Star Trek: Discovery - 2. évad kritika

avagy beszélgessünk a karakterfejlődésről, az időről, és menjünk házhoz pofonért széles vigyorral

A Discovery-re általában igaz, hogy nem foglalkozik azzal, kit zavar a sapkája, vagy ki akarja megpofozni, egyszerűen csinálja, amit akar és személyes véleményem szerint jó is benne. Tudja, mi a jó arány a fanservice és az újítások között, ezáltal működőképes, szerethető történetté válik. Igazság szerint eredetileg az volt a tervem, hogy vagy egyben írok a két évadról, vagy az elsőről és a másodikról is készítek egy bejegyzést, de mindjárt jön a harmadik, nekem pedig már türelmesen várakozott egy félkész kritika a számítógépemen. Mikor a sok animékhez kötődő bejegyzés után elragadott a lendület, nagyon könnyen végére értem ennek az írásnak, és egész biztos, hogy egy teljes újranézés kéne, hogy az első tizenöt epizódról is hasonlóan könnyen nyilatkozzak. Ettől függetlenül tervezek alkotni valamit arról is, ha nem is közeljövőben.

A spoilerek egy része sajnos elkerülhetetlen – az első évadot gyakorlatilag teljesen lelövöm – viszont a fő csavarokról az évadzáróról nem beszélek, úgyhogy aki csak most, a harmadik évad előtt tervez belevágni a sorozat megtekintésébe, annak talán nem rontom el az élvezeti értékét.

A történet szerint, miután Michael Burnhamet felmentették a vádak alól, a Discovery legénységét pedig kitüntették példás bátorságukért, és a klingon háború lezárásában vállalt szerepükért, a főhősnő immár tudományos tisztként szolgál a hajón. A legénység új kapitányt kap, és visszatérhetnek ahhoz, ami a Csillagflotta fő célja: a felfedezéshez és kapcsolatteremtéshez. Azonban az események nem a várt módon alakulnak – hamarosan a fedélzetre lép az Enterprise kapitánya, Christopher Pike, és egy rendelet szerint átveszi a hajó irányítását, azzal a feladattal, hogy meg kell vizsgálniuk néhány, titokzatos körülmények között feltűnt „vörös villanást”. Nem tudják, mi áll a jelenség hátterében, de az események aggasztóak, és a helyzet súlyosbodik, mikor tudomást szereznek egy, a villanásoknál rendszeresen feltűnő lényről, akit „Vörös Angyal”-nak neveznek. Michael gyanakodni kezd, hogy a fogadott testvére, az Enterprise tudományos tisztje, Spock is kötődik valahogy a történtekhez, a férfi azonban hetekkel korábban eltávozást kért, és önként elmegyógyintézetbe vonult. Miközben pedig Michael szembenéz családja zavaros ügyeivel, és saját démonaival, a Discovery legénysége rádöbben, a rejtély megoldásának kulcsa talán maga az idő…

A továbbiakban pedig részletes kritika következik az évadról… tartsatok velem!

Ahogy a bevezetőben említettem, a Discovery többszörösen is veszélyes vizekre evezett a második évadával. Az első évadban gyors ütemben morzsolta le a szereplőgárdáját. Volt egy ambiciózus, militarizáltabb szemléletű kapitánya, akit én eleinte kimondottan szimpatikusnak találtam – viszont antagonista szerepkörbe tolódott, kiderültek a manipulációi, és végül gyakorlatilag az évad főellensége lett, ezáltal egy figurát el is vesztettünk. Volt egy szerethető hajóorvosunk szimpatikus szemlélettel, aranyos szerelmi szállal – akit megöltek. Volt egy laza, jópofa, kissé sötét múltú biztonsági főnökünk, megint csak aranyos szerelmi szállal – aki teljes identitászavart, és igen nagy tragédiákat kapott, majd el is hagyta a hajót. Három kompetens, fontos karakter kikerült a képből, köztük a kapitány, és villámgyorsan kellett őket pótolni.

A Discovery legénysége, és Spock (Ethan Peck)

Személyes predikcióm, jóval az első információk és trailerek előtt az volt, hogy a kapitány székébe Saru kerül majd, de aztán jöttek az első cikkek és trailerek, és kiderült, hogy a vezetést Pike veszi át, akivel párszor már találkoztunk, a TOS-ban és az alternatív idővonalon, a Kelvin univerzumban is – róla még külön fogok beszélni, de már most érdemes megemlíteni, hogy elővettek, és a főszereplőgárdába toltak egy ismert karaktert. Ezer helyen orra lehetett volna bukni, ezer pofont lehetett volna begyűjteni csak Pike-kal. De a sorozat itt nem állt meg, mert még egy még ismertebb, és még ikonikusabb karaktert emelt be a csapatba, ez pedig Spock. Szerintem az egyik legnagyobb teljesítménye a második évadnak, hogy ebből is jól jött ki. Végül, de nem utolsósorban, hozzányúlt a Star Trekben több-kevesebb sikerrel, számos formában körbejárt időutazás témához, és azt se szúrta el. Közben egészen apró mozzanatokon át orvosolta a kisebb-nagyobb szépséghibákat, néhol kimondottan humorosan, Easter Eggeket is bekötve (az egyik személyes kedvencem a „miért nem volt holografikus kommunikáció a TOS-ban, azon túl, hogy nem tudták volna megcsinálni technikai okokból?” kérdés megoldása volt), egy nagy csavarral ügyesen elvarrta a szálakat, és teljesen szinkronba került a kánonnal.

Mielőtt belemegyek a részletekbe, megjegyzem, hogy tévésorozathoz képest szédítően jó a látványvilág. Ez már az első évadban is igaz volt, de itt az űrfelvételek egészen varázslatosak: egy kedves barátnőm fogalmazott úgy, hogy „ez a Star Trek, amikor végre van költségvetés”. Teljesen találó, mert több olyan pont van az évadban, amikor visszatérünk valamilyen már ismert, látott helyszínre, és kapunk egy képet arról, hogy mit kellett látnunk a TOS díszletei mögött. Talos kék kartonpapír virágai életszerűbb növényekké válnak, az Enterprise hídja egyszerre idézi a régi és új hangulatát. Nem egyszerűen nosztalgikus az egész, hanem szó szerint új életre kelnek a helyszínek. Számomra az egyetlen problémás pont a Vulkán bolygó volt, ahol valamiért elfelejtkeztek arról, hogy ez egy sivatagbolygó, mert zuhog rajta az eső, Sarek pedig a tengerparton meditál, de egyébként minden tiszteletem a látványtervezőknek. A zene szintén kellemes, igazi Star Trekhez illő témái vannak, tökéletesen passzol a sorozathoz. A színészek mind hitelesek. Vannak kiemelkedő alakítások, ezekre még visszatérek, de kiemelkedően gyenge nincsen, mindenki belerázódott már a karakterébe, teljesen átélhetően adják át a reakciókat.

Michael (Sonequa Martin-Green) a második évadban

És ha már színészek, a karakterekkel érdemes folytatni. Közülük Michael, aki az előző évadban nagyon erőteljesen egyedüli főhős volt, most egy picit elkezdi megosztani a helyét. Még mindig rajta van a fókusz, kicsit szokatlan, de szerintem nagyon érdekes módon, viszont teret kapnak mellette a többiek is. Már egyszer sem magányos farkas, nem szakad el a legénységtől, nem arról szól az évad, hogy próbál beilleszkedni és próbálja megtalálni a helyét, mert a Discovery csapatának szerves része, barátok, társak veszik körül. Amikor ennek ellenére mártírkodik, még ha van is alapja az érzéseinek, a sorozaton belül kapja rá a kritikát, ott ébresztik rá, hogy egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy egyedül szenvedjen, kommunikálnia kéne, megosztani a problémáit, mert a csapatmunka erről szól. És ennek megfelelően rengeteg kapcsolata alakul és fejlődik – igazi, mély, már-már testvéries barátságba kerül Saruval, akivel az első évadban még sokáig ferdén néztek egymásra, egyre közelebbi barátnők, és egyre több mindenben számíthatnak egymásra Tillyvel, látjuk, hogy jó a kapcsolata a mellékszereplőkkel, egyre szebb az anya-lánya szál Georgiouval. A Lorcával való konfliktus zárása után megtanul megnyílni Pike-nak, beszélni vele, bízni benne, és az új kapitány ezt jutalmazza is, ad a szavára. Az évadban igen hangsúlyos szerepet kap a Spockkal való konfliktusos testvéri vonulat is – ez kezdetben annyira nem pozitív, később viszont rengeteget lehet nevetni a vitáikon, ahogy piszkálják egymást, és nagyon szerethetővé válnak. Kezdetben kicsit sajnáltam, hogy erősen visszavettek a főhősnő vulkániakra emlékeztető attitűdjéből, ami a kezdetekkor az a tulajdonsága volt, ami miatt elkezdtem megkedvelni, de miután emberek között van, emberek hatnak rá, és nem utolsósorban olyan érzelmi hatásoknak van kitéve az egész évad alatt, amik mást lehet, hogy felőröltek volna, valamennyire ez is megérthető. Van egy kis kiválasztott szindrómája is, ami néhol bosszantó, de a sorozatnak megint előnyére szól, hogy nem adja alá a lovat. Többször bebizonyosodik, hogy kulcsfigura, többször alakulnak úgy az események, hogy tényleg ő a megoldás, de sorsdöntő döntések tömegét hozzák meg helyette a társai, újra és újra követik a csatákba, ezzel is kiegyensúlyozottabbá téve az eseményeket. Nem szeretném tovább részletezni a történteket, mert Michael pont a központi szerepe miatt ott van minden nagyobb csavarnál, kap néhány nagyon nagy pofont, de a lényeg az, hogy sokkal inkább a helyén van, és még a csapások ellenére is jellemzően sokkal stabilabb, mint az első évadban volt – korrekt főhős, és én tudtam neki szorítani minden nehézségen át.

Saru (Doug Jones) a húgával

Saru, kedvenc kétéltűemberem kevesebb teret kap ugyan, de így is jut neki két rész, ami maximálisan rá fókuszál, és amiben az első évados, eleve rendkívüli karakterfejlődését egy új szintre emeli. Az első évad első felében ő egy kimondottan gyáva figura, és fokozatosan, lépésről-lépésre lesz bátrabb, erősebb, nyitottabb, itt viszont olyan csavarok és helyzetek várják, ahol még tovább fejlődik, még magabiztosabb, és még határozottabb lesz, rengeteg képességét, érzését, kétségét megismerjük. A Short Trek epizódokból (a négy, az évadot megelőző rövidfilm) kiderül a háttértörténete, és ezt is továbbdolgozzák az évadban. Doug Jones, aki szerintem Hollywood halembereinek kilencven százalékát alakítja, igazán karakteresen személyesíti meg, Saru összes gesztusa jellegzetes. Ahogy említettem, az előző szezon fináléja után én szinte biztosra vettem, hogy a kapitányi székben fog kikötni, és merem mondani, hogy hasonló a várakozásom a harmadik évadra is. Saru egész jelleme olyan irányba fejlődik, hogy egyre inkább ott van a helye, és van annyira népszerű figura, hogy a rajongók is örüljenek neki… valamint tegyük hozzá, mindig, minden kapitány hozott valami újdonságot, itt az ideje, hogy egy űrlény üljön abba a székbe.

Tilly igazából tipikusan az a karakter számomra, aki nélkül üresebb és sötétebb lenne az egész sorozat, a bája, a lelkesedése nagyon kell oda, de egyszerűen túlságosan aranyos ahhoz, hogy igazán kedvencnek válasszam. Nagyon jópofa, nagyon a helyén van, rengeteg helyzetet kap az évadban, amikor a kedvessége és az idealizmusa tényleg elengedhetetlen, problémák, konfliktusok oldódnak meg azért, mert Tilly ott van, és képes nyitni emberek felé. Emellett pedig folyamatosan bizonyítja, hogy olyan hűséges barát, amilyenre bárki vágyna, és nem utolsósorban esze is van, folyamatosan láthatjuk, hogy kiváló mérnök, és tele van egyedi ötletekkel. Jó volt látni, hogy ő is kapott motivációt, magabiztosságot bőven, úgyhogy Saruval együtt öles léptekkel halad az első évadban kijelölt útján – nem feltételezem, hogy látni fogjuk teljesen célba érni, és a saját hajója kapitányi székébe ülni, de immár el tudom hinni, hogy egy nap tényleg odaér.

Stamets (Anthony Rapp) és Culber (Wilson Cruz) a
második évadban

Stamets, és vele együtt Culber, mert ez egy elég bonyolult téma ebben az évadban. Őszintén szólva, az évad eleji Stametsért egyszerűen odáig voltam. Hatalmas pofonokat kapott, elvesztette a szerelmét, nem talált már kihívást vagy örömet a munkájában, teljesen elveszett ő maga is, és nem volt a hajón, aki ténylegesen odaállhatott volna mellé, és támaszt nyújthatott ebben a helyzetben. Mégis, valahányszor baj volt, valahányszor egy problémát meg kellett oldani, Stamets volt az első, aki ugrott, aki gondolkodott, aki felkaparta magát a padlóról és megoldotta. Ezerszer összeomolhatott volna, ezerszer feladhatta volna, de hihetetlen lelkierővel tartotta magát, egyszerűen inspiráló volt nézni, és lelkesen szurkoltam, hogy bármilyen, mindegy milyen módon, de találja meg a boldogságot, mert megérdemli. Aztán úgy tűnt, ez meg is történik… de amikor újra elővettük a Stamets-Culber párost, akkor valahogy nagyon rossz vágányra siklottunk. Ott volt egy teljesen egyértelmű helyzet: mikor Culber visszatér a spóravilágból, nem igazán találja a helyét, és többször kimondja, hogy már nem ugyanúgy érez Stamets iránt, és szeretné, ha mindketten tovább lépnének. Viszont a hajón mindenki shipper (és ez a fogalom, ez a szóvicc a hatvanas évek óta nem működött ugyanúgy, úgyhogy most élvezem, hogy Star Trekhez használhatom), és egyfajta csapatmunka indul arra, hogy újra összehozzák a párost. A legviccesebben és leglátványosabban ezt Georgiou teszi, de Reno - aki az egyik új karakter – és az első évadban megismert admirális, Cornwell is ugyanúgy beszállnak. Én ezt kezdetben aranyosnak és bájosnak találtam, és arra számítottam, hogy egy-két részen belül megoldódik a probléma, helyrerázódnak a dolgok, de nem. Egy idő után egyszerűen olyanná válik az egész szituáció, mintha mindenki kollektíven bele akarná kényszeríteni, szegény, teljesen összezavarodott Culbert egy kapcsolatba, ami már régen nem ugyanaz, pusztán azért, mert Stamets szomorú. Ez pedig roppant zavaró, nem egy jó üzenet, és egy idő után már inkább arra vágytam, hogy mindketten álljanak ki a kapcsolat lezárása mellett, mert ez ilyen formában elvesztette a varázsát. Stamets lelkiereje, ami az évad első felének egyik legszebb és legpéldásabb eleme volt, a másodikban pont emiatt a szenvedés miatt semmi szerepet nem kap, csak a fináléban nyilvánul meg ismét, és ez nekem kicsit fájt. Végül azért sikerül pozitív hangulatban zárni a történetszálat, és kíváncsian várom azt is, ennek a párosnak mit tartogat a folytatás, de ezt a köztes időszakot meg lehetett volna oldani sokkal jobban.

Ash Tyler. Vele az évad feléig nem tudtam, mit kezdjek. Az első szezon igen mostohán bánt vele, a laza, jópofa biztonsági főnökből, aki felrázta és felvidította Michaelt, egy teljesen identitászavaros félig ember-félig klingon figura lett, aki próbál valahogy átbotladozni a cselekményen, erkölcsileg korrekt maradni, és határozott döntéseket hozni, de közben újra és újra kicsúszik alóla a talaj. Jóformán az évad feléig húzódik ez a zavara, egybekötve egy furcsa szerelmi háromszöggel a klingon L’Rellel és Michaellel, amikor végre elkezdi megtalálni önmagát, elkezdi ismét elnyerni a legénység elveszített bizalmát, elkezd talpra állni, elkezdi eldönteni ki ő és mit akar, a szálak pedig végre elvarródnak. A konfliktusai, a vitái a szereplőkkel hosszú távon nagyon jó útra terelik, és egy olyan irányt jelölnek ki számára, ami remekül illeszkedik a karakteréhez, minden pozitívumával és sötétségével együtt. Egyébként büntetni kéne az arcszőrzetéért, mert borzalmasan áll neki (egyébként ez a „mindenki szakállas” dolog az egész évadban az idegeimre ment, utalva itt Spockra is), de tényleg jól kezelték. A szerelmi háromszöget pedig szinte bárki elé oda merném tolni példának, mert mind a két női tag, mind Ash normálisan és intelligensen kezelték a kínos szituációt, és nem hittem, hogy ezt mondom, de az első évadhoz képest itt voltak olyan epizódok, amikor Stamets és Culber tűntek a szenvedősebb és bosszantóbb vonulatnak, mert annyira gördülékenyen haladt ez a szál. Néha aranyos volt, néha kicsit szívszorító volt, és végig megmaradt a relevanciája, nem éreztem úgy, hogy csak azért tartják meg, hogy a főhősnőnek jusson egy kis romantika.

Georgiou már kapott egy elég szép részt a TOP 10 bejegyzésemben, amit nagyjából akkortájt írtam, mikor ez az évad először kijött: ott a tizedik kedvenc női karakterem címét vitte el, így most rövidebbre fogom a róla szóló részt. Akkor is leírtam, hogy masszívan antihős, sokszor önző, diktatórikus, de tipikus példa arra – ahogy az évadban is kimondják – hogy az ember nagyon sokra képes azért, akit szeret. Az, ahogy Michaellel viselkedik, hogy mindig ott van neki, mindig lehet rá számítani, tényleg úgy kezeli a főhősnőt, mint anya a lányát, és hiába rejti rengeteg cinizmus és fekete humor mögé, ezt mindenki látja körülötte, nagyon kétoldalú, de nagyon kedvelhető figurává teszi. Bár a Section 31 sorozat munkálatairól nem sokat hallani az utóbbi időben, reménykedem, az a projekt is megvalósul majd: mert Georgiou megérdemelné, hogy a saját történetének főhősévé váljon. Michelle Yeoh-nak ráadásul nagyon jól áll a szerep, látványosan élvezi.

Pike (Anson Mount) és Michael

És elérve az új szereplőkhöz, Pike. Ez a karakter számomra mindig a kedvelhető, hősies, de teljesen, fájdalmasan érdektelen kategóriába esett. A TOS-ban három epizódban kap fontos szerepet, a pilotban („The Cage” magyarul „A kísérlet”) ő a főhős (itt Jeffrey Hunter személyesíti meg), illetve az első évad két részében („The Menagerie I.-II.”, magyarul „Vissza a tiltott bolygóra I.-II.”) lényegében az ő története kerül lezárásra – itt megtudjuk, hogy tragikus sorsra jut, teljesen lebénul, és jóformán a kommunikációra is képtelenné válik, Spocknak hála viszont esélyt kap egy új életre. A J.J. Abrams filmekben kicsit nagyobb tér jut neki (itt Bruce Greenwood kapta a szerepet): mivel Kirknek nincs meg a motiváló családi háttere az apja halála után, Pike válik a mentorává és az apafigurájává – a karakter itt is szerethető, vannak kifejezetten emlékezetes mondatai, de senki nem foglalkozik vele. És ha egészen őszinte vagyok, ő a Discovery alatt is végig hős marad. A moralitásai megingathatatlanok, alapelve, hogy senkit nem hagy hátra, és részenként elmond legalább egy nagymonológot a hűségről, a barátságról, a bátorságról, de kritikus esetben akár kettőt-hármat is. (Képtelen vagyok nem megjegyezni, hogy a TOS-tól a J.J. filmeken át a jelenig megmaradt valami furcsa rajongása a kapitányi szék iránt, ami, ha Pike színen van az abszolút, legfontosabb szimbólumnak tekinthető a hajón – szóba kerül a szék iránti tisztelet, a szék hatalma, rangja, tulajdonjoga…) Viszont a Discovery-be úgy kellett ez a klasszikus hőskarakter, mint valami gyógybalzsam a sebre. Az előző évad Lorcája vitán felül az egyik legrosszabb ST kapitányunk volt – a militarizált szemlélet és a sötét múlt mellett konkrétan megnyerte, majd elárulta a legénység bizalmát, teljesen szembement az univerzum alapértékeivel – és ez meglepő és fájó volt a rajongóknak is. Amikor Pike bejön, teljes nyitottsággal, és azzal a szándékkal, hogy a Discovery csapatának szerves része, és tiszteletreméltó vezetője lesz, látszik, hogy a legénység kezdetben kicsit zárt az irányában – hamarosan azonban mindenki elkezdi befogadni, épülnek a kapcsolatok, és épül a bizalom nem csak az új kapitány, de a kapitányi pozíció felé is. Pike lényegében felkészíti a csapatot, hogy a saját lábára tudjon állni, és elbírja a saját történetét: a sötét, egymás megismeréséről, megszeretéséről és az előítéletek elengedéséről szóló első évad után ad egy nagy löketet, majd háttérbe is vonul. Emellett pedig azért árnyalják a karakterét – ha nem is veszít a hős mentalitásból, de azért osztanak neki pofonokat és a reakciói alapján lehet tisztelni/kedvelni/sajnálni. Az új kapcsolatok mellett mélységet adnak azoknak is, amikről már tudtunk: belelátunk a Spock-kal való kölcsönös tiszteletbe, végre át lehet érezni, mi viszi kedvenc vulkáninkat arra, hogy a halálbüntetést is kockáztassa ezért az emberért, látunk részleteket az Egyessel való kapitány-elsőtiszt dinamikából, ami nagyon jópofa, és mutat a két szereplő között egy mély, kölcsönös bizalmat. A Pike-Vina szerelmi szál sosem lesz igazán egészséges és igazán pozitív, túlságosan a szánalmon, és a kapitány önmagával szembeni csalódottságán alapul ahhoz, de a Discovery becsületére szóljon, mindent megtesz, hogy adjon egy kis szépséget és mélységet a párosnak, kapnak néhány kifejezetten érzékeny jelenetet. Anson Mount lubickol a szerepben, a lelkesedése a karaktere és az univerzum iránt az alakításából is látszik – abszolút érthető, és elkerülhetetlen volt a távozása, de azért hiányolni fogom a harmadik évadban, és kíváncsian várom, mit alkot majd a Kirk előtti Enterprise-re fókuszáló „Strange New Worlds”-ben.

Spock az Enterprise fedélzetén

Spock volt az, akihez a legkritikusabban álltam, érthető okokból – egyrészt, Ethan Peck a harmadik színész, aki eljátszhatta ezt a szerepet, és két kiváló alakítás előzte meg őt. Leonard Nimoy neve és arca lényegében már összefonódott a félvér vulkáni elsőtiszttel, de Zachary Quinto is remek munkát végzett. A második ok egyszerűbb: nagyon nagy kedvencemről van szó. Ezer ponton el lehetett volna rontani, de mind a színész, mind a forgatókönyvírók jó munkát végeztek. Spock nem lett Easter Egg, nem egy pillanatnyi fanservice szerepet kapott, csak azért, hogy ott legyen: a történet szerves részévé vált, a cselekmény remekül megalapozta a karakterfejlődését, és tökéletesen illeszkedett az eddig lefektetett információkhoz. Ez a Spock még nem azonos a Nimoy-féle elsőtiszttel – itt még nincsenek azok a barátok, akik szeretik és elfogadják olyannak amilyen, nincs Kirk, a családi konfliktusok még bőven forronganak, és hosszú idő, míg eljutnak a megoldásig. Ez a Spock még az a lázadó, aki a 2009-es film elején cinikusan odaszólt a nagytanácsnak, hátat fordított és kisétált az ajtón. Keresi az útját, önmagát, el van veszve a logika és az érzelmek között, ráadásul nagyjából a kilencedik-tizedik részig nagy rajta a nyomás is, hiszen ő az, aki kapcsolatba lépett a Vörös Angyallal, akit mindenki keres. De részről-részre meg-megcsillan a személyiségében az, hogy hova fog eljutni a jövőben. A főhősnővel való testvéri vonulatot Michael-nél már említettem, de Spocknál is igaz, hogy nagyon jól működik, dinamikus, szerethető, de nem csöpögős, nem akarnak lépten-nyomon összeboruló testvérpárt kreálni belőlük – vannak elemek, amik kicsit a Spock-Sybok párost idézték bennem, csak annál szorosabb kapcsolatot festenek le. Rá is igaz, ami Pike-ra: azon túl, hogy vannak új interakciók, meg kell ismertetni a karaktert a széria hőseivel (amik egyébként ismét jól működnek: Stamets-szel például akad pár emlékezetes, megmosolyogtató szóváltásuk), azért találnak rá módot, hogy mélyítsék kicsit a már létező kötelékeket – beleértve ebbe az anyjához való kötődést, és az apjával való konfliktust is. Abszolút meg vagyok elégedve az ő megjelenítésével is, és ahogy Pike-nál említettem, várom a Strange New Worlds-öt. Mindkét színész, illetve az Egyest alakító Rebecca Romijn is megérdemelte ezt a lehetőséget.

Érdemes megemlíteni azt is, hogy az első évaddal ellentétben végre a legénység többi tagja is szerepet kapott. Ott van a kemény mag, de közben nevükön szólítanak és bemutatnak rengeteg mellékszereplőt. Egy teljes rész fókuszált Airiam-re, a kiborg nőre, akit a hídon sokszor láthattunk már, de eddig nem igazán tudtuk, hogy ki ő, és hogy került oda – és elég jól építették fel azt a negyvenöt percet, hogy tényleg közel kerüljünk a karakterhez. Éles helyzetekben mutathatták meg mit tudnak a navigátor és a kormányos Detmer és Owo, kaptunk egy kicsit a humorukból, a kommunikációjukból a főszereplőkkel és egymással. Akadt néhány izgalmas pillanata Bryce-nak és Rhys-nek, évad elején felvettünk egy újabb nagyszájú, vagány mérnököt, Renót, aki lényegében McCoy Discovery-s lelkitársa, részenként buknak ki a száján a referenciák a TOS zsörtölődő hajóorvosára. Még Cornwell, az első évadban határozottan unszimpatikus, és itt is rosszul kezdő admirálisunk is magára talált a hajó legénységének körében, megismertük a személyiségének pozitív oldalát. Egyszerűen és röviden: ez a csapat immár teljesen működik, átadja azt a barátságos légkört, ami kell ahhoz, hogy a Star Trek ízig-vérig Star Trek legyen.

A Vörös Angyal sziluettje

A történet pedig végig sodró erejű, egy globális probléma fonódik össze a személyes kapcsolatokkal és karakterfejlődésekkel, ami rengeteg gyönyörű, megható, súlyos jelenetet is eredményez (én ilyen szempontból kiemelném az „An Obol for Charon” (Egy obolosz Kharónnak) az „If Memory Serves” (Ha az emlékezet jól szolgál) és a „Through the Valley of Shadows” (Az árnyak völgyén át) epizódokat – nekem ezek az egyértelmű kedvenceim, hihetetlenül erősre sikerültek), részről-részre minden változik, új tényezők, új kérdések merülnek fel, és ez egyrészt eléri, hogy szinte minden epizód bosszantó cliffhangerrel zárul, másrészt pedig azt is, hogy az ember néha napokig agyalhatott egy-egy rész zárásán, mire belenyugodott, hogy bizony a következő hétig nem kap válaszokat. A csavarok rétegzetten érkeznek, egyik rejti a másikat, és jóformán az utolsó epizódig sötétben tartják az embert, semmivel nem ért és tud többet, mint a széria hősei. A kérdésfeltevés maga is rendkívül változatos, az egészen tudományos problémáktól az egészen misztikusig mindent előveszünk, játszunk a paradoxonokkal, előkerül a jó öreg, számtalanszor megszegett elsődleges irányelv. Akadnak itt társadalmi konfliktusok, a háború utóhatásai, felmerül a sors problémája: hogy létezik-e, és ha igen, az jó vagy rossz ránk nézve. Ezeket a szerteágazó gondolatokat pedig valahogy sikerül összefűzni, egy szerves egész részévé tenni, nem csak független elemekként lebegnek a levegőben. A Vörös Angyal és a villanások megadják a nyomvonalat, folyamatosan érezzük, hogy valahová, bár kacskaringós úton, de tartunk, és valamilyen válasz igenis vár a végén, ez pedig csak tovább fokozza a feszültséget.

Összességében én a Discovery második évadát bátran ajánlom bárkinek, aki szereti a Star Treket, akár akkor is, ha az első annyira nem fogta meg. Kell az ismerete, de ez a szezon olyan hangulatot hozott, ami közelebb áll a klasszikus stílushoz, mint az eddigiek. Szintén erősen ajánlott a négy Short Trek epizód, hogy minden érthető legyen, és a TOS-ból legalább a Menagerie epizódokat is érdemes megtekinteni, mielőtt az ember belekezd: már csak azért is, mert sokkal szívszorítóbbak egyes jelenetek azok ismeretében. Ami engem illet, én még mindig ezzel a legénységgel tartok, akárhová mennek, és akármilyen kalandok várnak rájuk októbertől. Mindannyian a szívemhez nőttek.

Hosszú és eredményes életet!

Valentine Wiggin