Vizsgaidőszaki filmajánló - Szamurájfilmek a bátorságért

A szamurájfilmek számomra nagyon erősen kapcsolódnak a motivációhoz, a bátorsághoz és a kitartáshoz, ami a hatékony tanuláshoz, és ezáltal (például) egy sikeres vizsgaidőszakhoz szükséges. Egyfajta furcsa rituálém az érettségi óta, hogy amikor másnap vizsgázom, muszáj leülnöm este, és legalább egy sorozatrészt megnézni, amiben szamurájok kaszabolják az ellenséget. A bejegyzés erre a szokásomra is reflektál - sorra veszem néhány filmélményemet, és írok róluk egy keveset, hogy miért ajánlom, vagy miért nem ajánlom őket - a spoilereket kerülve, hogy nektek is legyen lehetőségetek és motivációtok válogatni, és megpróbálkozni néhány darabbal.

Először néhány animét veszek sorra, színpadi, és filmvászonra készült adaptációikkal együtt, majd átkötőnek egy kultfilm következik, amelyből később készült egy anime és egy színdarab változat, ezt követően pedig filmek, és egy élőszereplős sorozat lesz terítéken. Mivel nagy kedvencem az Edo-kor vége, illetve a Meiji kor eleje a japán történelemben, amikor a szamuráj kultúra és értékrend hanyatlóban volt, elkezdte átvenni a helyét a nyugatiasabb szemlélet, a fejlődés, a polgári társadalom felemelkedése és ez rengeteg személyes drámát is eredményezett, így van egy enyhe túlsúly erre a korszakra az ajánlómban is, ezt nézzétek el nekem – azért akad néhány középkoriasabb, mást hangsúlyozó film is.

Vágjunk is bele – aki szamurájfilmet akar nézni, tartson velem.

Donten ni Warau – avagy a három testvér, és a nevetés hatalma

„Olyan erőssé akarok válni, hogy képes legyek nevetni, akármi történik.”

Noha nem tartom életem legnagyobb sorozatélményei között számon, a Donten ni Warau egyik első animémként mindig közel fog állni a szívemhez, és mindig felkapom majd a fejem, ha új tartalmak érkeznek hozzá kapcsolódóan.

Soramaru, Tenka és Chuutaro az anime sorozatban

A történet főhősei három fivér, akik szamurájcsaládból származnak ugyan, de a szüleiket meggyilkolták, így jóideje magukra vannak utalva. A legidősebb, Tenka igyekszik mindent magára vállalni, gondoskodik két öccséről, alapvetően pedig kórosan optimista, néha bugyuta módon humoros, és rendkívül jóindulatú. Síró bohóc, aki a legnagyobb sötétségben próbál boldog maradni. Az öccse, Soramaru bár kedves és érzékeny, de forrófejű és rendelkezik egy enyhébb kisebbségi komplexussal, próbál felnőni, próbálja elérni a bátyja szintjét, de sokat kell még tanulnia és fejlődnie. Chuutaro, a legkisebb testvér pedig nagyhangú, hiperaktív kisfiú, aki csodálja, és rajongásig szereti mindkettejüket. A fivérek a szerepüket vesztett, lázadó szamurájokat szállítják egy börtönszigetre, ebből élnek, de hamarosan kiderül, hogy a családjuk és a múltjuk is rejt néhány sötét titkot – egy hatalmas szörny, a kígyó, Orochi hamarosan felébred, és jó eséllyel egyikük lesz a gazdateste. A testvérek ekkor versenyfutásba kezdenek az idővel, régi-új barátok, ellenségek segítik és akadályozzák őket, a bátorságuk és egymás iránti szeretetük is próbára tétetik, miközben haladnak a végső összecsapás felé…

Tenka az animében

A Donten ni Warau szórakoztató, kellemes, izgalmas, és arra a tizenkét részre bőven le tudja kötni a néző figyelmét. A fantasy szál igényes, egy kicsit japán mitológiából is ki tudja kupálni a nézőt, ha utána olvas az elmondottaknak, például Orochi egy elég híres szörnyalak. A karakterek szerethetőek, és akad néhány elég komplex figura is, komoly traumákkal. Nincsen világmegváltó üzenet, hatalmas, meglepő csavarok, mindegyik elég kiszámítható, viszont cserébe elég könnyű szívvel áll fel az ember a tizenkét rész után. Az animáció élvezhető, ráadásul azóta kijött két Gaiden rész, amelyeket egy másik animációs stúdió csinált – ugyanaz, amelyik az Attack on Titan sorozatért felelt, és azt hiszem, ezzel el is mondtam, milyen minőséget kapunk. Kicsit elüt a többi itt megemlített alkotástól abban, hogy noha a szamuráj értékrendnek, és a változásnak, ami a Meiji korral jött, van szerepe, de nem igazán releváns, sokkal inkább a fantasy szálon van a hangsúly.

Tenka (Tamaki Yuuki), Chuutaróval (Momose Saku) és
Soramaruval (Ueda Keisuke)

Két feldolgozása készült ennek a sorozatnak, a színdarabot már volt lehetőségem megtekinteni, és tervezem a feliratozását is. Mivel a Donten ni Waraunak nincs sok fontos szereplője, a cselekményszál is elég egyszerű, nem ágazik ezer felé, ezért tökéletesen alkalmas rá, hogy színpadra adaptálják – a hangulatot sikerült is megragadni, néhány zene és tömegjelenet igazán hatásos, a jelmezek is jól sikerültek. A darab szíve lelke pedig egyértelműen a legidősebb testvért, Tenkát alakító Tamaki Yuuki, akitől én rettenetesen tartottam, de nem csak eljátssza, hanem egész lényével azonosul a karakterrel. A 2018-as Live Action film még várat magára, de a trailerek alapján a fantasy elemek epikusak, a szereplők között pedig jól működik a dinamika… kíváncsian várom, milyen lesz maga a film. Minden esetre a Donten ni Waraut és feldolgozásait bátran ajánlom bárkinek, aki szeretne kicsit elmerülni a történelmi japán világában, de nem akar túl sok drámát és kínlódást.

Megjegyzés: Azóta volt lehetőségem megtekinteni a filmet, de sajnos nem tudom olyan jó szívvel ajánlani, mint az anime, vagy a színpadi változatot. Bár remek a cast, és igazán gyönyörű helyszíneken forgatták, a CGI is igényes, én úgy éreztem, az üzenet erős csorbát szenvedett... Tenka sokkal komolyabb, sokkal felelősségteljesebb, Soramaru és Chuutaro sokkal inkább háttérbe szorulnak, nincs az a humoros, szeretetteljes hangulata, ami az első két változatnak.

Rurouni Kenshin – avagy a bérgyilkos, a háború és a bűntudat

„A gyilkosságból csak gyűlölet születik… A gyűlölet pedig újabb gyilkosságot szül… De ez a tompa kard megtöri a láncot.”

Kenshin az animeváltozatban

A Rurouni Kenshin a Donten ni Warau-hoz képest sokkal keményebb témákkal dolgozik. Nem romantizálni akarja a szamurájszemléletet, hanem megmutatni mindkét oldalt, és végül levonni a konklúziót, hogy egy történelmi hadszíntéren nincsenek hősök. A főszereplője forradalmár, a sógunátus ellen küzdött, de az új világrendben ugyanúgy nem találja a helyét, mint a szamurájok, és bérgyilkosként teljes mértékben meghasonult azzal, amit tett. Bolondos kardforgatónak kiadva magát próbál vezekelni a bűneiért, de a múltja sosem engedi el, régi ellenségek vágynak bosszúra, a kormány változatlanul ki akarná aknázni a tehetségét, Kenshin pedig vetődik egyik kalandtól a másikig, és közben próbálja megőrizni a szilárdságát és az elveit.

Kenshin (Sato Takeru) a 2012-es filmben

Pontosan a kemény, pszichológiai és szatirikus vonulatot is felvonultató téma miatt a Rurouni Kenshin anime változata nem igazán meggyőző. A manga sok humorral dolgozik ugyan, de remekül eltalálja a határvonalat, ahol képes egyszerre viccelni, és egyszerre összetörni az olvasó szívét, ha arra van szükség. Az anime azonban igencsak gyerekes lett, a harcok túl vannak animálva, Kenshin hangja teljesen nőies, a zene túlontúl vidám, az egész színes, komikus, és ez tompítja az események súlyát. A témát egy gyerek nem értheti meg, de az animét nehéz felnőtt fejjel élvezni. Ennek ellenére viszont olyasvalaki is belemerülhet a Kenshin világába, aki a mangát nem szeretné elkezdeni – ugyanis készült belőle egy Live Action filmtrilógia, ami remekül javította az anime hibáit. Gyönyörű környezetben vették fel, a parkok, a házak, a jelmezek mind elérik, hogy a néző azonnal ott érezze magát a Meiji korban, az akció látványos, a kardpárbajok nem igazán szépek, viszont fantasztikus dinamikájuk van, a zene fülbemászó és tökéletes aláfestés. A színészgárda kinézetre nem hasonlít igazán a szereplőkre – Sato Takerunek jóval kevésbé femininek a vonásai, mint a sorozatban, vagy mangában megjelenített Kenshinnek, sokkal férfiasabb (ez mondjuk nem is baj), a női főhős, Kaoru is fiúsabb, Kenshin riválisa, Saito nem annyira beesett arcú, nem is annyira égimeszelő, viszont mind azonosulnak a karakterükkel, és nagyon profin átadják az érzéseket és gondolatokat, amik lejátszódnak a fejükben. Én többször megnéztem ezt a filmtrilógiát, és tényleg remekül sikerült megfogni a szükséges stílust.

Kenshin és Tomoe a Tsuioku-hen OVÁ-ban

Szintén bátran ajánlom a sorozat előzmény OVÁ-ját, a Tsuioku-hent (az angol címe Trust and Betrayal volt), ebben humor szinte egyáltalán nincs, így az a különleges egyensúly sem, de cserébe egy gyönyörű drámát mutat be, lefestve, hogy hasonult meg Kenshin, mire, és miért ébredt rá. Egyszerre szorítja össze az ember szívét, dühíti, és taszítja, amit lát, de mégis, azt a négy részt szinte biztos, hogy egyben fogja ledarálni. Az animáció, noha csak egy évvel a fő sorozat után készült, kimondottan szép, rengeteget fejlődött, és a zenének is vannak csodálatos elemei, például a „KOTOWARI” téma.

Ezen kívül van egy másik, két háromnegyed órás OVÁ-ból álló „sorozat”, a Seisou-hen, ami hangulatilag a Tsuioku-hent igyekszik követni, de annak ellenére, hogy animációban milyen csodálatos, történetileg, üzenetileg sajnos bőven hagy kívánnivalót maga után. Az anime történéseit újrameséli és folytatja, ugyancsak egy erőteljes drámaként, teljesen száműzve a humort, de a reményt és a pozitív végkicsengést is, így bár a hangulata roppant megkapó, én nem tudtam igazán élvezni.

Kenshin (Sagiri Seina) a musical változatban

Végül pedig, 2016-ban egy musical is készült a történetből, ezt a Takurazaka Revue társulat állította színpadra, egyedi megközelítésben minden szerep nadrágszerep lett, tehát a férfi karaktereket is kivétel nélkül nők alakították. Érdekes koncepció, és van néhány ütős jelenet és szép szóló benne, leginkább a Kenshint játszó színésznő alakít fantasztikusat, jól megragadva a karaktere kettősségét, de összességében, számomra egy egyszernézős, nem túl maradandó élmény volt. A jövőben mindenesetre tervezem, hogy lefordítom ezt is, és elérhetővé teszem számotokra.

Megjegyzés: 2021-ben immár hivatalosan folytatódik a filmtrilógia - a Seisou-hennel egy időben játszódik, ugyanazokat az eseményeket feldolgozva, de sokkal erősebben ragaszkodva a mangához, ezáltal remélhetőleg pozitívabb hangulatban. Szintén hallani híreket egy újabb Stage Play adaptációról, ami a Kyoto-arcot dolgozná fel, és amiben Koike Teppei (Death Note Musical - L) játssza majd a főszerepet.

Hakuouki – a Shinsengumi meg a vámpírok

„Nem számít, ha hamisítvány vagyok. Majd igazivá válok, ha megküzdök érte.”

Erről a sorozatról már hallhattatok a blogon, mivel egy japánban elég sikeres musical sorozat alapjául szolgál, amit épp ezért hosszú ideje lelkesen fordítgatok. Történelmi karaktereken és eseményeken alapuló, de fantasy-val bőven megöntözött történet, ami azért erősen beleesik a szamurájok romantizálásának hibájába, annak ellenére, hogy mutat objektívebb, kritikusabb szemszögeket is.

Souji, Saito és Chizuru az animesorozatban

Ahogy korábbi bejegyzésekben említettem, a Hakuouki alapja egy visual novel, ami 2008-ban jelent meg angolul. Ennek feldolgozásaként 2010-ben készült egy animesorozat (és az első színpadi feldolgozás, amely még nem musical), majd, 2012-től elindult a musical széria, és 2013-2014 között két animefilm is újra vászonra vitte a történetet.

A Hakuouki főhősnője egy orvos lánya, Yukimura Chizuru, aki az apját keresve Kiotóba megy, a Bakumatsu idején. Rögtön az első éjszaka megtámadják… egy csapat fiatal szamuráj azonban a segítségére siet. Ők a Shinsengumi tagjai, akik, miután rádöbbennek, hogy az apját ők maguk is keresik, magukkal viszik a lányt.

Innentől pedig Chizuru részévé válik a történelmi eseményeknek, ott van a főbb csatákban, támogatja a szamurájokat a politikai játszmák rengetegében, és közben számos titkot derít ki saját magáról is.

Hijikata és Chizuru az animesorozatban

A Hakuouki sok szempontból ellentmondásos. Nyilvánvaló, hogy az alapvető célközönsége, különösen a visual novelnek nem éppen én vagyok, sokkal inkább a randijátékokért lelkesedő lányok, tehát mind az animének, mind a játéknak vannak elég nyálas elemei. Ennek ellenére azonban nagyon sok fontos kérdéssel, és érdekes szemszöggel foglalkozik, nem színtisztán a romantikát helyezi fókuszba. Előkerül a becsület, az élet és halál kérdése, a felelősség, a vezetői szerep problémája, a tehetetlenség, egy gyógyíthatatlan betegséggel való iszonyú küzdelem, a szamurájok hősiességének és kegyetlenségének ellentéte. Hiába van ott Chizuru és az ő szerelmi szála az animében Hijikatával, a visual novelben és a musical-ekben Hijikatával, Okitával, Saitoval, Haradával vagy Heisukével, az ő jelenléténél, és a romantikus szál kibontakozásánál sokkal fontosabb, hogy azzal párhuzamosan mit élnek meg ezek a karakterek, és hogyan alakul a szemléletük. Minden karakternek megvan a saját személyes drámája, amit a történet szimbolikával is szépen megtámogat, és egy pillanatig sincs üresjárat, tulajdonképpen folyton történik valami. A fantasy szálnál ugyan vámpírokat írtam a címbe, de ez azért erős sarkítás: bár egyértelműen vannak hasonlóságok velük, alapvetően az indiai-japán mitológia néhány szörnyét, a rasetsukat, és a démonokat veszik elő, nagyon ügyesen bemesélve őket a valós események közé, általában teljes harmóniában tartva mindent.

Hijikata (Yazaki Hiroshi) és Chizuru (Kikuchi Mika)
a musical változatban

A szinkronszínészek kiváló munkát végeznek, szinkronmunkában szerintem az itt bemutatott animék közül messze a Hakuouki viszi a pálmát, a zenének van néhány nagyon kifejező, nagyon szép eleme, legyen szó akár a játékról, akár a sorozatról vagy filmekről (a musical-ekről meg pláne). Az anime látványvilága egy kicsit igénytelennek tűnt elsőre, különösen a játék gyönyörű grafikája után, de ezt az animefilmek orvosolták, ott gyönyörű hátterek, és minőségi karakteranimáció van (külön kiemelném a szemeket). A kardpárbajok dinamikusak, nem csak két ember összeakasztja a pengéjét és beszélget, ez pedig ennél a témánál nagyon nagy plusz pont. A musicalek és a színdarab és egyedi megközelítésben, de nagy tisztelettel dolgozta fel az alapanyagot… a színdarab száműzte a romantikát, színtisztán a barátságra és bajtársiasságra koncentrál, a musical pedig ügyesen lavírozik a humor és a komoly tartalom, a romantika és a belső harcok bemutatása között, minőségi jelmezekkel, és hangulatos színpadképpel. A színészek általánosságban kitesznek magukért, van pár kiemelkedő köztük, igazán gyengét viszont nem tudnék mondani, látszik, hogy mind rengeteg energiát beletesznek, hogy minél hitelesebben hozzák a karaktereket.

A Hakuoukit alapvetően női nézőknek ajánlanám, de az akció és a személyes drámák, sorsok bemutatása miatt akár fiúkat, férfiakat is megragadhat. Engem mindenképp nagyon nagy erővel rántott be a világába, és rengeteget tanított a korról, és főhősei életéről – a Shinsengumi története azóta számtalan formában elém került, de mindig ez a sorozat jut majd először eszembe. Aki vágyik egy kis történelemre, de megcsavart, és a legkevésbé sem nyers formában, annak azt mondom, tegyen egy próbát.

A hét szamuráj – hogy csináljunk faék egyszerű alaptörténetből kultfilmet?

„Aki csak magára gondol, az önmagát pusztítja el.”

És eltávolodhatunk kicsit a Meiji kortól, és a Bakumatsu véres harcaitól, visszarepülve az 1500-as évek középkorias környezetébe. A hét szamuráj Kurosawa Akira filmje, aki talán a leghíresebb japán rendező. A történet sikerét mutatja, hogy amerikában is feldolgozták (kétszer is), és az első film még ott is szert tett a kult státuszra. Mindezt pedig úgy, hogy a történet, egyébként, tényleg egyszerű, mint a faék.

A szamurájok az 1954-es filmben

Adott egy kis falu, amit banditák fosztogatnak, így a szegény parasztok jobb híján úgy döntenek, szamurájokat próbálnak megkérni, hogy segítsenek rajtuk. Nem sokat ajánlhatnak cserébe, csak rizzsel és szállással fizetnek, mégis sikerrel járnak – hét szamuráj ugyanis a szerény fizetségért is úgy dönt, elmegy megvédeni a falut. Azonban a segítségük és alapvető jóindulatuk dacára a főhősök első harcukat nem a banditák, hanem a falu lakói ellen vívják, a két különböző világból érkezett embereknek ugyanis meg kell tanulni megérteni a másik szemléletét és értékrendjét, végül pedig megbízni egymásban…

Már-már népmesei egyszerűségű helyzet, ahogy a hét hős a falu védelmére kel, de mégis valami elképesztő a megvalósítás. A történet másik vonulata, ahogy a szamurájok tanulnak a parasztok helyzetéből, a parasztok elkezdik megbecsülni a védelmükre kelő szamurájokat mind nagyon komoly kérdéseket és problémákat vet fel. Előkerül itt a sznobizmus, az elutasítás, a kiközösítés, a szerelem, a merev társadalmi rendszer problémája, barátságok, szövetségek születnek, és úgy általában belengi a történetet egyfajta keserédes hangulat… néhol egészen szívmelengető, ahogy a szemléletek közelítenek, néhol pedig egyszerűen földhöz vág a film, és nem is hagyja, hogy könnyen felkelj a padlóról. A szereplők rendkívül szerethetőek, személyes kedvenceim a szamurájok vezetője, Shimada Kambei, és Kyuuzo, a csendes harcos voltak.

A szinkron minőségi, ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy nem mai darab, nyugodtan lehet magyarul nézni a filmet. A harcjelenetek izgalmasak, és még humor is akad egy kevés, néhány megjegyzésen és megmozduláson kimondottan jót derültem. Három órás a film, de a néző észre sem veszi, mert végig leköt, nincsen üresjárat. Amilyen előítéletesen ugrottam neki, mondván, hogy fekete-fehér, hogy régi, annyira élveztem a végére.

A hét szamuráj (illetve Kirara) a musical változatban

A hét szamuráj is kapott újabb feldolgozásokat, például egy animét, ami bebizonyította, hogy a bemutatott kérdések minden korban fontosak: ugyanis egy sci-fi környezetbe helyezte az egészet. Megtartotta a karaktereket, csak néhány mellékszereplőt dolgozott ki jobban (például a faluban élő fiatal lányt, Shiont, aki beleszeret az egyik szamurájba, egy sokkal erősebb, megbecsültebb karakterként interpretálta: Kirara néven a falu papnője lett belőle), illetve néhány mellékszállal egészítette ki a történetet, hogy jobban működjön sorozatként. Noha nem tudtam még végignézni (elég nehéz megfelelő minőségben megtalálni az interneten), mindenképp tervezem, mert eddig az eredetihez hasonlóan az anime is sikert aratott nálam… első benyomás alapján bátran ajánlom bárkinek, aki szamurájos animét szeretne nézni. Hozzáteszem, ebből is készült egy musical változat, ami, bár alapvetően a rajzfilmet használta alapul, nagyon sokat merített az eredetiből, így egy különleges történetszálat láthatunk. Hasonlóan az első két sorozat színpadi változataihoz, erre is szert tettem már, és tervezem megcsinálni a fordítást, amint lesz rá időm.

47 ronin – démonok, boszorkányok, a becsület és a tolerancia krónikája

„Ha egy bűn büntetlenül marad, a világ kizökken. Ha a bosszú elmarad, az egek szégyenkezve néznek le ránk. Nekünk is meg kell halnunk, hogy a bosszú köre bezáruljon. Így adunk hírt a bátorságunkról, hogy a világ megtudja, hogy kik voltunk és mit tettünk.”

Noha nem aratott sem osztatlan kritikai, sem osztatlan közönségsikert, a 47 ronin nekem személy szerint nagyon közel áll a szívemhez, tekintve, hogy talán ez volt az első szamurájfilm, amit láttam. Továbbra is maradunk a távoli múltban, a történet pedig ezúttal egy népszerű japán legendát dolgoz fel, ami sok szempontból tökéletesen mutatja be a szamurájok jellegzetes, nyugati szemlélettel kissé abszurdnak ható értékrendjét.

Oishi (Sanada Hiroyuki)

A történet szerint egy tartományurat meggyilkolnak, szamurájait szélnek eresztik, lányát pedig a rivális tartomány vezetőjének ígérik feleségül. A szamurájok vezetője, Oishi, nem nyugszik bele az igazságtalanságba… elhatározza, a szigorú tiltás ellenére is megbosszulja ura halálát. Egy év keserves rabság után összehívja roninoknak kikiáltott társait, és szövetkezik a tartományúr által befogadott titokzatos árvával, Kai-jal, hogy közös erővel induljanak harcba… azonban mindannyian tudják, akár győznek, akár vesztenek, a bosszú az életükbe kerül.

Rengeteg alapelvet magyaráz el a történet a szamurájkultúrából. Megismerteti velünk a bosszú kultuszát, a becsület és a magasabb rangú iránti hűség feloldhatatlan ellentétét, a szeppukut is magába foglaló halálkultusz alapjait, tehát tényleg elég jó alapozó, ha valaki még csak ismerkedik ezzel a világgal. A látvány szédítően gyönyörű, a tájak, a lények, az épületek mind elképesztőek, olyan erőteljesen teremtik meg a hangulatot, hogy tényleg ott érezzük magunkat abban a véres forgatagban, ami a képernyőn zajlik. A zene szintén hangulatos, van benne néhány téma, ami nagyon fülbemászó, és nagyon érzékeny, én a mai napig szívesen hallgatom őket.

Kai (Keanu Reeves) és Oishi

Ahogy már említettem az alapja egy igaz történet és a belőle született legenda, amit azonban jelentősen kiszíneztek. Az egyik főszereplő, Kai tulajdonképpen OC, démonok által nevelt, félig angol, félig japán karakterként nem is nagyon lehet valós alapja, de feltűnnek boszorkányok, szellemek, a japán mitológia rengeteg figurája, akiknek egyáltalán nincs szerepe az eredeti történetben. Amiért én ezt bocsánatos bűnnek tartom, hogy ezek a módosítások nem nyírják ki az üzenetet (sőt, inkább kiegészítik és finomítják azt – Kai-on keresztül veszik elő az elfogadás kérdését, a problémát, hogy minden pozitívuma ellenére a merev szamurájszemlélet milyen mértékig elítéli azt, aki más), és nem nyomják el az eredeti legenda hőseit. Minden változtatástól független a Sanada Hiroyuki által alakított Oishi az, aki elviszi a hátán az egész filmet, én ezt a színészt itt ismertem meg, és azóta már abszolút a kedvenceim között tartom számon, amiért pedig plusz pont, hogy merték másodhegedűs szerepbe tolni a hollywoodi húzónévként bekerült Keanu Reeves-et. Hiába kedvelem ezt a színészt is, itt tényleg szükség volt rá, hogy ne a hőst, hanem az egyik helyzetből a másikba sodródó, elveszett kis szerencsétlent alakítsa, és jól csinálta.

Romantizálás akad, szerelmi szál persze kötelező, de nem lesz túl amerikai az egész, így én nyugodt szívvel merem ajánlani azoknak is akik szkeptikusan húzzák a szájukat, ha nyugaton bárki japán témához nyúl.

Az utolsó szamuráj – avagy a kultúrák ütközésének örök problémája

„Tökéletes. Minden virág tökéletes.”

Aki egyáltalán nem ismerkedett sem a japán filmgyártással, sem a szamuráj témával, erről a filmről valószínűleg az is hallott. Stílusában annyi átfedést mutat a 47 roninnal, hogy japán-amerikai koprodukció, egy elég komoly húzónévvel az amerikai oldalon, ez jelen esetben Tom Cruise. Ez a film visszahúz minket a Meiji kor zűrzavarába, de már a Bakumatsun túli időkbe, 1876-ba mikor a császár megszilárdította hatalmát, és csak néhány kétségbeesett szamuráj utolsó lázadásának leveréséért folyik a harc.

Katsumoto (Watanabe Ken) és Nathan (Tom Cruise)

A történet szerint Nathan Algren, polgárháborús hős azért érkezik japánba, hogy az ottani katonák kiképzésében segítsen. A férfinek nincsenek céljai, nem találja, mi értelme még az életének, így kap az ajánlaton. Az első csatában azonban a lázadó szamurájok foglyul ejtik. Meglepetésére a vezér, Katsumoto nem akarja megölni, ellenkezőleg, érdeklődik az idegen harcos iránt. Ahogy Nathan lassan megismerkedik a számára idegen kultúrával, úgy dönt, a lázadók mellé áll…

Noha a neveket megváltoztatták, a film sok szempontból valós történelmi személyeken és eseményeken alapul. Nem mondják ki, de 1876-ban a Satsuma felkelés során a Meiji császár ellen valóban felkeltek a hozzá korábban hűséges szamurájok, az élükön pedig az utolsó szamurájként is emlegetett Saigo Takamori állt. Ugyan nem érkezett polgárháborús hős Amerikából, hogy mintegy narrátorként megismerje, és egy új perspektívába helyezze az eseményeket, de egyértelműek a párhuzamok, és ezáltal az is, hogy Az utolsó szamuráj főhőse valójában ismét nem az amerikai színész által alakított karakter, hanem Katsumoto, ő viszi előre a cselekményt, ő teremti meg a jellegzetes légkört, Nathan tulajdonképpen statiszta mellette.

Nathan kardforgatást tanul

Az utolsó szamuráj fő kérdései és problémái között akadnak nagyon emelkedett gondolatok – a harcos szelleme miben más a világ két felén? A bátorság, a becsület, a harc iránti szenvedély mindkét helyen fűti az embereket, akkor nem lehet, hogy megértheti egymást a szamuráj és a katona? Miből fakadnak valójában az ellentétek? Miért kerül konfliktusba a hagyomány a változással, miért nem találjuk meg az egyensúlyt? És persze ott vannak a kevésbé magas szintű, sokkal triviálisabb, de nem kevésbé fontos kérdések, mint például az, hogy hol húzódik a vékony határvonal bátorság és hülyeség között.

Mint említettem, amerikai színészként ott van a szereplőgárdában Tom Cruise, és az alakítása ha nem is kiemelkedő, de határozottan meggyőző, át lehet érezni Nathan szenvedéseit is, lehet nevetni a meglepettségén és zavarán az új környezetben, és persze, lehet neki szurkolni, ha veszélyben van. Watanabe Ken Katsumotoként zseniális, Sanada Hiroyuki pedig ugyan mellékszereplő, de hozza a 47 roninban már megismert stílust, és teljesen hiteles.

A látvány fantasy elemek híján nem annyira lényeges, mint a 47 ronin esetén, de hangulatos, az ember ott érzi magát a korabeli japánban, a jelmezek is kiválóak. Hans Zimmer zenéje gyönyörű, szerintem mondhatom, az OST egyértelműen az utolsó szamuráj esetében a legszebb ezen a listán.

Tabu – avagy… avagy… várjunk, miről is volt szó?

„Azt hiszem, az a két ember a mesében nagyon szerette egymást. Miért ölnéd meg magad, hogy megtarts egy ígéretet, ha nem így érzel?”

Talán az egyetlen tényleges csalódásom volt a vizsgaidőszak alatt ez a film. Eleve megosztó gondolatokat és témákat boncolgat, de számomra a fő problémát nem is ez jelentette. Ismét Meiji kor, ismét Shinsengumi, szóval általam kedvelt történelmi korban játszódik, de messze nem aknázza ki a lehetőségeket, amelyek benne rejlenek.

Kano Sozaburo (Matsuda Ryuhei)

A történet főszereplője Kano Sozaburo, a fiatal, lányosan csinos arcú kardforgató, aki jelentkezik a Shinsengumiba. Kiemelkedő tehetsége miatt be is kerül, szépsége pedig felkelti kiképzője és társai figyelmét is, amiből számos konfliktus adódik a harcosok közösségén belül…

A Tabu a leírásból is sejthetően homoszexuális film, amivel szerintem alapvetően semmi gond nincs. Több kritika említi, hogy a történelmi feljegyzések szerint a film legtöbb főszereplője, Hijikata, valószínűleg Sozaburo is, heteroszexuálisak voltak, de egyrészt, nem tartom katasztrófának a valós események bizonyos szintű kifacsarását egy üzenet átadása érdekében, másrészt pedig az alaphelyzet nagyon is lehetővé teszi ezt az értelmezést: A Shinsengumi egy nagyrészt tizenéves, legfeljebb huszonéves fiatalokból álló szervezet volt, amely korban kevés fiú bír a hormonjaival. Össze voltak zárva egymással, nőt nagyon ritkán láttak, Japánban ráadásul az azonos neműek szerelme teljesen elfogadott dolog volt, így az, hogy egy kimondottan nőies megjelenésű, és egyébként provokatívan viselkedő fiatal fiú felkelti többek érdeklődését, egyáltalán nem meglepő. A probléma, hogy igazából a filmben semmi nem történik.

Hijikata (Kitano Takeshi) és Souji (Shinji Takeda)

Nem romantikus film, nem két férfi egymásra találását meséli el. Nem harcművészeti film, nem érdemes látványos párbajokat várni. Nem szatíra, nem kapunk kemény társadalomkritikát. Nem történelmi film, nincs hangsúly a megjelenített eseményeken. Még csak nem is krimi, mert a gyilkosságoknak és a nyomozásnak a tettes után szinte semmi szerepe nincs. Valami keverék akar lenni, nagyon művészi, mindenből beemel elemeket, de a végeredmény az, hogy nincs igazi történet, karakterépítés, tanulság, hanem valami puding, amit nehéz értelmezni.

A reakciók számomra végtelenül hiteltelenek, annyira csak az a téma, folyamatosan, hogy mi van a főszereplő Sozaburoval, annyira csak az érdekel mindenkit, hogy ő kivel kavar, hogy a szereplők inkább hatnak pletykás falusi vénasszonyoknak, mint szamurájoknak. Hijikata, Sozaburo kiképzője, és a narrátorunk elvileg az egyik legkidolgozottabb figura, de még őt sem lehet igazán megérteni vagy megszeretni, néhány frappáns megnyilvánulásán kívül elég száraz alak. Próbál következtetni, próbálja valamerre vinni a cselekményt, de a végén ő is mindig a pletykálásnál köt ki, nem tudja, honnan hová tart. Ami pedig külön komikumot rejt magában, hogy miközben (valószínűleg az alaphelyzet miatt is) kétségbeesetten próbálják a néző szájába rágni, hogy milyen fiatal a főszereplő gárda, nagyon túlkoros színészeket sikerült castingolni. Hijikata esetén én hangosan felnevettem, mikor az egyik szereplő magyarázza, hogy huszonkilenc éves, miközben a színész maga ötvenhárom.

Ami a film mentségére szóljon, a végére vannak benne emlékezetes jelenetek (bár kissé elfolynak, nem hagynak teret a hangulat kibontakozására, így a csattanó sem üt akkorát), és akad olyan mellékszereplő karakter is, aki nyilvánvaló hibái ellenére is egészen megkedvelhető. Nem fog igazán a szívünkhöz nőni, de legalább van stílusa. A környezet is hangulatos, és a magyar szinkron, meglepő, de egy-két fordítási bakitól eltekintve egészen jó. Sajnos számomra ez mind nem tudta megmenteni a filmet attól, hogy orra bukjon a saját lábában. Nem mondom, hogy ne nézzétek meg, mert megfelelő érdeklődéssel és hangulattal lehet, hogy valakinek jobban átjön az üzenet, de én nem fogom újra elővenni.

Mugen no Juunin – avagy a középkori japán Deadpool és kis patronáltja

„Számít, hogy mi a jó és mi a rossz, ha olyasvalakiért cselekszel, akit szeretsz?”

Manji (Kimura Takuya) és Rin (Sugisaki Hana)

Előrebocsátom, a Mugen no Juunin rendkívüli módon hangulatfilm. Vagy pont jókor talál meg, vagy pontosan ezt akarod épp látni, vagy úgy érzed, hogy egy agyatlan hentelést kaptál valami vérbefulladt tanulsággal. A leírás, az alaphelyzet sokkal okosabb, és sokkal kedvesebb történetet vetít előre, mint amit a film nyújt, de azért én kicsit meg fogom védeni, mert ellentétben a Tabuval ez pont olyan pillanatban jött szembe velem, amikor nagy szükségem volt rá, hogy kikapcsoljam az agyam.

A Mugen no Juunin főhőse, Manji, egy halhatatlansággal megátkozott ember. Mikor egy csapat bandita meggyilkolta a húgát, a férfi brutálisan lemészárolta mindegyiküket – iszonyú tettéért kapta egy erdei boszorkánytól az átkot. A jelenben az emberektől távol él, elzárkózik mindentől és mindenkitől. Hamarosan azonban felkeresi egy kislány, Rin, aki segítséget kér tőle. Egy csapat kardforgató megtámadta az apja dojóját, és megölte a családját, egyedül a kislány tudott elmenekülni. Egy erdei boszorkány igazította útba, hogy a bosszújához nem is találhatna jobb segítséget egy halhatatlan harcosnál. Manji végül beleegyezik Rin ajánlatába, és a kislánnyal együtt felkerekednek, út közben pedig egyre többet tudnak meg egymásról, és egyre jobban megszeretik egymást…

A Mugen no Juunin alapvetően manga és anime adaptáció, én egyiket sem ismerem, de nagyon egyszerű kis története van. Van benne egy jó adag mágia, egy főhős duó, és egy csomó gonosz, akik rendre hullanak mint a legyek. Nincsenek nagy fordulatok, nagy meglepetések, hacsak az nem, hogy fogalmunk sincs, hol volt annyi művér raktáron, amennyit kifolyatnak csata közben. Akad némi humor, néhány meghatóbb pillanat, elég látványos harci koreográfiák, és némi (tényleg Deadpoolra hajazó) abszurditás, amikor például a főhős egyszerűen elhagyta a kezét, majd a csata végén felvette, visszarakta, és ez a legkisebb kényelmetlenséget sem jelentette számára, én hangosan felnevettem. Alapvetően a főszereplők, Rin és Manji szerethetőek, az előbbi inkább a keménykedni próbáló kislány, míg az utóbbi egy mélyebb, sötétebb, szenvedősebb figura, a baj csak az velük, hogy igazán komoly fejlődésük nincs. Ott vannak, végigmennek egy csomó kalandon közösen, megismerik és megszeretik egymást, azt várnánk, hogy valami szép, népmesei tanulsággal mindketten igazi hőssé válnak, de erre sem idő, sem lehetőség nincs, tehát egyszerűen végigrohanunk egy jó öreg, korrektül megvalósított bosszúsztorin.

A látványvilág, a jelmezek, a környezet szép, és a harcnak meg kell adni, soknak sok, véresnek véres, de legalább igényes. A zenét sajnos nem tudom kiemelni, mert nagyon feledhető… de az aktuális jelenethez megfelelő aláfestést biztosít, így szidni sem érdemes. A színészek hitelesen játszanak, itt is kiszúrtam egy-két ismerős arcot (Toda Erika, az egyik antagonista a 2006-os Death Note filmek Misája).

Nem többszörnézős, viszont egyszer, ha nem agyal túl sokat az ember, és nem zavarja a maratoni mennyiségű harc, kellemesen elszórakozik rajta, és felrakja a „na, ezt is láttam” listára.

Az utolsó kardvágás – avagy az 1800-as évek fremeny-jei

„Te nyomorult! Ha tudnád, hogy mennyire gyűlöllek! Miért akarja az egyik szarzsák megtömni a másik gyomrát? Egy olyan világban, ahol gyűlölettől elvakult emberek ölik egymást, miért olyan fontos neked, hogy teletömd a hasamat? Miért olyan fontos? […] Menj el innen! Mindannyian meg fogunk halni, akár akarunk, akár nem akarunk. De… neked nem szabad így végezned. Egy ilyen ember megérdemli, hogy éljen!”

Ha egy ritka gyöngyszemet jelölhetek meg a listáról, egészen biztosan az utolsó kardvágás lesz az. Semmit, tényleg semmit nem vártam ettől a filmtől, valahogy azzal a hozzáállással kezdtem neki, mint a Mugen no Juuninnak, hogy aztán könnyű szívvel kedvenccé avassam. Egy rendkívül érzékeny, nagyon szép történetről van szó, amiben van harc, van gyilkosság, vannak nagy morális kérdések, de mégsem nyomják el az emberi drámákat, azok súlyát. Nem véletlenül többszörösen díjazott darabról van szó.

Saito (Sato Koichi) és Yoshimura (Nakai Kiichi)

Ismét Meiji kor, ismét Shinsengumi. A történet fókuszában két férfi áll. Az egyikük, Yoshimura Kanichiro szegény családból származik, de szenvedélyesen szereti az életet. Valósággal rajong a feleségéért és két gyermekéért, jó kapcsolatot ápol a tartomány urával, lelkesen tanítja a fiatalokat. Amikor azonban éhezés köszönt a vidékre, rádöbben, csak akkor maradhatnak életben, ha pénzt szerez, így szégyen szemre elhagyja otthonát, és Kiotóba megy. Itt csatlakozik a Shinsengumihoz és megismerkedik Saito Hajimével, aki gyökeres ellentéte. Saito napról napra él, gyűlölettel és rosszindulattal fordul minden és mindenki felé. Zárkózott, és lépten-nyomon megalázza azokat, akik kedvesek vele. Az ellenszenv azonnal kialakul a szószátyárnak, és kissé anyagiasnak ható Kanichiroval szemben… ahogy azonban elkezdődik a forradalom véres káosza, Saito rádöbben, hogy épp ez a gyűlölt alak az, akire minden helyzetben számíthat.

Számomra az utolsó kardvágás egyrészt a barátságról, másrészt a megismerésről szól, elég erőteljesen össze is kötve a kettőt. Noha egyértelműen ő az ellenszenvesebb figura, kezdettől Saito a szempontkarakter. Szinte minden megnyilvánulása taszító, hiába látunk bele a fejébe, jóformán képtelenség megérteni vagy megkedvelni. Ugyanakkor olyan szűrőt rak a világra, ami a másik főhőst, Kanichirot is elvágja tőlünk… csak Saito gyűlölködését halljuk, csak az ő szemszögét látjuk, így szegény karakter hozzánk sem kerülhet közelebb. Aztán, a kellemetlen alapozást követően a film nekiáll megmutatni, kik is a hősei valójában.

Yoshimura kiáll a hadsereg elé

Innentől kezdve pedig száznyolcvan fokos fordulatot vehet a vélemény, mert megismerjük Kanichiro múltját, egy volt tanítványa tolmácsolásában, meglátjuk az altruizmusát, a kedvességét, a nyitottságát a Saitoval szemben tanúsított megértésben és jóságban, megértjük a motivációit, és elkezdünk hinni benne, szurkolni neki. Képet kapunk Saito gyengeségeiről, bizonytalanságairól is, mire épül a rosszindulata, miért viselkedik úgy, ahogy, mit él meg, és kiderül számunkra, hogy jó az ő szíve is, csak mélyre temette. A két karakter ütközik, konfliktusba kerül, tanulnak és tanítanak, harcolnak, elbuknak, félnek, és ezen az egészen keresztül leginkább Kanichiro az, aki tényleg mindig ott van, és a saját problémái dacára is van benne annyi erő, hogy nyújtson egy segítő kezet a másik főszereplőnek. Ami pedig nekem pluszban tetszett, az az, hogy a film a komoly téma dacára nem száműzte a humort, mert kettejük dinamikája rengeteg helyzetkomikumot is eredményez.

Yoshimura és Saito a film vége felé

A karakterközpontúság ellenére pedig a mellékszereplők is élők, mozognak a cselekményben, hatnak a főhősökre. A „másodnarrátor”, Kanichiro tanítványa, aki kiegészíti a történetet azokkal a részletekkel, amiknél Saito nem volt ott, nagyon szépen mutatja be a tanár és a diák kapcsolatát, az inspirációt, amit nyer a főszereplőtől. A többi Shinsengumi tag elvan a háttérben, de mégis mind karakteresek, és például a Tabuval ellentétben teljesen lejön, hogy fiatalok. Nui, az egyetlen fontosabb női szereplő egészen tűrhető figura, nem ostoba, és van pár kimondottan aranyos jelenete is Saitóval. Tényleg ők az élő környezet, kihangsúlyozzák, ki hogy áll a világhoz, rámutatnak a főhősök rejtett tulajdonságaira, így egyikük sem felesleges.

A zene gyönyörű, a fő téma megtalálható a youtube-on (az eredeti, japán címre, a Mibugishidenre, vagy az angol „When the last sword is drawn”-ra érdemes rákeresni, úgy könnyen megtaláljátok), én azóta is előszeretettel használom tanulózenének.

Az utolsó kardvágást bárkinek, bármilyen helyzetben ajánlom, és biztos, hogy én is újranézem majd párszor, mert valahogy összeegyeztette azt, hogy elszomorítson, dühítsen és megrázzon azzal, hogy mosolyogjak, akár nevessek, és megmelengesse a szívemet. Mindezt pedig egy számomra ismerős, kedvelt korba és környezetbe helyezte, tehát mindenképp főnyeremény. Az egyetlen, amit megemlítek, hogy a magyar szinkront jobb mellőzni: nem a legjobb a hangok választása sem (Kanichiro még egészen jól sült el, de Saito agresszív jelleméhez egy nagyon kellemes hangot sikerült kiválasztani), de a kiejtés botrányos, még a korszak főbb személyiségeinek, és politikai erőviszonyainak ismeretében is gyakran belezavarodtam, hogy éppen kiről is van szó, egyszerűen, mert hibásan ejtették a neveket.

Megjegyzés: A Takarazuka Revue társulat, akik a Kenshin nadrágszerepes musical változatát készítették, 2019-ben ezt is színpadra állították - nagyon remélem, lesz lehetőségem megnézni, mert eléggé szívemhez nőtt a történet, hogy érdekeljen, mit hoznak ki belőle.

Gassoh – coming of age, pár elvágott torokkal

„A hold vezetett ide. A hold, és a furulya hangja…”

Masanosuke (Seto Koji) és Kiwamu (Yagira Yuya)

Abszurd alaphelyzetnek tűnhet, ha azt mondom, a Gassoh valahogy egyesíti a végzős gimnazistákról szóló tinifilmeket egy szamurájos, kardozós drámával. Pedig ez történik, és valahogy sokkal hangulatosabban, és sokkal harmonikusabban, mint az ember várná. Végülis a kamaszkor, és a fiatalfelnőttkor zavaros határa minden korban jelen van, teljesen mindegy, mekkora a történelmi káosz, felnőni ugyanakkora kihívás marad, és a Gassoh hőseinek reményei és tragédiái abból fakadnak, hogy a politikai és hadi játszmák közepén próbálnak maguknak identitást keresni.

Elméletileg a Gassoh is mangaadaptáció, de ugyanaz áll fenn, mint a Mugen no Juunin esetén, nem olvastam az eredetiét, attól függetlenül értékelem a filmet. A történet maga három fiúról szól, gyökeresen eltérő mentalitással. Az egyikük mindent felad, hogy a Tokugawa családért, és japánért küzdhessen… hátrahagyja a menyasszonyát, elfordul a barátaitól. A második, a hátrahagyott lány bátyja dühében követi barátját, hogy meggyőzze, hibát követ el… a harmadik pedig csak lézeng, keresi a helyét a világban, miután otthonról is kitették a szűrét. Végül mindhárman ugyanott kötnek ki: A Shogitai nevű, önkéntesekből toborzott, sógunpárti seregben. Ami azonban kezdetben nem tűnik többnek, mint játéknak, nagyhangú szónoklatok sorozatának a büszkeségről és a becsületről, hamarosan véres háborúvá fajul, és a fiúk pont a közepén találják magukat.

Kiwamu és Sayo (Kadowaki Mugi)

Ez a történet időzített bombaként viselkedik… végig sejthető, hogy előbb utóbb lecsap a katasztrófa, érezzük, hogy nem lesz minden rendben, de mégis a film legnagyobb részében egyszerűen hinni akarjuk, hogy a világ legnagyobb problémáját az jelenti, hogy ki, mikor kibe szerelmes, kinek hogy áll a büszkesége, mennyire népszerű a haverok között, mennyire van meg a véleménye a politikáról, milyen a kapcsolata a szüleivel… Úgy ismerjük meg, és szeretjük meg a három főszereplőt, hogy még nem láttuk őket krízishelyzetben, csak a nekünk is ismerős, mindennapi nehézségeket élik át. Aztán amikor kezdetét veszi a harc, az ő érzéseiken keresztül szembesülünk azzal, hogy átlagember mennyire nem tudja megjósolni, hogy forgatná fel a világát egy olyan forradalom, mint ami akkortájt japánban kitört. A döntéseknek súlya lesz, a felnövekedés lassú folyamata őrült sebességre gyorsít, és ez legalább annyira megérinti és megrázza a nézőt, mint a szereplőket. A végkifejletet nem lövöm le, de mire odaérünk, kiderül, hogy a Gassoh lényegében a háromból két fiúra koncentrál igazán, és közülük is egyet állít a szempontkarakter szerepébe: nem véletlenül, mert noha rengeteg nehézséggel néz szembe, ő sérül a legkevésbé.

A tájak, a látványvilág itt nem voltak kiemelkedően szépek, összevetve akár a 47 roninnal, akár az utolsó szamurájjal, akár a Mugen no Juuninnal, a sztori nagy része a városban játszódik, de a díszletek, a jelmezek korhűek, tehát a hangulatot sem rombolja semmi. A zene kellemes aláfestés, de sajnos hasonlóan több, korábban említett darabhoz, teljesen felejthető, és nem tudom, hogy a felvétel hibája-e amit láttam, de a hangkeverés is sokszor elég pocsék, az esőtől nem hallani, amit az emberek mondanak.

A színészek ügyesek, legtöbben Yagira Yuyát emelik ki, aki az erős, vezéregyéniség Kiwamut alakítja, de tény, hogy neki volt messze a legkarakteresebb szerepe is, így volt is alkalma megmutatni, mit tud. Nekem éppen ezért a sokkal bizonytalanabb Masanosuke, és az őt megjelenítő Seto Koji jobban megmaradt… sokkal esetlenebb, sokkal kevésbé erőteljes figura, viszont annyira valódi, hogy nem tudom nem megemlíteni.

Végső véleményként a Gassoh-t sem érdemes kihagyni egy szamurájos maratonból, mert bőven okoz majd meglepetéseket, de személy szerint nem helyezném a toplista élvonalába.

Shinsengumi! – avagy mi ütött a 19. századi tizenévesekbe?

„Többé nem vagyunk kisfiúk, akik egy szebb világról álmodoznak! Olyan feladatunk van, amihez fel kell nőnünk, és ehhez igenis el kell felejtenünk, hogy a barátságunk tartott össze minket! Ahol most tartunk… innen már nem fordulhatunk vissza.”

Zárásként pedig egy sorozat, ami, ha nem is volt akkora hatással rám, mint az utolsó kardvágás, mégiscsak kellemes meglepetésnek könyveltem el. Véletlenül találtam rá néhány jelenetre, majd az első pár epizódra a youtube-on, és pont a Hakuouki után, mikor még nem akartam elhagyni ezt a kort, úgy gondoltam, jó lenne kapni valamilyen képet a fantasy elemek nélküli történetről… így hát kikerestem az interneten a teljes, ötven részes sorozatot, és végignéztem.

Kondou (Katori Shingo) és Hijikata (Yamamoto Koji)

A Shinsengumi! története az 1800-as években játszódik, amikor két, paraszti származású fiatalember, Hijikata Toshizo, és Kondou Isami barátságot kötnek. Az álmaik hasonlóak: mindketten szamurájokká akarnak válni, de alacsony származásuk miatt erre látszólag esélyük sincs. Vidéki dojójukban több hasonló korú és szemléletű fiatal csapódik melléjük… például a megárvult, elszegényedett, de rendkívül tehetséges Okita Souji, a gyilkosság miatt körözött és bűnbandák által üldözött Saito Hajime, a nagyszájú, kalandkereső Harada Sanosuke, a megbecsülésre és elismerésre vágyó törvénytelen fiú, Toudou Heisuke, vagy a Haradával mély barátságot ápoló, kedves lelkű Nagakura Shinpachi. A szerencse pedig rájuk mosolyog: önkénteseket toboroznak a főváros védelmére. A kitaszítottak kis csoportja felkerekedik…

Hijikata

A Shinsengumi! legnagyobb erénye, hogy hosszú. Mindenre van idő, minden főbb szereplőnek jut legalább egy rész, amikor ő van középpontban, az ő harcai és morális dilemmái, így a legtöbbjüket elég könnyű megkedvelni. A hangulat erősen hullámzó, míg kezdetben egy vidám, kellemes történetet láthatunk a vásznon, egy csapat fiatalember álmairól és küzdelmeiről, a végére átmegy egy véresebb, drámaibb sztoriba. Vannak harcok, szépen megkoreografált párbajok, intrikus, a politikai viszályokra kihegyezett epizódok, és mondhatjuk, hogy még fillerek is, hogy soha ne vágjanak túlságosan a földhöz. A fő hangsúly pedig végig a leírásban is említett barátságon van, a parancsnok és a parancsnokhelyettes, Kondou és Hijikata között, ami nagyon szép, gyakran kimondottan megható eleme a sorozatnak, láthatjuk, hogyan buknak el, hogyan teszik próbára a hitüket, és hogyan próbálják átsegíteni egymást a nehézségeken. Én a Hakuouki ismeretében, és sok Wikipédia olvasgatás után pontosan tudtam, mi lesz a végkifejlet, mégis izgultam, mégis kíváncsi voltam, mi várja a főhősöket a következő sarkon.

A színészek jók, az Okita Soujit alakító Fujiwara Tatsuya neve sokaknak ismerős lehet, a blogomon is megemlítettem az első Death Note elemzésemben, ennek filmváltozatában ugyanis Lightot játszotta, illetve szerepelt olyan adaptációkban, mint a Battle Royale, vagy a korábbiakban említett Kenshin, ahol Makoto Shishio, az egyik fő antagonista bőrébe bújt. De a bejegyzésben már korábban említett filmek egyikében előkerült a Saito szerepében látható Odagiri Joe is (a Gassoh egyik mellékszereplőjeként), vagy a Serizawa Kamot megjelenítő színész, aki az utolsó kardvágás egyik főszerepét játszotta. Ebben a filmben viszont a csúcs egyértelműen Hijikata volt, ahol a színész kinézetre is, stílusra is remekül hozta a karaktert. Egy lézengő, elveszett, nőcsábász fiatalembertől elindulva az odaadó baráton, majd szigorú parancsnokhelyettesen át verekszi el magát a tisztelt, szeretett vezér szerepköréig, eközben többször kiborul, összetörik, fél, gyűlölködik, elképesztően emberien, és ezt mind sikerült hitelesen átadni.

Saito (Odagiri Joe)

A díszletek, jelmezek szépek, vannak részek, amiket gyönyörű területeken forgattak (különösen a vége felé, a nagyobb csatáknál), de ennek ellenére meg kell jegyeznem, hogy a Shinsengumi!-val vannak problémák. Az első a női karakterei. Amilyen jól kidolgozott, szerethető férfi főhősöket mutat be, annyira idegesítőek és inkompetensek a nők. Szinte mindig csak és kizárólag a szerelem motiválja őket, önmaguktól általában nem cselekszenek, néha megmentésre szorulnak, rengeteget visítanak, és többször kimondottan ostobák. Két-három személyiségjegynél többel egyikük sem rendelkezik, egyszerűen nem hiszem el, hogy olyan nehéz lett volna egy kicsit értelmesebbre írni némelyiküket. Másrészt sajnos van egy OC is, Sutesuke, aki fogalmam sincs, mit keres a szériában, mert semmi tényleges szerepe nincsen. Komikus közjáték akar lenni, de valójában inkább idegesítő, mint szórakoztató… a sorozat első felében a főszereplők maguk biztosítják a komikumot, a második fele pedig annyira sötétté és intrikussá válik, hogy inkább rombolja a felépített hangulatot, mint finoman oldja azt. A zenének van egy-két szebb eleme, de összességében teljesen felejthető, az intro fülbemászó, de nem igazán kellemes, a téma pedig azért igényelne néhány erőteljesebb aláfestést.

Összességében, merem ajánlani a Shinsengumi!-t is, mert bár nem tartozik a legjobb feldolgozások közé, felkelti az érdeklődést, oktat és szórakoztat is, így teljesen megéri a rászánt időt.

Ez lett volna tehát a szamurájfilmekről szóló ajánlóm. Lehet, hogy a jövőben, néhány vizsgaidőszakkal később hozok majd hasonlókat, addig is remélem, tudtam mutatni legalább egy-két olyat, ami nektek is felkeltette az érdeklődéseteket. Hamarosan újra jelentkezem, remélhetőleg Star Wars-szal: A „Solo – Egy Star Wars történet” lesz terítéken. Köszönöm, hogy velem tartottatok!

Valentine Wiggin