Wonder Woman vs. Marvel Kapitány

 …avagy beszélgessünk a női szuperhősökről

Wonder Woman 2017-ben elsöprő sikert aratott a moziban, jóformán kirángatva a DC-t a Marvel terjeszkedő árnyékából. Hiába a hatalmas sikerek és franchisefilmek, amik eddigre jellemezték az utóbbit, egy dologban nem tudták megelőzni a konkurenciát – nem volt igazi, nagy költségvetésű női szuperhősfilmjük. A Wonder Woman pedig egy nővel, Patty Jenkinsszel a rendezői székben, Gal Gadot-val a főszerepben kész volt betölteni az űrt. 

Aztán persze a Marvel megpróbált felzárkózni, 2019-ben megjelent a Carol Danvers történetét feldolgozó Marvel Kapitány – ez azonban sokkal kisebbet szólt. Bár a nyitóhétvégéje kiugrónak bizonyult, és pénzügyi siker lett, a kritikusokat megosztotta, a Rotten Tomatoes-on pedig egy csúnya review bombingnak is áldozatul esett. 

De miben hasonló és miben más Diana Prince és Carol Danvers? Milyen személyiségek, hogy alakul a történetük, milyen mellékszereplők és antagonisták veszik körül őket? Mit várunk el egy női szuperhőstől, ha leülünk a képernyő elé, és hogy hat ez a megítélésükre? Nézzünk rá erre a két filmre a kezdeti lelkesedés után 6-8 évvel, és próbáljuk kibogozni, miben lett más a két univerzum „első női hőse”.

Előrebocsátom, ebben a cikkben csak a filmekről fogok beszélni (azokról viszont természetesen spoileresen). Alapvetően nem volt célom kimondani, melyik hősnő a „jobb” – első megtekintésre, a megjelenés idején mindkét filmet nagyon szerettem – de természetesen van saját véleményem, ami érződik majd a szövegből. A fő cél viszont annyi, hogy gondolkodjunk el a szuperhősfilmekről, a női hősökről, és arról, hogy milyen elemek határozzák meg az ábrázolásukat. 

Vágjunk is bele!

Mik azok a Mary Sue-k? - avagy tisztázzunk pár kritikát, ami a modern női karaktereket éri

A Mary Sue fogalmat nagyon gyakran hallani internetes berkekben, ha női karakterekről van szó: röviden irreálisan tökéletes, általában az író saját magával kapcsolatos vágyálmait megtestesítő figuráról van szó. A Mary Sue nevet ismét a Star Trek fandomnak köszönhetjük (úgy tűnik, a fandomokban elterjedt fogalmak nagy részét ez a közösség szolgáltatta) – Paula Smith fanfiction paródiája, az „A Trekkie’s Tale” főhősét hívták így, akivel ki akarta gúnyolni az akkoriban elterjedt, túlidealizált OC-ket (original character – saját karakter, rajongók által a világba illesztett figura). 

Rey-t (Daisy Ridley) gyakran éri a vád, hogy Mary Sue

A Mary Sue komolyabb morális konfliktusok nélkül jó ember, általában ügyes harcos (tipikusan minimális edzéssel, egészen fiatalon), empatikus, kedves lélek, akinek azért megvan a magához való esze is. Vicces, gyakran szarkasztikus, de a humora sosem túl éles, nem bánt meg senkit. Lehet kicsit esetlen, de sosem úgy, hogy probléma legyen belőle, csak olyan cukin, nőiesen, ami tökéletesen elfogadható a környezete számára és szerethetővé teszi. Nem követ el olyan hibát, ami tényleg csak rajta múlt – mindig valami külső hatás az, ami miatt elbukik. Természetesen vonzó (de általában nem tudja magáról, így nem válik arrogánssá).

Ez a karaktertípus persze minden nemben előfordul, de tipikusan a női változatot szoktuk emlegetni (a férfi alakváltozat, a Gary Stu sokkal kevésbé ismert). Ma már nem csak fanfiction kontextusban merül fel, hanem bármilyen film, könyv, sorozat főhősére rásüthetik a címkét, és nem mindig alaptalanul. Viszont a szuperhősfilmek kontextusában egy elemet tisztázni kell. 

A Mary Sue nem minden tulajdonságát kell kerülni, mint a tüzet. Sőt. A Mary Sue jelenség azért alakult ki, mert rajongók olyan karaktereket akartak alkotni, akiknek helye van a világban – ami különösen nagy kihívás egy olyan univerzum esetén, mint a Star Trek, ahol maguk a kánon karakterek is kiemelkedő figurák. Ha az ember főhőst szeretne írni, akkor kell valami, ami indokolja, hogy az adott karakter a főhős, és ez lehet az, hogy ő a legerősebb, lehet az, hogy ő a legokosabb, lehet az is, hogy egy heroikus, rendkívül kedves személyiség, akinek a személyes kapcsolatai erős motivációt jelentenek. A teljesen átlagos, váratlanul a cselekménybe lökött figurák, akik rengeteget ügyetlenkednek, lehetnek jó főhősök, de ez csupán egyetlen karaktertípus – az összes többinek pedig már lesz legalább egy közös tulajdonsága egy Mary Sue-val. Ha az ember megpróbál egy karakterre kitölteni egy az interneten keringő Mary Sue tesztet, akkor is meg fogja látni – egészen máshogy értékeli a legtöbb a főhősöket és a mellékszereplőket. 

Az első Star Trek sorozatban Kirk (William Shatner)
még erősen a Gary Stu kategóriába esett

Ez pedig talán még hangsúlyosabb a szuperhősfilmeknél, amik definíció szerint a „power fantasy” kategóriába esnek – a néző vagy az alkotó úgy éli meg az eszképizmust a világ igazságtalanságából és a saját kiszolgáltatottságából, hogy végigkísér egy embert, amint nagy hatalomra tesz szert, amivel másokat segíthet, és egy személyben megfordíthatja a dolgok alakulását. Itt szükség van rá, hogy a főhős „kicsit Mary Sue” legyen. Muszáj, hogy kiemelkedő ereje legyen, amihez fogható nincs a mellékszereplők között, hiszen az teszi főszereplővé. Muszáj, hogy legalábbis szerethető legyen a környezete számára, és legalábbis törekedjen a jóra – nem a legjobb, ha ezt morális konfliktusok és hibák nélkül teszi, de ha túl mélyre csúszna, akkor szuperhősből antihőssé válna, az pedig már egy másik műfaj. Muszáj, hogy körülötte forogjon a cselekmény, hogy elsősorban ő mozgassa, mert a szuperhősfilmek mindig egy karakterről, vagy maximum egy csapatról szólnak (de tipikusan ott is kiemelkedik egy-két vezető figura, aki utána mozgatja a világot), így a mellékszereplők nyilvánvalóan elsősorban erre a karakterre fognak reagálni. Nem várhatjuk el, hogy egy szuperhős ne legyen szuper, mert az azt is jelentené, hogy a film többé nem adja meg az eszképizmust, ami mindenek felett a célja.

És nem tagadhatjuk, hogy a filmtörténet jóval a Wonder Woman és a Marvel Kapitány előtt tele volt Gary Stukkal. Elég a Star Trekre gondolni – az eredeti szériában még nagyon keveset látunk Kirk valódi karakteréből (inkább a filmek, illetve a későbbi sorozatok kezdték igazán mélyíteni), az az igazán hangsúlyos, hogy remek kapitány, remek barát, minden nő a lába előtt hever (és persze sosincs következménye a részenként változó szeretőnek), bátor, képes puszta kézzel is leverekedni a rosszfiúkat, és persze taktikai helyzetekben is megállja a helyét. De modern médiában is, nem csak szuperhősfilmekben találunk férfi karaktereket, akik egy kicsit túl jók a világukba – Mo Dao Zu Shi / A démoni út nagymestere c. kínai danmei főhőse, Wei Wuxian is erősen ebbe a kategóriába csúszik, amikor tizenöt évesen megreformálja a mágiát, egy személyben fellázad az elnyomás ellen, kiáll az elesettekért, természetesen rendkívül jóképű, és a hibái is elsősorban mások bűneinek köszönhetőek. Nem minden Mary Sue vagy Gary Stu idegesítő. Előfordulhat, hogy az írók idővel bővítik a jellemüket, és az is, hogy egyszerűen csak jól esnek egy adott helyzetben. Néha szeretnénk elhinni, hogy vannak a világon tökéletes hősök és egyértelmű jó, olyankor pedig egy ilyen figura jól esik a lelkünknek.

Tartsuk észben ezeket a definíciókat, és nézzünk rá a két hősnőnkre.

Az alapok – milyennek ismerjük meg Carolt és Dianát a filmek legelején?

Diana (Gal Gadot) a film elején

Diana Themüszkirának, az amazonok szigetének hercegnője, Hippolüté lánya, akit Zeusz segítségével alkotott meg. Bár a történet az első világháború alatt játszódik, a szigeten még mindig ókori, mágikus civilizáció áll fenn: kizárólag halhatatlan, harcos nők lakják, akiket egy az istenek által emelt határ zár el a civilizációtól. Diana itt nevelkedik, az egyetlen gyermekként a szigeten, az anyja viszont óvni próbálja attól, hogy szabadon engedje az erejét. Diana hosszú időn át engedelmeskedik, csupán kisebb kihágásokat elkövetve (mint hogy titokban próbál edzeni az egyik tanárával), de amikor egy napon a határon átjut néhány hajó, és egy angol pilóta, aki le is zuhan a szigeten, a világa kitárul. Megtudja, hogy a világban nagy háború zajlik, és úgy véli, a dologért Árész, a háború istene a felelős, aki az amazonok esküdt ellensége – felkerekedik hát a pilótával, Steve Trevorral, hogy megállítsa a gonosz istent, és visszahozza a békét.

Carol Danvers Vers néven a kree birodalom egyik katonája: hat évvel korábban történt vele valami, amiért elvesztette az emlékeit. A kiképzője, Yon-Rogg azt állítja, hogy a bolygóját lerohanták a skrullok, egy ellenséges, alakváltó faj, akiknek terjeszkedését a hősies kree-k minden erejükkel próbálják visszaszorítani. Az életét megmentették ugyan, de az emlékeit nem tudják helyreállítani, csak villanások maradtak belőle, ezért megpróbáltak neki egy új életet adni a kree csillagharcosok között, ahol bosszút állhat a történtekért. Carol elszánt és ügyes katona, de Yon-Rogg véleménye szerint túlságosan érzelmes, nehezére esik megfelelően uralni az erejét, amiért folyton óvatosságra inti. Egy csatában aztán Carol az egyik skrull parancsnok fogságába esik, aki olvas az elméjében, és feléleszti néhány emlékét – azok nyomán pedig a C-53-as bolygóra, a Földre indul. Carol sikeresen megszökik a fogságból, és felveszi a kapcsolatot a parancsnokaival, de jobb lehetőségek híján saját nyomozásba kezd, hogy kiderítse, mit akartak a skrullok, és mik azok az emlékek, amiket előástak az elméjéből, ami rövid úton összesodorja a SHIELD ügynök Nick Fury-vel.

Carol (Brie Larson) a film elején

A két előtörténet alapvetően sokban hasonlít. Mindkettőben van egy hősnőnk, aki egy nem emberi civilizációban él, távol a hétköznapi világtól (Themüszkira mágikus, ógörög környezet, Hala, a kree anyabolygó pedig egy másik faj futurisztikus otthona). Mindkettőben limitált az információjuk az emberi világról, Diana legendákat hallott, Carolnak pedig villanásszerű emlékei vannak. Egyikük sincs tisztában a valódi erejével, és mindkettejüket valamennyire vissza akarja fogni egy ekkor támogatónak tűnő mellékkarakter (Yon-Rogg, illetve Hippolüté). Még a cselekmény kezdetekor megjelenő férfi side-kick is közös pont, igaz, Fury és Steve Trevor között már van egy nagy különbség: Steve Trevor maga a cselekményt beindító katalizátor (és Diana reagál rá), a Marvel Kapitány esetén viszont maga Carol hozza a fő döntéseket, és Fury a reakciói által lép be az eseménysorozatba. Eltér még maga az emberi világ fejlettsége is – Carol története a nyolcvanas években játszódik, Dianáé viszont még a világháborús korszakban, ami ad a filmjének egy kicsit Amerika Kapitányos alaphangulatot.

Érdemes megjegyezni, hogy Diana és Carol felkészültsége a helyzetre, amibe kerülnek erősen eltérő: Carol bár amnéziás, már a földön is katona, illetve vadászpilóta volt. Lehet, hogy nem emlékszik, de az izomtömeg és izommemória, a mentális tartás, amire szükség van ahhoz, hogy bekerüljön a seregbe (és ott megállja a helyét), nem tűnnek el. Ezen kívül hat évig a kree-k is képzik, egy csapat tagja lesz, és lát csatákat – akármi várja a Földön, az nem az első konfliktusa, valószínűleg nem is a legnagyobb. Az erejének pontos határait nem ismeri, de nem idegen számára az érzés, hogy van ereje. Diana szintén tanult harcolni, de a filmben többször hangsúlyozzák, hogy nem sokat, és az anyja sosem pártolta a dolgot – kifejezetten szerette volna, ha a lánya ereje egy bizonyos szint alatt marad.  Diana ráadásul hercegnő, egyértelműen mindenki vigyázott rá a szigeten, nincs mögötte az a környezetéből adódó attitűd és mentális tartás, ami Caroltól elvárt volt. Az első csatában, amikor a hajók megérkeznek, Diana még nem is vesz részt, Steve-vel együtt elmenekülnek a helyszínről. Ő nem dolgozott csapatban, nem látott háborút, nem tudja, hogyan kell hatékonyan együttműködni. A senki földjén, az első világháborúban vívott csata Diana első igazi csatája, amit teljesen tapasztalatlanul él át. 

Diana a ruhapróbálgatás után

Ezek a különbségek természetesen azt is jelentik, hogy a két karakter eltérően is reagál a világra. Mindketten esetlenek, mindketten elveszettek benne, egy olyan környezetben kell navigálniuk, ami teljesen ismeretlennek hat. Diana viszont ezt szélsőségekig viszi: a lelkesedése a fagyi iránt kifejezetten aranyos jelenet, de abszurdan viselkedik a ruhaboltban, nem akarja letenni a fegyvereket, mindenhová bemegy, ahová nem kéne, beleszól a beszélgetésekbe, és általában meg sem próbál alkalmazkodni az új környezethez. Carol is belerohan hasonló helyzetekbe (a videótékás beszélgetés egy nagyon jó példa), hibázik, viszont ő kezdettől úgy viselkedik, mint egy katona, akinek van egy küldetése. Hátrányból indul, keveset tud a világról, de információt gyűjt, kapcsolatba lép a parancsnokaival, térképet szerez, átöltözik, hogy illeszkedjen a környezetébe. Neki persze kevésbé feltűnőek a fegyverei is, ami némi előnyt jelent számára Dianához képest, de mégis van benne egy szándék, hogy eltűnjön. Érdemes hozzátenni, hogy ő is lelkesedik az új világ iránt – csak fagyi helyett az ő figyelmét inkább egy motorkerékpár kelti fel. Diana viselkedése persze lehet gyerekes naivitás, és lehet egy hiba, amit indokol a háttere. Egyúttal azonban a környezet nem igazán reagál rá – Carol kezdeti bakijai is azonnal elérik, hogy a nyomában legyen a hatóság, Dianára viszont csak Steve és a barátai szólnak rá néha. A háború közepén, nyílt utcán elővett kard csak egy humoros jelenetet szolgáltat, a ruhaboltban is, nem az a téma, hogy talán nem kéne tesztelnie, hogy mennyire hatékonyan tud hosszú szoknyában rúgni, hanem az, hogy „hiába akarják eltűntetni, még mindig ő a legszebb nő a városban”.

A Mary Sue mindig győz – Carol és Diana a csatákban

Visszautalva a Mary Sue definíciójára és a szuperhősfilmekkel való viszonyra: egy szuperhősfilmtől nagyjából elvárható, hogy a hős a végére tisztán, saját erejéből legyőzze a gonoszt. Kaphat segítséget, mellette lehetnek a barátai (akiket a jellembeli fejlődésével szerzett), de akkor is, jár neki egy nagy győzelem. Egy szuperhőst nem tesz rosszabbá, vagy kevésbé szerethetővé, hogy különös nehézség nélkül meg tudja vívni a végső csatát, így amikor azon gondolkodunk, hogy mennyire könnyedén nyernek a karakterek, ezt a finálét nem érdemes belevenni a listába (persze, fogunk majd beszélni róla, de egy következő blokkban). Carol és Diana mindketten megkapják ezt a tiszta, fényes győzelmet, ahol egyértelmű a hatalmi fölényük – azzal a különbséggel, hogy Diana el is pusztítja a saját ellenfelét, Carol viszont csak meghátrálásra készteti. 

Carol és Yon-Rogg (Jude Law)

Ha azonban megnézzük a filmek többi csatáját, a két karakter helyzete jelentősen eltér. Mindkettejüknek van egy harca a kiképzőjükkel, a film elején, a tényleges cselekmény kezdete előtt. Ez a két harc egyébként közel párhuzamosan játszódik le: a kiképző mindkét esetben veszít, viszont mindkét esetben azért, mert a karakter ahhoz a tiltott, rejtett erőhöz nyúlt, amit még nem tud használni, és amitől mindenki óva inti. Ez egy alapvetően jó felvezetés, sejteti, hogy pontosan mekkora hatalom van Carol és Diana birtokában. Az egyetlen apró különbség, hogy Dianának ez a jelenet teljes meglepetés – ő egyáltalán nem tudott az erejéről. Carol úgy gondolja, hogy az is csak egy képesség, amit a kree-ktől kapott, nem igazán érti, Yon-Rogg miért nem akarja, hogy használja. Neki a kiképzésjelenet még nem egy komoly felismerés, hanem egy átlagos feszültséglevezető birkózás. 

A második harc Diana esetén a themüszkirai tengerpart, ahol említett módon még nem igazán harcol. Az amazonok szállnak szembe az érkező hajósokkal, Diana Steve-vel együtt biztonságba húzódik. Ez a harc, a veszteségek egyértelműen katalizálják, hogy el akarjon menni, és szembe akarjon szállni Árésszal, de csak minimális tapasztalatot ad. Az amazonok nyernek, de Diana vereségként éli meg a csatát. Carol a második csatájában részt is vesz, hiszen katona: az ő szempontjából szintén vereségről van szó, hiszen fogságba is esik. Később kiszabadul (és Dianához hasonlóan amit tapasztal elindítja a cselekményben), de addigra a skrullok már átvizsgálják az elméjét.

Innentől viszont a két karakter útja némileg elkanyarodik. Carolnál nehezebb definitív csatákat említeni: kerül konfliktusokba, harcol, jellemzően eredményesen (például segít Nick Fury-nek), de nincsenek igazán csillogó csatái a fináléig. Diana ellenben kap egy hős pillanatot a Senki Földjén. 

Diana a Senki Földjén

Ez a pillanat pedig Diana talán leginkább klasszikus Mary Sue jelenete. Eddig a pontig nem voltak csaták az életében. A lőfegyverekkel alig találkozott, a világháborús kori Angliában teljesen elveszett. A ruházata klasszikus, női szuperhős szett: jóformán alig védi, majdnem minden életveszélyes pontot szabadon hagy (és a film során eddig semmi nem utalt rá, hogy Diana sebezhetetlen lenne). De a Senki Földjén rekedt katonáknak szüksége van rá, Diana pedig bátor lány, aki nem hagyja magára a bajbajutottakat, tehát pusztán a bátorsága megalapozza számára ezt a hősies jelenetet, megmutatja a szkeptikus Steve-nek, hogy van remény. Ha akarunk párhuzamot vonni a Senki Földje jelenettel Carol történetében, akkor talán az áll hozzá a legközelebb, amikor még emberként, a háttértörténetében szembefordul Yon-Roggal, és készen állna feláldozni magát – de ellentétben Dianával, az őrült bátorságnak ára van. Igen, Carol ebből a döntésből nyeri az erejét, de ezért veszíti el az emlékeit, és majdnem az életét is.

Érdemes megjegyezni, hogy a karakterek hogy reagálnak a két nő harcaira. Az általános fogadtatás mindkettejük esetén pozitív, onnantól kezdve, hogy elérik a fő csataterüket (az emberi világot) – Fury is hivatkozik Carolra, mint a Föld legjelentősebb védelmezőjére, a katonák és Steve is rajonganak Dianáért. Egyben viszont a forrófejű bátorságot a két filmben nagyon eltérően fogadják. Carol kritikát is kap rá: a barátnője többször kijelenti, hogy tudott nagyon idegesítő lenni, és mindig hajlamos volt hősködni. Nagyon erős és tiszteletreméltó ember, de túlzásokba is esik, ami viszont látható hiba, és aminek következményei vannak. Diana bátorságát soha nem kérik számon – amikor beszökik a partira, hogy megölje a férfit, akit Árésznak hisz, elhamarkodottan dönt, és könnyen lebukhatna, de összességében ezt a döntést sem veszélyesnek vagy hibásnak mutatja a film. Nem Diana, hanem az antagonista Ludendorf tehetett a támadásról a parti után, sőt, Steve-et még felelősségre is vonják, amiért nem engedte harcolni. 

A felemelkedés pillanata – a nő, aki hős vagy a hős, aki nő?

Diana Árész ellen

A felemelkedés pillanataként egy nagyon specifikus, a szuperhősfilmek legtöbbjében jelenlévő pillanatot emlegetek, ami a klasszikus Blake Snyder-féle Save the Cat beat sheeten a „lélek sötét éjszakája” és a „harmadik szakasz kezdete” részeket foglalja magába. Ez az a pont, amikor már a végső csatát vívjuk, a főhős pedig kis híján elbukik, de megtalálja a motivációt, vagy felismer egy igazságot, ami talpra állítja, és lehetővé teszi, hogy megnyerje a csatát. Ez a jelenet nagyon tisztán beazonosítható mindkét filmben: a Wonder Woman esetén Diana éppen Árésszal harcol és vesztésre áll, amikor eszébe jut Steve Trevor szerelmi vallomása az önfeláldozása előtt. Carol a Legfőbb Intelligenciával küzd a saját tudatában, és ugyancsak, vesztésre áll, amikor a lassan visszatérő emlékeiben megjelenik az a kép, hogy hányszor elbukott életében, és hányszor sikerült felállnia utána. Mindkét emlék ad egy löketet az adott hősnőnek az ellenfeleivel szemben, végre megnyitja az utat ahhoz, hogy a teljes erejüket ki tudják használni, és már semmi nem állhat az útjukba.

A két emlék üzenete viszont nagyon eltérő. Diana motivációs ereje Steve, és a szerelem. Az ő megismerése és elvesztése az, ami miatt úgy érzi, az embereknek adni kell egy esélyt, hiszen szép dolgokra képesek, tehát nem veszíthet Árésszal szemben. Az egész kommunikációja a végső csatában erre épül – ki is mondja, hogy „ő a szeretetben hisz”, sőt, még a film zárószáma („To be human”) is erre a témára épül. A szerelem/szeretet ereje egy szép üzenet, és alapvetően nincs vele semmi probléma – viszont valljuk be, női karakterek terén semmi kifejezetten újszerű nem volt benne. A romantikus filmek, mesék, a 2017 előtti fantasy hősnők egy-két kivétellel mindig erre fókuszáltak: egy női karakter akkor válik igazán erőssé, ha szerelmes, és szeretetet terjeszt. A férfi szuperhősöknél is jellemző, hogy egy kapcsolat motiválhatja őket, viszont az erejük több komponensű (és sokan egy kapcsolat, vagy külső támogatás nélkül is kiaknázzák – vagy barátok, mentorok, családtagok hatására). Diana azonban női környezetben, női mentorok között nem teljesedik ki és nem harcol, nincsenek igazán saját elvei – érdemes megjegyezni, hogy a hatalmának természetfeletti forrása is egy férfi (Zeusz szerepét még említeni fogom). A régi, képregényes Diana Prince kissé szexista gyengesége volt, hogy ha egy férfi megkötözi, elveszíti a hatalmát – de jó kérdés, mennyit javít ehhez képest, hogy elveszti ezt a gyengeséget, de cserébe egy férfi nélkül nincs is hatalma?

Carol a Legfelsőbb Intelligencia előtt

Carol felemelkedése viszont teljesen más. Érdemes megjegyezni – őt is felkészítette a szereplőgárda többi része. Neki romantikus szála nem volt (illetve Yon-Roggal a kapcsolata valamennyire értelmezhető akként, de a kapcsolatuk kifejezetten toxikus és a férfi hosszú távon antagonista lett), viszont nagyon sok barátsága igen. A legjobb barátnője és az ő kislánya fontos motivációs erők az egész történeten át, a végső csata előtt is a velük való beszélgetés adja meg neki az utolsó löketet, hogy belevágjon a harcba. A felemelkedés pillanatában Carol nem a kapcsolatokból közvetlenül nyer erőt – de a szerettei támogatása segít neki, hogy visszaemlékezzen a saját erejére. Az ő jelenetének üzenete, hogy akárhányszor bukott el, mindig talpra tudott állni, egész életében, tehát lennie kell annyi erejének, hogy most is megtegye. Ez is egy klisé, de nem a női karakterekre, hanem a hőskarakterekre jellemző. A Mátrixban hiába katalizátor Trinity csókja, Neo végső soron arra jön rá, hogy nem léteznek határok, és az ő döntése, hogy mekkora az ereje (Neo bár nem klasszikusan szuperhős, de a felemelkedési pillanata majdnem tükörképe Carolénak). De van hasonló pillanata Doctor Strange-nek (aki felismeri, hogy képes az önzetlenségre), Thornak (aki általában szintén egy bátor/önfeláldozó lépést tesz, illetve az egyik részben rádöbben, hogy ki kell lépnie az apja és a régi Asgard árnyékából), vagy Amerika Kapitánynak (aki a népe oldalán akar állni és saját maga írni a jövőjét, a fizikai erejétől függetlenül). Carol szintén klisékarakter, ahogy Diana – csak ő egy hős archetípus, aki mellesleg nő, és nem egy sztereotipikus női karakter, aki amúgy szuperhős. Nem azért erős vagy gyenge mert nő, az ereje nem kötődik a neméhez.

A mitológia, Zeusz és a karakterdizájnok – avagy a finoman rejtett szexizmus

A Wonder Woman alaphelyzete a görög mitológiát ismerők számára azért kicsit zavaró lehet. Zeusz karaktere a görög mitológiában nagyon messze áll a nők védelmezőjétől. Akadnak olyan istenek, akik tökéletesen ellátják ezt a szerepet – Artemis, a szűz vadászatistennő, Athéné a bölcsesség és az okos háború istennője, vagy akár Árész, akinek sok félisten lánya legendás amazon lett. Zeusz azonban rémisztő és negatív karakter a nők szemszögéből: a legtöbb félisten gyereke olyan viszonyokból született, ahol a nőnek nem volt választása. Az afférjai ráadásul tipikusan a szeretőire hívták a felesége, Héra haragját – szegény nők, akik eleve áldozatai voltak egy erőszakos férfinak, általában borzalmas halált is haltak. Hatalmas lépés volt, hogy a modern mitológiafeldolgozásokban (például a Percy Jacksonban, vagy a tavaly megjelent KAOS szériában) Zeusz már ritkábban pozitív karakter – bár főisten, de egyre többször ki merik mondani, hogy pontosan mennyire káros figura, ami egyben azt is jelenti, hogy nem kicsinyeljük le a nemi erőszak súlyát. 

Zeusz Árész ellen a bevezetőben

De a Wonder Woman nem tartozik ezek közé. Itt Zeusz végtelenül pozitív figura, az amazonok teremtője és védelmezője, Diana apja, aki a lányában az emberiség önfeláldozó védelmezőjét alkotta meg. Elképesztően ironikus, hogy piedesztálra emeljük ezt a karaktert, akinek a neve jóformán szinonimája a nők bántalmazásának, miközben Árész (aki egyébként a mitológiai Hippolüté apja), a főgonosz. És igen, persze, egyértelmű, hogy sok más mitológiafeldolgozáshoz (például a Zeusz Véréhez) hasonlóan a Wonder Woman készítői is úgy gondolták, a görög hitvilágot simán össze lehet mosni a kereszténnyel. Zeusz egyértelműen a keresztény istenhez hasonló ábrázolást kap, Árész sok szempontból luciferi, Diana pedig krisztusi karakterként jelenik meg, de egy kifejezetten női szuperhősfilmnél mégis nagyon rosszul sül el.

Ehhez hasonló probléma a Marvel Kapitányban nincs, mivel ott nincs mitológiai környezet, de fontosnak éreztem kiemelni.

A csak női sziget behoz még egy kérdést: Diana ugyanis nem ismeri a szerelem és a házasság fogalmát. Azon túl, hogy léteznek leszbikus, transz, biszexuális emberek, azt is érdemes megjegyezni, hogy Themüszkira ókori görög környezet, ami azt jelenti, hogy nem csak létezhettek azonos nemű párok, de valószínűleg teljesen elfogadott volt a szerelmük. Diana említi, hogy az olvasmányaiban „a férfiak nem szükségesek a testi gyönyörhöz, csak a szaporodáshoz”, de maga a házasság, a romantikus/monogám kapcsolatok gondolata teljesen idegen számára. Ez pedig megint kissé szexista hangulatot kelt: Platón Lakomájában Pauszaniasz kétféle Erószról (szerelemről) beszél, amik közül az egyik, az „isteni” szerelem csak két férfi között lehetséges. A nők felé érzett a „közönséges” kategóriába esik. A gondolat, hogy egy ókori görög környezetben, csak női közösségben nincs szerelem vagy némi homofóbiát feltételez az írók részéről (leredukálja az azonos neműek szerelmét a fizikai élvezet szintjére), vagy pedig platóni hangulatot kelt, és egyik sem jobb, mint a másik.

Wanda (Elisabeth Olsen) Skarlát Boszorkány kosztümje a 
Doctor Strange 2-őben

A karakterdizájnok terén Diana erősen hiányos öltözetét már említettem a Senki Földje jelenetnél, de ki szeretnék még térni arra a részletre, hogy milyen furcsán kilóg a világból: mert gyakorlatilag görög férfi páncélok nőiesített verzióiról van szó. Tény: ez nem a filmesek hibája, mert már a képregény is végtelenül kellemetlen ruhadarabokat aggatott szerencsétlen Wonder Womanre, egyben viszont nem tudok elmenni mellette, mert a Marvel több karakterdizájnja is megoldotta a kérdést. Wanda Skarlát Boszorkány szerelése gyönyörű és praktikus: illik hozzá karakterként, nőies, és tényleg véd. A képregényben az ő öltözete is rendkívül hiányos, de az alkotói szabadság megengedi, hogy a színész kényelme, és a film logikája érdekében finoman változtassanak rajta. Hasonló eset férfiak közül Sólyomszem, akinek szó szerint vicces a képregényes ruházata, a DC-ben pedig Aquaman kapott egy jelentős stílusváltást az eredetihez képest, és jól állt neki. Simán lehetett volna valami klasszikusan amazonosabb stílust adni Dianának, ami tényleg támogatja a mozgást és védi egy csatatéren. Szintén furcsa, hogy a karakter minden valódi ok nélkül kék-pirosban jár (az eredeti Diana Prince esetén ennek oka egyértelműen, hogy Amerika Kapitányhoz hasonlóan nemzeti színeket kapjon) – itt viszont csak valamiért van egy pont rá szabott, különleges színezésű páncél. 

Carol páncélja megint csak nagyon hasonló a képregényeshez, de mégis kicsit hozzáillesztjük a világhoz. Kezdetben nincs saját, jellegzetes színe, egy egyszerű egyenruháról van szó (ami a teljes testét fedi, és funkcionálisan páncél – minden kree hasonlót visel). Bár férfiak is hordják (és lényegében testre feszülő overál), de női testalkattal is praktikus, és ellátja a szerepét, így kevésbé érződik szexualizáltnak. A jellegzetes színeit úgy kapja, hogy a barátnője kislányával játszik, aki elkezdi állítgatni a színezést – az eredeti indok itt is nyilvánvalóan a nemzeti színek, de a készítők kitaláltak egy logikus magyarázatot a világon belül, amiért az USÁhoz annyira nem kötődő Carol úgy döntene, hogy a ruházatával reprezentálja.

A mellékszereplők és férfi segítők – Steve Trevor és Nick Fury

Diana és Steve (Chris Pine)

Steve Trevor karaktere sokat hozzátett a Wonder Woman sikeréhez, hiszen a női hős központi szerepe ellenére egy saját karakterívvel rendelkező, kompetens férfi állt mellette. Steve viszonylag klasszikusan maszkulin karakter (ami egyáltalán nem meglepő, tekintve, hogy Diana végig klasszikusan feminin). Katona, kém, ügyes a fegyverekkel, taktikus, bátor, bejönnek neki a szép nők – a probléma, hogy nagyjából ennyit tudunk róla. Nem ismerjük meg igazán komplexen a személyiségét, a problémáira, hibáira csak utalgatnak, annak ellenére is, hogy romantikus kapcsolatba kerül a főszereplővel. Tudjuk, hogy tett „rossz dolgokat” a háborúban, de ez igazából sose kerül tényleg feloldásra, nem tűnik igazán morálisan szürkének sem. A kapcsolata Dianával nagyon kétarcú – a cselekmény végig arra utal, hogy ez egy a világot megmozgató, hatalmas szerelem (hiszen Diana ereje is ebből származott, és még sok évvel később is folyton emlékezik), valójában viszont se elég idő, se elég interakció nincs köztük ahhoz, hogy az legyen. Diana és Steve két vonzó ember, akik vonzódnak egymáshoz, és a kötelékük nagyjából ennyiben ki is merül. Ha a kapcsolatuk sokkal plátóibb marad, ha tényleg csak azt nézzük végig, hogy egy vonzalom, ami egy ilyen világban sosem válhatott szerelemmé mennyire szomorú tud lenni, a kapcsolatuk már sokkal mélyebbé vált volna.

A többi, férfi és női mellékszereplő sincs jobban kibontva: Steve „a férfi”, de mellette néhány népekre és rasszokra vonatkozó sztereotípiát is kapunk. A mesterlövész Charlie (aki a PTSD-je miatt nem tud lőni) klasszikus „alkoholista skót” sztereotípia, akiről megtudjuk, hogy ha nem iszik, amúgy szeret énekelni és táncolni (szintén skót sztereotípiák). Van még indiánunk, Napi, akit elűztek az otthonából, meg egy arabunk, Sameer, aki jól tud alkudozni, és csapja a szelet a nőknek. Mindegyikük személyisége két-három szóban leírható, és többet vissza sem térnek a DC univerzumban, így még azt sem mondhatjuk, hogy ez csak egy kezdeti, hibás kép, ami majd sokkal jobban kibomlik a további filmekben. 

Carol és Nick Fury (Samuel L. Jackson)

Nick Fury eleve előnnyel indul, mert őt már ismerjük, láttuk a bosszúállók vagány, morcos vezéreként, aki komoly katasztrófák alatt is kézben tartotta az eseményeket, és megvolt a saját jellegzetes stílusa. Coulson, a másik fontosabb férfi mellékszereplő ugyancsak, nem itt kezdte a pályafutását, a S.H.I.E.L.D. ügynökeiben konkrétan főszereplő, tehát rögtön tudjuk, hogy a Marvel Kapitányban csak egy szeletét látjuk az életüknek, nem merül ki ennyiben a karakterük. És tény, Carol mellett messze nincs olyan meghatározó szerepük, mint Steve-nek a Wonder Womanben, egyértelműen érződik, hogy elmaradnak mellette fizikai erőben, a saját harcaikat tipikusan vagy elvesztik, vagy váratlan, külső segítség miatt nyerik meg (például Fury szerez egy macskát, ami valójában veszélyes űrlény, és onnantól elszántan védelmezi és segíti), és ezt ki is mondják. Viszont Fury és Coulson más téren erősebbek, mint Carol – ellentétben Steve-vel, aki szintén a csatatéren marad, Fury az eszét használja. Többször is sikerrel lebuktatja az alakváltókat, akik megpróbálják manipulálni, kommunikál, segít a tervezésben, evakuál, mikor Carol harcol, és végül azért kezdi el összegyűjteni a bosszúállókat, hogy legyen egy csapata, ami szembeszáll a veszélyekkel, amiket látott. Fury nem csak Carollal szemben gyengébb, hanem bármelyik MCU szuperhőshöz képest, és pontosan azért lett a vezetőjük, mert tudja magáról. Coulson szintén, kiváló emberismerő, tudja, mikor maradjon hátra, hogy tud a távolból segíteni, és ezt is jó nézni. Egy tradicionális hős támogató csapatába nem feltétlenül még egy bátor pisztolyforgató kell, hanem valaki, aki kiegyensúlyozza a gyengeségeit, és Fury pont ezt teszi Carol mellett. Az is jót tesz a filmnek, hogy bár a két karakter között szuper a kémia, és élmény hallgatni a beszélgetéseiket, a kapcsolatuk barátság marad, egymás kölcsönös megismerése és nem a vonzalom a lényege.

És a mellékszereplők sem üresek. A félreismert skrull katona, Talos igen, kegyetlen a csatatéren, és tudja, mivé tette a háború, de egyben szerető apa, aki hiányolja a feleségét és a kisfiát, és bármit megtenne, hogy biztonságban tudja őket. Maria, Carol barátnője sikeres pilóta, de egyben egyedülálló anya, aki priorizálja a lánya jólétét. Rájuk sincs igazán sok idő, de mégis van egy kis szürkeárnyalat, nem érezni, hogy csak rájuk csaptak egy sztereotípiát – ráadásul bőven interaktálnak egymással, a világuk nem Carol és az ő küldetése körül forog.

Konklúzió

„Most már tudom, hogy csak a szeretet mentheti meg a világot. Szóval maradok. Harcolok, és odaadom mindenem… egy világért, ami tudom, hogy lehetséges. Ez a küldetésem most és mindörökké.” – Diana a Wonder Woman végén

„Mondd meg a Legfelsőbb Intelligenciának, hogy megyek és befejezem. A háborút. A hazugságokat. Az egészet” – Carol Yon-Roggnak a film végén

Fanart Marvel Kapitányról és Wonder Womanről
(Forrás)

Mi okozhatta, hogy Carol Danvers nem aratott akkora sikert, mint Diana Prince? Egyrészt, nem ő volt az első – ha jobb is az elődjénél, az első női szuperhősfilm biztos nagyobbat szól, mint a második. A saját univerzumán belül sem az első női hős volt, akit megismertünk, csak az első, aki filmet is kapott. Nyilvánvalóan belejátszott a marketing, nyilvánvalóan belejátszott, hogy az emberek mennyire kedvelték, vagy nem kedvelték a főszereplő színészeket.

Viszont azt hiszem azt sem érdemes tagadni, hogy Carol Danvers írói sokkal kevésbé játszottak biztonsági játékot. Sajnos ez a folytatásra nem mondható el, a Marvel nyilvánvalóan visszalépett (nem véletlen, hogy a Bosszúállók: Végjátékban a karakter alig kapott szerepet, miközben a Végtelen Háború és a Marvel Kapitány zárása még azt sejtette, hogy kulcskarakter lesz), nem mertek dolgozni egy népszerűtlen hőssel. Carol filmje viszont szerintem igenis megérdemli a figyelmet, mert tényleg egy érdekes, szerethető hőstörténetet kapunk általa: amit Diana Prince nem biztos, hogy megad.

Köszönöm, hogy velem tartottatok:

Valentine Wiggin