Mononoke ajánló

 avagy beszélgessünk az emberi gonoszságról, és a japán folklórról...

Az ajánlók elég ritka madarak a blogomon, egyszerűen azért, mert jobban szeretek elemezni, és spoileresen, lehetőség szerint objektíven beszélni a történetekről, amikkel megismerkedem. Azonban annak ellenére, hogy két folyamatban lévő elemzésem is van, az egyik a Juuni Taisenről, a másik a Mo Dao Zu Shiról, de az utóbbi időben nem volt annyi energiám, hogy leüljek, és komolyabban beleássam magam olyan, számomra teljes újdonságot jelentő témákba, mint például a kínai asztrológia. Ennek ellenére viszont akartam valamit hozni nektek, így jött az ötlet: mi lenne, ha ezúttal ajánlót írnék?

A választás pedig egy olyan sorozatra esett, ami bár az egyik legnagyobb kedvencem az animék között, jelentős esély van rá, hogy sosem fogom elemezni – egyszerűen azért, mert a Mononoke nem annyira a szimbólumokra támaszkodik, sokkal inkább a hangulatra, magára az élményre, amit a nézőnek ad. 

A történet szerint titokzatos Vajákos járja a vidéket a szamurájkori Japánban. Színpompás kimonót visel, a hátán orvosságos láda. Senki nem tudja, ki ő, honnan jött, de a legkülönfélébb helyzetekben bukkan fel – ugyanúgy megjelenik az esküvői násznép között, mint a bordélyházból létre hozott fogadóban, a tengerjáró hajón, vagy épp egy börtöncellában. Ahol pedig megjelenik, jellemzően rövidesen titokzatos események követik egymást… ekkor felfedi célját: egy démont üldözve érkezett. A démon elűzéséhez pedig három dologra van szüksége: az alakjára (Katachi), az okára (Makoto) és a vágyára (Kotowari). Hogy ezeket kiderítse, elkezd ismerkedni az összegyűlt emberekkel, és rövidesen sötét titkok kerülnek napvilágra…

Minthogy ajánló, az írás nem spoileres, bárki nyugodtan olvashatja, akit érdekel a Mononoke, és fontolgatja a megtekintését. Remélem, én is mutatok pár jó érvet, hogy miért adjatok neki egy esélyt.

"Én csak egy egyszerű... Vajákos... vagyok."

A Vajákos a második történetben

Ha az ember elkezdi nézni a sorozatot, az első, és talán legszembetűnőbb elem a grafikája. A Mononoke egyedi hangulatát sokban megalapozza, hogy nagyon különleges a rajzolása – erőteljesen színes, jellegzetes textúrákat használ, és a klasszikus animés formavilág sem jellemző rá… ha valamihez hasonlítanom kéne, inkább a Laloux-féle francia rajzfilmek, például az Idő urai lenne jó példa. A szemek egy-két kivételtől eltekintve kisebbek, az arcok gyakran elnagyoltak, az öltözékek, a maszkok, a környezet viszont kidolgozott. A stílus egyszerre idézi a klasszikus japán festészetet, és némileg a kabuki díszleteket is – ez utóbbira rájátszik a zene, és az epizódok szerkezete, ahol mindig olyan, mintha „felmenne a függöny”, mintha egy színdarab egy felvonását tekintenénk meg. A látványvilág annyira kidolgozott, hogy merem állítani, egyike azon kevés sorozatoknak, ahol minden screenshot külön műalkotás – bármikor állítja meg az ember, biztos, hogy a falra kitehető képet kap.

Az élénk színek sajnos kissé fárasztóak is tudnak lenni, én annak idején a tizenkét részt egyben néztem meg, és a végére bizony már úgy éreztem, fáj a szemem – de mivel a történet epizodikus felépítésű, ezért ez a probléma elég könnyen és kényelmesen orvosolható. Jellegzetesen dolgozik az animációval, illetve esetenként annak hiányával is: előfordul, hogy egy jelenetben a karakterek nem kimennek, hanem egyszerűen eltűnnek a színről, ezzel tovább fokozva a nyomasztó hangulatot. A hangzásban a zenén kívül (ami önmagában is hallgatható, rendkívül igényes – függetlenül hallgatva néhol kicsit érezni benne a Naruto Shippuuden egyes témáit (nem meglepő módon hiszen azonos a zeneszerző), de alapvetően egyedi, és tökéletesen kiszolgálja a történéseket) a szinkronhangok is kitesznek magukért. A főhőst megszólaltató Sakurai Takahiro egészen karakteres alakítást nyújt, a Vajákos beszéde végig jellegzetes: a felesleges, rosszul időzített szünetek a mondatok közepén, a halvány gúny, amikor épp rájön valaki sötétebb titkaira, mind élővé teszik a figurát. A mellékszereplők, ha nem is ennyire erősek, de mind kiválóak, és nem egy ismertebb név is akad közöttük.

"Az emberi arc nem több külsőségnél."

A Vajákos "másik" alakja - miután kihúzza a kardját átváltozik

A Mononoke fő erejét viszont egyértelműen a története adja. A felépítése, ahogy már említettem, erősen epizodikus: két-három rész alkot egy „blokkot”, a Vajákos egy kalandját. Az egyes blokkok között kevés az átkötés, visszatérő szereplő is csak egy van a főszereplőn kívül – ez egy Kayo nevű lány, aki megjelenik az előzménysorozat, az Ayakashi három epizódjában (az Ayakashi alapvetően antológia szerkezetű, hasonló témákat feldolgozó animesorozat, a Vajákos ebben tűnt fel először: bár hivatalosan nem része a sorozatnak, mindenképp ajánlom, hogy ha a Mononokét megnézitek, akkor ezt se hagyjátok ki), és a fő szériában is. Minden történetben más típusú démonnal találkozunk, minden esetben kapunk egy kis betekintést a japán folklórba, a Vajákos magyaráz egy keveset a szörnyekről és szellemekről, akiket az aktuális konfliktusban megismerünk: hogy csak néhány példát hozzak fel, elég szépen bemutatják például a bakenekókat, a zashikiwarashikat, az Umizatou-t, és minden információ, amit közölnek róluk tökéletesen szinkronban van a mitológiával, ami által a Mononoke meglepően jó ismeretterjesztő. Azonban érdemes megjegyezni, ennek ellenére is a fókusz egyértelműen, végig az embereken marad. A sorozat ugyanis amellett, hogy egy izgalmas, hátborzongató „folkfantasy" (ami néha folkhorrorba hajlik), erősen lélektani – akárhol jár is épp a főhős, akárki is legyen az ellenfél, az biztos, hogy a konfliktus végső soron az emberi sötétségből, az emberek tetteiből és érzéseiből fakadt. Súlyos témákat érintünk – szóba kerül gyilkosság, öngyilkosság, erőszak, vérfertőzés, társadalmi kirekesztettség, érzelmi és fizikai bántalmazás, és sokszor körüljárt kérdés, hogy aki tud egy bűntettről, tisztában van egy áldozat helyzetével, de nem nyújt segítséget, éppolyan bűnös, mint az, aki azt eredetileg elkövette. A történelmi fantasy környezet dacára minden téma nagyon aktuális, nem hagyja nyugodni az embert, éppen ezért biztos, hogy egyik epizód után sem állunk fel könnyű szívvel.

Ochou a Rókamaszkos férfivel a harmadik történetben

A lélektaniság miatt, még a kevés idő dacára is meglehetősen kidolgozott karaktereket kapunk – jellemzően nem szimpatikus figurák, nem is cél, hogy azok legyenek, de mindenkinek összetett a háttere, megvannak a maga vágyai, traumái és bűnei. A Vajákossal együtt fedjük fel a részleteket, és kapunk betekintést a múltjuk eseményeibe, ami az aktuális konfliktushoz vezetett – ez eredményez egy kissé krimire hajazó hangulatot is, hiszen lépésről lépésre fejtünk meg egy rejtélyt. A sorozat ebben a szerepkörben is jól teljesít – általában elég nehéz „megelőzni” a történetet a konklúzióval. Részleteket kiszúrhatunk, de biztos, hogy maradt egy-két titok, ami által a tényleges zárás meglepő marad. Nekem egyébként a személyes kedvencem a történetek közül az Umibouzu volt: erre még a többihez képest is igaz, hogy nagyon sok szemszögből mutattunk be egy egyszerre lelki és társadalmi konfliktust, egymást alig ismerő, a sors által összesodort karakterek között is sikerült felépíteni izgalmas, és kifejező kapcsolatokat, nagyon rövid idő alatt. És az sem utolsó szempont, hogy kicsit mélyebben megismerhettük a főszereplőt, végső soron pedig egyszerre lehetett megérteni és elítélni a karaktereket – semmi, egyetlen pillanatig sem maradt fekete-fehér.

"Személy szerint úgy gondolom, a gyógyszer önmagában nem segít valaki baján. A haszontalan gyógyszer csak attól haszontalan, hogy az embernek nem elég erős a hite."

A Vajákos legelső megjelenése

És ha már emlegettem a főszereplőt, a Mononoke lényegében egyetlen átívelő szála az, ahogy a Vajákos környezetéhez való viszonya változik. Minthogy a főszereplő kezdettől meglehetősen csendes, van egyfajta nyers humor minden megnyilvánulásában, és általában nem tudjuk, mi jár a fejében, a karakterfejlődése is nehezen nyomon követhető – ebben egyébként hasonlít más klasszikus, „magányos szörnyvadász” karakterekhez, mint D a „D, a vámpírvadász”-ból, vagy Geralt a Witcherből. Ami még hozzájuk képest is nehéz esetté teszi, hogy semmi konkrétumot nem tudunk a hátteréről - fogalmunk sincs, honnan jött, hová tart, hogy került az aktuális helyzetbe, ami bár ad egy extra titokzatosságot a karakteréhez, azért elég bosszantóvá tud válni, különösen, ha sikerül megszeretnünk. Ugyanakkor, ha az ember a Mononoke tizenkét része elé beilleszti az Ayakashi széria három előzmény epizódját, akkor rá lehet döbbenni – a Vajákos valójában rengeteget változik. Lépésről-lépésre végignézhetjük, ahogy egy kezdetben még kicsit szerencsétlenebb, bizonytalanabb, néhol önmagában is kételkedő figura egyre határozottabbá, de egyre komorabbá válik – erősebb lesz, az önmagába vetett hite is megingathatatlan (visszatérő megjegyzése, hogy minden, a gyógyszer gyógyító ereje, és a képesség a harcban is erősen függ a hittől – a karakterének alapeleme, hogy ha elég magabiztos, gyakorlatilag legyőzhetetlen), de közben elveszti a bizalmát az emberekben. Míg kezdetben segítő szándékkal érkezik, a démonra néz ellenségként, és az általa támadottakkal próbál valamennyire empatizálni, ez az utolsó epizódokra tökéletesen megfordul – egyik oldal pártját sem foghatja, kötelessége küzdeni a mononokék ellen, de végső soron inkább velük szemben mutat megértést és szánalmat, hiszen a saját démonait mindig az ember teremti.

A Vajákos esetén az emlegetett háttértörténet hiányra egy enyhe (és érdekes) orvosságot jelenthet, hogy ha az ember kicsit utána olvas, sejthetővé válik, a Mononoke feltételezhetően Abe no Seimei életéből, a hozzá kapcsolódó történetekből és anekdotákból táplálkozott. (Abe no Seimeiről már írtam a Drifters elemzésemben – popkulturálisan nagyon népszerű karakter, az egyik leghíresebb onmyoji, vagyis japán ördögűző a történelemben.) A főszereplő kicsit kitsunés, rókaszerű megjelenése (amit nagyon szépen kiegészítenek a hegyes fülön és fogakon kívül, például az olyan részletek is, mint hogy gyakorlatilag egyszer sem mosolyog a történet során – azonban úgy van festve az arca, mintha állandóan, gúnyosan vigyorogna), a pecsétjei, a kisebb kiutalásai az útjaira és tudására mind illeszkednek a Seimeiről kialakult képhez – akiről többek között elterjedt gondolat volt, hogy maga is félig kitsune. Aki esetleg ezzel a karakterrel szeretne kicsit megismerkedni, annak is jó szívvel ajánlom első feldolgozásként a Mononokét – az említett Driftersen kívül, ahol még nagyon a szívemhez nőtt, egyértelműen ez a kedvenc változatom Seimei figurájára.

(Forrás)

Szóval végső soron kinek ajánlom ezt a sorozatot? Mondhatom, hogy szinte bárkinek. Az egyetlen lényeges elem, ha belekezdesz, hogy állj készen gondolkodni és hagyd elsodorni magad. Nem egy klasszikus shounent kapsz majd, és ha az egyedi hangulat nem tud bevonzani, és nem tud eléggé intellektuálisan is megragadni, akkor a Mononoke egyedisége, ami miatt én mesterműnek tartom, egyszerűen frusztrálóvá válhat. Ha viszont kész vagy átadni magad neki, akkor szinte biztos vagyok benne, hogy az egyik legnagyobb animeélményt jelentheti, amiben részed lehet – nekem az abszolút kedvenceim között van, és valószínűleg lesz is jó ideig.

Köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan újra jelentkezem:

Valentine Wiggin