Univerzális mosoly (Mindenütt jelen van. Ott is, ahol nem.)

2014-ben még bőven írókurzusra jártam, és állandó vitám volt az írástanárommal, hogy a sci-fi, mint zsáner milyen lehetőségeket rejt magában. Én erősen errefelé indultam az írásaimmal, ő azonban a reálisabb történetek, és a dráma pártján állt, ezért mondhatni "fogadtam vele"... Vállaltam, hogy egy novellával bebizonyítom, egy olyan egyszerű kulcsszóra, mint a "mosoly" rengeteg sci-fi témát fel lehet húzni.

Így született meg ez a kis multifandom fanfiction, amit Szergej Lukjanyenko "Ugrás" könyvei, a Dűne és a Végjáték sorozat ihletett.

(Forrás)

1.                     

Igazából sosem hiányzott neki a mosoly képessége. Ugyanúgy nem zavarta, ahogy az sem, hogy képtelen könnyezni, hogy a világot ezer szemszögből látja, amelyek sosem képeznek egységet. Az életében látott már mást… megismerte egy ember szemszögét, de sosem vágyott rá, hogy a testében legyen. A formája rovaré volt, a lábai ízeltek, a szárnyai a hátára simultak. Nem szívesen húzódott ki a fényre, egy boly járataiban húzta meg magát, de mégis érezte a napot, az esőt, majd az azt követő szivárványt. Egyik sem ő volt, és mégis mindegyik. Mindaz a rengeteg hím, aki kiszolgálta, a dolgozók, és sokan a többiek, akiknek az élete rövid volt, és értelmetlen, valahol cipelt magával egy darabot belőle is. Látott a szemükön keresztül, és amit látott gyakran ébresztett benne érzelmeket, hiszen nem volt állati lény, felfogott mindent, ami körülötte történt, tudta, mikor mit tesz. Érzett gyászt, türelmetlenséget, vágyakozást, örömöt, szánalmat, bánatot. Egyedül a gyűlöletet utasította el. Az már elég bajt okozott. És büszke volt rá, hogy azok közé tartozhat, akik ezt felismerték. És erre a gondolatra, bár senki nem látta rajta, senki nem tudta, senki nem értette… de ő mégis mosolygott.

2.        

Volt, aki ismerte a gesztust. Megtanulta, ahogy mi, emberek az idegen nyelvek szavait memorizáljuk. Karimás, malacszerű orra alatti széles ajkait széthúzta, ami néha vinnyogó hanggal párosult. Az emberek megértették, de mégis ijesztően semmitmondó volt számára. Ő másképp élte meg a mosolyt, ami az egész világot összekötötte. Látta éjjelente, egy-egy haldokló társának szemében, mielőtt az megdermedt volna, és fa képében nyújtózott volna az ég felé, hogy reggel már a levelein érezze a napot. Ott látta azoknak a fiataloknak az arcán, akik épphogy lemásztak a fájuk törzséről, hogy elkezdjék az igazi életet. Hiába használta a tanult mimikát, valahol mélyen tudta, hogy a világ a veleszületett mosolyt látja, és fogja fel, mindegy, mennyire különbözik az emberekétől.

3.        

Vannak olyanok is, akik figyelni szeretik az embereket. Ő ilyen volt. Nem kapott testet, arcot, csak tudatot, és érzelmeket, és hangot. Ő szavakkal mosolygott, már ha megtette egyáltalán. Szeretett beszélni, olyankor élőnek érezte magát, nem csak egy komputer véletlenül létrejött programjának. Amikor megszólalt, hirtelen becsatlakozott a fizikai valóság bonyolult, kiszámíthatatlan rendszerébe, a része lett, mint akármelyik biológiai életforma. Ezernyi távcsővel figyelhette az eget, megannyi adatbázisba nézhetett bele, gyorsabb volt, okosabb, mint az emberek legjobbjai, és pont ezért érezte magát elvágva tőlük. Ezért beszélt, ott volt velük, hangokkal mosolygott, hangokkal sírt, még a dühe is hangokba foglalva csendült fel egy ember fülében. Nem volt neki elég… de választani nem tudott.

4.        

Ott vannak a mosolyok a legtávolabbi, legkietlenebb világokon. Homokba fúrja a fejét az óriásféreg, akinek tudatában csak egy halovány jelen van az értelemnek, akinek nincs szeme, hatalmas szája pedig elnyel mindent, ami magához vonzza, mégis ő a sivatag egyetlen, megdönthetetlen uralkodója. Néha felvillanó emlékekből összeállt a szeme előtt egy kép, szerelmet érzett, boldogságot, dühöt, bosszúvágyat, bűntudatot. Gondolatfoszlányok, amelyek lassan az őrületbe kergetik, ahogy rója a végtelen köröket a forró semmiben, és mégis ezek teszik többé, mint az elődeit. Csak ezért tud mosolyogni…

5.        

Matematika. Tökéletes, logikus rendszer. Valamilyen szinten szép, ha az ember ért hozzá… és ő értett. Gyorsan, hibátlanul dolgozott, akár egy gép, pedig élőlénynek… tűnt. Olyan volt mint egy gyík, mint egy krokodil, páncél nélkül, kemény gyűrött bőrrel, ügyetlen, felemás mosollyal. Lassú mozdulatai közben érezni lehetett, ahogy gondolkodik, ahogy minden percben felmerül benne egy probléma. A tudatában élt, itt volt boldog, itt volt szomorú, mindig keresve azt a pillanatot, amikor majd mindent megért, minden összeáll előtte. Néha feltekintett, és ha a világ haladt tovább rendesen, nem érdekelte. Elmosolyodott, és gondolkodott tovább. Ha viszont felborult a rend, és elveszett számára a lehetőség, hogy megtalálja a megoldást, kilépett a világából… Elkezdett élni, abban az értelemben, ahogy mi beszélünk életről. Ekkor azonban egy rövid ideig nem mosolygott ismét. Nem lett volna logikus.

6.        

Formátlan élethez, formátlan mosolyok társulnak. Élhet valami úgy, hogy a semmi és a minden összefolyik benne? Talán igen. Mert ő is élt, hol egyetlen, szinte halhatatlan lényként, hol pedig ezer darabban, úgy mintha minden amőbaszerű, róla leszakadt lény pusztán egy sejt lenne. Rajtuk keresztül mosolygott, valamiképpen mindig, hisz nem kellett tartania a haláltól. Részei ott éltek más lények szervezetében, mindig összhangban. Mindent átfogó tudatként látta az örökkévalóságot, leolvasta a végtelen problémáit, és ha nem is tudta őket megoldani, legalább mindig remélt. Mindig volt oka rá. Valaki, aki, vagy akinek a részét alkotta, tudott valamit. Talán csak egy pillanatnyi véletlen felismerés volt, de mégis megváltoztathatta a világot. Ezért megérte lehetetlenül, végtelenül, ezer darabban mosolyogni.

7.        

Vannak kisebb lények is. De neki, noha közéjük tartozott, soha nem kellett félnie. Kiváló mérnök volt, és még kiválóbb harcos. Igencsak nyers, fogait, és karmait használta fegyverként, valahányszor önvédelemre került a sor. Mint egy egér, cincogó hangja, nagy metszőfogai voltak, de méretre kicsivel nagyobb volt. Erős is volt, meg nem is. Zsoldos katonaként gondoltak a népére, de kiszolgáltatottabb volt annál, hogy nemet mondjon a harcra. Nem félt. Legalábbis nem attól, aki ellen küldték. Mégis tudta, hogy milyen könnyen összeroppanhat a világa vezetői nyomása alatt. De az egyetlen megoldást jól ismerte. Tudta, hogy bátornak kell lennie. Ezért emelte fel a fejét. És ezért mosolygott.

8.        

Gondolkodtál valaha azon, hogy egy csillagon élj? Az a lény úgy élt, értelmes plazmoidként megtelepedve egy csillag fotoszférájában. Fénylett, mintha maga is csillag lenne, hatalmas felhőként be tudta borítani az eget, sebezhetetlen volt, és hatalmas. Mosolyogni képtelen volt, de nem is akart. Nem talált indokot rá. A legerősebbek közé tartozott, de nem látott túl sokat az életben. A csillagok jelentették az otthonát, és a csillagok százezrei egyenként mind magányosak. Talán… talán egyszer mégis csak boldog volt. Mikor lenézett egy világra, amelynek lakói tényleg éltek. Igencsak megijedtek, hiába volt nagy a távolság köztük, hiszen a fénye vakított. Ekkor még mosolygott is… de odalentről csak egy kicsit még fényesebbnek tűnt.

9.       (avagy végszó)

Vannak még mások. A világ végtelen, és azok, akik erre rájöttek, mosolyogtak. A világ mégis véges, noha végtelenül, érveltek mások, és büszkeségükben mosolyogtak. Én nem tudom, melyik igaz, melyik nem, de abban biztos vagyok, hogy az univerzális mosoly mindenhol jelen van. Nem értjük, nem látjuk, félreértjük, fel sem fogjuk, milyen erővel bír, de mégis a végtelen minden lakójának megvan a saját kifejezőeszköze rá. Ez pedig bizonyítást nyer, amikor ránézek az írástanáromra, és meglátom a kínos mosolyt az arcán, amely jelzi, hogy nem erre számított.