Earth Maiden Arjuna kritika

…avagy beszélgessünk az indiai mitológiáról, és arról, hogy miért ne higgy el mindent, amit a Facebookon olvasol

Akik régebb óta követi a blogomat, tudhatják, hogy általánosságban elég ritkán írok negatív kritikát. Alapvetően mindig arra törekszem, hogy megtaláljam az értéket a művekben, felfedezzem, hogy miben jók, miben tettek többé, mint aki az elolvasásuk/megnézésük előtt voltam. Ezért is maradok az esetek kilencven százalékában az elemzéseknél: attól mert én nem értem meg azonnal, nem biztos, hogy az adott alkotás ténylegesen rossz.

De Earth Maiden Arjuna sajnos az. És hamarosan ki is fejtem, hogy miért.

A történet szerint Ariyoshi Juna átlagos, tizenhat éves iskoláslány. Egyik nap a barátjával motorozni megy a tengerpartra, de titokzatos körülmények között balesetet szenved, és meghal a kórházban. Ahogy a lelke elhagyja a testét, egy kisfiú jelenik meg előtte, aki Chrisként mutatkozik be, és arra kéri, hogy harcoljon az úgynevezett „Raaja”-k ellen, amik megmérgezik a bolygót – cserébe ő megmenti az életét. Juna belemegy az alkuba, és az újjáéledésétől kezdve furcsábbnál furcsább események történnek az életében…

Zenének ajánlom a sorozat soundtrackjét, az „Arjuna: Into another world” albumot. Ebből személyes kedvencem a „Diving” c. szám, de a „Clouds” is gyönyörű – amennyire pocsék maga a sorozat, annyira minőségi a zenéje, tehát mindenképp javaslom, hogy hallgassatok bele.

Ha pedig készen álltok, kezdhetjük is!

Az Earth Maiden Arjunának lényegében két, szorosan összefonódó témája van: az indiai mitológia, és a környezetvédelem. Ez a kettő alapvetően teljes mértékben kompatibilis, hiszen a hindu kultúrának az élet tisztelete, az a gondolat, hogy minden él, és része a reinkarnációs ciklusnak egy nagyon erőteljes eleme, és könnyedén rá lehet építeni a környezetszennyezés problémáját. Azonban az Earth Maiden Arjuna esetén a dolog abszolút szétcsúszik, a két téma között nincs harmónia: már csak azért sem, mert nem a legjobb mítoszt választotta a feldolgozáshoz.

A címadó (címszereplő?) Arjuna eredetileg a Mahábhárata c. eposz főhőse. Ő Hastinapur egyik hercege, Indrának, a viharistennek, az istenek királyának fia, harmadik öt fiútestvér, a Pándavák között. Legendásan jó íjász, és szoros kapcsolatot ápol barátjával és sógorával, Krisnával, aki Visnu nyolcadik (és talán leghíresebb) megtestesülése. Unokatestvérei, a Kauravák átverik őt és családját, így négy fivérével tizenkét éves száműzetésbe kényszerül, abból visszatérve pedig ő vezeti a harcot, hogy visszaszerezzék az örökségüket. Ennek a Kauravákkal vívott háborúnak a végső csatájában Krisna a kocsihajtója, és mikor elbizonytalanodik a harcban, neki mondja el a Bahavad-gítát: ez a hinduizmus egyik legszentebb szövege, a Mahábháratától függetlenül is hatalmas kultuszra tett szert.

Kép Krisnáról és Arjunáról a Mahábhárata Bahavad-gíta
jelenetében

Arjunáról érdemes megjegyezni, hogy egy olyan karakter, akit könnyű átvinni más környezetbe, és újramesélni a történetét – sőt, igazából mondhatjuk, hogy igényli is ezt. Ennek oka, hogy már az eredeti eposzban is ő az, akivel az olvasó azonosul. A Bahavad-gíta valójában az embernek szól Arjunán keresztül, a főhős küzdelmei, kételyei, kérdései mind olyasmik, amik minket is foglalkoztatnak. Nem hibátlan karakter, mitológiai alakhoz képest meglepően emberi, ezért tényleg jutalomjáték dolgozni vele (nekem személy szerint mai napig a kedvenc mitológiai hősöm)… sajnos ennek ellenére a feldolgozások rendre mellé lőnek. Az Earth Maiden Arjunán kívül Európában is igen híres az 1989-es minisorozat, amely összesen több mint öt órában dolgozta fel az eposzt, Vittorio Mezzogiorno főszereplésével, és a rengeteg rendelkezésre álló idő és eszköz mellett is, sajnos bőven hagy kívánnivalót maga után. Az indiai sorozatig sajnos még nem jutottam el, de mindenképp adok majd egy esélyt annak is.

Le szeretném szögezni, hogy pontosan azért, mert jó, ha újragondoljuk kicsit a történetet, az Earth Maiden Arjuna azon gondolata, hogy egy iskoláslányként jeleníti meg Arjuna karakterét önmagában nem rossz. Egy kamasz esetén az útkeresés gondolata nagyon hangsúlyos lehet, ami jó lehetőséget biztosít számos kérdés megvizsgálására, és arra, hogy hitelesen adjuk át főhős személyiségét. A karakter neme (bár eredetileg vannak feleségei) nem kimondottan lényeges a nagy egész szempontjából, nyugodtan meg lehet változtatni, a korszakkal is lehet játszani, hiszen a problémák örökérvényűek. A Magical Girl stílus bár elriasztott volna, de az egyik nagy kedvencem, a Madoka Magica széria bebizonyította, hogy ennek a műfajnak a határait is ki lehet tolni, lehet eredetit és komolyat alkotni benne, vagyis az Earth Maiden Arjuna remek alapokról indult.

A jelenet, amelyben Chris átadja Junának azt a követ, ami
onnantól a homlokán lesz. Hogy miért, nem derül ki, de indiai
hangulatot kelt, ha van a homloka közepén egy kő.

Krisna, a másik karakter, akit szükségszerűen be kellett hozni, már kicsit nehezebb eset, de még vele is viszonylag jól lehet dolgozni. Mikor az interneten, a sorozat megtekintése előtt megláttam a sorozat Krisna figurájáról pár képet (ez a karakter egyébként egy tolószékes kisfiú, Chris) kifejezetten pozitív véleményem volt. A mozgássérültség, az elesettség nagyon érdekes kontrasztot képezhetett volna a bölcs, tanítói, vezetői szereppel, ki lehetett volna használni azt a gondolatot, hogy a test bár abszolút le van láncolva, de a lélek, a tudat szabad marad, például az avatár széria is elképesztő ügyességgel dolgozott a különböző fogyatékosságok feldolgozásával. Ismételten volt egy alaphelyzet, amiből ki lehetett volna hozni valami kiválót. Aztán valahol ott kezd szétcsúszni és tönkremenni az egész sorozat, hogy az első jelenetben Juna elhibázza a táblát.

Juna íjászatot gyakorol az első epizódban

A főhősnőről rövidesen kiderül, hogy csak a nevében Arjuna interpretáció (meg abban, hogy tanul íjászatot). Vannak pillanatai, mikor próbálják összekötni az eredeti karakterrel (az anyja beszél arról, hogy ő az eleven, fiús lány a családban, erősen próbálják kíváncsinak, érdeklődőnek ábrázolni), de általánosságban esetlen, gyenge, bizonytalan, abszolút nem harcias személyiség. A cselekményben ide-oda vetődik, sosem próbálja meg kézben tartani az eseményeket, és a bizonytalansága nem egy érzelmileg is jól megalapozott dolog (mint Arjuna megtorpanása a Bahavad-gíta előtt), hanem egyszerűen csak nyafogás és döntésképtelenség. A mitológiai karakter egyik fontos tulajdonsága, hogy kiváló íjász, és az Agni isten kérésére Varunától kapott íja, a Ghandiva pedig további magabiztosságot és hitet ad neki, ami által gyakorlatilag soha nem téveszt célt. A Mahábhárata főhőse klasszikus értelemben nem kiválasztott – sosem kerül trónra, hiszen harmadik fiú, mindig herceg marad, sőt, a Pándavák közül egyértelműen a legidősebb testvér, Yudhishthira az, aki a legtisztább, legerkölcsösebb figura. Ami Arjunát emeli főszereplővé, az a bátorsága, a kíváncsisága, a belső ereje, ami a sorozatban még akkor sem jelenik meg, mikor a már említett, önbizalmat is adó íjjal harcol. Juna kapcsolataiban nincs mélység, nem alakít ki igazi barátságokat, sem a nővérével (akiről még külön fogok beszélni), sem az anyjával nem látni köztük a szeretetet, még a párkapcsolata egy Tokio nevű fiúval is vérszegény. Rajta és Chrisen kívül senki nem archetípus, így még a rendelkezésre álló, és sokszor igazán érdekes dinamikákat, amiket a Mahábhárata tálcán kínál sem tudják kihasználni.

Tizenhárom epizód, és bennem csak most tudatosult, hogy
Chrisnek heterokrómiája van...

Chris, aki ugyebár Krisna akar lenni, ha lehetséges, még kevésbé ragaszkodott az eredeti koncepcióhoz. Krisna alapvetően egy rendkívül szimpatikus figura a Mahábharátában – bár tudjuk, hogy Visnu megtestesüléséről van szó, a Bahavad-gítáig ezt gyakorlatilag nem is mondja ki. Barátja Arjunának, közös kalandjaik vannak, amely során a főhős sokat tanul és fejlődik, már jóval a Kauravák elleni háború előtt szoros kapcsolatuk alakul ki. Arjuna feleségül veszi Krisna egyik húgát is, a vele közös fiukat (Abhimanyu-t) pedig a nagybátyja nagyon szereti. Mire eljutunk a kocsihajtó szerepig, és a kinyilatkoztatásig, hogy Krisna valójában Visnu, a legfőbb isten, Arjuna már feltétel nélkül megbízik benne. A kapcsolatnak van íve, vannak történései, és ezáltal Krisna még hatásosabban érvényesül tanítóként. Chris esetén a karaktereknek nincs előélete. Juna a történet első epizódjában ismeri meg a fiút, és a továbbiakban is csak ritkán, specifikus helyzetekben találkozik vele. Nem barátkoznak, nem töltenek együtt időt, talán egyetlen epizód van, amit bármilyen szinten közös kalandnak lehetne leírni (7. epizód – The Invisible Words). Chris személyisége is erősen eltér Krisnáétól… a fiú van, hogy zsarolja Junát, belekényszeríti döntési helyzetekbe, és sokszor nemes egyszerűséggel lehülyézi – mondhatjuk, hogy keményen tanítja, de igazából a viselkedése nem löki a lányt pozitív irányba, ráadásul nagyon ritkán ad tiszta válaszokat a kérdéseire. Az eredeti történetben a kérdező mindig Arjuna, ő megy útmutatásért, biztatásért, amit, ha nem is mindig egyértelműen, de megkap – Krisna vezeti, támogatja, de nem kényszeríti. Még kínosabbá teszi a helyzetet, hogy a hetedik rész környékén megpróbálnak beemelni egy féltékenykedős szálat Juna barátjával, mintha ezzel próbálnák hangsúlyozni, hogy Chris és a lány között van egy olyan kapocs, amit külső szemlélő nem érthet meg… de miután ezt maga a néző sem látja, ez is egyszerűen fárasztó.

Hogy egy példával alátámasszam a karakterek közti dinamika különbségét a mitológiában és a sorozatban, itt egy kis részlet a Bahavad-gítából, a második ének, „A szánkhja jógája” elejéről:

„Nem is tudom, mivel járunk jobban: ha mi győzünk, vagy ha bennünket győznek le; hiszen azok állnak velünk szemben - Dhritarástra fiai -, akiknek legyilkolása esetén magunk sem kívánhatunk tovább élni.

Gyengeség hibája béklyózza lelkemet, elmém nem tud a Törvényben eligazodni. Téged kérdezlek, világosíts fel: mi a helyes? Tanítványként esdek hozzád: oktass!

Mert elgondolni sem tudom, mi űzhetné el ezt a minden érzékemet kiszikkasztó bánatot, ha az egész föld gazdag királyságát nyerném is el vetélytárs nélkül, vagy akár az istenek fölötti uralmat.

[…]

A Magasztos szólt:

Okos szavakat szólsz, de olyanokért bánkódsz, akikért nem szabad bánkódnod. Bölcsek nem bánkódnak sem élőkért, sem az életből távozottakért.

Mert nem volt olyan idő, hogy ne léteztem volna én, vagy te, vagy ezek az uralkodók, és ezután sem lesz úgy, hogy ne létezzünk mindannyian.”

Az első beszélő a részletben Arjuna, a második (A Magasztos) Krisna. Ahogy említettem, Arjuna kérdez, nyílt, indokolja az érzéseit, Krisna pedig bíztat és tanít. Ezzel szemben a sorozatban Chris és Juna beszélgetése valahogy így néz ki:

„Chris: Eltévedtél? Úgy tűnik, sosem tudod, melyik útra kéne lépned.

Juna: Chris? Egész végig figyeltél minket?

[…]

Chris: Kicsit aggódtam érted.

Juna: Akkor miért nem mondod el, hogy merre kéne mennem?

Chris: Mondd el, mondd el, mi?”

Érezni egy hangyányi különbséget, a szöveg archaikusságán túl, nem?

Juna Tokióval

Ezen a két karakteren kívül pedig gyakorlatilag nincsenek archetípusok. Junának bár van egy nővére, Kaine, de ő nem kap jelentős szerepet, és a személyisége nem fed át egyetlen Pándava fivérrel sem – sztereotíp, bulikba járó, igénytelen lány. Chris egész csapata papírlap komplexitású karakterekből áll, akik közül néhány mutat potenciált, de ismételten, semmi közük a mitológiai alakokhoz, és más szerepkörben sem játszák ki őket. Az egyik fő segítője, egy Cindy nevű telepata kislány kimondottan bosszantó, a stílusa, a szavai, még a háttértörténete is kivált egyfajta elemi idegességet az emberből. Még a hivatalosan karakterközpontú részek sem teszik lehetővé, hogy empátiát érezzünk a szereplők iránt, és innentől kezdve az Earth Maiden Arjuna egy teljes aspektusában kritikán alulivá válik.

De lépjünk egy kicsit túl azon, hogy mint Mahábhárata feldolgozás nem működik, és nézzünk rá a másik fő témára: ez ugyebár a környezetvédelem. Ahogy korábban írtam, már azzal rendesen mellé lőtt, hogy pont Arjunáékat vette elő ennek bemutatásához, hiszen az ő kérdéskörei egészen mások, de messze nem ez a legnagyobb baj … mert ahogy ezt a témát kezeli, az teszi a sorozatot nem egyszerűen gyengévé, hanem egyenesen kártékonnyá.

Ilyen fenyegető kiközelítést sem láttatok még hamburgerről, igaz?

A környezetszennyezés a huszonegyedik század egyik legsúlyosabb problémája. Az emberiség életmódja teljes mértékben fenntarthatatlan: a bolygó képtelen hosszú távon eltartani olyan számú embert, mint ahányan jelenleg a Földön élünk, ráadásul a fogyasztói társadalom rengeteg hulladékot és szennyezőanyagot termel. Nagy méreteket ölt a fajpusztulás, a biodiverzitás csökkenése, civilizációs betegségek jelennek meg, és tudományos tény a globális klímaváltozás (akkor is, ha egyesek tagadják). A helyzetet ráadásul súlyosbítja, hogy egyszerű megoldás nem létezik. Nem tudunk pillanatok alatt olyan gyökeres változást elérni, hogy minden rendbe jöjjön, és a probléma megszűnjön – rengeteg kisebb-nagyobb lépésre van szükség, hogy legyen esélyünk visszafordítani a történteket. Rengeteg tudós foglalkozik jelenleg is a megoldás keresésével, viták folynak a világ vezetői között, és persze az sem utolsó, hogy az embereknek az egyéni életükben meg kell tenniük legalább néhány kis lépést, hogy a saját életmódjukat fenntarthatóbbá tegyék.

Azonban pont azért, mert a probléma súlyos, és ezt mind érezzük, az emberek még a szokottnál is hajlamosabbak arra, hogy mindent elhiggyenek vele kapcsolatban… az interneten mindig terjed egy-egy újabb őrület: legyen szó éppen az 5G feltételezett rákkeltő hatásairól, arról, hogy a McDonald’s-ban kapható hamburger műanyagból van, hogy minden (is) kőolajszármazék, vagy, hogy a védőoltás autizmust okoz. A téma igazából mindegy: a lényeg, hogy ezeknek a cikkeknek általában minimális, vagy semmi igazságtartalma, de rémisztőek, fenyegetőek, és pont azért, mert súlyos problémákhoz kötődnek, az olvasók utánanézés nélkül elfogadják őket. Minél hatásvadászabb a csomagolás, minél inkább hat az érzelmekre, annál nagyobbat szól, és annál könnyebben fogadja el őket akár egy műveltebb internetező is.

Juna a nővérével kiabál, hogy ne merjen abortuszra menni

De mi köze mindennek az Earth Maiden Arjunához? Lényegében ez a sorozat egy rakás ilyen cikkből készült. Akad itt mindenféle: a feldolgozott élelmiszerek, és a növényvédőszerek kárhoztatása, és a kisgazdálkodások istenítése (annak figyelembevétele nélkül, hogy ezek önmagukban teljességgel alkalmatlanok lennének arra, hogy ellássanak hét milliárd embert), a gyógyszerek, elsősorban az antibiotikumok szidása (ismét, apró igazság a mindent elnyelő butaságtengerben: az antibiotikumoknál valóban igaz, hogy sokáig nem ellenőrizték megfelelően, hogy ki és mire kap antibiotikumot, aminek voltak negatív következményei (például a multidrogrezisztens baktériumtörzsek megjelenése). Ettől függetlenül igaz, hogy az antibiotikumok nélkül nagyon sok betegség gyógyíthatatlan lenne, és az orvostudomány eredményei rengeteg életet mentettek meg! A gyógyszerek, a védőoltások mind azért vannak, hogy segítsék és gyógyítsák az embert – ha a mellékhatás súlyosabb lenne, mint amilyen pozitív hatást gyakorolnak, nem lehetne használni őket!), az atomenergia burkolt átkozása (igen, a nukleáris hulladék valóban problémát jelent, amit meg kell oldani, de ez nem jelenti, hogy az atomenergia teljes mértékben elítélendő és rossz), abortuszellenesség (ennek aztán végképp semmi köze a környezetvédelemhez, de egyoldalúan, a körülmények és a karakterek megvizsgálása nélkül el lehet sütni, hogy az abortusz gyilkosság), és annak hirdetése, hogy az iskolában mindenkit agymosnak (ehhez már nincs hozzáfűznivalóm – ha figyelsz az iskolában, talán rájössz, hogy pontosan mekkora ostobaságot néztél). Mindegyik témába belenyúl, de minden esetben csak a felszínt kapargatja – ahelyett, hogy érveket és ellenérveket sorakoztatna fel, majd konklúzióra jutna, kártékony, megvalósíthatatlan gondolatokkal dobálózik – amennyiben egy karakter (ez egyébként jellemzően Juna barátja, Tokio) elejt egy-két ellenérvet, a főhősnő rögtön felpattan, és a torkának ugrik, hogy „nem törődik azzal, mi lesz a Földdel?” A történet erőszakosan próbálja rávenni a nézőt, hogy értsen már egyet Junával, lássa már úgy a dolgokat, ahogy ő, de egy ponton az a sötétzöld hiszti, amit látunk inkább eltávolít mindenkit az általa közvetített értékektől. 

Cindy, a telepata kislány

A felületesség abban is megnyilvánul, hogy nem csak, hogy nem látjuk a dolgok két oldalát, de sokszor konkrétumokat sem mondanak – a széria maszatol, nem mutat tudományos eredményeket. Fennköltnek, meghatónak, sokkolónak próbál tűnni, miközben a semmiből rángatja elő az új gondolatokat. Talán a legjobb példa erre a hermafrodita nő, Theresa Wong: mikor a főhősnő rákérdez, kijelenti, hogy egy gyógyszer miatt az anyja „összes petesejtje tönkrement” és ez vezetett az ő aktuális állapotához. Soha nem tudjuk meg, mi volt a hatóanyag, ami ezt okozta, fel sem merül, hogy ilyen súlyos mellékhatások esetén az orvosok egész biztosan figyelmeztetik a nőt, hogy terhesség alatt nem szedheti, és nem ajánlott gyereket vállalnia miatta. Azt sem jegyzik meg, hogy valószínűleg ilyen következményei csak olyan gyógyszernek lehettek, amely életveszélyes állapotból mentette meg az anyát – különben elérünk a már emlegetett „nem engednek forgalomba olyan szert, aminek a mellékhatásai súlyosabbak, mint amennyit segít” helyzethez. Ha felnőtt emberek, az interneten olvasva elhisznek hasonló cikkeket, mit várhatunk gyerekektől, kamaszoktól, akik egy animesorozatban nézve azt hiszik, hogy ezek az információk helyesek, a tanulságok pozitívak? Az Earth Maiden Arjuna olyan, mint egy elefánt a porcelánboltban – betrappol, lever és összetör mindent, és fel sem fogja igazából, mekkora kárt okozott. 

Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy maguk a szituációk, amikbe a szereplők keverednek, és amiken keresztül „megtanulják” ezeket a dolgokat a világról, teljesen életszerűtlenek, és sokszor önmagukban is elég negatív üzenetet adnak át. Az erdőben eltévedve összefutottál egy idős bácsival, akinek az első mozdulata az volt feléd, hogy megfogta a fenekedet? Mi jobbat tehetne az ember lánya, minthogy követi azt a bácsit, és vele megy az erdei kunyhójába, mindentől távol? Sose fordult elő, hogy ebből baj lett, nem igaz? A nővéredről épp kiderült, hogy teherbe esett egy fiútól egy egyéjszakás kaland után, és te épp ki vagy akadva azon, hogy abortuszra készül? Akkor gyorsan feküdj le a tengerparton, védekezés nélkül a fiúddal, végülis nem pont most láttál egy példát arra, hogy mi lehet belőle! És még folytathatnám: ezeknek a szituációknak nincs következménye. A perverz öreg bácsiról kiderül, hogy bölcs remete a hegyen, és az első találkozás körülményei el is felejtődnek. Juna természetesen nem esik teherbe, nem kell szembenéznie ugyanazzal, mint a nővérének, mert ő a főhős, és ha ez megtörténne vele, a megrögzött abortuszellenesség helyett esetleg rá kéne mutatnunk, hogy a téma nem egyszerű, és nem fekete-fehér. 

Juna "magical girl" formája. Nincs hozzáfűznivalóm, szerintem
a kép remekül átadja, mennyire csúnya

Azután pedig, hogy történeti szempontból két szinten is elbukott, sajnos még azt sem mondhatjuk, hogy legalább szép lenne: vitathatatlan, van egy-két mozzanata a szériának, amikor kifejezetten bejött az animációs stílus. A harmadik epizódban volt egy jelenet, amikor Juna „szinkronba került a Földdel”, ami kifejezetten kellemes, kicsit misztikus látványvilággal játszott. Az első jelenet, mielőtt eltéveszti a céltáblát, ahogy mondja mantráját az íjászathoz, remekül idézi a Mahábháratát – itt még én is bizakodva álltam a történethez. A tájak kellemesek, az ég, a víz, az erdő, ha nem is kiemelkedő, de legalább hangulatos. A zenét már a bevezetőben említettem, az egész OST csodálatos, fel nem foghatom, hogy lehetett erre a szériára pazarolni. Viszont a karakterek, a mimika, a szemek, a CGI borzalmas, Juna magical girl átalakulását pedig nem is szeretném említeni – mind a megjelenése, mind a jelenet animációja egyszerűen kínos. A színkombinációk bántják a szemet, és az egész zavaróan igénytelen, amire rátesz egy lapáttal, hogy 2001-es anime… akkoriban azért már voltak sokkal szebb alkotások (A D, a vámpírvadász – Vérszomj 2000-ben jött ki, és a mai napig az egyik leggyönyörűbb látványvilágú animének tartom). 

A sorozat konklúziója kaotikus, nincs felépítve – látványosan próbál kicsit visszatérni a Mahábhárata és a Bahavad-gíta vonalára, ki is mond pár ténylegesen érdekes tanulságot, de mivel egész addig nem ezekkel foglalkoztunk, hanem környezetvédelmi és egyéb kérdéseket derítettünk fel igénytelenül, így ez is derült égből villámcsapás, nincs értelme, nem lehetett felkészülni rá. A K-project kapcsán gyakran emlegetem (az elemzésben talán konkrétan nem beszéltem róla, de nagyon fontos eleme annak a sorozatnak), hogy egy műnek, különösen egy Chaos Theory elvre épülő történetnek alapvetően erénye, ha sötétben tartja a nézőt, és meglepi a zárással. Azonban ez csak akkor igaz, ha a jelek ott vannak, ha a zárás egyértelműen következik a cselekményből, és ennek ellenére nem lehet kitalálni. Az Earth Maiden Arjuna esetén nem szándékos, okos figyelemelterelésről van szó, egyszerűen csak annyira nem koherens a történet, hogy nem lehet kitalálni, mi lesz a következő lépés.

(Forrás)

És mi az én konklúzióm? Elsősorban az, hogy ha érdekel a környezetvédelem, és szereted az indiai mitológiát, akkor inkább nézz Narutót, mert ott legalább korrektül dolgozták fel Indrát, és nem bántak el vele úgy, mint itt Arjunával. Igazság szerint, amikor megnéztem, az Earth Maiden Arjunát nem éreztem akkora tragédiának. Gyengécske volt ugyan, de találtam benne néhány érdekes elemet, és nagyon szerettem volna szeretni, már csak a mitológiai témák miatt is. Azonban ahogy egyre többet gondolkodtam rajta, egyre több feszültséget, sőt, a végére konkrétan dühöt generált bennem ez a széria, ami szerintem azon is látszik, hogy ez messze a legérzelemdúsabb kritikám eddig a blogomon. Ahogy írtam is, ennek a sorozatnak nem egyszerűen az a bűne, hogy rossz – ez a sorozat konkrétan árt. Vagyis, ha egyetlen konklúziót vonhatok le, csak annyit tudok mondani: Nézzetek utána a dolgoknak! Hiteles forrásból, ne fogadjatok el minden álhírt, és legfőképp ne terjesszétek őket! Ne kövessétek ennek az animének a példáját!

Köszönöm a figyelmeteket, és nagyon szívesen fogadom a véleményeket a kommentszekcióban – örülök, hogy ezúttal is velem tartottatok.

Valentine Wiggin