A Death Note és a Netflix esete

avagy mese egy adaptáció vérző sebeiről

Az inspirációt ennek a kritikának az elkészítésére egy kedves bloggertársnak, Danny Valentin-nak köszönhetem, aki itt írt roppant szórakoztató véleményezést erről a filmről.

2017-ben esett az az eset, hogy Netflix találkozott a Death Note-tal - és ennek igazán érdekes eredménye lett. A bejegyzésemben az így született adaptációról írtam.

Legyünk őszinték: A plakátok igazából egészen jók

A Death Note c. animesorozatot szerintem az olvasóim nagy része már ismeri. Egykor ez a történet jelentette az animék belépőjét a Todaywigginre, és noha róla írt elemzésem szorulna némi utólagos átdolgozásra és kikupálásra, de mentségemre szóljon, azóta sokat tanultam. A lényeg az, hogy nagyon szeretem ezt a sorozatot… egy misztikus krimi környezetébe bújtatva mesél a hatalomról és személyiségtorzító hatásairól, az igazságról, a bűntettekről, a jóról és a rosszról, a barátságról, a szeretetről és önfeláldozásról, az elfogadásról és megbocsátásról és ellentéteként a gyűlöletről és bosszúról, vagyis összességében az emberi lét szinte minden főbb filozófiai problémáját előveszi. Tömve van kulturális utalásokkal, hogy csak néhány komoly világirodalmi művet említsek: központi szerepet kap a Biblia és a Faust, de kiegészítő regényekben még a Zabhegyező is beköszön. Emellé pedig erénye, hogy elképesztően szórakoztató, megragadja az embert, és nagyon nehéz belőle csak egy-egy részt megnézni, mert egyszerűen elsodor a történet. Később lehetőségem adódott elolvasni a mangát, hála egy kedves barátomnak, aki kölcsönadta a sorozatot, a BB Murder Cases kisregényt nem csak elolvastam, de le is fordítottam magyar nyelvre, az alábbi bejegyzésben letöltési linkeket is megosztottam hozzá, szintén olvastam, jelenleg is gőzerővel fordítom az L: Change the World regényváltozatát, amiből film is készült, és a filmes univerzum kiegészítése. Láttam a 2006-os filmeket, a 2015-ös sorozatot, túl vagyok a 2017-es New Generation minisorozaton és Light Up the New World filmen, tehát a koreai musical változat kivételével mondhatom, hogy a Death Note összes feldolgozásán „átrágtam magam”. Ez azt is jelenti, bőven van összehasonlítási alapom, amikor a Netflix gondozásában készült filmről beszélek.

Light (Nat Wolff) és Ryuk (Willem Dafoe)

Ez utóbbit Adam Wingard rendezte, és őszintén szólva, én bizakodva álltam hozzá. Igaz, a rendezőnek volt néhány kijelentése, ami elbizonytalanított (például egyszer megjegyezte, hogy az animét felnőtt műfajnak tartja, tehát nagyon fontos számára, hogy az ő filmje is felnőtt legyen: vagyis vér, meztelenség, erőszak bőven kerüljön bele), de a trailerek megteremtettek egy sötét hangulatot, ami ugyan nem fedte tökéletesen az animéét, de rejtett magában potenciált. Reménykedtem, hogy egy olyan adaptációt kapunk, ami teremt egy teljesen új történetet, csak a világot megtartva, annyira elrugaszkodva, hogy ne érezzem folyamatosan a kényszert, hogy összehasonlítsam az eredetivel. Abban már nem mertem reménykedni, hogy a sorozatot hűen követő adaptációt tesznek le az asztalra, de ezzel az eltávolodó koncepcióval megelégedtem volna. Összességében kijelenthetem: Vártam a Netflix Death Note-ját.

És mekkora pofára esés volt, mikor megérkezett! Már csalódtam két kisebbet az év során, az említett New Generation és Light Up the New World filmeknek hála, de őszintén szólva, azok legalább próbálkoztak, hogy letegyenek valami újat, valami egyedit az asztalra, ami Adam Wingard művéről nem mondható el. Minden YA ellenes érzésemet feltüzelte a tény, hogy a Death Note YA verzióját tekinthettem meg.

Yagami Light az animében

Adott az alaphelyzet: Light Turner átlagos amerikai végzős gimnazista. Az anyja meghalt, az apjával nem túl jó a kapcsolata, testvérei nincsenek. Nem népszerű, az évfolyamtársai is csak arra használják, hogy megírja helyettük a házi feladatot. Aztán persze minden megváltozik, amikor az égből leesik elé a Halállista, a titokzatos füzet, amibe ha beleírja valaki nevét, az meghal. Hamarosan megjelenik előtte a lista tulajdonosa, Ryuk, a halálisten, Lightban pedig megformálódik a gondolat, hogy megtisztítja a világot a bűnözőktől, és istenként uralkodik benne. Ebbe természetesen azonnal bevonja csinos osztálytársát, a szurkolólány Miát, hogy együtt folytathassák a hadjáratot, a terveiknek azonban útjában áll L, a híres, de meglehetősen furcsa nyomozó.

Szerintem már a rövid tartalom is rávilágít néhány szarvashibára. Ha megnézzük az animebeli Light jellemét, nagyon jól kidolgozott karaktert kapunk. Yagami Light intelligens, kiváló taktikus, és elképesztően karizmatikus; mindig tudja, hogy forgassa úgy a szavakat, hogy a másik bedőljön a játékának. Jó színész, jóképű, kellemes megjelenésű figura, akinek viszont a felszín alatt nem kevés mentális problémája van. Hatalommániás, istenkomplexusos, szociopata, és még disszociatív személyiségzavar nyomait is felfedezni benne. Ezen túl pedig igazi kamaszjellem is, borzalmasan megzavarodott karakter, akinek teljes meggyőződése, hogy körülötte forog a világ. A személyiségének összes eleme ki van játszva, mindnek jut szerep a történet alakulásában, így szépen, lépésről lépésre nézhetjük végig a lecsúszását. Emellé még kap néhány archetipikus szerepet is: Megjelenik Faust szerepkörében, a bibliából pedig Lucifert, Ádámot, és Júdást is érinti.

Igazság szerint más képet akartam ide, de ez a jelenet már annyira
mémmé vált, hogy nem lehetett kihagyni

Light Turner viszont rémesen felszínes. Nat Wolff nem igazán jóképű, ami egyébként nem bűne, csak a karaktere válik hiteltelenné miatta. Vagyis válna, ha Yagami Lightot kéne visszaadnia. De Light Turner nem népszerű, még csak nem is intelligens. A mentális problémái kidolgozatlanok. A végére előkerül a megalománia, kicsit érintjük az istenkomplexust is, de az az ügyesen felépített elmebaj, ami az eredeti Death Note antihősét igazán érdekessé tette, az nincs. Ez a Light nem tűnik veszélyesnek, nem tűnik olyasvalakinek, aki tényleg harcba szállhat a világ legnagyobb elméivel, nem tűnik olyannak, aki képes érzelmileg a végletekig manipulálni másokat. Ami azért megmaradt, az a kamaszjellem, de az sem ugyanabban a jelentésben: Light Turner nem egyszerűen azt hiszi, hogy körülötte forog a világ, ő hisztizik. Nyafog, fenyegetőzik, morog, tipikus elviselhetetlen kamasz stílust mutat mindenki felé, ami viszont nem elősegíti a jellemének építését, hanem ellenkezőleg, egyszerűen irritálóvá teszi. Danny Valentin a saját blogbejegyzésében összehasonlította a filmet a 2006-os, két részes Live Actionnel, én most megemlítem a 2015-ös sorozatot, ami nekem egy éve, mikor megnéztem, hatalmas csalódást jelentett. A 2017-es feldolgozás azonban némileg felértékelte. Az ottani Lightnak vannak hasonlóságai az itt látható Light Turnerrel, de van egy nagy különbség: az a Light nem válik röhejessé. Hiteltelen? Igen, természetesen, hiszen ott is egy átlagos figurát mutatnak be, akinek esélye sem lenne egy nagy elme ellen. De nem komikus, nem visít, nem hisztériázik.

L első megjelenése az animében

Light ellenpontja a történetben L, a nyomozó. Az animében ezt a figurát úgy ismerjük meg, mint egy a főhősnél nem sokkal idősebb, inszomniás, zseniálisan intelligens autista fiút, aki rajong az édességért, meglehetősen zavarbaejtő a stílusa, és bizony nem egyszer, az igazság nevében ő is hajlandó piszkos eszközökhöz nyúlni… noha sosem megy el addig, mint Light. Nagyon komoly üzenetet ad át a megbocsátásról, a barátságról, és az előítéletek elengedéséről is, archetipikusan krisztusi karakter, tehát ismét egy sokféleképpen kijátszott, érdekesen felépített figuráról van szó, akinek szórakoztató, néhol humoros a dinamikája a főszereplővel, a harcuk pedig intelligens és kiélezett.

A Keith Stanfield által alakított L azonban ismét nem ilyen. Most én eltekintenék attól, hogy a Netflix Death Note-jában a karakter fekete lett, mert ez volt vele a legkisebb probléma. 

L (Keith Stanfield) az egyik első jelenetében - érezni a 
különbséget

A színészt én másban még nem láttam, de látszik minden megmozdulásán, hogy nem tehetségtelen, és megfelelő rendezői utasítások mellett ki tudott volna hozni többet a karakteréből: Sajnos megfelelő rendezői utasítás nem volt. L egyes ikonikus mozdulatait, mint a felhúzott térdekkel kuporgás megtartották, az édesség iránti rajongása is megmaradt, viszont azt teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy ezen tulajdonságok alapvetően az autizmusban gyökereznek. Ugyanígy az, hogy üvölt, mikor a halálistenek létezéséről tudomást szerez, abból fakad, hogy az ő kis világába ehhez hasonló természetfeletti lények nem férnek bele – és nem abból, hogy hirtelen haragú, agresszív kamasz lenne. A 2017-es Death Note-ban nem viselkedik autisztikusan, az animével ellentétben nem viszolyog az érintéstől, nem tartózkodik komolyan a nyilvánosság előtti szerepléstől sem (arcmaszkot visel, mikor kilép a tömeg elé, de kilép, és beszédet tart), mindenhol ott van és ha felbosszantják, azonnal verekedést kezdeményez. Nem akkor kezd üvölteni, és nem akkor törik meg, mikor az általa elképzelt szabályrendszer sérül, hanem amikor a pártfogóját, Watarit veszíti el… ezt a kapcsolatot korábban az L: Change the World története dolgozta fel nagyon szépen, ahol a karakter gyásza egyáltalán nem volt nyílt és hangos. Dinamikájuk Light-tal egyáltalán nincs. Nem kapunk humoros mozzanatokat, kiélezett macska-egér harcot, igazából közös jelenetük is nagyon kevés van, tehát az a barát-ellenség dilemma, ami igazán érdekessé tette a kapcsolatukat, nem is alakulhat ki, pedig az egyik legizgalmasabb mozzanata volt a szériának.

A főbb szereplők között még ki kell emelni Misát, akit az eredeti sorozatban naiv, idegesítő, butuska lányként mutatnak be, aki halálosan szerelmes Lightba, gondolkodás nélkül odadobná az életét is érte. Női karakternek pocsék, viszont a naivitása miatt két halálisten is megszereti, és tulajdonképpen szánnivaló… a főszereplő undorító módon kihasználja, Misa gyakorlatilag bábbá válik a történetben. Megjelenése sok szempontból rávilágít a két főszereplő nőkhöz való viszonyának különbségeire, és nem utolsósorban, butasága mindenkiből kihozza a humoros oldalát, rengeteg jelenet Misa megmozdulása miatt válik viccessé.

Mia Sutton (Margaret Qualley)

Mia Sutton, az amerikai Death Note Misája azonban határozottabb, eltökéltebb, „Lightabb Lightnál”. Igazából onnantól, hogy a főszereplő beavatja a lista titkába, Mia lendületesebben viszi előre a cselekményt, mint ő. És sajnos ez nem válik előnyére. Mia teljesen őrült, megalomán, de mellé neki sincs túl sok esze. Kapcsolódó képNem helyettesíti Lightot a zseni szerepében, viszont a saját naiv, kihasznált, humorforrás szerepét sem tudja ellátni. Érzelmi manipulátor próbál lenni, de ismételten ugyanaz a probléma, mint a két főszereplőnél: egyszerűen hiteltelen.

A mellékszereplők közül igazából Yagami Soichirot, Light apját látjuk viszont James Turnerként, azonban elveszít mindent, ami izgalmassá és szerethetővé tette. Nem látjuk az apa vívódását, aki egyre jobban érzi, hogy a fia gyilkos, de nem akarja elhinni, nem látjuk a péteri archetípus kitartását és szilárdságát, szegény James gyakorlatilag biodíszlet. Watarit már említettem L-nél, ki akarták használni a törődését a nyomozó felé, de félresikerült, ráadásul a karaktert magát alig szerepeltetik, csak a nyomozón keresztül derül ki róla egy s más. Near és Mello, L örökösei pedig egy az egyben kimaradtak… ezt már több adaptáció is meglépte, én mindig sajnálom a hiányukat, mert ismételten két olyan karakterről van szó, akiknek a személyisége, a dinamikája nagyon illik a történetbe, a maguk módján ráadásul mindketten szerethetőek.

Ahogy tapasztaltam, Willem Dafoe-t, a filmből egyetlenként
eléggé keblére ölelte a fandom is. De őszintén: ha ránéztek erre
a képre, csodálkozunk?

De jöjjön most a szereplőgárda egyetlen pontja, akit ki kell emelnem: Ez pedig Ryuk. Ryuk az eredeti animében számomra az a karakter, akit fenomenálisan szórakoztatónak tartok, rengeteget nevetek rajta, és nagyon utálom. Ő Mefisztó a Faustból, a figura, aki pusztán unalmában képes volt életeket tönkretenni… nem várható tőle az együttérzés, a megbocsátás, a jó szándék. Rossz gyerek, aki az egész világot és minden lakóját játszóterének tekinti, Light pedig tönkre is megy a játékában. Willem Dafoe Ryukja pedig egy az egyben ilyen. Rengeteget lehet rajta nevetni, ahogy a hangjával játszik, az zseniális, és ahogy egy kritikában kiválóan megfogalmazták, „random Ryukként enyhíti a film okozta megrázkódtatásokat”. Tényleg kiváló, amit letesz az asztalra, és a mellette látható minősíthetetlen alakítások csak még jobban felértékelik a munkáját.

Light és L "konfrontációja" egy kávézóban. Naná, hogy éjszaka.

És ha eltekintünk a szereplőktől, mi mondható még el a Netflix Death Note-járól? Nos, sötét. Minden létező szempontból. Először is, a hangulatot úgy teremtik meg, hogy szinte végig éjszaka van, amikor pedig nappali jeleneteket látunk az ég állandóan borús, a belterekbe pedig alig jut fény. Az anime, sőt a 2006-os film úgy teremtette meg a nyomasztó légkört, hogy közben nem egy jelenet ragyogó, déli napfényben, felhőkarcolók között lebukó nappal, szép alkonyi színek között, vagy egy világos, ízlésesen berendezett kávézóban játszódott. Nem a napszak a lényeg, az csak egy eszköz, amit lehet jól használni. A rendező kezében a zene, a színészek játéka, a testbeszéd, a Death Note-ban előszeretettel alkalmazott gondolatszinkron technika, amivel beleláthatunk a karakterek fejébe… ezekkel kellett volna létrehozni a sötétséget, nem azzal, hogy letekerjük a fényerőt. A véres jelenetek is valószínűleg azt a célt szolgálják, hogy kényelmetlenül érezzük magunkat, de számomra az anime titokzatos szívrohamai, a halál előtt hagyott üzenetek, a hideg számítás, amivel a főszereplő elkövette a gyilkosságokat, sokkal hátborzongatóbb volt, mint amikor a filmben leszelte valaki fejét egy létra, és minden irányba fröcskölt a vér.

Sajnos a film olyan szempontból is sötét, hogy egyszerűen olcsó és gyenge megoldásokkal él. Nem építi fel a macska-egér játékot, nem találja ki a szereplők lépéseit olyan pontosan, hogy folyamatos agymunkára késztesse a nézőt. Nem érzékelni, hol, hogyan és miért fordul a kocka, és ez roppant irritáló. Nem tartja tiszteletben a saját szabályrendszerét sem, így gyakorlatilag követhetetlenek az ok-okozati viszonyok.

Light és Mia nagyon szerelmesen ölik a bűnözőket. Mert az
romantikus. Legalábbis eszerint a film szerint.

A zenének meg kell adni, önmagában jó lenne: a probléma, hogy a legkevésbé sem illik a környezethez. Az eredeti Death Note misztikus, néhol kicsit Sherlock Holmes-os, illetve egyházi énekekre hajazó témákat használt, sőt, az első opening is igazán jó választás. A 2006-os filmeknél a Red Hot Chili Peppers pörgős számai kissé vidámak voltak az én ízlésemnek, de valahogy mégsem váltak zavaróvá, és az L: Change the World soundtrackjének is van néhány igazán szép darabja, Near témája, vagy akár a stáblista alatt szóló „I’ll be waiting” jól idézi a történet alapproblémájának melankóliáját. Aki pedig szerintem legjobban bizonyította, hogy a Death Note-nak jól áll a zene, az egyértelműen Frank Wildhorn volt a musical-lel, aki hol ütősebb, hol kimondottan lágy számokkal érzékeltette a váltásokat a szemléletek között. A 2017-es Death Note azonban rockballadákat választott, amelyek néhol egyszerűen röhejesek a lassított felvételek alatt, komikussá teszik a komoly jeleneteket is. Értékelhetetlenné válik a zene is, és a jelenet is a rossz párosítás miatt, ezért pedig nagy kár.

A cselekmény egy sokadik YA hangulatát kelti, Mia és Light szerelmi szála középpontba tolódik, hosszú, zenével kísért képsorokon keresztül nézhetjük, ahogy csókolózva, vidáman randizva gyilkolnak tömegeket. Üzenet nincs, a filozófiai kérdések boncolgatása odalett… bibliai párhuzamokat, érzelmi problémákat hiába várunk.

Összességében nézzétek-e meg? Hát, véleményem szerint aki Death Note rajongó, valószínűleg meg fogja. Érdekli majd, hogy tényleg ennyire rossz-e, és érdemes is egyszer végignézni, mert néhány jelenet annyira pocsék, hogy jókat derül majd rajta, a többi meg legalább jó példa arra, hogy hogyan lehet elrontani egy kiváló alapanyagot is. Nem vesz el sok időt az ember életéből, összesen másfél óra az egész, szóval talán nem is bánja majd nagyon, hogy rászánta. Aki meg nem Death Note rajongó, az inkább kerülje el messziről, mert esetleg elveheti a kedvét az eredeti megismerésétől is… inkább kezdje el az animét, vagy próbálkozzon a 2006-os filmmel, azok valószínűleg sokkal pozitívabb hatást gyakorolnak majd rá.

Hamarosan Star Wars: Az utolsó Jedik kritikával jelentkezem:

Valentine Wiggin