Vasözvegy kritika

 …avagy ezért nehéz ma feministának lenni

Szeretem az erős női főhősöket. Szeretem az ázsiai fantasy világokat. Szeretem a történelmi, vagy történelem inspirált történeteket, különösen, ha némi társadalomkritika is akad bennük. Akkor igazán szeretnem kéne a Vasözvegyet, nem igaz?

Xiran Jay Zhao, kínai származású kanadai író könyve 2021-ben jelent meg Iron Widow címen – rövidesen magyarra is lefordították, a legtöbb könyvesbolt polcán könnyen megtaláljuk. A történet világa a Darling in the Franxx c. anime remixelve némi kínai mitológiával és medicinával, ahol a főszereplő, az egyetlen elismert kínai császárnő, Wu Zetian, sci-fi újragondolásának hatalomra jutását kísérhetjük figyelemmel. A regény marketingje nagy mértékben épült arra, hogy egy feminista történet, egy fiatal lány küzdelmét mutatja be egy erősen nőelnyomó társadalommal szemben, de a részét képezte a főhősnő morális szürkesége, illetve a főszereplők közti poliamor kapcsolat is.

Valami nagyon elcsúszott a dologgal; mert személyes véleményem szerint a Vasözvegy minden létező ponton megbukott ezen témák bemutatásában. Elsősorban arra mutatott rá, hogy milyen médiatartalmaknak köszönhetjük azt, hogy ha ma egy nő (vagy férfi) kijelenti, hogy feminista, akkor szinte biztosan számíthat az internet haragjára.

A bejegyzés természetesen spoileres lesz; a könyv nem hosszú ugyan, de kicsit túlságosan is pörög, így nehéz bármit mondani róla anélkül, hogy lelőném a teljes cselekményt. Ha viszont olvastátok, vagy nem zavarnak a spoilerek, akkor bátran tartsatok velem. Szintén meg kell jegyeznem, hogy a regényt angolul olvastam – a legtöbb ponton próbálom tartani magam a hivatalos fordításhoz, de nem bírtam rájönni, hogy Yizhi miért lett Zhinu, szóval nézzétek el nekem, ebben angolos maradok.

Vágjunk is bele!

A magyar változat borítója

Egy kis háttér – tisztázzuk, hogy mi a feminizmus

„Nő. Ez a címke soha nem tett értem semmit, azon túl, hogy meghatározta, mit tehetek és mit nem tehetek.”

Részben ugyanabból az okból, amiért a PC-vel kapcsolatos bejegyzésemet is írtam, úgy érzem, nem kritizálhatok egy elvileg feminista történetet feminista nézőpontból, ha nem tisztázom mit is értek ez alatt a szó alatt. Sajnos nagyon sok félreértés övezi a jelentését, sokan már jóformán sértésként használják az interneten. Az eredeti jelentése viszont nagyon egyszerű – a nemek közti társadalmi, gazdasági, és politikai egyenlőség elméletét jelenti. Valamilyen formában gyakorlatilag az egész világon megjelentek mozgalmak és törekvések afelé, hogy ezt az egyenlőséget elérjük, de alapvetően az első feminista mozgalmak Nyugat-Európában alakultak. A szó maga francia eredetű, a 19. század második felében kezdték használni.

A 2015-ös A szüfrazsett c. film kifejezetten jól dolgozta fel
a feminizmus történelmét

A feminizmusnak elterjedten több „hullámát” határozzák meg – noha már jóval korábban megfogalmazódtak a nemek közti egyenlőséggel kapcsolatos gondolatok, az első hullám alatt általában a 19. században, a nők szavazati jogért folytatott küzdelmét értjük. A második hullám az 1960-as és ’70-es években kezdődött, ez már sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett az egyenlőségre a munkaerőpiacon, arra, hogy nők és férfiak azonos fizetést kapjanak ugyanazért a munkáért, valamint azonos eséllyel induljanak olyan szakmák esetén is, amit alapvetően mondjuk „férfiasnak” vagy „nőiesnek” ítélnének. A második hullám alatt, és az után kezdett a feminizmus globalizálódni, vagyis sokkal nagyobb figyelmet kaptak olyan kérdések, mint például a nők helyzete a közel keleti országokban.

A harmadik hullám igazából a második folytatása és bővítése volt, nagyobb hangsúlyt helyezett a biológiai nemek egyenlőségén túl a társadalmi nemek és rasszok elfogadására is, nagymértékben fókuszált a hagyományostól eltérő családmodellek normalizálásra, illetve a szabadon megélt szexualitásra is. A negyedik hullám 2012-ben indult, és a mai napig tart – ennek fókuszában áll a szexuális zaklatással, erőszakkal, áldozathibáztatással szembeni védelem, illetve a toxikus szépségideálokkal, és a testszégyenítéssel szembeni küzdelem.

Természetesen a feminizmus minden hullámát érte kritika – viszont érdemes hangsúlyozni, hogy egyik sem állítja, hogy a nők bármiben jobbak lennének, mint a férfiak. A feminizmus alapvetően az egyenlőségről és az igazságosságról szól, arról, hogy mindenkinek legyen lehetősége megtalálni a személyiségének és céljainak megfelelő helyet a társadalomban, függetlenül attól, hogy milyen nemű, és ne kelljen előítéletekkel és bántalmazással szembesülnie. 

Egyszer mindenképp szeretnék írni valamit a SIX-ről is

Ez viszont sajnos nem jelenti, hogy nincsenek – feminista oldalon is – olyanok, akik túlzásba esnek. Az, hogy egy nő lehet önmagában is erős, nincs szüksége párkapcsolatra és gyerekre, hogy kiteljesedjen, nem jelenti, hogy a háztartásbeli anyuka álmai a családról és a házasságról rosszak és gyengébbé teszik őt. Az, hogy megjelenhetnek a tévében nagy kardot lengető, izmos lányok, hogy lehetnek hősök és példaképek, nem jelenti, hogy kevésbé értékes egy női karakter, aki a báli ruhákat preferálja, sminkel, és tudja fegyverként használni a szépségét, ha kell. Az, hogy jó, ha látunk női hősöket, nem jelenti, hogy mostantól minden férfi gonosz, és teljesen búcsút kell mondani a tradicionális hős archetípusnak, aki megmenti a kedvesét. Végül pedig továbbra is igaz, amit a PC-ről is írtam, az, hogy egy író női főhőst választ, nem jelenti, hogy nem kell kidolgoznia. Kedvenc, kifejezetten feminista médiatartalmaim, mint a SIX musical, A számolás joga, a Barbie vagy a Kisasszonyok mind inkább arra helyezik a hangsúlyt, hogy a nők sokfélék, különböző vágyaik és szerepköreik vannak, ezek között pedig ott van a feleségé és az anyáé is. Amennyiben pedig fantasy történetekben akarunk feminizmussal foglalkozni, azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy egyetlen társadalom sem lesz szexista és nőelnyomó csak azért, mert éppen gondoltak egyet a gonosz férfiak. Fontos a történelmi és vallási háttér, fontos, hogy milyen, akár természetfeletti hatások befolyásolták a nőkről alkotott képet, mert ha ezekre nem figyelünk, akkor nagyon hamar zsákutcába futunk a társadalmi problémák tárgyalásával is. 

Nagyon sok „feminista” történet azonban a problémák komplex ábrázolása helyett átesik a ló túloldalára, és olyan Mary Sue-kkal próbál mesélni az egyenlőségről, akik annyira erősek, hogy se férfi, se nő, se ember a világon nem érhet fel hozzájuk, és a csizmájukról kaparják le a patriarchátus földbe döngölt maradványait. Persze mondhatjuk, és jogos gondolat, hogy nagyon függ az egyéni ízléstől, ki melyik főhőst tartja ebbe a kategóriába tartozónak (nekem például nincs sok bajom Michael Burnhammel a Star Trek: Discovery-ből, de tudom, hogy a széria rengeteg kritikusát bosszantotta), és ennek a bejegyzésnek nem is az a célja, hogy eldöntse, milyen a jó feminista karakter. Azt viszont szeretném tisztázni a végére, miért tartom Wu Zetiant a negatív példák közé tartozónak.

A regényről röviden

„És mégis hogyan indulhatnék a halálba egyenetlen szemöldökkel?”

A Vasözvegy írója Xiran Jay Zhao már a regény megjelenése előtt komoly népszerűségre tett szert internetes személyiségként, elsősorban youtuberként. Az általa készített videókban általában igen keményen bírálta a kínai kultúrából inspirálódott amerikai filmeket: a leghíresebb munkája a Mulan Live Action filmjéről szól. A Vasözvegyen kívül (aminek hamarosan megjelenik a második kötete) még egy könyve került kiadásra, a Zachary Ying and the Dragon Emperor (Zachary Ying és a Sárkánycsászár), ami viszont egyelőre nem jelent meg magyarul. 

Official art Wu Zetianról a speciális kiadásból
(Forrás)

A regény a bevezetője szerint nem történelmi fantasy és nem is tekinthető alternatív történelmi munkának, de részben a marketingje is arra épült, és a nevek is egyértelművé teszik, hogy Wu Zetian császárnő trónra jutása inspirálta. Ez önmagában szerintem egy megkérdőjelezhető döntés, mert a történelem lényegében semmi szerepet nem kap a regényben, Wu Zetiannak látványosan semmi köze a valódi császárnőhöz, mind a céljai, mind azok megvalósítása drasztikusan eltér tőle. Ráadásul a többi karakter is minimálisan inspirálódik a névadóik történetéből, akadnak olyan figurák, akik generációkkal Wu Zetian előtt éltek, és semmilyen hatást nem gyakoroltak az uralkodására. Innentől viszont semmi nem indokolja, hogy pont ezeket a neveket kapják, kivéve persze azt, hogy az „egyetlen női császár életének újragondolása” sokkal jobb marketingszöveg annál, hogy „kínai kultúrára épülő fantasy női főhőssel”. Viszont pont a történelmi párhuzamok hiánya miatt csak említés szintjén szeretnék majd kitérni a tényleges történelmi személyiségek életére, mert anélkül is van elég baj a könyvvel.

A történet szerint Wu Zetian Huaxia birodalmának peremvidékén él. Huaxia társadalma erősen patriarchális, a nőknek lényegében két út létezik – vagy megházasodnak, és gyerekeket szülnek, vagy jó pénzért besorozásra kerülnek (lényegében a családjuk eladja őket), és ágyaspilóták lesznek. Az ágyaspilóták létfontosságúak a hatalmas gépek, a Bábok irányításához, amelyeket Huaxia katonasága a Nagy Falon túlról támadó szörnyek, a hundunok ellen használnak. Minden Bábot egy férfi vezet, de a nő ad hozzá elég energiát – ennek megfelelően a legtöbb nő nem éli túl a csatákat. Néhány ritka esetben a két fél teljes harmóniába kerül, és képesek együtt irányítani a gépet, ők jóformán hírességek az országban, minden esetben összeházasodnak, és előre elrendelt párkapcsolatként kezelik őket. Mikor Zetian nővérét, Ruyit elviszik, és az egyik sikeres pilóta meggyilkolja, a lány megfogadja, hogy bosszút áll érte – ő is beáll hát a hadseregbe, akkor is, ha tudja, hogy valószínűleg az életébe kerül. Az első csatája azonban váratlan módon ér véget; a nővére gyilkosa, aki mellé őt is beosztották, meghal, Zetian pedig sértetlenül száll ki a Bábból. Így derül ki, hogy ő egy Vasözvegy, olyan rendkívül nagy qi-vel (a testben folyó energia a kínai medicinában – ebben a történetben a mágiarendszer alapja) rendelkező nő, aki képes a mellette ülő férfit feláldozni a gép működtetésére. Mivel a háború nem teszi lehetővé, hogy megbüntessék a tettéért, beosztják a szintén példátlanul nagy erejű Li Shimin mellé. Zetian azonban nem elégszik meg, szeretné felborítani az egész rendszert, ami halált szánt a nőknek.

Huaxia – hogyan ne írj szexista társadalmat?

„Huaxiában úgy tartja a mondás: a férjhez adott lány olyan, akár az ajtón kiöntött víz.”

Igazából az első oldalaktól kezdve egyértelmű, hogy Huaxia alapját Kína szolgáltatja: de nem egyszerűen egy adott korszak Kínája. Huaxia Kína minden társadalmi problémája az összes létező korszakából összegyúrva eggyé. Van itt minden a csonkításig terjedő, fájdalmas szépségideáltól (lótuszláb), a lánygyermekekkel szembeni diszkrimináción át a túlzásba vitt kollektivizmusig. Mindezt még megfejeljük néhány tipikus disztópikus sci-fi problémával – például voltak konfliktusok, amik erősen idézték bennem a Végjátékot. Ez a fajta mixelés olyan szempontból érthető és érdekes, hogy lehetővé teszi, hogy sok különböző kérdésről beszéljünk, történelmi problémákról ugyanúgy, mint aktualitásokról, vagy akár meg nem valósult, de sajnos elképzelhető helyzetekről. Ugyanakkor a rengeteg szörnyűség egymásra pakolása azt is eredményezi, hogy Huaxia társadalma teljesen hiteltelen.

Official (?) art Shiminről és Zetianról
(Forrás)

Mert igen, minden társadalomnak, és minden korszaknak megvannak a maga borzalmai, amikről beszélni kell, akkor is, ha adott esetben már túljutottunk rajtuk. De ha egy olyan fantasy világot szeretnénk, ahol egy ország évszázadokig állt, sőt, vissza tudott verni egy brutális külső támadást, akkor az egyszerűen nem lehet ennyire szörnyű. Kínában is van oka, hogy a problémák a történelem különböző pontjain jelentkeztek – de legalábbis különböző pontjain váltak nagyon súlyossá. (Egy jó példa, hogy Zetian trónrakerülésekor még senkinek nem jutott eszébe a lótuszláb – az csak kb. háromszáz évvel később kezdett divatba jönni.) Ha a vezető réteg azt szeretné, hogy az emberek hajlandóak legyenek meghalni az országért, ha el akarja kerülni a lázadást, akkor kétszáz év alatt már nem elég azt mondani, hogy jönnek a hundunok, és közben végletekig bántalmazni szinte minden társadalmi réteget, mert valahol lesz egy konfliktus, valaki be fog sokallni. Huaxia nem egy sci-fi társadalom, hanem egy mesebeli sötét császárság, ahol minden azért rossz, hogy rossz legyen. És persze, mondhatjuk, hogy hát pont Zetian az, aki besokallt, pont ő az, aki lázad egy ennyire kegyetlen világ ellen, de Huaxia felépítése azt is eredményezi, hogy Zetian karakterizációja az első pillanattól szörnyű.

Mert annak ellenére, hogy születésétől fogva azt az egyetlen értékrendet kapta, hogy házasodjon vagy áldozza fel magát, hogy soha nem volt előtte pozitív női példakép, a főhősnő kezdettől végtelenül öntudatos. Nyíltan szembeszáll a családjával, kritizálja a társadalmat, megveti a férfiakat, kiáll a nővéréért… teljesen modern a gondolkodása. Abszolút működőképes egy lázadó női karakter egy ilyen környezetben, de a lázadó személyiségek nem születnek. Kell egy példa, kell a plusz információ a környezethez képest – Zetian sokkal hitelesebb lett volna, ha csak akkor kezd el lázadni, ha már kapott egy ízelítőt a hatalomból. Ha előtte képes ennyire határozott véleményt alkotni a rendszerről, akkor visszatértünk az első problémához, vagyis, hogy Huaxia hogy maradt fenn egyáltalán.

Official (?) art Yizhiről és Zetianról
(Forrás)

Huaxia utolsó problémája pedig egyszerűen, hogy semmi nem indokolja, hogy olyan legyen, amilyen. A történet egy pontján kiderül, hogy a Bábokban valójában nem kellene meghalnia a női pilótáknak – a rendszert azonban úgy állították be, hogy biztosítsa a férfi túlélését, a nő élete árán is. Sosem kapunk valódi indoklást, hogy ez a rendszer miért alakult ki, azon túl, hogy „a nők tudják, hogyan kell áldozatot hozni”. A történelemben a legtöbb harcos társadalom értékelte a nőket, sokszor kifejezetten egyenlő bánásmódban részesültek olyan kultúrákhoz képest, ahol a harc kevésbé kapott központi szerepet – elég megnézni a vikingeket, Spártát, vagy akár a sztyeppei népeket. Még a rendkívül hierarchikus Japánban is igaz volt, hogy a nő az otthon védelmezőjének szerepét is ellátta. Határozottan az az érzése az olvasónak, hogy Huaxia egyszerűen azért ilyen szörnyű, mert a férfiak általában gonoszak, és szándékosan akarják bántani a nőket – ez pedig már nem magyarázható a feminista üzenettel.

Wu Zetian – avagy ennyire még nem utáltam karaktert

„– Túl sokáig éltek egy álomban! – kiabálok a kamerába őrült nevetés kíséretében, felemelt kézzel. – Kezdődjék a rémálom!”

A történelmi Wu Zetianról továbbra sem szeretnék írni, de mindenkinek javaslom, hogy tegyen egy kitérőt a Wikipédiára, mert egyébként egy elképesztő nőről van szó, akinek az élettörténetével érdemes megismerkedni. Nem pozitív személyiség, sok szörnyűséget tett, mint a legtöbb uralkodó a történelemben, de vadászni fogok róla néhány pontosabb adaptációt, mert tényleg kegyetlen, sikeres politikus volt. 

Fanart Wu Zetianról
(Forrás)

A regény Wu Zetianja viszont sajnos nem ilyen. Ugyan a regényről szóló videóiban az író említette, hogy a főhősnőjét „gonosz protagonistának” tartja, szóval nem akarja követendő példaként beállítani, de ezt nagyon nehéz tényleg átérezni, amikor a teljes Vasözvegy egyes szám első személyben az ő nézőpontjából íródik. Azt várná az ember, hogy majd fejlődik, vagy legalább kap rendes kritikát a környezetétől, pofonokat a viselkedéséért, de erről szó sincs. Zetian végig meggyőződéssel hiszi, hogy neki van igaza, és mindenki más téved (nem, ezt nem én találtam ki, ez egy idézet a regényből). Mindenen és mindenkin átgázol, és ezt nem okos manipulátorként teszi, egy jól meghatározott cél érdekében, hanem dührohamokkal küzdő óvodásként. Nem azt támadja, aki ténylegesen árt neki, hanem azt, akit éppen a legkönnyebb (a regény talán legundorítóbb jelenetei közé tartozik, amikor az alkohol elvonástól hallucináló Li Shiminnel üvölt, és egyszerűen hozzávágja a falhoz). Ha bárki segíteni akar neki, megsértődik, mert ő erős nő, neki nincs szüksége senkire, nem tartozik senkihez, neki senki ne mondja meg, mit csináljon. Az értelmes javaslatokat is lenézően utasítja el, de sosem származik belőle gondja – nem fordulhat elő, hogy Zetiannak legalább részben ne legyen igaza. Sőt, elmegyünk odáig, hogy nem egyszer a férfikarakterek kérnek tőle bocsánatot, mert fel merészelték ajánlani a segítségüket. 

Zetian állítólag nem konvencionális szépség, hanem túl széles a csípője, össze volt nőve a szemöldöke, úgy általában nem fektet túl nagy hangsúlyt a kinézetére, és egész életében haragudott a családjára a lábelkötés, és a vele járó fájdalom miatt. Viszont nincsenek komoly bizonytalanságai a testével kapcsolatban, a szexualitását nagyon szabadon éli meg. Ugyan van pár helyzet, ahol kínosan érzi magát (például mikor nyíltan rákérdeznek, miért nem fekszik le a partnerével), de akkor is csak egy dühös kirohanást tart azzal kapcsolatban, hogy ezt nem várhatják el tőle, nincs olyan, hogy ténylegesen fél, vagy megszeppen. Ráadásul annak ellenére, hogy nem konvencionális szépség, valójában semmi hátránya nem származik a kinézetéből egy olyan társadalomban, ahol elvileg toxikus a szépségkultusz – sőt, két helyes srác hever térden csúszva a lábai előtt, és még legalább kettőről biztosan tudjuk, hogy álmodozik róla. A biztonság kedvéért a fanartok és a borító is igazi, kínai szépségideálként ábrázolják.

Zetian állítólag biszexuális, de ennek semmi jelentősége a történet szempontjából: egyszer sem fordult elő, hogy ténylegesen látnánk, hogy legalább vonzónak talál egy nőt. De nem baj, a poliamor reprezentáció nem lett volna elég, hozzá kellett vágnunk egy fél mondatot arról, hogy még biszexuális is. Abba pedig már bele sem megyek, hogy a történetben visszatérő elem, hogy Zetian nem szeretne gyereket (Yizhivel egy ponton közli, hogy nem fogja hagyni, hogy „bárki ivadéka benne növekedjen”), de az már nem jut el a tudatáig, hogy ha átveszi a hatalmat és császárnő lesz, akkor bizony egy örökös nem árt.

Official art Zetianról és Shiminről a speciális kiadásból
(Forrás)

Zetian nem életszerű, nem szerethető, még csak nem is antihős. A jelenetei, ahol megmutatkozhatna a sötétsége, ahol lehetne kegyetlen, de érdekes, mint karakter, vagánynak vannak beállítva. Igaz, a regény elején meggyilkol egy férfit és mániákusan röhög a holtteste felett, de nehéz átérezni, hogy ebben a jelenetben ő nem hős, amikor a leírások is őt állítják a középpontba, azt, ahogy „egy apró lótuszláb tapos az elnyomó testén”. Szintén nem tesz jót a helyzet szürkeségének, amikor az egész regényen keresztül hallgatjuk, hogy Yang Guang mennyire szörnyű ember, és mennyire megérdemelte, ami történt vele (az elkeserítő, hogy a prológus Yang Guang szemszögéből íródik - és az alapján ő is érdekesebb karakter, mint Zetian). A lány a Shiminnel való kapcsolatára ugyan kap megjegyzéseket, főleg Yizhitől (a két srácra még külön kitérek, mert talán a regény egyetlen értékelhető pontját jelentették), de igazából sosem vezekel ténylegesen azért, amennyit bántja szegény fiút. Csak akkor kér bocsánatot, mikor Shiminről kiderül, hogy a függősége nem az ő hibája volt, hanem kínozták és öntötték le a torkán az italt, mikor szembeszegült a feletteseivel – az már fel sem merül, hogy a fiú akkor is megérdemelné azt a bocsánatkérést és az empátiát, ha az alkoholizmusa egyszerűen a depressziójából fakad. Egy rövid mosolyszünet után pedig Zetian teljes megbocsátást kap, sőt, Shimin szereti, a legjobbat akarja neki, és pár fejezeten belül már boldogan bújnak ágyba. Végül, de nem utolsósorban egyébként kínzásjelenetet is kapunk a regényben, ahol megint, arra helyezzük a hangsúlyt, hogy Zetianék milyen információt szednek ki az illetőből, milyen szörnyű a társadalom, egyébként pedig az az ember is mennyire rossz volt. A regény mindent megtesz, hogy ne legyen lehetőségünk átérezni, hogy a főszereplők egyébként háborús bűnösök.

Elkeserítő a gondolat, hogy egy feminista regényben, ahol pont az lenne a lényeg, hogy a nők helyzetéről beszéljünk, a női főhős nem problémás, hanem egyszerűen üres, rosszindulatú és idegesítő. Egy váz, akivel lehet szidni a férfi központú társadalmat, de ezen túl nincs benne semmi, és ezáltal a szemszöge szinte élvezhetetlenné teszi a Vasözvegyet.

Gao Yizhi és Li Shimin – A háromszög a legerősebb forma, de csak egy éle működik

„Messze nincs elég szép érzés ezen a világon, miért fosszuk meg tőle magunkat?”

Gao Yizhi és Li Shimin a két szerelmi szál, akik a szokásostól eltérő módon ezúttal nem egy szerelmi háromszög két férfi tagja, akik versengenek a főhősnő kegyeiért, hanem hosszú távon egy poliamor kapcsolatot alkotnak, ahol azon túl, hogy mindketten szerelmesek Zetianba, ugyanúgy szeretik egymást is. A poliamor kapcsolatok meglehetősen ritkák az irodalomban, és sokszor ha megjelennek, akkor sem teljesen egyértelmű a helyzet. (Egy személyes kedvenc példám szerethető hármasra a Butch Cassidy és a Sundance Kölyök c. film - itt Butch, Sundance és Etta triója kifejezetten jól működött.) A ritkasága miatt értékelem, hogy ebben a regényben az író bevállalt egy ilyen kapcsolatot, és kicsit bemutatja az olvasóknak a működését. 

Official (?) art Shiminről és Yizhiről
(Forrás)

A probléma az, hogy ez nagyjából az egyetlen pozitívan bemutatott kapcsolat a történetben. Zetian, Yizhi és Shimin triója nem azért szép, mert egy jó és egészséges dinamika, ami ennek a három embernek működik, hanem azért, mert szembenáll a házasság patriarchális intézményével, ami leköti az embereket, és lekorlátozza a szeretetet, ami márpedig végtelen (ismét, nem én ironizálok, ez a könyvben volt). Zetian is folyton hangsúlyozza, hogy „a háromszög a legerősebb forma”, egyértelműen minden más kapcsolat fölé emelve az övéket. Ez pedig azt eredményezi, hogy még a hármas pozitív elemeit is nehéz értékelni, mert megint átcsúszunk abba, hogy ami kicsit is tradicionális, az automatikusan rossz.

A másik gond pedig hogy a hármas kapcsolat sokkal jobban működne két fővel, Wu Zetian nélkül, mert Yizhi és Shimin párosa az egyik fő ok, amiért nem tettem le a könyvet. A két fiú személyisége eleve nagyon ellentétes, amit Zetian is lelkesen hangsúlyoz, és ami eleve ad nekik egy izgalmas dinamikát. Yizhi nemesfiú, gazdag, művelt, és inkább politikus, mint harcos, viszont talpraesett és ért az emberekhez, ami a maga módján nagyon erőssé teszi. Shimin első benyomásra a tipikus, börtönből szabadult rosszfiú karakter, aki gondolkodás nélkül nekiugrik bárkinek, ha meg kell védeni a társait, viszont kiderül róla, hogy érzékenyebb és sérülékenyebb, mint bárki más a szereplőgárdából. Kissé klisés a kapcsolatuk, de működik, mert az ellentétes személyiség olyan megértéssel és támogatással párosul, amit a főszereplőtől egyikük sem kap meg.

Yizhi az, aki ráveszi Shimint, hogy próbáljon meg kijönni az alkoholizmusból, majd végigtámogatja a folyamaton is – jót derültem azon, mikor szó szerint az ágyból ugrik ki Zetian mellől, mert a fiúnak szüksége van rá. Megvédi, ha kell a főhősnővel szemben is, és kezdettől tudja empátiával kezelni a problémáit. Az ő szemében az alkoholizmus és a depresszió betegségek, amikről Shimin nem tehet, de amikből fel lehet gyógyulni. Érdeklődik a fiú iránt, meg akarja ismerni, és beleássa magát a hátterébe is, nem ítélkezik első látásra, ráadásul az első találkozásuktól nyilvánvaló, hogy vonzódik is hozzá. A kapcsolat pedig nem egyoldalú, Shimin nem csak elfogadja Yizhi támogatását, de ahol tudja, meg is hálálja és viszonozza, és neki is sok pillanata van, amikor szembeszáll Zetiannal, mert úgy érzi, hogy Yizhi jobbat érdemel, mint ahogy kezeli. A két fiú ugyan utolsóként lesz hivatalos pár a hármasból, de valójában már azelőtt vannak nagyon szép romantikus jeleneteik, hogy Shimin egyáltalán közeledni kezdene a főhősnőhöz, és pont ezért Zetian kommentárja néha nagyon kínossá válik. Úgy érződik, mintha meg lenne győződve róla, hogy a fiúk minden gondolata körülötte forog, és minden döntésüket az ő jelenléte mozgatja, miközben egymással sokkal jobban megvannak, mint vele.

Fanart Shiminről és Yizhiről
(Forrás)

A történet fináléjában Shimin feláldozza magát, hogy megmentse Zetiant és Yizhit, és szomorú, de itt is csak a fiú gyásza működik; amit viszont teljesen értékelhetetlenné tesz, hogy kénytelenek vagyunk a főhősnő szemszögét olvasni. Zetian nagyjából három sor alatt dönti el, hogy nem hibáztathatja magát Shimin haláláért, és bár nem állítom, hogy nem marad motivációs erő az elvesztése, de azért kicsit súlytalan. Yizhi személyisége viszont teljesen átfordul – már eddig is sejthető volt, hogy van egy sötét oldala, de innentől nyíltan kegyetlen, és motivált, hogy átvegyék az uralmat Huaxia felett. Róla el tudtam hinni, hogy éppen elvesztette a szerelmét, és nem akar többet kockáztatni, miközben Zetian esetén inkább arra helyeződött a hangsúly, hogy mennyire menő, hogy épp megalázza az első császárt (aki ugyebár férfi, tehát gonosz).

Konklúzió

„Vezekléstörténet, azt mondták?
Nem lesz vezeklés. Nem én tévedtem, hanem mindenki más.”

Fanart a főszereplőkről - annyit meg kell adnom a regénynek, hogy rengeteg fantasztikus művészt megihletett
(Forrás)

A Vasözvegy, bár vitathatatlanul olvasmányos, és jó az alapötlete, szerintem iskolapéldája azoknak a feministának címkézett műveknek, amik tökéletesen ellene mennek a feminizmus alapvető elveinek. Elvileg egy erős női főhős felemelkedéséről szól, valójában azonban csak mindenkit gyengének, ostobának vagy gonosznak állít be körülötte. Elvileg társadalmi problémákkal foglalkozik, gyakorlatilag kerüli a valódi morális dilemmák komplex tárgyalását, és egy felületes harcot mutat be egy gonosz császárság ellen. Nem az egyenlőség a lényege, hanem az, hogy mennyire rossz mindenki, aki nem Wu Zetian, vagy nem veti alá magát száz százalékig Wu Zetian értékrendjének. És attól félek az ilyen regények azok, amik miatt sok a félreértés a feminizmus fogalma körül.

Lesz egy második rész, Heavenly Tyrant („Mennyei Zsarnok”) címen. Bár mondanám, hogy kihagyom, de magamat ismerve visszatérünk még Huaxiába.

Valentine Wiggin