Vendégposzt - Hungry City Chronicles

Amikor ez a vendégposzt kikerült a régi blogra, a Ragadozó Városok még elég ismeretlennek számított a magyar közönség előtt. Azóta ez jelentősen megváltozott, időközben kijött egy film, a regénysorozat az anyanyelvünkön is megjelenik a polcokon, de én még mindig hálás vagyok yesterdaywiggin nicknévvel bíró (költözés ide vagy oda, még mindig üzenem, hogy "ha-ha, nagyon vicces") kedves barátomnak, hogy megismertetett a történettel. Remélem, az írásának elolvasása utána ti is kedvet kaptok hozzá.

A fenti kvadrológia első, egyedüli magyarra fordított kötete Ragadozó Városok címmel alig tizenkettő-tizennégy éves koromban került először a kezembe. Nagyon tetszett, hamar ki is olvastam vagy kétszer, aztán viszont, mivel akkor még nem nagyon tudtam angolul és több lefordított részről nem volt tudomásom, a projekt abbamaradt. Teltek az évek engem is elkapott – igaz, kicsit későn – a Harry Potter őrület, természetesen olvastam Percy Jacksont, mostanában pedig a Vadonjáró Tanítványa című kimondottan aranyos sorozatba fogtam bele John Flanagan tollából, közben viszont mindvégig ott motoszkált a tudatalattim mélyén valami nyugtalanító érzés, aminek úgy három hónapja tudtam nevet adni: hiányzott a Ragadozó Városok hangulata és stílusa. Hogy tulajdonképp mit hiányoltam, azt fogom ebben az elemzésben kifejteni. Néhányszor hivatkozni fogok a Harry Potter univerzumra, mint (ellen)példára, mégpedig azért, mert ezt tartom a legtipikusabb, legtöbbször „klónozott” és legismertebb ifjúsági sorozatnak, ily módon pedig a legalkalmasabb hasonlítási alapnak.

Először ejtsünk pár szót – komolyabb spoiler nélkül természetesen – a világról és a történetvezetésről!

Concept art a guruló Londonról

Igazából nem árulok el sokat, ha elmondom az alaphelyzetet. Még az első könyv eleje felé, apró infómorzsákból kiderül, hogy a ma ismert civilizáció már évezredekkel korábban elpusztult, a könyv történései alatt pedig óriási, lánctalpakon és kerekeken guruló metropoliszok uralják a bolygó nagy részét, sártengerré változtatva minden útjukba kerülő területet. A könyvben szinte az összes létező településforma mobilizált változata képviselteti magát: hordókerekű falucskák, lebegő kereskedelmi központok, lánctalpas bányászvárosok, no meg mindenféle szemétből összeácsolt kalóz- és guberálóvároskák adnak sajátos hátteret, ízt az amúgy sem gyenge történetnek. A városokkal szemben Ázsia hegyei közt formálódott Liga mindeközben igyekszik minél nagyobb területet lakhatónak és művelhetőnek megőrizni. Jobbára független szereplők az aviátorok, akik hidrogéntöltésű léghajóikkal repülnek várostól városig, miközben kereskednek, harcolnak, utasokat szállítanak vagy kalózkodnak. Megjegyzem, hogy szerintem a repülős részek (Bird Roads) a leghangulatosabbak az egész könyvben. Azt a békét és szabadságot, ami a könyvlapokról árad talán csak a magányos vitorlázás élménye adhatja meg.

Tom Natsworthy (Robert Sheehan) a "Ragadozó városok" c. filmben

A történet tulajdonképp azzal veszi kezdetét, hogy Tom Natsworthy, a londoni történészcéh harmadosztályú tanonca kiesik a városából és hosszú vándorlásra kényszerül a külvilágon át. Ez alatt nem csak mi ismerjük meg a könyv világát és történelmét, hanem ő is a Municipális Darwinizmus (a magyar fordításban nem túl friss emlékeim szerint Új-Darwinizmus, ami szerintem annyira nem jön ki jól) árnyoldalait. És itt jön a kedvencem, vagy a lényeg, ha úgy tetszik: Tom nem kiválasztott. Tom pontosan az, ami: egy semmi kis harmadosztályú történésztanonc Londonból, aki életben akar maradni és haza akar jutni. Nincs predesztinálva valami hejdecsudanagy karrierre, nem akar harcolni senki ellen semmiért, nem akarja föláldozni magát minden második utcasarkon a jó ügyért, egyszóval legkevésbé sem egy Harry Potter. Engem akkor is, most is leginkább ez fogott meg. Lehet vele azonosulni, mert Tom története lehetne egy a százból, a később megjelenő karakterek történetei pedig lehetnének egyek a millióból, ráadásul ez egyáltalán nincs kimondva a könyvben, így ha lehet még hitelesebb.

Hester Shaw (Hera Hilmar) a "Ragadozó Városok" c. filmben

No de – kérdezheti a nagyérdemű – ez minden? Egy ilyen tehetséges és lényeglátó írótól azért többre számítottunk ám! Nos, nem kell aggodalmaskodni. Bőven van még ott, ahonnan ez jött! Én most a könyv mélyebb tartalmára utalok. Ugye az ember joggal várhatja el az ilyen, tizenkettő-tizenhat évesekre célzott művektől, hogy legyen valamiféle morális üzenetük is. Ez az esetek többségében sajnos kimerül valami olyasmiben, hogy barátság vagy mindenki másban jó vagy együtt sikerül a minden IS, ami persze tökre fontos, de lássuk be, annyira nem teszi hatékonnyá a módszert, ha ugyanazt a négy-öt, többnyire közhellyé vált üzenetet puffogtatjuk állandóan. Ebben a sivatagban valóságos oázisként tűnik fel a sorozat, mivel a könyvek tulajdonképpen egy világképfejlődést visznek végig: először belülről látjuk a rendszert, a szokásos jó-gonosz felosztással (mondjuk itt is feltűnhet egy s más, de csak a teljes ív ismeretében szerintem). A második könyvben a főhősök már valamennyire kívülállók, itt a két korábbi „oldal” szinte egyensúlyba kerül, a harmadik és a negyedik rész pedig már egyenesen azt sugallja, hogy az emberiség egyedüli ellensége a radikalizmus, amit csak egyéni szinten lehet legyőzni. Ezzel, megjegyzem, mélyen egyetértek. Úgy vélem, hogy ha kicsit korábban, az első után olvastam volna el az összes többit, ma nem egészen úgy gondolkodnék, mint így. Ez pedig nagy szó. 

És akkor még nem beszéltem olyan finomságokról, mint a harmadik, de különösen a negyedik könyvben feltűnő szociológia dolgozatról, úgyismint „Egy háborúban fogant, radikalista katonai diktatúra gazdasági inkompetenciájának okai és következményei”. De most komolyan: ezt a könyvet olvasva jobban megértettem az autokráciák gazdasági-politikai sikertelenségének főbb okait, mint történelemórán. Vagy az egyik kedvenc karakteremről, aki nem mellékesen egy több ezer éves hullára épített két lábon járó tank. Vagy a Traktionstadtgesellschaft tetőtől talpig páncélozott csatametropoliszairól. Mennyire volt rossz a budapestieknek az ostromkor? És mennyivel lehet rosszabb, ha a városodat nem csak simán körülveszik, hanem veled a fedélzetén gurul csatába? De annyi minden más mellett a (zegyébként szerintem elég pongyolán implementált) várospopulációs kölcsönhatások (It’s a town eat town world) is kimaradtak. Bezony, van itt kontent rendesen. Csak azt nem értem, hogy miért nem lett belőle (még) se film, se játék (egy n+1-edik Transformers vagy CoD viszont mennyivel jobban kellett erre a világra).

Concept art a filmhez

Hogy kiknek ajánlanám? Első körben azoknak, akiknek tele van már a hócipőjük Harryvel és a hozzá hasonló, mondvacsinált tinifőhősökkel, akik valami módon bármelyik pillanatban készek az életüket adni bármiért, és akikről az író még talán el is hiszi, hogy reálisak és követendő példát mutatnak az útkereső tinédzsereknek.  Második körben a poszt-poszt-posztapokaliptika rajongóinak, vagyis azoknak, akik nem elégednek meg holmi közönséges kis világvégével, hanem rögtön egy sokkal későbbi állapotra kíváncsiak, ahol az író keze már szinte teljesen szabad, egyúttal viszont elég menő visszautalásoknak és történelmi időszakoknak ad helyet (amik képezhetik előzmények alapját és társadalomkritikára is használhatók). Utolsó előtti helyen azoknak, akik (pont, mint én) szeretnek különböző furcsa haditechnológiákon és doomsdayweaponökön gondolkodni, mert a harmadik és negyedik könyv háborúja meglepően átgondolt ilyen téren is. Végül pedig a hozzám hasonló konyhafilozófusoknak, akik az objektív világnézetet keresik (mindhiába), ugyanis a könyvek ebben a tekintetben is sok megrágnivalót kínálnak.

Ennyi voltam, igyekeztem velős lenni, remélem sikerült némi érdeklődést felkeltenem a könyvek iránt. Sajnos úgy vettem észre, hogy kicsiny hazánkban annyira nem ismertek, mint illene. Ez valószínűleg a fordítások hiánya miatt van. Mostanában gondolkodni kezdtem a következő könyv, a Predator’s Gold fan-fordításán, remélem lesz hozzá időm is, türelmem is.

Üdvözlettel: yesterdaywiggin