Maradjatok gyerekek? III. – Avatár: Az utolsó léghajlító

 …avagy beszélgessünk a moralitásokról, a háborúról és a tökéletes adaptáció mítoszáról

Az Avatárral hosszú utat tettünk meg, mióta elkezdtem ezt a blogot – egyrészt, itt is megjelent pár bejegyzésem róla, illetve a KataraFanSite-ra posztolt elemzéseim lényegében blogger pályafutásom kezdetét jelentették. Szóval úgy éreztem, nem lenne teljes a blogom, ha az új adaptációt nem venném elő, hogy kicsit hosszabban, és spoileresen is részletezzem, miért is nyert meg ennyire.

Mert megnyert – a Netflix Avatár live actionje meglepően kiváló, és sok szempontból az eredetit is túlszárnyaló alkotás lett. Nagy örömömre szolgál, hogy már biztosan elkészül a második és harmadik évad is. 

A történet nem sokat változott – keleti filozófia által inspirált világban vagyunk, ahol a négy nép a négy őselem (víz, föld, tűz és levegő) köré épül. A népek egyes tagjai, az ún. idomárok (illetve a címben hajlítók – a szinkron maga viszont megtartotta az eredeti sorozatban alkalmazott fordítást) képesek arra, hogy irányítsák a hozzájuk tartozó elemet. A négy népben különleges szerepet kap az avatár, az az egyetlen, reinkarnálódó mester, aki mind a négy elem irányítására képes, és hidat képez a fizikai és a szellemvilág között. Amikor a Tűz Népe támadást indít, az avatár, az akkor tizenkét éves Aang eltűnik – száz évvel később ébred fel, a Víz Déli Törzsében, arra, hogy a népét kiirtották, a háború elnyelte a világot, és ő az egyetlen, aki megállíthatja.

A bejegyzésben természetesen hivatkozni fogok az eredeti műre is, ráadásul nem csak a sorozatra, hanem említeni fogom a regényeket, képregényeket, és a Korra legendáját is. Ezeket nem muszáj ismerni ahhoz, hogy a bejegyzés követhető legyen, de a szériát magát (de legalább az első évadot) jó, ha megnézitek, mielőtt belekezdtek.

Vágjunk bele!

A tökéletes adaptáció mítosza – avagy miért nem lehet mindenkinek megfelelni

Miután az utóbbi időben adaptáció adaptáció hátán jön ki, kaptunk Dűnét, Percy Jacksont, Sógun remake-et, amiről csak álmodhatunk, nagyon fontos ismét elővenni egy kulcskérdést: lehetséges-e tökéletes adaptációt gyártani? A válasz egyértelmű. Nem. Teljesen mindegy, hogy állunk neki a munkának, abban az egyben biztosak lehetünk, hogy valahol a világon lesz legalább egy vérmes kritikus, aki nem fogja élvezni. Talán túl újszerű, talán nem elég újszerű, talán túl komoly, talán nem elég komoly, talán túljátszott, talán túlságosan faarccal néznek a kamerába a színészek... Ráadásul valljuk be, a negatív kritikák általában több kattintást is generálnak, tehát sokkal könnyebb népszerűségre szert tenni keményebb, akár lehúzó véleményekkel, mint egy pozitív ajánlóval. 

Aang (Gordon Cormier), Katara (Kiawentiio) és Sokka
(Ian Ousley)

Ez nem azt jelenti, hogy minden negatív kritika, ami az Avatár sorozatról, vagy bármely más, mostanában kijött adaptációról készült, szükségszerűen a kritikusok népszerűséghajhászása. Ellenkezőleg – mindenről lehet valid negatív kritikát írni, és ennek a sorozatnak is határozottan voltak hibái. Viszont személy szerint fontosnak tartom azt a gondolatot, hogy csak azért, mert valami változás az adaptált műhöz képest, nem biztos, hogy negatívuma az adaptációnak. Még akkor sem, ha valami meghatározó elemről van szó. Korábban, az Avatár kapcsán már készítettem egy bejegyzést az Utolsó Léghajlítóról is, és azóta egy Roboraptoros kritikám is megjelent róla (ebben messze túllőttem a csillagozást, de nézzétek el, mindig gyenge vagyok, ha egyetlen számmal kell értékelni egy filmet, amiről komplex a véleményem) – az előző adaptációnál is rá kellett döbbennem, hogy bár a változtatásai bosszantóak, önmagukban nem szükségszerűen húzzák le a filmet. És az új Dűnénél sem az volt a baj, hogy más lett – az volt a baj, hogy olyan szintre vitte a változtatásokat, hogy jóformán megszűnt adaptációnak lenni, és nem a hibákat és következetlenségeket foltozta, hanem újakat generált.

Az Avatár esetén a változtatások azért is vetnek fel sok kérdést, mert az eredeti széria elképesztően ikonikus, és valóban a legjobb gyereksorozatok közé tartozik. Rengeteg szerethető karakter, egy kultikus, fantasztikus világ, érdekes filozófiai kérdések, látványos fantasy elemek jellemzik, amikhez nehéz úgy nyúlni, hogy az ember javítson és ne rontson rajta. A jó alapot ráadásul tovább erősíti az elképesztő nosztalgia a nézők részéről – nem hiába hangsúlyozom, hogy nekem is, a bloggerként megtett utam kulcsrésze volt ez a sorozat. Ha valamit szeretünk, ha valami a gyermekkorunk része, arra érzékenyebbek vagyunk, és annál nehezebb dolga van az adaptációk készítőinek. 

Ugyanakkor az Avatár, hiába ikonikus, nem tökéletes. A leglátványosabb hibái közé tartozik a fő antagonista (Ozai lényegében klasszikus, egydimenziós mesegonosz), a Deus Ex Machina jellegű zárás (az oroszlánteknős komolyabb felvezetés nélkül megoldja az összes morális problémát), egyes mellékantagonisták (Zhao is sokszor kicsit röhejes és komolyanvehetetlen), egyes kapcsolatok építése és egyes karakterek pszichológiájának nüanszai (azért mindenki kicsit túl jól volt egy száz éves háború után), és persze a worldbuildingjén is akadnak lyukak. Érthető, hogy ezek az elemek miért kerültek bele a szériába, és nem is biztos, hogy csak a készítőin múlt, hiszen azért ott ült a nyakukon a Nickelodeon, a cenzúra, a korhatár, amik erősen korlátozzák a mozgásteret. De ezek voltak azok a pontok, ahol a netflixes változat showrunnerje, Albert Kim (akinek a nevéhez például az Álmosvölgy legendája sorozat is kötődik) és csapata igazán szárnyalhatott. Megalkothatták azt az Avatárt, ami megőrzi az eredeti szellemiségét, de bátrabb és felnőttebb annál – és kihozták belőle a maximumot.

Miért férnek bele a buddhista filozófiába a morális dilemmák?

Az új Avatár széria talán legerősebb változtatása, hogy sokkal szürkébb morálisan, mint az eredeti. A rajzfilmváltozatban végig megmarad a pacifizmus üzenete – Aang folyamatosan kiáll amellett, hogy harcolni, akár ölni semmilyen körülmények között nem elfogadható, mindig más utat kell találni, és ezt a meggyőződését nem igazán támadja a sorozat. Ha valaki számon is kéri (ez a valaki általában Zuko vagy Sokka) akkor is, a történet igazolja őt. Ha csak passzívan várakozik, mert nem akar aktívan cselekedni, ha azzal valakinek ártana, akkor az univerzum megszánja, és megdobja egy megoldással. Ez az üzenet egyértelműen a buddhizmusban gyökerezik, ami az Avatár filozófiájának alapját is szolgáltatja: azon belül is a helyes cselekedet, és a nem-ártás elvében. A buddhizmus előírja, hogy a helyes cselekedet az az önzetlen döntés, aminek során az ember minimalizálja az önmagának és másoknak okozott kárt, tehát értelemszerűen a harc és a pusztítás nem férhet bele.

Vagy mégis?

Kyoshi avatár (Yvonne Chapman)

A buddhizmus ugyanis – a populáris nézetekkel szemben – nem ítéli el a nehéz döntéseket nehéz helyzetekben. A helyes cselekedet nem biztos, hogy mindig az, ami teljes mértékben jó és ártalmatlan. Egy háborúban az, aki passzív, halálra ítéli az embereit, hozzájárul ahhoz, hogy az agresszornak lehetősége legyen további kárt okozni, és végső soron nem törekszik a legkisebb kárra. A király, aki háborúba megy, aki törvényeket hoz, és elítéli azokat, akik megszegik őket, nem biztos, hogy megszegi a buddhizmus elveit, sőt. A szürke moralitások, a kérdés, hogy mikor mi a kisebbik rossz ugyanolyan mélyen részei ennek a filozófiának, amennyire annak gondolata, hogy ha megteheted, egyszerűen csak ne harcolj.

Ezt a témát egyébként az eredeti széria is érintette, bár inkább a Kyoshi regényben – ott végre kaptunk egy kis kritikát a levegőidomárokra, akiknek túlzó pacifizmusa erős diszkriminációba fordult abban a pillanatban, hogy bármelyik tagjuk, akár önvédelemből elvett egy életet. Aang saját döntései is kaptak némi kritikát, igaz, csak a Korra legendájában – de ott elengedett egy ellenfelet, aki később a városát, a családját, és a következő életét is veszélybe sodorta. Éppen ezért nagyon tetszett az, hogy a Netflix Avatárja végre szembenézett azzal, hogy egy háborúban a helyes cselekedet szinte soha nem nyilvánvaló.

Ellentétben a rajzfilmmel az élőszereplős Avatár nem finomkodik. Meri mutatni, hogy a Tűz Népe brutális. Meri mutatni, hogy miért félnek tőlük, miért teljesen reális, hogy az egész világot tönkre fogják tenni. Meri mutatni, hogy békés, jóindulatú mesterek hogyan halnak meg, de meri mutatni azt is, hogy Gyatso, Aang kedves tanára is brutális erővé válik, ha tényleg van kit védelmeznie. Meri mutatni, hogyan törnek meg a karakterek a nyomás alatt, hogy azért, mert valaki a hétköznapi életében kedves, jó apa, vagy hű barát, lehet áruló, lehet terrorista, lehet egy kegyetlen uralkodó. És a gonosz is, attól mert gonosz, lehet zseniálisan okos, lehet hatékony vezető, és ez talán csak még rémisztőbbé teszi. 

Aang pacifizmusát pedig a történet legelejétől kezdve aktívan támadjuk – és már az évad végére is elég gyenge lábakon áll. Szép dolog kiállni az életért, fontos, hogy higgyünk az emberi jóságban, mert az ad erőt az újjáépítéshez, ha egyszer vége lesz a harcoknak. De a háborút be kell fejezni, és az néha azt jelenti, hogy oda kell menni a csatába. Kyoshi, Bumi, Villám, Sai… sorra kapjuk a karaktereket, akik ezt Aang fejére olvassák, és egyértelmű, hogy a rajzfilmmel ellentétben itt a lecke nem repül el a feje mellett, hanem nagyon is komolyan veszi, és sokkal határozottabban áll bele a konfliktusokba. A sorozatnak elképesztően jól áll a morális szürkeség, és önmagában is sokkal komolyabbá és reálisabbá teszi.

Sokka, aki nem szexista, és Aang, aki célorientált?

Sokka és Suki (Maria Zhang)

Amikor az első nyilatkozatok kijöttek a Netflix szériáról, talán ez a két karakter volt az, akiknek a változtatásai miatt a legjobban felrobbant az internet. Sokka szexizmusának kivétele tipikus PC húzásnak tűnt – hiszen egy modern sorozatban az egyik fő férfikarakter nem nézheti le a nőket! Ráadásul nagyon visszásnak is érződött a téma, mert a szexizmus Sokka egyik jellemhibája volt, amit az előtörténete tökéletesen indokolt. A tehetséges húga mellett nőtt fel, a törzset (amiben szinte minden felnőtt nő volt) lényegében a nagyanyja vezette, az anyját fiatalon elvesztette, és az egyetlen, igazán pozitív felnőtt az életében az apja maradt. Sokka azért nézte le a nőket, mert egész életében az árnyékukban élt, és az apját, a távoli, elérhetetlen férfi példaképet szinte bálványozta. Szüksége volt néhány pofonra (esetenként szó szerint, hiszen Suki, a későbbi barátnője, konkrétan elveri az első találkozásukkor), de néhány pozitív tapasztalatra is, hogy megtanuljon együtt dolgozni az ellentétes nemmel, és egészséges párkapcsolatokat kialakítani. 

A netflixes Avatárnál nem mondhatom, hogy teljesen indokolt ennek a szálnak a kivétele. Sokka jellemfejlődése szuper a sorozatban, jó volt nézni – bizonyos szempontból mondhatjuk, hogy pont PC-bbé tette a rajzfilmet, mint az élőszereplős adaptációt. Viszont akármi is állt a döntés mögött, a megvalósítás jól működött: Sokka itt sokkal kevésbé szorul a háttérbe. A törzsében ugyan ő a legidősebb és legmagasabb rangú férfi, de nem egy csapat tíz éves kisfiút irányítgat, hanem tizenöt-tizenhat éves kamaszokat. A nagyanyja nem irányítgatja folyamatosan, aktívan védelmezheti a törzset, tapasztalatot szerezhet és harcolhat. Hakoda esetén pedig, a rajzfilmmel ellentétben merjük megmutatni, hogy nem tökéletes apa: sosem mondja a fia szemébe, ha úgy érzi, hogy csalódást okoz neki, de egyértelműen alábecsüli, és a törzs többi tagja számára ezt egyértelművé is teszi. Sosem hisz igazán Sokkában, nem tudja megfelelően támogatni, így a fiú nem is bálványozza annyira – nincs oka, hogy az apja által képviselt „férfias” értékekbe kapaszkodjon, és lenézze a nőket. Ez a döntés pedig a Sukival való kapcsolatának összességében nagyon jót tesz. Persze, a páros kevésbé humoros, nincs ott az a klasszikus dinamika, ahol a vagány, harcos lány földbe döngöli a nagyképű, szexista fiút, aki aztán beleszeret… cserébe a vonzalmuk sokkal természetesebb. Nem egy alapvető ellenszenv alakul át nagyon hamar szerelembe, hanem kezdettől ott az érdeklődés, egyszerűen csak Sokka és Suki is esetlenek. Mindketten a világtól elzárva éltek, a falujuk volt az életük, és láthatóan fogalmuk sincs, hogyan is nyűgözzék le egymást – mikortól viszont sikerült kifejezni a vonzalmat, már egyértelmű, hogy működni fognak együtt. 

Aang esetén a hasonló, nagy változtatás az volt, hogy ellentétben a sorozattal, ahol lényegében a teljes első évad a „mellékküldetésekről” szól, amiket a főhős kitalál, hogy elterelje a figyelmét a történtekről, itt nagyon hamar, az első epizód végén elhatározza, hogy véget fog vetni a háborúnak, és ezt a célt észben is tartja. Ez látszólag teljesen szembemegy a karakter jellemével, hiszen Aang személyiségének alapeleme, hogy játékos, és hogy gyerek. Nem akar avatár lenni, nem akar háborúzni, hanem élvezni akarja az életet. Ugyanakkor itt megint nagy szerephez jut a moralitások eltolódása, és a tény, hogy a háborút itt komolyan vesszük – lehetséges egyáltalán, hogy valaki normális gyerek akarjon lenni, amikor ennyi múlik rajta? 

A netflixes Avatár változtatása számomra nagyon pozitívan sült el – igen, Aang kicsit határozottabb, de ellentétben mondjuk Shyamalan változatával nem teljesen melankolikus. Megmaradnak a viccei, tud gyerekes lenni, és megmaradt a természetes bölcsessége és kedvessége is. Néha nehezére esik felelősséget vállalni, amit rendszeresen számon is kérnek rajta. De a rajzfilmsorozattal ellentétben mindig érezni, hogy a háttérben ott a traumája. Az eredeti sorozatban a harmadik és a tizenkettedik rész között Aang gyakorlatilag felhőtlenül boldog – nincsenek rémálmai, képes viccelődni azzal, hogy 112 éves, és hiába találkozik egy régi, megöregedett baráttal, nem rázza meg az eltelt idő. A tizenkettedik részben aztán jön a vihar, és hirtelen minden előjön – igen, az egész helyzet működhet triggerként, felidézhet rossz emlékeket, de nem ez az első, és nem is az utolsó alkalom, hogy ilyen eseményeket él át. Semmi ok nincs rá, hogy csak a vihar hívja elő a traumát, és más nem, kivéve persze az epizodikus történetmesélést, és a széria könnyedségét, amibe nem férne bele az állandó jelenléte.

Az élőszereplős sorozatban Aang küzd a vízidomítással, mert a gyakorlás Gyatsót, és a közös múltjukat idézi fel benne. Nem szeretne harcolni, nem szeretne ölni, de nem hagyja nyugodni a gondolat, hogy ha erősebb, ha bátrabb lenne, akkor talán nem fajultak volna el ennyire a dolgok. Bumival a kapcsolata is sokkal jobban sérül – magára a király karakterére még visszatérek, de a főszereplő esetén is egyértelmű, más fényben tűnik fel előtte a régi barát, érzi, hogy rengeteg idő telt el, és őt is cserben hagyta. Emberséges akar maradni, segíteni akar, és ragaszkodik a barátaihoz, de nem hangsúlyozza annyit, hogy ő csak egy gyerek – mert tudatosul benne, hogy senkit nem érdekel. Ezáltal pedig egy sokkal reálisabb, sokkal konzisztensebb karakterré válik, akit kicsit fájdalmas, de jó követni.

Katara Pakkuval harcol

Hasonló apróságokat módosított a széria a harmadik főhősön, Katarán is – nála nem annyira egyértelműek a változtatások, de ami történt, az nagyon jól vette ki magát. Az egyik feltűnő elem, hogy a szerelmi szál, ami a rajzfilmsorozatban kezdettől épült Aang és Katara között, kikerült az első évadból. Ez első látásra nagyon furcsa, mert a főszereplőnek fontos motivációs erőt jelentett, hogy ott volt mellette a lány, aki a felébredése óta tetszett neki – rengeteg közös jelenetük volt, esetenként flörtöltek, és Katara részéről is érdekes volt látni, ahogy elkezdett Aangra fiúként, és nem kölyökként tekinteni. Ugyanakkor a sorozat döntése védhető, mert a történet elején Aang még nagyon gyerek – tizenkét évesen a legtöbb fiút nem érdeklik ennyire a lányok, és a legtöbb lány nem is tud potenciális partnerként tekinteni egy nála két évvel fiatalabb, és látványosan gyerekesebb kölyökre. Katara Aang mellett olyan fiúkkal találta meg a közös hangot, mint a tizenhat éves Haru és Villám; mindketten talpraesettek, és jelentősen érettebbek a koruknál. Mivel a színészek a rajzfilmfigurákkal ellentétben öregszenek, így a forgatási idők miatt az eredeti sorozat egyéves cselekménye több évesre fog nyúlni: egyáltalán nincs tehát kizárva, hogy Aang és Katara később egy pár lesznek. De az, hogy kezdetben csak egymás megismerésén, és a barátság kialakulásán volt a hangsúly, lehetővé teszi, hogy reálisabb és egészségesebb legyen ez a kapcsolat, mint az eredeti történetben.

Katara esetén további változtatás, hogy tanúja is volt az anyja halálának – és ahogy Aang esetén, úgy nála is sokkal nagyobb a hangsúly a trauma hatásán. Gátolja a fejlődésben, a tanulásban, bátortalanabbá teszi: ellentétben a rajzfilmsorozattal, ahol Katara kezdettől temperamentumos és kiáll magáért, itt időbe telik, míg igazán megtalálja az erejét. Okos, érzékeny, esetenként nagyon tinédzser, és próbálja megadni az érzelmi bázist a csapatnak, de ez nem mindig sikerül neki – egyszerűen mert neki magának sincs stabilitása. Emiatt a fejlődési ív miatt is nagyon értékelem, hogy itt kivettük az Északi Törzs mestere, Pakku, és Katara nagymamája, Kanna régi szerelmi szálát. Mivel Katara útjának itt szerves része, hogy megtalálja magát, a kapcsolatot az elemével és annak jelentésével (elengedés, az érzelmek elfogadása), sokkal jobb azt látni, hogy tényleg a saját erejével nyeri el egy mester tiszteletét, és nem azzal, hogy valakinek a családjából volt egy kapcsolata vele.

A hatalom eleme – nézzünk rá az antagonistákra!

Az élőszereplős Avatár talán legnagyobb erénye, amit az antagonista szekcióval művelt – azért is, mert az ő történetük erősen hiányos az eredeti sorozat első évadában, sőt, egyes karakterek 61 rész alatt sem teljesedtek ki igazán. Természetesen van olyan is, aki pont azért jelentett kihívást, mert kidolgozott, rajongók között is kedvenc karakterről van szó; az első évadban még antagonisták, de Zuko és Iroh bácsi esetén is fontos volt, hogy eltalálják a castingot.

Zuko (Dallas Liu)

Zuko esetén Dallas Liu elképesztően jó munkát végzett – tökéletesen hozza a morcos, problémás tinédzsert, akivel néha a hócipője tele van mindenkinek. Mer bosszantó lenni, mer dühöngeni, mer néha egészen gyerekesen viselkedni is, hogy ne felejtsük el, ez azért még mindig egy tizenhat éves fiú. Ugyanakkor a sorozatban az eredeti szériánál is hatékonyabban mutatják be, hogy Zukóra érdemes figyelni, és érdemes szurkolni neki, mert utat talál még a jó oldalra.

A legnagyobb extra, amit a sorozat beemelt, Zuko száműzetésének kibontása. Az eredeti történetben Ozai egy párbajban megégeti, miután engedély nélkül felszólalt egy haditanácson, ezzel megsértve a Tűz Urát, és az egyik idős tábornokot is. Zuko ekkor tizenhárom éves, a döntése mögött pedig elsősorban morális okok állnak – egyszerűen helytelennek tartja a döntést, Ozai (aki a rajzfilmben kegyetlen, pszichopatába hajló gonosz, és brutálisan bántalmazó apa) pedig mindig lenézte a fia kedvességét, így kap az alkalmon, hogy megalázza és elűzze az udvarból. 

Zuko, Iroh (Paul Sun-Hyung Lee) és June (Arden Cho)

A netflixes sorozatban az alaphelyzet hasonló, Zuko szintén egy haditanácson szólal fel, egy nagyon hasonló haditervvel szemben (az apja itt is feláldozna egy szakasz katonát). Ozai azonban, bár itt is toxikus, abúzív szülő, akitől nem áll távol manipulálni vagy akár fizikailag is bántalmazni a gyerekeit, nem olyan tisztán gonosz, mint az eredetiben. Zuko kedvességét gyengeségnek titulálja, de az alapvető célja nem az, hogy bántsa és elűzze a fiát, hanem hogy egy kemény, határozott trónörököst faragjon belőle, aki meg tudja hozni a nehéz döntéseket. A párbaj megváltozik – az eredetiben Zuko fel se tud állni, és nem hajlandó harcolni az apjával, a sorozatban viszont Ozai ráveszi, hogy próbálkozzon, és egyértelműen nem veti be ellene minden erejét. Zuko nyerne, de habozik bevinni a végső ütést (ami legalábbis súlyos sérülést okozhatna az apjának) megint megerősítve, hogy túl kedves; Ozai ekkor égeti meg. Zuko lábadozásakor ad neki még egy esélyt, hogy elkerülje a száműzetést, ismét megkérve, hogy ne álljon ki a feláldozandó szakasz mellett, hanem fogadja el, hogy áldozatot kell hozni. A fiú azonban nem áll el a döntéstől, és később megtudjuk, hogy a legénység, ami a száműzetésben kíséri, azok az emberek, akiket megmentett az áldozatával. 

Zuko legénységének már volt egy eredettörténete a Zuko története képregényben, ahol Iroh korábbi harcostársai alkották – ez valamennyire jobban is illett a rajzfilmes megjelenítésükhöz, ahol Jee és társai jóval idősebbek a hercegnél. Ugyanakkor a netflixes Avatár ezzel a változtatással minden karakteren mélyített egy kicsit. Jee ugyan mellékszereplő maradt, de a fejlődése, a kölcsönös tisztelet kialakulása Zukóval az egyik legszebb szállá tette az övét. A hercegből magából is többet láttunk, Ozai pedig…

Ozai (Daniel Dae Kim)

Hát, Ozai a netflixes Avatár legügyesebb változtatásai közé tartozik. Ahogy korábban is írtam, az eredeti sorozat talán legnagyobb gyengesége ez a karakter. Ozainak jóformán nincsen motivációja, nincs személyisége. Hataloméhes, kegyetlen, a családjával is gonosz, és bár nagyon erős atmoszférát teremt, ahogy ül a sötétben a lángnyelvek mögött, nem igazán okoz meglepetéseket. Daniel Dae Kim verziója viszont komplex. Ő is kegyetlen, ő is ragaszkodik a hatalmához, és ő is nagyon rossz hatással van a környezetére, de okos, ravasz vezető, aki nem fél áldozatokat hozni, hogy az országa jobban jöjjön ki belőle. Abúzív és toxikus, de nem érzelemmentesen pusztít, és nem csak egy gyerekének árt a kettőből – mikor Zuko valami sikert ér el, láthatóan büszke rá, mikor megégeti, könnyes a szeme. Kötődik a gyerekeihez, és bár egy nagyon sötét, nagyon eltorzult kötődés ez, amit nehéz tényleges apai szeretetnek látni, de megindokolja, hogy Zuko és Azula miért tudtak ragaszkodni hozzá, és miért hitték el, hogy az apjuk nem egy szörnyeteg. Iroh felé is mutat empátiát, látszik, hogy testvérek, és nem csak a trónjától megfosztott jó herceg és a gonosz király. Egyszerűen mélységet kapott az antagonista, és várom, hogy kiderüljön több a házasságáról, a trónra lépéséről, majd idővel szembekerüljön Aanggal, mert biztos, hogy sokkal több ereje lesz így.

Zhao, az első évad antagonistája szintén jelentősen átalakult a rajzfilmhez képest – forrófejű bolond helyett, akit lépten-nyomon elver egy csapat gyerek, igazi hadvezér és manipulátor lett, aki meg tudja látni az emberek gyengeségeit, és képes kihasználni őket. Megmaradt az arroganciája, megmaradt, hogy túl magasra tör, de már nem a semmire beképzelt. Tökéletesen érezni, hogyan irányítja Zukót, vagy hogy tudja csapdába csalni a főszereplőket, és nem csak Aangékkal, hanem Ozai-jal is játszmázik. Zhao ambícióin keresztül kaptunk egy kis képet a Tűz Népének politikai viszonyairól, arról, hogy hogy vélekednek Ozairól az emberei, tovább árnyalva a képet.

Azulát a rajzfilmsorozatban csak a második évad alatt ismertük meg. Zuko húga az eredeti Avatárban tizennégy éves, de valódi tűzidomár tehetség – sosem veszíti el a nyugalmát, tökéletesen hazudik és színészkedik, ráadásul az egyik legokosabb karakter is. Rengetegszer csalja csapdába a főszereplőket, és a sikeres haditervek nagy része is az ő műve. Az csak később, a harmadik évadban válik egyértelművé, hogy a hűvös maszk mögött teljes őrület lapul – Azula rendkívül instabil, legalább annyira sérült, mint a bátyja, és a sorozat végére össze is omlik.

Azula (Elizabeth Yu)

Azula karakterén bőven van mit csiszolni, mert bár a legérdekesebbek közé tartozik – és határozottan az egyik legstílusosabb antagonista az egész szériában – de nagyon sok vele kapcsolatban a nyitva maradt kérdés, és a kisebb-nagyobb inkonzisztencia. Sosem derül ki, pontosan hogy vélekedik a bátyjáról, tényleg gyűlöli-e és tényleg annyit manipulálja-e, mint Zuko gondolja. Első látásra ez egyértelműnek tűnik, de akad olyan jelenet is, ahol szó szerint megmenti az életét. Egyik pillanatban kegyetlennek, és akár szadistának tűnik, de a következőben kiderül, hogy kiváló emberismerő, és gondolkodás nélkül megállít egy felesleges kínvallatást. Pont ezért én örültem, hogy az első évad is elővette, és mutatott belőle egy keveset azelőtt, hogy becsatlakozna a fő szál cselekményébe.

A Netflix Avatárjának Azulája sokkal egyértelműbben szenved az apja miatt. Tehetséges, precíz, jó színész és jó manipulátor, amit Ozai ki is használ - a lányt úgy ismerjük meg, mint az apja kémjét, aki belülről bomlasztja az ország ellenálló mozgalmait. Az apja azonban nem ismeri el igazán a tehetségét, folyamatosan hajszolja, kritizálja, ami csak tovább rontja Azula egyébként is instabil önértékelését és agresszivitását. Azula itt is fenyegető – a színésznőnek egészen szép, szinte gyerekesen kerek arca van, így kifejezetten rémisztő, amikor átvált őrültbe, és elmosolyodik az égő emberek látványán. Ugyanakkor kezdetektől látjuk a sérülékenységét, ami egy sokkal jobb lecsúszástörténetet tesz lehetővé.

Mai (Thalia Tran) és Ty Lee (Momona Tamada)

A két barátnője, Mai és Ty Lee egyelőre nagyon kevés szerepet kapott, de sajnos Mai színésznőjét rengeteg támadás érte, mert a sorozatos ábrázolással ellentétben (ahol Mai egy magas, vékony, feltűnően szép lány) a szerepet egy kevésbé klasszikusan csinos színésznő, Thalia Tran kapta. Azon túl, hogy ezeket a posztokat rossz nézni (attól, mert valaki nem ugyanolyan, mint egy animált karakter, nem kell rögtön nekimenni – pláne, mert Tran játéka tökéletesen visszaadja Mai sztoikus stílusát), egyben elgondolkodtattak Mai és Zuko jövőbeli kapcsolatáról is – és rájöttem, hogy én kiválónak tartom a castingot. Zuko egyike azon férfikaraktereknek, aki a legtöbb lánynak megtetszett a rajzfilmsorozatban: Mai mellett van egy rövid románca egy Ba Sing Se-i lánnyal, Jinnel, és a második évad elején egy Song nevű lány is próbálkozik nála. Ezekből a kapcsolatokból pedig egyértelműen lejön, hogy Zukót a legkevésbé sem érdekli a kinézet. Song talán a legklasszikusabb női karakter a három lány közül, csinos, kedves, empatikus, jóindulattal fordul Zukóhoz és a nagybátyjához is – a herceg pedig egyáltalán nem foglalkozik vele, nem nyílik meg neki, nem mutat felé semmilyen érdeklődést. Jin már sokkal karakteresebb – kicsit fiús, sokat eszik, nagy a szája, mer kezdeményezni. Zuko látványosan élvezi a társaságát, és egyetlen okból nem halad tovább a kapcsolatuk – a fiúban tudatosul, hogy hazudnia kell neki. Mai pedig ismét, könyörtelenül kiáll magáért, és nem hajlandó feladni azt, aki. Morcos, cinikus, a maga csendes módján szabadságvágyó, és nem fél kimondani a véleményét, ha valaki felidegesíti. Egy dologban pedig nagyon hasonlítanak Jinnel – mindketten kicsit különcök, és felvállalják. Zuko pedig egyikük esetén sem fizikai részleteket jegyez meg, amikor bókolni próbál – Mai esetén azon mosolyog, hogy ő a „folyton sóhajtozó, morcos lány”, és közli vele, hogy „szép, amikor utálja a világot”. Az, hogy erre a szerepre egy olyan színésznőt választottak, aki nem a legszebb a castban, csak kihangsúlyozza, hogy Zuko nem elsősorban a kinézetre fókuszál – ez pedig szerintem nagyon pozitív. Nagyon kíváncsi leszek, milyen lesz a kémiájuk Dallas Liuval, mert készen állok ismét lelkesen shippelni a párost.

Iroh Lu Ten temetésén

Az antagonista szekció végére hagytam Iroh bácsit, akivel szemben talán a legnagyobb elvárásaim voltak – és a fandomnak is. Iroh az egyik legszerethetőbb karakter az eredeti szériában, fantasztikus apafigura Zukónak, aki Ozai-ra nem számíthat, bölcs mester, jó vezető, de bőven van sötétség a múltjában. Ozai bátyjáként megtudjuk, hogy eredetileg ő lett volna a Tűz Népének trónörököse, de miután a fia meghalt Ba Sing Se ostrománál (Iroh pedig a gyásztól megtörten visszavonult, ezzel megszégyenülve a népe előtt), elvesztette az örökösödési jogát, és az az öccsére szállt. A fiatal Iroh-ról keveset tudunk meg, de a kép ennyiből is viszonylag tiszta – egy sokkal kegyetlenebb, harciasabb, arrogánsabb figura rajzolódik ki, aki sajnos csak hatalmas tragédiák után kezdett el fejlődni. Hozzáteszem, nekem Iroh esetén nagyon erősen bejátszott az elvárásaimba Shaun Toub értelmezése is a karakterről, aki a 2010-es filmben keltette életre Iroh bácsit – ő egy komolyabb, megtörtebb, sokkal „katonásabb” személyiséget mutatott be, szemben az eredeti gyakran humoros stílusával. Paul Sun-Hyung Lee pedig megtalálta az arany középutat. A Netflix Avatárjának Iroh-ja némileg megtörtebb, mint az eredeti, itt is többet mutatunk a fájdalmából, már a kezdetektől. De megmaradt a kedvessége, a humora, az az igazi nagybácsis stílusa is, ami ahhoz kell, hogy Zukónak igazán jó apafigurája legyen. A flashbackek, a fia temetése, mind rengeteget hozzáadtak a karakter kibontakozásához.

A mellékszereplők – avagy nagyon remélem, hogy most már mindenki emlékszik Hahnra

Az Avatár sorozat fontos részei volt az átívelő történetszálon kívül az epizódok – azok a részek, amikor nem elsősorban a háborúval haladtunk, hanem Aang és barátai valahol a világban találkoztak egy problémával, és leálltak megoldani. A sorozat mesterien dolgozott ezekkel a részletekkel, már csak azért is, mert kevés volt a valódi epizódszereplő: a legtöbben legalább egyszer visszatértek, a kialakított kapcsolatoknak volt jelentősége a későbbiekben is. A netflixes sorozatnak megvolt a lehetősége, hogy ne rövidítsen (20x20 perc helyett 8x54-el dolgozott – ez 32 perccel több, mint az eredeti), de Albert Kimék meghozták azt a döntést, hogy máshová helyezik a hangsúlyt, ami egyes történetszálak bonyolításával, mások kivételével vagy összevonásával járt.

A teljesség igénye nélkül a három nagy kedvenc elemem az évadban az Omashu Arc, a szellemvilág, és Hahn, mert az a három pont mutatta meg, mennyire átgondoltan épült fel ez a széria.

Az Omashu Arc alapvetően három epizódot von össze az eredeti szériából: az első évad 5. részét (Omashu királya), 10. részét (Villám) és 17. részét (Az Északi Levegőtemplom) valamint beemel egy részletet a második évad második részéből (A szerelmesek barlangja) is. Az összevonások pedig azért működnek nagyon jól, mert sokszor nagyobb súlyt adnak a cselekménynek – és ismét visszatérünk a morális szürkeség kérdésére. 

Villám (Sebastian Amoruso) és Katara

Villám az eredeti szériában szerethető figura, aki később vezekel a tetteiért, de amikor először megismerjük, könyörtelen, manipulatív terrorista, aki gond nélkül kihasználja Katara érzéseit iránta. Kedves vele, helyi Robin Hoodot játszik, és elmondja a motivációit (a családja meghalt, mikor a Tűz Népe elfoglalta a várost a völgyben), de igazából nem nyílik meg. A cselekedeteit elsősorban a bosszú motiválja, és nem célzottak a támadásai – gond nélkül elárasztana egy egész várost, ha ez az ára, hogy kiűzzön egy csapat katonát. 

Villám a Netflix sorozatában is morálisan szürke karakter – de sokkal többet látunk a jó oldalából. Katarát nem manipulálja olyan erősen; nem avatja be rögtön minden tervébe, de nem is használja ki a képességeit, hogy végrehajtsa őket. A főszereplő triónak még önzetlenül segít, Aangot vagy Sokkát sem veszi elő később. Katarával a szerelmi szála itt is nyilvánvaló, de sokkal szebben épül. Az eredeti sorozattal ellentétben a fiú itt valóban megnyílik, többet mesél a családjáról, és ezek a beszélgetések segítenek a lánynak, hogy túllendüljön a saját nehézségein, és igazán ráérezzen a vízidomításra. A támadásait pedig bár továbbra is motiválja a bosszúvágy, és továbbra is rengeteg ártatlan esik áldozatul nekik, de egyúttal sokkal célzottabbak. Valóban felfedez egy árulót (Sait, a mérnököt), és őt akarja kiiktatni, lehetőleg a város általa korruptnak és károsnak ítélt vezetésével együtt. Az Omashu c. epizódban Villám és Sai állnak egymással szemben, és a tetteik között nincs komoly morális különbség – mindketten károsak, de mindkettejük motivációi érthetők. Azzal, hogy egyikükkel szembe sem egy csapat ártatlant állítunk, csak még tisztábbá válik a helyzet lehetetlensége, és ez egy zseniális forgatókönyvíró döntésnek bizonyult.

Bumi (Utkarsh Ambudkar)

Az Omashu Arc következő szakasza pedig Bumira, a királyra fókuszál, aki már az eredeti szériában is az egyik kedvenc karakterem volt – Bumi Aang gyerekkori barátja, aki viszont hosszú életet élt, így 112 évesen még mindig a városa élén áll. Omashu a Föld Királyságának egyik utolsó mentsvára, az öreg király pedig remek stratéga és igazi „őrült zseni” – az ötletei hatékonyak, de elvetemültek, a népétől pedig nagyon élesen elkülönül furcsa természete miatt. Gyerekként kevésbé, de felnőtt fejjel már úgy gondoltam, a rajzfilmsorozat is utal rá, hogy Bumi azért kicsit belebolondult a háborúba, és a király szerepébe – egyértelműnek látszik, hogy nem trónörökösnek született, nincsenek barátai, családja, a népétől is elzárkózik, és képes rá, hogy teljesen racionálisan, de látszólag őrülten döntsön egy abszolút vesztesnek tűnő helyzetben is. Az egész stílusa is kaotikus, a humora sokszor elég sötét, és lényegében alig látunk belőle valamit nem Aang szemén át.

A Netflix Avatárja pedig egyetlen dolgot csinált – elismerte, hogy Bumi nem lehet egészséges mentálisan. A sorozatban szereplő figura is zseniális, ő is megtartotta a városát, neki is megvannak a fura szokásai, a sötét humora, az elképesztő fizikai ereje földidomárként. A rajzfilmes Bumival ellentétben azonban nem csak apró sejtetések utalnak rá, hogy megroppant az elméje, hanem egyértelműen szenved. Dühös Aangra, dühös a világra, és bár képes meghozni a döntéseket, de mégis gyengének látja saját magát – olyasvalakinek, aki egyetlen várost tud megtartani, pedig minden morális tartását beáldozta. A Netflix Bumija tényleg olyan embernek tűnik, aki legalább nyolcvan éve háborúzik, és bár ez azt eredményezi, hogy kevésbé szórakoztató személyiség, egyben azt is, hogy sokkal reálisabb, és engem sokkal jobban megérintett a története. Aang ugyan megpróbálja előcsalni belőle a gyerekkori énjét, és ez többé-kevésbé sikerül is (a negyedik epizód végén csúszdáznak egyet Omashu csomagküldő rendszerén, hasonlóan a rajzfilmhez), de egyben egyértelmű, hogy Bumi úgy véli, a fiú nem tanulta meg a leckét, amit próbált neki átadni. 

Bár nem szigorúan az Omashu Arc része, hanem az évadfináléhoz tartozik, de szintén nagyon jó döntés volt, hogy Bumit beemeltük a világpolitikába – a netflixes Avatár széria olyasvalakinek mutatja, akire Ozai is számol. Tudja, milyen jó stratéga, tudja, hogy milyen eredményei vannak, és lényegében az egész évad kerettörténetévé válik, hogy a Tűz Népe Omashut és Bumit próbálja sarokba szorítani. Ilyen formában a Föld Királyságának egyik legfontosabb városa epizódhelyszínből stratégiai kulcsponttá lépett elő.

Yue róka formában

A szellemvilág epizódok nem ennyire erősek, de nagyon sokat hozzáadtak a világépítéshez. Egyrészt elősegítették Yue bemutatását (a róka forma egy nagyon jópofa kikacsintás volt a kínai mitológia rókaszellemeire, amik gyakran a nap és hold szolgái), láthattuk mennyire erős a kapcsolata a szellemvilággal, és kapott néhány pillanatot Sokkával már azelőtt, hogy megismerték egymást személyesen. Másrészt rámutattak arra, hogy a készítők tényleg mindent megnéztek és elolvastak, ami az Avatárral kapcsolatos, mielőtt belevágtak az írásba. Azon túl, hogy megjelenik Wan Shi Tong, a tudás szelleme a második évadból (és méltóságteljesebb, mint valaha), Koh háttértörténetének elemei a Keresés képregényből származnak, az Elveszett Lelkek Köde pedig a Korra legendájának második évadában tölt be fontos szerepet. Ezeknek az elemeknek az összefűzése ismét hozzájárult ahhoz, hogy konzisztens és önmagában élő legyen az egész világ. Tisztázzuk még a reinkarnáció témáját – bár látszólag egyértelmű, hogy ha egyetlen karakter, az avatár fixen reinkarnálódik, akkor valószínűleg a többi is, ezt sosem mondták ki. Ráadásul az egyik elhunyt karakter, Iroh, a Korra legendájában ismét feltűnt, már a szellemvilágban. Ennek hátterében valószínűleg az állt, hogy megvilágosodott, és nem ment tovább, hanem a szellemvilágban maradt segíteni másokon – de ismét, sosem volt igazán tisztázva. A netflixes Avatár azonban hasonló szerepet ad Gyatsónak, Aang mesterének is, akiből sokkal többet látunk, mint a rajzfilmben. A történet szerint az idős levegőidomár úgy döntött, nem csatlakozik a többi lélekhez, mert úgy érezte, a tanítványának szüksége lesz az útmutatására – a beszélgetése Aanggal, ahogy segít neki elengedni a történteket és megbocsátani magának pedig a széria legszebb jelenetei közé tartozik.

És végül, de nem utolsósorban Hahn. Ezt a karaktert azért akarom kiemelni, mert az eredeti sorozatban Hahnt tartottam talán a legfeleslegesebb figurának. A fiú Yue vőlegénye, Sokka riválisa, és a személyisége is nagyjából ennyi – undok, nagyképű, folyton összebalhézik Sokkával, nem tiszteli a menyasszonyát, és egyébként pocsék harcos. A halála is éppolyan jelentéktelen, mint a szerepe – egy röhejes beszivárgó küldetés során, amit részben azért buknak el, mert nem hallgatott Sokkára, Zhao áthajítja a hajókorláton. A karakter annyira felesleges, hogy senki nem tesz egy megjegyzést sem a történtekre. Hahn volt, Hahn nincs.

Hahn (Joel Oulette) és Sokka

Ezzel szemben a netflixes Avatár Hahnja sokkal árnyaltabb személyiség. Csendes, jóindulatú, és alapvetően tiszteletteljes fiú – kompetens harcos és szerethető vezető, akiről könnyű elképzelni, hogy miért választaná valaki örökösnek. Yuével a kapcsolatuk azért nem működik, mert a lány nem szerelmes belé, nem azért, mert Hahn alapvetően rossz ember lenne – láthatóan rosszul esik neki az eljegyzés felbontása, de próbál megmaradni szupportív barátnak. Sokkával szintén szerethető a dinamikája, nagyon hamar kialakul köztük a kölcsönös tisztelet. Mindketten féltékenyek a másikra – Sokka mert Hahnt magánál sokkal jobb embernek tartja, és nem érzi, hogy felérhet hozzá, Hahn pedig mert Sokka sokkal jobban működik azzal a lánnyal, aki neki is tetszett – de nem hagyják, hogy ez lehúzza őket és a barátságukat. Hahn halála röhejes helyett szívszorító – egy gerinces és jóindulatú harcost ismerünk meg benne, aki tudatosan választja az önfeláldozást, mikor nem lát más utat, és a szereplők is becsülik a döntését, és tragédiának érzik az elvesztését. 

Az életre kelt világ – worldbuilding

Az Avatár széria jóformán híres a worldbuildingjéről – nem egyszer látom példaként is a világépítésről szóló videókban. Nem az első elemekre alapuló mágiarendszer volt a nyugati rajzfilmek között (megelőzték olyan darabok, mint a W.I.T.C.H., a Winx, vagy a Bolygó Kapitánya), de egyike az elsőknek, és talán a legkidolgozottabb is. A keleti filozófiával kombinálva a látványos mágiarendszer egy elképesztően varázslatos és egyedi világot eredményezett, amiben nagyon könnyű volt elveszni. Ráadásul rengeteg volt a részlet – az ételek, a ruházatok, a városok, a kevert állatok mind elérték, hogy valami egészen különlegeset kapjunk. 

Omashu

Ugyanakkor itt is érdemes megjegyezni – tökéleteset nem lehet alkotni. Az Avatár világán azért bőven vannak lyukak, sokszor kicsit esetlen a történelem, a politikai rendszerek, sosem kapunk magyarázatot, hogy a világ miért egynyelvű (sőt, az sem egyértelmű, hogy egynyelvű – az írásjelek sokszor eltérnek, és a Kyoshi regényben utalnak is rá, hogy vannak különböző nyelvek – de akkor a főszereplők miért beszélik anyanyelvi szinten az összeset?). Vannak kulturális elemek, amik nem kapnak túl jó magyarázatot – például miért is ennyire szexista a Víz Északi Törzse, vagy miért nincsenek rendes vallások? A lyukak pedig azt jelenti, hogy az adaptációnak ismét van némi mozgástere – és a netflixes csapat megint élt vele.

Természetesen nem sikerül minden részletet megoldani – az egynyelvű világ továbbra is furcsa, a történelemről sem tudunk meg sokkal többet. De a Föld Királyságának kultúrája, sőt, az etnikai összetétele is sokkal változatosabbá válik: Omashu kultúrája például egyértelműen inkább az indiaira hajaz, az itt megjelenő szereplőket is inkább indiai színészek jelenítik meg. A Víz Törzse esetén a szexizmus kicsit átalakul, és komplexebb magyarázatot kap (a gyógyításnak sokkal nagyobb presztízse lesz, mint az eredeti szériában). Yue, a Hold, és ezáltal az idomítás szellemének megtestesülése végre vízidomár. Északon sokkal nagyobb a Szellemoázis, elég nagy ahhoz, hogy ellásson rengeteg gyümölcsfát, és tápláljon egy várost. A szellemeket, az avatár alakját sokkal inkább vallásos tisztelet veszi körbe, mint az eredeti szériában. Ezek a változtatások nem nagyok, nem írják át szignifikánsan a cselekményt, de mégis, hozzáadnak egy réteget, ismét élőbbé teszik a világot, és ezért nagyon fontosak.

Jó, de azért ez sem tökéletes…

Aang Kyoshi történetéről olvas

Természetesen, ha azt mondjuk, nincs tökéletes adaptáció, akkor el kell ismerni – hiába tartom a Netflixen megjelent Avatárt kiválónak, nem hibátlan. A jelmezek csodálatosak, de hiányzik belőlük az, amit Shyamalan filmjében szerettem – hogy életszerűek legyenek. Itt ugyan nagyon szép munkát végeztek a tervezők, tényleg olyan, mintha a sorozatból lépnének ki a szereplők, de a ruháik sokszor irreálisan tiszták és színesek, mintha cosplayt néznénk. A CGI gyönyörű, különösen a szellemeknél sikerült hátborzongatóan életre kelteni a figurákat, de azért vannak benne esetlenségek – és a levegőidomításnál az is bosszantó, hogy Aang lényegében sikló nélkül röpköd a sorozat első jeleneteiben, miközben a szabad repülés később, a Korra legendájában egy fontos képesség, amit nehéz elsajátítani.

Vannak elemek, amik áldozatául estek a rövidítésnek, és hiányoznak – Harura, Jeong Jeong-ra még sor kerülhet a további évadokban, de érezni lehetett a hiányukat. Bár a cselekmény és karakterfejlődés szempontjából jó döntés volt, az sem véletlen, hogy sokan húzzák a szájukat a tényen, hogy Aang az első évadban lényegében el sem kezdte tanulni a vízidomítást – azért kicsit csalódást keltő, mikor az egész évadon át motiváló célig tulajdonképpen nem érünk el.

A szövegben sok a monológ, és sok a magyarázat – Aang van, hogy Appának sírja el a bánatát, és közben magyaráz egy kis háttértörténetet, Yue is szeret monologizálni, és általában, a szereplők nagyon sokat beszélnek. Ez valamennyire a karakterekben és az eredetiben is gyökerezik – mert igazság szerint a rajzfilmben is nagyon sok volt a random információ. (Emlékezzünk csak vissza a harmadik évadra – Roku egy alkalommal szó szerint meglátogatja Aangot álmában, és közli vele, hogy menjen el egy szigetre, hogy végre elmondhassa a háttértörténetét.) Ugyanakkor pont azért, mert a sorozat sokkal felnőttebbre vette a figurát, sokkal erősebbek az átívelő szálak, az ilyen ránk dobott információhalmaz sokkal látványosabb, mint a nagyon epizodikus eredetiben.

Konklúzió

"A legtöbbünket már egyáltalán nem érdekel, hogy kezdődött a háború. Csak az számít, hogy hogyan lehet befejezni."

Összességében az Avatár: Az utolsó léghajlítót én felteszem a legjobb adaptációk polcára. Nagyon szépen megtalálta az egyensúlyt aközött, hogy újat mutasson, hozzáadjon és átdolgozzon dolgokat, és aközött, hogy megőrizze a nosztalgiát, és a karakterek személyiségének magját. Mondhatni, tényleg felnőtt Avatárt alkotott – egy olyan változatát a történetnek, ami a gyerek nézőknek talán már nem működne annyira, de az idősebbekben megmozdíthat valamit, amit az eredeti nem tudott. Bár megértem az eredeti készítők kiszállását a projektből, mert tényleg egy erős átértelmezésről van szó, de nem tudom hibáztatni Albert Kimet, hogy kiállt a koncepciója mellett a kockázatok dacára. És várom a folytatást – kíváncsi leszek, hová visz ez az új, sötétebb, szürkébb, de még mindig fantasztikus világ.

Valentine Wiggin