Régi emlékek - A fiú és az írnokfáraó szobra (saját írás)

Évekkel ezelőtt egy különleges pályázatra alkottam ezt a novellát - a lényege az volt, hogy karaktereket kellett tervezni, és egyetlen írásban lefesteni a képességeiket, a háttértörténetüket. A világot előre megadták: enyhén steampunk jellegű fantasyról volt szó, néhány zombiapokalipszis elemmel, ahol a világ legnagyobb részén kikeltek a sírjukból a halottak.

Minthogy pályázatról volt szó, ezt a novellát korábban sehol nem publikáltam, és valahogy elfelejtődött azután is, hogy nem értem el helyezést. Az itt bemutatott karakter, illetve a hozzá kapcsolódó ötletek (beduinokon alapuló mágustársadalom, stb.) azonban továbbra is megmaradtak, mint potenciálisan továbbgondolható koncepciók.

Jó szórakozást kívánok a novellához!

Valahogy így képzeltem el Meriibrét - a rajz Saeki munkája.

- Az az amulett valódi? – kérdezte a fiú, kissé felvonva a szemöldökét, de továbbra is a földet nézve, hogy a csuklya eltakarja az arcát, bizonytalanul mutatva az Ankh keresztre. Sok legenda fűződött a hasonló amulettekhez, de pont a legendák miatt az oázisok kereskedői szívesen árulták, lenyűgöző hatalmáról beszélve. Meriibré ezekben erősen kételkedett… az igazán értékes varázstárgyak aligha kerültek volna piacra.

- Természetesen valódi. – vágta rá a kereskedő, mire a fiú felnézett. A kereskedő hátrahőkölt, ahogy meglátta a szemét… a jobb írisze viharszürke volt, mint a szél, a bal pedig sötétbarna, mint a sivatagi népek között sosem látott erdei talaj. – Homokmágus… a karavánnal jöttél?

- Mit érdekel? – kérdezte.

- Nem szokásotok beszédbe elegyedni bárkivel. Igazából ritkán keveredtek az egyszerű emberek közé is.

Meriibré hátravetette a csuklyát, így láthatóvá váltak különös vonásai. A szeme egyértelművé tette, hogy homokmágus, de arca kissé eltért a sivatagban vándorló nomádokétól.

- Egyiptomi vagy. – suttogta. – Az élőhalott föld.

- A szüleim onnan származtak. – mondta a fiú, de nem kívánt tovább beszélni. Kezébe vette az amulettet, megforgatta, és lehunyta a szemét. Koncentrált, ahogy végigsimított az Ankh kereszt vésetein, és megpróbálta megérezni a mágikus energiát… végül ismét felpillantott. – Ez hamisítvány. Ahogy sejtettem. Az ilyen helyeken sosem találni valós mágikus tárgyakat. Különösen nem Ankh keresztet. Ha valódi lenne, a csillagos eget kéne lehozni, hogy megvehessem.

Már épp elfordult volna az árustól, amikor észrevett egy kis figurát a zömében értéktelen amulettek között. Egyiptomi írás díszítette, ránézésre torz emberi figura… hasonló a szarkofágok alakjaihoz. Végig írásjelek borították, de Meriibré ezt – természetesen – nem értette. Az energiát, ami belőle áradt, nem tudta semmilyen mágiához hasonlítani. Sokkal tisztább volt, és sokkal gyengébb, épphogy megérezte.

- Az mi? – kérdezte a figurára mutatva.

- Az egy shawabty figura. – közölte az árus. – Az ősi sírokban négyszáz darab is lehetett belőlük. A régi egyiptomiak tudtak élni, és még jobban tudtak meghalni.

Meriibré felemelte a shawabty figurát, és megforgatta az ujjai között.

- Vannak legendák… - kezdte az árus, de amikor a fiú rápillantott, kissé hátrahőkölt. Nem hazudhatott, az ifjú mágus mintha a lelkébe látott volna. – Vannak legendák, amik azt mondják, az embernek három lelke van. Az egyik a halála után a testével marad. A szent tárgyakon át pedig kapcsolatot lehet teremteni vele. Őrzi a tudást, amit az élete során felhalmozott, és aki eléri, annak át is adja.

A fiú nem reagált… normális körülmények között biztosra vette volna, hogy az árus csak azért beszél ilyesmiről, hogy meggyőzze, jó üzletet csinálna a figurával… de nem tagadhatta azt a különös érzést, amiért igenis foglalkoztatni kezdte, milyen erő lakozik a tárgyban. Így végül még néhányszor megforgatta a kezei között, és csak azután vette elő az erszényét.

- Mennyit kér a figuráért? – kérdezte.

A lelepleződése a hamis Ankh kereszttel eléggé megrémítette az árust, hogy ne próbálja megkopaszítani a fiút, aki így kezében fogva a kis shawabty bábút indult vissza a táborhoz. Átszámolta gyorsan a megmaradt pénzét, és ismét elfedte a fejét… tudta, hogy valószínűleg megszidják majd, amiért ismét az árusok bódéinál mulatta az időt, de volt valami az ehhez hasonló piacokban, ami magához vonzotta. Sosem tudott parancsolni a kíváncsiságának, így inkább az időt figyelte, és a visszaúton maradt óvatos, hogy elkerülje a szidalmakat.

Valóban egyiptomi származású volt, olajbarna bőrű, sötét hajú, meglehetősen nyúlánk fiú (ezzel ki is lógott a vándorló karaván többi utasa közül), aki egész életében különös kötődést érzett a kultúrája iránt. A homokmágusoknak megvolt a maguk életmódja… nomádok voltak, a sivatagot járták, gyakran táborokat kialakítva, klánokba szerveződve.  Büszkék voltak, nem ellenségesek, nem durvák, de halálosan büszkék. Meriibré még emlékezett, mikor gyerekként az apjával együtt menedéket kapott náluk… egyik klán lopással gyanúsította a másikat, a kialakuló vad dulakodásban pedig egy fiatal mágus meghalt. A két klán összecsapott, és Meriibré kisgyerekként rettegett, hogy ő maga is belekeveredik a vérontásba. Utólag értette meg, milyen szervezett volt az a pusztítás. A bosszú háborúja volt, és aki tehette, külső szemlélő maradt. Ítéletet sem fogalmaztak meg, az elveszett életekért nem büntették a gyilkosokat. A sértett becsületet vérrel gyógyították meg, és mikor helyreállt, senki nem kívánta újra feltépni a sebet.

A homokmágusok házasságaikat úgy tervezték, hogy a képességeket tovább adják… a Meriibréhez hasonló, mágiától mentes családba született fiatal varázslók ritkák voltak. A nők ritkán tanultak ilyesmit, még akkor is, ha a képességük megvolt rá… a férfiak viszont különleges tudást őriztek és adtak tovább. Egyiptom ősi írásaihoz egész Európa úgy hitte, senki nem ért… pedig ez volt a föld, amely a legtöbb tudást őrizte a halálról és az életről. Meriibré azonban a nomádok közt élve tanult a sivatag isteneiről, és egyre erősebben hitte, hogy az ősi tudás, amelyet az írásokban rögzítettek, még visszatalál erre a világra. Naiv hit volt természetesen, nem is hangoztatta szívesen, de mindig volt egyfajta ellentét benne, ilyen szempontból… tudott hinni bizonyíték nélkül, de sosem lépett semmit ebben az állapotban. Nem szállt vitába, nem védte az igazát, amíg nem érezte tényleg megdönthetetlennek.

Ez a gondolat azonban gúzsba kötötte, és nem engedte szabadulni. A Nílus tiltott vidéke, amihez a vére visszahívta, de az élőhalottak hordái távol tartották tőle, ott kísértett az álmaiban. Az anyját nem ismerte, csak az apja mesélt róla, még akkor halt meg, mikor menekülni próbáltak Egyiptomból, egy élőhalott érte el, és végzett vele. Meriibré túl gyermek volt még ahhoz, hogy bosszúra gondoljon, fel sem fogta igazán a veszteséget, ahogy pedig nőtt fel, és fokozatosan elérte az egyik szülő szorongató hiányának érzete, már azzal volt tisztában, hogy ha bosszúra vágyna, annak nem lenne alakot öltött tárgya. Anélkül pedig nem látta értelmét, hogy magát pusztítsa egy efféle érzéssel, így képes volt ezt elzárni magától, rábízni a szélre, elásni a földbe. Az apja sokáig mellette állt, ő volt a kapocs a származásával, a szülőhelyével… de egyben ő volt az az alak is, aki miatt a homokmágusok kívülállóként néztek rá. Az apa kedves vendég volt, de varázstalan, vallástalan, nem közéjük való ember. És valahol mélyen elvárták volna, hogy a fiú válassza meg az oldalát… kihez tartozik inkább, azokhoz, akik képességeikben a fajtáját képezik, vagy ahhoz, akihez a vére köti. Kegyetlen bolondság volt döntést várni tőle, és ezt a sors is tudta talán, mert felmentette a teher alól… még akkor is, ha egy darabja belepusztult. Meriibré sosem sírt apróságok miatt, de amikor egy kígyó marása elvette tőle az apját, üvöltve zokogott. Néhány idősebb mágus azonban átölelte, a tűzhöz vezette, bizalommal, melegséggel fogadta. A tragédia volt az, amely végül bevezette a közösségbe, és amely miatt nem hallotta a klán egyetlen tagjától sem, soha, hogy „egyiptomi”, vagy „halottföldi”. Egyszerűen Meriibré lett, mágus, aki közéjük való.

Ahogy belépett a sátrába, és ismét leengedte a nehéz posztót, tovább forgatta az ujjai között a figurát, újra, és újra megszemlélve, és ismét koncentrálva a belőle áradó energiára, érezve az érintését. Sok furcsa tárgy volt a környezetében, mindig… szerette, ha fizikailag megérinthetett valamit, így a homokmágusok alapvető eszközein, amuletteken, egy hajlott pengéjű késen (ami a felnőtté válási szertartások fontos részét képezte), a több öltözet gondosan elrendezett, könnyen összekészíthető, nehéz sivatagi ruházaton, és néhány alapvetőbb kényelmi cikken kívül pár apró csecse-becse is helyet kapott. Néhány darab papirusz, egy olcsó, megkopott gyerekjáték, és egy drágább társas is, aminek a szabályairól semmit nem tudott… néha magának talált ki valamit, és egyedül játszott vele, pusztán azért, mert tudta, hogy az ősi Egyiptomban kedvelt időtöltés volt. Azonban egyik tárgy sem árasztott hasonló energiát, mint a shawabty szobor. Végigsimított a véseteken, ujjai kitapintották a felület érdességét, miközben lehunyta a szemét. Amikor a homokot irányította, mindig eggyé vált vele, és ilyenkor nem is uralkodott felette, nem is kényszerítette, hogy teljesítse az akaratát… egyszerűen csak egyek voltak, a szemcsék úgy mozdultak a gondolataira, az ingerekre, mint a saját karja vagy lába. Rémisztő élmény volt kezdetben, emlékezett, kisgyerekként mennyire megriadt, valahányszor megtörtént ez a különös fúzió, hogyan tépte el magát a természet hatalmától… és emlékezett arra a pillanatra is, mikor kiskamaszként végre képessé vált megnyugodni, és megszeretni, hogy a tudata egyszerre él, és oldódik fel a kavargó homokban.

A shawabty szobrocskával nem tudta, hogyan bánjon, tehát ahhoz a módszerhez folyamodott, amit ismert… kinyúlt felé a tudatával, megérintette, hívta magához azt a tiszta energiát. Kitárta az elméjét, mintegy keresve a tárgyban lakozó mágia bizalmát, jelezve, hogy kész befogadni. A szobrocska kezdetben elhúzódott tőle, ahogy azonban a fiú legyőzve minden viszolygást döntötte le a falakat, megérezte, hogy az a különös energia visszanyúl… és felel a hívására.

Az érzet egy érintés volt a jobb vállán, meleg, fiatal, de durva kéz. A fiú összerezzent, amitől az érzet gyengült… de nem enyészett el teljesen, így belekapaszkodott.

- Ki vagy? – üzente gondolatban, nehogy a hang megtörje a kapcsolatot.

- Ay a nevem. – érkezett a válasz.

- Nem hallottam rólad.

- Egyiptom tizennyolcadik dinasztiájának fáraója voltam.

Fáraó? A fiúnak azonnal eszébe jutott az aggasztó tény, hogy Egyiptomban kikeltek sírjukból a holtak, és ősi fáraók vették át az uralkodók helyét.

- Ay… - szólalt meg gondolatban a fiú. – Téged ábrázol a szobor. – nem kérdés volt, egyszerű, határozott kijelentés.

- Azon a szobron kívül kevés dolog maradt meg, ami még köthető hozzám, fiú. – jött a válasz.

- Egyiptomban…

- Egyiptomban mindent, amit építettem szét akartak zúzni. Te sem hallottad már a nevem, mert letörölték a falakról, testemet elpusztították, szarkofágomat összezúzták. Egykor bölcs írnok voltam, majd jó vezér. De mégis az emlékezetemet is meg akarják szűntetni, hogy sose adhassam át, amit megtanultam.

Meriibré felidézte az árus szavait a lélekről, amellyel a szent tárgyak kötnek össze. Ayból - akárki is volt ő pontosan – egy ilyen lélek marad, amely a shawabty szobrocskán keresztül válaszolt neki.

- Ay, mit tudsz nekem adni, ha kérem? – kérdezte végül. 

Ha a sivatag isteneitől kért támogatást, az imája hasonlóan kezdődött. „Meg tudod-e adni majd, amit kérek?” Ilyen módon sosem sérthette meg az isteneket túl nagy elvárásokkal. Most így fordult az őrző lélekhez… mit tudsz nekem adni, ha kérem?

- Tudást. – mondta. – Csupán kölcsönbe, de bármikor, ha érte nyúlsz.

- Miféle tudást?

- Himnuszokat a napon, csaták nyelvének ismeretét, jeleket a köveken. Ősi hibákat és bukásokat, amelyekből tanulni lehet. Akkor adom, mikor kéred, de csak addig, amíg kapcsolatban maradsz velem. Ha elveszítesz, a tudásomat más is ellophatja.

- Őrizzem a szobrot?

- És a tiszteletedet is kérem. – Meriibré még mindig nem látta az alak arcát, pusztán a kezét érezte a vállán. – Tisztelj engem, és tudd, hogy a tudásod tőlem származik. Amint elbízod magad, elhagylak, érted?

- Értem. – Meriibré ettől az egytől nem tartott. Racionális, realista embernek tartotta magát, még ha fiatal volt is… nem olyasvalakinek, aki egy óvatlan pillanatban azt hiszi majd, a világ ura lehet. – Ha olvasnék majd… ha nem tudom, hogy döntsek… szólhatok hozzád?

- Nem kell szólnod. – felelte Ay. – Amikor az ősi nyelv szövegeit látod, az én szemem látja majd, az én gondolataim tódulnak majd a tudatodba, és megértem neked a szavakat. Amikor csatába keveredsz, az én tapasztalt elmém mérlegel helyetted.

- Nemet mondhatok neked? Mondhatom, hogy nem kell a tudásod?

- Nekem mondhatsz. – ez a gondolat megdöbbentően flegmán érkezett, a többi komoly, határozott, kissé költői mondat után, amit az egykori írnokfáraó bújtatott el a fiú gondolataiban. – Ha rosszindulatú lennék, nem vártam volna, hogy teljesen megnyisd előttem az elméd, áttörtem volna a falakat. A sötét erőknek nagyobb a hatalma, és nehezebb nekik ellenállni, mint gondolod.

Meriibré ekkor kinyitotta a szemét, először nem is értette, mi rántotta ki a koncentrációból, az Ay-jal való beszélgetésből… hiszen ujjai még mindig a shawabty szobrot fogták, még mindig nyugodtan állt a sátor közepén… aztán rádöbbent, hogy az egyik mágus feleségének szavát hallja, ahogy vacsorához invitálja a karaván megpihent tagjait. A fiú rövid töprengés után az övébe rejtette a szobrocskát, ráhajtva a ruhája anyagát, hogy kíváncsi szemek elől rejtve maradjon, és gondolatban, bár nem érezte igazán erősnek a kapcsolatát az őrző lélekkel, hála érzését, és köszönet szavait küldte az írnokfáraónak.

Alig hitte el amit hallott, de tudta, hogy mekkora hatalommal bír a tudás, ha tényleg így képes átadni. Azért is vágyott az Ankh keresztre, mert varászhatalmáról az a hír járta, hogy képes elriasztani az élőholtakat… hogy akinek a nyakában, kezében ott az az ősi amulett, az életet olyan erővel árasztja, hogy kitérnek útjából azok, akiknek maguknak már nem száguld vér az ereikben. Egy ilyen amulettel tudta, valaki beronthatna a múmiátus szívébe, felnyithatná a Királyok Völgyének minden sírkamráját, megfejthetné minden titkát… de nem ért volna az egész semmit, ha az ember nem ért az ősi nyelven, hiszen akkor a kőbe vésett feliratok puszta díszes ábrákká silányultak volna. Ha azonban ott lehetne, ha megérthetné… talán mindent megérthetne, talán… csak talán, hiszen ez már abszurd volt, és nagyon távoli… az egész probléma gyökeréről is olvashatott volna valamit. Az a sok tudás a halálról, ahogy az árus szavai – tudtak élni, és még jobban tudtak meghalni – tökéletesen leírták, talán elég lett volna ahhoz is, hogy felfedje, hogy állítható meg a boszorkánypestis, miképp lehet kordában tartani.

Addig a pillanatig, számára a jelenben volt a világ, ahogy azonban megtalálta a szobrot a múlt és a jelen egybefutott, egy pillanatból kettő lett, és néha úgy érezte, ha eléggé elmélyülten töpreng, megtalálja, hol csatlakozik abba a pillanatba a jövő is. Ha egy szóra gondolt, tudta, hogy mondaná és írná az ősi, egyiptomi nyelven. A gondolataiban, ha kérte, ott volt a Királyok Völgyének térképe. Nem tudta még, mikor, és hogyan tárhatja ezt a mágusok elé, hogy egyáltalán ők lesznek-e azok, akik megértik, de abban biztos volt, hogy valami felbecsülhetetlen értékűnek a birtokába jutott. És miközben kanalazta a sűrű levest, ha egy pillanatra is elkezdte volna azt hinni, hogy az egész illúzió, megérezte Ay őrző lelkének ismerős, határozott szorítását a jobb vállán… és igazán biztos volt benne, hogy valamire használnia kell mindezt. Így akarná az alig ismert anyja, az apja és alighanem maga az írnokfáraó is, ha nem is mondja ki. Talán épp azért támadt fel benne ilyen erősen a vágy, hogy Egyiptomban változzanak a dolgok, mert a benne lakozó hűséget és vágyódást felszították egy korábbi vezér álmai és dühe.