Az arctalan gyűlölet - A fandomok toxicitása

...avagy írás egy rajongótól, rajongókról, rajongóknak

Elmondhatom, hogy a legnehezebb cikkemet írom most. Nem célom megsérteni senkit, így a bevezetőben mindenképp kifejtek néhány általános gondolatot, ami rámutat, miért, milyen meggyőződésből írom ezt – mert maga a téma nagyon fontos, és engem személy szerint nagyon mélyen érint, valahányszor találkozom vele.

Miről is lesz szó? Ebben a bejegyzésben a fandomokról szeretnék beszélni, a rajongói közösségekről. Korábban volt egy interjúm Gyurkó Krisztinával, ami nagyon pozitív hangulatban zárult – ebben a filmklubok, és a vita szerepéről beszéltünk, főként társadalmi témájú filmek fogadtatását érintve, és nagyon szépen sikerült megvilágítani, hogy a személyes beszélgetések, a név, arc felvállalásával lefolytatott viták, a filmek témájának jó megválasztása kiválóan moderálja és műveli ezeket a közösségeket. Az én cikkem ennél némileg sötétebb lesz – ez már az arctalan, nevet fel nem vállaló, online rajongói csoportokról szól, és a bennük megjelenő, sokszor akaratlan gyűlöletbeszédről, toxikus magatartásról, ami a rajongás élményét is teljes mértékben képes aláásni.

Fogok példákat hozni – egyszerűen azért, mert úgy érzem, ha nem emelek ki néhány konkrétumot, akkor abból őrült általánosítás lesz, és azt az érzetet keltem, hogy minden rajongó rossz (ami nyilván nem igaz, hiszen én magam is rajongó vagyok). Viszont ezeket a példákat nem nevesítem, és szigorúan nemzetközi fandomokból veszem. A magyarokra nem, vagy keveset akarok hivatkozni, részben, mert a jelenség nem nemzetspecifikus, másrészt pedig nem akarom, hogy valaki instant magára vegye a dolgot. Maguk a példák sem azt jelentik, hogy „ha szereted, vagy nem szereted ezt a karaktert, vagy szereted ezt a shipet, akkor baj van veled” – pusztán arra utalnak, hogy egy-egy karakter vagy páros sokszor konkrét társadalmi jelenségekre reflektálnak, és az ezen jelenségekkel kapcsolatos véleménnyilvánítással lehet baj, amit a rajongók sokszor nem tudatosan tesznek. Ha fogalmazok is meg kritikát, az mindig a jelenségre, vagy a tettre korlátozódik, soha nem a személyre, aki elkövette. Amennyiben valaki mégis úgy érzi, hogy viselkedett már hasonlóan, természetesen buzdítom, hogy gondolkodjon el rajta, helyes-e, amit mond, árt-e másoknak ezzel, de elítélni semmiképp nem fogom. Természetesen az egyet nem értést, az ellenpéldákat is teljesen nyitottan fogadom, kulturáltan megfogalmazott hozzászólásokban szívesen vitázom, és én örülök a legjobban, ha rám cáfolnak!

Akkor vágjunk is bele!

Amikor belépünk egy rajongói közösségbe, általában pozitív érzésekkel tesszük – rabul ejtett egy könyv, egy film, egy sorozat, és szeretnénk olyan emberekkel beszélgetni, ismerkedni, akik ugyanannyira szeretik, mint mi. A rajongás alapvetően nagy élmény, rengeteg vidám pillanatot szerez, jó érzés kötődni a karakterekhez, szurkolni a párosoknak, együtt nevetni, együtt sírni velük, és különösen jó, ha ezt egy közösségben, együtt művelhetjük… legalábbis jó esetben.

Azonban a rajongásnak mindig volt egy sötét oldala – a kötődés, az „együtt nevetés, együtt sírás” sokszor elfajul, és átesünk a ló túloldalára… elfelejtjük, mi a valóság, és mi a fikció. Ehhez nem kellenek mai példák, az internet előttről emlegethetjük az „Isaura esetet” – a Rabszolgasors c. teleregény rajongóiról széles körben elterjedt, hogy gyűjtöttek a történet főszereplőjének felszabadítására. Az esetet ugyan felnagyította az eltelt idő, de valóban voltak olyan interjúk, amik elég szépen rávilágítottak, hogy akadtak rajongók, akik számára összefolyt mese és valóság, ha erről a történetről volt szó. (A témában egyébként meleg szívvel ajánlom a „Gyula Vitéz télen-nyáron” c. vígjátékot – zseniális paródiája ennek a jelenségnek.) Az internetről azt gondolhatnánk, hogy megfékezheti ezt, hiszen lehetőség van információkat szerezni, utána olvasni a dolgoknak, letisztítani ezt a bizonyos határt, de a jelek szerint a világháló inkább árt, mint használ. A rajongói közösségek szélesebb körűvé, és sokszor anonimmá váltak – én magam is, ezt a cikket álnév mögött, egy avatár álarcával írom. Ennek nagyon jó oldala, hogy a közösségek tagjai egyenlővé váltak – simán vitázhat egy filmről egy több diplomás felnőtt, és egy kíváncsi kamasz, anélkül, hogy olyan előítéletekkel állnának a másikhoz, ami személyes találkozás esetén szinte biztos, hogy megmérgezné a kommunikációjukat. Nekem sok olyan barátom van, akiket interneten keresztül, nicknévvel ismertem meg, és kevés esélyt látok rá, hogy az arcunkat felvállalva is hasonlóan könnyedén kezdtünk volna beszélgetni.

A névtelenség azonban azon túl, hogy megvéd az előítéletektől, egyfajta általánosabb védelmet is jelent – az ember bármilyen véleményt felvállalhat. A legrasszistább, leginkább homofób komment esetén is, ha nekiesnek, egyszerűen törli a profilt, felvesz egy új nevet, egy új arcot, és tiszta lappal indul, a személyéhez nem értek el. Bármilyen abszurd szélsőségekig el lehet menni, hiszen biztonságban van (erre, bár személy szerint nem voltam teljesen megelégedve, ugyancsak tudok ajánlani egy filmet – az Idegpálya rámutatott néhány izgalmas elemre az internetes anonimitás sötét oldaláról). A személyes biztonság miatt pedig könnyű elhinni, hogy kárt sem tud okozni a szavaival.

Az anonimitás tekintetében eddig csak az internetes fórumokra vonatkozó általános megállapításokról beszéltünk – a fandomoknak azonban van még egy buktatója. A társadalmi témájú rétegfilmek a problémákat nyíltan kezelik. Egy LMBT film esetén nem tudsz úgy véleményt mondani, hogy az ne utaljon automatikusan a valódi LMBT közösségről alkotott véleményedre. Ugyanígy, egy családon belüli erőszakról szóló film esetén magáról a családon belüli erőszak jelenségéről beszélsz. A fandomok azonban általában nem ezek köré, hanem a sokkal populárisabb, könnyedebb művek köré szerveződnek, amelyek ezeket a helyzeteket becsomagolják. Innentől pedig a problémák eltávolodnak az embertől, és sajnos sokkal könnyebben képes olyasmit mondani, ami változatlanul egy jelenséggel, vagy egy embercsoporttal kapcsolatos kártékony véleményt fogalmaz meg, azonban sok esetben sem illető, sem az olvasói nem ismerik fel ennek súlyosságát.

Én alapvetően a fandomok toxicitását három fő kategóriába tudnám sorolni – az első kettő sok szempontból ugyanannak az érmének a két oldala, a harmadik némileg eltér: ez egy széria (vagy egy karakter) iránti fanatikus rajongás, egy széria (vagy karakter) fanatikus gyűlölete, és a shipping.

Mind a fanatikus rajongásra, mind a fanatikus gyűlöletre ugyanazt a csoportot tudom példaként említeni – ez pedig a Star Wars fandom. A Star Wars az én blogomon is gyakori vendég, nézem, olvasom, játszom, nagyon a szívemhez nőtt ez a világ… de pár hónappal ezelőtt, a Skywalker korát követően volt egy pillanatom, amikor annyira besokalltam, elsősorban a nemzetközi rajongói közösség viselkedésétől, hogy átmenetileg teljesen visszavonultam a Csillagok Háborújával kapcsolatos tartalomgyártástól, és ebből jelenleg is csak kilábalóban vagyok. Itt is fontosnak érzem megjegyezni – a továbbiakban nem a teljes fandomot kívánom minősíteni. Számos barátom van, változatos ízléssel, akik szeretik ezt az univerzumot – akad, akinek bejöttek a Disney-féle tartalmak, akad, akinek nem, akad, aki nagyon mélyen benne van az Extended Universe-ben is, akad, aki nem. Ugyanúgy a Star Wars fanoknak köszönhetem, hogy újra nyitok a világ felé, mint ahogy az ő viselkedésük üldözött el tőle. A hangsúly azon van, hogy ki milyen stílusban közli a véleményét. A Star Wars fandomban az indulatok már az előzménytrilógia idején is elszabadultak (elég csak a gyerek Anakint játszó színészre, vagy Jar Jar megformálójának esetére gondolni), de amióta a Disney megvette a franchise-t, valami félelmetes, mi zajlik. A Rose Tico-t játszó Kelly Marie Trant leüldözték a szociális médiáról, miután rasszista kommentek árasztották el, a rendezők halálos fenyegetéseket kaptak, és sajnos a készítők sok esetben meghajtják a fejüket a fandom gyűlölködő, toxikus elemeinek hangos szavai előtt. Ami pedig talán a legelkeserítőbb, hogy az új történetek gyűlölete egy pozitív érzésből táplálkozik – az eredeti trilógia szeretetéből. 

Érdemes megemlíteni, hogy az eredeti trilógia tényleg egy nagyon komoly alkotás. George Lucasnak valóban fantasztikus ötlete támadt, ami nagy hatással volt a filmiparra, megteremtett egy világot, ikonikus karaktereket, helyszíneket, mondatokat, teljes mértékben megérdemli az alkotónak kijáró tiszteletet. A Star Wars fandom egy része azonban nem egyszerűen tiszteli és becsüli ezt az embert művészként, hanem szinte már isteníti – ha a néző egy kicsit szörfözik az interneten, és rákeres, hogy mi a vélemény „George Lucas örökségéről” nagyon hamar belefut olyan kritikák tömegébe, amelyek hosszasan és kétségbeesetten taglalják, hogy a Disney tönkretette a nagy rendező világát. Ezen kijelentések közben azonban újra és újra elhangzanak az olyan elemek, mint „az ÉN Star Warsom”, „az ÉN gyerekkorom”, „az ÉN Luke-om”. A Star Warsot a rajongók egy része teljesen magáénak érzi, úgy véli, joga van hozzá, hogy befolyásolja, és elvárja, hogy az írók kövessék a kívánságait. A probléma az, hogy ez nem így működik – a Star Wars a készítőjének tulajdona, aki jó pénzért adta el a Disney-nek. A Star Wars már a Disney tulajdona. A George Lucas iránti rajongás, ez alapján inkább tűnik egyfajta álcának, amely mögött elbújik a tény, hogy egy személyes képet akarunk védeni a karakterekről. Ami egyébként ad egy enyhe komikumot ennek az állapotnak, az az, hogy a sokat támadott előzménytrilógia, amelynek egy színészét kis híján öngyilkosságba hajszolta a fandom tevékenysége, azóta már sokkal kevesebb csapást kap – a fő indok pedig gyakran az, hogy „de hát azt legalább George Lucas rendezte”. Én személy szerint úgy tartom, a rendező személye egyetlen filmben sem erény – elég belegondolni, hogy ugyanaz az ember tette le az asztalra a Hatodik érzéket és Az Utolsó Léghajlítót.

Hogy ne csak a Star Warsszal példálózzak, hiszen, bár a fandom toxikus elemei hangosak, és elég sokan vannak, de nem az egyetlen, abszolút példája a jelenségnek, és tényleg nem általánosan igaz rá, meg kell említeni, hogy bizony az animés közösségektől sem idegen, sem a fanatikus rajongás, sem a gyűlölködés. A fanatikus rajongásra én kiváló példának érzem az Attack on Titan nemzetközi fandomot. Ismételten, én is tagja vagyok ennek a csoportnak, írtam a szériáról, és tűkön ülve várom a negyedik évadot. Rengeteg ismerősöm, olvasóm, barátom tartozik ebbe a fandomba, akikkel érdekes vitákat tudunk folytatni, őszintén szeretik az egészet, gondolkodnak róla, és mellette nyitott, érdeklődő személyiségek. Azonban vitathatatlan, hogy amikor az AoT először elstartolt, akkor azért a rajongók egy része átesett a ló túloldalára. Vagy a szekér túloldalára, mert nagy esés volt. A történetet jellemezte számos izgalmas karakter, sodró cselekmény, Trónok Harca jellegű nyers bátorság, ha váratlan fordulatokról volt szó, és a fandom egy része fennhangon kezdte hirdetni, hogy ez a világ legjobb animéje, senki nem érhet a nyomába. Az egyes karakterek iránti őrült rajongás is megjelent – ez főként Levi karakterét érintette nagyon erősen.

A probléma itt sem maga a szeretet volt a sorozat iránt, még csak a karakterek iránt sem. Különösen nem, mert az üzenet, amit hordoznak, alapvetően pozitív, és jó, ha a rajongók gondolkodnak rajta. A gond az, hogy a fanatikus rajongás közepette sokszor pont az üzenetet hagytuk figyelmen kívül. Mert az Attack on Titan bár a pergő akcióval vonzotta be a legtöbb nézőjét, de amikor megjelennek benne a holokauszt és a rasszizmus gondolatát idéző jelenetek, akkor oda kerülünk, amit az elején írtam – észre sem vesszük, de valójában már egy társadalmi jelenségről, és egy történelmi konfliktusról mondunk véleményt. Amikor piedesztálra emelünk egy karaktert, és nem gondolunk bele a hibáiba, azzal sok esetben pont azt érjük el, hogy a legfontosabb értékei, a legmélyebb üzenete rejtve marad, hiszen egy fiktív szereplő is akkor taníthat a legtöbbet, ha a problémáit is megérted. 

Ez a fandom egyébként egészen összekapta magát, ami személyes véleményem szerint nagyban köszönhető annak, hogy 2013-tól 2017-ig gyakorlatilag hiátuson volt az anime. Nem jöttek ki új részek, nem kaptunk semmilyen infót, mémek tömege árasztotta el az internetet azzal kapcsolatban, hogy soha nem kapjuk meg a második évadot. Aztán beindult, belendült, a fandom is feléledt, de volt ideje lenyugodni, a toxikusabb frakciók sok esetben gondolkodtak, értek, vagy lemorzsolódtak, így egy sokkal békésebb, sokkal csendesebb közösség várta az új epizódokat. Maga, a már említett társadalmi témák, a rasszizmus, a holokauszt behozása a képbe szintén jót tett – sokakat taszított, rémisztett a sötétebb, lassabb, új irány, így ismét rétegződött a rajongótábor. Ez alapján én az Attack on Titant – még úgy is, hogy máig vannak toxikusabb részei – kifejezetten jó példának látom arra, hogy egy fandom is tud fejlődni.

Igazság szerint itt is tudnék még bőven példákat sorolni. A ló mindkét oldalát megjártuk a Korra legendája esetében, ismét, különösen a nemzetközi fandomban elképesztő, néha mi zajlott, a mai napig hosszas, sértett hangvételű viták zajlanak részben shipping alapon (erre majd kitérek a megfelelő szakaszban), részben egyszerűen azzal kapcsolatban, hogy ki mennyire érezte úgy, hogy kicsit felnőttebb hangvételű széria tönkretette a gyerekkorát. A sorozat 2014-ben zárult le, de sem az azt övező rajongás, sem a gyűlölet nem sokat csitult. A Mo Dao Zu Shi nekem új szerelem, és nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a rajongói tartalmak olvasásába is, hogy hátratántorodjak egy kicsit… a rajongók sokszor (egyébként bármilyen támadó szándék, vagy rosszindulat nélkül, pusztán abból az okból, hogy nem gondoltak bele, mit mondanak) abúzív kapcsolatokat, sötét témákat kezeltek normálisként, helyesként, sokszor konkrétan menő dologként. Ezzel ismételten, sok szempontból aláásták a történet eredeti üzenetét, és nagyon rossz reflexiót adtak társadalmi jelenségekre is. Az élőszereplős sorozatokhoz visszatérve, elég híres eset a Trónok Harca is – gyakorlatilag az egész internetet bekebelezte a gyűlölethullám, és a rengeteg támadás, amit az utolsó évad kapott. Hibái voltak, ez tény, és ezzel szerintem senki nem vitatkozik (a Starbucks bögrét, ami az asztalon volt, nehéz is lenne letagadni), de a rajongótábor toxikusabb része teljesen nekiesett a sorozat készítőinek, a tisztelet leghalványabb jelét sem mutatva. Erről, többek között G.R.R. Martin is kifejtette a véleményét.

És most egy kicsit ki szeretnék térni a shippingre is – amivel azt hiszem, még vékonyabb jégre lépek, mint eddig. A shipping alapvetően két fiktív karakter (illetve bizonyos esetben hús-vér emberek) párosítását jelenti, vagyis azt, hogy a „shipperek” szívesen látnák őket együtt. Maga a jelenség egyébként teljesen normális és érthető. Ha szeretünk egy karaktert, boldognak akarjuk látni, és ez nem csak azt jelenti, hogy szurkolunk neki, hogy legyőzze a gonoszt, de azt is, hogy örülünk, ha van valakije. A shipek egy része „canon” tehát megvalósul, a két karakter összejön, egy részük pedig fanon vagy semi-canon, tehát csak a rajongók elméjében létezik (vagy csak sejtetés szintjén marad). Először is fontos kihangsúlyozni, hogy attól, mert egy ship canon, nem biztos, hogy minden rendben van vele (gondoljunk csak a Szürke Ötven Árnyalatára), és attól, hogy egy ship fanon, nem biztos, hogy nem egy teljesen egészséges, pozitív kapcsolatot vizionál. Azonban elmondható, hogy gyakoribb a fanon shipek között, hogy kicsit elszalad a ló, és abszurd, vagy egyenesen toxikus párkapcsolatokat kezdenek promótálni.

Az abszurd shipekkel önmagukban igazából nincs gond. Érthetetlenek, furcsák – sok olyan párosításba futottam már bele Ao3-on böngészve, amikről nem akartam tudni, de alapvetően nem kártékonyak. A legnagyobb gond, amit eredményezhetnek az, hogy esetlegesen az eredetileg leírt kapcsolat értéke vész el, szétzilálunk egy pozitív üzenetű kánon párost azért, hogy valami lehetetlen shipet beleerőszakoljunk a történetbe, de ezek mind a fikció világában történnek, és nem ártanak senkinek. A dolog megint akkor kezd csúnyává válni, amikor kilépünk a valóságba. 

Ez két módon történhet meg – az egyikre megint a Star Wars szolgáltatott egy nagyon látványos példát (konkrétan ez volt az a bizonyos eset, ami után úgy éreztem, nincs helyem a fandomban). A Skywalker korának végkifejlete elég súlyos következményekkel járt egy konkrét párosra nézve – pont arra, amelyiket a rajongók leglelkesebben shippelték. Miután a film a mozikba került, a sorsukba nem is nyugodtak bele – megkezdődött mind a rendező, mind a színészek aktív savazása. J. J. Abrams halálos fenyegetéseket kapott, Adam Driver pedig a családját féltette a fanatikusoktól… abszurd, sötét helyzet alakult ki, mintha visszatértünk volna Isaurához, hangos tömegek váltak képtelenné, hogy elkülönítsék a valóságot és a fikciót. 

A másik eset általánosabb, és ismét inkább ahhoz kapcsolódik, hogy a társadalmi jelenségek eltávolodnak tőlünk az internet berkein belül. Azt hiszem, biztosra mondhatjuk, a valóságban senki nem tartja helyesnek a vérfertőzést. Mind tudjuk, bűncselekményről van szó, és mentálisan egészséges emberek esetében nem is alakul ki rokonok közti szexuális vonzalom. Mégis, ha felnéz az ember szinte bármelyik fanfiction platformra, és beírja egy testvérpár nevét – Itachi és Sasuke a Narutóból, Indra és Ashura ugyanonnan, Mihály és Gábriel a Dominionból, és még folytathatnánk a sort – akkor bizony ömleni fognak a találatok (egyébként ezek a párosok jellemzően fanartok között is megjelennek, de az igazán destruktív oldala a shippingnek azért még mindig a fanfiction kultúrában marad). Ebben az esetben már nem csak arról van szó, hogy egy páros furcsa, hanem konkrétan arról, hogy a vérfertőzés egyébként undorító és helytelen jelenségét az arcát felvállalva mindenki elítéli, de névtelenül ünnepli és tartalmat gyárt vele… miközben valószínűleg nem is érzékeli, hogy ez mekkora probléma. A dolog pedig folytatódik – akad romantizált apakomplexus, romantizált lelki és fizikai bántalmazás, erőszak, elrablás, pedofília… és a baj, hogy még folytathatnánk a sort. (Az egész egyébként nemektől teljesen független: fiú-lány, lány-fiú, fiú-fiú, lány-lány leosztásban is lehetséges minden – az OOC (out of character - karakterhűtlen) koncepció pedig lehetővé teszi, hogy bármilyen pozitív hősből egy pillanat alatt erőszakos vadállatot alkosson az író.) Félreértés ne essék, én úgy gondolom, magukról a témákról igenis fontos, hogy beszéljünk: de ne így. Fogalmazzunk meg kritikát, mondjuk ki, hogy ezek helytelen dolgok, fókuszáljunk a pszichológiára mögötte, de ne állítsuk be egyiket se romantikusnak. Tudat alatt ezek a történetek nagyon is befolyásolhatják azt, ahogy emberek a párkapcsolatokra tekintenek, és éppen elég, hogy a könyvesboltok polcain kint vannak olyan regények, mint a korábban említett Szürke Ötven Árnyalata (amiről tudjuk, hogy Twilight fanfiction volt – azt hiszem ez kiváló illusztrációja a problémának). Nem jó, ha a rajongói közösségek még rátesznek egy lapáttal.

Végülis mi a konklúzióm? Igazából nagyon egyszerű – ne hagyjuk! A rajongásnak egy élménynek kell lennie, mindenki számára. Mi magunk ne szítsuk a gyűlöletet, és lássuk azt a bizonyos határt fikció és valóság között, mert egy történet imádata is képes ártani, ha túlzásba visszük. Tiszteljük és fogadjuk el egymást, és merjünk szólni, ha valaki nem teszi. A káros üzenetekről beszéljünk, világítsunk rá, mi a baj vele, és tegyük ezt józanul. Így talán lassan, lépésről lépésre kialakíthatunk olyan közösségeket, amikhez jó érzés tartozni.

Valentine Wiggin