hamarosan újra jelentkezem:

Valentine Wiggin