A két oldal
A Drifters világának konfliktusa elég összetett, olyan szempontból, hogy a dark fantasy világ, ahová bedobják a hőseinket, már önmagában elég sok problémát hordoz. A tündék szélsőségesen elnyomottak, az asszonyaikat elrabolják, az íjkészítést és használatot tiltják nekik, a földeken kell dolgozniuk megfizethetetlen adók terhe mellett. A törpöket a bányákban dolgoztatják, és halálra éheztetik, az alsóbbrendű szörnyeket még csak értelmes lénynek sem tekintik. Az emberek totális hatalmat gyakorolnak, olyan borzalmas eszközökkel, hogy gyakorlatilag egyik fő oldal sem támogatja őket, a birodalom jóformán mindenkinek ellensége. Ezek a belső konfliktusok alapozzák meg, hogy a két szembenálló csoportunk felépüljön, mert a hadseregek, a szövetségek a világon belül formálódnak, és az erkölcsi szintekre is ezeken az itt megjelenő karakterekhez és népcsoportokhoz való viszony világít rá a legtisztábban. A Drifters fantáziavilága és annak lakói mondhatni egy játékteret, egy díszletet biztosítanak a mélyebb, átfogóbb konfliktus kibontásához.
 |
| Murasaki és Easy, a két szembenálló fél "bábmesterei" |
Ez pedig a Drifterek és az Endek harca. A Drifterek, köztük a főhős Toyohisa maga is, történelmi személyek, akiket kiragadtak a haláluk előtti pillanatból – jellemzően elszenvedtek valamilyen csapást, hiszen halálközeli állapotba kerültek, de a trauma nem töri meg őket, és ami még lényegesebb, hogy nem ütközik a jellemükkel. Olyan helyzetben halnak meg, amire valamilyen szinten számíthattak, az életük indokolta, a sorsuk végig a saját kezükben volt. Átkerülve a világba, stabil személyiségek maradnak, a jellemük, értékrendjük nem változik, a döntéseiket alapvetően tudatosan hozzák. Különleges képességekre nem tesznek szert, de azok a tulajdonságok, amik életükben sikeressé tették őket, megmaradnak, és előnyükre válnak a harcban. A Drifterek halálukkor egy Murasaki nevű férfivel találkoznak, egy fehér folyosón, aminek mentén végig ajtók sorakoznak – Murasakiról nem sokat tudunk, azon kívül, hogy ránézésre egy fáradt irodai munkás, akinek az újságjában mindig a Drifter világban történt események olvashatók, örökké dohányzik, és valahányszor megjelenik az ellentétpárja, az Endeket felügyelő Easy, az íróasztalánál megáll az általa hozott sötétség.
 |
Toyohisa érkezése Murasaki folyosójára - érdemes megfigyelni,
hogy az ajtók különbözőek, de a történetben mindig a kőajtón
mennek át a szereplők. |
Az Endek ellenben tragikus halált haltak. A lényeg itt sem az, hogy mennyire fájdalmas volt, vagy mennyire fiatalon érte őket, hanem az, hogy drasztikusan ütközött a személyiségükkel. A végletesen becsületes igazságtalan halált hal, aki Isten nevében cselekedett, az egyház küldi máglyára… a karaktereknél még kifejtem, de a kulcs mindenképp ez az ütközés. Az Endek értékrendje és személyisége torzul. A jellemük alapja megmarad, az az erény, amivel a haláluk ütközött, nem vész el, de egy vadabb és sötétebb szemléletmód épül köré. A Drifterekkel ellentétben nekik még némi mágia is jut – az élettörténetük, a személyiségük, vagy a haláluk alapján kapnak valamilyen képességet, amely (kiegészülve a destruktív természettel) iszonyú ellenfelekké teszi őket. Murasakihoz hasonlóan őket is fogadja valaki haláluk pillanatában, ez Easy, aki ránézésre fiatal lány. A folyosója teljesen fekete, az ajtóknak csak fényes sziluettjeit látjuk, amikor pedig megjelenik egy halálnál (például Jeanne d’Arcnak a máglyán), jellemzően fenyegető, kísértő figurának tűnik. A viselkedése meglepően gyerekes, rendszeresen gúnyolja Murasakit, mind az Endekre, mind a Drifterekre csak játékszerekként tekint.
A Drifterek – „Azokat, akik a másik világból kerültek ide, és szerették magukat és az életet, úgy hívjuk, Vándorok.”
Vagyis nézzük először a főhős gárdát. Itt is, és az Endeknél is - hacsak nem nagyon ismert karakterről van szó – mindig tartok majd egy kis történelmi gyorstalpalót, hogy szabadon hivatkozhassak az eseményekre, később, ha úgy adódik, akár a popkultúrára.
Shimazu Toyohisa – „Nem tudom, hol vagyok, és mi történik! Nem tudom, álom ez, vagy valóság! Nem tudok semmit, úgyhogy nincs más választásom, mint menni előre!”
Toyohisa történelmileg egy viszonylag kevéssé ismert, de nagyon karakteres személyiség (mindenkinek ajánlom, hogy pillantsatok rá a
wikipédia oldalára, mert szerintem fenomenálisan szórakoztató kis bekezdés). 1570-ben született, és 1600-ban halt meg, a Sekigaharai Csatában (ez az anime első jelenete) – röviden érdemes megemlíteni, hogy erősen függött a nagybátyjától, az ő vezetése alatt szolgált, sőt, amikor meggondolatlanul rárontott az ellenfélre, akkor is ő mentette meg. Toyohisára a kevés rendelkezésre álló információ alapján tökéletesen igaz, ami az animés énjére – bátor, karizmatikus, tehetséges kardforgató volt, azonban a taktikai lépései hagytak kívánnivalót maguk után.
 |
| Toyohisa a sorozat elején |
És Toyohisa önmagában elég életképtelen lenne a Driftersben is – mindig ő az, aki előre megy, a beszédei fellelkesítik az embereket, sőt még akkor is tud hatni az őt körülvevőkre, ha azok egy szavát sem értik, azonban jellemzően muszáj, hogy ott álljon a háta mögött a fő trió másik két tagja, Nobunaga és Yoichi, adva némi józan racionalitást a lendületéhez. Tulajdonképpen a meggondolatlansága vezet ahhoz is, hogy vezető szerepbe kerüljön – Nobunaga helyett középre ül, mikor lázadást szítanak a tündék között, szimbolikusan elfogadva a tisztséget. Ez az alapszemélyiség első látásra tipikus shounen főhősnek mutatná, de ahogy haladunk előre a történetben, Toyohisa megcsillogtatja jónéhány olyan tulajdonságát, ami roppant egyedi, és igazán szerethető személyiséggé teszi.
Eleve érdemes megemlíteni, hogy a jellemének kulcseleme, hogy már-már sztereotípiába hajlóan japán. Toyohisa büszke, becsületes, sziklaszilárd elvei vannak (például amikor Jeanne d’Arc-kal kerül szembe, és a nő habozás nélkül végezne vele, akkor sem hajlandó megölni – kijelenti, hogy „abban nincs dicsőség, ha fejét veszi egy asszonynak”. Később is, a „nem bántok nőket” elv mellett mindenkivel szemben kiáll, összeszólalkozik Seimei-jel, sőt, ha bármilyen nőkkel szembeni erőszakot lát, pusztítóan dühös lesz). Ugyanakkor vérszomjas (egy ponton már humoros, mennyire megszállottja annak, hogy fejeket vágjon le), a bátorsága már-már ostobaságba hajlik, maximálisan tiszteli, egyszerre kötelességnek és jognak tartja a bosszút, az egyéni életet pedig száz százalékban a közösség érdeke alá rendeli. Ő az is, aki a nyugatias jellegű fantáziavilágon a legtöbbet panaszkodik – az agyára megy, hogy senki nem ért japánul (a második epizódban egy embert azzal az indokkal öl meg, hogy nem érti, amit mond), mikor egyszer páncélt kell húznia, idegesen ecseteli, hogy milyen meleg és kényelmetlen, és fel nem tudja fogni, a csatát vesztett várúr miért nem hajlandó felvágni a hasát.
 |
| Toyohisa bosszúra tanítja az tündéket |
Azonban Toyohisa – meglepő kontrasztot mutatva ezzel az elvakultan japán szemlélettel – egészen véletlenszerű pillanatokban rendkívül lényeglátó, és mondhatjuk, hogy rugalmas figurává válik. Ha az értékrendjében ütközést tapasztal, az nem tépelődéshez és tehetetlenséghez vezet nála, hanem jellemzően azonnal rangsorolja az indokokat, átgondolja a helyzetet, és lehetőség szerint módosítja a körülményeket, hogy összesimuljanak a szándékaival. Erre nagyon jó példa a második epizódban már említett japántudás probléma. A katona, akit azzal az indokkal öl meg, hogy nem érti, amit mond, két tünde kisfiút üldöz – akik ugyanúgy nem tudnak egy szót se Toyohisa anyanyelvén, mit ő. Nobunaga megjegyzi, hogy a korábbi kijelentése alapján velük is végeznie kéne, a főhős értékrendjének viszont lényeges pontja, hogy ártatlanokat nem bánt – megoldásként (kissé agresszíven) megtanítja a tündéknek a „segítség” szót, ezzel áthidalva a problémát. Az egyik jelenetben közli egy társával, hogy becstelenség levágni egy fegyvertelen katonát – de nem sokkal később látja, ahogy egy csapat őr tünde nőket erőszakol meg (természetesen fegyvertelenül). A jelenet után azonnal felülírja az álláspontját, és kijelenti, hogy „az lenne szégyen, ha nem darabolná fel ezeket a szarevőket”. Alapvetően ragaszkodik a becsületességhez, de felismeri annak tényét, hogy háborúban ez nem mindig opció („Nem becsültelek alá. Egyszer sem. Ez egy csata. Minden eszközt meg fogok ragadni a győzelem érdekében.”) – így győzhetik le a fináléban Hijikatát.
Ez a bizonyos fináléban vívott párbaj egyébként rengeteget mutat a főhős személyiségéből. Amikor Hijikata először megjelenik, ahhoz képest, hogy ellentétes oldalon vannak, Toyohisa meglepően pozitívan viszonyul hozzá – tisztelettel, sőt szinte örömmel üdvözli. Lelkesen kérdezi, hogy ő is szamuráj-e, egy pillanatra mintha még azt is elfelejtené, hogy le akarta fejezni. Majd, mikor a másik abszolút ellenségesen viselkedik vele, először nem támad, hanem kérdez, és felelősséget vállal („Ennyire gyűlölöd a Shimazu klánt? Kizakibaru, Mimikawa, Okitanawate, Hetzugigawa, Sekigahara... vagy a koreai invázió áldozata vagy? Több dolog nem jut eszembe!”). Nagyon hamar rádöbben, hogy a magyarázatot a leszármazottainak tettei jelentik („A külsőd azt sugallja, nem az én korom szülötte vagy. Értem már! Miféle szörnyűséget műveltek veled a leszármazottaim?”). Innentől többet nem kérdez, nem kommunikál, de a kijelentései nagyon éles kontrasztot alkotnak Hijikatáéval – míg az utóbbi folyamatosan a múltról, az elszenvedett sérelmekről beszél, valamint általánosít, addig Toyohisa minden pillanatban aktualizál, folyton utalva rá, hogy a küzdelmük a jelenben van, és kettejük között zajlik, ami az egész harc káosza mellett egy meglepően józan hozzáállás. Az egyik legerősebb monológjában elképesztő önreflexiót is mutat: Önmagát úgy írja le, mint egy „törtető senkiházi”, aki valóban tehetséges hadvezérek, a nagybátyja, vagy aktuálisan Nobunaga erejével jut egyre előrébb.
Oda Nobunaga – „Az igazság, hogy nincs meg bennem az, ami a királyt királlyá teszi. Régen úgy hittem, az embereket a hatalom és a félelem irányítja. Azonban az emberi szív nem így működik, ezért buktam el. Elvesztegettem mind az ötven évet, amit eddig leéltem. A régi életemben, mikor elárultak és hátba támadtak a templomnál az első ember, akire gyanakodtam, a saját fiam volt… de végül kiderült, hogy ő is meghalt, velem együtt, nem sokkal később. Egy ilyen megkeseredett vénségből nem lehet király.”
 |
Egy népszerű ábrázolás Oda Nobunagáról
|
Oda Nobunaga, ellentétben Toyohisával nagyon híres személy japán történelemben. A főhőshöz hasonlóan a Sengoku korszakban élt, 1534-ben született, és 1582-ben halt meg. Korának egyik legnagyobb hadvezéreként tartották számon, lényegében az egész életét háborúskodással töltötte, és kikövezte az utat egyik leghűségesebb követőjének, Toyotomi Hideyoshinak, aki a halála után uralma alá hajtotta egész Japánt. Gyerek és fiatalkorában azt mondják, bizarr viselkedéséről volt híres (ez melléknevet is szerzett neki), és meglepően nyitott szemléletű ember lehetett – érdeklődött az országba akkoriban épp csak behozott tűzfegyverek iránt, és probléma nélkül barátkozott rangban, származásban alatta állókkal. Az apja temetésén annyira megbotránkoztatóan viselkedett, hogy egy időben a családja is elpártolt tőle, és bár ő volt a hivatalos örökös, inkább a testvérét támogatták. Mikor az Oda családban komolyabb belső viszály indult, Nobunaga nagyon hatékonyan ragadta magához a hatalmat, 1559-re sem az Odák között, sem a tartományban nem maradt ellensége. Az elkövetkező évtizedekben sorozatban ért el katonai sikereket (ha ezeket kifejteném, erről szólna az egész elemzés, nem a Driftersről, de – bár sokkal hosszabb, mint Toyohisáé – itt is figyelmébe ajánlom mindenkinek a
wikicikket, mert Nobunaga is egy érdekes személyiség volt, akiről érdemes bővebben olvasni). A halálát végül egy összeesküvés okozta, amikor éppen Csúgokuba tartott, hogy asszisztáljon az erősítést kérő Hashiba Hideyoshinak a Takamatsu kastély ostrománál. Ekkor megállt a Honnouji-templomnál, ahol az egyik korábbi szövetségese, Akechi Mitsuhide puccsot hajtott végre. A hivatalos történelmi információk szerint Nobunaga először harcra kényszerült, majd, miután elvesztette a csatát, rákényszerült, hogy szeppukut kövessen el (ebben a leghűségesebb tanítványa követte a példáját – Toyohisa először vele keveri össze Yoichit). A Drifters itt egy kicsit élt a művészi szabadság lehetőségével, a szeppuku témája nem kerül elő, csak annyit tudunk, hogy Nobunaga rejtélyes módon eltűnt a templomból az összeesküvés után.
A sorozatban Nobunaga egyértelműen a legnagyobb taktikus a Drifterek között, a főszereplő triónk esze – egyben pedig az a karakter, aki miatt nagyon komoly problémákba ütköztem a Drifter-End ellentét meghatározásánál. Nobunaga bizonyos szempontból az egyik legtragikusabb halált halta a megjelenő figurák közül, hiszen elárulták – hozzá képest Hijikata halála az Endek közül (akiről még majd írok) nem is tűnik olyan nagy dolognak. Ennek ellenére Nobu nem csak, hogy Drifter, de egy kifejezetten stabil személyiségű, racionális figura – vannak megbillenései, látjuk rajta, hogy fájt neki az árulás, de nem gyülemlik fel benne tényleges, pusztító düh vagy gyűlölet.
 |
| Nobunaga a Driftersben |
Lényegében ő maga adja meg a magyarázatot – noha a halála alapvetően tragikus, de egyáltalán nem ütközik azzal, ahogy élt. A történelemben is tudni, számos merényletet kíséreltek meg ellene, és nagy hatalmú, sikeres, de rendkívül megosztó személyiség volt. Többször visszautal a Honnouji-incidensre, a saját érzéseire, de általában elemző szemmel kezeli, levonja a tanulságokat. Önmagáról is tudja, hogy intrikus, és nem éppen tiszta személyiség – Toyohisa mellett úgy látja a szerepét, mint az az ember, aki „a piszkos munkát végzi”, hogy a vezető az „igazság harcosa” maradhasson. Láthatóan tisztában van azzal, hogy az életének csak egy reális kimenete lehetett, és az az, ami történt – komikus, de egyben nagyon komoly pillanat, mikor a főszereplő kijelenti, hogy ő nem akar átélni egy hasonló árulást, és megjegyzi, hogy Nobunaga bár okos, de „nem lát bele az emberek szívébe”. Ekkor Nobu hosszan elkezdi ecsetelni, hogy hányszor árulták el, és mennyire megszokta már.
A történelmi személyről leírtakhoz hasonlóan a Drifters Nobunagája is néhol már abszurdan bolondos rengeteget lehet nevetni a megszólalásain, az interakcióin a fő trió másik két tagjával, igazából ez a jellegzetesen zakkant stílusa az, ami szerethetővé teszi. Egyedi, de hatékony ötleteinek is sokszor ez a forrása – a legjobb példa talán, amikor először az víz ihatatlanná tételére használ ürüléket, majd rövidesen abba mártja a nyilakat, végül puskaport csinál belőle, és már az egész csapata szörnyülködik a dolgon. Irreálisan képes lelkesedni a lőfegyverekért, úgy általában, van egyfajta játékosság a jellemében, aminek részben a történelmi háttér is rávilágít a sötét oldalára.
 |
| Nobunaga és Hannibál |
Nobunaga ugyanis abszolút a saját világában él. Nyilvánvalóan törődik Toyohisával és Yoichivel, beszél, vezet, tervez, és ahogy korábban is írtam, elképesztően racionális, de mégis egyfajta lencsén keresztül nézi a világot. Történelmileg is igaz, hogy sokszor megbotránkoztatóan viselkedett, és itt is, az ürülékes eseten túl, ő az, aki szegény Olminu-t (a varázsló lányt, aki a csapathoz csapódik, és mondhatni a fanservice karakterünk), nemes egyszerűséggel Csöcsinu-nak nevezi, és bár ez elsőre egy ízléstelen viccnek tűnik, később látható – egyszerűen nem érzékeli, hogy amit mond, az sértő. Egyébként hasonló helyzetekkel szembesül pl. Saint-Germainnal is, akinek szintén gondolkodás nélkül és cenzúrázatlanul mondja meg a véleményét. A csatákat játéknak, kihívásnak tekinti, semmi erkölcsi traumát nem jelent számára, amikor a végső harcban a Hijikata által vezetett hadseregre rágyújtja az épületet, brutálisan lemészárolva őket. Személy szerint úgy gondolom, erre az elszigetelődésre a valóságtól utal a tény, hogy Nobunaga rendszeresen áttöri a negyedik falat (vagyis erős utalást tesz rá, hogy tisztában van vele, fiktív karakter). Egyszer elejti, hogy „ő az a karakter, aki a háttérből irányít”, máskor, mikor Toyohisa rákérdez, mikor lett ő a vezér, kijelenti, hogy „az előző részben egy jelenetben középre ült”. A negyedik fal áttörése esetében nem tűnik plot elemnek, vagy szuperképességnek (ellentétben mondjuk a leghíresebb negyedik fal törő Deadpoollal, vagy az egyik személyes kedvencemmel a Dragon Age játékok Cole-jával), szimbólumként viszont remekül működik. Ha valaki fiktív karakter, a tettei felett nincs hatalma, és nincs felelőssége. A harcoknak nincs tétje, minden az írón múlik – Nobunaga a negyedik fal áttörésével jelzi, hogy nem vállal felelősséget, ami egyébként érdekes ellentét Toyohisával.
Nobunagára egyben, feltételezhetően vár egy komoly konfliktus a második évadban, hiszen a tizenkettedik rész egyik utolsó jelenete, amikor Mitsuhide megjelenik Endként, és csatlakozik a Fekete Királyhoz – van pár személyes teóriám, hogy milyen irányba megy majd ez a szál, és erősen összefüggnek ezzel az utolsó bekezdéssel, de mivel Mitsuhide karakteréről eddig tényleg csak a wikipédia szolgáltatott számomra információkat, ezért ezzel most inkább nem húzom az időt.
Nasu Suketaka Yoichi – „És akkor hirtelen közölte, hogy ’lődd le azt a legyezőt!’ Nem volt semmi értelme, esélyem sem volt eltalálni… azt hitte, hogy mindjárt lelövök egy szerencsétlen tengerészt…”
 |
Kép a történelmi Nasu no Yoichi híres lövéséről
|
Yoichi valahol a fő trió másik két tagja között áll ismertség tekintetében. Több évszázaddal a másik két főhős előtt élt, 1169 és 1232 között, a Genpei-háború idején, és igazán híressé a Yashinaka ütközet tette – az idézet is erre utal. A Heike Monogatari c. eposz szerint az ellenséges Taira klán tagjai kiraktak egy legyezőt az egyik hajójukra, és gúnyolni kezdték a Minamoto harcosokat, hogy lőjék le. Az anekdota szerint Yoichi lóháton, a vízben állt, és a hajó maga is mozgott, de mégis egy lövéssel eltalálta a legyezőt.
Yoichivel kapcsolatban még viszonylag sok a kérdés, a történetszálát lényegében csak érintettük, így jóval kevesebbet tudok írni róla, mint a másik két főszereplőről. De talán a legfeltűnőbb elem, hogy az életkora drasztikusan eltér a történelmi adatok szerintitől – hiszen elméletileg hatvannégy éves volt, amikor meghalt, a Driftersben pedig tizenkilenc éves fiatalemberként látjuk. Erre magyarázatot még nem kaptunk (Yoichi alig beszél a múltjáról, az egyetlen konkrétumot, ami megint a kiemelt idézet, akkor kapjuk, mikor a törpökkel lerészegedik), de személyes teóriám a történelmi adatok alapján, hogy a dolognak ahhoz lesz köze, hogy egy a Genpei-háború emlékére tartott ceremónia közben halt meg. Az életkorával kapcsolatban csak kétszer tesz megjegyzéseket, egyszer, mikor Toyohisa és Nobunaga is kijelentik, hogy egyikük harminc, a másikuk ötven éves (ekkor Yoichi roppant büszke rá, hogy ő csak tizenkilenc), a másik pedig, mikor magáról a történelmi korról beszélnek, amiből jöttek – ekkor annyit mond, hogy „akkora feneket kerítenek tíz vagy ötven évnek”, és rövidesen ráébreszti Toyohisát, hogy messze ő jött a legrégebbről. Konkrét kijelentés arról, hogy mikor halt meg, nincs.
 |
| Yoichi a Driftersben |
Yoichi jellemében ott vannak bizonyos japános és szamuráj elemek, de sokszor ezek is inkább humoros töltetet kapnak – például látjuk, hogy az íjásztudására nagyon érzékeny, amikor a tündék természetes tehetséggel ráéreznek olyasmire, ami neki rengeteg gyakorlást igényelt, azonnal felkapja az íját, és addig lövi a tábla közepébe a nyilakat, mindig kettéhasítva az előző vesszőt, amíg már a bocsánatáért könyörögnek. Egyébként viszont általában dominál, hogy kamaszosan laza, nagyon könnyen barátkozik (a tündéknek kezdetben tanára, hamarosan pedig gyakorlatilag főnöke lesz, de, ahogy korábban említettem, minden probléma nélkül leissza magát a törpökkel), és bizonyos szempontból összetartó elem a fő trión belül – bár Toyohisa és Nobunaga sokkal nagyobb lendülettel viszik előre a cselekményt, de Yoichi az, aki szétugrasztja őket kezdetben, mikor a főhős még teljesen összezavarodott, és nem hisz el semmit, később megtudjuk, ő tanult nyelvet, az is látványos, hogy ő őrködik, mikor Nobunagával a várromban bujkálnak. Nem mutat átfogó szemléletmódot, sem kezdeményezőkészséget, de egy nagyon erősen szupportív figura.
A fő konfliktus, érzelmi és fizikai szinten is a Genpei-háborúhoz kapcsolódik esetében. Büszke bár az íjásztudására, de a legendás lövésre úgy emlékszik, mint valamire, amire kényszerítették, és felidézi, hogy félt attól, hogy egy tengerészt talál el. A csaták után rendszeresen eszébe jut Yoshitsune, aki szintén Drifter, de jellemzően az Endekkel látjuk, és minden ilyen „látomásban” manipulatív, megalázó, rosszindulatú megjegyzéseket tesz, („Szégyenletes. Szégyenletesen harcoltál Yoichi. Ez elfogadhatatlan.”, „Emlékszel még, mit műveltél a háborúban? Egy vicc vagy!”) Yoichi pedig elszántan bizonygatja, hogy már nem követi, már nem számítanak neki a parancsai, de láthatóan minden esetben nagyon mélyen érinti, amit hall. A kapcsolatról azonban sok nem derül ki, tényleges interakcióba nem kerülnek a karakterek, úgyhogy Yoichi mélyebb elemzése még a második évadra vár.
Abe no Seimei – "Aztán az a férfi kinyitott egy ajtót... és az volt az a pillanat, amikor Vándorrá váltam. Aztán rájöttem, hogy... mi az igazi célom. A csillagok fürkészése és túlvilági teremtmények hajszolása helyett...az a feladatom, hogy elpusztítsam a Kitaszítottakat."
 |
A Vajákos (feltételezhetően Seimei) a Mononoke animében.
A megjelenítése jó eséllyel hatott a Driftersre. |
Abe no Seimei ismételten egy elég híres, és sok feldolgozást megért történelmi alak. Seimei onmyoji volt (ez valahol az asztrológus, az ördögűző, a természettudós, és még pár okkult tudományág keverékét takarja), a császári udvarban szolgált (maga a Seimei is a császártól kapott felvett név – a Driftersben gyakran használja az Abe no Haruakirát, ami viszont nem Seimei eredeti neve (azt máig nem tudni), hanem csak a kanjik egy másik olvasata. Rengeteg legenda és anekdota született róla, ezek közé tartozott, hogy félig kitsune volt, hogy varázsló volt, jóstehetséggel bírt. A halála után szentélyt emeltek neki. A popkultúrában is igen kedvelt alak, egyik személyes kedvenc feldolgozásom a figurájáról a Mononoke c. anime – itt ugyan nem mondják ki a nevét (Medicine Sellerként, magyar fordításban Vajákosként szerepel), de számos, kisebb-nagyobb utalást tesznek rá, hogy a karakter valójában Seimei. Ezt az animét azért is akartam megemlíteni, mert valószínű, hogy Seimei Drifterses verziójára is gyakorolt egy kis hatást a Mononoke: A karaktert mindkét történetben Sakurai Takahiro szólaltatja meg, és ugyanabban a jellegzetes beszédstílusban, vagyis meglehetősen lassan, felesleges, rosszul időzített szünetekkel beszélnek.
 |
| Seimei az Octo Rend vezetőjeként a Driftersben |
Bizonyos szempontból Seimei popkulturális népszerűségére ironikusan rá is játszik a történet. A történet első felében csak néha jelenik meg, a főszereplő gárdától távol, manipulátorként. Van saját csapata, a világ varázslóit gyűjti össze, és létrehozza az Octo Rendet azzal a céllal, hogy összegyűjtse a Driftereket, és a segítségükkel leszámolhassanak az Endekkel. Alapvetően határozott, karizmatikus, talpraesett személyiség, némi ravaszsággal, az emberei tisztelik is. Az eszközeiben (például a pecsétekben, amiket használ, vagy az Octo Rend szimbólumában) elrejtették még extra történelmi utalásként az ötágú csillagot, ami a jelképe volt. Olminu, a varázslónő, aki a fő trióhoz csatlakozik, ugyancsak Seimei egyik embere, tehát jó okkal várjuk, hogy valami epikus történik majd, amikor ez a karakter belép a cselekmény fő szálába.
Amit várhatunk, mert Seimei tökéletesen képtelen fenntartani a tekintélyét a főszereplők mellett. Toyohisa a nevére sem emlékszik, és nagyon hamar konfliktusba is kerülnek az Endek kapcsán (említett módon a főszereplő nem hajlandó megölni Jeanne d’Arcot), sőt, nyíltan elkezdi sértegetni (Olminu vigasztalóan jegyzi meg, hogy ha „egy ilyen beszólás padlóra küldi, nem sokáig húzza majd mellettük). Nobunaga alapvetően tiszteletteljesen viselkedik Seimeijel, és bocsánatot is kér Toyohisa viselkedése miatt, de látványosan elveszi tőle az irányítást – például azzal, hogy rádöbbenti, Olminu bár eredetileg megfigyelőként érkezett hozzájuk, már egyértelműen az ő kéréseiket teljesíti. Seimei valahányszor filozofálni próbál, értelmezni a főszereplők szemléletét, vagy egyszerűen átvinni a saját álláspontját – miszerint az Endeket válogatás nélkül el kell pusztítani – megszakítják, megzavarják, megsértik, és végső soron egyértelművé válik, számára is, hogy régen nem ő a főnök. Olminu bár a csapattal marad, és kialakul egy szövetség, de maga a karakter diszkréten kivonul a cselekményből, a továbbiakban tényleg csak cameókra látjuk, mikor segíti a fő triót és seregüket – ez pedig éles kontrasztot képez azzal, hogy ez a figura a legtöbb történetben, ahol megjelenik, főhős.
Hannibál Barkasz – „Ezt az embert, még ha ezer évig élnél, sem tudnád legyőzni. […] Róma senki támadása alatt nem rengett meg annyira, mint az övé alatt!”
 |
Szobor Hannibálról
|
Kicsit átevezünk európai vizekre, így talán már több ismerős arc lesz. Hannibál Barkasz pun hadvezér volt, a második pun háború legismertebb vezére. Gyakorlatilag Róma kapujáig jutott, elfoglalva egész Észak-Itáliát, még azzal a hatalmas veszteséggel is, amit az Alpokon való átkeléskor elszenvedett („Hannibal ante portas!” vagyis „Hannibál a kapuk előtt!” híres idézet a második pun háborúk idejéből). A Cannae-i csatában bevetett taktikáját a mai napig zseniálisnak tartják – Hannibál itt alkalmazott módszereivel csak később, az ekkor vesztes oldalon harcoló (és Driftersben szintén fontos szerepet kapó) Scipio Africanus tudott lépést tartani. A pun háborúban a vereséget végül a Rómaiak halogató taktikája okozta, és Scipio visszatérése Hispániából, aki az elutasított békefeltételek után a zamai csatában döntő győzelmet aratott. Hannibál egy darabig bujdosott (ekkor is aratott kisebb katonai sikereket), de mikor a rómaiak a kiadatását kérték, megmérgezte magát, így sosem került a kezükbe.
 |
| Hannibál a Driftersben |
Egyrészt felhívom a figyelmet az öngyilkosság témájára a Driftersben, mert a másik öngyilkossággal meghalt karakterről nem tudok teljes elemzést írni, hiszen fizikailag nem is jelenik meg, de mindenképp akartam tenni róla egy említést. Az öngyilkosság a Driftersben megismert karakterek esetén egyfajta menekülési út – szégyen, megaláztatás, felelősségrevonás tudatos elkerülése. A tudatosság miatt nem áll fenn az értékütközés, az irónia esete, ezért öngyilkos karakterünk is csak a Drifterek között van. Ez már szépen rámutat, hogy pontosan mennyire kifacsart, és mennyire nem fekete-fehér ez a két oldal. Hannibál esetén mondhatjuk, hogy ha a Rómaiak kezébe kerül, a halála jó eséllyel az Endekre jellemzően ironikus lett volna. Az öngyilkossággal ezt megelőzte, nem került római kézbe, a haláláról ő döntött, és Drifter lett. Ugyanakkor a másik öngyilkos Drifter, akire utalás történik, Hitler – rá ismét igaz, hogy megelőzte a felelősségre vonást, megelőzte, hogy tényleg durva halált haljon, de a cselekedetei Drifterként is mutatják, hogy a két oldal nem a jó és a rossz. Hitler építi fel az emberi birodalmat (Olminu megjegyzi, hogy olyan volt, mintha tehetsége lenne ahhoz, hogy uszítsa a népet), az ő befolyása kényszeríti rabszolgasorba a törpöket és a tündéket, az ideológia, amivel mindkét oldal drasztikusan szembehelyezkedik (és ami erős párhuzamot mutat a náci Németországgal) tőle származik. Ezáltal az öngyilkosságra is egy indirekt negatív reflexiót ad (ellentétben a klasszikus japán szemlélettel, nem állítja helyre a becsületet, nem teszi semmissé az életben elkövetett negatív cselekedeteket), de nem ítéli el közvetlenül az öngyilkost.
Másrészt, Hannibálra fókuszálva a Driftersben egy nagyon furcsa karaktert láthatunk. A pun hadvezér valóban a halála időpontjának megfelelő életkorral jelenik meg, a hatvanas éveiben jár, sokszor össze-vissza beszél, az is előfordul, hogy bevizel. Amíg Scipio – akivel egy nagyon jópofa frenemy kapcsolatuk van – mellette áll, az elméje alapvetően tiszta, amikor azonban egy támadás során őt elhagyják, látszólag annyira szenilissé válik, hogy Nobunaga csak „málnás papónak” nevezi.
 |
| Scipio és Hannibál egyik verekedése |
Hamarosan azonban kiderül, hogy a viselkedése dacára Hannibál igenis észnél van. Először még lehet véletlenszerűnek gondolni azokat az elejtett megjegyzéseit, amik abszurditásuk dacára újra és újra valamilyen taktikai ötletet adnak Nobunagának, a végső csatában viszont már elég egyértelmű, hogy ezek a kijelentések szándékosak. Ekkor a Hijikata által vezetett sereg szétszóródik az utcákon, és a főszereplők kis hada nem tud velük mit kezdeni – Hannibál ekkor a földre szór egy csomó málnát, és kijelenti, hogy az „összeset szét kell nyomni”, majd egy helyre tereli őket, és rájuk hasal, közölve, hogy „így könnyebben szétnyomhatja őket, és az ízük is jobb”. Ezzel már egyértelműen utal az ellenség egy összeterelésére, és az ottani megsemmisítő csapásra, amiből az említett épületégetés lesz. Korábban, a viselkedése dacára Scipio teljes tisztelettel beszél róla, ő mondja ki a kiemelt idézetet is – bár ellenfelek, de tökéletesen tisztában van azzal, hogy Hannibál mennyire intelligens figura. A szenilitás maga is utalhat valamilyen szinten a két karakter kapcsolatára, hiszen mindkettejük élettörténetét meghatározta a másikkal vívott harc, az kapcsolja őket a saját világukhoz, és ez különösen igaz Hannibálra, akinek a pun háború előtt és után is minden cselekedete valamilyen formában kötődött a római hadjárathoz. Onnantól, hogy ez elvész, Hannibál kicsit kiesik a világból, nem tud ugyanúgy kapcsolatot teremteni.
Scipio Africanus – „Miért, miért, miért kell végigjárnom ezt a poklot, miután megmentettem Rómát?”
Scipio, ahogy említettem, Hannibál ellenfele, a római hadvezér, aki kezdetben több vesztes csatában küzdött ellene, de végső soron az egyetlen lett, aki le tudta győzni. Béketárgyalásokat is folytattak Hannibállal, de nem tudtak megegyezni, így a fiatalabb hadvezér végül legyőzte karthagói seregeket, és jóval szigorúbb békét kényszerített ki, Róma ünnepelt hőse lett – felajánlották neki az életreszóló dictatori, illetve az életreszóló consuli rangot, de mindkettőt elutasította, ugyanakkor viselt censori, consuli, és princeps senatusi rangot is a politikai színtéren. A halála előtti években megkísérelték politikailag támadni, sikkasztással, megvesztegethetőséggel vádolták, de megnyerte a pereskedéseket, és később, a sértésekre azzal felelt, hogy elsorolta az érdemeit (az anekdota szerint ez olyan hosszú ideig tartott, hogy közben beesteledett). Tiberius Gracchus ezután arra biztatta a szenátust, hogy ne próbálják felújítani a vádakat. A győzelem ellenére Scipio elvonult, és a hátralévő életéről nem sokat tudni… békésen élt, és a halálának pontos időpontja és körülményei is ismeretlenek.
 |
| Scipio Butch Cassidyékkel, és Hannibállal |
Scipio személyiségéről, történelmileg, Hannibálhoz hasonlóan nem sokat tudni, de az érdemeinek sorolásáról szóló anekdotához remekül passzol, hogy a Driftersben is rendkívül büszke mind magára, mind Rómára (mikor találkozik Kanno Naoshival, a második világháborús japán pilótával, aki mélyen gyűlöli az olaszokat a békekötés miatt, először azt hiszi, elérzékenyült a város említésére, meg is jegyzi, hogy „nem csoda, hogy így reagál dicső hazája nevére!”). Ezt a büszkeséget, és azonosulást a nemzettel az is hangsúlyozza, hogy Toyohisa mellett ő a másik, aki nem csak rengetegszer utal a régi életére, de kifejezi az idegességét azzal kapcsolatban, hogy mennyire más a Drifters világa („Vissza akarok menni Rómába!”, „Attól mert Africanus a nevem, nem szeretem Afrikát!”, „Mitől ilyen mérges ez a primitív barbár?”) Alapvetően intelligens, szofisztikált figura, aki állandó veszekedésük dacára tiszteli Hannibált, és hajlandó kiállni mellette – személyes sértésként éli meg, ha valaki rosszat mond rá. Mindketten elismerést kapnak Abe no Seimeitől és a varázslóktól is, ezt bizonyítja, hogy amikor a Fekete Király hadai megjelennek az Északi Falnál, Seimei azonnal megpróbálja rávenni az embereket, hogy adják át a vezetést a két Drifternek.
A története kissé félbevágódik, mikor odakeveredik Kanno Naoshihoz és a farkasemberekhez (tekintve, hogy ezt a szálat épp csak érintjük az első évadban), de minden valószínűség szerint a jövőben még bőven lesz szerepe.
Butch Cassidy és Sundance Kid – „Ahová mi megyünk, nincs holnap. A Vad Banda csak a mának él. De nem bánnám, ha cigivel a számban tenném.”
 |
Butch Cassidy (Paul Newman) és Sundance Kid
(Robert Redford) az 1969-es filmben |
Robert LeRoy Parker, ismertebb nevén Butch Cassidy amerikai bankrabló volt az 1800-as években, és a mai napig a western egyik legnagyobb ikonja – ismételten egy popkulturálisan is népszerű figuráról beszélünk. Sundance Kid, eredeti nevén Harry Alonzo Longabaugh a társa volt, és sok feldolgozásban is együtt jelennek meg (például az 1969-es Butch Cassidy és a Sundance Kölyök c. filmben). Butch Cassidy 1896-ban alapította meg a „Vad Bandát” ami hozzá hasonló bűnözőkből, jellemzően közeli barátaiból állt – az egyik nagyobb rablás után csatlakozott hozzájuk Sundance Kid, aki a banda széthullása után Cassidyvel tartott Dél-Amerikába menekülésekor is. Feltételezhetően itt haltak meg egy fegyveres összecsapáskor, mikor megkísérelték letartóztatni őket – a haláluk körülménye azonban ködös, mai napig nem bizonyították, hogy a sírjukban ők fekszenek.
Butch Cassidy-ről és a Vad Bandáról, bár sikeres bűnözők voltak, sok érdekes történet is szól – a lövésztudásukon túl nagyon jó taktikusokként ismerték őket, és Cassidy maga például azt mondják, lehetőség szerint nem alkalmazott erőszakot, a rablásain kívül csendes, kifejezetten kellemes természetű embernek mutatkozott. Valószínűleg ez alapozta meg, hogy a popkultúra előszeretettel ábrázolja egyfajta Robin Hood karakterként, erősen romantizálva. A képre rásegít az is, hogy a Sundance Kiddel a haláluk kifejezetten hősiesnek hat – Bolíviában sokszoros túlerővel szálltak szembe.
 |
| Butch Cassidy és Sundance Kid a Driftersben |
A Driftersnél igazából még nem derült ki, hogy mennyire erősen hatott a popkulturális kép a megjelenítésükre – nem mutatják őket kifejezetten Robin Hood jellegű figuráknak, de kifejezetten erőszakosnak sem. A két bandita lényegében sodródik a cselekményben, ha konfrontációra kényszerülnek, reagálnak, benne vannak a balhéban, segítenek menekülni is a többi Drifternek, ha megszorulnak. Seimei láthatóan tisztában van a jelenlétükkel, a képességeikkel, említi, hogy a segítségüket is kérte, sőt, végül velük együtt megy el. Butch Cassidy később láthatóan csodálja Nobunagát, mikor rádöbben, hogy a japán hadvezér puskaport gyártott („Olyan csodálatos dolgokról beszéltél, mint a fegyverkészítés! Ha összejön valami, gondolj ránk!”), de konkrét érdekeket nem fogalmaznak meg. A barátságuk egyértelmű, elárul valamit, hogy Scipiót és Hannibált még tudtam külön elemezni, ők azonban annyira egy szerves egészet alkotnak a történetben, hogy egymás nélkül írni sem nagyon lehet róluk. Ahogy a kiemelt idézetben szerepel, napról napra élnek, és az aktuális szituációban döntenek.
Saint-Germain – „Egyszer láttam egy embert, akinek olyan szemei voltak, mint neked. Nem ismertem, és nem értettem azt se, hogy miről beszél. De az az ember puskaporral töltött meg egy teáskannát, és meghalt a robbanásban. Olyan volt, mint egy szörnyeteg.”
Saint-Germain alkimista, herbalista, kémikus, diplomata, feltaláló, költő, zeneszerző, festő, orvos, látnok és okkultista volt a 18. században. A valódi személyazonosságáról nem sokat tudni, és rengeteg anekdota kapcsolódik hozzá – azt mondják, számos előző élete volt, egyesek szerint II. Rákóczi Ferenc fia, mások szerint II. Károly spanyol király özvegyének fia, sőt vannak, akik úgy gondolják ő az a „bolygó zsidó” akit egy legenda szerint Jézus megátkozott a Golgotára menet, így életben kell maradnia az utolsó ítéletig. (Ebben a történetben Jézus az ő háza előtt megpihent a kereszttel, ő pedig elkezdte sürgetni, hogy menjen már tovább. A válasz erre az volt, hogy „Én megyek, de te addig várakozol majd, míg én újra el nem jövök.”) Saját korában is megosztó személyiség volt, egyesek örök életű bölcsnek, mások egyszerű csalónak gondolták. Rendszeresen az arisztokrata társaságok középpontjába került, és annyi nyelven beszélt, hogy bármelyik országba ment, bennszülöttként fogadták. Rózsakeresztes és szabadkőműves mester volt, sokan ma is felemelkedett mesterként tartják számon. A halála – az őt övező rengeteg titok miatt nem is meglepő módon – teljes rejtély, nem tudjuk, mi lett a sorsa.
 |
| Saint-Germain két kísérőjével a Driftersben |
A Drifters Saint-Germain-jára igaz, hogy látványosan többet tud, mint amit kimond. Mindig a győztes oldal pártját fogja, és ugyanúgy bedolgozza magát Hitler birodalmába, mint a főhősök csapatába. Amikor alkimista kell, ott van, mint alkimista, amikor hadsereg kell, hoz hadsereget. Láthatóan tud Murasakiról és Easy-ről, többször bosszankodik valamely lépésük következménye miatt („Az az idióta Murasaki. Mi a fenét műveltél már megint? Ez kész katasztrófa lesz, te barom!”). Rajta kívül hasonló ismereteket csak Minamoto no Yoshitsune, Yoichi volt parancsnoka mutat, de belőle jóval kevesebbet látunk. Gazdag és befolyásos, a város kapujában sem állítják meg, mert minden katona fél, hogy következménye lesz, és az is igaz, hogy állandóan a középpontban van – teljesen elvetemült a stílusa, de ha nem akarja, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az arisztokráciát a zsebében tartja, amikor puccsot hajt végre az emberi birodalomban, már alig akad, aki ellene szavazna – az ellenzékének pedig csak mosolyogva jegyzi meg, hogy „komolyan azt hitték, hogy nem készült fel?” A Drifters előtti életéről gyakorlatilag nem beszél, nem mondja el, honnan jött, mit csinált, a nevének is egy alakváltozatát használja (Saint-Germi). Kimondják, hogy egyike azoknak, akik legrégebben kerültek át – Nobunagának egyszer meg is jegyzi, hogy „évszázadok óta nem látott ilyen tekintetet”, nyíltan kimondva, hogy többszáz éves. Gyakorlatilag minden más Driftert felismer, arra is utalnak, hogy Raszputyinnal már voltak találkozásai („Saint-Germi gróf! Régen ugyanazt akartuk mindketten.”).
A történelemtől erősen eltérő módon félelmetesen ripacs (két szolgája „Hercegnőnek” szólítja, ő maga is általában élénken gesztikulál, nyafkán beszél), nőiesen öltözködik, a hadseregét kizárólag meleg férfiakból állítja össze (később úgy hivatkozik rájuk, mint a „Thébai Szent Seregre” – ez nem valószínű, tekintve, hogy ebben az esetben minden tagja Drifter lenne, de az egyértelmű, hogy azt a mintát követte… a Thébai Szent Sereg tagjai homoszexuális párok voltak, hogy erősebb legyen köztük az összetartás). Toyohisa abszolút nem képes kezelni (az egyetlen komolyabb reakciója rá, hogy „sok ember akad ebben a világban, akinek nem tudja megállapítani a nemét”), Nobunaga piszkálja, gúnyneveket aggat rá, de egy pont után csak fáradtan legyint a húzásaira… Saint-Germaint nagyon könnyű leírni komikus közjátéknak, de közben megőrzi, sőt, kiterjeszti a befolyását és bizonyos szinten független marad az egész csapattól. Nincs veszítenivalója, és kézben tartja az eseményeket egy olyan trió mellett, akik az önmagát hivatásos manipulátorként kezelő Abe no Seimeit egy rész alatt leüldözték a színpadról.
Kanno Naoshi – „Mi a szarér’ lovagolsz egy sárkányon, te barom?”
Az utolsó Drifterünkkel, aki kap egy teljes karakterelemzést, kicsit visszatérünk Japánba, de egy másik korba. Kanno Naoshi a II. világháború egyik híres japán pilótája volt – egy időben csatlakozni akart a Kamikazékhoz, de a kérését megtagadták, mert túl értékesnek találták ahhoz, hogy így veszítsék el. Lázadó természete dacára végig elismerték, egy repülőraj parancsnoka lett, és végül egy csatában, egy robbanás után eltűnt – posztumusz előléptették hadnaggyá, de a holttestét sosem találták meg.
 |
| Kanno Naoshi a Driftersben |
Kanno Naoshi a Driftersben még kis szerepet kapott, de a lázadó, rugalmas természet megnyilvánul… már csak abban is, hogy minden helyzetet képes lereagálni, ha káromkodhat eleget. Nem esik pánikba a sárkánylovasoktól, a farkasemberek istenükké választják, és lényegében fel sem fogja, mi történik körülötte, de kezdeti konfliktusuk dacára az első évad végének utolsó jelenetei azt mutatják, végül egészen jól megtalálta a közös hangot Scipióval is. Egyben ő az, aki rámutat arra, hogy Murasaki és Easy milyen hirtelenséggel képesek bedobálni az új embereket a játéktérre: Naoshi egy csata közepén jelenik meg a repülőjével, a környezete először azt sem tudja, End vagy Drifter… mindezt közvetlenül azután, hogy Easy egy csettintéssel felhívta Murasaki figyelmét a Fekete Király sikereire.
Az eddig ismertetett karaktereken kívül még van néhány Drifterünk (a sokat emlegetett Yoshitsune, vagy Yamaguchi Tamon, aki szintén második világháborús japán katona volt, de még csak egy-egy jelenetre ugrott be a hajójával, és egyáltalán nem lépett interakcióba más karakterekkel), de róluk már nem tudnék érdemlegesen írni, úgyhogy az elemzésükkel meg kell várni a második évadot. Helyette evezzünk kicsit sötétebb vizekre, és jöjjön az antagonista szekció.
Az Endek – „Őket a félelem táplálja, amit a világra szabadítanak. Nem tudom, milyen szörnyűség történt velük földi életük során, de megvetnek és gyűlölnek mindent. Az életükben elszenvedett mérhetetlen fájdalom eltorzította a lelküket.”
Ahogy a bevezetésben is említettem, az Endek ironikus halált halt, megkeseredett, torzult értékrendű figurák, akik gondolkodás nélkül, élesen szembehelyezkednek a főhős gárdával… azonban egymás között meglepően normális, sőt, akár kifejezetten szép, támogató jeleneteik is akadnak, sokszor megérthetőek, és szánnivalóak – de nézzünk is rájuk mélyebben!
Jeanne d’Arc – „Mit tudsz te rólam? Én Franciahonért harcoltam! Krisztusért harcoltam! A hitemért harcoltam! Hogy is érthetnéd ezt?”
 |
| Jeanne d'Arc (Milla Jovovich) az 1999-es filmben |
Jeanne d’Arc-ot szerintem már sokan ismerik, a popkultúra is felkarolta, és a francia történelem egyik leghíresebb alakja – más néven Szent Johannának, vagy orléans-i szűznek is szokták nevezni. A Százéves Háború idején ő vezette a felszabadító harcot az angolok ellen, kezdetben férfiruhában, majd a nemét is felvállalva. Egyszerű parasztlányként született, de látomásai voltak, amelyekben a szentek arra buzdították, űzze ki az angolokat – később azt mondta, harcai során is támogatták hasonló jelenések. Hadvezérként példátlan sikereket ért el, szembefordult a franciák óvatos stratégiájával, és trónra segítette VII. Károlyt. Később az angolok elfogták, de francia egyházi bíróság ítélte eretnekség vádjával máglyahalálra. A per felújításakor elismerték ártatlanságát, és 1920-ban szentté avatták.
 |
| Jeanne d'Arc a Driftersben |
A Drifters Jeanne d’Arcja talán a legagresszívebb karakter az Endek között, de egyben az is, akinek az idáig vezető útjából a legtöbbet látunk. A képessége a máglyahalálra játszik rá – bármit fel tud gyújtani pusztán a tudata erejével. Nem kommunikál, nem vitatkozik, ha a Fekete Királytól azt a parancsot kapja, hogy öljön meg valakit, akkor gondolkodás nélkül megteszi. Toyohisa, aki maga sem egy nagy stratéga, kiemeli, hogy „bár ért a mágiához, de csekély harci tapasztalata van, zöldfülű” – ez egyszerre utalhat arra, hogy Jeanne d’Arc nagyon fiatalon halt meg, tizenkilenc éves korában égették el, így igazából esélye sem volt tapasztalatot szerezni, arra, hogy bár rendkívüli katonai sikereket ért el, de az elszántsága, kiállása sokkal nagyobb szerepet kapott ebben, mint a stratégiája (sokszor súlyosan meg is sérült a csaták során), és arra, hogy Endként különösen minden megfontoltságot elveszít. A vereségére nem reflektál, nem próbálja megérteni, azonnal csak a bosszúra gondol Gilles de Rais miatt. A Fekete Királyhoz abszolút ragaszkodik, Toyohisával többször közli, hogy parancsra cselekszik („Ti vagytok az egyetlenek, akik a Fekete Király útjában álltok!”), ami, különösen, ha a Fekete Király feltételezett kilétét nézzük (amiről még írok majd) nagyon erős párhuzamot képez azzal, hogy a flashbackekben, sőt, a történelmi adatok alapján is rendszeresen kijelentette, hogy ő csak isteni parancsot követett. Szintén nagyon éles a kontrasztja Hijikatával, aki soha nem hivatkozik a Fekete Királyra csata közben.
Jeanne d’Arc Enddé válását is végignézzük, a máglyán látja először Easy-t, mikor a kétségbeesése mindent felülír („Boszorkány? Én? Értetek harcoltam! Franciaországért! Isten nevében tettem mindezt!”, erre Easy szavai: „Jöjj velem! Itt már magadra maradtál.”). A halálának emléke élénken él benne, mikor Toyohisa a kútba dobja, felidézi, hogy „jobban vágyott a vízre, mint a mennyek kincsére”, és amikor a képességét használja, olyan, mintha égett sebek jelennének meg rajta.
Gilles de Rais – „A Szűz nem mehetett a mennyországba. Máglyán égették el, mint eretneket, és mint boszorkányt, és ezért lelke a pokolba szállt. Esküszöm, követni foglak még oda is. Annyi vérszomjas és aljas bűnt fogok elkövetni, hogy oda kerüljek. Várj meg a pokolban, Jeanne!”
 |
Elterjedt ábrázolás Gilles de Rais-ről
|
Gilles de Rais bár nagyon erősen kapcsolódik Jeanne d’Archoz, de sokkal durvább eset. Ha megnézzük az életrajzát, rendkívül visszataszító figura rajzolódik ki - 40-600 áldozata volt, a világtörténelem egyik első sorozatgyilkosaként tartják számon. Az áldozatai jellemzően nők és gyerekek, de több brutális erőszakot is elkövetett, állítólag a fekete mágia iránt is érdeklődött. Ő ihlette a Kékszakállú herceg vára c. mesét (sőt, egyesek szerint a Drakulát is), ami elég sokat elárul róla. Az életét lényegében két részre lehet osztani – először Jeanne d’Arc mellett harcolva vált híressé, vele volt a legtöbb nagy csatájában, és vele együtt ismerték el, részt vett VII. Károly koronázásán is. Az orléans-i szűz halálát követően azonban megkezdődtek a gyilkosságai. Végül kivégezték, két segédjével együtt, és minthogy a tárgyalásán megtagadta az együttműködést az egyház kiátkozta.
Gilles de Rais-vel kapcsolatban nagyon sok teória született. (Ma már – bármilyen szégyenteljes – jelentek meg cikkek, amik szinte teljes mértékben felmentik, mondván, hogy csak szóbeli bizonyíték volt a tetteire.) A Drifters nem ehhez nyúl, hanem egy kevéssé elterjedt elméletet vesz elő. A popkultúra többször foglalkozik azt a gondolattal, hogy Gilles szerelmes volt Jeanne d’Arcba (egyes animék is értelmezik így a karakterét – én még nem láttam egyiket sem, de a Fate/Zero-t, és a Makai Ouji: Devils and Realist-et találtam példának), feltehetően azért, mert az együtt töltött éveik során többször is megmentette. Vannak olyan cikkek és feldolgozások, amelyek azt feltételezik, hogy a nő máglyahalálát úgy élte meg, mint Isten elfordulását tőlük. A Drifters egyértelműen ezt a vonulatot viszi tovább, ahogy az idézetben is kiemeltem – Gilles de Rais-t úgy ábrázolja, mint aki a gyilkosságait azzal a megfontolt szándékkal követte el, hogy követhesse Jeanne-t a pokolba.
 |
| Gilles de Rais a Driftersben |
Éppen ezért Gilles egy zavaróan megszánható karakter a sorozatban. Míg a valódi figuráról elég olvasni pár oldalt, hogy teljes undort váltson ki az emberből, a Driftersben megjelenített változat bár az Endekre jellemzően pusztítóan erőszakos, de feltétel nélkül hűséges, láthatóan tényleg szereti, és kérdés nélkül követi Jeanne-t – a hűsége olyan erős, hogy érte harcolva hal meg, kijelentve, hogy „ezúttal megelőzi a túlvilágon”. Jeanne is ragaszkodik hozzá, ahogy az ő elemzésénél említettem, miután a férfi sóvá vált, bosszút fogad Toyohisa ellen. Gilles halála a mi világunkban önmagában nem ironikus, hiszen iszonyú bűnökért iszonyú módon végezték ki. Viszont, ha azt tekintjük, hogy az odavezető útja során végig tisztában volt a bűnei súlyával, és teljes tudatossággal azért követte el őket, hogy ne legyen jó ember, és ezáltal követhessen valakit, akire azóta szentként emlékezünk… akkor érezni azt a bizonyos ütközést, amit az Endekkel kapcsolatban emlegettem. Gilles képességei közé tartozik, hogy emberfeletti az ereje, és nagyon gyorsan regenerálódik, megjelenésében pedig észrevehető, hogy láncok vannak az egész testén – ezt sokféleképpen lehet értelmezni, én személy szerint úgy gondoltam, szimbolizálhatja mind a kötődését Jeanne d’Archoz, mind azt, hogy a sorsa jóval a halála előtt megpecsételődött, kvázi leláncolták a saját érzései és döntései.
Anasztaszija Nyikolajevna Romanova – „Azon a szerencsétlen parasztok nem értenek máshoz, csak egymás lemészárlásához a szaros kis szigetükön… Oroszhon mégis csatát veszít ellenük?”
Anasztáziát valószínűleg sokan ismerik, mert a popkultúrában elképesztően népszerű. Talán a leghíresebb feldolgozás róla az 1997-es „Anasztázia” c. rajzfilm, ami két Oscar jelölést is kapott. Anasztázia II. Miklós orosz cár legfiatalabb lánygyermeke volt, aki 1918-ban a Romanov mészárlás során hunyt el – először csak fogságba ejtették, majd lelőtték az egész családot, a lánygyermekeket pedig puskatussal agyonverték, miután a fűzőbe varrt ékszerek megvédték őket a golyóktól. Anasztáziáról sokáig úgy gondolták, túlélte a mészárlást (ez a központi témája az említett rajzfilmnek is), de ma már bizonyítottnak tekinthető, hogy a cári család minden tagja meghalt. A történelmi adatok szerint Anasztázia erősen ragaszkodott a családjához – közel állt három nővéréhez, és különösen az öccséhez, a cárevicshez, akinek vérzékenysége miatt került az udvarba Raszputyin.
 |
Anasztázia a Driftersben
|
Anasztázia halálának iróniája abban rejlik, hogy teljes passzív áldozat. A családja negyedik lánygyermekeként különleges jogai gyakorlatilag nem voltak, nem számított örökösnek, bizonyos szempontból csalódást keltett a születése mind a szüleiben, mind a népben. A halála nem azért történik, mert elkövetett valamit, hanem azért, mert tartozott egy családhoz, akiket egyébként szeretett, akikhez ragaszkodott. Egy pozitív kötelék egy brutális gyilkossághoz vezet. Anasztázia képessége a fagy – ez rájátszhat mind arra, hogy a polgári forradalom (a Romanovok számára a vég kezdete volt) február 23-án tört ki, mind az orosz éghajlatra, vagy kontrasztot akar mutatni azzal, hogy Anasztáziát végeredményben a szeretet vitte a sírba.
A sorozatban a legfiatalabb Romanovról viszonylag kevés derül ki. Látjuk, hogy az Endekkel törődik, Jeanne d’Arc ágya mellett ül, amíg fel nem épül (Raszputyin később azt is megjegyzi, hogy dühös azért, ahogy elbántak vele), de próbálja rejteni az érzéseit. Komolyan, büszkén, már-már arrogánsan beszél, az egész stílusában megjelenik a fagy. Raszputyinnal érdekes a kapcsolata – a valódi Anasztázia élete nagy részében csodálta a férfit, mert tudott enyhíteni vérzékeny öccse állapotán. Raszputyin tevékenysége azonban hosszú távon aláásta a család jóhírét, és valószínűleg katalizátora volt az eseményeknek… ezt pedig látjuk Anasztázián is. Raszputyin nyájasan viszonyul hozzá, és legtöbbször a nyomában van, de Anasztázia elzárkózik tőle, láthatóan ideges lesz, valahányszor a férfi beszélgetést kezdeményez vele.
Grigorij Raszputyin – „Ebben a dicsőséges pillanatban a mosoly lefagyott a bábmester arcáról…”
 |
| A valódi Raszputyin |
Raszputyint eredetileg utolsó előttiként akartam tárgyalni az Endek között, tekintve, hogy ő a rangra második, de végül arra jutottam, hogy mivel Hijikata lényegében az első évad főellensége, ezért megérdemli, hogy ő vigye el azt a helyet. Raszputyin így is épp elég rendhagyó alak lesz.
Grigorij Jefimovics Raszputyin orosz szerzetes volt, és kissé komikus módon a neve gyakorlatilag beszélőnév: Züllöttet, csavargót, szoknyavadászt jelent. Érdeklődött a miszticizmus, és az okkult tudományok iránt, és nagy befolyásra tett szert, mikor kiderült, hogy tünetileg képes kezelni a cárevics vérzékenységét. A korabeli nők rendkívül vonzónak találták (noha a fényképekről nem ez látszik), és közvetetten a Romanov dinasztia bukásának egyik okozójaként tartják számon, mivel, ahogy Anasztáziánál már említettem, aláásta a család jó hírnevét. Orgiákat szervezett, amiket mágikus szertartásoknak álcázott, vert, és megerőszakolt nőket, akiket bűnösnek talált, egy ponton a viselkedésével már felhívta magára az egyház figyelmét, akik már úgy vélték, Raszputyin „a Gonosz maga”. Több gyilkosságot kíséreltek meg ellene, és egy ponton megjósolta a cárnak, hogy az egyik merénylet sikeres lesz – ha a gyilkosa közrendű, a cári család túléli, ha nemes, minden tagja halott lesz két éven belül. A halála végül egészen abszurd – először ciános borral és süteménnyel próbálták megmérgezni, majd miután nem hatott rá, lelőtték, de onnan is felkelt. Mikor kiment az udvarra, további két nemessel találkozott, akik először rálőttek, majd botokkal próbálták agyonverni. Ez a kísérlet is sikertelen volt, így a folyóba dobták – elméletileg ekkor már meghalt, de még olyan teóriák is léteznek, hogy valójában csak a hamvasztás ölte meg.
 |
| Raszputyin a Driftersben |
Raszputyin esetén a legérdekesebb elem, hogy a Drifters semmi felmentést nem ad neki. Gilles de Rais undorító tetteket hajtott végre, de a sorozat egy olyan indoklást mesél el, és olyan figuraként festi le, hogy ha nem is értjük meg, és nem is bocsátjuk meg a bűneit, azért egy bizonyos szinten szánjuk azért, mert idáig jutott. Raszputyin esetén ez nem áll fenn – nem kapunk visszautalásokat, nem kapunk indoklást a tetteire, nem látjuk, hogy bármit megbánt volna. A sorozatban manipulatív, képmutató szinten nyájas, hízelgő, de rendkívül okos férfiként jelenik meg. A képessége is az, hogy távolról irányít valakit, nagyon jól rájátszva a manipulációkra, amiket életében elkövetett. A halála bár sok lépésben történik, és határozottan nem szép, de nincs ütközés. Nem volt törés, ami a lecsúszásához vezetett, nem voltak előjelei, egy gonosz cselekedeteket végrehajtó ember sötét halála volt, aminek ráadásul gyakorlatilag elébe ment (eleve nem kellett volna elmenni a fogadásra a ciános sütivel, és ha valakit kétszer próbálnak megölni, nem megy ki beszélgetni az udvarra…). Raszputyin racionális és higgadt, nyoma sincs benne az Endek pusztító agressziójának, ráadásul az antagonista csapat számos lépése mögött láthatóan ő az értelmi szerző (a végső csata elvesztése után bocsánatot kér a Fekete Királytől).
Saint Germainnal már említett módon láthatóan van némi közös múltjuk, és az erre való utalások kezdik erősebben sejtetni, hogy Raszputyin nem állt kezdettől az Endek mellett („Végül mégis End lettél?” kérdés). Ezt a továbbiakban nem bontják ki, de valóban, a karakter egyetlen tényleg Endekre jellemző tulajdonsága a manipulációs mágiája… és érdemes megjegyezni, hogy a Drifterek láthatóan tanulhatják a világ mágiáját, és az okkult iránti fogékonyság is megjelenik az új világban is. Abe no Seimei többször varázsol, a varázslók nagymesterüknek tartják, Saint-Germain már említett módon utal rá, hogy halhatatlan (bár nem derül ki, hogy ez a Drifterekre jellemző tulajdonság, vagy csak rá, az előtörténete erősen sejteti, hogy egyedi). Tehát feltételezhetjük, hogy Raszputyin akkor is bírhat hasonló képességekkel, ha nem End. Ez természetesen még teória, az igazság majd a további évadokból derülhet ki, de az antagonista szekció rangra másodikja jó eséllyel fontosabb figura, mint amilyennek egyelőre mutatkozott.
Hijikata Toshizo – „Gyűlöllek! Gyűlölök és megvetek mindenkit, aki a halál képébe mosolyog! Mintha csak azt vágnád a szemembe, hogy csak a Shimazuiak az igazi szamurájok!”
 |
A valódi Hijikatáról fennmaradt
leghíresebb kép |
Hijikatával valamilyen formában valószínűleg találkoztak már, akik régebb óta követik a munkáimat, mert a Shinsengumi meglehetősen gyakori vendég a blogomon. Lefordítottam egy musicalt, aminek ő volt a főhőse (Hakouoki Musical – Hijikata Toshizo-hen), és a
vizsgaidőszaki szamurájfilm ajánlómban is több olyan film akadt, ahol fontos mellékszereplő, vagy akár főszereplő (Shinsengumi!, Az utolsó kardvágás, Hakuouki, Tabu). Ha viszont valakit elkerültek ezek az írások, mindenképp érdemes tudni róla, hogy az 1860-as évek Japánjának egyik meghatározó alakjáról van szó. Alapítótagja, parancsnokhelyettese, majd parancsnoka volt a Shinsenguminak, amit legjobban egy roninokból álló önkéntes kiotói rendfenntartó szervezetként lehetne leírni, de legtöbb tagja (beleértve Hijikatát is, aki egy földműves család fia volt) nem született szamurájnak. A megítélésük meglehetősen vegyes, a mai napig – hatékonyan, de kegyetlenül fojtottak el mindenféle szervezkedést (a brutalitásuk miatt kapták a „Mibu farkasai” gúnynevet), a szabályzatuk (amiért elsősorban Hijikata felelt), híresen szigorú volt, a legkisebb gyávaságot vagy becstelenséget is szeppukuval büntették. Amikor 1868-ban ténylegesen kitört a harc a sógunpártiak és a császári sereg között, és a szamuráj létformát elkezdték teljesen felszámolni, a Shinsengumi végletekig kitartott a sógunátus mellett, egy-két túlélőt leszámítva a teljes vezérkara belehalt. Hijikata ebben az időszakban vette át a parancsnokságot, mikor az előző parancsnokot (aki fiatalkorától jó barátja volt) kivégezték. Az ellenállókkal egészen északra húzódott, itt részt vett a rövidéletű Ezói Köztársaság megalapításában, és gyakorlatilag haláláig védte Goryokaku erődjét – végül egy lovas roham során hátba lőtték, az elvesztése után egy héttel pedig lezárult a Boshin háború a sógunátus totális vereségével.
 |
| Hijikata Endként, a Fekete Király hadseregében |
Hijikata karakterének kulcseleme, hogy abszolút „fair-player”. Történelmileg is, ha az ember jobban megnézi az idézeteit, a cselekedeteit, látható, hogy egy nagyon erősen becsületfókuszú ember lehetett – mikor megkérdezték, a sógunátus melletti kitartását azzal indokolta, hogy „szégyenteljes volna, ha senki nem lenne hajlandó együtt halni a régi rendszerrel”. A halála ellenben igazságtalan, nem csak lelőtték (pedig a kard-puska ellentét sem egy kiegyensúlyozott harc), hanem hátulról kapta a lövést, a gyilkosának kiléte pedig máig ismeretlen… vagyis annak ellenére, hogy nem egy kifejezetten csúnya vég, nagyon is helye van az Endek között.
A személyiségének lényegében két oldala van. Az egyik maga a szamuráj értékrend kérdésére épül, a becsület, a bátorság témájára, ez határozza meg a konfliktusát Toyohisával is. A másik maga a halott barátok, társak kérdése, amit bár nem derítünk fel nagyon mélyen, de rendkívül kifejező szimbolikával ábrázolják, és Hijikatának egyértelműen nagy drámája, hiszen a Boshin háború végére már gyakorlatilag egyedül volt, és a halála a teljes bukás előszele lett.
Hijikata értékrendjére igaz, hogy továbbra is végletesen becsületes – viszont pusztítóan és irányíthatatlanul dühös, ha az ellenfele ezt nem tartja tiszteletben (nagyon jó példa, amikor a Toyohisával való harca végén, már a kardjaikat eldobva, káromkodva, a földön fetrengve ütik egymást – abban a pillanatban, hogy Nobunaga egy piszkos húzással megnyeri a csatát, Hijikata minden méltósága elszáll, és simán bevállalja azt a komikusba hajló küzdelmet is). A haragját nem tartja racionális keretek között, általánosít, és mindenkire kivetíti. Amikor Toyohisán meglátja a Shimazu keresztet, fel sem merül benne, hogy a srác amúgy évszázadokkal előtte élt, és köze sem lehetett a Bakumatsu alatt történtekhez (sőt, arra sem reagál, mikor, Toyohisa elemzésében már említett módon erre felhívja a figyelmét). Gondolkodás nélkül azonosítja a saját korában megismert shimazui szamurájokkal, és el is ítéli a cselekedeteikért, mikor pedig bármilyen gesztust lát tőle, ami igazolja a véleményét, azonnal megjegyzi. A múltban él, nincs jelenje és nincs jövője. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a téma iránti érzékenysége a pozitív pillanataiban is megnyilvánul – mikor vissza kell vonulnia a harcból Toyohisával, és a főszereplő utána kiabál, hogy „ő azt hitte, igazi szamurájjal harcol”, Hijikata elmosolyodik, és töprengve megjegyzi, hogy „Szamuráj… szamuráj, mi? Én?”. Ugyanolyan mélyen éli meg, ha elismerést és tiszteletet kap a becsületéért, mint ha átverik.
 |
| Hijikata a Shinsengumi szellemeivel |
A társak halálának témájára legerősebb utalás a képessége – Hijikata a Shinsengumi szellemeit idézi meg, amikor harcba megy, ami szó szerint egyszemélyes hadsereggé teszi. A szellemeket élő, önmagával egyenértékű személyekként kezeli. Mikor csatába megy, kijelenti, hogy „ő és a Shinsengumi elintézik az előőrsöt”, Toyohisával közli, hogy „ők sem fognak megbocsátani neki”, később, mikor nyerésre áll ellene, akkor is azt mondja, „alábecsültél minket” – ha a szellemeket megidézte, nem hivatkozik magára egyes szám első személyben. A Fekete Király hadseregében is mindig látjuk a Shinsengumi zászlaját, egy komikusabb jelenetben még annak is tanúi lehetünk, hogy a Shinsengumi tagok udvariasan meghajolnak egy törpének, miközben a vezetőjük verekszik. Magára a tényre, hogy az emberei meghaltak (és lényegében ő maga is), csak egy megjegyzése van – ekkor kijelenti, hogy „Ez a shimazui hozzáállás… ez kergetett minket a halálba…”, de a becsület és a szamuráj szellem kérdése mellett egyértelműen erős eleme a karakterének a gyász. Ez jól bekapcsolódik a múltban ragadás témájához… éppúgy, ahogy a felgyülemlett haragot, úgy az elvesztett társakat sem képes elengedni.
A Fekete Király – „Egykor meg akartam váltani az embereket, de ők elárultak engem.”
 |
| A Fekete Király - látható a tenyerén a sebhely |
A Fekete Királyról mondhatjuk, hogy egyszerre a legtitokzatosabb, és a legegyszerűbben „dekódolható” karakter a történetben. Nem mondják ki nyíltan, kicsoda, nem szólítják a nevén, de a jelek egyértelműek. Mindig fehér stólában jelenik meg (a csuklyáját az arcába húzza, így nem láthatjuk), amikor a kezét kinyújtja, látszik, hogy sovány és tele van sebekkel – a legjellegzetesebb egy-egy szúrt seb a két tenyere közepén. A csapatait főként szörnyek alkotják az Endeken kívül, goblinok, orkok és sárkányok – ők láthatóan szeretik és tisztelik a Fekete Királyt, aki a csata után mindenkihez egyenként odamegy, és kézrátétellel begyógyítja a sebeiket. A történet során látjuk, hogy meg tudja sokszorozni az élő anyagokat… ezt egyszer használja gabonára, de sötétebb oldala, hogy a Bronz Sárkányt gyakorlatilag felemészti a gyorsan növekvő rák, amikor a Fekete Király úgy akarja. Raszputyin a képességeire úgy hivatkozik, mint a „mennyek tiszta hatalma”. A szavai rendszeresen megcsavart, torzított bibliai utalások („Átkozd meg a fügefát, mielőtt még gyümölcsöt hozna!”, „Ha még felállni sem bírsz, hogy akarsz mellettem járni?”, „Én nem vagyok Isten, aki az örök élet forrása”), és a saját életéről csak annyit mond (amit az idézetben is kiemeltem), hogy „meg akarta váltani az embereket, de elárulták”. Vagyis a Fekete Király erősen sejthető módon Jézus (a történelmi gyorstalpalót talán megbocsátjátok, ha most kihagyom – feltételezem Jézusról mindenki tanult már vagy a Bibliából, vagy történelem és irodalom órán).
 |
| A Fekete Király gyógyít |
Az ironikus halál igazabb rá, mint bármelyik másik Endre – az abszolút ártatlan, szeretetet, jóságot hirdető ember, akit bűnözőkre jellemző, fájdalmas és megalázó módon végeztek ki. Ahogy az eddigieknél, úgy esetében is, a filozófiájának kulcselemei megmaradtak. A Fekete Király gyámolítja az elesetteket – jelen esetben (minthogy az embereket menthetetlennek ítéli) a szörnyeket azonosítja ekként. Kijelenti, hogy „a koboldok és a goblinok mind a testvérei”, illetve, hogy addig fog küzdeni, amíg „az emberek mind egy szálig el nem pusztulnak, és megváltást nem nyer az összes félember”. Olminu és Nobunaga is elgondolkoznak azon, hogy az Endek alapvetően destruktív természetével éles ellentétben áll, hogy a Fekete Király láthatóan nem pusztítani, hanem hódítani akar. A szörnyek a hadseregében beszélnek, írni tanulnak, földet művelnek, általánosságban civilizálódnak és fejlődnek, a Fekete Király pedig aktívan tanítja őket – az egyik jelenetben látjuk, ő kéri meg Raszputyint, hogy dolgozzon ki egységes nyelvet. Az Endekhez erősen kapcsolódik a szem szimbólum, a Fekete Király megjelenésekor sokszor elsötétül a hold, és a helyén egy hatalmas szem nyílik az égen, később, Raszputyin javaslatára az Endek szimbóluma is ez lesz (ezen a szimbólumon három sugár is látható, és Raszputyin kijelenti, hogy varuna, kelta, és egyiptomi jelképek alapján döntött mellette. Az egyiptomi „Hórusz szeme” valószínűleg ihletője volt a keresztény ikonográfiában is használt „Mindent látó szemnek”, amelynél a háromszög a Szentháromságra utalt.)
 |
A Fekete Király elrákosítja a Bronz Sárkányt
|
Magukkal az Endekkel viszonylag kevés interakciójának vagyunk tanúi – Raszputyinnak többször feltesz kérdéseket, ad feladatokat, és ahogy már említettem, sokszor az is előfordul, hogy egy-egy lépés mögött valószínűsíthetően a rangra második áll. Tudjuk, hogy Jeanne d’Arcot is ő gyógyítja meg, miután Toyohisa súlyosan megsebesíti (Anasztázia hivatkozik rá), de általánosságban csak azt érzékeljük, hogy a legtöbb End szemében emberfeletti, megkérdőjelezhetetlen alak. Az egyetlen kivételt Hijikata jelenti – ő ugyanis folyamatosan kételkedik. A gabona megsokszorozó jelenet után Raszputyin magyarázni kezd a Fekete Király képességéről, Hijikata pedig megjegyzi, hogy lenyűgöző hatalom, de szkeptikus a vezetőjük filozófiájával kapcsolatban („Miért dolgoztatja őket földművesként a mezőn, ha egyszerűen teremthetne ételt?”) A Fekete Király erre válaszol (a korábban is említett „Mert én nem vagyok Isten, aki az örök élet forrása” mondattal), de Hijikata látványosan nem elégedett a szavaival. Később, a végső harcban Toyohisa ellen, a verekedés kezdetekor a Fekete Király egy látomásban is megjelenik neki, és felszólítja, hogy vonuljon vissza. Hijikata ekkor kétségbeesetten felel („Nem! Nem, még nem, még nem vesztettem!”), a Fekete Király pedig nem parancsot ad neki, hanem megnyugtatja („Nem vesztettél. Tiéd a győzelem. De ha most nem tudsz visszavonulni, elbukod ezt az előnyt.” Ez egyben szépen rámutat arra, hogy a szörnyekhez hasonlóan az Endekkel is törődik, nem csak harcosokként, hanem személyekként is.), de a férfi nem reagál, folytatja a harcot Toyohisával, addig a pontig, míg tényleges parancsot nem kap, és egy sárkány nem jön érte, hogy kivigye a csatatérről. Ahogy Jeanne d’Arcnál említettem, nem hivatkozik a Fekete Királyra, ha harcba megy, saját céljai, saját indokai vannak. Az ok sejthető: Hijikata az egyetlen End, aki nem keresztény. Jeanne d’Arc, Gilles de Rais mélyen hívők, Anasztázia és Raszputyin is keresztény kultúrkörből jöttek – számukra a Fekete Király vallási figura. Hijikata egyrészt japán, másrészt pedig a japán izoláció alatt, és közvetlenül utána élt, amikor a kereszténységet lényegében üldözték a szigetországban, tulajdonképpen az sem biztos, hogy egyáltalán tudott a vallás szerkezetéről és szereplőiről. Számára a Fekete Király vezető, és lenyűgöző hatalmú figura, de miután neki magának, és a többi Endnek is mágikus képességei vannak, ezeket nem azonosítja jelekként, nem asszociálja semmihez, mer kérdezni és ellentmondani ott, ahol senki más nem.
A Fekete Király személyével kapcsolatban még meg akartam említeni az egyetlen szimbólumot, ami kételyt váltott ki, amikor be akartam azonosítani, ez pedig a botja volt, amin egy szivárványszínű szitakötőt látunk. A szitakötő nem kapcsolódik szorosan Jézushoz, de ha kicsit utánanézünk, létezik egy Dürer festmény a „The Holy Family with the Dragonfly” („A Szent Család a Szitakötővel), ami alapjául szolgálhatott a szimbólum megjelenésének (igaz a képen szereplő rovar nem egészen egyértelműen szitakötő, kérészként és pillangóként is azonosítják néha). Dürer Németországában ebben az időben népszerűek voltak az olyan képek, amelyeken a szenteket és bibliai alakokat hétköznapi helyzetekben ábrázolták, közelebb hozva őket az átlagemberekhez. A kép elemzései során a mennyek és a föld összekapcsolását, a szent és profán, földi és égi dolgok ellentétét szokták kiemelni, amik elég erősen kapcsolódnak a Fekete Király karakteréhez. Amennyiben kitartunk amellett az értelmezés mellett, hogy Jézusról van szó, ez az ellentét erőteljesen megjelenik abban, hogy egy mély, és alapvetően pozitív filozófiával éles kontrasztot alkot az Endek vadsága, csalódottsága, dühe az emberekkel szemben.
Konklúzió
„Akiknek nincs méltóságuk, túlélnek bármit, amíg enni adsz nekik. Akiknek nincs mit enni, kitartanak, amíg a méltóságukat megőrizhetik. De azok, akiktől mindkettőt elvetted, már nem törődnek semmivel, csak kapaszkodnak amibe tudnak.”
Akkor végül is, miről szól a Drifters úgy igazán? Az első évad után én azt mondom, az emberekről. A felszín alatt igen kemény szatíra, ami szépen rámutat, hogy nem mindig a te választásod, hová sodor végül a sors. A tolerancia hiánya, a kegyetlenség, az önzés, a gyávaság ugyanúgy, sőt esetenként akár jobban sújtja a jót, mint a gonoszat, és néha olyasvalaki kapja a jó lapokat az élettől és néptől, aki nem érdemli meg.
Mi pedig, ha a történelem nagyjai közé nem is kerülünk be, azt mindenképp eldönthetjük, hogy tekintünk azokra, akik ott vannak – és lényeges, hogy sose felejtsük el, legyenek győztesek vagy vesztesek, végső soron ők is emberek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése