Solo - Egy Star Wars történet kritika

...avagy beszélgessünk a rejtőzködő hősökről

Az utolsó Jedik után az új Star Wars filmek sorában a Solo - Egy Star Wars történet következett, és én természetesen megint fél éves késéssel hoztam a kritikát. 2018 májusában volt a bemutató, én pedig újévi bejegyzésként, 2019 januárjában írtam meg a saját álláspontomat - mentségemre szóljon, volt akkora felbolydulás a film körül a bemutatója előtt és után is, hogy a téma még bőven aktuálisnak számított. Spoilerek, mint a legtöbb kritikámban, itt is előfordulnak, de törekedtem rá, hogy mérsékeljem őket.

A történet szerint az ifjú Han a Korélia bolygón, mély nyomorban próbál túlélni, számos más fiatallal és gyerekkel együtt. A társai között van egy lány, Qi’Ra, akibe Han szerelmes, és akivel együtt meg akarnak szökni a gettó sötétségéből, hogy valóra váltsák az álmaikat. A szökési kísérlet azonban balul sül el… a fiú ugyan el tud menekülni, de a lány a bolygón ragad. Han kétségbeesésében csatlakozik a birodalmi hadsereghez… rendkívül tehetséges pilótaként bízik benne, hogy hamar szert tehet egy saját hajóra, és visszamehet Qi’Ráért, ám a dolgok ismét nem úgy alakulnak, ahogy tervezi – éveken át teljesít sorkatonai szolgálatot a fronton. Végül a szerencse rámosolyog, mikor a véletlen összehozza egy csapat csempésszel, és egy fogságba esett vukival, Chewbaccával… veszélyes kalandra vállalkozik a csempészek oldalán, ami azonban elindítja az úton, hogy azzá az emberré váljon, akinek megismertük.

A Solo lényegében gag-parádé. Rengeteg a kikacsintás, a Star Wars rajongóknak szóló poén, jóformán ezek alkotják a film bázisát, de annyira szépen fűzik ezeket egy egésszé, hogy engem, személy szerint nem tudott igazán zavarni. Különösen nem, mert a gag-ek között rávilágít egy szerintem nagyon fontos dologra: vagyis Han Solo nem antihős, és miért nem antihős.

A Kessel Útvonal a Solo filmben

Viszont mielőtt belemennék az ilyen részletekbe, muszáj beszélni a film hangulatáról, látványáról, zenéjéről, mert az abszolút elsőrendű. Látvány tekintetében nem sokat vártam: noha a Star Warsnál eddig is elsőrendű volt a CGI, valahogy egy mellékfilm esetén, ahol egyetlen fénykard sem kerül elő, még jelentősebb űrcsaták sincsenek, nem vártam, hogy ámulattal nézem majd a mozivásznat, és a szobám falára akarom a screenshot-okat, de megtörtént. Az űrfelvételek, a Kessel környéke, annyira csodaszépen vannak animálva a maguk sötét és hátborzongató módján, hogy egyszerűen imádtam, a bolygók is hatásosak, de ezek a jelenetek tényleg megdöbbentően gyönyörűek. Kezdem elfogadni a tényt, hogy CGI rajongó vagyok, nálam a jó minőségű számítógépes animáció egy külön élvezeti faktor a filmben és ezt a Solo abszolút kielégítette.

A zene John Williams hagyományait követve rendkívül alázatos, ott van, ha nem lenne ott, éreznénk a hiányát, de miközben a moziban ül az ember, el is feledkezik róla, csak a hangulat, az érzelmek ragadják magukkal. Egyetlen jelenet van, amikor a film közben átveszi az irányítást, és tényleg intenzíven uralja az egészet, ez amikor Han pilótaként Chewbacca pedig másodpilótaként először ülnek az Ezeréves Sólyom pilótafülkéjében. Ott felcsendül Han Solo témája, és mindenki azonnal felismeri, de szükség is van rá, hogy így elkapja a nézőket, pont a nosztalgiafaktor miatt. Tehát John Powell-nek minden tiszteletem.

Han Solo (Alden Ehrenreich) és Chewie

A film helyzete viszont ezekkel az alapokkal együtt is nagyon kemény, és itt kicsit visszahívnám „Az utolsó Jedik” kritikámban emlegetett sapka-nem sapka ügyet, mert szegény Solo megint házhoz ment a pofonért. Sejteni lehetett, hogy mindegy, hogy a fiatal Hant alkotó színész a lelkét kiteszi, akkor is lesznek, akik sírni fognak, és jön majd a reakció, hogy csakis Harrison Ford az egyetlen és igazi Han Solo. Sejteni lehetett, hogy az új karakterek bevezetésén is sok lesz a panasz, mert szerencsétlenekre egy film van, és konkrétan képtelenség, hogy annyira kidolgozottak legyenek, mint a sokfilmes hősök. Sejteni lehetett, hogy a cselekményben, ha nem adnak elég extrát és újat az lesz a baj, ha meg túl sokat adnak, véletlenül belefutnak valami ütközésbe a kánonnal, és az lesz a baj. Nem egy határvonalon egyensúlyozott ez a szerencsétlen film, amikor próbálta megnyerni a közönségét, hanem egy tű hegyén, és mindenki tudta, hogy le fog róla esni. Ezt a filmet sokan már azelőtt leírták, gyakran bojkottálták, hogy meg lehetett volna mondani, mi lesz benne, amit én személy szerint helytelenítek, de ettől még megtörtént. Azt viszont el kell ismernem, bár moziban néztem, és reméltem, hogy jó lesz, én is kevésbé lelkesedtem a Solóért, mint a legtöbb SW filmért – a trailerek nem sikerültek túl izgalmasra, Han maga pedig nekem sosem tartozott a kedvenc karaktereim közé, tehát az előtörténetét sem vártam tűkön ülve.

Amikor viszont megnéztem, rengeteg kétségemet elsöpörte. Sokkal lazább, mint a Zsivány Egyes, kevésbé leterhelő érzelmileg, és messze nem annyira bátor, mint „Az utolsó Jedik” volt, de van egy ezekhez hasonlóan nagyon intenzív üzenete, a már említett gag-ekbe csomagolva. Kapunk utalásokat a fő szálra, a IV-V-VI. részekre, de pl. tömegével jönnek a Klónok Háborúja és Rebels kikacsintások is. Emlegetik a Zsivány Egyes helyszíneit, sőt, vannak olyan, „Az utolsó Jedikben” előkerülő elemek is, amik itt kapnak magyarázatot. Már-már játszani lehet azzal, hogy ki vesz észre több utalást. Ugyanakkor ezeket annyira lazán, és annyira kellemesen osztják, hogy számomra nem úgy érződött, mintha valaki folyamatosan böködne, hogy „nevess már”, hanem inkább, mint egy ismerős dolgokból szőtt takaró, megmelengette rajongói lelkemet, és hagyta, hogy kicsit mosolyogjak, kicsit élvezzem az egész történet egyszerűségét.

Han és Beckett (Woody Harrelson)

Az üzenet pedig… A Zsivány Egyes az átlagemberek nagy tetteiről szólt, arról, hogy a világ sorsán néha azok fordítanak, akiknek se a nevét, se az arcát nem ismerjük meg. A Solo viszont már egy hőstípus lényegét mutatja be: mondhatni, elkülöníti a rejtőzködő hőst az antihőstől. Han Solóra gyakran hivatkoznak antihősként (sőt, sokszor hallottam, hogy a típust is vele magyarázták), mert amikor megismerjük az Új Reményben, nagyszájú, látszólag önző, pénzközpontú figura, akit leginkább Leia indít el egyfajta morális fejlődés felé. Én ezzel sosem értettem egyet, mert Han relatíve kis lökéstől hatalmasakat ugrik az erkölcsi létrán. Visszamegy segíteni a lázadóknak, és ezzel megment mindenkit, részt vesz a legnagyobb harcokban, kiáll a barátaiért, a szerelemben őszinte és hűséges, apaként az életét kockáztatja, hogy jó útra térítse a fiát. Sőt, még önzőbb időszakában is, próbál lehetőséget adni Luke-nak, hogy elforduljon a veszélytől, pedig alig tud róla valamit, csak egy túlpörgött tizenkilenc évest lát. Hannál hősiesebb figurával kevéssel találkozunk a szériában, és antihős státuszból eddig a moralitási szintig nem igen lehet felugrani.

A Solo pont egy olyan előtörténetet mutat be, aminek során Han megalkotja azt a látszatot, ami mögött elrejti a személyiségének hősies oldalát. Míg a film elején egy nagy álmokkal rendelkező, okos, és kissé éretlen fiatalembert ismerünk meg, a végére rengeteg csapást elszenved. Sok pofont kap, többször elárulják, azokban sem bízhat meg igazán, akikről biztosra vette, hogy ismeri őket – egyedül Chewie marad mellette rendíthetetlenül, hűséges barátként. Tulajdonképpen az őt körülvevő világ az, ami rákényszeríti, hogy eljátssza a nagyszájú, önző pilótát – hogy először lőjön akkor is, ha tiszteli és kedveli azt, akire a lézerpisztoly csöve mutat. Éles helyzetben, mikor a döntésének súlya van, az erkölcsi jót választja, de meg kell védenie magát lelkileg és fizikailag is, így válik tulajdonképpen rejtőzködő hőssé. Noha a Star Warsnál nekem mindig nehezemre esik beszélni a színészekről, muszáj szót ejtenem Alden Ehrenreich-ről, aki a már emlegetett sapka-nem sapka probléma fő áldozata volt, de becsülettel vette az akadályokat. Látszik, hogy tényleg beleélte magát a karakter helyzetébe, teljesen alázattal kezelte a szerepét, Han Solót akarta eljátszani, és nem önmagát adni Han Solo dzsekijében. Én személy szerint kiválónak tartom a munkáját ebben a filmben.

A főhősön kívül muszáj megemlíteni még Chewie-t, akiről nem lehet sokat beszélni, de egyértelműen nagyon örültem a jelenlétének. A Hannal való barátsága igazából itt, ebben a filmben emelkedett tényleg az egyik kedvenc barátságommá az egész SW univerzumban. Jó látni, hogy szinte azonnal rátalálnak a közös hangra, és többször készek tűzbe tenni a kezüket egymásért, társak a balhéban és társak a jótettekben is, támogatják egymást, amikor – már említett módon – tényleg mindenki hátba döfné őket. A hős-antihős témán túl szerintem ez a kapcsolat az, ami a legszebb üzenetet hordozza.

Qi'ra (Emilia Clarke) és Han Dryden Vosnál

Az egyik legfontosabb új karakter volt az Emilia Clarke által alakított Qi’Ra, és én rendkívül sajnáltam, hogy mennyire keveset láttunk belőle. Ő egy újfajta színfolt volt a női karakterek között. Nem politikai vezető, mint Leia és Padmé, nem sziklaszilárd értékrendű jedi, mint Ahsoka, nem potenciális hős, mint Rey, nem talpraesett, magányosfarkas bajkeverő, mint Jyn, és még folytathatnám a sort. Qi’Ra egyrészt végtelenül öntudatos, másrészt, ha kell, végtelenül manipulatív. Intelligens, és nem kimondottan gonosz, de az erős sötétszürke árnyalatban tartózkodik. Az egész filmben nem tudjuk, pontosan kiről mit gondol, mit tervez és hol áll, mert hiába mutatkozik ilyennek vagy olyannak, nyilvánvaló, hogy a saját pecsenyéjét sütögeti. Ami pedig külön jó benne, hogy abszolút tisztában van a saját státuszával, tudja magáról, hogy nem igazán jó, és többször közli Hannal is, hogy sokat változott, már nem az a lány, akivel a gettóban együtt álmodoztak egy szebb jövőről. Ahhoz, hogy igazán üssön ez a karaktertípus, hogy rendesen ki tudják fejteni, milyen a világnézete, mik a motivációi, sokkal több idő kellett volna, mint amennyi jutott neki.

Lando (Donald Glover), Han és L3

Lando és L3. Avagy hosszú-hosszú évek türelmes, kritikákon át szenvedős várakozása után végre van egy droidunk, akit foglalkoztatnak az egzisztenciális kérdések. Akik régebb óta olvasóim, tudják, hogy számomra az egész Star Wars univerzumban az egyik legnagyobb fájdalom az volt, hogy tömve van mesterséges intelligenciákkal, akikről nem tudunk semmit. Fogalmunk sincs, van-e tényleges öntudatuk, érzéseik, foglalkoztatják-e őket olyan kérdések, mint a lélek, a halál utáni élet… és most, L3-vel végre elkezdtük felvetni ezeket a problémákat. Ennek a droidnak végre számít, hogy emberszámba vegyék, fontos számára a szabadság gondolata, kötődik Landóhoz, nem egyszerűen komikus, hanem van humorérzéke, és innentől kezdve én csak örülni tudtam a jelenlétének, mert tényleg egy hatalmas hiányt pótolt. Remélem, legalább ezt a szálat még előveszik a jövőben, és fogunk foglalkozni a droid-öntudat kérdéskörrel, mert ha nem, akkor ez lesz az egész széria legnagyobb kiaknázatlan lehetősége. Lando maga pedig egy kicsit olyan, mint Chewie – igazi fénypont, tökéletesen hozza a fő szériában már megismert jellemet, a humora, az, ahogy csal, ahogy átveri az embereket, és a tény, hogy mégsem tudunk rá neheztelni ezért, mert annyira laza és annyira szerethető figura, mind teljesen átjönnek Donald Glover játékából. Nem igazán lehet belekötni, nem sokat lehet rajta elemezni, egyszerűen nézni kell, és élvezni, hogy mennyire jól elkapták ezt a figurát.

És végül Beckett: ő volt mondhatni, Han „rejtőzködő hős” jellemének ellenpontja, az igazi antihős, aki megmutatta, hogy miben több és miben tisztább nála a főszereplő. Át lehetett érezni a vívódását, meg lehetett érteni, miért gondolkodik úgy, ahogy, de az ő erkölcsi ugrásához messze nem volt elég némi kedvesség és őszinteség, önzőbb és sötétebb figura volt annál. Nagyon jól kezelték, mert létrehozta ezt a kontrasztot, ami végül erőt adott az üzenetnek, és szerintem kimondottan izgalmas karakter lett. Woody Harrelson játékáról pedig elég annyit mondani, hogy jól állt neki ez a stílus.

Han és Chewie az utolsó jelenetek egyikében

Mellékszereplő fronton Dryden Vos nem nagy szám, nem egy igazán hatásos ellenség, de miután ez egy előtörténet, és egy mellékszál, Hanra pedig még sokkal komolyabb ellenfelek várnak a jövőben, kezdő antagonistának szerintem kiváló. Paul Bettany pedig kicsit ripacs, de ezt a fajta ripacskodást egy csomó szerepében bírom tőle, mert van, hogy a karakter stílusa megkívánja. Személyes kedvencként pedig muszáj említést tennem Enfys Nestről, mert abban a körülbelül tíz percben, amíg színen volt, annyira bájos és annyira abszurd figuraként jelenítették meg, hogy nem tudtam nem megkedvelni. Bár a Rebels már lezárult, miután sok SW témájú sorozat van még készülőben (többek között a Cassian előtörténet, ami, tekintve, hogy Cassian Fulcrum ügynök volt, feltételezhetően az említett sorozattal nagyjából egyidőben fog játszódni), reménykedem, hogy itt-ott még összefutunk vele.

Viszont a rengeteg elem ellenére, ami tetszett, és berántott, egy dolgot rendkívül hiányoltam: a Star Wars misztikus oldalát. Mert a Zsivány Egyes hiába szólt az átlagemberekről, mindig beszéltek az Erőről, és nem csak Chirrut, aki erőérzékeny is volt, hanem tényleg mindenki. Ott volt annak gondolata, hogy van valami mindent átfogó, az egyén felett álló dolog, ami vezeti és irányítja a szereplőket, és ahogy az ő önfeláldozásuk ténye átfordult abba a jelenetbe, amikor Leia elindul, és elkezdődik a hősök küzdelme, ez nyert egyfajta bizonyítást is. Itt viszont, hiába szólt az egész film egy hős első kalandjairól, nem éreztük annak a misztikus erőnek a jelenlétét, ami erre az útra tereli Hant, és végül eljuttatja addig a szerepkörig, amit Luke és Leia mellett tölt majd be. Hiányzott ez a szint, ez a fajta varázslat, és szerintem sokat tett volna hozzá, ha valamilyen módon bele tudják szőni.

Összességében azonban, számos negatív kritika után, én a Solót is nem tökéletes, de remek filmnek tartom. Az általa felvetett kérdéseknek és válaszoknak megvan a helye a szériában, és remélem, ha filmben nem is, de sorozatokban, könyvekben még lezárják a nyitva hagyott szálakat is.  Számomra biztos, hogy újranézős lesz.

Az Erő legyen veletek!

Valentine Wiggin