Saját írás - Kingdom.exe

Eredetileg a GABO kiadó pályázatára írtam ezt a novellát, aminek nemrég futott le az eredményhirdetése - sajnos nem kerültem be a kötetükbe, ezért úgy döntöttem itt is publikálom magát az írást. A pályázatra rövid (maximum 40.000 karakteres), abszurd sci-fi és fantasy novellákat vártak. 

Valamelyik nap elkapott az érzés, hogy meg akarom csinálni a főszereplőket HeroForge-ban is - Olihoz már nem volt türelmem, de ez lett a személyes interpretációm Sylvanról.

Kingdom.exe

„Az egész a te hülyeséged miatt történt Oli! Ha Erin tervét követjük, sikerült volna. Bejutottunk volna a trónterembe, de nem, neked persze jobban kellett tudni…”

„Az az alaprajz hamis volt! Esélyünk sem lett volna, te is tudod, Edmund…”

„Ó, persze, könnyű ezt mondani azután, hogy mindent sikerült elveszítenünk. Gratulálok!”

A tolvaj nekivetette a hátát az egyik fának, és a mellkasára szorította a tenyerét, miközben próbált mélyeket lélegezni. Nehezen ment – a tüdeje annyira összeszorult, mintha legalábbis egy ló taposott volna két patával a szegycsontján. A keze lejjebb csúszott a sebre a derekánál. A holdfényben a vér csak sötét foltot hagyott az ing durva anyagán, de ahogy végigtapogatta a vágás peremét, a seb egyértelműen nem akart bezáródni. Ráadásul nem maradt nála sem gyógyító ital, sem kenőcs. Talán, ha elér egy patakig, legalább kimoshatja, és megpróbálhatja bekötözni…

Egy pillanatra az eszébe villant, hogy milyen sötéten komikus az egész helyzet. A bukás önmagában nagy pofon volt, de azt a szorító érzést nem ahhoz kötötte, hogy elkapták őket, hanem a két barátjához. Edmund mondjuk mindig értett ahhoz, hogy hogy marjon bele a másikba szavakkal, de mégis, azt hitte, ennél keményebb a bőre. Hogy már nem tudja így megérinteni semmi.

Már távol volt a vártól. Nem kellett tartania attól, hogy utolérik, de persze az erdőben mások is megtámadhatták. A magányos utazók mindig könnyebb célpontot jelentenek.

És ő az volt. Magányos utazó. Társak nélkül, pénz nélkül, segítség nélkül. 

„Csak magadnak köszönheted, Oli. Csak magadnak…”

Elhessegette a gondolatot. Igen, Edmundnak igaza volt abban, hogy kicsit talán túlzásba esett, túlságosan makacsul védte a tervét. De minden másban tévedett. Az alaprajz tényleg nem mentette volna meg őket – Oli biztos volt benne, hogy a korábbi nyomok alapján nem bízhatnak a segítőikben. A tolvajok céhének vezetője áruló volt, Lord Azril embere. Minden útvonal, minden forrás, amit tőle kaptak egyenesen a várőrség lidérceinek karmaiba vezette volna őket. Akkor pedig ugyanúgy nem érnek el Lord Azrilig magáig, ahogy… nos, ahogy az ő tervével sem értek el. 

De arról nem ő tehetett. Az Edmund hibája volt, pont azé, aki utána a leghangosabban szidta. Ő ragaszkodott hozzá, hogy vele menjen, amikor beszivárognak az őrök közé, pedig mindenki, ő is, és Erin is tudták, hogy a hegyvidékinek annyi karizmája van csak, hogy egy tisztes sárgarépa legyőzné egy vitában. 

Oli zihálása lassan ideges fújtatássá vált, és ellökte a hátát a fatörzstől. Mindegy. Mindegy, nem szabad ezen rágódnia. Edmund már döntött. Erin is. Az egész csapatuk. Ha egyedül hagyják, egyedül hagyják, menjenek legközelebb a térkép alapján, majd…

Lenézett a sebére, amiből még mindig folyt a vér. Az a bizonyos sötét folt egyre jobban szétterjedt a ruháján. Találnia kellett egy patakot. Most már tényleg. A tiszta víz legalább kicsit enyhíthette a problémát.

Korábban szerette ezt az erdőt. Szerette a sátorszerűen fölé boruló lombkoronát, és az ágak között átszűrődő holdsugarakat, amelyek úgy törtek meg a jegenyezöld leveleken, mintha csak ezüstporral borítanának be mindent. Szerette az éji madarak halk, kísérteties énekét, és azt, ahogy a csillagmoha vastag takaróként süpped be a csizmája alatt. Az egész helyből áradt valami ritka, bűbájos szépség, ami mindig megtorpanásra késztette a fiatal tolvajt, amikor erre járt. Most is, miközben átvágott a fák között, néha megtámaszkodva egy-egy vastag, göcsörtös törzsön, átsuhant az elméjén a gondolat, hogy ha esetleg mégsem talál patakot, ha esetleg nem tudja elállítani a vérzést, akkor igazából ez a hely egészen szép lenne Oli, a tolvaj végéhez.

De Edmund… és Erin, és Lord Azril…

Annyira gyűlölök veszíteni…

Még egy fa, és még egy. Egy csillagrigó dala az ágak között, bárhol felismerte volna azt a halk, szinte fuvolajátékot idéző füttyszót. Aztán vízcsobogást vélt hallani. Talán mégis elér egy patakig. 

Ahogy azonban közelebb botladozott a víz hangjához, egy másfajta fény találkozott a hold ezüstjével. Halovány, aranysárga ragyogás, és a csobogáshoz csatlakozott a parázs halk pattogása. Valaki tábort vert itt. Oli bosszúsan felszisszent. Reménykedett benne, hogy legalább nem banditák – de akkor sem tudta, mit mondjon, hogy vágja ki magát. Esze ágában sem volt közölni, hogy pár órával korábban még azt tervezgette, hogy fogja elvágni a Kék Kastély urának torkát.

Persze az is igaz, ha nem banditák vertek tábort, akkor egy egyszerű utazónál lehettek gyógyfőzetek. Sőt. Ha az istenek tényleg rámosolyognak, kifog egy mágust. Edmunddal és Erinnel annak idején rengetegszer emlegették, hogy ha lenne egy varázstudójuk a csapatban, sosem szenvedtek volna ennyit. Kilépett a fa mögül.

A tábor nem banditákhoz tartozott – ez nyilvánvalóvá vált abból, hogy csak egyetlen, magas alak ücsörgött a tűz körül, szedett-vedett sátorral. Kék és ibolyaszínben játszó bőrén az ezüstfehér szeplők az égbolt csillagait idézték. Vállára hulló, sötét haja alól kilátszott hegyes füle, és a tábortűz fényénél Oli ki tudta venni a nyakában csillogó kristályamuletteket.

Mágusnak mágus. De holdtünde is.

Nem volt semmi tényleges baja a tündékkel – ellenkezőleg, nem vitatkozott a ténnyel, hogy a magas termetű, hegyes fülű kalandorok bírtak egyfajta eleganciával, ami túlragyogott szinte minden más fajt. Oli azonban már elég időt töltött az úton és elégszer kényszerült rá, hogy idegenek segítségét kérje, hogy kitapasztalja a természetüket. A legtöbbjük magányos kalandor volt, fennhordta az orrát, és általában dagadt az erszényük az ezüsttől. Egyszer megpróbált kizsebelni egyet a pénzéért – soha többet nem beszélt az esetről, mert túlságosan féltette a hírnevét. A holdtündék sosem szenvedtek hiányt semmiben, de az utolsó érméig védelmezték a vagyonukat a szerencsétlenebbül járt utazóktól. Meg aztán a hegyes fülűek kedvelték a drámát. A fiatal tolvaj megesküdött volna, hogy a csillogó szeplőkkel szinte együtt jár a tragédia. Össze sem tudta számolni, hány kitagadott nemeskölyökkel, bosszúálló árvával, és bűntudatos bérgyilkossal futott össze.

Az elméje mélyén megszólalt egy gonosz kis hang, azt súgva, hogy Edmund szerint ő maga is inkább a dramatikus, magányos kalandorok közé tartozott, akkor is, ha nem jutottak neki hegyes fülek, csillagszeplők, és nem is nőtt túl magasra.

Döntenie kellett. Előlép a fák közül, megszólítja a mágust, és bevállalja az esetleges kellemetlen beszélgetéseket, vagy megpróbálja sérülten is kikerülni a tábort, és a patak egy felsőbb szakaszán megmosdani… már ha el tudja vonszolni magát addig. Mielőtt azonban lehetősége lett volna lépni, a tünde felemelte a fejét, a füle hegye kissé megmozdult, és egyenesen Oli fájának irányába fordult. A tolvaj megpróbálta összehúzni magát, hogy teljesen elrejtse a fatörzs, de szinte biztos volt benne, hogy a mágus már tudja, hogy ott van. Vett egy nagy levegőt.

A mellkasa még mindig szorított kicsit.

Előlépett a fa mögül. 

A tünde néhány másodpercig csak némán vizslatta. Kék macskaszemei voltak – jellemzően a fajtájára – függőleges pupillájuk kikerekedett, ahogy elfordult a tűztől. Ettől valahogy ártatlanabbnak tűnt, éles vonások, hosszú orr, hegyes állkapocs ide vagy oda. Aztán a tekintete lejjebb siklott Oli oldalára, az átvérzett, egykor fehér ingre, és félrebillentette a fejét.

- Megsérültél.

Az évszázad megállapítása.

Tudta, mit kéne mondania. Hiszen nem olyan rég még azon gondolkodott, mekkora szerencse is lenne, ha pont egy mágussal találkozik… de a fa mögött ácsorogva, a szorító érzéssel a mellkasában valahogy elhagyták a szavak. Talán mégsem kéne egy ismeretlen tündétől segítséget kérnie. Talán mégis azzal járna a legjobban, ha csak a patakra, és a vízre bízná a szerencséjét.

Röhejesnek érezte a hirtelen jött bizonytalanságot. A nagy tolvaj, aki nem olyan régen még más karizmáját szidta, ki sem tudja nyitni a száját!

- Nem akarok zavarni – bukott ki belőle a válasz. – Csak a patakhoz megyek, kimosom a sebet. Nem csinálok balhét – darálta a választ, majd félig bicegve, félig trappolva próbált elmasírozni a tűz mellett. Kis híján átesett a bekészített tartalék tüzelőn.

- Várj! – szólt utána a holdtünde. Kellemes hangja volt. Áradt belőle valami őszinte, szomorkás békesség. Oli esküdni mert volna, hogy ez nem jellemző sem a tündékre, sem a mágusokra. Ez csak az idegen sajátja volt – Segíthetek, ha gondolod. Gyógyító vagyok.

Oli felvonta a szemöldökét. Kérnie sem kellett. A tünde félrebillentette a fejét, furcsa gyerekességgel, mint a városban játszó kóborkutyák, mikor ételmaradékért kuncsorognak a fogadók ajtaja előtt, és úgy várta a választ.

- Mit kérsz érte? – motyogta végül a fiú, miközben a keze ismét a sebre csúszott. A tünde értetlenül pislogott, macskaszemeinek pupillája pedig egészen összehúzódott.

- Mit kérnék? Nekem a varázslat nem kerül semmibe, megcsinálom egy perc alatt.

- Egyrészt, ez nem igaz – kotyogott közbe Oli. – Ez nem karcolás, ez mély vágás, az ilyenre általában egy teljes üveg gyógyfőzet elfogy. Biztos, hogy varázslattal is…

- Ügyes vagyok a gyógyításban. Másban nem nagyon, de abban…

- Akkor is! Maximum… maximum valamelyik ritka amulettel lehetne megoldani, ahhoz pedig jobb esetben sárkányt kell ölni. Rosszabb esetben a végtagjaidat kell eladnod a fővárosban.

A holdtünde, mint valami bólogatós játék, ezúttal a másik irányba billentette a fejét, és sovány arcán halvány, furcsán esetlen mosoly suhant át. Oli egy pillanatig nem értette, miért is néz így rá, aztán a tekintete lesiklott a kezére. A férfi a mellkasára mutatott. A kabátjára varrva, a szíve felett ott lógott egy nagyobb medál – szépen megmunkált ezüstindák tekergőztek egy halványkéken derengő kő körül. Sárkányszem. Ráadásul vízsárkányé. Az ilyenért a fél világot át kell utazni, és még aztán is meghalhatsz…

Pedig a tünde – mármint úgy… átlagban a holdtündékhez mérten – nem tűnt kifejezetten gazdagnak. Persze, jó minőségű ruhákat viselt, de nem elvarázsolt köpenyeket és csillogó páncélokat, amikért igazán a zsebébe kellett volna nyúlnia. Oli pedig kitapasztalta már, hogy aki sárkányszemes amulettet vásárol, az átesett már azon a mágikus határon, amikor már nem érdekli többé a pénz, mert mindig van elég – és úgy költ, mintha csak kötelező lenne megmutatnia a világnak ezt a tényt. 

Márpedig az amulettet vagy vette, vagy az alkimistánál csináltatta, aki pedig nem hord magánál eféle drága holmit. Jobb esetben sárkányt kell ölni. Egy egyedül táborozó mágus, aki azt vallja, hogy másban nem is ügyes, csak a gyógyításban a sárkány első ütésétől palacsintává lapult volna.

- Honnan szedted azt?

- Az mindegy – vonta meg a vállát a férfi. – A lényeg, hogy tudok gyógyítani vele és megsérültél. 

- De…

- Ülj le.

Oli fintorgott, de végül levágta magát a tűz mellé. Látta, hogy a tünde tekintete az övén lógó, magányos tolvajkésre siklik – a másik odalett, mikor megpróbáltak betörni Azril kastélyába. Feltételezte, hogy a férfi orvtámadástól tart, de nem reagált a néma jelzésre. Egy mágus fegyver nélkül is veszélyes. A legkevesebb, hogy magánál tartja a kését. 

Valószínűleg a tünde tudatáig is eljutott, hogy hiába vár, mert hümmögött egyet, majd  finoman megérintette az amulettet, és elsuttogott pár szót az ősi nyelven. Oli mindig utálta a hangzását – megesküdött volna, hogy egy haldokló macska nyöszörgésére hasonlít. A mágia igazán hangozhatott volna magasztosabban ennél. A sárkányszem kéken felderengett, és apró fényinda kúszott belőle a mágus ujjaira.

- Tűrd fel az inged – mondta a férfi, Oli pedig némán engedelmeskedett. A seb csúnyán festett, a bőr duzzadt és lángvörös volt a szegélyén túl is, a vérzés pedig még mindig nem állt el. 

A fényinda, mint valami apró féreg, végigkúszott a mágus kezén, majd tapogatózva megérintette a fiút. A ragyogása erősödött, élesedett, aztán mint a sebész tűje, beleszúrt a bőrébe, és összehúzta a seb széleit. Mintha a gyulladást is lejjebb vitte volna, a duzzanat és a vörösség csökkent. Oli megmozdult kicsit, hogy lássa, gátolja-e még a mozgásban.

- Ne mocorogj – nézett rá a tünde. – Még nem végeztem. Tényleg mély.

A tolvaj kelletlenül megdermedt a mozdulat közepén, és a továbbiakban csak bámulni merte a kis fényindát, amíg teljesen be nem zárta a sebét, és szét nem foszlott a levegőben. A tünde felsóhajtott, kicsit megpöckölte az amulettet, mintha csak ellenőrizné, mennyit vett ki belőle a varázslat, majd óvatosan elmosolyodott.

- Sylvan – nyújtott kezet. Oli esetlenül viszonozta a gesztust, de nem bírta megállni, hogy kibukjon belőle egy halk kacaj.

- Sylvan? Ennél tipikusabb tünde nevet nem találtál volna?

- Nem gondolkodtam rajta sokat – biccentett a férfi. – Könnyen megjegyezhető. És még nem találkoztam másik Sylvannal.

- Talán azért nem, mert annyira unalmas név – ciccegett a fiú, aztán észbekapott. Meggyógyított. Talán nem kéne tuskónak lenni vele az első adandó alkalommal. – Bocsáss meg. Oli.

- Ez kicsit rövid.

- Rövidítem. Egy… régi gyerekkönyv egyik szereplőjének a neve volt, valami vén pálcamesteré. Akkor imádták, mikor a nagyanyám volt kislány. Egyszer a kezembe nyomta, tetszett, aztán… beugrott a név. Azóta Oli vagyok. 

- Áh – a tünde bólintott, és visszahúzódott a tűz mellé. 

A tolvaj igazság szerint az egész helyzetet kínosnak találta. Azt se tudta, mit kérdezzen egy vadidegentől az erdőben. Edmunddal és Erinnel könnyen jött a társalgás, mert őket ismerte, már régóta. Barátok voltak, azelőtt is, hogy elkezdték együtt járni az erdőt. Nem gondolta, hogy a dolgot megtörheti olyasmi, mint az az egész őrület Lord Azrillal. Elszokott attól, hogy idegenekkel kelljen ismerkednie, mert mindent megoldottak hárman. 

Talán már ez is sok volt.

Csak annyit mondott, hogy rövid a nevem.

Nem kellett volna elkezdeni magyarázni a régi gyerekkönyvekről és a nagyiról.

Teljesen bolond vagyok.

- Hogy sérültél meg?

A fiú kábán felnézett a töprengésből. Sylvan úgy tűnt, még nem tett le teljesen az ismerkedésről.

- Csak… egy balul elsült rajtaütés. Semmi különös.

- Rajtaütés? Mióta gyalogolsz azzal a sebbel?

Hát persze. Az erdőben mindenféle volt, banditáktól elkezdve a vadállatokig, de mindegyik könnyű préda. Még Olinál tapasztalatlanabb utazók is ritkán sérültek meg súlyosan, ha felkészülten érkeztek. Az egyetlen dolog a közelben, ami igazi veszélyt jelentett, az Azril kastélya volt. Amiről senki nem feltételezte, hogy egyáltalán megtámadható.

Ennyit arról, hogy tudom tartani a szám.

- Az… erdőn túlról jöttem… - próbálkozott, de a tűz fényénél látta, ahogy Sylvan macskaszemének pupillái még jobban összeszűkülnek. Nem bízott benne. – Az erdőben sérültem meg.

- Hogyan?

- Mondom, hogy rajtaütésen.

- De…

- Azril.

A holdtünde pislogott, majd megrázta a fejét.

- Lehetetlen. Azon a mágián senki nem jut át, találj ki ennél meggyőzőbbet.

- Nem lehetetlen, csak baromi nehéz – csattant fel Oli. – Az elmúlt fél évet azzal töltöttü… töltöttem, hogy összeszedjek mindent, amit tudunk Azrilról, és van egy rés a pajzsán, be lehet jutni hozzá. És tudod mi a legviccesebb? Négy éve a határ még nem állt. Azril azóta tűnt fel, azóta vette be magát a kék kastélyba, azóta tartja uralma alatt ezt a teljes régiót, és azóta fosztja le a tündérvárosokat. Akik egyébként megérdemlik, sehol nem kerül annyiba egy átkozott csizma, mint ott, de az most mindegy. 

- Nem igazán jártam erre négy éve…

- Még én sem. Csak hallottam róla. A céhek vezetői között van néhány őskövület. 

Sylvan halkan felnevetett, de mielőtt Oli megsértődhetett volna rá, feltette a következő kérdést.

- És? Mit találtál, azon túl, hogy nem régóta szenvedünk miatta?

- A határ lényegében egy egyszerű, kiterjesztett pajzsmágia – visszanyelte a gondolatot, hogy ezt tulajdonképpen Erin találta, őt érdekelte eléggé a mágia, hogy utánanézzen. - Pokolian erős, valószínűleg egy halom olyan amulettet használ rá, mint amilyen a tiéd is. De egyszerű. És nincs az az amulett, ami állandóan fenntarthatóvá teszi, szóval… remeg az egész. És néha, rövid pillanatokra vannak rajta rések.

- Az önmagában nem hiszem, hogy sokat ér – vágott közbe a holdtünde. Nem tudjuk, Azril mennyire erős. Lehet, hogy egy kisebb légiónyi lidércet idézett a határon belülre. Sőt, a városok állapota alapján…

- Ó, lidércek vannak, ne aggódj – bólintott Oli. – Volt alkalmunk megcsodálni őket. Sőt, Azril az egyik emberével még a városban is összefutottunk, megpróbált eladni nekünk egy hamis térképet, félrevezetésnek. De a lényeg, hogy átjutottunk. Megtaláltuk a rést.

- Megtaláltuk?

Oli felszisszent. Nem akarta említeni Edmundot és Erint, és az egész félresiklott helyzetet. Esze ágában sem volt kiönteni a lelkét egy mágusnak, akivel éppcsak találkozott. De természetesen, mint mindig, most is csak addig tudott figyelni rá, mi jön ki a száján, amíg túlságosan be nem lelkesedett. Lehajtotta a fejét, és szőke tincsei az arcába hullottak, ahogy a cipője orrát kezdte bámulni.

- Ez… bonyolult. Két barátommal vágtunk bele a dologba. Edmund… ő a hegyvidékről jött, nemessrác, zseniális a karddal. Erin meg folyóvölgyi. Jó íjász, de még jobban értett az erősítő italokhoz. Közös munka volt, tőlem származott az ötlet, meg a terv nagy része, de… sokat köszönhettem nekik – Sylvan bólintott, és egy pillanatra, a tűz fényében Oli egészen gyerekesnek találta az arcát.

- Miért nem vagytok már együtt? – kérdezte, mire a tolvaj hátravetette a fejét, és kibukott belőle egy hangos, keserű nevetés.

- Mit gondolsz, általában mi történik egy pocsékul elsült rajtaütés után azzal a szerencsétlennel, akit hibáztatnak a bukásáért? Egy barátja sem marad, az történik – az utolsó szavakat szinte szűrte a fogai között.

- Nem a te hibád volt?

- Nem! Vagyis… igen, de nem… Bejutottunk a kastélyba, és Edmund, az a makacs hülye velem akart jönni. Én szerettem volna már túllenni az egészen, elintézni Azrilt, ő meg óvatosabb volt nálam, szóval összekaptunk. Amiből lebukás, aztán menekülés lett. Szinte mindenünket elvesztettük. Üvöltöttek velem egy darabig, aztán ott hagytak. 

Sylvan egy pillanatra felemelte a kezét, mintha csak biztatóan – furcsán atyáskodó mozdulattal – meg akarná szorítani Oli vállát… végül azonban megállt a mozdulat közepén, és inkább a kabátjára varrt amulettet kezdte piszkálni.

- Nagyon sajnálom.

- Nincs mit. Nem te voltál ott. 

- Akkor is.

Oli megrázta a fejét, és megtámaszkodva a térdén, kissé felvont szemöldökkel a holdtündére nézett.

- Nos? Most, hogy én kiöntöttem a lelkemet, te jössz. Mihez értesz, mit művelsz itt…

- Gyógyítok – vonta meg a vállát Sylvan.

- Bővebben?

- Nagyjából ennyi. Mondtam, hogy csak ahhoz értek igazán. Főleg vadászokat szoktam kisegíteni.

A tolvaj hitetlenül pislogott, a tekintete végigsiklott a rengeteg amuletten, a nem túldíszített, de azért nem olcsó ruhákon, majd egyszerűen kibukott belőle a válasz.

- Te szórakozol velem.

- Nem, tényleg…

- Nem létezik, hogy csak a gyógyításhoz értesz. Ezek az amulettek…

- Meg tudom fizetni, amire szükségem van hozzá.

Oli megtorpant. Szóval mégis ez volt a háttérben. Valami tragikus, dramatikus gazdagfiú. Látszat ide vagy oda, nem a tapasztalat adta neki a sárkányszemet. Persze nem tagadhatta, hogy Sylvan határozottan kellemesebb személyiség, és sokkal csendesebb is volt a magafajtáknál, de azért a tolvajt eltöltötte némi csalódottsággal a gondolat, hogy túlbecsülte a mágust. 

- Nevezzelek innentől Lord Sylvannak? – kérdezte cinikusan, mire a tünde esetlenül lehajtotta a fejét.

- Kérlek ne. Így is elég kínos bevallani.

- Méregdrága amulettekkel járkálsz úgy, hogy csak gyógyítani tudsz. Nem hiszem, hogy sokáig titokban tarthatod bárki előtt. 

Sylvan nem válaszolt, csak csendben nézte a tüzet. Oli felsóhajtott. Úgy tűnt, ez a beszélgetésük vége. Aztán amikor már éppen úgy döntött volna, hogy keres egy kellemes pontot a fűben, a tűz mellett, ahol lepihenhet, a férfi ismét megtörte a csendet.

- Elkísérlek holnap a legközelebbi városig.

- Felesleges.

- Nincs más dolgom. Különben is, azt mondtad, szinte mindened odalett. Kisegítelek.

- Te teljesen megőrültél?

- Van pénzem, neked pedig legalább a fegyvereidet rendbe kéne szedni. Segítek.

Csend. Oli úgy érezte, nem is tudja, mit kéne mondania. Megköszönni? De tényleg őrültség volt… igazság szerint nem is egészen hitte el, hogy Sylvan valóban komolyan gondolja az ajánlatot. Talán csak jótét lelket akar játszani, aztán mire felébred, már ott se lesz. Ez lett volna a leglogikusabb. Tényleg csak az ostoba kezdi el senkikre szórni a pénzét.

- Ha akarsz, gyere – mondta végül a fiú, miközben végignyúlt a füvön, és jobb opció híján az alkarjára hajtotta a fejét. Már nem hallotta Sylvan válaszát.

***

A tünde persze nem ment sehová. Amikor Oli újra felébredt az erdőben, a tábortűz már elaludt – csak hamu, és néhány fadarab szenes maradványai hirdették, hogy előző nap itt próbáltak felmelegedni. A nap magasan járt, éles sugarai egészen szokványossá tették az éjszaka furcsán varázslatos erdőt. Eltűnt az ezüstpor, és a csillagrigók dala – csak unalmas, zöld moha maradt, és unalmas, göcsörtös törzsű fák. Sylvan szerencsétlen sátra viszont még mindig állt, és Oli hamarosan kiszúrta a holdtünde fekete hajának tincseit is, amik egyszerűen kilógtak a ponyva alól. Közelebb somfordált, és hallani vélte a férfi egyenletes, halk légzését. Még mindig mélyen aludt.

Nem érezte volna igazságosnak, ha felébreszti, de ha már megmaradt a lehetősége, hogy számonkérje rajta az előző napi ígéretet, elszalasztani sem akarta. Persze, kicsit kényelmetlennek találta a gondolatot, hogy a mágus kifizeti a veszteségeit az Azril ügy után, de nem tagadhatta, hogy szüksége volt segítségre – már ha nem akarta onnan kezdeni a kár helyreállítását, hogy aranyfácánra vadászik unott nemeseknek, akik aztán aprópénzzel próbálják kiszúrni a szemét. Úgy döntött, ad egy esélyt Sylvannak. Ha ostobaságokra akarja szórni a pénzét, tegye.

Olinak azonban arra is rá kellett döbbennie, hogy a nagylelkűsége és az ostobasága mellett Sylvan meglehetősen lusta is. Több mint egy órát kellett várnia, fel alá járkálva, és kavicsokat rúgdosva, mire a holdelf kócos feje megjelent a sátor nyílásában. A nappali fényben macskaszemeinek pupillája egészen összehúzódott, és az éjszaka csillagoknak ható szeplők egyszerű, fehér foltokká váltak a sötétkék bőrön. Oli igazság szerint kissé szánalmasnak is találta így – mint valami éji ragadozó, aki kismacskává szelídül, ahol eljön a reggel.

Azt azonban komolyan gondolta, hogy fizet, mert egy elmotyogott üdvözlés után némán összeszedelődzködött, és előhalászott egy térképet a város felé. Oli majdnem közbekotyogott, megjegyezve, hogy ő ismeri az erdőt, megtalálná az utat, de rá kellett döbbennie, hogy az előző esti menekülés után azért nem teljesen biztos benne, hol is vannak. Valószínűleg, ha követi a patakot, elég hamar ismerős területre ért volna, de nem akart bolondot csinálni magából. Azt már elégszer megtette az utóbbi napokban. Szóval csendben nézte, ahogy a holdtünde felkészül az útra.

Sylvan idegesítő tulajdonságai közé tartozott a természetellenes csendessége is. Az elmúlt években Oli megszokta, hogy a hosszabb utak mindig beszélgetéssel telnek – Edmundnak és Erinnek általában be sem állt a szája, miközben átgyalogoltak az erdőn. Nagyritkán beszéltek csak az aktuális küldetésről, általában mindennapi semmiségek kötötték le őket, amit csak jó volt megosztani… az ilyen üres csevegés jelentette a békét, a normalitást a fiú számára. Sylvan azonban nem beszélt, egy szót sem, csak ruganyos léptekkel haladt előre a fák között, és néha hátrapillantott a válla felett, ellenőrizve, hogy az alacsonyabb termete miatt némileg lassabb Oli tudja-e tartani az ütemet.

Volt valami a férfiben. Valami végtelenül… nem is csak idegesítő, inkább furcsán üres. Mintha nem is élő ember lenne, hanem valami mesefigura. Oli agyán még az is átsuhant, hogy talán tényleg nem élő ember, de gyorsan elhessegette a gondolatot. Nem, Sylvan talán csendes volt, és túlságosan zárkózott, de egyben messze túl furcsa és messze túl élő ahhoz, hogy bármi más legyen.

A fiú persze azon is elgondolkodott, hogy megtörhetné a csendet. Megpróbálhatna ő beszélgetést kezdeményezni, kiszedni valamit a gazdag nagyúrból, amit eddig nem sikerült. Biztosra vette, hogy a tünde nem utasítaná el. Ugyanakkor rá kellett döbbenie, hogy lát benne valami megmagyarázhatatlanul fenyegetőt is. Nehezére esett megszólalni. Olinak, a nagyszájú tolvajnak, aki mindig, mindent jobban tud, nehezére esett megszólítani egy tündét, aki éppen a fél vagyonát el akarta költeni rá. Szóval csak némán puffogott a városhatárig.

A tündérvárosok Azril megjelenése előtt állítólag sokkal gazdagabbak, és sokkal fényesebbek is voltak – mostanra igazából nem tértek el annyira a folyóvölgyek kisebb, emberi településeitől. Néhol még látszott a mágia érintése a falakon, és éjszaka a lámpások is különös derengésbe burkolták az utcákat, de a fiú nem érezte a helyet különlegesnek. Kivéve persze az árait, amivel azóta küzdött, hogy Edmundékkal betették ide a lábukat. Sylvan persze nem bámészkodott sokat, gyakorlatilag célirányosan a kovács felé indult.

- Milyen késed van? – kérdezte egyszerűen, mire Oli felsóhajtott, és az övéhez nyúlt, hogy kihúzza az egyszerű tolvajtőrt.

- Semmi különös. Jól bírja a gyűrődést, de… - Sylvan átvette a pengét, majd megforgatta az ujjai között. Végigsimított a fémen, és összeráncolta a szemöldökét.

- Igézet nincs rajta?

- Úgy nézek ki, mint aki ki tudja fizetni a rúnamestereket? Az igézet amúgy se olyan fontos, ha az ember jó harcos, anélkül is boldogul…

A tünde hümmögött, a keze pedig megállt a kovácsműhely szépen megmunkált kilincsén.

- Ha gondolod… adok egy kis pénzt. Vedd meg a gyógyitalokat, amik kellenek a patikusnál. Én megvárom, amíg elkészül a… javítás. 

Oli majdnem közbevágott, hogy nem fog otthagyni egy idegent az egyetlen megmaradt fegyverével… aztán tudatosult benne, hogy Sylvannak semmi oka nem lenne pont most átverni. Aki sárkányszem amulettet vehet, az nem egy javításra szoruló tolvajkést fog ellopni. A férfi ráadásul bármikor dönthetett volna úgy, hogy megvonja a támogatását, hogy mégsem segíti ki, de nem tette – sőt, még most is arról beszélt, hogy fizeti a gyógyitalait. A fiú kelletlenül döbbent rá, hogy a leglogikusabb döntés jelenlegi helyzetében megbízni Sylvan abnormális nagylelkűségében.

- Rendben – biccentett végül, mire a tünde turkálni kezdett a zsákjában, hogy elővegyen egy kisebb erszényt. – Akkor… ott találkozunk.

Igazából meg sem lepődött, hogy a tünde tényleg megjelent. Miközben kiszámolta az érméket a patikusnak, még utoljára átfutott az agyán a gondolat, hogy elteszi egy olcsóbb penge árát – Sylvan bőven ellátta pénzzel, belefért volna – de végül unottan odaadta az egészet bájitalokra. Nem köti semmi. Ha nem lenne őszinte a szándéka, már eltűnhetett volna.

Várnia kellett, persze – egy tolvajkés ugyan nem a legbonyolultabb fegyver, de még így is időbe telt, míg elkészült. De némi ácsorgás után Sylvan befordul a sarkon, a hóna alatt egy gondosan bebugyolált kis csomaggal.

- Nem tudom… megfelelő-e – kezdte, ahogy hallótávolságra ért Olitól. – Kicsit hosszabb a penge, mint amit megszoktál, és vékonyabb is, de a fém erős, és…

Innentől kezdve nyilvánvaló volt, hogy nem egyszerűen az eredeti párból megmaradt kés másolatát szerezte be. A fiú az illendőnél jóval gyorsabban nyúlt a csomagért, széthajtogatta a vastag anyagot.

A két új kés tényleg hosszabb volt a régieknél, a pengéjük egyenes, és valami Oli számára ismeretlen fémből kovácsolták. A fiú fény felé fordította őket, és látta, hogy furcsa, bíborvöröses csillogás fut végig az élükön. Felemelte az egyiket, majd megnézte a hátoldalát…

- Ne szórakozz. Mondtam, hogy sose lenne pénzem…

- Ezek egyszerű rúnák. Csak abban segítenek, hogy ha harcba keveredsz, kicsit tovább talpon maradj. Ha megvágod az ellenfelet, a kisebb sebeid begyógyulnak…

- Nem, nem, nem. Nem erről van szó, Sylvan. Mi a francért csinálod ezt?

- Mondom, hogy van annyi pénzem, hogy…

- Akkor sem kell elszórnod másokra. Pláne nem… valakire, akivel most ismerkedtél meg.

A tünde kék macskaszemei egy ideig bámulták Olit, aztán karba fonta a kezét, és szinte csak magának motyogta el a választ. A fiú úgy érezte, mintha valami titkos bűnt vallana be neki, amit mindenki előtt szégyell. Ő még Edmundról és Erinről sem beszélt ennyire sötéten.

- Csak… jól esik, hogy segíthetek, rendben?

- De…

- Azért gyógyítok. Azért vettem az amuletteket, azért nem tanulok mást. Csak… segíteni próbálok.

- Sylvan…

- Igen, tudom. Tudom, hogy ostobaság Oli, tudom, hogy bolondot csinálok magamból, de… te miért akartad legyőzni Azrilt?

Annyira egyszerű kérdés volt, de a fiúnak mégis a torkán akadt a válasz. Miért akarta legyőzni Azrilt? Miért volt annyira átkozottul fontos, hogy túljusson a határon, be a Kék Kastélyba, és kivégezze a nagyurat? Mit jelentett neki ez az egész valójában?

Eszébe jutottak Edmund szavai, a hangjának remegése a haragtól. Erin csendje, aki közbe se akart szólni, miközben ők ölték egymást. 

Az egész a te hülyeséged volt…

Csak magadnak köszönheted…

Annyira gyűlölök veszíteni…

- Meg akartam mutatni, hogy meg tudom csinálni – bukott ki belőle. Sylvan végre megint a szemébe nézett, és azzal az ismerős mozdulattal, amit már az első éjszakán is látott tőle, félrebillentette a fejét. – Azért akartam legyőzni Azrilt, hogy bebizonyítsam, hogy… ebben jó vagyok. Hogy… hogy Edmund is lássa, hogy mindenki lássa, hogy a lehetetlent is meg tudom oldani. Ennyi. 

A tünde még nézte egy darabig, aztán a szája sarka óvatos, szomorkás mosolyra húzódott. Az egyik keze közben megint a kabátjára varrt amuletthez vándorolt, és megint elkezdett játszani vele.

- Ez az. Én is… hasonlóért csinálom ezt.

- Tessék?

- Be akarom bizonyítani, hogy tudok jó is lenni.

Oli persze nem értette teljesen. Tudok jó is lenni… dagályos, naiv, és furcsán érzékeny válasz volt, az a fajta, amire még visszakérdezni sem mer az ember. Nem mintha ez újdonság lett volna, Sylvannal éppen elég nehéznek bizonyult a beszélgetés eddig is. De a furcsa felelet ide vagy oda, ahogy a fiú esetlenül megforgatta a drága megbűvölt tőröket, egyszerűen kibukott belőle a kérdés.

- Sylvan… Segíts legyőzni Lord Azrilt!

***

Nem számított rá, hogy a tünde igent fog mondani. Nem azonnal, persze – nyilvánvaló volt, hogy Sylvan nem lelkesedik az ötletért, hogy visszamenjen a Kék Kastélyhoz, ráadásul őt magát semmi nem motiválta, hogy megpróbálkozzon a lehetetlen rajtaütéssel. A férfi segítőkésznek és nagylelkűnek bizonyult, de kalandvágyónak nem. Oli azonban rövid beszélgetések ide vagy oda, a legutolsó mondatával megtalálta azt, amivel meg lehetett fogni. 

Te segíthetsz. Én pedig… én bebizonyíthatom, hogy nem vagyok haszontalan. Hogy a tervem nem volt teljesen hibás. 

Tudta, hogy Sylvan megsajnálja majd. És nem várt tőle sokat – tényleg csak egy gyógyítót akart, meg esetlegesen néhány amulettet, ami segíti a beosonást. Amikor Edmundékkal próbálkoztak, csak a saját képességeikben bízhattak. A láthatatlanná tévő mágia viszont sokat könnyített a helyzeten.

Persze azt is tudta, hogy Azrillal szemben nem lesz elég – amennyire tudta, a Kék Kastély ura maga is mágus volt, azért építhette fel a lidércsereget… De ezen még ráért gondolkodni. Sylvannal a nyomában, és annyi gyógyító itallal a hátizsákjában, amennyit a tündérvárosban vehetett, már nem kellett annyira tartania a találkozástól. A terve pedig jó volt, még mindig jó maradt. Csak ezúttal nem tervezett sem kapkodni, sem vitatkozni.

A tünde amúgy is csendesebb partner volt, mint korábban Edmund.

A készülődés persze időbe telt, és igazából az út az erdőn át is… nem akarta elkapkodni. A rések a határon amúgy is csak bizonyos helyeken, bizonyos időközönként jelentek meg… meg tudta jegyezni, hogy hová kell mennie, de az idegőrlő várakozásra így is számolnia kellett. És persze ott volt Sylvan őrült napi ritmusa is – a tünde mindig kicsit később ébredt, mint ahogy Oli szeretett volna tovább haladni, és nem tudta, hogyan is kérhetné számon rajta, ha eleve segítségért fordult hozzá.

De átvágtak az erdőn. És elérték a határt.

Mikor először látták a mágikus falat, amit Azril a Kék Kastély – és azzal együtt a fél erdő – köré emelt, Oli igazából egészen szánalmasnak találta, hogy korábban nem sejtették meg, hogy kiterjesztett pajzsmágiáról van szó. Pontosan úgy nézett ki, mint bármelyik egyszerű mágus pajzsa. Mintha fazettált üvegkristályok sorát építették volna tíz méter magas fallá – ha hozzáért, érezte, hogy a határ hátrataszítja. Nem tudta volna megtartani magát annyi ideig, hogy átmásszon rajta. De pont ez volt az árulkodó jel is. A taszítás ereje mutatta meg, hogy a határ éppen ott van-e, vagy csupán átjárható illúziója a pajzsnak.

Oli felnézett az égre. Már szürkült. Alkonyat tájékán bizonyult a legkönnyebbnek az átlépés. Sylvan felé fordult, és cinkos vigyor ült az arcára.

- Figyelj csak!

Még egy kicsi. Még egy pár perc.

Mindjárt.

Most.

Oli rátenyerelt a kristályfalra, és azt várta, hogy a keze egyszerűen átsiklik majd rajta… de nem történt meg. Ellenkezőleg, a lendületes érintésre a határ nagy erővel csapott vissza, a fiú pedig hátrabucskázott, és elterült az erdő füvén. 

- Mi a franc… - sziszegte, majd feltápászkodott és újra nekiindult. A keze ezúttal is lendületesen találkozott a fallal, és a hatás sem bizonyult kisebbnek. Csak ezúttal Sylvan már számított rá, így időben elkapta.

- Rosszkor jöttünk?

- Nem… nem, biztos, hogy most kell megnyílnia.

- Talán megjavították…

- Nem, ezt nem lehet, Sylvan. Ez a mágia beépített hibája, a pajzsot nem tudod örökre fenntartani. Különösen nem akkor, ha ilyen nagy.

- Amulettek?

- Azzal sem, Erin végigböngészte a lehetőségeket. A határ remegett. Biztos vagyok benne, hogy remegett, és semmi nem tudja kijátszani ezt a hibát.

- Pedig…

Oli nem várta meg a választ, csak felpattant, odatrappolt a falhoz, és összehúzott szemekkel bámulta. Mintha csak keresne valami hibát rajta. Aztán hátrafordult, és megint megszólította a tündét.

- Nagyon stabil.

- Mi?

- Nem tudom megmagyarázni. Mármint… nem a legjobb a szemem, a mágiához nem is értek annyira, de… mikor Erinékkel voltam itt, a remegés… látszott is. Mint a fodrozódás a víz tükrén. Most pedig tényleg olyan, mint a kristály. Tökéletes.

Sylvan megrázta a fejét.

- Akkor…

- Ezt nem lehet megcsinálni. A mágia szabályai szerint nem – Oli hátrébb lépett, és a korábbi, cinkos mosolya egészen eltorzult. 

Azril többé nem kihívásnak számított, nem valami ellenfélnek, akit le kell győzni, hogy bizonyítson. Négy éve jelent meg a Kék Kastélyban. Azelőtt nyoma sem volt. És annyi lidércet megidézni…

- Ez egy csaló. Egy rohadt csaló. Rájött, hogy a rohadt kis varázslata nem elég ahhoz, hogy távoltartson más játékosokat, szóval belenyúlt az átkozott programba. Hogy lehet valaki ennyire…

Sylvan óvatosan megrázta a fejét. 

- Sejtettük, hogy játékos…

- Igen, de csak azt hittem, hogy nagyon jó! Nem azt, hogy szétkapta az egész játékot, hogy eljátszhassa a főgonoszt…

- Mindenkinek megvan a maga célja… 

- Nem kell a csendes, bölcs tündét játszani, Sylvan. Tudom, hogy neked is az idegeidre megy.

A mágus halványan elmosolyodott, majd biccentett.

- Kicsit. Bár… inkább elszomorít, azt hiszem. 

Oli hitetlenül hümmögött, miközben a tekintete visszavándorolt az áthatolhatatlan falra. Ismét nem kérdezett semmit. 

Edmund dühös lett volna, ugyanúgy, ahogy ő. Ő úgy gondolta volna, hogy akárki is áll Azril figurája mögött, akárki is alkotta azt az átkozott karaktert, az elárulta a játékuk bizalmát. Ide azért jött az ember, hogy legyen egy kis nyugalma. Hogy kicsit lehessen valaki, elérhessen valamit. Hogy bejárhassa a térképet, hogy meg tudja keresni a pénzt egy hosszú útra. Persze, ha az embernek nem telt rá valódi pénzből, akkor nem számíthatott csillogó amulettekre és rúnás tőrökre, de…

De mégiscsak bizonyíthatott. Mégiscsak győzhetett néha. És Oli abban a pillanatban végtelenül tehetetlennek érezte magát, ahogy Azril csalása a fejére olvasta a végső vereség ítéletét. Szinte el is felejtkezett Sylvanról, aki az egyik fának dőlve még mindig figyelte. 

A tünde néma maradt. Aztán felsóhajtott, ellökte magát a fától, és közelebb lépett a falhoz.

- Tudom, hogy csinálta.

- A végén kiderül, hogy valami programozózsenit szedtem össze? – mordult fel Oli, mire a tünde megrázta a fejét.

- Nem én vagyok az. A fiam. 

- A… hány éves vagy?

Sylvan halkan felnevetett, de nem felelt.

- Komolyan kérdeztem. Ki a franc vagy te, Sylvan?

- Egy unott fickó, aki egy játékban játszik jótét lelket, az – biccentett a tünde, szinte visszhangozva a korábbi szavait. – Mondtam neki, hogy ne csinálja…

- Mondtad… beszélgetettek a játékról? Nehéz lett volna közölni a kölyökkel, hogy ne fossza le négy éven keresztül ezt a komplett területet? Hogy ne rontsa el…

- Ez bonyolult. Azril fontos neki. A kék kastély, a lidérchadsereg… ez… nem olyan egyszerű, mint gondolod.

- Ez egy rohadt játék, Sylvan. Arra van, hogy kikapcsolj, mikor eleged van a nyomorult kinti világból.

- Igen, ő is pont ezért csinálta Azrilt. 

- Tudod mit? Hagyjuk. Hajlandó lennél… megadni, hogy hogy lehet kikapcsolni ezt az átkozott határt, vagy vonszoljam magam máshová, ahol még van értelme próbálkozni?

- Oli…

- Tudod, hogy kell kikapcsolni?

- Sejtem, de…

- Akkor?

- Szeretném, hogy úgy érezd, hogy legyőzted, de… de neki tényleg szüksége van Azrilra. Ezt… nem tudom elmagyarázni.

Sylvan arcára abban a pillanatban valami mélységes, ősi szomorúság ült ki, és Oli egy pillanatig arra gondolt, hogy nem jött rá, hogy ez az ember nem korabéli. Egyszerűen csak öreg volt, a szó minden értelmében. Fájdalmasan, keserűen öreg. Ezt nevezte korábban ürességnek és csendességnek benne. Ez volt az, ami megrémítette, taszította, és amitől ebben a pillanatban undorodott is. Sylvan hiába volt holdtünde, mágus, gyógyító, de ott cipelte magával a kinti világot, és Olinak ettől borsódzott a háta. 

- Mindegy. Akkor felejtsük el. Köszönöm a tőröket – biccentett, miközben hátat fordított a határnak, és a fák felé fordult. – Sok sikert a… jóság játékban, vagy miben.

Aztán szökkent egyet, és gyors léptekkel bevette magát az erdőbe. Sylvan nem ment utána.

***

- Le kéne szoknod arról a videójátékozásról. Így is nehezen alszol. Csak ront rajta.

- Nem hiszem, hogy azon lehet rontani.

- Andrew, csak… legalább ne bámulj egy képernyőt hajnalig. És egy kicsit fogd vissza a kávét. Az orvos már most is…

- Már most is azt mondja, hogy a stressz fog megölni, igen. De a stressz nem a kávétól, és nem a játéktól van. Ha híreket olvasnék, az csak rosszabb lenne. 

- Aggódom.

- Felesleges.

- Mikor kezdődnek holnap a tárgyalások?

- Kilencre ott kellene lennem. Nem lesz nehéz, úgyis felébredek.

- Próbálj tovább aludni. Megcsinálom a reggelit, és Percy…

- Percy-vel inkább nem találkoznék, mielőtt eldöntjük, hány ember hal meg.

- A fiad. És felnéz rád.

- Ez elég komoly probléma. 

- Andrew…

- Kérlek. Holnap miniszter leszek, nem apa.

És nem is Sylvan.