Top 5 kedvenc otome játékom

…(nem csak) romantikus lelkeknek

Egy ideje már ezen a bejegyzésen is gondolkodtam, de mindig húztam a dolgot: részben azért is, mert általában erős ellenérzéseim vannak az otome játékokkal szemben. Azonban el kell ismernem (és a gremlines követőim láthatták is), hogy a Hakuouki óta jónéhány – általában kis fejlesztőcsoport által alkotott – otome játékkal ismerkedtem meg. Voltak persze olyanok, amik igazolták az aggodalmaimat, de találkoztam pár különleges darabbal, ami kellemesen meglepett, és úgy érzem, olyanoknak is érdemes lehet elővenni őket, akik annyira nem rajonganak a romantikus történetekért. 

Az otome jelentése szó szerint „fiatal lány” – jellemzően olyan játékokról van tehát szó, aminek a célközönsége fiatal lányok. Angol fordítása tipikusan a „dating sim”, vagyis „randijáték” – ez már többet elmond a tartalmukról, mivel a cselekmény kulcseleme általában egy (vagy több) férfikarakterrel való romantikus kapcsolat. (Igen, az otome játékoknak köszönhetjük a hárem animéket is. Remélem, mindenki nagyon örül ennek a ténynek.) Ma már készülnek férfi és női játékosokat célzó otomék is, az előbbi jellemzően több női szereplővel dolgozik (és gyakran némileg explicitebbek, mint a női célközönségnek írt darabok). Illetve az utóbbi években, különösen kisebb fejlesztők előszeretettel feszegetik a műfaj határait: akadnak LMBTQ+ karakterekre fókuszáló (de legalábbis az opciót elérhetővé tévő) munkák, illetve gazdag fantasy, sci-fi lore-ral rendelkező darabok, amik sokszor kifejezetten komplex történeteket rejtenek a románc mögé. Érdemes még megjegyezni, hogy sokszor kicsit elmosódik a határ visual novel és otome között – visual novelek között sok nagyon népszerű cím is előfordul, például a Danganronpa széria vagy az Ace Attorney játékok, amik ténylegesen interaktív képregények, és nem igazán helyeznek hangsúlyt a románcra. Ezen a listán olyan darabok vannak, amik beleférnek az otome definíciójába (bár a negyedik helyezett nem reklámozza magát akként), viszont mechanikájukban gyakran inkább a hagyományos, nem szükségszerűen romantikus visual novelekre is hajazhatnak.

Sajnos az általam ajánlott öt játék mindegyike angol nyelvű, egyiknek sem készült fordítása. Mivel inkább ajánló sorozatról van szó, nem annyira elemzésről, vagy kritikáról, ezért a cikk ezúttal spoilermentes. Tartsatok velem, és nézzünk rá, mennyi lehetőség rejlik egy látszólag nagyon sztereotipikus műfajban!

5. helyezett: 

Lake of Voices

„Mindhármótokat átvezetlek – de ha ennyien vagyunk, legalább egy meghal, mielőtt elérjük a túlsó partot”

Nagyon rövid, nagyon fura, otomének is épphogy otome – ez mondjuk a lista sok darabjára igaz. A Lake of Voices (Hangok Tava) darkfantasy/horror visual novel, amiben mellékesen ott vannak ugyan a szerelmi szálak (sőt, igazából mindegyik route-ot érdemes kivinni, hogy tényleg megérthesd a világot és a történetet), de elsősorban arról szól, hogy nincs tökéletes megoldás, és valakit mindenképp elveszítesz. A játék steamen letölthető, teljesen ingyenes.

A történet főhőse Kikka, a látszólag sztoikus fiatal nő, aki a faluja őreként dolgozik.  Egyik nap azt a feladatot kapja, egy másik őrrel, Bemelle-el együtt, hogy vigyenek egy üzenetet a támadás alatt álló településre az elátkozott Sinnlos tó túlpartjára.  A tóban a Nixi-k élnek… nagyerejű varázslények, akik magukkal rántják a víz alá a gyanútlan utazót. A két őrnek szüksége van névtelen vezetőjük segítségére, hogy megtalálják az utat a pallókon és biztonságban legyenek, de nem ők az egyetlenek, akik átkelésre várnak – a titokzatos férfi pedig figyelmezteti őket, túl sokan vannak, és biztos lesz, aki meghal az út során. Kikka és útitársai vállalják a kockázatot…

Az első, ami megfogott ebben a játékban az az atmoszférája volt. Nagyon szép, de nagyon sötét a grafikája – a karakterdizájnok is egyszerűek, emberiek, de mégis jellegzetesek és illenek a figurákhoz. Kikka maga szimpatikus főhősnő, aki elsőre érdektelennek és elutasítónak tűnik, de nagyon hamar kiderül, hogy igenis érzékeny, és igenis törődik a társaival – az, hogy mindenen túl megmarad benne egyfajta naivitás, egyfajta idealizmus, sokkal súlyosabbá teszi a tényt, hogy a reményei nem mentenek meg senkit. A csapatból a másik őr, Bemelle az, aki hozzá hasonló attitűdöt mutat, és mindketten éles kontrasztot képeznek a könyörtelenül racionális, és egyértelműen többlettudással rendelkező Vezetővel, vagy a titokzatos, és egyértelműen problémás Lu-val. Az egyetlen, aki nem igazán tudott megragadni a csapatból, az Margret volt, egyébként mindegyik figura egyedi a maga módján. Szintén különlegesek a kapcsolatok – a játék világa már sejteti, de azért fontos hangsúlyozni, egyik történet sem kifejezetten romantikus. Mindegyik párosnak megvannak a szép pillanatai, néha tényleg jól esik egy-egy ending, hogy a sok szenvedés után azért van kiút, és aki túlél, az folytathatja az útját, de valódi happy endre ne számítsunk, a gombóc a torokban maradni fog még egy darabig, és azért az is előfordul, hogy egy kapcsolat nem éppen az egészséges kategória. 

Szintén a játék mellett szól, hogy teljesen szinkronizált, és a szinkron minőségi – mindegyik színész odatette magát, és hiába a kis fejlesztőcsapat, nem is mind ismeretlenek. (A Margretet szinkronizáló Elsie Lovelock például ismerős lehet a Hazbin Hotel Pilot epizódjából is, ahol Charlie-t szólaltatta meg.) A játékuk rengeteget hozzátett ahhoz, hogy igazán megmaradjon a sötét atmoszféra – és remek aláfestésnek bizonyult a zene is.

Egyszerre előnyként és hátrányként éltem meg, hogy a döntések legalább fele időkorlátos – olyan szempontból nagyon pozitív, hogy ez is hátborzongatóbbá teszi az élményt, ahogy a karaktereknek gyorsan kell dönteni, ahogy ők életveszélyben vannak, úgy a játékos is, velük együtt reagál (és a döntésképtelenség maga is döntés, ami új utakat nyit meg). Egyben viszont kicsit túl is pörgette a cselekményt. Elsőre még megvolt a varázsa, de második játszásra már töprengeni akartam, melyik döntés melyik route-ra vinne, kit tudok kihozni vele, és az időkorlát miatt ez sokszor nem bizonyult lehetségesnek. Szintén kicsit vegyesek az érzéseim a humor hiánya miatt – ebben a Lake of Voices nem egyedi a listán. A cselekménye rövid és nagyon hátborzongató, nem az a helyzet, ahol sok vicces megszólalás kibukik az emberből, de mégis, az, hogy sehol nem volt oldás, hogy sehol nem éreztem, hogy a tavon túl azért van boldogság ebben a világban, kicsit üresebbé tette az egészet.

Összességében az ötödik helyet vitte el, leginkább azért, mert nem nagyon látom, hogy a közeljövőben elővenném – annak ellenére sem, hogy különleges élmény volt, mikor játszottam, és merem ajánlani. Egyszer mindenképp érdemes kipróbálni, otome játékoktól viszolygóknak is, de nem olyasmi, amihez visszatér az ember.

4. helyezett:

Cardinal Cross

„Azért egész messze jutottunk két emberhez képest, akik utálják egymást, nem?”

A Cardinal Crossnak (Nagy Kereszt) először a demójába futottam bele, de ma már a teljes játék elérhető – steamen kb. 4500 forintba kerül. Igazság szerint már a demó megnyert. Egyszerűen volt valami ebben a játékban, valami komolyabb, több, ami rávett, hogy akarjam a folytatást. 

A történet science fiction, és az univerzuma talán legjobban a Caprica című sorozathoz, illetve a Különvéleményhez hasonlítható – olyan világban járunk, ahol a Galaxist a tizenkét állatövi jegyről elnevezett tanácsnokok irányítják, és minden emberhez születésekor hozzárendelnek egy „képletet”. Ez lényegében a Galaxis csillagainak állása, a születése idején, amiről úgy hiszik, meghatározza a személyiséget, és bizonyos szinten a sorsot is. Lana Brice, a főszereplő, csempész, semmi köze a galaktikus politikához, és nem is érdekli. Mikor azonban társaival ellopnak egy értékes tárgyat, találkozik a lázadó Egonnal (akit a történet nagy részében a címén ismerünk, a neve – Soren – később derül ki). A férfi képletét a születésekor meghamisították, így a legrangosabb hírszerzők közé került – a valódi képletben szereplő nagy kereszt azonban azt sugallja, hogy a döntései felboríthatják a Galaxis egyensúlyát. Mikor Lana belekeveredik a küzdelmébe, kiderül, hogy ő maga is nagyobb hatással lehet az eseményekre, mint hitte, vagy remélte...

Aki követi a blogomat egy ideje, az már tudja, hogy nagyon szeretem az asztrológiát. Nagyon izgalmas szimbólumrendszernek tartom, ami jól alkalmazható karakterépítésben, és egyáltalán nem meglepő, hogy Japánban nagyon szeretik is használni erre a célra. A Cardinal Cross pedig ilyen szempontból igazi csemege, mert különösen a tanács felépítésében, a Halak és a Bak dinamikájában nagyon jól látszik, hogy maga a készítő is tudta, mivel dolgozik. Az asztrológia viszont azért is fontos elem a történetben, mert ezen keresztül teszi fel a legfőbb kérdéseit – például, hogy a sorsunk mennyire a sajátunk, és mennyire jó az, ha kitörünk a korlátok közül. Az egész világ kiszolgálja ezt az üzenetet, miközben azért ott van az a klasszikus, kicsit Cyberpunk, kicsit Star Trek hangulat is. Bolygóról bolygóra utazunk, a karaktereket különböző implantok tömege borítja, néha belerohanunk pár mesterséges intelligenciába, galaktikus rendfenntartóba, és persze csempészhajókon utazunk. Már maga a világ be tud vonzani, a játékos meg akarja ismerni a felépítését, és ezért könnyű visszatérni akkor is, ha a történet esetleg nem ragadott meg azonnal.

A játékban rengeteg döntés, és rengeteg ending van, teljesen függetlenül attól, hogy az ember elindult-e bármelyik romantikus route-on, és ha megteszi, melyiken. A legtöbb döntés inkább Lana kapcsolatait és személyiségét formálja, néhány, időzített darab viszont választás rend és káosz között, és elmozdítja valamilyen irányba az univerzum sorsát – ezek azok, amiknek arányai az egyes endingekhez vezetnek. Sok történetszálon el lehet halálozni, a választásoknak súlya van, és annak ellenére, hogy itt vannak boldog pillanatok, humor (ez utóbbit néha túl is tolják, és elviszik fanservice-be - szerencsére nem sokszor), kikacsintások más science fiction történetekre, azért a Cardinal Cross-t is belengi egyfajta misztikus, sötét atmoszféra.

A rajzolás gyönyörű, különösen a karakterdizájnok nagyon kreatívak (bár néha a genetika érdekesen működik a világban – a látványosan ázsiai származású Soren húga például szőke és kék szemű). A tanács figuráinak stílusa tökéletesen illik az általuk megtestesített állatövi jegyekhez, és a CG-k is szépek… bár ott azért látványos, hogy nem minden képet ugyanaz az illusztrátor rajzolt, esetenként két CG stílusa teljesen eltér egymástól. A Lake of Voices-zal ellentétben ez a játék sajnos egyáltalán nem kapott szinkront, aminek azért érezni a hiányát, de még így is kellően bevonzza az embert.

A karakterek izgalmasak és komplexek. Lana maga sem éppen a tipikus otome főhősnő, rendkívül problémás, nem riad vissza a gyilkosságtól, lopástól, hazugságtól. Nem mindig jó barát, nem mindig jó partner, és általában a humora mögé próbálja rejteni a valódi érzelmeit. A szerelmi szálak nem kötelező elemei a játéknak – mondhatjuk, hogy ahogy a Lake of Voices, úgy ez sem igazán a „randi” aspektusra fókuszál. Ami viszont van benne, az is éppolyan problémás és bonyolult, mint a karakterek maguk. Karel, a történészprofesszor talán a legkönnyedebb és legszimpatikusabb választás, Evelyn, Soren húga már nehezebb eset (a játékban elérhető egy két nő közötti kapcsolat is). A történet viszont elég erősen löködi a játékost az Egon route-ra, mert rengeteg információ, ami fontos, hogy összeálljon a kép, csak ott kerül kimondásra. Soren pedig talán a legtoxikusabb az összes játék összes romantikus opciója közül, abszolút nem tiszteli a határokat, mindenek fölé a céljait helyezi, kiszámíthatatlan, és sokszor fizikailag és szellemileg is pusztító figura. (Bizonyos szempontból a Cyberpunk Johnny Silverhandjét idézte fel bennem – érdekes, mint karakter, érdekes a kapcsolata a főhőssel, a húgával, de ez nem teszi sem helyessé a döntéseit, sem egészségesség és megbocsáthatóvá a viselkedését.) A játék mentségére szóljon, hogy igazából nem menti fel, a karakterek is sokszor kezelik teljesen őrültként és veszélyesként, de gyakori és valid kritika, hogy nem is szán annyi időt a viselkedésének tisztázására, amennyit kéne egy potenciális szerelmi szál esetén. A főhősnővel a kapcsolata végig hagy az emberben egy rossz érzést, végig van benne egy se veled-se nélküled huzavona, és ahol elhangzik tényleges megbocsátás, az is inkább azt a hangulatot kelti, hogy mindkét karakter teljesen darabokban van, és egyszerűen elfogadják, hogy semmiképp nem tesznek jót egymásnak. A szerelmi szálakon kívül Wiz és általában a baráti csapat is szerethető, látszik, hogy rengeteg közös poénjuk, múltjuk van a főszereplővel – a legtöbb endingnek valamilyen szinten része azért a barátság, a csapat összetartása, vannak szépen alakuló kapcsolatok is. De ha nem is romantizálja annyira a problémás viselkedéseket, mint némely más romantikus játékok és filmek, azért lehet zavaró és akár triggerelő a dolog.

Összességében a Cardinal Cross egy nagyon hangulatos utazás, aminek megvannak a maga problémái, de remekül elszórakoztat, elgondolkodtat, és nagyon jól el lehet vele tölteni azt a 9-10 órát, amíg a végére érsz. A rengeteg különböző ending miatt ráadásul érdemes újra és újra visszatérni, kipróbálni a többi választást, mélyebben megismerkedni a szereplőkkel. A Lake of Voices-zal ellentétben a Cardinal Crosst azóta szeretném újrajátszani, hogy először letettem, mert egyszerűen volt benne valami megragadó, valami különleges, amiért nem otomeként, hanem egyszerűen történetként élveztem. Szóval, ha valaki nem tudja, milyen szokatlanabb darabbal kezdjen, ez a visual novel jó választás lehet.

3. helyezett:

Our Life: Beginnings and Always

„Mindig elfelejtem, milyen kicsi ez a város”
„Tényleg az. Furcsa. Nagyobbnak tűnt, amíg kicsik voltunk.”

Az előző kettővel ellentétben az Our Life (Az Életünk: A Kezdetektől Örökké) egy teljes mértékben „feel-good”, abszolút romantikus slice of life történet, viszont pont azért nagyon szerethető, mert nem is akar több lenni. Semmi másról nem szól, mint a felnövekedés keserédességéről, a kapcsolatok, barátságok kialakulásáról és széthullásáról, közös poénokról és a változásról – de pont ezért úgy zárja be az ember, hogy eltölti egyfajta kényelmes melegség, és újra vissza akar térni hozzá. Az alapjáték steamen ingyenes, csak a DLC-kért kell fizetni (darabja nagyjából ezer forintba kerül – két további route-ot nyitnak meg, illetve mind a négy életszakaszban egy adag új emléket)

A történet egy kaliforniai kisvárosban, Sunset Birdben játszódik. A főszereplője (kánon nevén Jamie), egész életében itt élt két anyjával és a testvérével, Lizzie-vel. Nyolc éves korában, a nyár kezdetén itt ismerkedik meg a szomszédjába költöző, zárkózott kisfiúval, Cove Holdennel, miután a fiú apja húsz dollárt fizet neki, hogy barátkozzanak. A gyerekkori barátság az évek alatt egyre erősebbé válik – miközben az emberek váltják egymást a városban, és nyárról nyárra mindenki változik, Jamie és Cove találnak egy kis megnyugvást abban, hogy egymásra mindig számíthatnak.

Az Our Life-ban nincsenek komoly konfliktusok, nincsenek harcok, nem kell súlyos döntéseket hozni – a választások a karakterek közti kapcsolatokra, interakciókra vonatkoznak, nem a világ sorsát döntik el. Cove és Jamie kapcsolatában vannak buktatók, vannak konfliktusok, de a játék pont arra tanít, hogy ennek nem feltétlenül kell megtörnie egy barátságot, illetve később egy romantikus kapcsolatot. Lehet egymásról tanulni, egymáshoz alkalmazkodni, együtt fejlődni. A családban is, vannak időszakok, mikor az idősebb testvér elviselhetetlen, és látszólag az ember már sosem találja meg vele a közös hangot, de eljön az a pont, mikor egyszerűen felnő, és a régi viták már nem számítanak. És persze, az idővel nőnek a távolságok, nem minden gyerekkori barát marad az ember mellett örökké, és vannak olyan törések, amiket nem lehet helyrehozni – de még azok után is, jó megőrizni a szép emlékeket, és túllépni azon, ami fáj.

Karakterek tekintetében viszont ez a játék is határozottan erős. Cove Holden, aki az egyetlen elérhető szerelmi szál (a DLC-k még kiegészítik a történetet két további sráccal, de a játék egyértelműen Cove-ra épít), meglepően életszerű és érzékenyen megalkotott figura, annak ellenére is, hogy a dizájnja kicsit abszurd (a játék az animés grafika dacára általában realisztikus volt, Cove és az anyja azonban valamiért élénk, elvileg természetes zöld hajjal rendelkeznek – ezen azért kicsit fogtam a fejem, és nem is tudtam tőle teljesen elvonatkoztatni). A játék jól dolgozik az introverzióval, a szorongásokkal és az enyhe autizmussal is – Cove hiteles, de nem sztereotip, az érdeklődéseinek komoly részét képezi a sport, a tenger, az önkéntesség is. A mellékszereplőkkel kapcsolatban előkerül a szexuális orientáció és a nemi identitás kérdése (a főszereplők egyik barátja, Terri transznemű), a szülők szálán a válás, a gyereknevelés, az örökbefogadás problémái. Hiába kicsit meseszerű a történet, hiába a jómódú, tengerparton élő család, mégis, legalább néhány helyzettel biztos, hogy mindenki tud azonosulni.

A játék egyetlen komoly gyengesége Jamie karaktere. Ellentétben a Lake of Voices-zal, vagy a Cardinal Cross-szal, ahol a főszereplő is egyéniség, és bár a válaszai valamennyire módosítják a viselkedését, de nem a semmire építkezel, az Our Life főhőse teljesen fehér lap. A játék mindent a játékosra bíz: mi szabjuk meg Jamie kinézetét, nemét, szexuális orientációját, milyen szépséghibái vannak, mennyire magas, mennyire izmos, milyen ételeket szeret, hogy teljesít az iskolában, milyen ruhákat visel. Vannak ugyan alap személyiségbeállítások, de Jamie narrációja nem sokban különbözik tőle – a fontos döntéseket pedig minden esetben a játékos hozza. A beleélést ez javítja, de ha az ember inkább történetmesélős hangulatában van, és karaktert akar írni, akkor bosszantó lehet, mennyire lapos a főhős, akinek a szemén át megtapasztaljuk a történetet. A dologra még rátesz egy lapáttal, hogy bár tényleg mindent megszabhatsz a főhősön, ugyanazok a problémák, amik egy mellékszereplőnek nehézséget okoznak (például Jamie anyukái egy darabig nem hordhatják a jegygyűrűiket, a házasságukat nem ismerik el), az ő esetében teljesen mellékesek. Senki, semmi megjegyzést nem tesz arra, ha meleg, és ugyan a játék viszonylag ügyesen magyarázza, hogy a karakterek jelentős része egyszerűen „játékosszexuális”, a dolog kicsit elveszi a karakteralkotás részletességének erejét is – mi értelme az ilyen részleteknek, ha úgysem lesz szerepük a történetben?

A szinkron nem teljes, egy-egy mondat, egy-egy kiszólás kapott csak tényleges hangot, de ehhez képest nem névtelen a cast. Talán az első, aki feltűnik, az a tizenhárom éves Cove-ot szinkronizáló Caleb Yen, aki Genshin Impact és Honkai: Star Rail játékosoknak is ismerős lehet, az előbbiben ugyanis Gaming, az utóbbiban pedig Caelus hangját adja. A zene engem személy szerint sokszor bosszantott, tipikus animés háttérdallamok vannak benne, szóval érdemes lejjebb tekerni a hangerőt, de lehet van olyan is, akinek pont jól működik.

Összességében az Our Life remekül összeáll, és már az alapjátékban is rengeteg az élmény és a tartalom. Nem egy komplex történet, nem feszegeti úgy az otome játékok határait, mint az első kettő, de nem is kell, mert egyszerűen egy érzést ad, amibe újra és újra vissza akar térni az ember. Ez a játék tényleg romantikus lelkeknek szól inkább – de arra tökéletes, hogy egy kis időre (vagy annyira nem is kicsire – a játék közel harminc órásra nyúlhat) elfelejtsük a problémákat, és elhiggyük, hogy léteznek modern mesék.

2. helyezett:

The Hero’s Journey

„Néha a hazugság a helyes döntés.”

Újabb kis fejlesztő, újabb dark fantasy, és ezúttal az egész történet a zavaros, szürke moralitásokra épül – valószínűleg a teljes listán a legkegyetlenebb főszereplőt bemutatva. A Hero’s Journey (A Hős Útja) első végigjátszása után úgy éreztem, sokkal jobb lett volna az egész, ha képregényként, vagy regényként olvashatom el, mert annyira történet és nem játékélmény alapú. Vannak ugyan route-ok, itt is, de a szerelmi szálak mellékesek, és a játékosnak a kisujját sem kell mozdítani azért, hogy részei legyenek a történetnek. Az alapjáték a Hero’s Journey esetén is ingyenes – a készítő egy kiegészítő lore-bookot, illetve az explicitebb jeleneteket tartalmazó DLC-t tette fizetőssé. (Ez azonban nem jelenti, hogy az alapjáték nem nagykorúaknak ajánlott - szexuális tartalom ugyan nem került bele, de egyébként sokszor kelt Trónok Harca hangulatot a brutalitása.) A történetnek van továbbá egy rövid, online végigjátszható előzménye, a The Hero's Last Words (A Hős Utolsó Szavai), ami tulajdonképpen egy extra jelenet a játék elejéről Seren és az egyik romantikus opció, Aerona között.

A történet szerint Seren, a főszereplő, országának legendás hőse. A városa ünnepli a visszatértét a nagy csatából, ahol megküzdött Ikemmával, a keletről jött sötét mágussal. Valami azonban hiányzik – Seren ugyanis semmire nem emlékszik. Nem maradt meg az emlékeiben a csata, sem az azt megelőző öt év. A nő, akivel állítólag az esküvőt tervezgette, idegen számára. Megpróbálja ugyan kiélvezni a siker utáni békés életet és gazdagságot, de újra és újra visszatér a hiányérzete – az őt körülvevő rajongás valahogy üresnek tűnik. Amikor az ellenség szolgái mozgolódni kezdenek, Seren belevág egy újabb küzdelembe, hogy megállítsa a pusztítást… közben pedig rádöbben, hogy semmi, még ő maga sem az, aminek látszik.

A Hero’s Journey esetén nagyon különleges élményt ad, hogy a karakterrel együtt fedezed fel a részleteket. Serent jó követni, szimpatikus, bátor nő, aki szeretne minél több embernek segíteni, szeretne valahol felnőni a hős szerepéhez, amit ráaggattak. Egyben azonban kezdettől ott a torokszorító érzés, hogy valami nem stimmel. Még a hős tisztelete is inkább elvakult személyi kultusz, nem egy mesebeli jótevő ünneplése. A világ nem csillog, senki nem tűnik igazán boldognak, vagy békésnek, rengeteg a rasszizmus és az erőszak, nincs harmónia a családokban sem. Kapunk egy-egy aranyos karaktert, de még az ő háttértörténetük is sötét – Becca és Thisbe aranyosak, de nem lehet nekik igazán örülni, mert a jövőjük látszólag reménytelen, a múltjuk pedig teli van bántalmazással. A sötétségre rátesz egy lapáttal, hogy hiába hősködünk, egy jónak vélt döntés gyakran oda vezet, hogy csak még több vér folyik. Seren néha bevillanó emlékei ugyancsak ellentmondásosak – mintha egy teljesen más, sokkal kegyetlenebb és számítóbb ember tűnne fel a színen, mint akit a játékban irányítunk.

Az összes csavart nem akarom lelőni, de annyi mindenesetre hamar egyértelművé válik, hogy Seren egyszerre pro- és antagonistája a történetnek – a legtöbb akadályt, amivel szembesül, valójában saját maga elé gördítette. A történet során fokozatosan deríti ki, mit és miért tett, de van amire nincs válasz – és sajnos olyan is, amit nem, vagy nem teljesen lehet helyrehozni. Seren útja a múlt felfedezésén át addig, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a jelenből, magában hordozza azt az üzenetet is, hogy igazán jó döntések talán nem is léteznek: egy ponton a cselekmény élesen két irányba ágazik, és akármelyik úton indul el a játékos, két karakterrel permanensen tönkremegy a barátsága.

Számomra a történet egyik abszolút fénypontja Ikemma/Yí Kāi karaktere is – a világ, amiben mozgunk, nagyrészt európai jellegű darkfantasy, klasszikus, középkori/kora újkori helyszínekkel, nevekkel, és fantasy lényekkel. A játék azonban kezdettől utal rá, hogy létezik egy nagy kontinens keleten, a Han Birodalom – ez viszont egyértelműen Kínára, és a wuxia világokra és mágiarendszerekre játszik rá. Az innen származó Ikemma teljesen elveszett Seren világában, és teljes mértékben áldozata a főhősnő önzésének – tipikusan az a fajta tragikus karakter, akinek a sorsa engem nagyon meg tud érinteni. Ha vannak is sztereotipikusabb elemei (például az, hogy a többi férfikarakterhez képest nagyon feminin a dizájnja - a fő, kék ruhás változattal rengeteg bajom volt, jóformán női hanfunak néz ki. A flashbackekben szereplő fekete viselet már sokkal jobban illik a karakterhez), rengeteget izgultam érte, és azért fájt kicsit a szívem a route-ján – ha valaki csak egyszer akarja kijátszani Hero’s Journey-t, akkor mindenképp a Path of Stars, Ikemma route az, ami szerintem a leginkább megmozgat érzelmileg. 

Szinkron itt sincs, a zene viszont egészen kellemes – a rajzstílus talán a Lake of Voiceshoz hasonlít legjobban, ami a hangulat miatt nem is meglepő. Hátborzongató, nem mondanám kifejezetten szépnek, de a történetet kiválóan kiszolgálja. Eddig is emlegettem a sötétséget, de sajnos ennél a játéknál is ott van a humor problémája – a Hero’s Journey világa annyira sötét, hogy még az elvileg bolondosabb karakterek sem tudják megtörni. Potenciál igazából lenne rá, mert látunk olyan emlékeket, amiben a karakterek elvileg még jól vannak, és akár szeretik egymást, de valahogy ez kimaradt a történetből, és határozottan érezni a hiányát. Tovább növelné a téteket, és erősítené a hangulatot, ha nem csak a karakterek fájdalmához kötődnénk, hanem az örömükhöz is. Az endingek néha kicsit didaktikusak, gyakran kimondják a tanulságot, de mivel egyik sem igazán boldog, ezt valamennyire meg lehet neki bocsátani – így is eléggé kettős érzést hagy a játék.

A Hero’s Journey-t merem ajánlani fantasy rajongóknak, akik szeretik a kicsit sötétebb, morálisan szürke hangulatot. Elgondolkodtató, különleges történet, ami a hibáival együtt is ott van a kedvenc otoméim listáján.

1. helyezett:

Ebon Light

"Valaki követ az erdőben, a nénikém ismeretlen eredetű fűszereket itat velem, a kunyhónk pedig nem védhető. Nem ígérkezett jó éjszakának."

Az Ebon Light (Ében Fény) az a játék, ami a legnagyobb meglepetést okozta a listáról. Míg a Hero’s Journey, az Our Life, vagy a Cardinal Cross esetén nagyjából tudtam, mibe vágok bele, ez a történet rendesen meglepett, és valószínűleg ez a pozitív csalódás erősen belejátszik abba, hogy ennyire magas helyet vitt el. A játék a legtöbb korábbihoz hasonlóan teljesen ingyenes.

A történet elég tipikus otome helyzetként kezdődik, a főszereplő egy kis faluban él a nagynénjével. Egy nap egy kereskedő elad neki egy furcsa port, valami fűszert – a nagyanyja pedig gyanútlanul belefőzi a teájába. A probléma akkor kezdődik, mikor kiderül, hogy a por egyáltalán nem fűszer volt, hanem a Gha’alia tündéinek varázsszere, ami ki tudja, milyen képességekkel ruházza fel az elfogyasztóját. Amikor fény derül a balesetre, a lányt elhurcolják a falujából, és Gha’aliába kerül, ahol ősöreg, harcias tündék politikai játszmáiban válik eszközzé – bárki ellene fordulhat, bárki megölheti, és mindenkiben csak annyira bízhat, amennyire a hasznára válik…

Az Ebon Light olyan szempontból nagyon klasszikus otome, hogy sok romantikus opció van, fontosak a történet szempontjából, és egyébként elég rendesen szerteágaznak a route-ok úgy is, hogy van egy fő politikai szál. De a játék nagy erénye, hogy otome elemek ide vagy oda, egyszerűen izgalmas és jól van megírva. A route, amit először játszottam, és ami a mai napig is egyértelmű kedvencem, Duliae route-ja. Duliae az a befolyásos politikus, aki felkarolja a főhősnőt, egyértelműen önző okokból: fel tudja használni a hatalma növelésére. A két karakter közös fejlődését viszont élmény nézni. Jó látni, ahogy a főszereplő is megtalálja a helyét a politikában, jó látni, ahogy Duliae is elkezd eszköz helyett intellektuális partnerként tekinteni rá, jó nézni a mellékszereplők szintén sokat változó kapcsolatait. Egyszerűen működik a páros, működik a dinamikájuk, azon kaptam magam, hogy kifejezetten izgulok értük – és jól esett az a pont, mikor már egyértelművé vált, hogy egy oldalon állnak, és bízhatnak egymásban.

De hasonlóan kellemes, és kevéssé sztereotip történetszálat kaptam Vadeyn route-jával – hiába a tipikus otome alaphelyzet, ahol a főhősnőt elhurcolják a faluból, megjelent Vadeyn, és számonkérte a többieket. Az elrablás kérdését komoly morális problémaként kezeltük, ami semmilyen szinten nincs rendben, és ezzel már sikerült csavarni a gyakori archetípusokon. Haron kicsit klasszikusabb csajozós, Ernol kicsit tipikusabb csendes-morcos figura, de még az ő történeteik is működnek, a kapcsolatok szépen épülnek velük, és a játék sokszor mer nevetni a klisésebb elemeken (kifejezetten értékeltem, hogy Haronnál egy konfliktus alapja, hogy szinte mindenkinek furcsa beceneveket ad – és nehéz eldönteni, hogy éppen flörtöl vagy sérteget valakit). Az egyetlen, akin kicsit húztam a szám, az Laceaga – a játék elérhetővé teszi az opciót, hogy ignoráld, akár gúnyolódj vele, és a saját route-ján van némi karakterfejlődése, de miközben az összes szerelmi szál nagyon pozitív és kellemes, Laceaga összességében még mindig a klasszikus ellenségből szerelmes kapcsolat, aki sokszor nagyon toxikus, és nem a pozitív viselkedést értékeli. Messze nem a legnegatívabb szerelmi szál az összes most felsorolt játék opciói közül, de az Ebon Light általában egészségesebb kapcsolatai mellett ez valahogy kényelmetlen és kilóg a sorból.

A játékban meg lehet halni – ez már nem újdonság, tekintve, hogy a lista öt játékából négyben él ez az opció, de azért fennakadt a szemem, mikor először megtörtént. Menteni kell, rendszeresen, mert vannak képességek, vannak harcok, és döntések, amik alapján a főhősnő fejlődni tud. Ha az ember lemarad, nem jól választ, akkor a kockázatos helyzetekből nem biztos, hogy kijön. Ráadásul nem egy-két kulcsfontosságú, katartikus esemény az, ahol elveszíthetjük az életünket, hanem sokszor egy békésnek ígérkező éjszaka, vagy egy bál is ebbe a kategóriába tartozik. Az állandó veszély megteremti azt az érzetet, hogy a politikai játszmákban könnyű a célkeresztbe kerülni, és ez az Ebon Light legélvezetesebb elemei közé tartozik.

A karakterek akkor is fontosak, és akkor is szórakoztatóak, ha nem az ő route-jukon vagy. Hasonlóan az egyszerű RPG-khez, mint a Dragon Age, ahol a társaiddal nem csak romantikus, de baráti kapcsolatot is építhetsz, itt is megvan rá az opciód. Az egyes szereplőknek van véleménye a főszereplő döntéseiről, helyzetéről, esetenként össze is vesznek, és a játékos kapja a békéltető szerepét. Az Ebon Light főhősei sosem válnak talált családdá, a történetnek nem része egy erős üzenet a barátságról, de vannak kapcsolataik és saját történetük. 

A lore ugyancsak meggyőző. A játék számomra talán legfájdalmasabb elemei közé tartozott, hogy miközben hatalmas világot sejtet, csak egy kis szeletét mutatja – reménykedem benne, hogy egy nap a készítő úgy dönt, ír még egy történetet hozzá, mert kihasználatlan, ha csak Gha’aliában járunk. Elvileg vannak hódító népek, vérfarkasok, kalózok, egy csomó idegen kultúra, akikből kapunk egy-egy villanást, de bezárva maradunk a tünde politika világába, és az egyetlen szakasz, mikor kicsit elszabadulunk, több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. A történet üvölt egy rendes zárásért, amit viszont sosem kapunk meg. A lore bejegyzéseket ennek ellenére élmény olvasni, a karakterekről is, a világról is elejtenek néhány részletet. Szintén jár egy pont azért, hogy bár a tündéket tündéknek nevezzük, hegyes a fülük, és hosszú életűek, de mégsem teljesen a klasszikus, tolkieni hagyományt követik. Az Ebon Light tündéi harcosok, a szépséget, az eleganciát nem értékelik sokra (Duliae az egyetlen, aki ezt megtöri), a sebhelyek, tetoválások, a bátorság és a kegyetlenség a legfőbb értékeik. Sikerült csavarni egyet ennek a fajnak a bemutatásán, és pont ezért izgalmas volt felfedezni a kultúrájukat.

A látványvilág viszont az Ebon Light gyenge pontja. Nem rossz, az alap karakterdizájnok hangulatosak (Calipoa határozottan kedvencem), magát a borongós környezetet pedig itt is értékeltem. Ugyanakkor a CG-k, nincs mit szépíteni, egyszerűen csúnyák. Olyan, mintha egy gimnáziumi óra szünetében firkálták volna össze őket, az igénytelenségük pedig nagyon kiránt az élményből. A visual noveleknél általában a CG-ket várja a legjobban az ember, azok, amik tényleg illusztrálják a cselekményt, itt meg csak örültem, hogy nincs belőlük sok. A zene kevéssé emlékezetes, inkább a természeti hangok szolgáltatják az aláfestést, és sajnos ezúttal sincs szinkron – ezt ismét nagyon sajnáltam, sokat hozzáadott volna az élményhez, ha a karakterek meg is szólalnak

Karakterdizájnok tekintetében még kiemelném a karakteralkotást, ami nagyon részletes, és ellentétben az Our Life-al, itt nézhetjük is néha a karakterünk modelljét, szóval sokkal indokoltabbnak érződik a rengeteg opció. Nagyon tetszett viszont, hogy a főhős minden beállítás mellett átlagos, természetes lány marad – abszolút a személyiségén van a hangsúly, azon, hogy hogy találja meg a közös hangot a férfikarakterekkel, és nem azon, hogy mennyire különleges, vagy mennyire szép, ami tovább erősítette, hogy hitelesek legyenek a párosok.

Összességében az Ebon Lightot határozottan merem ajánlani, ha valaki nem riad meg a romantikus történetektől, és szeretne egy izgalmas visual novelt. Különleges élmény, látszik, hogy a fejlesztői sok energiát fektettek bele, és a gyerekbetegségei ellenére is az egyik legjobb hasonló játékként tartom számon, amire eddig sikerült sort kerítenem.

Ez volt hát a Top 5 kedvenc otome játékom – és a tanulság, hogy néha érdemes kilépni a komfortzónából, és megpróbálkozni olyan műfajokkal is, amik első látásra nem állnak közel az emberhez. Lehet, hogy talál néhány gyöngyszemet, amire később is szívesen emlékszik vissza.

Valentine Wiggin