A kiskatona - saját novella

Saját, az 1956-os forradalom eseményei által ihletett novella egy apáról, egy kiskatonáról, és egy elfelejtett gyilkosságról. Az illusztráció Saeki nicknéven tevékenykedő kedves barátnőm munkája.

Jóravaló család volt.

Az Apa, aki katona, az Anya, aki irodai munkát végzett, de volt ideje a gyerekére. A Kisfiú, aki ajnározta, csodálta az Apát… Apa volt a hős, aki majd megnyer minden háborút. Pesti lakásuk volt, nem nagy, de elfértek benne hárman. És ott volt persze a nagymama is, aki lent lakott vidéken. A nagypapát már elvesztették, egyedül volt, de nem hagyta, hogy ez tönkretegye. Mosolygott, lelkes volt, kedves. Mindig várta az unokáját, rétest sütött neki, kérdezett és mesélt, mesélt és kérdezett.

Vagyis… jóravaló család volt.

Nyár volt, amikor a kiskatona feltűnt. Mindig ott járt az Apa nyomában. Középmagas, egyszerű fiú volt, kissé gyerekes arccal és nagy, mogyoróbarna szemekkel, amik minduntalan a gyermekére emlékeztették az Apát. Nem szólt, csak lépdelt csendben az utcán, és nézett előre, szomorkásan rémült tekintettel. A nyaka körül vastag, durva kötélből készült hurok. Nem bántott ő, nem zavart senkit… még válogatósnak se lehetett mondani. Ha az Apa a lépcsőn ment, a kiskatona is engedelmesen követte, caplatott felfelé. Ha viszont a liftet választotta, oda is gond nélkül beszállt, ha tömve volt is, mindig befért, s mintha súlya se lett volna.

Amikor az Apa belépett a lakásba, és mindig szépen, gondosan felakasztotta a kabátját, a kiskatona megvárta. Ő maga nem vett le semmit, csak állt, a hurokkal a nyakán. Csendben hallgatta a beszélgetéseket a családi asztalnál, és egy idő után az Apának elment az étvágya. Nézve azt a fiút már nem mentek le a torkán a falatok. Amikor lefeküdtek, akkor mindig az ágy mellett aludt el. Felhúzta a lábát, magzati pózba gömbölyödött, és a hurok ott maradt a nyakán.

Néha az Apa éjjel felébredt. Kiment a konyhába, elővette az esti maradékot, megmelegítette, és kirakta a kiskatona elé az asztalra. Egy ideig ültek egymással szemben, némán, majd az Apa megszólalt. Kérdéseket tett fel, beszélni próbált, kihúzni legalább egy szót a fiúból, de az nem felelt. Csak nézett azzal a szomorkás rémülettel, és ott volt a hurok a nyakán.

Amikor az Apa gyakorlatra ment, a kiskatonáról az is bebizonyosodott, hogy jól bírja a nehéz kiképzést. Mindig felkelt időben, futott, ha a katonák futottak, és mivel errefelé nem kapott enni senkitől, megtette ezt étlen-szomjan is. És aludt a padlón, épp, mint otthon. Az Apa egyszer megsajnálta, és leköltözött a padlóra. A kiskatona alhatott ágyban. De ott volt a hurok a nyakán.

Aztán telt az idő… és a jóravaló család, az Apa, az Anya és a Kisfiú meglátogatták a Nagymamát. A vidéki házat betöltötte a rétes illata, és a Kisfiú jóízűen falatozott. Az Apa itt sem evett. Nem evett a kiskatona sem. A Nagymama kérdezte, ugyan, miért nem… csak az Apát, a kiskatona hiába állt ott, mogyoróbarna szemeit tágra nyitva, senki nem szólt hozzá. A válasz egyszerű volt, nem éhes, nincs étvágya. Még folytak egy darabig a beszélgetések, Nagymama az unokával, végtelen egyetértésben, aztán a Kisfiú elálmosodott, és az Anya elment lefektetni.

A konyhában már csak hárman ültek tovább. Apa és Nagymama, anya és fia, és persze az a szegény kiskatona, a hurokkal a nyakán. A csend mindent betöltött, mindenki hallgatott, aztán az Apa turkálni kezdett a táskájában, keresett valamit. Mappát húzott elő, benne egy régi-régi ítélet, egy régi-régi vád. Látta a Nagymamát, a barikádon nevető, éneklő, sötét hajú, huszonéves lányt. Kinyílt a mappa, és az asztalra csúsztatta a tartalmát. Név. A Nagymama neve. Kép. A Nagymama képe. A vád gyilkosság. És ott volt még egy fotó, egy portré… mogyoróbarna szemű, huszonéves kiskatona. Mosolyog, nincs hurok a nyakán. Kovács Ernő, élt: 1936-1956. És az Apa ismét látta a nagymamát, az utcán nevető, éneklő, sötét hajú, huszonéves lányt. És előtte, a fán lóg a kiskatona, és ott van, ott van a hurok a nyakán.

 Az Apa felemelte a fejét, és halkan szólalt meg, nem tudva, milyen választ kéne várnia…

- Mit vétett a kiskatona?