A nyolcadik Star Wars részt, mint az összeset, elég megkésve véleményeztem a blog keretein belül, csak 2018 februárjában jutottam oda, hogy megírjam az utolsó sorokat, és kirakjam. Megosztó film volt, ennek megfelelően törekedtem rá, hogy minél részletesebben kifejtsem mi ragadott meg benne, és mi az, ami szerintem is hagy maga után némi kívánnivalót.
Az utolsó Jedik a Star Wars filmek sorában ugyan a kilencedik, de a fő szálnak csupán nyolcadik története megint visszavisz minket Rey generációjának küzdelmei közé, és ott veszi fel a cselekményszálat, ahol az Ébredő Erő letette… vagyis a főhősnő megtalálja Luke-ot egy szigeten, Kylo Ren sebesülten és megszégyenülten próbálja átértékelni önmagát, az Ellenállás pedig Leia vezetésével, soraiban Finnel és Poe-val próbál meglógni az Első Rend elől.
A kritika (ami tőlem megszokott módon egyszerre elemzés jelleget is ölt majd) a továbbiakban erősen spoileres, tehát ha még nem láttad a filmet, és nem akarod, hogy a létező összes csavart lelőjem, akkor érdemes előbb megnézni, és azután visszatérni a blogra. Mindenki másnak pedig jó szórakozást kívánok!
Az alapok – A zene, a látvány és a színészek
Talán az egyetlen eleme az utolsó Jediknek, ami semmi vitát nem váltott ki, hogy az animáció és a hang kiváló. A CGI gyönyörűen működik, és egyes képkockák egyenesen művészi kategóriába esnek… személyes kedvencként kiemelném a jelenetet, mikor Holdo áthajt a hajókon, bármit, amin kristályrókák vannak, és Rey sziklaemelését a film végén. Annyira szépek ezek a képek, hogy egy az egyben képes lennék kinyomtatni, és a falamra tenni őket, mert megállják a helyüket poszterként. Aminek aranyosnak kell lennie, aranyos, aminek monumentálisnak kell lennie az monumentális, minden szép és minden működik, 2018-ban, egy Star Wars filmnél ez igazából nem is szabad, hogy másképp legyen.
 |
Rey megemeli a sziklákat
|
John Williams zenéje, mint mindig, most is fülbemászó, hangulatos, jól megalapozza az egyes jeleneteket, de - most tudom, hogy páran készítik a köveket, amiket vethetnek rám – nekem nem volt akkora durranás. Szép, illik az egészhez, de egy-két dallamot kivéve, mint például a „Peace and Purpose” c. szám, számomra nem volt igazán különleges. Örülök természetesen az ötvenegyedik Oscar jelölésnek, de én „A legnagyobb showman” soundtrackjét sokkal méltóbbnak tartanám a díjra, ráadásul bosszant, hogy a „Szárnyas fejvadász 2049” zenéje be se került.
 |
Kristályróka a Crait bolygón
|
A színészeket én mindig a karakterek előtt véleményezem az SW filmek esetében, mert eleve nehezen elkülöníthetőek a szerepüktől, és tulajdonképpen annál jobb munkát végeznek, minél kevésbé érdekel, ki alakítja az adott személyt… viszont ennek ellenére úgy éreztem, muszáj pár szót ejtenem a témáról. Ha valaki előtt most emelek egy nem létező kalapot, az Adam Driver. Őszintén szólva az Ébredő Erőnek számomra ő volt a legkínosabb pontja. A karakter, a színész, valahogy az egész lénye nem illett a képbe, és a karakter fejlesztésének iránya is alighanem hozzájárult ahhoz, hogy Drivernek végre volt lehetősége odatenni magát. Minimális mimikával is kegyetlen jól hozta a belső vívódásokat, és végre a megjelenésébe, a stílusába került valami plusz, amivel megfogta az embert. Daisy Ridley igazából természetességre már eddig sem panaszkodhatott, neki is lehet problémázni a karakterén, de az vitathatatlan, hogy teljesen jól átadja. Carrie Fisher és Mark Hamill zseniálisak, röviden és tömören, annak ellenére, hogy Mark Hamillnek nem tetszett az az irány, amit a karaktere vett, úgy adja vissza, mintha odáig lenne a szerepéért, és egy pillanatig sem hat erőltetettnek. A Finn-Poe-Rose hármasban megint láttam, hogy kaptak kritikákat a karakterek, de a színészekre itt sem érdemes megjegyzést tenni; sikerrel elérték, hogy ne érdekeljen, kinek az arcát viseli az adott figura.
A történet – kettő és fél szál
Ahogy már a bevezetőben említettem, a történet két szálon indul el, de lesz abból három is egy időre, végül minden összefut egybe. Van egy fő szálunk, amin Kylo Ren és Rey kapcsolatának alakulását kísérhetjük végig, és van a mellékszálunk, amin Finn, Poe, és egy új női karakter, Rose kapják a főszerepet. Ez a mellékszál ágazik később ketté, Finn és Rose viszik az egyik felét, míg Poe Leiával, és egy Holdo nevű új karakterrel halad a másikon. A legtöbb támadás talán a mellékszálat érte, ezért én először azt veszem részletesebben górcső alá, de remélem, a történeti rész kifejtése után sikerül kicsit megmagyaráznom, szerintem miért nem vett sapkát „Az utolsó Jedik” és miért verték meg érte.
 |
Holdo admirális (Laura Dern). Sokakkal ellentétben én nem
tudom nem kedvelni ezt a figurát |
A mellékszálon tulajdonképpen egy üldözést nézhetünk végig. A lázadók kis flottájának nyomában halad az Első Rend hadereje, és kevés üzemanyaggal sorra szedik le a hajókat, vagyis a probléma adott, el kell érni, hogy ne lehessen követni őket, és lehetőleg ezután le is rázni az üldözőket. Rémesen egyszerű alapprobléma, de valóban sok benne a potenciál, és az egyik elemét sikerült hibátlanul megragadni, Holdo karakterével. Egy teljesen vesztett helyzetet látunk, ahová ügyes, merész, átgondolt stratégia kell, finom cselek és áldozatok. Holdo ezzel tisztában van. Semmi közösségi érzéke, nem karizmatikus, nem tud vezetni, viszont zseniális a taktikai érzéke, nem vágyik elismerésre, és reális, háborúban edzett aggyal gondolkodik, nem a hősök plot armorja mögül szemléli az életet. Ezt első sorban Poe-val állítják szembe, aki viszont remekül teremt kapcsolatokat, van érzéke az emberekhez, és ahogy Leia fogalmazott, meggyőződése, hogy „mindent megoldhat, ha beül egy X-szárnyúba lövöldözni”. Kettejük konfrontációja valahol a realitás, és a heroikus eszmék, az idealizmus összecsapása is, ahol a Poe által képviselt szemlélet csúnyán elbukik. Kapcsolódó képEz nem jelenti, hogy a film azt állítja, nem lehet változtatni a dolgokon, és nem éri meg jót tenni: Csupán a csendes, hétköznapi bátorságot emeli a hangos heroizmus fölé. Ezzel tulajdonképpen azt az irányt követi, amit a Zsivány Egyes jelölt ki, ahol azoknak a névtelen figuráknak a történetét kísérhettük végig, akik nélkül Luke el sem indulhatott volna az útján. Amivel még nagyon szépen alátámasztják ezt az üzenetet, az az, hogy Leia egyértelműen kiáll Holdo döntése mellett, és levonja Poe számára a tanulságot. Viszont számomra ennek a szálnak a nagy stiklije pont Leia volt: két gyönyörű kimenő lehetőséget kapott, amikor megható, erős, szép haláljelenetet lehetett volna neki írni, és én mindkétszer elhittem, hogy meg is kapja. Először kikerül az űrbe, és látjuk, hogy kinyúl az Erőn keresztül… nagyon reméltem, hogy Luke-ot fogja elérni, és lesz egy szép búcsújuk. De sajnos helyette az egész film legnevetségesebb jelenetét kaptuk, amire nincs igazán magyarázat, és ezért nagyon kár. Második alkalommal megmenthette volna Holdót. Az üzenet értéke ugyanúgy megmaradt volna, de Leiától méltó búcsút vehettünk volna, így nem tudom, hogy oldják majd meg a kilencedik részt. Gondolom, maratoni mennyiségű CGI-jal, de remélem, működni fog.
 |
Rose (Kelly Marie Tran) és Finn (John Boyega)
|
A másik mellékszálat a kritikusok általában rommá szokták szidni, és én azt mondom, valóban vannak hibái, de meg kell adni neki, hogy a szándék, a közölni kívánt üzenet nagyon helyén volt, az már más kérdés, hogy sajnos csúnyán elcsúszott az átadása. Finn és Rose kalandjaiban a kaszinó városban, villámsebességgel kiépülő szerelmi szálukban, és állatmentő akciójukban két nagyon fontos elem van. Az egyik a segítőjük, DJ, aki elsőre halál lazának, bajkeverőnek, és amolyan „szíve mélyén jó” figurának tűnik első megjelenése és lépései alapján, a másik pedig az „istállófiú”, ahogy egyes barátaim nevezték, a rabszolga gyerek, akit a film végén látunk a távolba nézni, erősen utalva Luke, Rey és Anakin „nézzük a sivatagot” jeleneteire. Viszont rajtuk kívül sajnos a szál elég lassú, és bár nálam a cukiságfaktor igazából itt is működött, a megmentett állatok tényleg aranyosak voltak, de annyira nem volt releváns az egész, hogy tényleg fenntartsa a figyelmemet, miközben a fő szál pörgött, és a mellékszál másik elágazásán is történtek fontos dolgok. Finn karaktere ráadásul nekem még mindig kicsit fáj, mert az egyik legtöbb potenciált rejtő figura az egész új generációban, az önmagával meghasonult rohamosztagos, aki elfordult a birodalomtól, csak nem igazán vívódik, nem igazán látjuk, hogy tényleg nehéz lenne neki. Elsősorban komikus közjáték, és nem síró bohócként, aki a dilemmáit és bizonytalanságait leplezi, hanem egyszerűen vicces srácként, ezért a karakter alaphelyzete nem fér össze a tényleg kijátszott szerepével, és kicsit konfúz lesz. Rose, az új karakter pedig alapvetően rejt magában lehetőségeket, az elvesztett nővérrel való kapcsolat, és ismét a teljesen átlagember szerep mind rendben lenne, de nem ismerjük meg rendesen, gyorsan, felvezetés nélkül robban be a cselekménybe, de nincs akkora jelenléte, hogy ez jól vegye ki magát. És persze ott van a szerelmi szál, ami eleinte egészen aranyos volt, nem egy dinamikus kapcsolat, de kedves dialógokat láthattunk, és ennyi bőven elég is lett volna a filmbe. Leia után a második karakter, akinek elmulasztottak egy zseniális kimenőt, az Finn volt. Amikor megpróbálja elpusztítani a birodalmiak fegyverét, nekem tökéletes lett volna, ha sikerül neki és belehal. Ott mutathatta volna meg, hogy tényleg elege volt az egészből, hogy tényleg meghasonult azzal aki régen volt, és láthattunk volna még egy példát az egyszerű ember bátorságára. Helyette kaptunk egy megmentést Rose-tól, és egy giccses csókjelenetet. A lány személyiségének alapozására is lehetett volna használni Finn elvesztését, és… tényleg úgy érzem, hogy meg kellett volna lépni, de akkor tulajdonképpen a fél szereplőgárda elhullott volna „Az utolsó Jedik”-ben, szóval legalább valami indok van rá.
 |
DJ (Benicio Del Toro)
|
Viszont visszatérve ahhoz a két lényeges momentumhoz ezen a szálon: DJ, a hirtelen megjelenő segítő azért van ott, hogy Holdo ellenpontja legyen. Na, nem olyan szempontból, mint Poe, ő nem a hősi eszményeket hirdeti, hanem, hogy kétféleképpen is félre lehet ismerni egy embert. DJ nem jó a szíve mélyén, egyszerűen csak kétszínű és opportunista. Átlagos ember, és nem jó: már haladunk is a fő üzenet felé, miszerint ha hősök nincsenek, csak emberek maradnak, akik hozhatják a helyes, becsülendő döntéseket, vagy az elítélendő, helyteleneket. Példát kell venni azokról, akik az elsők mellett lyukadnak ki, de tudni kell, hogy kiköthetnének ott is, hogy a második kategóriát válasszák. És az átlagember szerepe miatt fontos a kisgyerek is: mert aki szenved, akit kihasználnak, az indít majd új lázadást, annál telik be a pohár, és amikor eljön az idő, neki kell majd a döntéseket hozni. Lehet, hogy a semmiből indul, de ez nem garancia arra, hogy nem hoz nagy változást.
És a két kissé döcögő, de szerintem élvezhető mellékszál mellé kapjuk a fő szálat, ami nekem magasra emelte „Az utolsó Jediket”, és sikerrel elfeledtette velem a problémáimat. Mert ez valami elképesztő dinamikával pörög, fenomenálisan szórakoztató, az üzenet erős, nagy érzelmeket láthatunk, és komoly jellemépítés zajlik rajta.
 |
Rey (Daisy Ridley) és Kylo Ren (Adam Driver)
|
Rey és Kylo is azzal kezdenek, hogy hatalmasat koppannak. Rey olyan tinilány képét tárja elénk, aki elképzelte az életet, amit élni akar… és hirtelen rádöbben, hogy nem tudja megvalósítani. Elképzeli magát kiválasztottként, különleges örökséget hordozó hősként, és néhány reményteljes pillanat, Luke fénykardjának megtalálása, Leia támogatása, az ereje meg is győzik, hogy igen, főszereplővér csörgedezik az ereiben, tehát szükségszerűen előre megírták a sorsát. Luke viszont, aki maga már végigjárta a hős útját, és csúnyán le is zuhant róla, kiábrándítja, és Rey lassan rádöbben, hogy nem azt kell megtudnia, kinek kéne lennie, hanem hogy ki ő. Kylo Ren egy hasonló krízissel néz szembe, mikor Snoke megalázza, összetöri a maszkját, és elszakítja magát a Darth Vaderhez kötött énképtől, lerázza a szerepeket, és ő is nekikezd egy elég zavaros útkeresésnek. Tulajdonképpen az alapproblémáik miatt mondhatjuk, hogy noha a két főszereplő huszonéves, fájdalmasan kamaszok is egyben. Amikor pedig összekapcsolódnak, a kezdeti konfliktusok után kölcsönösen segítik egymást: Mindketten provokálják a másikat, belekényszerítik abba, hogy kérdőjelezzen meg mindent, elképesztő dinamikával bántják, majd biztatják egymást, és a fejlődésük szempontjából hatalmas jelentősége van annak is, mikor szándékos sértegetések jellemzik a beszélgetéseiket, és annak is, mikor már közösen próbálnak eljutni valahová az egész önismereti kalanddal. Mindketten szépen elengedtek minden olyan korábbi kapcsolatot, amit önmeghatározásra akartak használni, és mindketten eljutnak oda, hogy a meghatározó kapcsolat pont a másik lesz. A tróntermi harcjelenet szerintem azért is a film egyik fénypontja, mert megalapozott egy nagyon izgalmas leendő konfliktust, főgonoszi szerepig juttatott egy olyan karaktert, aki egyáltalán nem velejéig romlott, és egyben borzalmasan ambivalenssé tette a főszereplők egymáshoz való viszonyát,és szerintem bátran mondhatom, fogalmam sincs, hova fog kifutni ez az egész, mennyi áldozat lesz, meddig jut ez a két figura.Kapcsolódó kép
 |
Rey és Kylo Ren Snoke ellen a trónteremben
|
Ezen túl ez a szál megválaszolta a Rey előtörténetére vonatkozó kérdéseket, és nem meglepő módon ismét pofon vágta a hős mítoszt, ha eddig nem sikerült volna földbe döngölni, mikor kijelentette, hogy a lány nem leszármazottja semmilyen ismert figurának, nincs benne semmi különleges, hanem azért nem tartott sehonnan sehová, mert teljesen átlagos iszákos szülők lánya, aki véletlenül tehetségesebb az átlagnál. Mint ahogy a mellékszálon a kisfiú, Rey is a semmiből kapja meg az esélyt, hogy meghatározó szerephez jusson, és ez nekem nagyon tetszik. (És személy szerint még mindig lelkesen várom, milyen lesz a saját fénykardja, rendületlenül szurkolva a sárga, kétpengéjű darabért.)
 |
Kylo Ren, mielőtt széttöri a sisakját
|
Kylora még annyiban kitérek, hogy végre tényleg mélységében mutatták be a vívódását. A dühöngése nem vált komikussá, és nem egy jelenete van, amikor tényleg érezni, hogy a karakter épp darabokra szakad. Ráadásul az, ahogy elrejti az érzéseit és gondolatait Snoke elől, mutatja azt is, hogy nem ostoba, és attól, mert erősen érzelemvezérelt, tud komoly, racionális döntéseket is hozni. Kicsit Atton jutott eszembe a KOTOR II-ből arról, hogy hiába olvasott benne a Legfőbb Vezér, mégis félre tudta vezetni, hasonlóan az említett karakter trükkjeihez. Az egyetlen talán problémás elem, hogy bár kiváló ötlet őt főgonoszi címhez juttatni, ezt kétféleképpen lehetett volna megvalósítani: kockázatos, de ütős módon, vagyis megtartva Snoke stílusát, hagyva, hogy továbbra is erős és hátborzongató legyen, Kylot pedig magasabb szintre fejleszteni, ami már elég ahhoz, hogy elsöpörjön egy ilyen erejű figurát. A kockázat itt abban rejlik, hogy így a karakter könnyen irreálisan erőssé válhatott volna, minden további eseményt hiteltelenné téve, de egy okosan megírt forgatókönyv nagyon jól megvalósíthatta volna. A b) verzió, és a film végül ezt alkalmazta, hogy Snoke szerepét alakítsuk át, csökkentsük le, a karaktert butítsuk kissé, hogy Kylo anélkül is legyőzhesse, hogy átcsúszna a „túl erős” zónába. Nem működött rosszul, de kicsit hirtelen és érdektelen volt, és így az egykori Legfőbb Vezérről süt, hogy statiszta volt Kylo felemelésében.
 |
Luke (Mark Hamill) és Rey
|
Végül pedig, ha ez a szál, nem lehet figyelmen kívül hagyni Luke-ot, akiről megint, sok helyen olvastam, hogy „OOC”. Bennem ez egy pillanatig nem merült fel, és nem ok nélkül: nem egyszer hangoztattam korábbi írásaimban, hogy a karakter legmeghatározóbb tulajdonsága, már az Új Remény óta a mély empátia, remekül átérzi bárki gyötrődését, és éppen ezért képes támaszt nyújtani. Noha ő igazi hős volt – nagy Star Wars rajongók tömegének hőse, az enyém is – de nem elfelejtendő, hogy igenis hibázott, folyamatosan. Mély empátia ide vagy oda, megvoltak a félelmei, a bizonytalanságai, és kibővített univerzum könyveiből kiderül, hogy nem volt született tanár sem, sok időbe telt, míg megérezte, hogy milyen is mesternek lenni. „Az utolsó Jedik” ezeket a tulajdonságokat játssza ki, és ügyesen használja az empátiát is. Mikor Luke hibázik, nem csak a szégyenbe és a bukás érzetébe rokkan bele, és nem abban keseredik meg, hanem legalább ennyire abban is, hogy átérezte Kylo Ren félelmét, csalódását és dühét. Többször ki is mondja, nem látott többé senkit, aki veszélyt jelent, csak „egy kisfiút látott, akit cserbenhagyott a mestere”. Az empátiája ellene dolgozik, a saját érzésein túl Kylo Ren fájdalmát is magára veszi. Megbukik a hős szerepben (újabb pofon a mítosznak), és Reyt már óva inti attól is, hogy magára vegye a szerepkört. Mikor szembenéz Kyloval, a megjelenése megint a teljes megbánást, és az unokaöccse érzésvilágának nagyon beható ismeretét mutatja: úgy jelenik meg, ahogy Kylo emlékszik rá, és Anakin fénykardját forgatja a sajátja helyett, ezt a rendező is elmondta, hogy okkal, provokációként tette. A Yodával való beszélgetése néhol megmosolyogtató, de egyébként szívmelengető, és mikor eggyé válik az Erővel, az szerintem vitán felül egyike a legerősebb és legszebb jeleneteknek ebben a filmben.
Összességében?
Nekem tetszett „Az utolsó Jedik”. Van üzenete, van hangulata, vannak benne komoly érzelmek és dilemmák, és megragad egy szürke árnyalatot a jó és a rossz ideái között, ami egy új irányvonal az SW univerzumnak, amit már a „Zsivány Egyes” megkezdett, és én abszolút támogatok. Ez a film nem vett sapkát, és úgy járt, mint Nyuszika: megverték érte, de megverték volna akkor is, ha vett volna. Ennek oka, hogy akik az „Ébredő Erő” nosztalgikus hangulatát várták vissza, azok kaptak egy olyan filmet, ami alapjaiban rengette meg a történet eszmerendszerét, akik pedig pont, hogy elutasítóak voltak már a hetedik résszel szemben is, azoknál eleve akkora hátránnyal indult a nyolcadik, ami talán akkor is ártott volna neki, hogyha az általam kiemelt hibák egyikét sem követi el. Személy szerint nagyon várom a IX. epizódot, látni akarom, hová futnak azok a nagy változások, amik elindultak, milyen új világrend épül fel, mikor a klasszikus jedik és klasszikus sithek is megbuktak, és legfőképp mi lesz Rey és Kylo Ren konfrontációjából. De addig még sok idő van, és hát… jövőre ilyenkor alighanem a „Solo – Egy Star Wars történet” lesz terítéken, amiből már kijöttek az első trailerek, és én bizakodom. A közeljövőben biztosan jelentkezem majd Star Trekkel is, mert lelkesen követem a Discovery sorozatot, amiről már régóta kikívánkozik belőlem egy bejegyzés, de az évadzárót megvárnám vele.
Az Erő legyen veletek!
Valentine Wiggin
Megjegyzések
Megjegyzés küldése