Shiki elemzés

 ...avagy beszélgessünk a szörnyekről és az emberekről

Mit jelent embernek lenni? Szembe tudunk nézni a belső sötétségünkkel, és le tudjuk győzni, vagy megadjuk magunkat neki? Hol húzódik a határ ember és szörnyeteg között, ki az igazi szörny? Ezen kérdésekkel foglalkozik a Shiki.

A történet fókuszában egy isten háta mögötti, babonás kis japán falu, Sotoba áll, ahol a nyár végén megmagyarázhatatlan halálesetek történnek. Az áldozatok titokzatos módon, járványszerű tünetekkel összeesnek, és pár napon belül meghalnak… azonban egyesek látni vélik a sírjukból kikelt holtakat az éjszakában. Úgy tűnik, megelevenedett a falusi legenda: a „visszajárók” szedik áldozataikat. Három lakos, a mogorva, nagyvárosból érkezett kamaszfiú, Koide (Yuuki) Natsuno, a klinika orvosa, Ozaki Toshio, és a helyi buddhista szerzetes, Muroi Seishin külön utakon kezdenek neki a nyomozásnak, és mindhárman aggasztó válaszokra lelnek. Ahogy pedig a faluban egyre jobban elszabadul a káosz, mindhárman súlyos döntések meghozatalára kényszerülnek…

A Shiki egyike azon animéknek, amik nem győztek meg azonnal – a megkapó hangulat, kifejező grafika, remek soundtrack és súlyos morális kérdések ellenére valahogy nem állt össze, nem tudtam igazán tisztán értelmezni a sorozatot… kellett rá aludnom egyet, hogy neki tudjak kezdeni ennek az írásnak.

Amennyiben zenét akartok hallgatni, ajánlom a Blues Saraceno-tól a „Grave Digger”-t, a The Brothers Bright-tól a „Blood on my Name”-et, és a Once Monsters-től a „Scream”-et. Plusz, ha valakinek olyan fura asszociációs képessége van, mint nekem, az a Jekyll és Hyde, illetve a Vámpírok bálja musicaleknek is adhat egy esélyt, mert engem meglepő módon hangulatba hozott az elemzéshez. Ha pedig már kellően borzong mindenki, akkor vágjunk is bele!

Az elemzést három részre fogom osztani, de a fő nyomvonalat egyértelműen az első blokk adja: a második kettő inkább részleteket világít meg, amelyek kiegészítik a fő üzenetet, és úgy éreztem, nem lenne teljes az írás, ha nem foglalkoznék velük.

A bennünk élő szörnyeteg – Toshio, Seishin és Yuuki hármasa

Ahogy a leírásban is kiemeltem, lényegében három karakter köré épül a történet ezen aspektusa, ők tekinthetőek a fő szempontkaraktereknek is – bár bele-belelátunk egy-egy vámpír érzéseibe és gondolataiba (ezzel az elemzés második felében foglalkozom majd), mégis, a fő irányvonalat ennek a triónak a döntései adják. A többiek inkább áldozatok, akik sodródnak ezekkel a döntésekkel, illetve perspektívákat biztosítanak, hogy képesek legyünk egy kicsit más irányból, távolabbról szemlélni, hogy ki, mikor, mit szabadít el. A trió három tagja egymástól viszonylag független – Yuuki ingázik, jár a shikiknél is, jár Toshiónál is, de nála kifejtem ennek szerepét… szoros kapcsolatot mindenesetre egyetlen másik szempontkarakterrel sem alakít ki. A doki és a szerzetes pedig bár barátok, de mégis, meglehetősen kevés közös jelenetük van, és mikor elsodródnak egymástól teljesen el is vész közöttük a kommunikáció, egyik sem keresi újra a másikat, vagyis a három szál gyakorlatilag teljesen szabadon fut.

Káin és Ábel

„A sivatag kővé fagyott, az ég sötét lepelbe burkolózott. A világot kettévágta a földet és eget elválasztó határ. Ezen a kopár vidéken csak ő és sötét lelkek bolyongtak..."

Káin és Ábel Seishin történetében

A három karakteren kívül egy fontos elem a történetbe beépített, visszatérő „mese” – ezt Seishin írja, látszólag a saját élményei, és múltbéli öngyilkossági kísérlete által inspiráltan, de erősen összefügg a jelennel, és nagyon komoly magyarázó szerepet kap. Tulajdonképpen a Káin és Ábel bibliai történet feldolgozásáról van szó – ebben, miután Káin megölte a testvérét, Ábel kikel a sírjából, és folyamatosan követi (mondhatni ő az első shiki). Káin nem érti mi történt, és vándorlása közben egyszer szembenéz Ábellel, megkérdezi, miért nem hagyja nyugodni – Ábel bevallja, valójában nem bánta, hogy a testvére megölte, mert gyűlölte, hogy el kell játszania a tiszteletreméltó, jó embert. Káint az ellentéteként írja le, a szabad emberként, aki úgy cselekszik, ahogy akar. Hamarosan azonban eltűnik, és az idősebb testvér rádöbben, hogy az öccse nem is létezett, valójában mindig egy volt vele.

A mese lefekteti az alapokat az értelmezésnek – Ábel egy Káinnal, a Shiki is egy az emberrel. Káin „szabad”, hiszen ő az emberi fél, az életben, a társadalom számára elfogadható tulajdonságok, Ábel pedig elnyomott, rab, „megjátssza a jó embert”. A vámpírok jelképezik ezt az elnyomott, sötét oldalt amivel az ember nem akar szembenézni, de akitől nem tud szabadulni. Ábel „megszabadulása” a történetben egy gyilkosság, az egyik legsúlyosabb bűntett elkövetésének következménye. A szabadon eresztése kilöki Káint a társadalomból, sehol nem találja a helyét. A gyilkosság okaként sem az irigységet írják le, hanem a kétségbeesést – az válik a pozitív Ábel figura eltűnésének, és a sötét, „shiki-Ábel” megjelenésének okává. A vámpírok viselkedése is igazolja ezt az értelmezést: emberszerűek, érzéseik vannak, de a vágyaikon, a szomjúságukon legtöbben nem tudnak uralkodni. Pusztítóak, és nem keresnek alternatívát – még a legkedvesebb személyiségek között is alig akad, aki nemet mond a gyilkosságra (Tohru hiába szenved tőle, végső soron megöli Yuukit). Sunako egy ponton konkrétan ki is jelenti, hogy ő a történetben a gonosz („Ha én lennék a történet főhőse..." kezdetű monológ), Seishin rá is kérdez, hogy „ő-e Ábel?” Káin ebben a történetben nincs igazán negatívan ábrázolva – keresi az igazságot, szembefordul és kérdőre vonja Ábelt, felismeri azt is, hogy ketten egyek. 

A Shikikhez való viszony egyben a belső sötétséghez való viszony – és ennek három változatát jeleníti meg a három főszereplő.

Ozaki Toshio

„Ez az én igazságom. Mi a tiéd?”

Toshio, az orvos teljes mértékben elutasító. A belső sötétségével nem hajlandó szembenézni, a Shikik felé nem nyit, nem tanúsít megértést. Prioritás számára a harc, a vámpírok elleni küzdelemben úgy véli, a cél minden esetben szentesíti az eszközt. Többször nyílt konfrontációt vállal – az otthonába akaratán kívül beinvitálják a vámpírokat, de a klinikáját levédi („Ez itt az én klinikám. Nem engedlek be, úgyhogy takarodj! Gyerünk, menj el!”), mikor már tud a vámpírok létezéséről, küzd az egyik páciense életéért. Ekkor a harca még pozitív, az érzései pedig teljesen megérthetőek: Látjuk, hogy sorra veszíti el a betegeit, minden esetben, többször megígéri, hogy segít, hogy meg tudja menteni őket. Ahogy viszont haladunk előre a történetben, bukás bukást követ, Toshio döntései egyre szélsőségesebbek, és végül a tizennegyedik epizódban megindul a teljes erkölcsi zuhanása.

Toshio és Kyoko a nő feltámadása előtt

A vámpírokat egyértelműen nem tekinti embereknek, vagy értelmes lényeknek – nyíltan kijelenti, hogy vadászni fog rájuk, és meg akarja tudni a gyengeségeiket. A meggyőződése rövidesen mindent felülír: bezárja a klinikáját (teljesen elfordul az orvos pozitív szerepétől), mikor pedig a felesége meghal és feltámad, kísérletezni kezd rajta. Kyokóval a kapcsolatuk bár nem szoros (látványosan nem szerelmesek egymásba), de látni köztük a kölcsönös törődést, és egyfajta barátságot: Toshio felesége frappánsan kezeli az anyja elviselhetetlen stílusát, többször beszélgetnek, és miután megérkezik a faluba, az is előfordul, hogy a nő megjelenik a klinikán valami ennivalóval. A halála láthatóan megrázza a dokit (az egyik legkifejezőbb jelenet, amikor az ágya mellett ül), de amikor Kyoko újraéled a stílusa drasztikusan átalakul. A nőt nem kezeli értelmes lényként, nem tekinti embernek, és kerül minden olyan helyzetet, mikor ez a meggyőződése megtörne (mikor a felesége majdnem kimondaná a nevét, beragasztja a száját, hogy ne mondhassa végig). A tettei valóban megalapozzák a falu esélyét a harcra, de egyben nyilvánvalóvá teszik, az, hogy Toshio tűzzel-vassal küzd a shikik ellen, ahhoz vezet, hogy átalakulás nélkül is lesüllyed az ő szintjükre.

Toshio és Seishin Kyoko holttesténél

Ezen a ponton megtörik a barátsága Seishinnel, élesen szembekerülnek egymással. A doki továbbra is folytatja a hadjáratát, manipulálja, és csapdába csalja az egyik fő shikit, Chizurut, majd a falu élére áll a vámpírok levadászásában – azonban az addig hozott morális döntéseinek következményei utolérik. A vadászatot képtelen kontrollálni. A tömeg egy része buta és agresszív emberek (az egyik special epizódban egy fiatal vámpírfiú megölésénél az egyik megjegyzi, hogy „amúgy sem kedvelte soha” – egy személyes érzelem által megalapozva támad az illetőre, amint felhatalmazást kap a gyilkosságra), a másik pedig retteg és dühös, a családtagok elvesztése miatti bosszú hajtja őket. Több jelenetet is látunk, ahol látványosan kicsúsznak a kezéből a dolgok (miután a falusiak megöltek egy vámpírt, minden áron le akarják vágni a fejét is, hiába mondja nekik, hogy már meghalt, nem kell meggyalázni. Később azt is többször kijelenti, hogy a megharapottak még nem vámpírok, menthetőek, az emberek azonban gondolkodás nélkül nekiállnak egymást is ölni, rettegve az árulóktól. Az első special epizódban valamelyik falusi felveti, hogy „de hát a doki nem azt mondta, hogy nekik még nincs semmi bajuk?”, azonban mindenki annyira pánikba esett, hogy meggyőzik egymást, hogy nem is mondott ilyet, és üldözni kezdik a társukat.), végül pedig az egész betetőzéseként kigyullad a falu: a férfi minden igyekezete dacára a kitűzött célját, hogy megmentse, nem tudja elérni. A bukást ő maga is felismeri, az utolsó mondata a kérdés: „Végül mégis vesztettem? A falu így is, úgy is elpusztult.” A vereségének kötődését a morális zuhanásához nagyon jól kihangsúlyozza a második special epizód: itt derül ki, hogy a tüzet egy őrült édesanya okozta, akinek mindkét gyerekét megharapták, és aki többször felkereste a klinikát segítségért. Toshio azonban épp a kísérleteit végezte, ahogy korábban is írtam, elfordult a feladatától orvosként, és pont azokat hagyta cserben, akiknek tényleg szüksége volt rá. A nő teljesen elveszíti az eszét, amikor nincs senki, aki ellátná a gyerekeit, és mindketten meghalnak, ez vezet végül a tűzhöz: közvetetten tehát maga a doki vált felelőssé azért, hogy nem védhette meg a falut.

A zárójelenet: Toshio a tűzről gondolkozik

Érdemes még megemlíteni a beszélőnevet: a Shiki karakterdizájnok, és nevek terén is meglehetősen kifejező volt. Toshio keresztneve „okos embert” jelent… ezt nem hiszem, hogy nagyon magyarázni kell, mindenképp remekül illik a karakterhez. A karakter megjelenése inkább Seishinnel ellentétbe állítva érdekes – a doki vonásai élesek, hol jobban, hol kevésbé karikás a szeme, borostás, van egyfajta őrült tudós figurákra jellemző igénytelenség a megjelenésében, és sokszor dohányzik. Fáradtságot, kiégettséget sugall az egész megjelenése, sokkal idősebbnek hat, mint a vele egykorú szerzetes.  

Muroi Seishin

„Én nem akarok ölni! Sem embert, sem mást!”

Toshio szemlélete a sötétség elutasításával azzal végződött, hogy végül ugyanúgy a belső szörny győzött, és elbukta a kitűzött célt. Vele szemben Seishin egy drasztikusan ellentétes megközelítést választ – ő száz százalékban a megértés és az együttérzés irányába megy. A történet legelejétől beszélget Sunakóval, ő írja a Káin és Ábel történetet. A nyomozás során Toshióval szemben, aki a tudományos magyarázatot hajszolja, az embereket keresi, és felismer sok részletet, amiket az orvos elsőre nem vesz figyelembe. Mikor a vámpírok létezése nyilvánvalóvá válik, Seishin teljesen elutasítja a gyilkolást – saját céljának gyakorlatilag azt tűzi ki, hogy ne kelljen ölnie. A vámpírokat emberként, és érző lényként kezeli, mikor találkozik Tohruval az éjszakában, meghallgatja, és megpróbálja megnyugtatni („Ki hibáztathatna azért, hogy élni akarsz?”).

Sunako megharapná Seishint

Seishin azonban szintén elkövet egy súlyos hibát – ő bár elfogadja a belső sötétséget, és felismeri, hogy egy vele, de egyúttal megadja magát neki. Nem tudatosítja, hogy a sötétség bár megkerülhetetlenül az emberi természet része, de attól még ha eluralkodik valakin, az ugyanolyan rossz, mintha valaki képtelen elfogadni. Amikortól szembefordul Toshióval, Seishin gyakorlatilag a shikik mellé áll. Felkeresi őket a kastélyban, hagyja, hogy megharapják. Az alapvető motivációja feltételezhetően az, hogy bebizonyítsa, létezhet békés együttélés, létezhet kommunikáció, de pont azért, mert elvágta magát az emberektől, a dokitól, és a teljes másik oldaltól, már nincs kinek bizonyítani. A falusiak a távollétében meggyilkolják a családját, őt árulónak kiáltják ki, és halálosan megsebesítik… Seishin erre gyakorlatilag nem is mutat reakciót, csak és kizárólag Sunakót védi mindenen keresztül. Végül a kislány védelme vezet az ő bukásához: Shiki lesz belőle, és meggyilkolja az egyik falusit, ezáltal ő sem tudja teljesíteni a célját. A végső monológja baljóslatú, és sötét: Sunako torzult képét idézi Istenről, valamint a jóról és a rosszról, mutatva, hogy Seishin empátiája és hite is teljesen megbukott.

Seishin és Sunako az utolsó jelenetben

Seishin bukása lényegében ott kezdődik, hogy nem ismeri fel: a vámpírok már öltek, és nem fogadnak el alternatívát, tehát a gyilkolás folytatódni is fog. Ahogy Toshiónál a harc, úgy nála a szánalom ír felül mindent, és nincs racionalitás, amivel vissza lehet húzni, két tűz közé kerül, így végül ugyancsak utoléri a belső szörny. A Káin és Ábel történetben eredetileg önmagát azonosítja Káinként, de végül pontosan arra nem képes, amire a történetének főhőse igen – igazából sosem fordul szembe, és sosem vonja kérdőre Ábelt.

A név esetében is kifejező: A Seishin név jelenthet szellemet és szeretetet. A Muroi, a vezetékneve pedig eredhet a moroi szóból: ezek a román folklór vámpírokra emlékeztető lényei – minthogy a végén Seishin maga is shiki lesz, ez tekinthető egyfajta előreutalásnak is. A karakterdizájn esetében egyértelműen az ártatlanságra játszik rá, fehér haja, nagy íriszei vannak, láthatóan sovány, és fizikailag nem éppen erős (a Sunakót rejtő bőröndöt alig tudja cipelni). Jellegzetes maga a tény is, hogy szerzetes: olyan szerepkörben jelenik meg, ami feltételezi a nyitottságot, az ártatlanságot, az emberekhez való közeledést.

Koide (Yuuki) Natsuno

„Nem kell ezt tenned. Nem félsz a haláltól?”
„Én már halott vagyok!”

Yuuki esetén elsőre nem is egészen egyértelmű, hogy hányadán áll a shikikkel, és mit jelképez a morális skálán. Végső soron azonban elmondható: ő jelenti a középutat. Ellentétben a végleteket szimbolizáló Seishinnel és Toshióval a fiú egyszerre mutatja be az elfogadás szükségességét, és azt, hogy ennek ellenére a sötétséget nem hagyhatjuk elszabadulni.

Yuuki emberként

Amikor megismerjük, Yuuki cinikus diák, aki utálja a falut, mindenfajta közeledést elutasít (Megumival, akinek látványosan tetszik, kifejezetten utálatosan viselkedik), összesen két barátja van (Tohru és Ricchan). Ugyanakkor már itt érzékelhető az a tulajdonsága, ami később kulcsszerepet játszik majd: nagyon jó az önreflexiója. Többször reflektál a saját stílusára, az sem ritka, hogy kritikát fogalmaz meg („Mindig tudtam, hogy olyan személyiségem van, amit nehéz elviselni.”). A barátaihoz hűséges, feltétel nélkül ragaszkodik hozzájuk, a gondolkodása pedig nyitott – mindenki másnál hamarabb képes elfogadni a vámpírok létezését, és igazából ő az is, aki először felhívja Toshio figyelmét a lehetőségre.

Amikor Tohru-t megharapják, Yuuki hamar áldozattá válik, a barátja tér vissza érte. A fiú kezdetben keresztet vesz elő (sőt, egyszer egy kihegyezett karót is), de mindkettőt eldobja – a Tohru iránt érzett barátsága megalapozza, hogy először Seishinhez hasonlóan ő is nyit. Folyamatosan kérdez, és alternatívákat keres és ajánl. Felveti, hogy meneküljenek el, megjegyzi, hogy képes lehet vért adni, Tohru azonban kitart amellett, hogy nem képesek a kompromisszumra. Yuuki végig megőrzi a józanságát, még azalatt az idő alatt is, mikor szívják a vérét. Kommunikál, beszél róla, hogy mi történt, de egyedül hozza meg a döntéseket. 

Yuuki az újjáéledése után

Miután meghal, farkasember lesz – tulajdonképpen félúton jár ember és shiki között, hiszen nem kötődik szükségszerűen az éjszakához, és nem kötelező vért innia. Ebben az állapotában jelenti ki, hogy tisztában van vele, a vámpíroknak meg kell halnia, beleértve őt magát is. Bár sok szempontból élesen szembehelyezkedik a shikikkel, soha nem különíti el magát tőlük, végig kollektíven felelősséget vállal. Ingázik a két oldal között, sokszor azt is nehéz követni, hol jár a cselekményben… megjelenik, hogy megmentse Kaorit, az egyik lányt, aki segített neki, harcol Tatsumival és Seishirou-val, de még a küzdelem közben is, továbbra is kérdez, és tárja fel a részleteket. Semmit nem fogad el olyan vak bizalommal, mint Seishin, és egyáltalán nem megy Sunako közelébe. Kisegíti a dokit, megszabadítja Chizuru befolyása alól, és utána is szemmel tartja egy darabig, de nem szól bele a tetteibe, az erkölcsi lecsúszáshoz vezető lépéseket Toshio tőle teljesen függetlenül hozza meg. Yuuki egyszerre integrálódik, és szakad el az élőktől, használja az erejét Shikiként, és tűzi ki célul a legyőzésüket – végül pedig meg is indokolja a döntését.

Yuuki halála

Yuuki azáltal tud egyensúlyba kerülni, hogy a kritikáját és a motivációját a tettek gonoszságára építi. Mikor Tatsumi rákérdez, miért éri meg neki a harc, a fiú válasza, hogy „nem áll az emberek oldalán, egyszerűen csak nem kedveli a shikiket” mert „helytelen az, hogy kedvük szerint ölnek, majd nagy örömmel fogadnak mindenkit, aki feléled”. A gyilkosságot, az emberek átváltoztatását ítéli el, nem magát a létformát, amibe az átalakultak kényszerülnek – lényegében arra is erősen utal, hogy az emberek részéről látott embertelen viselkedésre ugyanúgy tekint, mint arra, amit a vámpírok csinálnak. Kinézetre megszólalásig hasonlít a Káin és Ábel történet Káinjára, nem ok nélkül – ő az egyetlen, aki tényleg végigjárja a teljes utat. Része az emberi közösségnek, kitaszítottá válik, de megtanulja a részeként kezelni, és uralni is a sötétséget. Ennek megfelelően a hármas tagjai közül egyedül ő éri el a kitűzött célját. A Tatsumival vívott csatáját megnyeri, a shikik tervét meggátolja, és ahogy korábban is hangsúlyozta, önmagát is feláldozza, ezáltal felelősséget vállalva a tetteiért.

Yuuki karakterdizájnja esetén mindenképp érdemes megemlíteni, hogy van egy látványos színkódja, a lila… ez viszont a szín alapvető jelentéséhez képest inkább az egyensúllyal kapcsolatos üzenetet veheti elő. A lila, az este és a hajnal színe is (az emberek nappali lények, a shikik éjszakaiak – Yuuki pont a határon áll farkasemberként), a kék és a vörös közti átmenetként pedig az európai szimbolikában gyakran kötődik a jóhoz és a rosszhoz (a Star Wars rajongóknak eszébe juthat esetleg Revan vagy Mace Windu fénykardja – mindketten lila kardot forgattak, és mindketten kicsit eltolódtak a sötétség felé). A shikik színkódja (ami megint alátámasztja, hogy az emberi természet sötét oldalát jelképezik) egyértelműen vörös. Yuuki neve esetén nem találtam tökéletes fordítást, de ha a hangalakot nézzük, még a nevében is van egy ellentét: az apja vezetékneve, az általa is leggyakrabban használt Yuuki jelentése hó, míg a keresztneve, a Natsuno nyarat jelent.

A túlélésért való küzdelemtől a kegyetlenségig – a falusiak és a vámpírok

„Mi a gond azzal, hogy emberekre vadászunk? Hisz az emberek is vadásznak más emberekre, nem igaz?”

Bár a szimbolika a fő hármast támogatja meg igazán erősen, a Shiki egy nagyon lényeges aspektusát hagynám ki, ha itt leállnék az elemzéssel, és nem foglalkoznék a mellékszereplőkkel. A sorozat ugyanis a kevés szempontkarakter ellenére rengeteg szereplőt mozgat, és mindegyikük egy-egy lényeges gondolatot, vagy karaktertípust jelenít meg.

Toshio és Tomio miközben a vámpírok holttesteit temetik

A történet kezdetén a falusiakkal ismerkedünk meg – a vámpírok, a Kirishiki család csak három tagot, és két szolgát számlál (az „apáról”, Seishiróról kiderül később, hogy nem is vámpír, hanem csak mellettük álló ember). Az itt megismert karakterek közül azonban legtöbben a történet valamely pontján átalakulnak, vagy meghalnak, mire eljutunk a vadászat részig, a Toshio által vezetett falu lényegében egy arctalan tömeg. Akiket ki kell emelni közülük az Hasegawa, az egyik special rész fontos szereplője (őt megtartanám az utolsó szakaszra, mert bizonyos szempontból úgy érzem, hogy ő jelenti a tökéletes ellentétpárt a vámpírok vezetőjének, Sunakónak), Yuuki csapatának két kamasz tagja (Kaori és Akira), a szülők, köztük Ookawa Tomio, aki Atsushi apja, Motou, aki Tohru apja, illetve Yuuki apja, és mindenképp érdemes egy kis figyelmet szánni Itou Ikumira (a meglehetősen őrült papnőre) és Yano Kanamira. Ide sorolnám még Maeda Motokót is, de az ő szerepét lényegében kifejtettem Toshio részénél – bár a tragédiája nagyon erős (a fürdőkádas jelenet szerintem messze a Shiki legmegrázóbb és legundorítóbb pillanata), de a cselekmény szempontjából ő lényegében a Deus ex Machina, aki által a doki elbukik.

Fontos megemlíteni, hogy Motoko kivételével, aki ténylegesen elveszti az eszét, ezek a karakterek mind emberségesebbek, mint az arctalan tömeg bármely figurája. Egyiküket sem látjuk átlépni a Toshio által meghúzott határokat, mindegyiküknek komoly elvei vannak, sőt, Kanami az egyik legsikeresebb kompromisszumkereső a történetben. A Shikinek ez egy elég átvitt pozitív üzenete – a teljes elembertelenedés a buta tömeg részévé olvasztja a falusiakat, csak azokra tekintünk aktív, gondolkodó, megnevezendő személyekként, akik még valamilyen szinten őrzik a moralitásukat.

Tomio a fia halálakor

A szülőknél Yuuki apja elég szép példát ad arra a modern emberre, aki nem igazán tudja elfogadni a természetfeletti létét. A fiával ellentétben nem nyitott: mikor Yuuki telerakja a szobáját keresztekkel és talizmánokkal, hogy megvédje magát, a férfi leszedi őket, és kijelenti, hogy nem kedveli az ilyen vallásos ostobaságokat. Amikor Kaori és Akira megjelennek Yuukinál, és kérik az apját, hogy vigyázzon rá egész éjjel, akkor sem marad az ágya mellett, mert teljes meggyőződéssel hiszi, hogy vámpírok nem léteznek. A fia halála megrázza, a felesége elhagyja, és ő is erősen instabillá válik a történet második részére – viszont mikor Yuuki visszatér, az őrület határán is kitart mellette. Ookawa Tomio is egy iszonyúan érdekes figura. Ő abszolút falusi ember, nyilvánvalóan nem egy észlény, és meglehetősen agresszív, de mégis, kifejezetten józan figura. Amikor a fia vámpír lesz, ragaszkodik hozzá, hogy ő ölje meg, de soha nem kegyetlenkedik feleslegesen (Atsushi esetén hátranéz Toshióra, és megkérdezi, jó helyre szúrja-e a karót, mert nem akar több fájdalmat okozni, mint muszáj), és mindig indokolja a tetteit. Kijelenti, hogy apaként felelősséget akar vállalni, és Sunakóval is őszintén beszél – Yuukihoz meglepően hasonló álláspontot megfogalmazva kijelenti, hogy azért ítéli el, mert „megszegte az alapvető törvényeket” (vagyis nem tisztelte a faluban lakókat, és a gyerekeiket bántotta). Igazából pont ez a hozzáállás, és ez az indoklás az, ami Seishin gyilkosságát még sötétebbé teszi. A harmadik általam kiemelt szülő, Tohru apja bizonyos szempontból Tomio ellenpontja – ő sem kegyetlenkedik feleslegesen, de ő egy sokkal érzékenyebb, sokkal emberibb szemszöget jelenít meg, azáltal, hogy teljesen kivonja magát a vadászatból, mert képtelen ártani a fiának.

Kanami az anyjával

Yano Kanami, ahogy említettem, a legsikeresebb kompromisszumkereső. Mikor az anyja visszatér vámpírként, ő azonnal megpróbálkozik az alternatívával – a saját vérével eteti, de a nő nem harapja meg. A megoldásuk igazából működik, az anyának erősebb a szeretete annál, hogy ártson a lányának, Kanami pedig elég megértő, hogy tovább próbálkozzon, és törekedjen a megoldásra. A falusiak kegyetlenségét, a helyzet súlyosságát, és Motoko őrületét is hangsúlyozza, mikor a nő kiadja őket, és az emberek megtámadják a házat.

Ikumi esete igazából ironikus, és egy szinten szomorú… én személy szerint úgy is éreztem, hogy nagyon szépen rávilágít Sotoba abszurd kettősségére. A nő talán az első, aki nyíltan kezd beszélni a vámpírokról – a doki ekkor, noha Kyoko halála már megtörtént, még nem vállalja fel az eredményeit, csak tapogatózni kezd, hogy hogy fogadnák a lakosok. Ikumi kirohanása teljes mértékben intuíción alapul, de ennek ellenére a jóslatai meglehetősen pontosak… a falu pedig elég babonásnak bizonyul ahhoz, hogy egy nagyobb tömeg meg is induljon a Kirishikik háza felé. Ikumit végül megállítják, a vádait megcáfolják (Seishirou megy ki elé, aki valóban ember), és végül hiába volt igaza, aznap éjjel meg is támadják… viszont a véleményének fogadtatása nagyon szép ellentétet képez Toshio első próbálkozásainak eredményével. Ikumi azonnal a tömeget érinti meg, akiket befolyásolnak a babonák, a vallás, kísértettörténetek, míg az orvos a racionálisabb csoportra, a város vezetőire próbál hatni… és sokkal megalapozottabb információ talál süket fülekre („Mi nem vethetjük le a modern kor racionalizmusának keresztjét”).

A vámpírok, minthogy a kezdetben falusiként megismertek közül is sokan köztük kötnek ki, egy viszonylag jól megismert, elég népes csoportot alkotnak. És mindenképp szeretnék közülük foglalkozni a Kirishikik közül Chizuruvel, illetve legalább néhány említésre Tatsumival. Hasonlóan Hasegawához, a vezető Sunako az utolsó blokkban kapja meg saját részét. A faluból átalakultak közül mindenképp kell szánni egy kis időt Megumira, Naóra, Tohrura és Ricchanra, illetve bár határozottan nem kedvelem, de azért szót fogok ejteni Masaóról is. 

Nao a klinika ablakában

A vámpírok esetén nem mondják ki egyértelműen, ki ébred fel, és ki nem, de egy határozott teóriát azért tudok mondani – én személy szerint úgy vélem, minden esetben egyfajta feszültség okozta a dolgot. Amennyiben a shikik a sötét ént szimbolizálják, úgy azok ébrednek fel, akikben ez a sötétség valamilyen szinten erőre kapott. Ezt Megumi, és Masao is erősen alátámasztják – a lány gyűlölte a falut, a legnagyobb célja volt, hogy elhagyja, elutasítóan és rosszindulattal viselkedett a hozzá kedvesen viszonyuló Kaorival szemben is, és végig irigykedett Tohru-ra, amiért Yuuki többet foglalkozott a fiúval, mint vele. Masao minden lépésében ott volt a rosszindulat, a testvére feleségével, aki abszolút jóindulatúan beszélt vele, elutasítóan és hisztisen viselkedett, az öccse halálának örült, még Tohru temetésén is önző… lényegében már azelőtt „szívja a környezete vérét”, hogy fizikailag is vámpírrá vált volna. Idővel Naóról is kiderül, hogy rossz családból származott, és bár szerető közegbe került, de nem tudott megszabadulni a nyomoktól, amiket az a személyiségén hagyott. A két kilógó elem látszólag Tohru és Ricchan, akik életükben mindketten vidám, jószándékú embereknek mutatkoztak. Tohru esetén magyarázatot jelenthet, hogy nagyon sok mindent hagyott félbe a halálával – a testvéreit, a családját hagyta hátra (őket még vámpírként is kétségbeesetten védi), sosem jutott el odáig sem, hogy randira hívja Ricchant. A lány esetén pedig maga a halála körülménye tragikus és stresszes… emberileg bár nem szembesült volna a sötétséggel, de rengeteg félelem vette körül, amikor megtámadták.

Megumi megharapja Tohrut

A karakterek a vámpír léthez is egyedi módon viszonyulnak… Megumi és Masao gyakorlatilag élvezik. Megumi bár csalódott, hogy nem szabadul el a faluból, de örömmel riogatja Yuukit, majd Kaorit, nem csinál igazán erkölcsi kérdést a gyilkosságból, és még morog is, mikor a szüleinek átváltoztatása kerül szóba („Akarja a halál, hogy ők is közénk tartozzanak”). Nem kifejezetten gonosz, de nagyon hamar megtalálja a helyét a shikik közt – az emberibb énje végül felszínre tör, a vadászat kezdetekor ismét álmodozni kezd a városról, és menekülni próbál… mikor utolérik, folyamatosan a falusiak szavait idézi fel („Én vagyok az, Megumi! Akinek mindig mondtátok, hogy minek, kinek vesz fel ilyen ruhákat!”). Masao kényelmének alapja pedig, hogy különlegesnek érezheti magát… minthogy az öccse nem éled fel, sőt, sokáig úgy tudja, hogy az általa gyűlölt Yuukit is elhamvasztották, Tatsumi pedig fel is szítja benne az érzést, úgy gondolja, ezáltal végre több lett, mint mások.

Nao már kevésbé érzi jól magát: Kezdetben ő is pozitívan viszonyul a halhatatlanság gondolatához, el is kezdi megtámadni a családtagjait, azt remélve, hogy felébrednek, és örökké együtt lesznek… azonban végül senki nem válik vámpírrá, a nő pedig teljesen összeomlik. Visszacsinálni a tetteit nem tudja, a bűntudata nő, a halála előtt pedig már teljes mértékben iszonyodik attól, amit művelt – bár magának köszönhette a történteket, mégis mélyen megszánható figura, aki ráadásul a falusiak keze által iszonyú halált hal.

Tohru és Ricchan a haláluk után

Tohrut és Ricchant érdemes egy egészként kezelni, mert mindketten nagyon negatívan élik meg az állapotukat. Tohrut először Yuukihoz küldik vért szívni – az ő elemzésében már említettem, nyitottan, alternatívákat ajánlva fordul a fiúhoz, Tohru azonban egyrészt nem elég erős (nem képes úrrá lenni a vérszomján), másrészt pedig fél is, többször kimondja, a családját fenyegetik, ha nem hajlandó ölni. Végső soron tényleg megöli Yuukit, azonban folyamatosan emlegeti ezt a tettet (mikor Seishinnel találkozik az erdőben, akkor is ez az egyik első bűn, amit kimond „Megöltem a legjobb barátomat, pedig mondta, hogy szökjünk el együtt”), újra és újra próbálva meggyőzni magát, hogy nem volt választása. Egészen Ricchan megjelenéséig. A lány az első pillanattól teljesen elutasítja a vérszívást. Az egyik legfőbb indok, amit erre mond, hogy „meggyűlölné magát, ahogy Tohru is”, a küzdelmével pedig fokozatosan bebizonyítja a fiúnak, hogy lehet elég erős, hogy legyőzze a vérszomjat. Az egyik végső döntésével egy megváltási lehetőséget is ad neki: Megkéri, hogy engedje el a nővért, akit azért kaptak el, hogy az ő áldozata legyen. A fiú végül a félelme dacára meghozza ezt a döntést, ezzel valamennyire jóvá téve a korábbi tetteit, és a zárójelenetükben egymást átölelve várják a halált. A másik indok, amit megemlít (és ami egy szempontból Toshióval is ellentétbe helyezi, aki bár ember maradt, ezt a gondolatot mégsem tudta betartani), az maga a nővéri szerepe – mivel életében az volt a hivatása, hogy gyógyított, nem teheti meg, hogy életeket vesz el. 

A Kirishikik magára a vámpírszerepre már kevesebbet reflektálnak, őket nem is ismerjük meg emberként. Tatsumi motivációiról is, részben pont ezért nagyon kevés derül ki, soha nem mondja el, igazából miért követi Sunakót… csak azt jegyzi meg, hogy a kislány „felveszi a harcot a pusztulással”, és számára ebben van valami szép. Chizurut viszont mindenképp érdemes kiemelni, mert az ő halála a Shiki azon jelenete, ahonnan egyrészt megkezdődik a tényleges harc emberek és vámpírok között, másrészt pedig érzékelhetjük, hogy az emberek is képesek szörnyként viselkedni.

Toshio átveri Chizurut

Chizuru egyébként egy meglehetősen gyakori vámpírarchetípust jelenít meg (amire mellesleg a teljes vámpíros YA hullám épült, az ég óvjon tőle), vagyis a csábítót. A klasszikus vámpírtörténetekben általában a férfi a vámpír, és a nő az áldozat, de a koncepció ugyanaz: a vámpír sokszor földöntúli szépségű, titokzatos lény, aki már csak azért is vonzza az áldozatát, mert azt a sokat emlegetett elnyomott, rejtett sötét oldalt testesíti meg. Az első áldozata bár Megumi, egy fiatal lány (Chizuru ekkor szép ruhát visel, nagyvárosi díva benyomását kelti, vagyis pont olyan figuraként jelenik meg, akit Megumi csodál), de később egyértelműen inkább fiatal férfiakból válogat (a karakterdizájn pedig kissé zavaró, de megint kifejező – ekkor nagyon sokat mutató, testrefeszülő ruhákra vált). A csábító szerepkörben nagyon sikeres, Atsushi gondolkodás nélkül követi, és korábban látjuk, hogy Yasuyuki, egy másik fiatal férfi is azonnal fülig vörösödött a találkozásukkor. Chizuru végül akkor bukik el, mikor (már korábban említett módon) Toshióval próbálkozik, a doki pedig megfordítja a helyzetet, lényegében ő csábítja el a nőt, és ezt kihasználva felfedi a kilétét a falusiak előtt, akik végeznek is vele. Ez az a szakasz, amikor Chizuru a legemberibbnek mutatkozik, felidézi a múltját a vámpírrá válása előtt, lelkesen beszélget az emberekkel, viccelődik, az olyan apróságok is elbűvölik, mint a kötés a kezén, és a köré kitalált történet. Nagyon szép példát mutat arra, hogy a vámpírok szinte irreális kompromisszumképtelensége ellenére valószínűleg lenne igénye a békés együttélésre. 

És végül, pont a kompromisszumképtelenség témájával elérkeztünk az utolsó karakterekhez, és az utolsó kérdéskörhöz:

A jó, a rossz, és a hit – egy kicsit Sunakóról és Hasegawáról

„Ha én lennék a történet főhőse, biztos jönne valaki, aki megmentene. Csoda is történne talán. De nekem nincs senkim, aki megmentene. Egyetlen isten sem tesz csodát a kedvemért, hiszen gyilkos vagyok.”

Sunako egyik első megjelenése

Ha a Shikinek van egyáltalán gonosza, akkor az alighanem Sunako. A vámpírok vezetője látszatra kislány, és bár több megszólalásából süt, hogy nagyon sok időt élt le, és a társai is szó nélkül követik, igazából akként is viselkedik. (A karakterdizájnt ezúttal is támogatja a beszélőnév – a Sunako ko tagja „gyermeket” jelent) Családosdit játszik Chizuruvel és Seishirouval, első benyomásra ártatlan, retteg a haláltól és a fájdalomtól, és abszolút, semmiért nem vállal felelősséget. Sunako szemében a gyilkosság nem bűn, és ennek megfelelően nem is keres alternatívát. Aki valamilyen szinten szembesítené, azt elítéli, fenyegeti, elfordul a szemléletétől (Tohrunak jegyzi meg, hogy „Ha gyűlölni akarja magát érte, gyűlölje annyira, hogy bele is haljon, különben nincs értelme”, a fiú pedig azt is emlegeti, hogy ha valakit Sunakóhoz hívtak, arra a legrosszabb sors várhat). Seishint is először akkor harapja meg majdnem, mikor a férfi felteszi a kérdést, hogy „ő-e Ábel”… azonban azonnal visszakozik, mikor nincs igazi szembesítés.

Sunako esetén érdemes azt is megemlíteni, hogy láthatóan mélyen vallásos. Nagyon sokszor felteszi a kérdést, hogy „Isten miért fordult el tőle?”, rengeteget imádkozik, hibáztatja is Istent a helyzetéért. A szemlélete a hitről abszolút hipokrita: elvárja az isteni oltalmazást, de nem, hogy nem tartja be az erkölcsi tanításokat, de szándékosan szembemegy velük. A vámpíroknak bár menedéket, és iránymutatást biztosít, de a szabad akaratuktól teljesen megfosztja őket – az ártatlan külső mellett vasmarokkal uralkodik.

Hasegawa, miután megadta a kegyelemdöfést a vámpíroknak

Hasegawát pont a hittel kapcsolatban akartam mindenképp itt behozni – a férfi abszolút epizódszereplő, csak az első special részben jelenik meg, és ott is, Nao mellett csak néha szempontkarakter, de egyben ő az egyetlen karakter, aki Sunako és Seishin mellett bármilyen szinten gondolkodik a hitről, és összeköti azt a moralitásokkal. A férfi jelen van, amikor a falusiak a csatornában üldözik a vámpírokat, de Naóék csapata rajtuk üt – több társát megharapják, őt viszont megvédi egy kereszt, amit magánál tartott. Mikor kiérnek a felszínre, Hasegawa kijelenti, hogy valójában nem hívő, csak azért volt nála, mert hallotta, hogy a szent szimbólumok megrémítik a vámpírokat… az, hogy ez valóban így történt, meglepte. Azonban ez az a karakter, aki az epizód során újra és újra elborzad az emberek kegyetlenségén, mikor a vámpírokat énekelve hordják ki a napra, vagy véres kézzel kezdenek enni. Végül a rész végén, mikor a nap tényleg elkezdi elégetni a kint hagyottakat, Hasegawa az egyetlen emberséges figura – ő az egyetlen, aki feláll, és megadja a kegyelemdöféseket. Az utolsó mondatai, hogy „Megcsináltam. Nem is volt nehéz.” Ezzel visszautal egy korábbi kijelentésére, miszerint „Szeretne olyan emberré válni, aki segít másokon.” és „Nehéz lesz, de meg kell próbálnia.” A meghozott döntése önmagában egyfajta felelősségvállalás – elismeri a saját, és a falusiak bűneit is, és nem hajlandó lezuhanni egy bizonyos erkölcsi szint alá.

Sunakóval pont azért képez érdekes ellentétpárt, mert a kislány kezében, Isten állandó emlegetésével elméletileg egy tiszta erkölcsi iránytűnek kéne lennie… azonban a döntések, amiket meghoz, nem illeszkednek az elvárásaihoz. Sértődött, mert a gonosz szerepét kapta, de gonoszként is viselkedik, nagy hatalommal a kezében pedig csak még többet árt. Hasegawa karaktere ellenben átlagember, leírt, kimondott morális iránytű nélkül, pusztán egy belső indíttatással, mégis meghoz olyan döntéseket, olyan helyzetekben képes könyörületesen eljárni, ahol rajta kívül senki nem elég erős hozzá, mindenkit elsodort a birkaszellem. Ennek az ellentétpárnak az üzenete végső soron egyébként pont ugyanaz, mint Yuuki filozófiája – az ember nem attól lesz rossz, vagy jó, hogy mit osztottak ki rá, hanem attól, ahogyan dönt.

Konklúzió

(Forrás)

„Először kiáltott hangosan az öccse után. Ekkor rémlett fel neki, hogy a név a sajátja. Sosem volt öccse. Ő volt az, aki ölt, és ő volt az, akit megöltek.”

A konklúzió az, hogy olvasnom kéne a regényt… de viccet félretéve, a Shiki egy elég nehezen dekódolható sorozat, könnyű belegabalyodni a történet hálójába, belezavarodni a rengeteg szemszögbe. De végső soron ott van benne minden információ, és egy nagyon értékes üzenet: Hogy tiéd a döntés. Nem mindig tiszta, hogy mi a jó és mi a rossz, és nem mindig eldönthető, hogy ki a bűnös és ki az áldozat. Indokok, érzelmek, vagy pusztán a túlélés vágya erősen el tud homályosítani minden határt… De amíg az ember ember tud maradni, addig azért nincs veszve minden.

Köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan újra jelentkezem:

Valentine Wiggin