(Utólagosan is) Boldog Pride Hónapot! 2025 – Még néhány kedvenc LMBTQ+ karakter

Tavaly már írtam egy listacikket, ami a Pride hónap alkalmából a kedvenc, LMBTQ+ közösséghez tartozó karaktereimet gyűjtötte össze. Már akkor is tudtam, hogy nem fért rá mindenki a listára, és persze azóta is olvastam, felelevenítettem történeteket, amiket régen szerettem, tehát jónéhány kedvencemmel is újra találkoztam, így természetes volt, hogy 2025-ben (miközben Budapesten az eddigi legnagyobb Pride felvonulás zajlik, ahol több, mint 200.000 fő jelent meg, vagy az LMBTQ+ közösség tagjaként, vagy szolidaritását kifejezve), meg kell írnom a folytatást. A terv az volt, hogy a cikk 30-a előtt kikerül, de végül kicsit megcsúsztam a befejezésével, így mondhatni utólagos ünneplés lett - remélem, azért így is szívesen fogadjátok.

Mivel ajánlóról, illetve listacikkről van szó, ez a bejegyzésem nem spoileres, akkor is nyugodtan olvashatjátok, ha nem ismeritek a benne felsorolt történeteket. Remélem, sikerül kedvet csinálnom néhányhoz, és ti is megismeritek/megszeretitek ezeket a figurákat.

Vágjunk is bele!

 

10. Rem (Death Note)

„Meghalnék egy lányért, aki a nevemre sem emlékszik majd.”

(Forrás)

Rem kicsit kakukktojás a listán, olyan szempontból, hogy nagyon sok múlik az értelmezésén. Az eredeti manga alapján Rem halálisten, aki végignézte, hogy egy barátja, Jealous beleszeret egy emberlányba (az egyik főszereplőbe, Misába), és feláldozza az életét, hogy megmentse. Rem eredetileg a Jealous iránti tiszteletből megy le a földre, vigyázni a lányra, és odaadni neki az elhunyt halálisten listáját, de nagyon hamar sokkal közelebb kerül hozzá – ellentétben a főszereplő párossal, Lighttal és Ryukkal, Rem őszintén törődik a pártfogoltjával, próbálja megvédeni és tanítani is, valamint nem áll tőle távol, hogy fenyegessen másokat, ha az kell, hogy biztonságban tudja. Az eredeti manga alapján nem teljesen egyértelmű, hogy Rem szerelmes – az érzései értelmezhetőek plátói, baráti vagy gondoskodó jellegűeknek. Az egyik fejezetben még le is tagadja, hogy vonzódna hozzá - igaz, ekkor a fő érve egyszerűen az, hogy nő. Ez alapján az is opció, hogy Rem ezen a ponton még nem tudja, hogy a saját neméhez (is) vonzódik. Nagyon sok adaptáció azonban egyértelműen leszbikusnak ábrázolta a karaktert: a leglátványosabb talán a musical, aminek az angol verziójában Rem fő szólója („When love comes”) kifejezetten szerelmes dal.

És a musicales Rem valószínűleg az a változat is, amiben a legjobban megismerhetjük és megszerethetjük ezt a figurát. Már az eredeti történetben is ő az egyik legtragikusabb karakter: a pártatlan, megfoghatatlan Halálnak kéne lennie, de belebukik. Az emberek nagy része taszítja, az önzés megbotránkoztatja, de a szeretet, még egy olyan megszállott formája is, mint Misa rajongása, teljesen lenyűgözi. Amennyiben nem abba a környezetbe, olyan emberek közé kerül, amilyenek a főszereplők, Rem lehetett volna az a karakter, aki hidat képez az emberi érzelmek, és a halálistenek sötét világa között, mert ő az, aki képessé válik az empátiára. A Misa iránti szerelme teljesen viszonzatlan, és ezt tudja is, figyelmeztetik is a kockázatokra, de képtelen elengedni, és mindent feladna érte. Nem ember, de elképesztően emberi és érzékeny figura, amiért nagyon könnyű megszánni.

9. Dorian Pavus (Dragon Age)

„Gondolom önző dolog. Hogy nem akarom úgy tölteni az életemet, hogy belül üvöltök.”

(Forrás)

A Dragon Age (legalábbis az első három rész, amit eddig volt lehetőségem kijátszani) az egyik legjobb játéksorozat, ha az ember olyan fantasy-t akar, ami tényleg ügyesen kezeli a társadalmi kérdéseket, a reprezentációt, beleértve az LMBTQ+ karaktereket is. Változatos szereplőgárdája van és mindenkinek jutott idő ragyogni, mindenki megkapta a saját történetszálát és konfliktusait. Dorian az Inquisition egyik legnépszerűbb karakterévé nőtte ki magát, okkal: ha az Inkvizítor kiáll mellette, megrendíthetetlenül hűséges barát, az egész játék egyik legőszintébb és legtámogatóbb karaktere. Szórakoztató a humora, a szerelmi szála a férfi inkvizítorral kifejezetten bájos (és amennyiben a játékos úgy dönt, hogy Iron Bullal hozza össze, annak a párosnak is vannak szép pillanatai, különösen a Trespasser DLC-ben).

Erre a listára viszont elsősorban azért került, mert bonyolult, de nagyon inspiráló személyiség. Rajta keresztül végre összetettebb képet kapunk a tevinteri birodalomról, az egynemű sötétség helyett, amit az első két játékban tudtunk róla. Dorian végre egy olyan tevinteri karakter volt, aki szereti az országát és látta a pozitív oldalait – emiatt az egyik legnagyobb hibája, hogy jónéhány problémát, például a rabszolgaság kérdését erősen le is becsül – viszont szembesült sok negatívummal is. Kezdettől hajlandó a sarkára állni, és szembefordulni azokkal, akiknek az értékrendje ütközik az övével, de a történet alatt rengeteget erősödik. Gyakorlatilag végignézzük, ahogy lázadó természetű nemesfiúból, aki csak arra vágyott, hogy azt szerethessen, akit akar, karizmatikus politikai vezető lesz, aki készen áll arra, hogy az országát is átformálja.

8. Newt (Útvesztő)

„Thomas megfordult, és a mosolygó Newttal találta magát szemközt. A vigyor megnyugtatta, úgy érezte, mintha minden gondja hirtelen eltűnt volna.”

(Forrás)

Newt ismét érdekes eset, mert az Útvesztő trilógiában igazából sosem tudjuk meg, hogy LMBTQ+ karakter – bár népszerű shipet alkotnak a főhős Thomasszal, de egyértelműen nem canon páros, Thomas jellemzően két lány között vívódik. Newt pedig nem szemszögkarakter, így sosem tudjuk meg, az ő oldaláról lehetett-e a kapcsolat több, mint barátság. Amiért mégis feltehettem a listára, az az, hogy James Dashner viszont egy posztjában kijelentette, hogy bár a regényeknek nem központi témája, Newtot alapvetően melegnek gondolja. Az, hogy ezt csak ilyen extra információként kaptuk meg, jól rámutat arra, hogy a karakter szexuális orientációja igazából csak egy kis szelete annak, aki, és jó látni olyan LMBTQ+ figurákat is, akiknek a történetében nem feltétlenül kap fontos szerepet.

És innentől itt is volt a helye, mert bár James Dashner Útvesztője sosem lesz a kedvenc regényeim között (korábban már írtam egy elemzést, amiben bőven beszéltem a pozitívumokról és a hibákról is), de igazi „guilty pleasure”-nek tartom, és ez nem kis részben Newt karakterének köszönhető. A széria legemlékezetesebb megszólalásai hangzanak el a szájából, legyen szó cinikus félmondatokról, vagy buzdító monológokról, és sokszor látjuk, hogy olyan helyzetekben is támogatja a többi karaktert, és erőt ad nekik, mikor ő maga sincs igazán jól. Egyúttal a legszomorúbb történetszálak is hozzá kötődnek, legyen szó akár a cselekményben betöltött szerepéről, akár a háttértörténetéről – az érzékenysége, ami összetartó erővé teszi a barátai között, egyúttal átok is a posztapokaliptikus környezetben. Az őt középpontba helyező előzménykötetre, a Lázkódra még nem tudtam sort keríteni, de biztos, hogy ha valaha visszatérek még James Dashner könyveihez, akkor az lesz a következő.

7. Noel Gruber (Ride the Cyclone)

„Nézzétek, melegnek lenni egy kisvárosi gimiben olyan, mintha lenne egy számítógéped a kőkorszakban. Persze, lehet, hogy van, de biztos, hogy nincs hová bedugni”

(Forrás)

A Ride the Cyclone egy elképesztően különleges musical, ami az utóbbi években megszállta a youtube-ot (különösen a Noel’s lament, illetve a Ballad of Jane Doe c. számokból készült rengeteg rajongói animáció). A történet mondhatjuk, hogy az életről, és annak korai, tragikus elvesztéséről szól – arról, hogy mit is bán meg egy csapat kamasz, és hogyan tudnak továbblépni az ismeretlenbe a túlvilág kapujában. Noel a „legromantikusabb fiú Uranium City-ben” a narráció alapján, és maximálisan azonosul is a szerepkörrel. Ő tizenhét évesen leginkább azt bánja, hogy középszerű életet élt. Nem coming outolt, nem alkotott valami művészit, nem volt igazán szerelmes sem, a bánatát pedig francia filmekbe és álmodozásba fojtja. A száma, a Noel’s lament is erről szól: nincs igazán üzenete, egyszerűen csak dramatikus (és esetenként trágár) lefestése egy elképzelt életnek, ami ugyan borzalmas és tragikus (Noel ebben a dalban egy a háború utáni Franciaországban fiatalon meghalt, ópiumfüggő prostituált bőrébe bújik), de a fiúnak kevésbé érződik üresnek, mint a sajátja. Noel nem rejti véka alá a véleményét, folyamatosan szívja az ambiciózus Ocean vérét, gúnyos, hangos, naiv, és veszedelmesen kamasz – és pont ezért működik annyira jól. Az egész Ride the Cyclone varázsa, hogy nem akar hősöket mutatni. Az összes szereplő elveszett, csalódott, toxikus tinédzser, és semmi több. Noel sötét humora azért üt, azért annyira jó látni, amikor megcsillan a kedvesebb, empatikusabb, bátrabb oldala is, amikor kiáll a társaiért, mert valójában egy végtelenül egyszerű srác. És pontosan ez teszi emlékezetessé a történet végére.

6. Nico di Angelo (Percy Jackson és az Olimposziak)

„- Szenvedni fogsz, Hádész fia.
És abban mi az újdonság? – gondolta Nico”

(Forrás)

Az egyetlen ifjúsági regény a listán, de úgy éreztem, Nico megérdemel egy említést. Hádész fia már az első sorozat alatt sok olvasónak a szívéhez nőtt: a harmadik részben mellékszereplőként kezdett, egy ismeretlen isteni szülőhöz tartozó, mitológia (és később Percy) rajongó kisfiúként ismertük meg. Azonban már az első pillanattól kísérte a balszerencse, a Titán átkában rengeteg veszteséget szenvedett el (és kiderült, hogy Hádész az apja, ami rövid úton a főszereplők közé lökte), a sorozat végére pedig morcos, zárkózott, sokszor hátborzongató kiskamasszá nőtt fel. Rengeteg konfliktusa volt Percy-vel is, de valahogy mindig jókor volt jó helyen, hozott egy új ötletet, egy új információmorzsát, amin mások elindulhattak, és folyamatosan próbálta legyőzni a démonait: éppen ezért mindannyian szurkoltunk neki, hogy legyen happy endje, hozza helyre a barátságát a többiekkel, találja meg a helyét a világban. A folytatásban pedig el is indult ebbe az irányba, és többek között kapott egy bájos szerelmi szálat Will Solace-szel. A szó legszorosabb értelmében „grumpy x sunshine” párosról volt szó (tekintve, hogy Will Apollón fia), és Nico történetének kellett az a fény, amit a románc hozott bele.

Kicsit megfájdult a szívem, amikor a könyvesboltba belépve már fóliát láttam Az Olimposz vérén, és tudtam, hogy Nico az oka: mert ez a könyv tökéletes példa arra, hogy a tiniszerelem tiniszerelem, függetlenül attól, hogy milyen neműek azok, akik érzik.

5. Paul Stamets (Star Trek: Discovery)

„Tudod az ember hajlamos aggódni, ha beleszeretett egy briliáns, felelőtlen mániákusba, aki kockáztatná az életét a dicsőségért”

(Forrás)

Paul Stamets nem az első LMBTQ+ karakterek közé tartozik az ST univerzumában, de úttörő volt abban, hogy ő volt az első olyan, akit on-screen, boldog párkapcsolatban láttunk egy azonos nemű partnerrel. Nem sejtetéseket kaptunk, nem egy epizódnyi mellékszálakat, hanem egy rendkívül aranyos házasságot, ahol a két félnek megvoltak a konfliktusai és nehézségei, de végső soron mindig visszataláltak egymáshoz.

Stamets a Discovery főszereplőinek egyike volt az első epizódoktól – ekkor még cinikus, arrogáns, néha kifejezetten idegesítő mérnök, illetve biológus, aki imád a munkájáról beszélni, de nem bírja elviselni, ha valamiben nincs igaza. A kapcsolata a főszereplő Michael-lel viharosan indul, egyértelmű köztük a kölcsönös ellenszenv… de igazság szerint Stamets a férjén, a hajóorvos Culberen kívül senkivel nincs igazán jóban. Ahogy azonban a történet halad, egyre többet látunk a karakter zsenialitásából, kreativitásából, abból, hogy megvannak a maga morális elvei és határai, és amikor a legénység bajba kerül, habozás nélkül kockáztatja az életét. Hoz ostoba döntéseket, különösen a második és harmadik évadban vannak olyan szakaszai, amikor teljesen elveszett, de valahogy mindig talpra tud állni. Idővel még egy fogadott gyereket is összeszed Adira személyében, és szívmelengető látni, hogy apaszerepben mennyire jól boldogul. Nyers stílus ide vagy oda, támogató, elfogadó emberré válik. A Star Trek mindig az a sorozat volt, ami Narutót megszégyenítő módon adagolta a barátság erejét, de jól állt neki: Stamets esetén is öröm volt nézni, ahogy megtalálta a helyét.

4. Jadzia Dax (Star Trek: Deep Space Nine)

„Meg kell értened, hogy vannak dolgok, amiket nem irányíthatsz. Én is azok közé tartozom.”

(Forrás)

Még egy Star Trek karakter, akiről már hosszú ideje beszélni akartam – bár az ő idején még csak epizódokban került elő a téma, Jadzia volt a Star Trek másik úttörője, az első nyíltan LMBTQ+ karakter a szériában (a Deep Space Nine szereplője volt még Elim Garak is, aki az előző listám első helyét vitte el – az ő érzései Bashir iránt viszont a közelmúltban megjelent Lower Decks sorozatig mindig sejtetés szintjén maradtak). 

És határozottan jó kezdetet jelentett. Jadzia az első pillanattól a széria egyik legszórakoztatóbb személyisége. Sokszor kaotikus és gyerekes, máskor viszont bölcs és talpraesett – trillként több „előző élete” is van, akiknek a tudásából meríthet, de ez ahelyett, hogy komor mestert csinálna belőle, pont arra sarkallja, hogy megpróbálja az új életét is teljes szívvel élni. A legjobb egysorosok némelyike az ő száján bukik ki, a barátsága Kirával pedig ott van a legszerethetőbb női barátságok között – öröm nézni, hogy a két lány mindig ott van egymásnak, legyen szó egy nehéz küldetésről, vallási és társadalmi problémákról vagy szerelmi ügyekről. Végül, de nem utolsósorban érdemes megemlíteni, hogy a férjével, Worffal fantasztikus párost alkotnak – a piszkálódásukat szórakoztató nézni, az érzelmesebb pillanataik pedig meghatóak és néhol szomorúak.

3. Liara T’Soni (Mass Effect)

„Nos, az tény, hogy most írtam a neved a csillagokba”

(Forrás)

Liara bizonyos szempontból nagyon hasonló archetípust képvisel, mint Jadzia (és a asszociációt valószínűleg erősíti, hogy a Mass Effect le sem tagadhatja az erős Star Trek hatást), de nagyon más irányba megy el a széria alatt. Egy hosszú életű, bölcs faj fiatal tudósaként csatlakozik a főhős csapatához (mindkét karakter esetén igaz, hogy a faj jellemzői eleve elérik, hogy a karakterek egyedi módon álljanak a nem és a szexuális orientáció kérdéséhez - az asariknál egyetlen nem van, de bármely faj, bármely nemű tagjával képesek romantikus kapcsolatot létesíteni és szaporodni). Elképesztően okos, néha kicsit túlságosan tudósként áll a dolgokhoz, viszont sok szempontból naiv még. Az időugrást követően viszont Liara az, aki a legtöbbet változik a karakterek közül: a főszereplő átmeneti elvesztése után bájos régészlányból félelmetes kémfőnök lesz, aki a galaxis legnagyobb információs hálózatát tartja a kezében, és aki előtt semmi nem marad titokban. A morális zuhanás pedig, a játékos döntéseitől függően bár felzaklathatja a főszereplő Shepard-öt, egyértelmű, hogy Liara nagyon komfortos az új szerepkörében. A csúszásához a gyász vezetett, az indította el az úton, hogy nagyobb hatalmat szerezzen, de egyáltalán nem az határozza meg, hogy hogyan használja azt: a Liara által őrzött titkok utolsó mentsvárrá válnak a háborúban, életeket mentenek és hadseregeket mozdítanak meg.

Liara azért kapott ennyire magas helyet a listán, mert nem csak a személyisége, hanem az egész útja szerethető és szívfacsaró. A Mass Effect fantasztikus szereplőgárdát vonultatott fel, mindenkinek megvoltak a maga démonai, és mindannyian sokat fejlődtek a történet során, de Liara változása még köztük is látványos. Nem csak a főszereplővel alakul izgalmasan a kapcsolata (szerelmespárként is az egyik legjobb történetet kapták, de még barátság esetén is, a széria legemlékezetesebb jelenetei kötődnek hozzájuk), hanem rajta kívül is alakul a kapcsolati hálója – a barátsága/akár sejtetett szerelmi szála Feronnal, a drell kémmel, illetve később a kezdeti ellenségeskedésből kialakult barátsága a prothean túlélő Javikkal szintén szerethetőek lettek. Illetve valljuk be: Liara egyszerűen csak vagány, az alapvető komolysága ellenére zseniális, amikor megcsillan a humora, a szinkronszínésznő Ali Hillis is kitesz magáért.

2. Balthamos (Az Úr Sötét Anyagai)

„Ő kész szeretni mindent és mindenkit, csak a természete nem olyan, hogy elnézhetné a hibákat. Baruch-ban azonban nyilvánvalóan nem talált hibát.”

(Forrás)

Az Úr Sötét Anyagai világába a közelmúltban találtam vissza egy barátnőm unszolására, és abszolút nem emlékeztem rá, mennyire szeretem Balthamost, illetve Balthamos és Baruch párosát. Philip Pullmannek érzéke van ahhoz, hogy nagyon fájdalmas szerelmi szálakat írjon, és a legtöbb párosa bár szerethető, nagyon sokat kellene dolgozniuk ahhoz, hogy egészséges is legyen a kapcsolatuk (a legerősebb példa egyértelműen Lord Asriel és Mrs. Coulter): Baruch és Balthamos viszont tényleg természetesek, működnek, az olvasó kezdettől érzi, hogy egy egységet képeznek a cselekményben. Két sokezer éves angyal, akik még akkor szerettek egymásba, mikor az egyikük ember volt, de azóta rendíthetetlenül kitartanak egymás mellett. (Balthamos teljesen Philip Pullman karaktere, nem találtam hasonló bibliai vagy démonológiai figurát, Baruch-ot viszont valószínűleg Báruk próféta inspirálta. Ellentétben a Bibliával az Úr Sötét Anyagaiban a karakter Énók testvére.) Bár mindkettejüket szeretem (és hasonlóan az előző lista néhány tagjához, mint Alec és Magnus vagy Nezumi és Shion, nehéz őket szétválasztani), Balthamos egy kicsit közelebb állt hozzám, egyszerűen, mert nehezebb eset.

Míg Baruch tényleg kedves, egyszerű személyiség, akinek szorult helyzetekben látjuk meg igazán a bátorságát és az erejét (és valójában ő sem tudja, mennyire erős – állítása szerint „az egyetlen képessége, hogy szerelmes Balthamosba”), Balthamos nem is érződik angyalnak. Sokszor bántóan szarkasztikus, agresszív, kifejezetten kellemetlen személyiség, aki, ahogy a kiemelt idézet is mutatja, mindenben és mindenkiben talál hibát. Képes a haragra, képes a bosszúvágyra, viszont a szerelem a legjobbat hozza ki belőle: Baruch jelenléte folyamatosan inspirálja, segít megtalálni a bátorságát, eléri, hogy kiálljon a főszereplőkért is. Nem az örök élet bölcsességében, vagy egy felsőbb hatalom parancsaiban találja meg az okot, hogy próbáljon helyesen cselekedni, hanem egyszerűen a szerelemben, ami teljesen egybesimul az Úr Sötét Anyagai üzenetével.

1. Dion Lesage (Final Fantasy XVI)

„- Tudod, hogy nem könnyű ezt kérnem.
- Te pedig tudod, hogy teljesíteni fogom.”

(Forrás)

Dion szintén egy újabb kedvenc, mert idén végre elő tudtam venni a Final Fantasy XVI-ot, és teljesen belevarázsolódtam a világába. A karakterről sokat lehetett hallani már a megjelenés körül, mert ő is úttörő volt – az első nyíltan meleg figura az FF szériában (emiatt az arab országok némelyikében be is tiltották a játékot). A jó hír, hogy a nemzetközi fandom nagy szeretettel fogadta ezt a karaktert, és meg is érdemelte.

A lista többi tagjához hasonlóan Dion is messze túl tudott lépni azon, hogy reprezentál egy kisebbséget. Bonyolult személyiség, rengeteg hibával és bukással: az apjának való megfelelési kényszertől a koronaherceg szerepkörének súlyán át egyszerűen az önbizalomhiány és az irigység kérdéséig mindent érintett, és végtelenül emberi a küzdelme. Szépen rámutat arra, milyen elképesztően egyszerű beleesni a tökéletesség csapdájába, mert ellentétben például a kilencedik helyezett Doriannel, ő még nem jutott el addig, hogy önmagát és a boldogságát válassza. Neki is van egy bájos, támogató szerelmi szála, amibe próbál kapaszkodni, de a története arra is rámutat, hogy a szerelem önmagában nem elég és nem ment meg: az embernek először saját magát kell elfogadni, mielőtt igazán egészséges partnerré válhatna. A kedvesség, az önzetlenség is képes hibává válni, és nem biztos, hogy csatába menni az igazi bátorság, ha az ember legfőbb félelme teljesen máshol vár.

Itt is szeretném megemlíteni a szinkronszínészt, Stewart Clarke-ot, mert a játéka nagy szerepet játszott abban, hogy Dion ennyire emlékezetes figurává váljon, és első helyet kapjon a listán.

Ez volt tehát a 2025-ös kedvenc listám - jövőre valószínűleg más típusú bejegyzéssel érkezem (bár ki tudja, lehet addig összegyűlik tíz újabb kedvencem, akiket be akarok majd mutatni nektek), de remélem, találtatok nézni, olvasni, játszani valót az idei válogatásban. Ezúton is (és utólag is) boldog Pride-hónapot kívánok!

Valentine Wiggin