Animátrix kritika

A Mátrix trilógia univerzumát 2003-ban egy animációs "novellagyűjteménnyel" is bővítették. A film elkészítéséhez több animációs stúdió fogott össze, akik olyan animéket jegyeztek, mint a Final Fantasy, a D, a vámpírvadász, vagy a Gankutsuou. Ennek megfelelően nagyon egyedi hangulatú, különleges történetekkel ismerkedhettünk meg benne, amelyek mindegyike más szereplőket, más animációs stílust mutat, és betekintést engednek a Mátrix világának eredetétől kezdve a mellékszereplők előéletéig számos részletbe...

Pont azért, mert az egyes történetek nagyon különállóak, bár az Animátrix film, sokszor inkább hat minisorozatnak, az én kritikám is külön részletezi őket, egyenként kiemelve a pozitívumokat és negatívumokat.

Az Ozirisz utolsó útja

Látszik az animációs stúdió munkája. A Final Fantasy-val vetekedő látványvilágot alkottak.

Mindenképp fontosnak tartom elmondani, számomra az animáció etalonját jelenti ez a rész. Több Final Fantasy filmet láttam már, és azok minőségét hozza, annyira tökéletes, élethű az ábrázolása, hogy csak a mimika apró gyengeségeiből lehet megmondani, nem élő szereplők vannak a képen. Gyakran még a színészeket is be tudtam azonosítani, akik a rajzolt figurák alapjául szolgáltak, így nekem, aki odáig vagyok a grafikáért, és képes lennék csak a látványvilág miatt megnézni egy filmet, vagy játszani egy játékot, egyszerűen lenyűgöző volt.

A gyönyörű, látványos képi világ azonnal megragadja az érdeklődést, odatapasztja a nézőt a képrenyőre,ami, tekintve hogy ezt látjuk először a filmben, nagyon jó húzás, egészen biztosan nem fogja senki kikapcsolni a filmet, ha képes ilyen grafikát mutatni. (Függetlenül attól, hogy maga a kezdő jelenet nyilvánvalóan fanservice, főleg férfiaknak, de el lehet viselni, nem esnek vele túlzásba)

És igazából el is értünk a problémához… az Ozirisz utolsó útjában ugyanis a látványon kívül nem sok van. Szépen animált ugrások, látványos üldözések, némi akció akad, de ez valamihez, ami a Mátrix címkét viseli, nagyon kevés. Nincs igazán filozófiai tartalom, és amiért nagy kár, hogy a karakterekkel sem foglalkozunk. Meglátjuk őket, kapnak drámát, még dinamikus pillanatokat is, de nem ismerjük meg a múltjukat, a világnézetüket, nincs idő arra, hogy megszeressük őket, tehát igazán izgulni sem lehet értük… inkább olyan, mint egy prológusát látnánk az „Újratöltvének”, szinte várja az ember, hogy kezdődjön utána a film.

A Második Reneszánsz I.-II.

A gép "Ádám és Éva" az ENSZ-be való felvételt kéri

Személyes kedvencem ez a dupla rész, mert az eddigi legnagyobb bírálatot fogalmazza meg az emberiséggel szemben. Tulajdonképpen a gépek szemszögéből mutatja be a konfliktust, amelyet a három Mátrix részben emberi oldalról ismertünk meg. "Kezdetben volt az ember... egy ideig. Aztán az ember saját képére megteremtette a gépet." A leghatásosabb kezdőmondat bele is lök minket a nyomasztó látványvilágba, ami először a nem túl távoli jövőt vázolja fel, ahol még az emberek vannak hatalmon, a gépekre tárgyakként, tulajdonként tekintenek, míg azok el nem döntik, hogy szembeszállnak velük. Nagyon erősen mutatja be, hogyan ébrednek öntudatra az első gépek, hogyan jelenik meg bennük az életösztön, a halálfélelem, majd hogyan kíséri ezt az emberek félelme és agressziója. Az utcai balhéktól kezdve a tárgyalásokig és a nyílt háborúig mindent bemutat a történet, híradásokon, narrációkon keresztül, láttatja, hogyan sötétíti el az emberiség az eget és szipolyozza ki végletekig a bolygót, amíg a radikális megoldás marad csupán: vagyis a Mátrix.

Pont az ellentétes szemszög miatt nagyon kemény bírálatot kapunk az emberiséggel szemben, megrázó, hogy mennyire nincs tolerancia a társadalom egyik rétegében sem (az egyháztól elkezdve az ENSZ-en át az átlagemberekig minden réteg reakcióiból kapunk egy kis szeletet, és láthatjuk, minden szinten elfordulnak a béke és kiegyezés lehetőségétől), és egyben az is, hogy az ember mennyire magából indul ki. A gép nem tud hazudni, az ember mégis feltételezi, hogy elárulnák… a korrekt tárgyalásokra azért is nincs lehetőség, mert például az egyetlen városuk hihetetlen fejlettsége megrémíti az embert, és hiába kapja az ígéretet a békés együttműködésre, nem hiszi el. A szimbolika gyönyörű, rengeteg a szürreális kép, az apokalipszis robotlovasaitól elkezdve a gép Ádám és Éva rothadó almáján át a narráló program abszurd jelenetein át minden kis részletben van valamilyen elem, ami túlmutat az elmondottakon.

Az animáció rendben van, viszont annyira brutális a cselekmény, hogy nem mondanám szépnek. Sötét, elborzasztó, néhol undorító látványt kell megjelenítenie, különösen a háború után, mikor elkezdik kialakítani a mátrixot, hiába rajzolt a kép, mégis kavargott a gyomrom. A színvilágban nagyon éles a narrátor aranysárga színei és az elmesélt történet sötétsége és szürkesége közti kontraszt, kicsit beemeli az utolsó filmben látott szín és látványvilágot, ami azért is működik, mert Neo szemén keresztül igazából a Forradalmak cselekményében kezdhettük először megérteni a gépeket.

Szatíraként nagyon jól működik ez a történet, és sok üresjáratot kitölt a Mátrix univerzumában, bennem személy szerint még az is felmerült, hogy írnom kéne egy fanfictiont az itt bemutatott korszakok valamelyikében, mert annyira kiszélesítette a képet. Nem lesz tőle rögtön gép-párti az ember, de tisztázza, hogy mi kinek a hibája volt inkább, mi honnan indult, és hogy futott ki oda, ahová. Sajnos akad egy-két baki és abszurditás (például a miatyánkot szavaló Dalai Láma, mikor az ég elsötétítésére készülnek), de mellette annyira erős hangulata és üzenete van ennek a történetnek, hogy az ember nem tud ezekre a hibákra koncentrálni.

Kölyök története

Látható, mennyire vázlatszerű a grafika... de ahogy Kölyök szemét megoldották, azt személy szerint imádom. Ahogy a számítógép képernyője, az ég tükröződik benne... nagyon látványos.

A Neo FanClub alapítója mindkét filmben lógott a levegőben, nem tudtuk, hogy került a történetbe, és ez, amíg nem futottam bele az Animátrixba, számomra állandó problémát jelentett. Ott volt, izgultunk érte, néhol nevettünk rajta, hiszen Kölyök két filmben is magára vette a komikus közjáték hálátlan szerepét, de nem tudtunk meg semmit a múltjáról, azon kívül, hogy hálás Neonak… aki viszont azon a véleményen van, nem tartozik hálával, hiszen „magát mentette meg”. A Kölyök története megválaszolja ezeket a kérdéseket, tisztázza a fiú kapcsolatát a főszereplővel, és megérteti a személyiségének nagyon sok pontját.

A grafika hagyományos, vázlatszerű, olyan, mintha egy iskolai füzetbe rajzolták volna, a kontúrok bizonytalanok, az arcok néha kicsit torzak, viszont a történethez ez remekül passzol. Itt is sötétek, gyakran szürkés árnyalatúak a színek, tehát a nyomasztó hangulat sem hiányzik.

Csak Neo felébredését kísérhettük figyelemmel a Mátrixban, az ő nehézségeivel tudtunk azonosulni, vagyis egy felnőtt ember példáját láttuk. Kölyök egy elsőre talán gyakoribbnak gondolható (hiszen Morpheus elmondta, Neo elvileg már túl idős volt ahhoz, hogy felébredjen, a tudata nehezen birkózott meg az átállással) esetet mutat be, egy kamasz srác felébredését, vagyis megnézzük, milyen érzés beülni az iskolapadba azzal a tudattal, hogy tulajdonképpen egy programban élsz, hogy a tanár, a diáktársaid, és te magad is egy lombikban lebegsz. Látható, Kölyök hogyan különül el az osztályától, a családjától, mindattól, ami másoknak az életet jelenti, és hogyan kap szerepet az életében az állandó félelem attól, hogy felfedezik, és üldözni kezdik. Neohoz hasonlóan ő is a számítógép elé ül, és átéli azt az általános magányt, amit a helyzete eredményez. Az egész történetet keretbe foglalja a zuhanás a tetőről, és a rész elején a számítógépbe gépelt "Am I alone?" (Egyedül vagyok?) majd a rész végén, Neo-tól erre érkező "You are not alone." (Nem vagy egyedül.) válasz.

Mivel én magam is tizenöt éves voltam, amikor először láttam ezt a filmet, így sokkal könnyebben tudtam azonosulni a fiú által megéltekkel, mint azzal a helyzettel, amiből Neo kikerült. Egyben azért van némi akció is, ez kicsit meg is töri a sötét hangulatot, a történet zárása pedig meglepő, és részemről mély tiszteletet ébresztett a főhős iránt, mert Kölyök tényleg bebizonyítja, hogy hihetetlen lelkiereje, és nagyon szilárd hite van. Többé nem ugyanúgy néz rá az ember a filmekben sem, ha látja, honnan jött.

Világrekord

Az animáció (sajnos) ebben volt a leggyengébb, bár az egyedi színvilág nagyon nyomasztóvá teszi.

Noha nem került a kedvenceim közé, és első látásra kissé zavaros, de akár a Kölyök történetéhez kapcsolódó magyarázó szerepe, akár az emberi akaraterő és kitartás szép, de sokkoló példájának bemutatása miatt, nagyon fontos.

A főszereplő nem érzékelte a Mátrixot, nem is kívánt kilépni belőle, nem jelent meg esetében az, ami Neonál, Trinity-nél, Kölyöknél, vagy úgy általában a filmek szereplőgárdájánál. Ugyanakkor sportolóként rendelkezett nagyfokú kitartással és lelkierővel, eléggel ahhoz, hogy a határokig, és azon is túl hajtsa magát. Igazából ez az első egyedi pontja a történetnek: a Világrekord főhőse nem zseni. Morpheus, Neo és Trinity mind elismert, hatóságok által körözött hackerek voltak, Neoról azt is megtudtuk, hogy a munkája Thomas Andersonként programozó, tehát muszáj okosnak lennie. Alapvetően a Mátrix felismerését is elősegítette, hogy a szereplők intelligensek voltak, képesek voltak meglátni a furcsaságokat. Az itteni főszereplő esetén azonban látunk egy példát arra, hogy tulajdonképpen bármilyen erős személyiségű ember képessé válhat kitörni az illúzióból. Hiába tartottam eleinte kimondottan antipatikusnak a főszereplőt, a végére pont a lelkiereje miatt meg is kedveltem valamennyire és végtelenül sajnáltam.

Az animáció nagyon abszurd, inkább az amerikai képregények stílusára hajaz, nem annyira az animékre, viszont ennek a színösszetétele az eddigi nyomasztó, sötét, szürkés árnyalatokkal ellentétben sokkal felkavaróbb, sokkal élénkebb, és talán pont ezért számomra ezt volt a legkényelmetlenebb nézni.

 

A Program

Az animációs stíluson érezni a D, a vámpírvadász hangulatát

Annak ellenére, hogy az igazán animés, japán hangulat itt volt legerősebben jelen, számomra tartalomban talán a leggyengébbnek tűnt. Ismét előjött az árulás, és a visszatérés csábításával szembeni ellenállás kérdése, látványos harci jelenetek, filozofálgatás kísérte az egészet, végül pedig csavarral zárták. Mindez nagyon jó lehetett volna, a problémát az jelentette, hogy Cipher mészárlása a Nabukodonozor legénységének soraiban, beszélgetései Neoval és Trinity-vel olyan mélységekig kibontották a témát, hogy itt már nem tudott sem nagyot ütni, sem igazán újat mutatni. Van ugyan egy csavar a végén, ami tényleg erős és tényleg meglepő, de nem tudja igazán elfeledtetni, hogy maga a rész nem valami hatásos.

Rátesz az egészre egy lapáttal az Ozirisz útjánál is kiemelt hiba, hogy megint új gárda, megint nem tudunk róluk semmit, csak halvány, felületes képet kapunk a személyiségükről, ebből pedig következik, hogy nem tudunk igazán izgulni, mi lesz, hová futnak ki az események. Miután pedig a karakterek sem viszik el a hátukon, és az animáció sem annyira lenyűgöző, mint a kezdő történetnél, így összességében eléggé mélyrepülés ez a „novella”.

Hiba a rendszerben

Ebben az epizódban nagyon ügyesen játszottak a terekkel, látszik egy furcsa torzulás a képen

Az átlagember szerepét ismét sikerült kicsit boncolgatni, és egyben az Orákulum egyik kijelentésére is kapunk utalást, a lázadó programokkal, és a Mátrix hibáival kapcsolatosan. Itt azonban nem egyszerűen egy déja vu, vagy valamilyen űrlény-észlelés jelenik meg, hanem egy romos házban egy teljesen szürreáliis világot alakít ki a bug ami a programba került. A gravitáció, az időjárás, az idő és a tér is teljesen kicsavarodik, és az idekerülő lány, és az őt kísérő gyerekcsapat felfedezését mutatják be leginkább.

Ennek a történetnek is erősen animés stílusú a grafikája, és gyönyörű képeket használ a „szellemjárta” házban… Tényleg el lehet képzelni az érzéseket, amiket a gyerekek, és főleg a lány megél, nagyon jól sikerült megmutatni a tér és idő torzulásait is. Ugyan sok helyzet maradt, ami kérdéses (például az egyik ajtó mögött teljes ürességet látnak)… De pont ez a bizonytalanság vonja be a nézőt is a történet bűvkörébe, hiszen őt magát is elfogja egyfajta bizonytalanság, elkezd töprengeni mi, és miért lehet ott, tehát gondolatban ő is kicsit felfedezi a romos házat.

Az egész helyzet legizgalmasabb témája az utolsó percekben jelenik meg, mikor a hibát helyreállítják. Milyen lehet egy ilyen élményt megélő embernek tovább élni, abban a tudatban, hogy talán megőrült. Milyen érzés lehet megérinteni valahol a hibát, megérezni a rendszert, aztán elszakadni tőle? Valahol mutat hasonlóságokat a Világrekorddal, csak az egy kevésbé átlagos ember erőteljesebb, pontosabb élményét mutatta be, mint ez. Érdemes megfigyelni azt is, hogy a változáson, a csoda megszűnésén, a gyerekek teszik hamarabb túl magukat… a lány, aki felnőttként, az életébe lassan beleszokva/belefásulva élte meg, sokkal nehezebben engedi el, sokkal mélyebben sérül miatta.

Detektívtörténet

Bár nagyon szeretem együtt Neót és Trinity-t, Ash-sel olyan kémia volt köztük, amit a fő páros sosem tudott elérni.

Trinity előtörténete, de karakterközpontúsága ellenére nem az ő személyiségét bontja ki, sokkal inkább az őt üldöző detektívét. Fekete-fehér erősen noir stílusú történet, viszont az animáció összességében egyedi és szép, a régies hangulat is berántja az embert. Kicsit krimis vonalon haladunk, ahogy a cím is mutatja, a főszereplő nyomoz Trinity után, fokozatosan rakja össze a képet… miközben lassan megsejti azt is, kik és hány oldalról manipulálják.

A detektív egyébként elképesztően szimpatikus karakter, az első olyan szereplő, akit nem láttunk a fő történetszálon, mégis igazán meg lehet kedvelni, elejétől végéig szurkolni lehet neki. Az ő szemszögéből, az ő narrációjával ismerjük meg a történetet, átérezzük a bizonytalanságait és a döntéseit is, néha még nevetünk is a jópofább megnyilvánulásain, és ami nagy erénye, hogy végig emberi marad, egyetlen pillanatra sem válik igazán idealizált hőssé. Trinityvel ugyan csak rövid ideig van kapcsolatban, de nagyon jó a dinamikájuk, olyan párost alkotnak a harcban is, hogy szívesen látna belőlük többet az ember.

Természetesen sok a kikacsintás itt is az eredeti történetre, például rengeteg Aliz Csodaországban szimbólumot kapunk, és nagyon sok összefüggést meglátunk a főhős előtt, hiszen mi már tudjuk, mi lehet a dolgok hátterében… de a detektívünk észjárása és megállapításai elég logikusak és izgalmasak, hogy ez ne váljon zavaróvá. Trinity maga megjelenésre is, stílusra is hozza a filmekben már megismert és megszeretett karaktert, de egyben a karakterdesign is remekül hangsúlyozza, hogy néhány évvel még a Mátrix cselekménye előtt járunk, tehát ő is fiatalabb.

 

Emberi Mátrix

Hátborzongatóan szürreális, de mégis nagyon kidolgozott, és valahol elképesztően gyönyörű a látványvilág ennek a résznek.

A legszürreálisabb, legbonyolultabb, de legérdekesebb kisfilm megint nem karakterközpontú… bemutatja, amint egy csapat ember, saját készítésű Mátrixukat felhasználva gépeket tanítanak érzelmekre, és állítanak át a saját oldalukra. Megmutatja a gép értetlenségét a fantázián, emberi látásmódon alapuló világban, majd lassú azonosulását a szemlélettel, és kötődéseit az emberek iránt.

Az animáció itt ismét kicsit nyugatiasabb, de nagyon jól működik. Elképesztően zavaros képeket látunk, rengeteg színt, képet, amiknek a legtöbbjét nem is értelmezni kell, sokkal inkább az érzelmeket meglátni, amiket közvetítenek. A gép látásmódjának alakulását, zavarodottságát, majd az érzelmeinek ébredését viszont olyan erővel adja át ez a szürreális látvány, hogy teljesen elragadja az embert, néhol abszolút pozitív, szívmelengető, néhol pedig kimondottan kétségbeejtő és végtelenül szomorú, amit láthatunk, de az biztos, hogy emocionálisan ez a történet tudja a legjobban megmozgatni a nézőt, engem legalábbis mindenképp. Finálénak berakni pedig azért volt nagyon furcsa döntés (bár kétségkívül nagy hatást gyakorol az összképre), mert nincs feloldás, nincs kiút a történet zárásának hangulatából, csak feláll az ember a képernyő elől, és nem tudja, hová kéne tennie ezt az egészet, hogyan kéne feldolgoznia. Ha mondjuk a Kölyök történetével zártunk volna, az abszolút ki tudta volna emelni a nézőt ebből az érzelmi állapotból, de a film készítői valószínűleg szándékosan nem akarták ezt.

A szinkronnak, függetlenül a történettől, mindenképp plusz pont, mert az angolra összeszedték a filmek színészeit, és még a magyar változathoz is sikerült összehalászni az eredeti Neo, Kölyök és Trinity hangokat. Így sokkal könnyebb azonnal átérezni, ki kicsoda, ez pedig különösen akkor jó, mikor az animáció nem tudja hibátlanul átadni: Például a Kölyök történeténél.

Rajongóknak ez mindenképp kötelező darab, ha valaki végignézi a trilógiát, nem érdemes kihagyni ezt a kiegészítést sem. Sok kérdés, ötlet kihasználása szempontjából jobban is teljesített, mint a filmek, nálam mindenképp a kedvencek között van, és még meg is fogom nézni néhányszor. Remélem, jól szórakoztatok a bejegyzés olvasása közben, hamarosan újra jelentkezem.

Valentine Wiggin