A wales-i bárd - saját novella

Történet egy másik Edward királyról

Eredetileg az Arany 200 pályázatra írtam ezt a novellát, és olyan szempontból mérföldkő, hogy ezt tartom az első kiforrottabb szatírámnak... de a blogomon csak idén osztottam meg. Remélem, olyan élményt nyújt számotokra az olvasása, mint amilyen nekem a megírása volt.

Illusztráció keresése közben futottam bele ebbe a képbe - noha a novellában nem szerepel, a fejemben valahogy mindig kék hajjal jelent meg a bárd.
(Forrás)

„Wales mocskos” mondták legtöbben. „Rémes a levegő, az elmúlt években drasztikusan megnőtt az asztmás betegek száma, nem hallották?” gyakori volt ez a frázis is a londoni nemesség körében. „Na, azért mi sem panaszkodhatunk, a mi drága városunk sem a tiszta levegőjéről híres. De vitathatatlan, Wales-ben borzalmas, milyen állapotok uralkodnak. Azt gondolná az ember, az ilyen területek megőrzik a maguk ritka szépségét így a 21. század végén is, de szegény Wales-et valóságos átokként sújtotta a városiasodás…” érkezett ilyenkor gyakran a válasz. „Vitathatatlan, az angol korona egyik szégyenfoltja…”

És pont a nemesség lekicsinylő véleménye miatt senki nem bírta felfogni, mit imád annyira Wales-en a fiatal király. Mert ő nagyon szerette a romlott levegőjű, mocskos kis tartományt. Királyi teendője nem volt sok, így szívesen is látogatta… elegáns, fakószürke, szépen fényezett autóval gurult végig az utcákon, a kipufogó ontotta magából a maró gázokat, amelyek Edward királyt, a tiszta, hűvös levegőjű utastérben nem érték el. Látta az ablakon át az eladókat, akik a kirakatot rendezgették, a karbantartókat, akik a fényreklámokat javítgatták, a szemetesautót, ami elgurult az utcák között. Az anyát, aki a menetrendet nézte, sima, hófehér bőrű, kiskamasz lánya kezét szorítva, várva, hogy végre elindulhassanak az iskolába, és reménykedve, hogy nem lesz komoly a késés. Alighanem a rossz levegő volt az oka annak is, hogy a megállóban ácsorgó néhány ember kivételével egyáltalán nem jártak az utcákon. A kislány anyja kezét megszorítva a fakószürke autóra mutatott, lelkesen mosolygott… Edward király arcára pedig halvány, gyermeteg mosoly ült ki. Talán már fel is ismeri az autót, talán neki magának örülnek a gyerekek. Ahogy hátradőlt, egész tudatát betöltötte a gondolat, hogy Wales valósággal hazavárja már, talán jobban is, mint az örökké hőbörgő-háborgó London. Nem vette észre, hogy az anyuka, amint az autó tovább haladt, megfeddte kislányát.

Cardiff városközpontjából kiérve a Montgomery Hotel irányába indult… elegáns lakosztály várta ott minden alkalommal, mikor betért szállásért. A személyzet mosolygott, udvariasan fogadták, és hagyták, hadd feledkezzen el az államügyekről. Edward tulajdonképpen gyűlölte az államügyeket. Bosszantóak voltak, akár a szúnyogcsípések, olyasmik, amiket nem lehet figyelmen kívül hagyni, pedig annyira, de annyira szeretné az ember… Wales rossz levegője pedig valamiért még ebben is segített.

Ahogy elérték a hotelt, és az autó bekanyarodott volna a parkolónak, észrevette, hogy egy kölyök unottan támaszkodik neki a sorompónak. Beljebb nem engedték, ki tudja, miféle vandál lehet, de úgy tűnt, remekül érzi magát ott is. A füléből fülhallgató lógott, dúdolt valamit, és az egyik lábával egy kavicsot rugdosott a betonon.

A király már az autó ablakából kiszúrta, és nem tudta, miért szólt oda a sofőrnek, hogy álljon meg, ő kiszállna. A sofőr sem értette, így a férfi hozzátette, hogy hamarosan csatlakozik, várja meg a recepción. Edward nem tudta, miért érzi úgy, meg kell szólítania a fiút, mégis volt benne valami, ami felkeltette az érdeklődését. Talán pont az az egykedvű tekintet, amivel a parkolón túli világot vizslatta. Unott, de nem érdektelen… talán az objektív lett volna a helyes jelző. Igen, a kölyök tekintete határozottan olyan volt, mint az emberé, aki látja maga körül a dolgokat. Csendben, némán konstatálja őket, nem henceg, nem hirdeti fennhangon, mennyire eszes, csak figyel. Nem, talán mégsem az. Egyszerűen az egyedülléte volt az, ami megragadta a királyt. Eszébe jutott a kislány az utcán, hogy a megjelenése jobb kedvre derítette az embereket… valami szánalomféle, valami vágy arra, hogy leereszkedjen egy emberhez… igen, határozottan ilyesmi okozta, hogy végül odalépett a kölyökhöz.

A fiú mintha észre sem vette volna, mintha nem tudná, kivel van dolga… beletúrt a zsebébe, elővett egy csomag rágót, két darabot a szájába dobott, és hangosan csámcsogva rágni kezdett.

Edward megköszörülte a torkát. Nem kapott reakciót.

- Ki vagy te kölyök? - kérdezte végül. A fiú erre már felnézett, különös árnyalatú, kék szemével végigmérte az uralkodót, kissé elhúzta a száját (alighanem az bosszantotta, hogy a nála nem sokkal idősebb király egyszerűen "kölyöknek" nevezte). A király csak ekkor vette észre a bal arcán húzódó karmolás-nyomokat. Mintha valaki bele akart volna kapni a szemébe, és épphogy elvétette volna… talán már régebben történt, a sebhelyek fehérek voltak.

- Bárd vagyok. – szólalt meg végül.

- Bárd?

- Ja. - elfordult, és csámcsogott tovább. Edward felvonta a szemöldökét, majd ismét megszólalt.

- És… mit csinálsz, mint bárd?

- Nem hazudok. - vonta meg a vállát a kölyök. - Azért vagyok bárd, hogy ne kelljen hazudnom.

- Másképp hazudnod kéne?

- Ja. - fordult el ismét a fiú. Edward értetlenül megfogta a vállát.

- Hány éves vagy?

- Az mindegy. Nincs megszabva, hogy hány éves kortól lehetek bárd.

- Nem lenne iskolában a helyed? - a fiú nemet intett. - Nekem fiatalnak tűnsz.

- Az iskolában is hazudnak. A tanár elmondja a hazugságot, én megtanulom, aztán számon kérik. Ha számonkérésben leírom, amit a tanár hazudott, szükségképpen nekem is hazudnom kell. Bárd vagyok. Nem hazudhatok.

A király felsóhajtott. A kölyök szemlátomást megszállottja volt a hazugság témájának. "Bárd." Hangzatos címke egy iskolakerülőnek. 

- A bárd tehát egyfajta szakma is? Megélsz belőle?

- Ne beszéljen bolondokat. Az emberek nem fizetnek az igazságért. Ellenkezőleg. Az emberek utálják az igazságot. Tehát utálják a bárdokat is. Vagyis utálnak engem.

- Én nem utállak. – jegyezte meg a király. – Pedig ember vagyok.

A fiú ismét felnézett, ismét végigmérte a királyt, naiv, mogyoróbarna szemeit, kerek, gyerekes ábrázatát. Csámcsogott kettőt a rágón, majd félrebillentette a fejét, mintha úgy többet látna a beszélgetőpartneréből, és nem is pislogott, amíg ismét el nem fordult. Edward továbbra is állt ott, kissé esetlenül, várva a választ. Már éppen azon gondolkozott, otthagyja a fiút, mert úgysem lesz hajlandó reagálni, amikor az felsóhajtott.

- Nem utál engem, mert ostoba, mint a föld. – suttogta. – Az ostobák nem utálják az igazságot. Csak nem látják. Mivel nem látják, nem tudják, hogy a bárd az igazat mondja. Tehát nem gyűlölik a bárdokat sem.

Edward keze ökölbe szorult. Nem volt igazán hiú a rangjára, sosem, de ez mégis sértő volt. Hogy egy kölyök ennyire könnyedén, ennyire meggondolatlanul ostobának nevezze… nyugalmat erőltetett magára. Csak egy fiú, nem lehet több tizenhatnál. Az ilyen korú gyerekeknek sok minden kibukik a száján meggondolatlanul.

- Látja? Most arra gondol, nem tudom én, mit beszélek. Pedig maga nem tudja. – a király nyitotta volna a száját, de a fiú ismét rápillantott, és ez elég volt, hogy elhallgasson. A kék szemek valósággal villámlottak. – Látta az érkezését csodáló gyermeket, de látta azt, amikor annak a kislánynak az apja nincstelen lett? Észrevette, az arcán a sápadtságot, amit a rossz levegő, és egy régi betegség okozott? Nem maga volt a bűnös, hanem egy öreg, aki Londonban székel… maga csak túl ostoba volt, hogy észrevegye. Nem látta a lángoló gyűlöletet az anya tekintetében, mert a gyűlölethez is szem kell, vagy rejtve marad. Az üzletekben rakodókon nem látja, mennyit, és milyen keservesen dolgoznak, hogy egyáltalán a helyiség bérleti díjára fussa nekik. Nem maga hozta a törvényeket, amelyek pokollá tették az életüket… maga csak ostoba. Nem bűnös, csak a bűnösök arca… ironikus, nem? Maga jó, csak buta. A királyi székbe ilyen való, mert az ilyen még úszni is elfelejt, ha összecsapnak a feje felett a hullámok. A rókák, meg viperák, akik tömött zsebbel akarnak távozni, azok mindig lejjebb vannak. Azok csak adják a lovat a magához hasonlók alá.

A fiú ismét elfordult. A szemének furcsa, kísérteties villámlása megszűnt. Lufit fújt a rágóból, majd összehúzta mellkasán a dzsekijét, mintha fázna. A király csendesen nézte. A fiú végül felé nyújtotta az egyik fülhallgatót.

- Szeretne belehallgatni? – a férfi elvette a fülhallgatót, a jobb fülébe illesztette, majd elegáns öltönyében nekidőlt a poros sorompónak. A füstös, rossz levegőt még mindig nem szokta meg érzékeny orra, ezért néha fintorgott. A fülhallgatóból különös, zavaros hangok hallatszódtak.

- Mi ez? – kérdezte.

- Ez csak zaj. – vonta meg a vállát az ifjú bárd.

- Minek hallgatsz ilyesmit?

- A zaj maga a káosz. Csak hallgatom, és nézem a világot. Ahogy mennek el az emberek, ahogy sírnak, szenvednek, ahogy dühösek, és néha, ahogy mosolyognak. Minden kaotikus, szétfolyik. A zajban eggyé válok mindennel, ami szétfolyt. Keresem az utat ebben a kavalkádban, és majd megőrülök belé, tudja? Aztán végül, hirtelen összeáll a kép, megtalálom az utat, és akkor eléneklem az igazat, mert csak akkor látom igazán mi a baj, akkor, amikor elhiszem, hogy van megoldás.

- És ha megtaláltad azt az utat… és énekeltél… akkor mit teszel?

- Azután talán elkezdek járni rajta. De többnyire nem jutok tovább az éneknél. Szeretnék, de… nem megy.

Különös párost alkottak, ahogy a sorompónak támaszkodva hallgatták a zajt. Edward egy idő után úgy vélte, igazán hall valami lényegeset, valami értelmeset… fegyvercsörgések, sírás, hörgés, düh, és zene… egy politikus hirdeti álláspontját a parlamentben, emberek pedig kétségbeesetten klikkelnek rá egy politikai cikk főcímére az interneten. Bűzös a levegő, de megszokja… az orr egy idő után már nem is érzi, hogy egyre töményebb a bűz. A nép szereti a királyát… a király egy arc, egy jelkép. A nép gyűlöli a királyát… mert a király egy arc, egy jelkép. A király lehetne egy jól megcsinált számítógépes effekt, a nép nem venné észre. Szól a dal a zajban… teljes a zavar, és mintha lángok csapnának fel a távolban…

Edward király abban a pillanatban rádöbbent, mennyire ostoba. És ahogy a fiú szúrós, kék tekintete találkozott az övével, hirtelen rájött arra is, mennyire, de mennyire mélyen gyűlöli az ifjú bárdot.