Kedvenc feminista történeteim

 ...a Vasözvegy margójára

Xiran Jay Zhao könyvéről, a Vasözvegyről pár hónapja írtam kritikát, és azóta nem szabadulok a gondolattól, hogy hiányzik neki egy testvérbejegyzés. A kritika nagyrészt arról szólt, hogy a regény miért nem kifejezetten jó bemutatása a feminizmusnak, és egy feminista női karakternek – és szerettem volna írni valamit, ami a jó példákról szól, azokról a történetekről, bármilyen médiumban, amikről úgy gondolom, jól adják át az üzenetüket, és valódi feminista nőket mutatnak be. Ezek nem mindegyike direktben a női sorsról és problémákról szól, sokszor ez csak egy eleme a nagy egésznek, de talán pont ezért működnek annyira jól.

Köszönöm mindenkinek, aki adott néhány tanácsot, hogy melyik történeteket érdemes belefoglalni a listába – a személyes kedvenceim mellett így egy kicsit komplexebb gyűjteményt sikerült összerakni. Alapvetően ez a cikk ajánló, szóval igyekszem kerülni a spoilereket, hogy teljes egészében élvezhessétek később a műveket magukat.

Vágjunk is bele!

Valós események által inspirált történetek

Ezek közül néhányat említettem a Vasözvegy cikkemben is. A valódi történelmi alapokon nyugvó történeteket mindig szerettem, de mindig csúszós talajnak számítanak, és ez igaz arra is, ha női sorsokkal, vagány, inspiráló nőkkel foglalkozik egy történet. Akármennyi a lehetőség egy életútban, könnyű a drámai hatásért túl messzire menni – az üzenet fontos, a karakterépítés fontos, és igen, néha egyszerűen nem is lehet teljes képet alkotni a film, vagy regény alapjául szolgáló valós eseményekről, mert régen történtek, és a készítők közül senki nem nézte végig őket. Ugyanakkor fontos törekedni az egyensúlyra, a pontos korrajzra, miközben azért hagyjuk, hogy a nézőt lenyűgözze a szereplők ereje.

Talán a kedvenc hasonló filmem a 2016-os A számolás joga. Ez a történet az 50-es évek Amerikájában, a hidegháború és az űrverseny közepén játszódik. A középpontjában Katherine Johnson, Mary Jackson és Dorothy Vaughan amerikai matematikusnők élete áll, különös tekintettel az első amerikai űrhajós, Alan Shepard küldetése körül végzett munkájukra. A történet erősen szól a diszkriminációról, a rasszizmusról és szexizmusról, amivel szembesülniük kellett, miközben a munkájuk elengedhetetlennek bizonyult. Hármuk közül a film bemutatását sajnos csak Katherine Johnson élte meg, aki azonban egy interjúban pozitívan nyilatkozott róla, és különösen dicsérte a színésznők alakítását.

Dorothy Vaughan (Octavia Spencer), Katherine Johnson 
(Taraji P. Henson) és Mary Jackson (Janelle Monáe)

A számolás jogában abszolút megvan az egyensúly – sokszor drámai, nyilvánvalóan vannak benne jelenetek, ahol nagyobb a hangsúly az érzelmi hatáson, mint a történelmi tényeken, de végig hitelesnek érződik. A karakterek megérthetőek és inspirálóak, a kitartásuk, az erejük, és esetenként a kifakadásaik megmutatják, pontosan milyen nyomás alatt kellett helyt állniuk. Mindemellett viszont a mellékszereplők, nők és férfiak egyaránt érdekesek és fejlődnek, elengednek előítéleteket, megtanulják tisztelni a három főhősnőt – sőt, a filmbe még némi visszafogott, cinikus humor is belefér, ami rámutat egyes helyzetek abszurditására.

Nagyon hasonló hangulatú kamaszkorom egyik legkedvesebb olvasmánya, Kertész Erzsébet Vilma doktorasszony c. műve. Ez hazai környezetben mutat be egy inspiráló főhősnőt, Hugonnai Vilmát. A regény olvasmányos, izgalmas, és bár meglehetősen hétköznapi helyzeteket mutat be, egy pillanatra sem ül le. Szép korrajz a 19. századi Magyarországról és azokról a nehézségekről, amikkel egy fiatal nő akkor nézett szembe, ha tradicionálisabb női szerepek helyett a tudományt, jelen esetben az orvoslást választotta. Hugonnai Vilma elképesztően okos, kitartó, és olyan áldozatokra képes az álmaiért, amik bárkinek inspirálóak lehetnek – sokszor még külön nehézségeket is felvállal, hogy egy elve mellett kitarthasson (hiszen lehetett volna kiváló orvos Svájcban, de szembenézett a magyarországi rendszerrel, mert itthon akart gyógyítani). Ugyanakkor A számolás jogához hasonlóan itt sem felejtkezünk el a mellékszereplőkről – mindannyian emberiek, fejlődnek, nem a patriarchátus gonosz ügynökei, férfiak és nők is hajlandóak Vilma mellé állni és felemelni őt, akkor is, ha a főbb lépéseket mindig neki magának kell megtennie. A kapcsolata Wartha Vincével, a második férjével pedig az egyik legbájosabb szerelmi szál, amivel valaha találkoztam – szép példa mind arra, hogy idősebb korban is lehet szerelemre találni, és arra is, hogy egy jó kapcsolat arról szól, hogy a két fél örül egymás sikereinek.

Maud (Carey Mulligan)

Bár nem a legjobbak között tartom számon, de ha valaki kifejezetten a feminizmus történetéről szeretne tanulni, a 2015-ös A szüffrazsettet sem érdemes kihagyni. Ellentétben a korábbiakkal ez nem életrajzi film, hanem történelmi fikció, a Carey Mulligan által megszemélyesített Maud-ot helyezi a középpontba, aki egy egyszerű mosónő az 1912-es Angliában. Maud véletlenül keveredik bele a szavazati jogért folyó harcba, és ahogy egyre elszántabb tagja lesz a mozgalomnak, a magánéletében egyre több áldozatot kell hoznia. Persze megjelennek valódi szüffrazsettek is a filmben, például Meryl Streep alakítja Emmeline Pankhurst-öt, és rengeteg komoly kérdést sikerül körüljárni egy ilyen politikai megmozdulással kapcsolatban. Maud karaktere lehetőséget ad rá, hogy feltegyük a kérdést, mit is jelent a választójog, miért jelentett ennyit nők tömegének, látjuk, hogy merít erőt a küzdelemhez egyszerűen abból, hogy anya. A film talán legerősebb sora, mikor felveti a férjének, hogy milyen lenne az életük akkor, ha nem fiuk, hanem lányuk születik. Látjuk azt is, hogy egyes nők visszalépnek, egy idő után már nem akarnak kockáztatni, és megjelenik a mozgalom radikálisabb oldala is, például a börtönökben folytatott éhségsztrájk. Ha nem is teljesen hiteles bemutatása a történteknek, de mindenképp egy érdekes, és különleges kép a 20. századi feminizmus kezdeteiről.

Végül, de nem utolsósorban az igaz történet által inspirált darabok közül némileg kilóg, de talán ide illik a legjobban a SIX c. Musical. A SIX-et Toby Marlow és Lucy Moss álmodták meg, amikor a Cambridge-en tanultak – az inspirációja VIII. Henrik hat feleségének tragédiája. Az egész darab lényegében egy koncert, egy fiktív banda fellépése: valamilyen módon a hat feleség egy éjszakára feltámad, és visszatér, hogy elmeséljék a saját perspektívájukat az életükről. A koncert alatt hatan versenyeznek a banda frontemberének szerepéért, természetesen az egyetlen olyan dologra helyezve a hangsúlyt, ami összeköti őket – a házasságukra a királlyal. Megegyeznek, hogy az fog győzni, aki a legtöbbet szenvedett, tehát dalban mondják el a sorsukat, miközben rengeteg, sokszor morbid poént is elsütnek.

A SIX főszereplői a Madách Színház előadásában

A SIX egyrészt fenomenálisan szórakoztató, tényleg egy másfél órás buli a királynék újragondolt változataival (merem ajánlani a magyar verziót is, a Madáchban viszonylag gyakran játsszák – de a Broadway cast is kiváló). Másrészt tényleg tanulságos. Ugyan sok humorral, és nem mindig pontosan adja vissza a hat feleség életét, de azért bőven van benne valós információ is – arra pedig mindenképp kiváló, hogy felkeltse az érdeklődést a korszak iránt. Harmadrészt pedig meglepően komplex képet ad arról, hogy mennyire sokfélék és egyediek a nők. Senki nem jobb vagy rosszabb, mindenki megérdemli a teljes életet és azt, hogy elérje az álmait, legyen az politikai szerep, karrier, egyszerűen a szabadság, jólét, vagy egy békés család sok gyerekkel. A feminizmusnak pedig az egyik legfőbb üzenete a választás joga, hogy az ember a saját életét élhesse – és ahogy ez a musical újraírja a történelmet, az a rengeteg zenén át mégis szívszorítóan mesél az ezért vívott küzdelemről.

„Mágiamentes” fikció

Kicsit távolabb evezve a teljesen valós eseményeken alapuló történetektől, nézzünk rá azokra a filmekre, amik hétköznapi környezetben játszódnak. Ebben a témában leginkább vígjátékokat tudok említeni, de azok között is van néhány, ami nagyon érdekes, és példaképnek sem utolsó női karakterekkel operált.

Elle (Reese Witherspoon) és Emmett (Luke Wilson)

Nagyon klasszikus példa a Doktor Szöszi, Reese Witherspoon-nal a főszerepben. Ez a film annyira ikonikussá vált, hogy azóta már egy Broadway musical is készült belőle (ennek hazai változata még nem készült, de „Legally Blonde: The Musical” címen könnyen megtalálható). A története egy egyetemista lány, Elle Woods körül forog, aki első ránézésre tipikus „buta, szőke liba” – mikor azonban a fiúja, akitől azt várta, hogy megkéri majd a kezét, kikosarazza a randijukon, eltökéli, hogy visszahódítja. Az akció első lépése, hogy felvételizik a Harvard jogi karára, ahol Warner is tanul, és bebizonyítja, hogy igenis okos lány, és komoly partnere lehet – amikor azonban felveszik, a kezdeti nehézségek után egyre jobban megváltozik a szemlélete, beleszeret a jogtudományba, és egy fiú megszerzésénél fontosabbá válnak a saját álmai.

A Doktor Szösziben azt szeretem, hogy sztereotípiákat döntöget. Elle abszolút klisékarakter, szőke, imádja a rózsaszínt, egy kistáskában hordott csivavája van és rengeteget ad a külsejére. Ugyanakkor a film gyönyörűen rámutat arra, hogy ne ítéljünk első látásra – és arra is, mennyire vissza tudja fogni az embert mások véleménye. A Doktor Szöszi főhősnője mindig okos volt, mindig karizmatikus volt, mindig megvolt rá a képessége, hogy kiváló ügyvéddé váljon – de senki, még a saját családja sem hitt benne, hogy meg tudná csinálni. Divattervezést tanult, mert az volt az elvárt, mert a szép szőke lányhoz az illik, és bár abban is tehetséges, nyilvánvaló, hogy nem oda húzza a szíve. A történet során pedig Elle nem mond le saját magáról és a stílusáról – vannak buktatói, van, amikor hirtelen nem tudja, hová is tartozik, és jó úton jár-e, de végül rájön, hogy nem kell választani két világ között. Attól, mert joghallgató lett, maradhat szép, maradhat csajos, megőrizheti a régi barátságait, szeretheti a divatot, lehet fontos számára a szerelem – ezek egyike sem csökkenti az értékét emberként és szakemberként.

Gracie (Sandra Bullock) és Cheryl (Heather Burns)

Gyakorlatilag tökéletes ellentéte a Doktor Szöszinek, de nem kevésbé értékes üzenetű a Beépített szépség első része. Itt a Sandra Bullock által alakított Gracie Hart pont egy olyan nő, aki jóformán büszke rá, hogy nem olyan, mint a többiek. Fiús, vagány, talpraesett rendőr, akitől a férfi kollégái is tartanak – lelkesen gúnyolódik a szépségversenyeken, és minden sztereotipikusan „lányos” dolgon. Amikor azonban a rendőrségnek be kell építenie egy ügynököt a Miss America verseny résztvevői közé, Gracie bizonyul a legjobb jelöltnek. Azon túl, hogy a nőnek együtt kell működnie Vic Fontaine-nel (aki megpróbál belőle szépségkirálynő jelöltet faragni), barátságok szövődnek közte, és a társnői között is, ami jelentősen megváltoztatja a világról alkotott képét.

A Beépített szépség alaphelyzete persze abszurd, a fél film gagekből áll, és a második részének a létezését is tagadom, de az alapgondolat szerethető. Hasonlóan a Doktor Szöszihez itt is van némi sztereotípia döntögetés, csak itt a főhősnő maga az, aki ítélkezik mások felett, és aki megtanulja elfogadni, hogy az emberek, a nők sokfélék, sokféleképpen tehetségesek, és inkább felemelni, nem lehúzni kell egymást. Bár viszonylag pozitív képet fest a szépségversenyek egyébként nagyon toxikus világáról, azért fért bele némi kritika is (a film egyik legszórakoztatóbb szakasza, amikor Gracie pizzázni és bulizni viszi a lányokat, akik addig a testükre fordított túlzott figyelem miatt nem tudták elengedni magukat). A főszereplő pedig egyszerűen fenomenálisan szórakoztató, rengeteg az ikonikus megszólalása, amikért önmagukban megéri megnézni a filmet.

Karen (Amanda Seyfried), Regina (Rachel McAdams)
és Gretchen (Lacey Chabert)

Klasszikus, gyakran a chick-flick egyik alapműveként emlegetett darab a Bajos Csajok (eredeti címén Mean Girls) c. tinifilm. Első ránézésre ez is klasszikus, rózsaszín, és rendkívül sztereotipikus darab, de ha az ember ad neki egy esélyt, kiderül, hogy nagyon is őszinte képet fest a tinilányokról, az iskolai viszonyokról, és annak minden sötétségéről. A főhősnője, Cady két zoológus lánya, így Afrikában, magántanulóként nőtt fel – mikor viszont a szülei visszaköltöznek Amerikába, úgy dönt, hogy rendes gimnáziumba szeretne járni. Itt az első napon megismerkedik Regina George-dzsal, az iskola méhkirálynőjével, és a köré csoportosuló klikkel, amikor pedig megtetszik neki a lány ex-barátja, rövid úton szembe is kerül vele.

A Mean Girls egyik legnagyobb ereje, hogy őszinte. Nem egy meséről van szó, ahol a népszerűtlen, okos új lány a szegény áldozat, akire végül felfigyel a helyes fiú, és kiemeli ebből a szerepből. Cady-ben ugyanúgy megvan a potenciál, hogy manipulátor, bully, rossz barát legyen, és ahogy próbálja megtalálni a helyét az iskolában, rengeteg embernek árt – nem egyszer teljesen tudatosan. A „jó” legjobb barátnő is ugyanúgy kegyetlen és bosszúálló sokszor, a népszerű, „gonosz” lánynak pedig megvannak a pozitív pillanatai, képes az önreflexióra, tud fejlődni, ugyanúgy keresi magát, mint a többiek. A fiúknak bár nincs sok szerepe, de nincsenek is kigúnyolva, vagy háttérbe szorítva. Damien bár viszonylag tipikus „meleg legjobb barát” figura, de kipréseli az archetípusból amit lehet, az egyik legszórakoztatóbb személyiséggé válik, Aaron pedig bár elsősorban szerelmi szál, de egyben ő az egyik legstabilabb és józanabb karakter is. Miközben jóformán a sztereotip tinifilmek névadója lett, a Mean Girls valójában pont, hogy szembemegy azok üzenetével.

A March-lányok

Végül, de nem utolsósorban egy komolyabb darab volt a 2019-es Kisasszonyok. Őszintén bevallom, nem láttam korábbi változatokat, és nem olvastam a regényt sem, viszont volt néhány olyan aspektusa ennek a filmnek, ami nagyon is megnyert. Talán a legerősebben, hogy a SIX-hez hasonlóan sokféle aspektusát mutatja be a női létnek. Igen, Jo, a főszereplő igazi fiús, lázadó lány, aki vehemensen ellenzi a házasság gondolatát, híres író akar lenni, és utálja, hogy mindenki azt feltételezi körülötte, hogy a nők életében a szerelem a legfontosabb. De ott van a testvére, Meg, akit pont, hogy boldoggá tesz a házasság, a család gondolata – és mikor Jo nem tiszteli az álmait, ő is bátran a sarkára tud állni, és kimondani, hogy az ő vágyai mások, de ugyanolyan értékesek. Látunk különböző művészetek iránt érdeklődő nőket, művelt, gazdag társasági dívákat, és ki merjük mondani, hogy léteznek kapcsolatok, amik egyszerűen nem kompatibilisek, a tinédzserkori szerelmek nem mindig tartanak örökké (és attól, mert két ember szereti egymást, lehet, hogy kifejezetten ártana, ha együtt maradnának). Jo végső szerelmi szála a professzorral pedig elképesztően szép, és nagyon jól zárja le a főhősnő karakterívét – gyönyörűen rámutat arra, hogy nem a házasság intézményével és a férfiakkal általában volt a probléma, hanem azzal, hogy egyszerűen nem talált olyat, aki tényleg egyenlőként és intellektuális partnerként tisztelte.

Fantasy, sci-fi, minden jó

A blogom témája azért a mai napig elsősorban ez a kategória, így talán innen sikerült a legtöbb példát is hoznom. Akad itt néhány abszurd, szatirikus elképzelés, és néhány rendes high fantasy is, ahol fantasztikusan megírt főhősnőket találunk: a lényeg, hogy mindegyik olyan, ami kapcsán kicsit el lehet gondolkodni arról, mit is jelent az egyenjogúság, és mit is jelent nőnek lenni.

Barbie (Margot Robbie)

A közelmúltban jelent meg, és kettős véleményeket kapott a Greta Gerwig féle Barbie (apró érdekesség, hogy Greta Gerwig a rendezője a már említett Kisasszonyoknak is). A történet szerint Barbieland (a Mattel játékának elképzelt világa) a miénkkel párhuzamosan létező világ, ahol teljes nőuralom van – Barbie tölt be minden fontos szerepet, Ken pedig jellemzően másodhegedűs mellette, akinek nem jár se valódi karrier, se álomház. Lényegében az egyetlen, ami marad neki, hogy ő Barbie elrendelt párja, a jóképű pasi, de valójában még az sem igazán. Egy napon azonban az egyik Barbie (a Margot Robbie által alakított „sztereotipikus Barbie”) furcsa változásokat tapasztal – elkezd a halálon töprengeni, narancsbőre lesz, és a talpa is leér a földre. Hamarosan kiderül, hogy a változásokról az tehet, hogy a való világban vele játszó emberrel történt valami – neki pedig helyre kell állítania a kapcsolatukat, amíg nem késő. Kennel együtt elindulnak tehát a valóságba, hogy megkeressék a lányt.

A Barbie legzseniálisabb eleme, hogy úgy feminista film, hogy egyben a radikális feminizmus kritikája is. Barbieland kifordított világ, de egyébként ugyanúgy szexista, és ugyanúgy nem működik – a teljes nőuralom nem jobb a teljes férfiuralomnál, bármelyik nem totális dominanciája, és a másik lenézése probléma. Ken a film elején abban a szerepben van, amiben általában női mellékszereplő szokott lenni – szerelmi szálnak jó, de valójában még komplex személyisége, saját karakteríve sincsen. Barbie maga a toxikus maszkulinitás, csak éppen női testben. Az egész film abszurd, maróan cinikus szatíra, ahol csak egyvalami biztos – hogy a szereplők nem találnak egyensúlyt, és mindentől keserű íz marad a szánkban. Ez a keserűség azonban tökéletesen átadja az üzenetet.

Frieren

Közelmúltbeli, hatalmas kedvencem a Frieren: Beyond Journey’s End (Frieren: Az út végén túl – Japán eredetiben Sousou no Frieren, nagyjából Démonölő Frieren), amiről szeretnék majd írni egy teljes bejegyzést is, mert megérdemli. Ez a történet lényegében egy TTRPG jellegű high fantasy világban játszódó mese – a történet szerint a hős csapata legyőzte a démonok királyát, de még mindannyiuk előtt ott áll az élet. A négy tag (Himmel, a hős, Heiter, a pap, Eisen, a harcos törp, és Frieren, a tünde máguslány) szétszélednek a világban – Frieren azonban tündeként sokkal hosszabb életű, mint a társai. Ahogy elszáll a következő hetven év, a lánynak rá kell döbbennie, hogy pontosan mennyire elpazarolta a szeretteivel töltött időt, és mennyire nem volt lehetősége igazán megismerni őket – így eldönti, hogy vezeklésként megpróbálja megérteni a halandókat.

A Frieren tipikusan az a sorozat, ahol nem azon van a hangsúly, hogy női főhősünk van, de pont ezért az egyik legjobb női szereplőgárdát vonultatja fel, amit animében láttam. Frieren introvertált, kissé mágiamegszállott, emberi kapcsolatokban esetlen lány (bár ezt értelemszerűen nem mondják ki, sok szempontból autisztikusnak hat), aki viszont rendíthetetlenül próbálkozik, hogy megértse maga körül a világot és az embereket. Elképesztő erejű mágus, de minden más téren rengeteg nehézséggel szembesül, és pont ezért könnyű érte izgulni. A kapcsolata a csapatával szintén hiteles és érdekes. Látunk itt fantasztikus férfi-nő és nő-nő barátságokat is (Frieren kapcsolata Fernnel, Heiterrel, vagy Eisennel szívmelengető), mentor-tanítvány viszonyokat, és egy elég hangsúlyos szerelmi szál is végigkíséri a történetet Frieren és Himmel között – nem érződik, hogy bármelyik karakter csak azért lenne ott, hogy egy kapcsolat része legyen, mindenkinek van önálló történetíve. Végül, de nem utolsósorban a Frieren nagy pozitívuma sok más animével szemben, hogy szinte egyáltalán nincs benne fanservice – előkerül a szexualitás témája, de az is a karakterekhez kötődve, az ő életkoruknak és személyiségüknek megfelelően.

Egy másik jó választás, ha az ember kifejezetten feminista animesorozatot szeretne nézni a Mahou Shoujo Madoka Magica (amiről egyszer szintén írni szeretnék). Ez ellentétben a Frierennel kevésbé klasszikus fantasy, inkább egy furcsa átmenet a magical girl animék és a kozmikus horror között: a története egy csapat kiskamasz lány körül forog, akiknek egy furcsa, macskaszerű lény felajánlja, hogy teljesíti egy kívánságukat, ha cserébe vállalják, hogy megküzdenek a világot támadó boszorkányokkal. Az egyszerű alaphelyzet nagyon hamar sötétté és abszurddá válik, mert persze kiderül, hogy a kívánságoknak nagyobb ára van, mint azt a lányok hiszik.

A Madoka Magica lényegében a kamaszlányok lélektana – és pont a sötétsége teszi nagyon erőssé. Ellentétben sok hasonló témájú történettel, ez a sorozat egyetlen problémát sem ken el. Tényleg bemutatja, hogy egy egyszerű, hétköznapi konfliktus, első szerelmek, szétszakadó barátságok, nehézségek a szülőkkel mennyire megrázhatnak egy kiskamaszt. A felnőtté válás nem könnyű út, hanem egy fájdalmas utazás és a Madoka pont attól empatikus, hogy minden problémát validál. Mellette pedig Madoka odaállhat Frieren mellé a legzseniálisabb anime főhősnők közé, mert ez a kislány megint sarokba állít sok sztereotípiát. Amikor megjelent a rózsaszín hajával és piros masnijaival, én már vártam a klasszikus magical girl archetípust – a kedves, aranyos, butácska lányt, aki azért majd megmenti a napot.  Valójában azonban egy kíváncsi, szemlélődő, és elképesztően okos karakterről van szó, akiben bár rengeteg a bizonytalanság, de elszántan próbálja megtalálni az utat a manipulációk és tragédiák között.

Eragon és Arya (Ed Speleers és Sienna Guillory)
a filmváltozatban

Kicsit klasszikusabb fantasy példa, és nem női főszereplővel dolgozik, de érdemel egy említést Christopher Paolini Eragonja (illetve Örökség-ciklusa) is. Ennek én csak az első kötetéig jutottam (és érik már egy újraolvasás, ahol befejezem az egész sorozatot), de már arra is igaz, hogy Arya karaktere jó példa a jól működő női mellékszereplőre. Igen, egyértelműen a szerepe része, hogy hosszú távon egy szerelmi szálat alkossanak a főszereplővel, és vannak olyan szerepkörei (például az, hogy eredetileg ő őrzi Eragon sárkánytojását) amik azt sejtetik, hogy elsősorban a cselekmény katalizátora lesz. De a karaktere bőven túlnő ezeken. Stílusra határozottan hasonlít az újabb YA könyvek harcias női főhőseire, de jobban összeáll. A személyisége nem abból áll, hogy vagány és elver minden fiút, hanem vannak hibái, nehézségei, súlyos bukásai – a könyvsorozatot egy vereséggel kezdi, ami rabsághoz és egy borzalmas traumához vezet. Ez ráadásul nyomot hagy rajta, a gyógyulása nem rövid és nem könnyű – bár nem az ő szemszögéből látjuk a világot, de egyértelmű, hogy nagyon is megvan a saját útja, akkor is, ha a főhős nem látja át teljesen. A kapcsolata Eragonnal egyébként az első pillanattól bonyolult, a már említett trauma mellett a kulturális különbségek és nagyon eltérő személyiség is szerepet kapnak benne. Sokkal hangsúlyosabb a barátság és a kölcsönös tisztelet kialakulásának fontossága, mint a vonzalom (ráadásul amennyire tudom, a romantika az egész sorozatban takarékra van állítva). Arya kifejezetten beszél is a nemi szerepekhez való viszonyáról (általában erősen bírálva az emberek attitűdjét, akik a nőket védtelennek tartják), de ez is hitelesebb, mint például a Vasözvegyben elhangzó kritikák – Zetiannal ellentétben Aryának olyan az előtörténete, voltak előtte olyan női példaképek, hogy képes lehet megfogalmazni ezt a véleményt és kiállni mellette.

A Buffy főszereplőgárdája

Szintén kicsit hiányos még a véleményem, mert nem értem végére a Buffy: A vámpírok rémének. Ennek a sorozatnak is megvannak a hibái, természetesen jellemző rá a ’90-es és 2000-es évek néhány kliséje (bár Buffy esetén indokolható, hogy mágiával harcol, mindig preferálni fogom, ha a lány, aki elveri a rosszfiúkat kicsit azért izmosabb alkat). Összességében viszont talán a modern YA-k ősének tekinthető, és rengeteg részletet jobban csinál náluk. Buffy kiválasztott, harcos, helyes fiúk is rohannak utána, de mindezek ellenére emberi, és végtelenül tini marad, aki kínos helyzetekbe keveri magát, butaságokat csinál, akinek szüksége van felnőtt támogatásra (Giles egy üdítő karakter a történetben – bár ő is teljesen elveszett sokszor, de sokat javít a hitelességen, hogy van egy felnőtt mentor, és a gyerekek nem egyedül mentik meg a világot). Az Eragonhoz hasonlóan itt is van hiteles PTSD ábrázolás, és az abból fakadó toxicitás a barátok felé. Angel és Buffy párosáról pedig meggyőződésem, hogy a Twilight is koppintott: csak Stephenie Meyer elvette Bellától azt az önállóságot és tartást, ami Buffy-ban még megvolt, és ami eléri, hogy tényleg átérezhessük a vívódását egy halhatatlan fiúval kapcsolatban. És persze itt is említést érdemelnek a mellékszereplők – Willow és Cordelia is megkapták a maguk karakterívét, és mindketten szépen feje tetejére állítják az archetípust, amibe kezdetben dobták őket.

Végül, de nem utolsósorban kötelezőnek érzem megemlíteni a Star Treket, mint filmes univerzumot is. Ebben a sorozatban nehéz egy-egy konkrét példát kiemelni, és nem állítható, hogy minden női karaktere tökéletesen működött (sajnos egyes sorozatok felett azért már eljárt az idő, és az újabb szériákban is előfordul, hogy némelyik szereplő kissé lapos lett), de általánosságban igaz: az ST jól csinálja a PC-t. Uhura szériáról szériára egyre ikonikusabb figurává válik, Kira Nerys remek példa volt a vagány, de érzékenyebb karakterre, Jadzia a cinikus, talpraesett (és sokszor kifejezetten bölcs) tudósra, Mariner a megállíthatatlan bajkeverőre. Vannak kötelességtudó, komoly, és védelmező figurák, mint Una a Strange New Worldsben, sokszor könyörtelen és kiégett vezetők, mint Janeway, és az érzelmekkel nehezen boldoguló útkeresők, mint T’pol vagy Hetes. A Star Trek hatalmas univerzum, és ennek megfelelően a női karakterei is sokfélék, saját úttal, saját célokkal, változatos kapcsolatokkal – vagyis, ha az ember szeretne egy inspirálóan girlpower, de egyben nagyon kiegyensúlyozott sci-fit nézni, akkor ez az univerzum remek választás.

Honorable mentions

Végezetül néhány film, amit nem tartok kiemelkedő feminista történetnek, de úgy érzem, ha az ember egy-két bakit elenged nekik, azért még tudnak értékes üzenetet közvetíteni:

Cassie (Carey Mulligan)

Az ígéretes fiatal nő, amiben A szüffrazsett főszerepét is alakító Carey Mulligan bújik a főhősnő bőrébe, igazi bosszúsztori, egy nagyon izgalmas manipulátorkarakterrel. A történet egy egyetemen történt nemi erőszak és az azt követő tragédiák körül forog, ahol az áldozat legjobb barátnője próbál igazságot szolgáltatni a lány sorsáért. A film kiválóan bemutatja az áldozathibáztatást, a felelősség hárítását az elkövetők részéről, a kiskapukat a jogrendszerben, hogy még ma is milyen nehéz felszólalni és kimondani, mi történt. Ugyanakkor az Honorable mentions kategóriába kellett helyeznem, mert kissé egyoldalú. Cassie bár kegyetlen, manipulatív bosszúálló, de a film alatt szinte végig nagyon pozitív fényben tűntetik fel. A férfi karakterek között alig akad, aki egyáltalán megbocsátást kap… a mellékszereplők nem igazán komplexek, nem fejlődnek, végig nagyon tiszta, hogy ki a jó és ki a rossz, ez pedig a téma fontossága és sötétsége ellenére sem teszi igazán kiugró feminista filmmé.

Melissa McCarthy vígjátékai, A kém illetve a Női szervek, illetve valamennyire még a 2016-os Szellemirtók is nagy személyes kedvenceim, de azért jelentősen butuskábbak mint a Mágiamentes fikciónál említett két darab. A kém főhősnője elképesztően szórakoztató, és alpári humora dacára sokszor látszik, hogy nagyon talpraesett és okos nő (ráadásul remek mellékszereplőgárda van mellette – ahol persze, a férfiak jellemzően kissé inkompetensek, de mint karakterek szintén elképesztően viccesek). Viszont tagadhatatlan, hogy a három film mindegyike a női karakterek kidolgozása fölé helyezi a girlpower hangulat megtartását, és a szexista sztereotípiák kifigurázását. Elle Woodsnak vagy Gracie Hartnak rendes, önálló karakteríve van, Susan Cooper viszont „csak” badass és cinikus. A Női szervek és a Szellemirtók esetén a lányok barátsága ezt valamennyire orvosolja (és a női barátságok bemutatásáért mindig jár egy plusz pont), de még mindig hiányzik belőlük egy tényleges üzenet, azon túl, hogy a nők szuperek.

A két Nana

Végül, de nem utolsósorban megemlíteném még a Nana c. animesorozatot is – ezt sem helyezném a kiemelkedő feminista történetek közé, de egy említést akarok neki adni a női barátság miatt. A Nana ugyan sokszor nyálasan romantikus, és az egész történet gerincét nagyrészt szerelmi szenvedések, háromszögek, megcsalások adják, de egyben az egészen átível a két azonos nevű főszereplő, a két Nana véletlenül szövődött, szoros barátsága. Ez az egyetlen kapcsolat a sorozatban, ami sosem törik meg, ami tényleg állandó – a két lány között nincs rivalizálás, egymás legnagyobb rajongói és védelmezői, akik a legelkeseredettebb helyzetben is kitartanak. A női barátságok szomorúan ritkák a fikcióban, és túl sokszor arra fókuszálnak, hogy mennyire könnyen megtörhet egy kapcsolat abban a pillanatban, hogy bekerül egy fiú a képbe, aki mindkét lánynak tetszik – a Nana viszont rámutat, hogy igenis, két lány barátsága is ugyanakkora érték, és ugyanolyan erős lehet, mint két fiúé.

Konklúzió

„Nem érzem magam kevesebbnek másnál. Sosem éreztem. Ugyanolyan jó vagyok, mint bárki, de nem jobb.” – Katherine Johnson

Mi teszi tehát a jó feminista filmet vagy a jó feminista karaktert? Véleményem szerint abszolút nincs rá szükség, hogy harcos női főhősöket kapjunk, akik kardokat lóbálnak, és okosabbak, erősebbek, gyorsabbak minden férfinél. Nyilván jó látni, hogy már ezekbe a szerepekbe is merünk nőket tenni – örülök Frierennek, örülök Aryának, örülök Katherine Janewaynek egy csillaghajó hídján – de ők sem ettől lesznek jó női karakterek, és nem rosszabb náluk Elle Woods vagy a SIX Seymour Johannája. A kulcselem, ami összeköti a figurákat ezen a listán, hogy elsősorban emberek, akik a saját környezetükben, a saját világuk lehetőségeihez mérten inspirálóak.

Nőnek lenni nem személyiségelem. Bár a környezettől függően lesznek problémák, kérdéskörök, amik egy nőt jobban érintenek, ez csak a karakteralkotás egy kis szelete. És nem kell a világnak sem egyoldalú gonosznak lennie: nem lesz kevésbé súlyos probléma a szexizmus, nem lesz kevésbé nagy eredmény, ha valaki magasra jut, attól, hogy vannak szövetségesei. Hadd legyenek hát a női hősök egyediek, sokfélék, és éppen olyan bonyolultak, mint a férfiak.

Valentine Wiggin