Az utolsó léghajlító (elemzés)kritika

...avagy nem olyan rossz, mint emlékeztem rá

Az Avatár sorozat bizonyos szempontból ennek a blognak világrasegítője – az biztos, hogy nélküle nem jött volna létre, tekintve, hogy egyáltalán elemezni ennek hála kezdtem. A közelmúltban sokadik újranézésemet tartottam, és ezzel párhuzamosan elővettem a „The Last Airbender” azaz „Az utolsó léghajlító” c. élőszereplős filmet, ami 2010-ben M. Night Shyamalan rendezésében került a mozikba, és igencsak ellenséges fogadtatás várta, mind kritikusoktól, mind a sorozat rajongóitól. Sajnos, nem teljesen ok nélkül.

Én személy szerint igencsak vegyes érzelmeket táplálok eziránt a film iránt, és ez fokozottan igaz volt a sokadik újranézésre. Úgyhogy ez a spoileres kritika, ami egyben négy elemzés után az ötödik írásom az Avatar univerzumhoz kapcsolódóan, hol hideg lesz, hol meleg, de igyekeztem racionalitásokra alapozni.

A történet egyszerű, és ugyanaz, mint a sorozatnál: Egy világban, ahol négy nép él, egy-egy őselemhez, a vízhez, a földhöz, a tűzhöz, vagy a levegőhöz kapcsolva, vannak különleges emberek, az idomárok (illetve a filmben a hajlítók), akik képesek a népükhöz tartozó elem irányítására. Közöttük is van egy, az avatár, aki mind a négy elemmel bánni tud – az ő feladata az egyensúly és a béke fenntartása a világban, ő az, aki kommunikálni képes a másik létsík, a szellemvilág lakóival is. Az avatár azonban száz évvel a cselekmény kezdete előtt eltűnt, mikor a Tűz Népe támadást indított, és kiirtották a békés levegőidomárokat. Azonban két testvér a Víz Törzséből rábukkan egy kisfiúra, aki a nép utolsó életben maradt tagja…

A fényes máz – zene, látvány, jelmezek

Nem véletlenül írtam, hogy fényes. Az utolsó léghajlító csodaszép csomagolásban érkezett. Mikor először megláttam a trailert, évekkel, sok évvel ezelőtt, valósággal csillogott a szemem – életre kelt egy világ, amit imádok, kapott egy plusz dimenziót, és kész volt még jobban elnyelni.

A Víz Északi törzsének egyik utcája

James Newton Howard, az egyik kedvenc zeneszerzőm, többek között a Pán Péter, a Legendás állatok, az Éhezők Viadala, vagy az Atlantisz zenéiért felelt, és varázslatos munkái vannak. Nála bátran el lehet mondani: teljes mértékben érzi a történetet. Az én személyes kedvenc számaim a „Flow like water” és a „Killing the moon spirit”. Az első harmonikusabb, tényleg az elfogadás és a nehézségeken való felülemelkedés hangulatát adja át, sokkal mélyebben sugallja a fő karakter gyászát mint az alatta lejátszott képsorok, majd azt is, ahogy a gyászon túl ott a remény, és ott az új kezdet gondolata.  A második pedig a reménytelenség és az önfeláldozás témáját ragadja meg, ami igazán hidegrázóssá teszi. De a fő téma, a „We could be friends”, a „Blue Spirit” mind elképesztően erősek, nem is tudnék olyan jelenetet mondani, ahol a zene nem illeszkedne tökéletesen. Rengeteget ad hozzá a filmhez az OST.

A Déli Levegőtemplom

A látvány csodaszép és hiteles. A legkiemelkedőbb, természetesen az Északi Víztörzs, ahol az összes szobor és faragvány, az épületek gyönyörűen kidolgozottak, az ember tényleg oda tudja képzelni magát, és miután a film jelentős része itt játszódik, ez elég jó pont. Itt is kiemelném a szellemoázist – a látványterv eléggé eltér a sorozatban szereplőtől, de mégis nagyon szép, és nagyon hangulatos. A Déli Víztörzsnél nagyon jól megragadták az eszkimó falu stílusát, és bár nagyon keveset látunk belőle, de a Föld Királyságát is eltalálták. A Tűz Népével gondok vannak bőven, de látványvilágban ők se panaszkodhatnak, a palota gyönyörű, kellően sokat használják a pirosat, az aranyat, működik. A levegőtemplomok kellően őrült helyeken vannak, de egyben szépen megjelenik bennük a tibeti építkezés stílusa.

Az idomítás/hajlítás mozgásának hátterére, és az ezzel való problémákra kitérek, de maga a CGI teljesen jó. A jelmezek mertek kicsit elrugaszkodni a sorozatbéliektől, de nem sült el rosszul, pont, hogy kicsit életszerűbb, és nem cosplayes lett a kinézetük, tehát én sokadjára is merem állítani, ránézésre ez a film szemet gyönyörködtető. Sajnos a fényes máz alatt azért kicsit bonyolultabb a helyzet.

Az idomítás – avagy harcolunk, vagy táncolunk?

Számomra az egyik legbosszantóbb elem az Utolsó Léghajlítóban az idomítás volt. Az egy dolog, hogy a magyar fordításnak hála idomításból hajlítás lett, de ez alapvetően a fordító, és nem a film készítőinek hibája. Engem sokkal jobban zavart, hogy elveszett a dinamika.

Az avatár sorozatban az idomárok között hatásos párbajok zajlanak le. Az alapmozdulatok mindig egyszerűek, nincs olyan, hogy egy kisebb táncot kell eljárni egyetlen tűzgolyóért, mert az lelassítaná, és hiteltelenné tenné a párbajt. Ha túl hosszú és bonyolult a mozdulatsor, egyszerűbb lenne fegyvert, vagy akár pusztakezes harcot használni, mint kivárni.

Aang (Noah Ringer) az Északi Levegőtemplomban

A dinamika azonban igazán jól csak egyetlen elemnél maradt meg, a levegőnél – Aang tényleg ide-oda ugrál a légáramlatokon, elfúj valakit a szoba másik felébe egy-két mozdulattal, de az összes többi idomár irreálisan nehéz helyzetben van. A film egyik legkomikusabb pontja a zárójelenet, amikor Aang „megmutatja a víz erejét”, vagyis megidéz egy hatalmas hullámot. Arra most nem térek ki, hogy a rajzfilmsorozatban mennyivel veszélyesebb, és mennyivel fenyegetőbb volt ennek az eseménynek a megfelelője, de az nagyon vicces, hogy jó két-három percen keresztül a főhősünk egy fal tetején tai-chizik. Senkinek nem jut eszébe megzavarni, vagy lelőni közben, mindenki megvárja, hogy ennek a két-három perces mozdulatsornak eredményeként végre kialakuljon az a hullám, és meg lehessen rémülni tőle. Korábban is, az összes gyakorlás, az összes harc alkalmával látjuk, hogy a vízidomításnak semmi dinamikája nincsen, így harcra gyakorlatilag alkalmatlanná vált. A föld hasonlóan járt, ennél az elemnél egyetlen szikla megmozdításához egy teljes csapat idomár hosszas trappolása szükséges, ráadásul a sorozattal ellentétben, ahol a földidomárok elnyomásának kulcsa az volt, hogy elzárták őket az elemüktől (egy teljesen fémből készült hajón gyűjtötték össze őket, az óceán közepén), itt egy olyan területen tartják őket bezárva és „törik meg a lelküket”, ahol minden adott számukra, hogy megszökjenek.

A legnagyobb csapást mégis a tűzidomárok szenvedték el. Esetükben a dinamika úgy-ahogy megmaradt, van pár kimondottan szép mozdulat, azonban teljesen megváltoztatták az elem irányításának alapjait. A sorozatban a tűzidomárok a saját chi-jükből hozzák létre a tüzet, mondhatni az energiájukat alakítják hőenergiává, ezt szépen ki is fejtik – az érzelmek is erősen kapcsolódnak a tűzhöz, a dühös Zuko például többször is, akaratlanul lőtt lángokat a kezéről. Ezzel szemben a filmben, azzal az indokkal, hogy „ne legyenek túl erősek”, a tűzidomárok nem képesek a tűz ilyen jellegű megidézésére – szükségük van valamilyen forrásra, amiből kiidomíthatják. Ez alapvetően megérthető gondolat, hiszen a másik három elem is külső forrásból táplálkozik, azonban mégis elég kellemetlen problémákhoz vezet:

Igen. Ez a teljes mozdulatsor kellett, hogy az a szikla
megmozduljon.

A másik három elem ugyanis gyakorlatilag mindenhol jelen van. A föld minden formájától izolálni egy földidomárt rendkívül nehéz… eredetileg a fémidomítás ritka képesség, de mikortól felfedezik, jóformán csak a fa marad, mint nem idomítható anyag.  A víz még inkább a lehetetlen határát súrolja, ahogy a sorozatban is kimondják, ahol van élet, mindig van víz, akár a testen belül is. Végül pedig a levegő, ahol gyakorlatilag nem is lehet teljesen ártalmatlanítani az idomárt. Alapvetően a tűzzel is hasonlóan nehéz boldogulni… a tűzidomárokat extrém hideggel, és sötéttel próbálják némileg kordában tartani. Egy olyan tűzidomár azonban, akinek külső forrás kell, könnyű préda, egyszerűen nem gyújtanak tüzet a közelében. A másik három elemhez képest ez a változtatás végtelenül kiszolgáltatottá tette a Tűz Népét, eléggé ahhoz, hogy a világuralomra törés, a nagy hódítások jóformán elképzelhetetlennek tűnjenek (a végső csata legnagyobb bakijai közé tartozik, hogy miközben az északi katonák kijelentik, hogy „a lehető legtöbb tüzet el kell oltani a városban” mire ténylegesen megérkezik a Tűz Népe, minden fáklya ég…). Ezen kívül érdemes megemlíteni, hogy a saját energia hőenergiává alakítása a filmben is jelen van, Zuko például úgy jut be az Északi Víztörzs városába, hogy megolvasztja a jeget, alulról. Ugyanakkor az a hőmennyiség, ami a járásra is alkalmas vastagságú jeget elég gyorsan megolvasztja ahhoz, hogy az alatta rekedt személy ne fulladjon meg, bőven elég kell, hogy legyen néhány láng létrehozására, ez pedig némileg logikátlanná teszi az egész szituációt.

A film egyik jelenetét pedig még külön ki kell emelnem, mert komikusan elfelejtkezik saját szabályairól. Az avatár világában az idomítás természetes, érthető dolog: két tűzidomár mégis képes feltenni a kérdést Aanggal kapcsolatban, mikor látják levegőt idomítani, hogy „hogy csinálja”. Egészen apró mozzanat, de fájdalmasan abszurd – ez a kérdés nem hangozhatna el.

A Tűz Népe és India

Általánosságban az Utolsó Léghajlító elég korrekt kulturális szempontból. A főszereplőket ugyan főleg fehér színészek játsszák, de én ezt alapvetően nem tartom súlyos problémának: ha jól játszanak, akkor szemet lehet hunyni az eltérő bőrszín miatt, én a Végjáték adaptációban azt is könnyedén lenyeltem, hogy az egyik szereplő nemes egyszerűséggel nemet váltott a vásznon. A kultúrákat azonban három elem gyönyörűen megtartja: a Föld Királysága egyértelműen Kínára épít, a Levegő Nomádjainak templomai a tibeti kultúrkört utánozzák, a Víz Törzsei pedig az inuit kultúrán alapulnak. Az egyetlen változás ezúttal is a Tűz Népét sújtja: ők ugyanis indiaiak lettek.

Zhao (Aasif Mandvi) a katonái élén

Alapvetően a Tűz Népe kicsit hibrid. A kultúra maga egyértelműen japánon alapul: fontos szerepet kap a napkultusz, a becsületkultusz és a halálkultusz. A tiszteletlenség főben járó bűn, a gyávaság súlyosan megtorolandó, a bosszú elfogadott, sőt, helyes dolog (amikor a karakterek kifejtik a véleményüket a témáról, egyedül a Tűz Népétől érkezett Zuko az, aki aktívan kiáll a bosszú, mint helyes, sőt elvárt lépés mellett), alapvető a szigor, a fegyelem, és erősen militarizált a társadalom, sőt, bár nem kizárólagosan itt gyakorolják, de a kardforgatásnak is náluk a legnagyobb a kultusza. A földrajz tekintetében is egyértelmű a hasonlóság – szigetország, nem túl termékeny, sok a vulkán, ennek megfelelően viszont kénytelenek folyamatosan fejleszteni. Ugyanakkor leginkább az építkezés és az öltözködés néhány elemében kicsit beköszön Kína is. Alapvetően itt sem azzal van a probléma, hogy egy-két fontosabb szerepre indiai színész ugrana be – mert később kifejtem, vannak a színészek között olyanok, akik tökéletesen helyükön voltak a filmben – a gond az, hogy látványosan, szándékosan az egész népet szigorúan indiaiak alkotják. A másik két esetben megőriztük az alapul szolgáló népet, de nem ragaszkodtunk szorosan a karakterek etnikai hovatartozásához, itt viszont megváltoztattuk, és azonnal ragaszkodunk hozzá. Egyértelműen látszik, hogy Shyamalan csak és kizárólag személyes okokból akarta ezt a változtatást, és ez roppant bosszantóvá teszi.

A szereplők

Talán a legérzékenyebb pont, hogy minden változtatás mellett mennyire tartották meg a karaktereket, és hogy tudják átadni őket a színészek. Még mielőtt egyenként kifejteném a véleményemet, szeretném megjegyezni, hogy az, hogy egy-két évet hozzácsaptak az életkorukhoz, szerintem alapvetően jó ötlet. A tizenhárom-tizennégy éves Aang esetén a szerelmi szál Katarával hitelesebb lehet, tizenhét-tizennyolc éves Zuko legalább egy kicsit idősebb korában szenvedte el az Agni Kai-t az apjával, sőt, hogyha vesszük azt, hogy ez egy több részes film terve volt, akkor a tizenöt-tizenhat éves Azula idegösszeomlása is könnyebben elképzelhető. Az már más dolog, hogy ennek az életkori növekedésnek nincs igazi szerepe a filmben, amiért kár, mert így viszont nem látszik, hogy mi értelme volt. Elég sok a kihagyott karakter, amit én alapvetően megértek, de egy-két szereplőről azért említést teszek majd, és külön szánok egy bekezdést Villámnak, mert ami vele történt, az abszurd.

Aang

Évekkel ezelőtt, mikor először láttam ezt a filmet, bátran kijelentettem: Noah Ringer a casting egyik legjobb tagja. Emellett továbbra is kitartok. A kissrác alapvetően kiköpött Aang, és egy-két backstage videót megnézve látszik, kellően vigyori is, ha hagyták volna ezt a vidámságot a vásznon is megjelenni, tökéletesen adta volna át a főszereplő mentalitását.

Aang a siklójával

A szenvedős jeleneteket hitelesen hozza, mikor azon tépelődik, hogy elvesztette a népét, gyászol, szomorú, akkor teljesen jó, csak az a baj, hogy ez a film kilencven százalékát teszi ki a harminc-negyven helyett. Kapott egy forgatókönyvet, ahol a karakter személyiségének egy teljes rétege rejtve marad, és innentől, ha megfeszül sem képes tökéletesen megragadni Aang személyiségét. Tulajdonképpen még a koncepciót is érteném, hogy nagyobb hangsúlyt akartak helyezni a gyászra, és az azon való túljutásra, az avatárszerep elfogadására, és lehetett volna nagyon jól is megcsinálni – a végén a jelenet, ahol az egész Északi Törzs meghajol Aang előtt, és kijelentik, hogy azt akarják, hogy az avatárjuk legyen, igazán felemelőnek is érződhetett volna. Csak éppen ott is elvitték az egészet szenvedésbe, és a főhős arcán nem az látszik, hogy végre elfogadta, ami történt, és készen áll arra, hogy küzdjön, hanem ellenkezőleg, a teljes kétségbeesés.

Személyes kedvenc pillanataim voltak az első visszatérés a Déli Levegőtemplomba, mert ott egy pár percig örülhetett, mosolyoghatott, megnyilvánulhatott az, hogy hogy játszana jó forgatókönyv mellett, illetve a ritka és halovány Kataang mozzanatok, mert ott láthatóvá vált, ráadásul tényleg egészen apró interakciókból, hogy ha foglalkoznának rendesen a párossal, akkor ahhoz is lenne érzéke, hogy ezeket az érzéseket átadja.

Illetve meg kell jegyezni, hogy szerintem a film legokosabb változtatása volt a levegőidomár tetoválások átvariálása. A rajzfilmben kifejezetten jól néznek ki a világoskék nyilak, de élő szereplőkkel kicsit furcsa lett volna, így nagyon jól sült el a finomabb, részletesebb minta. Nagyon remélem, hogy ezt átveszi a Netflix is, mikor megcsinálja saját sorozatát, mert hasonlóan a jelmezekhez, itt is hitelesebbé, élőbbé tette az egészet a másfajta tetoválás.

Összességében, azt sajnálom, hogy Noah Ringer nem térhet vissza ebben a szerepben, mert tényleg megérdemelte volna, hogy megmutathassa, mire képes Aangként. Én személy szerint, a szerencsétlen forgatókönyv mellett úgy gondolom, kihozta a helyzetből, amit lehetett.

Katara

Néhány nyilatkozatban olvastam, hogy Nicola Peltz volt az, akit mindenképpen bele akartak rakni ebbe a filmbe, és én ezt azóta nem értem. Igazából nem rossz Katara, a probléma inkább az, hogy nem is merem kritizálni – egyszerűen fogalmam sincs, megerőltette magát vagy sem, próbálkozott, vagy sem, mert nagyon erősen megnyirbálták a karakterét.

Katara (Nicola Peltz)

Katara mint egy korábbi ATLA karakterelemzésemben kifejtettem (KATT), roppant kettős jellem. Anyáskodó, kedves, lányos, de egyúttal igazi harcos, és nagyon tehetséges idomár. Ő az, aki kiáll a rabságba vetett földidomárok elé, hogy lelket öntsön beléjük, ő az, aki kiáll másokért és magáért is. A filmben az anyáskodó, kedves oldala teljesen jól megjelenik, ahol tud, vigyáz Aangra, le is csillapítja sokszor, de a harcias énjét jelentősen háttérbe szorították. A rabok elé nem ő áll ki, hogy beszédet mondjon, hanem Aang. Az Északi Víztörzsben kihagyják a küzdelmét azért, hogy elfogadják a fiúkkal egyenlőként, és tanulhasson, sőt, azt sem látjuk, hogy milyen ugrásszerű a fejlődése, Pakku bemutatónak is Aangot hívja ki. Két „harcjelenete” van a film vége felé, az egyikben csúnyán elintézik, a másikban pedig egyetlen mozdulatot tesz, a Törzsért vívott csatában pedig nem mutatják, csinál-e bármit, vagyis esélye sincs bebizonyítani, hogy tényleg jó vízidomár.

Ráadásul esetében muszáj megemlíteni a magyar szinkron készítőit, mert tovább rontja a helyzetet, hogy egy kislányos, nagyon irritáló hangot adtak neki – személy szerint úgy tartom, pusztán azzal lehetett volna javítani valamennyit a helyzeten, ha a rajzfilmbeli szinkront kapja.

Zuko

Leginkább miatta kapta a kritika a „nem olyan rossz, mint emlékeztem” alcímet. Tudom, hogy amikor először néztem ezt a filmet, Dev Patelt a sárga földig lehordtam. Mivel mondhatni másod-főszereplő a szériában, a sorozatban is, Zuko útja mindig párhuzamosan fut Aangék történetével, és legalább annyi screentime jut neki, mint az avatárcsapatnak, ezért az elrontása elég szarvashibának számít. Panaszkodtam, hogy hisztis tiniként mutatja be a karaktert, túl sokat drámázik, idegesítő… aztán jött ez az újranézés.

Zuko (Dev Patel) és Iroh (Shaun Toub)

És rádöbbentem, hogy a véleményem legalább annyira az én hibám, mint Dev Patelé. Mert amikor először láttam a filmet, éppen túl voltam a sorozat első megtekintésén, Zuko a szememben már egy nagy fejlődésen keresztülment, változatlanul kissé indulatos és forrófejű, viszont jólelkű, értelmes, érettebb gondolkodású fiatalember volt. Akaratlanul is kerestem ezt a Zukót a filmben megjelenítettben, kerestem mindazokat az elemeket, amik miatt igazán megérthető és szerethető lett, és bosszantott, hogy nem találtam őket. Ezúttal azonban az első könyv mögé illesztettem be a filmet, és rá kellett döbbennem, hogy az első évados Zuko borzalmasan idegesítő. Végtelenül önző, olyanokon tölti ki a dühét, akik nem érdemlik meg, igenis drámázik és hisztizik, kapkod, nagyszájú és nagyképű, gyakran olyan dolgok miatt, amikért igazából nincs is értelme annak lennie. Fizikailag a sorozat egyik leggyengébb karaktere, vannak győztes csatái, de nagyon gyakran ennek az az oka, hogy a másik annyira elbízza magát, hogy gyakorlatilag az alapokkal győzi le, vagy egy Deus Ex Machina szól közbe, és segíti ki. Egyedül Kék Szellemként mutatja meg, hogy kardokkal tényleg tud kemény lenni, tűzidomárként felsülés felsülést követ, és jellemzően ezért is utálja a világot. Az első évad újranézése során folyamatosan töprengtem, hogy ebből hogyan és mikor lesz az a legendás vezető, akit egy avatárral később is folyamatosan emlegetnek. Ha pedig ezt az első évados Zukót keresem, akkor Dev Patel kiemelkedően jól játszik.

Zuko az egyik záró harcban

Esetében is igaz, ami az összes többi szereplőre: pocsék a forgatókönyv. Olyan jeleneteket kap, amik abszolút nem illenek hozzá (amikor egy harc előtt családi képet nézeget – számára a család, az anya kivételével nem egy pozitív környezet, nem lehet igazán nagy motiváló erő), és kihagynak, vagy fél mondatossá tesznek olyanokat, amik kulcsfontosságúak lennének (a Kék Szellem történet zárása, a „mindig küzdenem kellett, attól lettem erős” monológ, az Agni Kai Zhaoval). De amikor a sorozatbeli személyiséghez illeszkedő részek következnek, ott teljesen jól hozza a megfelelő stílust: mikor Zhao nyilvánosan alázza a katonái előtt, látszik, hogy mindjárt robban, mikor Iroh próbálja lenyugtatni, ugyanolyan minősíthetetlen stílusban felel neki, mint a sorozatban, és a sebhelyes flashbacknél kimondottan jó a mimikája, nyilvánvaló, hogy mennyire megviselte az emlék.

Kapott néhány kinézeti kritikát is, mert a sebhelye tényleg úgy néz ki, mint egy rosszabb napégés, vagy egy vasalási baleset, de én ezen sem akadtam fenn másodjára: Zuko esetén a sebhelynek sosem az volt a szerepe, hogy csúnyává tegye, mert sebhely ide vagy oda, bomlottak utána a csajok, legalább három lány volt a sorozatban, akinek megtetszett. A lényeg mindig az volt, hogy az apja kezet emelt rá, tudatosan és szándékosan komoly fájdalmat okozott neki, és az ebből fakadó lelki trauma sokkal lényegesebb, mint az, hogy mekkora fizikai sebhely maradt utána.

Illetve ez itt a reklám helye, Zukóhoz kapcsolódik a filmből készült egyik manga is, amit én lefordítottam (KATT) – erre véletlenül bukkantam rá, de kellemes meglepetés volt, még a film utálóinak is bátran merem ajánlani. Zuko száműzetését fejti ki részletesebben, fókuszban van a kapcsolata Irohval, és egyes szám első személyben mesél, tehát az események mellett a lelkivilágába, az érzéseibe, küzdelmeibe is mélyebb bepillantást lehet nyerni. Iroh esetében külön örültem, hogy azt az apai viselkedést mutatja, ami nagyrészt a második évad végén és a harmadik évadban jelent meg a sorozatban: szereti Zukót, vigyáz rá, kedves vele, de amikor tényleg elveti a sulykot, akkor meri felemelni a hangját, és mer kicsit szigorúbb lenni, mert nyilvánvaló, hogy másból nem ért. Nagyon jó kis történet, úgyhogy akár egyetértetek azzal, hogy Dev Patel jó Zuko, akár nem, akkor is olvassátok el.

Végül én zárásnak hasonlóan Aanghoz, azt mondom, Dev Patel is megérdemelte volna, hogy megmutassa, mire képes, amikor a karaktere változni kezd.

Sokka

Jackson Rathbone az egyetlen, akiről semmit nem változott a véleményem. Sokka karakterét teljesen szétszedték, és nagyon rossz vége lett.

Sokka (Jackson Rathbone) Katarával a film elején

Az eredeti Sokka humoros, de intelligens, kórosan pesszimista, néha kicsit paranoiás, de remek testvér, hű barát, és rendkívül kreatív. A sorozat ezt össze tudja egyeztetni, Sokkára jellemző ez sokrétűség minden megmozdulásában. Tervez, feltalál, de folyamatosan viccelődik, és gyakran pont a humora az egyedi ötletek forrása. Fontos eleme a történetének az első évadban az, ahogy megtanulja tisztelni a nőket – kezdetben a húgát bosszantja, hogy egy „lánygyűlölő, éretlen, fiúagyú alak”. Később azonban Kyoshi szigetén megismerkedik Sukival, aki ráébreszti, hogy az, hogy valaki jó harcos, és az, hogy valaki lány, két független tulajdonság, amiket nem jó egybemosni, majd az egyik legszebb szerelmi szálat kapja Yuéval is, az Északi Törzs hercegnőjével.

A filmben az megmaradt, hogy jó testvér, védi a húgát, minden körülmények között, de rendkívül komoly lett. Elveszett a humora, és ezáltal az eredetisége is: Standard hősszerelmes, okosnak okos, jó harcosnak jó harcos, de teljesen érdektelen. Nem támadnak hirtelen ötletei, nem nyilvánul meg a kreativitása. A szerelmi szálak azon szerepe, hogy megtanítsák a nők tiszteletére, teljesen elvész, mert Sokka soha nem viselkedik hímsovinisztán. És Jackson Rathbone, aki elég tipikusan szépfiú, erre a szerepre tökéletes, mellé a magyar szinkron még választott egy kellően nyálas hangot is, innentől kezdve pedig ez a karakter teljesen elveszett.

Sokka és Yue (Seychelle Gabriel)

Azért egy nagy plusz pontot itt is ki kell emelnem: ez a Yue-Sokka szerelmi szál. Mert bár a Sukival való kapcsolat, és annak elég fontos üzenete elveszett, de a sorozat első évadában rá kellett döbbennem, hogy az Rómeó és Júlia szenvedés, ami e közé a két karakter közé került, nagyon zavaró. Az évadzáró tele van konfliktusokkal és problémákkal, jön az ostrom, tanulni kell vizet idomítani, szellemekről kell magyarázni, stb. és egyszerűen túl sok minden történik ahhoz, hogy beférjen egy történetszál, ahol a hercegnőt eljegyezték, de Sokka mégis beleszeret, valójában az apuka úgy fest, mintha nem is nagyon pártolná az eljegyzést, mindenki szenved, mindenki sír, senki nem tudja, ki mit gondol… egyszerűen túl sok. A filmben ez a szál sokkal finomabb, Sokkának szinte azonnal megtetszik Yue, aki azonnal viszonozza is az érzéseit, a páros pedig onnantól kezdve fix. Nyilván haladnak az elkerülhetetlen végkifejlet felé, de mindig működnek együtt, nincsenek konfliktusok, és nincsen dráma, ami tovább nehezítené a helyzetet. Ennek a mellékszálnak a kivétele szerintem kiváló döntés volt.

Iroh

Iroh-t is muszáj megemlítenem azok között, akik nagyon helyükön vannak a Tűz Népének indiai szereplőgárdája közül. Talán a legnagyobb hátránnyal indul, mert ha valaki, hát ő a legkevésbé sem hasonlít a rajzfilmben szereplő karakterre. Az ottani Iroh egy idősebb, pocakos, első látásra is kedves, szimpatikus nagybácsi, akiről csak a sorozatban előrehaladva derül ki, hogy amúgy a népének legnagyobb mestere, és gyakorlatilag bármelyik tűzidomár elé oda lehetne állítani, mert földbe döngölné.

Iroh tüzet idomít

A filmes, Shaun Toub által alakított Iroh ettől jelentősen eltér. Kicsit fiatalabb, mint a sorozatbeli, egyáltalán nem pocakos, komolyabbnak is hat, így nem annyira meglepő, mikor a film végén hirtelen felindulásból megmutatja, hogy ha minden tűzidomár olyan szerencsétlen is, hogy tűzforrásból idomítanak, neki személy szerint megy a klasszikus, saját energiából létrehozós verzió is. Viszont ezen eltérések dacára képes hozni azt a kedvességet, azt az aranyos nagybácsi stílust, ami kell a figurához, folyamatosan ott van Zuko mögött, mindig megvédi, amikor éppen fejjel rohanna a falnak, hozza az olyan apró elemeket, mint az elszánt próbálkozás, hogy összehozza valami lánnyal, és megjelenik a tea iránti szeretete is, noha jelentősen enyhébben, mint a sorozatban. Továbbra is ő mondja ki a legbölcsebb gondolatokat, és amikor az ő lelkivilágát boncolgatjuk egy-egy jelenet során (például Zhao a fiát emlegeti), akkor is látjuk, hogy neki is vannak sebei. A hátrányok dacára abszolút kiemelkedőt alakít, tényleg odateszi magát, úgyhogy számomra Iroh is ott van az Utolsó Léghajlító legjobb elemei között. Illetve nála is muszáj megemlítenem a mangát, mert az még segít egy kicsit abban, hogy tudjuk azonosítani a sorozatbeli énjével.

Ozai

Zhao és Ozai a Tűz Népének palotájában

Egy jóra egy rossz, Ozaijal alapvetően nem lenne akkora probléma. Cliff Curtis játssza, másban már láttam, jó színész, csak az jelent problémát, hogy a karaktere végtelenül érdektelen. Ozai az az igazi, klasszikus főgonosz: gyakorlatilag nincsenek jó tulajdonságai. A feleségét lelki terrorban tartja, a lányát manipulálja, és akkora nyomást helyez rá, hogy az ő befolyása alatt gyakorlatilag megőrül, a fiát lelkileg és fizikailag is bántalmazza. A bátyját megalázza, az apját meggyilkoltatja, és a hatalmon kívül semmi nem érdekli. Ehhez hasonlóan tisztán gonosz karakter csak a Korra legendájában megjelenő Vaatu, aki azonban a sötétség szelleme, az eredendő gonosz, tehát muszáj jó tulajdonságok nélküli, végtelenül sötét figuraként megjelennie. Ozait egy dolog teszi végig izgalmassá – hogy nem látjuk az arcát. Általában Zuko szemén keresztül nézünk rá, az ő reakcióinak, érzéseinek vagyunk tanúi, látjuk, hogy egy sziluett ül a tűz mögött, hogy egy nagy árnyalak mély hanggal közelít, miközben a gyerek sír és könyörög, látjuk, hogy valahányszor elbukik, az apja mosolya lehervad, de soha nem kapunk képet a teljes arcról. Ozai nem szellem, de hasonlóan megfoghatatlan, mint Vaatu. Éppen ezért, amikor a harmadik évadban előlép, és megfoghatóvá válik, akkor még fenyegetőbbé teszi a tény, hogy aki mindezt elkövette, mégiscsak ember.

Az, hogy a filmben Ozai arcát végig láthatjuk, folyamatosan jelen van a cselekményben, beszél Zhaoval, a flashbackben nem azt látjuk, hogy Zuko egy árnyalaknak könyörög, hanem egyik snitten látunk egy kisfiút, aki még nem esett térdre, nem zokog, a következőn pedig az előlépő Ozait, és itt véget ér a kép, elvesz a karakter súlyából. Nem érezzük át a gonoszságát, és semmi mása nincs. Hatásos, fenyegető ellenfél nélkül pedig hogy értsük meg, mekkora veszéllyel néznek szembe a főhősök?

Zhao

Zhao egy haditerv felett

Az évad fontosabb mellékantagonistája igazából nem rossz. Kellően tenyérbemászó, kellően bosszantó, és kellően rosszindulatú. Zukóval is Iroh-val is úgy viselkedik, hogy ezt átérezzük, a probléma viszont bizonyos szempontból hasonló, mint Ozainál… egyáltalán nem fenyegető. Nem érezzük, hogy mennyire törtető, hogy hogy jutott addig a státuszig, hogy Ozai rábízzon komoly haditerveket, hogy egyértelműen neki szurkoljon a fia ellenében, mikor az avatár üldözéséről van szó. Nem ismerünk meg részleteket a múltjából, Aangnak összesen egy ellentéte van vele, a súlyosabb szituációkban nincsenek is egyszerre színen, sokkal inkább Zuko riválisaként tűnik fel, mint tényleges, fontos antagonistaként. Maga a holdszellemes jelenete erős, és hasonlóan hatásos, mint a sorozatban, de ez nem elég, hogy igazán érezzük, mennyire megalomán, és mennyire nárcisztikus figura. Maga a zárása is nagyon más üzenetet nyer – eredetileg Zhaoval saját önteltsége végez, az óceán szelleme áll bosszút rajta a hold szellemének haláláért. A jelenet nagyon erős, és Zuko könyörületességét is megmutatja, mert noha a tengernagy meg akarta gyilkoltatni, mégis, mikor jön érte a szellem, kinyújtja a kezét, és próbál segíteni. Nagyon szép Deus Ex Machina, megmutatja, hogy az avatár világában a természetfeletti mennyire kézzel fogható, és nem utolsósorban a Korra legendájában láthatjuk, hogy Zhao sorsa az egyik legiszonyúbb büntetés lett, amit el lehet képzelni. A filmben azonban vízidomárok ölik meg – Iroh azon kijelentését igazolva, hogy Zhao legnagyobb hibája az, hogy egyedül harcol. Igazából hatásos jelenet, az üzenete is működik, de messze nincs annyi rétege, mint az eredetinek. Nincs Deus Ex Machina, nem látunk semmit Zukóból, ráadásul a büntetés nagyon enyhe ahhoz képest, amilyen bűnt követett el a karakter.

Yue

Yue és Sokka

Yue eredetileg fontosabb mellékszereplő kategóriában említhető, de személy szerint még őt merem Aang és Iroh mellett a legjobbak közé sorolni. Valószínűleg nem véletlen, hogy a film óta Seychelle Gabriel már az avatár univerzum szerves része Asami Sato hangjaként. Yue szerepe kissé átalakult a filmre (míg a sorozatban csak a törzs hercegnője, az apja a törzsfőnök, itt gyakorlatilag a vezető szerepét is átveszi), de a személyisége teljes mértékben megmaradt, ugyanúgy felelősségteljes, önfeláldozó, és súlyos helyzetekben kimondottan határozott. A Sokkával való szerelmi szál változatásait már említettem, nagyon jól vették ki magukat, a szenvedés nélkül még szimpatikusabban jelenítették meg a hercegnőt. Az önfeláldozását, a már említett „Killing the moon spirit” témával, azzal, hogy az egyszerű eltűnés helyett besétált a tóba és visszasötétedett a haja, talán még szebben is oldották meg, mint a rajzfilmben, egyáltalán nem hiányzott a megjelenés szellemként. Viszont a szerepének változása miatt rengeteget töprengtem rajta, hogy vajon kinek a kezébe került a törzs ezután…

Illetve emlegettem, és most kifejtem Villámot: ez a fiú alapvetően egy fontos epizódszereplő a rajzfilmben. Megmutatja azt is, mit tehet egy gyerekkel a háború, milyen megkeseredett, dühös kamasszá változtathatja, de egyben példát ad a „jók” közötti kegyetlenségre. Hiába áll a pozitív oldalon eredetileg, mégis képes lenne elárasztani egy várost, hogy kiűzze onnan a katonákat. Ezzel szemben a filmben nem találtam ezt a figurát – annak ellenére, hogy a stáblistában szerepel. Kis utánakereséssel döbbentem rá, hogy Villámnak azt a kisfiút nevezik, akivel Zuko beszélget egyetlen jelenet erejéig, és aki a kérésére elmeséli a nézőknek, mi is történt a híres Agni Kai során. Ezzel beemel még egy problémát, hogy valami érthetetlen okból, a sorozattal ellentétben, ahol a tűzidomár száműzetésének pontos körülményeit csak kevesen ismerték, itt egy elterjedt pletyka, de ezt igazából még meg lehet érteni, mert egy plusz konfliktus, egy plusz érzelmi teher a karakternek. Viszont az, hogy ez a kisfiú miért lett Villám, mikor lehetett volna bárki, felveti a kérdést, hogy egy adaptációba mi értelme beleszőni egy olyan figurát, akinek igazából releváns szerepet nem szánunk.

Az avatár szerepe – családprobléma, pacifizmus, avatárállapot

Szintén elég nagy változtatás a sorozathoz képest Aang problémája az avatárszereppel: ez egy fontos eleme a történetnek, gyakorlatilag a második résztől kezdve állandó dilemma számára. Amikor megtudja, hogy ki ő, izolálódik a társaitól, el akarják szakítani a mesterétől, és kiskamaszként már azt várják el tőle, hogy megmentse a világot. Később szembesül azzal, hogy végletes pacifizmusa ellentétben áll azzal a szerepkörrel, amiben sorsdöntő csatákat kéne megvívnia, és komoly ellenfeleket ártalmatlanítania.

A filmben ezeket a problémaköröket alig érintjük, a hangsúly inkább a család lehetőségének elvesztésére helyeződik. Én most szemet hunyok afelett, hogy eleve nem igaz, hogy az avatárnak nincs családja. Noha a sorozatban ez fel sem merült (Kyoshiról, és Rokuról is tudjuk, hogy voltak leszármazottaik), de maga a családkérdés szerves részévé vált Aang útjának, mikor Katarával annak ellenére házasodtak össze, hogy két különböző néphez tartoztak. A súlyosabb probléma inkább az, hogy Aangot, ennyi idősen, abban a kultúrában, amiben nevelkedett, nem zavarhatta a család hiányának gondolata. Szerzetesrendhez tartozott, úgy élte az életét, hogy csak korabeli fiúk, és idősebb férfiak vették körül, a szüleit nem ismerte, klasszikus családi élete nem volt. A témával akkor kezd komolyabban foglalkozni, mikor már tart egy ideje a párkapcsolata Katarával, és utolsó levegőidomárként érthető módon a szerzetesi életmód teljességgel fenntarthatatlanná válik számára. Értelmetlen, hogy ennyire megviselje egy olyan lehetőség elvesztése, ami már légidomárként sem volt opció.

A "sárkányszellem"

Szintén az avatárszerephez kapcsolódó elem a pacifizmus kérdése – a sorozatban az avatár egyik lényeges tulajdonsága, hogy gyakorlatilag minden esetben harcol. A béke fenntartása a célja, de ez sok esetben igenis azt kívánja, hogy fel kell vennie a kesztyűt, ki kell állnia az igazáért. A film valamiért az avatár szerepével kapcsolatban kijelenti, hogy „sosem árthat senkinek”. A harmadik könyv egyik fő konfliktusa, amikor Aang nem tudja elfogadni annak gondolatát, hogy a Tűz Urával való párbaja minden bizonnyal azt jelenti, hogy meg kell ölnie, de ez a levegőidomárok filozófiájából fakad – avatárként a cél az, hogy megmentse a világot, mindegy, mi az ára. Aang karakterfejlődésének, döntéseinek, annak, hogy milyen irányba megy tovább, alappillére, hogy a békés filozófia mellett akkor is kitart, amikor a világ teljesen ellene van. Azáltal, hogy ezt elveszik tőle, nagyon megváltozik az ő helyzete is. Valószínűleg ehhez a pacifista gondolathoz kötötték azt az igen zavaros megjegyzést is, amit Kataráék nagymamája tesz a történet elején – vagyis, hogy az avatár ereje abban áll, és a Tűz Népe azért fél tőle, mert „hatni tud az emberek szívére”. A probléma ismételten nem az, hogy ez a kijelentés önmagában nem igaz, mert ha megfigyeljük, az igazán nagy változásokat az avatárok tényleg nem fizikai lépésekkel hozták. Aang ugyan megküzdött a Tűz Urával és legyőzte, de a nyitottsága, az előítéletektől való szinte teljes mentessége miatt tudott barátságot kötni Zukóval, és vele együtt felépíteni egy új világrendet. Korra megküzdött az ellenségeivel, de Kuvirát végül a szavai és az empátiája késztette visszavonulásra. Roku egyetlen helyes megoldása az lett volna a háborút eredményező konfliktusra, ha barátként közelít Sozinhoz, Wan, az első avatár azért lett avatár, mert önzetlen és tisztaszívű volt. A gond az, hogy a Tűz Népének ebben a korszakban az egyik legrosszabb eleme, hogy az elem spirituális oldalával gyakorlatilag nem törődnek, teljesen militarizált néppé váltak – nem azért félnek az avatártól, mert végtelen empátiával ledönti a trónt, hanem mert négy elem az négy különböző harcstílus, az avatárállapot egy elképesztő pusztító erő megidézését jelenti. Az ötlet, a kijelentés helyénvaló lenne, de a dialógban rossz helyen van, innentől pedig ismét ott vagyunk, ahol ebben a kritikában annyiszor – jó gondolatok érkeznek, csak a forgatókönyv rossz pontján.

Aang az avatárállapotban

És az utolsó sok ponton hibás elem – az avatárállapot. Ez a képesség az első évadban még nem kapott nagy szerepet, sőt, a mibenléte és szerepe igazán a Korra legendájában bontakozott ki – de már az első évadban is voltak vele kapcsolatos tények, és megállapítások, amikből egyáltalán sejthettük, hogy mi történik. Aang ekkor még csak konkrét veszély esetén tudott átlépni (az mindegy, hogy érzelmi, vagy fizikai sokk hatására) és minden esetben nagy pusztítást végzett, Katara pedig egyszer konkrétan megemlíti, hogy „biztosan az avatár szelleme ébredt fel benne”. A filmben semmit nem mondanak róla, és ahhoz képest, hogy alapvetően az egyik legfenyegetőbb, de legmisztikusabb képességről van szó a sorozatban, és csalódást keltő, hogy ennek a leghalványabb nyoma sem maradt meg. Aang kétszer kerül avatárállapotba – az egyik eset a sorozatban is szereplő templomos, amikor viszont életveszélyes szélvihar helyett egy annyira kis szelet idéz meg, hogy Katara két méterre áll tőle, és nem zavartatja magát. A második Északon a sokat emlegetett „nagy hullám” jelenetnél van – ekkor spontán, ok nélkül történik az átlépés, és ismételten, igazából hatása sincs, a nagy hullám pont ugyanannyira kínos világító szemekkel, mint anélkül. Kicsit olyan, mintha a rendező nem értette volna, mi a szerepe azon túl, hogy jól néz ki.

A szellemvilágból nagyon keveset látunk, még sokkal kevesebbet, mint az első évadban, de ez a változtatás még érthető, és elfogadható, mert egyszerűen nincs idő, spórolni kell, összevonni dolgokat, és sokkal logikusabb az epizódokat nyirbálni, mint a fő szálban nagyon fontos északi eseményeket.

Az avatárcsapat a filmben

Két változtatott elem még akad, ami tulajdonképpen tetszik, és jól sikerült a kivitelezése is: az első Aang nehézségei a vízidomítással. A sorozatban csak a földdel adódnak problémái, mert teljesen levegős személyiséggel nehezére esik megérteni, és megérezni az elemet – a másik három elemben őstehetség, a legfiatalabb levegőidomár mester, amikor elkezd Katarától tanulni, azonnal képes irányítani a vizet, és ösztönösen ráérez a tűzre is. Viszont a film megindokolja, miért változott ez – a szellem, akivel a karakter beszél, kijelenti, hogy nem képes elfogadni a népe elvesztését, és düh mögé rejtőzik. A harag alapvetően tüzes érzelem, és nagyon ötletes koncepció, hogy az ellentétes elemhez tartozó érzelem mintegy leárnyékolja a tanultat.

A második az „avatár teszt” amivel Iroh és Zuko ellenőrzik, Aang tényleg az-e akinek gondolják – ekkor elé rakják a három elemet, vizet öntenek az asztalra, egy követ és egy gyertyát tesznek elé, a tűz pedig elindul felé, a kő élére áll, a víz szabályos körbe rendeződik. Igazából egyrészt kis dolog, másrészt nem tudom megmondani, miért tetszik, mert a sorozatban és a filmben is előkerülő hasonló teszthez képest (a Dalai Láma kiválasztásához is használt „ezer játékból kiválasztja-e az előző életek játékait”) nem referencia, nincs történelmi vagy filozófiai alapja, de mégis hatásos, hangulatos, működő jelenet.

Konklúzió

De mi is az üzenete ennek a borzalmasan hosszú kritikának? Először is, hogy az Utolsó Léghajlító szerintem, önmagában nem egy pocsék film. A színészek között akadnak egészen kiválóak és egyszerűen jók is. A változtatások között vannak, amik kreatívak, logikusak, látványosak. A látványterv, a jelmezek, a zene fantasztikus. És ami rossz, ott is, ha az ember jobban megnézi, általában nem a koncepció maga a hibás – de dolgokat gyakran félreértelmeznek, egyes elemeket, gondolatokat túl korán hoznak be, másokat túl későn, vagy egyáltalán nem. Sok esetben inkább a rendezői döntések, rosszabb helyzetben a rendezői egó az, ami miatt az Utolsó Léghajlító nem méltó adaptációja a sorozatnak. De nem az ördögtől való, nem gyalázza meg, és ha az ember elkapja a tévében, leülni is érdemes lehet elé.

Valentine Wiggin