Guren Ichinose: Catastrophe at sixteen elemzés

 ...avagy beszélgessünk Rómeóról, Júliáról, és arról, hogy az élet azért nem mindig tündérmese

Az Owari no Seraph animesorozatról már írtam egy elemzést, és a bevezetőjében említettem, hogy a mangának van egy előzmény regénysorozata, a Catastrophe at Sixteen széria. Ezt ugyanaz a Takaya Kagami írta, akinek a mangát is köszönhetjük, és az egyik fontosabb szereplő, Ichinose Guren előtörténetét mutatja be, bepillantást engedve abba, hogy pontosan hogy is indult az apokalipszis, mi állt mögötte, és például hogy történhetett, hogy a főhősünk mentora valahogy a kardjába zárta a szerelmét.

A Catastrophe-t én egy rajongói fordításban olvastam, amit meg tudok adni a kommentekben, ha valaki kéri (ez angol nyelvű) viszont sajnos a hatodik kötetét egyszerűen lelőtték. Elolvasni volt időm, a tartalmával tisztában vagyok, viszont olyan emberként, aki az elemzéseiben szeret mindenre idézetet hozni, egy kicsit bosszant a tény, hogy lesznek részletek, ahol hinnetek kell a szavamnak. Amennyiben végre sikerül kölcsönkapnom egy barátomtól a hivatalos angol fordításban megjelent köteteket, és továbbra sem találok jó minőségű magyar változatot, lehet, hogy nekiugrok, és lefordítom én. Egyelőre viszont egy elemzéssel érkeztem (ami a készítésének egyes pontjain közelebb állt a véleményhez, vagy a kritikához, mert én sem igazán tudtam, hányadán is állok ezzel a sorozattal - elég nehéz volt viszonylag objektívre kihozni ezt az írást): gyakorlatilag minden létező szempontból spoileres, azon túl, hogy a Catastrophe sorozatról van szó benne, lelő egy nagyon nagy csavart az Owari no Seraph világával kapcsolatban, ami a fő sorozathoz való hozzáállást is némileg módosíthatja… tehát óvatosan.

A történet szerint sötét felhők gyűlnek a világ felett. Az emberek bár látszólag békés, hétköznapi életüket élik, változások vannak készülőben. A tizenhat éves Guren a mágiával áthatott Japánban él, az alacsony rangú Ichinose család örököse… származása miatt lépten-nyomon megalázzák, és bár lenyűgözően tehetséges harcos, messze kiemelkedik a kortársai közül, nincs reménye kitörni a ebből az állapotból. A helyzete bonyolódik, amikor feltűnik a színen Mahiru, a befolyásos Hiiragi család lánya, aki sötét titkokat rejteget, és a saját céljait űzi. A két fiatal között rövidesen szerelem szövődik, ami azonban elkerülhetetlenül sodorja őket, és a környezetüket is a tragikus végkifejlet felé…

Az első kötet angol nyelvű kiadásának borítója

Mielőtt belekezdenék, a leírásból és a mottóból már sejthettétek, ha zenét akartok hallgatni, akkor bizony nyomjatok be egy Rómeó és Júlia musicalt, franciául, magyarul, ahogy tetszik, mert nagyon gyorsan hangulatba kerültök majd tőle. Teljesen harmonizál a cselekménnyel (úgyhogy én is rengeteget hallgattam), a „Miért fáj?” ("J'ai peur"), a „Mindenség” ("L'amour heureux"), a „Pacsirta” ("Le Chant de l'Alouette"), illetve nem köthető ennyire konkrétan egy-egy helyzetbe, de mégis szépen idézi a regényt a „Mi lesz az ár?” ("La Vengeance") és a „Hogy mondjam el?” ("Comment lui dire?") Ha valaki nagyon allergiás a musical-ekre, tudom ajánlani Johnny Cash-től a "Hurt" c. számot, az FFH-tól az „Undone”-t, vagy Christel Sundbergtől a „Saviort”.

Kicsit a mesékről – Guren, a bukott hős krónikája

„A szegény Hamupipőkét meglátta, megérintette a hercege, megmentette, és nevetve azt mondta: boldogan élünk, amíg meg nem halunk… ha ez egy mese lenne, így végződne. Hisz minden történetnek boldog véget kell érnie. De az ő történetük nem mese volt.” – Részlet az utolsó kötetből

Először, mielőtt előkapnám Shakespeare-t, beszélnem kell kicsit a meseanalógiáról. Az Owari no Seraph elemzésemet teljes mértékben a mesei archetípusokra húztam fel: merthogy az Owari no Seraph egy mese. Van hősünk, van varázskardunk, van megmentett hercegnőnk vámpírunk. A hős kiállja a próbákat, szinte sérthetetlen, pusztán erkölcsi fölénye, és a lelkiereje viszi előre, és vezet másokat is. Yuu sikeres ebben a szerepben, kiteljesedett és megerősödött két évad alatt – a mangát nem követem rendesen, így nem tudom, most épp hol tart pontosan, de az anime 24 része remekül bemutatta egy hős útját. Guren itt elküldő volt, Mahiruvel átfolyva az adományozó szerepkörébe, viszont abban a pillanatban, hogy visszamegyünk az időben, és a státusza szerint hős lesz, ironikus ellentétpárjává válik Yuunak.

Guren Noyával

Mert a Catastrophe főszereplője nagyon próbál érvényesülni ebben a szerepkörben. Fel akar kapaszkodni a porból, küzdeni, megérteni a világot, nevet szerezni magának. Amikor azonban felemelkedne, visszatapossák – hiába akarna kitörni a szegény legény alaphelyzetből, nem tud fejlődni. Megfogalmaz nagyon erős erkölcsi elveket, állít pozitív példákat az emberek elé, és hosszú távon a szeretetet, a barátságot abszolút az értékrendje csúcsára helyezi: a környezete ezért is kedveli meg. Ugyanakkor Guren küzdelme a hős státuszért és az értékrendje üti egymást – ahhoz, hogy képes legyen reprezentálni, és ne csak megfogalmazni ezeket az értékeket, szükség lenne rá, hogy tudjon háttérbe vonulni, kontrollálni az ambícióit, áldozatokat hozni, amikre pont a törtetése miatt nem képes. Sokszor az elvei is torzulnak – a szeretete jóval ragaszkodóbb annál, hogy tiszta maradhasson, és súlyos bűnök kapcsolódnak ahhoz, ahogy küzd érte. Azzal, hogy belebukik az erkölcsi jó képviseletébe, megint csak nem érvényesül hősként.

A Mahiru-vel való kapcsolatáról nagyon sokat fogok beszélni, de ott is, Guren megfogalmazza, hogy Mahiru a megmentendő személy – ha nem is hercegnő, de azért nagyon közel van hozzá, tényleg sok oldalról támadják, tényleg sok szempontból áldozat. Guren azonban ahelyett, hogy Yuu-hoz hasonlóan kialakítana egy stabil képet arról mit akar, mit gondol a lányról, hogy akar neki segíteni, teljes függésbe kerül, idealizálja Mahirut, és mindenét odaadja érte. Nem tudja kimenteni sehonnan, mert nem hős, nem elfogadó, egyenlő partner, hanem megszállottja és eszköze a lánynak (komikus módon ezt az egyik antagonista, Kureto nagyon szépen megfogalmazza: „Te nem vagy kulcsfigura. Te csak egy szerencsétlen nyomorult vagy, akit felhasznált egy nő.”). A varázseszközt nem kontrollálja – Noya, Asuramaruval ellentétben könyörtelen, agresszív, és rendszeresen elveszi tőle az irányítást. Guren az őrület szélére kerül vele, és vissza, mert nem tud úrrá lenni a vágyain. Nincs, aki utat mutasson neki, aki olyan helyzetekbe hozza, hogy jó időben, felkészülten érjék a próbák – sokszor bukik, sokszor hibázik, ismételten, nem hősként cselekszik.

A meseanalógia visszatér, mindig idézik, de mindig utalnak rá, hogy nem működik, és ha nem tudnánk a sorozatból, hová tartunk, ez is elég erősen sejtetné, hogy Guren végül teljesen el fog bukni.

Az elátkozott szerelmesek – miért szeretjük (vagy nem szeretjük) Rómeó és Júlia történetét?

Sokka és Yue esetén társadalmi szakadék jelenti az ellentétet:
Bár nem mélyül el a konfliktus, a kapcsolat mégis tragédiával
zárul.

Azt hiszem, általánosságban elmondható, a Rómeó és Júlia történet kikerülhetetlen az irodalomban. Még ha valaki (magamat is ideértve) állítja, hogy nem szereti Shakespeare drámáját, akkor is, biztos, hogy találkozott már az archetípusokkal. Hogy néhányat említsek a rejtett Rómeók és Júliák közül, ebbe a kategóriába esik például Izumo Kusanagi és Awashima Seri a K-projectből, Sokka és Yue, vagy Oma és Shu az Avatárból, Igor és Alisza az Őrségből, Dorian és Iron Bull a Dragon Age-ből, Anakin és Padmé a Star Warsból, Tony és Maria a West Side Story-ból… mind ugyanezeket az archetípusokat testesítik meg, ki szigorúbban, ki kevésbé ragaszkodva az alap személyiséghez és szituációhoz. A lényeg ugyanaz – van két szerelmesünk, akik valamilyen okból nem lehetnének együtt. A leggyakoribb ok, hogy két szembenálló (de legalábbis nem keveredő) frakcióhoz tartoznak. Ez jelenthet pusztán két családot, amelyek társadalmi különbsége, vagy konfliktusa teszi kellemetlenné a helyzetet, lehet két szembenálló birodalom, a lényeg, hogy a szerelmeseknek valamilyen gátat szab a dolog. Ők azonban nem nagyon foglalkoznak a vele – az egymás iránti érzéseik mindig erősebbek annál, hogy megadják magukat a tiltásnak, így elkezdődik az általában titokban folytatott viszony. Persze ezt nem lehet hosszan fenntartani, így a történet egy pontján elérünk egy tragédiához – ez lehet egyszerűen egy lebukás, sokszor egy halál, mindenesetre a helyzet pattanásig feszül, a pár sarokba szorul. A történettől függően már itt történhet feloldás, és lehet happy endet kihozni a dologból (az IzuSeri páros bár az alapgondolatokat teljesíti, náluk a probléma sosem mélyült el, mert a szembenálló frakciók között a konfliktus nem lett igazán kiélezett.), de legtöbbször ez nem történik meg, általában a reménytelenség egyre nő, a szerelmesek egyre súlyosabb döntésekkel szembesülnek. Végső soron a kifutás általában ugyanaz – a pár egyik tagja, vagy mindkettő meghal. A haláluk azonban sokszor feloldja a konfliktust, a veszteség fájdalma egyesíti, vagy legalábbis lecsitítja a vetélkedőket.

Anakin és Padmé elég ismert Rómeó és Júlia páros: a két
frakció esetükben csak nem keveredik. A zárás ezúttal is
tragikus.

De mégis miért szeretik ennyien ezt a történetet? Szerintem az első egy olyan ok, amiért én személy szerint pont nem szeretem – nagyon erős képet fest a szerelemről. Rómeó és Júlia nem tudnak élni egymás nélkül. Egy szerves egészként léteznek, ha szétválasztod őket, képtelenek feldolgozni. A másik iránti érzéseik mindent felülírnak, beleértve egy csomó negatívumot (gyűlöletet, rivalizálást, bosszút) és egy csomó pozitív dolgot (barátságot, családot, józan észt, életösztönt). A szerelmet egy gyönyörű, intenzív érzésként festik le, ami mellett bármi eltörpül, és ennek vitathatatlanul van egyfajta szépsége. Ugyanakkor azt hiszem azzal senki nem fog vitatkozni, ha azt mondom, Rómeó és Júlia kapcsolata nem egészséges. A totális függés, az értékrend teljes átrendeződése nem jó dolog egy párkapcsolatban, így bár maga az érzés tényleg vonzónak és varázslatosnak tűnik, nem tudom szeretni ezt a párt, és csak nagyon átértelmezett feldolgozásaik képesek belopni magukat a szívembe.

A másik, és ez az az ok, amiért én a szerelmesekkel szembeni ellenérzéseim dacára végül megbékéltem a történetükkel, és már többször olvastam és láttam: A Rómeó és Júlia egy büntetés története. Nem csak két szerelmesről, de egy bűnös városról is szól, ahol a gyűlölet, a harag, a sötétség az úr. Verona lakosainak szeme nem nyílt fel. Veszteség veszteséget követett, de mind a Capuletek, mind a Montague-k kapaszkodtak az ellenségeskedésbe, fel sem ismerve, hogy két ártatlan, a tűzvonalba került fiatal tönkremegy a viszályban. Rómeó és Júlia halála rámutat, hogy milyen mélyre süllyedtek és az egyetlen esélyt adja, ha nem is a megváltásra, vagy a bocsánatra, de legalább a bűnbánatra a családok számára.

Rómeó és Júlia (Leonardo DiCaprio és Claire Danes) Buz
Luhrmann 1996-os filmjében

Az aktuális párosunk, Guren és Mahiru egy meglehetősen klasszikus Rómeó és Júlia felállást mutatnak be. Adott egy világ, nem csak egy város, ami teljesen lezüllött. Az emberiség közel jár az apokalipszishez, és ez az erkölcsökön is látszik – senki nem tesz megjegyzést, ha egy lenézettebb fiút megdobálnak, vagy akár megtámadnak az iskola felé menet, egy kiskamasz gyerek brutális próbáit, vagy kislány megkínzását is legtöbben képesek teljes érdektelenséggel szemlélni. Hivatalosan Japánban vagyunk, 2012-ben, de a történetet körülöleli az a mesei homály, ami az Owarit is jellemezte… nem igazán tudjuk betájolni magunkat. A környezet egyszerre japán és egészen európai, egyszerre modern (motorok, videójátékok, mobiltelefonok), és szinte középkorias. Különösen igaz ez a Rómeó és Júlia helyzet megidézésére… a Catastrophe összes karaktere végtelenül régimódi a párkapcsolatokat, és a szerelmet illetően. A szerelem egyetlen beteljesülését a házasságban látják (az élettársi kapcsolat gondolata fel sem merül), a házasságon kívüli együttlét, ha nem is kimondottan bűn, de határozottan kellemetlen, erősen került téma. A szereplőknek tizenhat évesen már kardinális kérdés a házasság, sőt, Mahiru esetén már tíz-tizenegy évesen kinézik a leendő férjét. A családok viszonya már-már kasztrendszerszerű, senki nem törhet ki, és a másik megalázásának könnyedén szolgáltatja alapját a származása. Egy kamaszkorú fiatalt, bár gimnáziumba járnak a karakterek, gyakorlatilag felnőttként kezelnek – olyan, mintha a középiskolai környezet egyfajta váz, egyfajta álca lenne, ami ezt a maradi világot kicsit modernizálja, de valójában nincs effektív hatása. A diák nem kap segítséget, útmutatást a tanártól, a környezet nem védi (a tanár nem, hogy nem gátolja az iskolai zaklatást, hanem egyenesen beszáll – az első fejezetekben ugyanúgy megalázza és izolálja a főhőst, mint a társai), nincs igazi közösségformáló ereje sem, egy egyszerű díszlet, ami mögött elrejtjük Veronát. Istennel és a vallással kapcsolatban, ami megint egy korjelzőnek tekinthető, a karakterek nagyon érdekes képet mutatnak – Guren maga ugyan többször kinyilvánítja, hogy ő nem hisz semmilyen felsőbb hatalomban, végső soron tulajdonképpen tényként kezeljük egy erőszakosabb, Ószövetségi jellegű Isten létét, Mahiru pedig számol vele, beszél róla a történet során. A vallás kifacsart, sötét, de jelen van, és ezzel megint csak szépen illeszkedik a középkorias hangulatot keltő elemek közé.

A Hiiragi és az Ichinose család konfliktusa az első pillanattól nyilvánvaló: bár a szempontkarakterünk egy Ichinose, és a Hiiragik jelentősen sötétebbnek vannak ábrázolva (hozzájuk fűződik a kasztrendszer fenntartása, brutális emberkísérletek, és gyilkos versengés akár a család tagjai között is), azért ha szóba kerül Guren és Mahiru kapcsolata, a főszereplő apja is mély gyűlölettel reagál, nem „egyirányú” a megvetés.

Guren és Mahiru a mangaváltozat egyik borítóján

A párhuzamot tovább erősíti a két család háttértörténete: az egész Hiiragi-Ichinose viszályt egy szerelmi történetre vezetik vissza, ahol az Ichinosék lánya a Hiiragik két fia közül a fiatalabbat választotta, az idősebb pedig ezért keményen bosszút állt. A történet maga bár brutális, de megvan benne az a sötét meseiség, és a szerelemnek az a miszticizálása, ami a Rómeó és Júliát jellemzi – nem komplex szociális indokok alapozzák meg az ellenségeskedést, nincsenek igazán összetett érdekek, csak a féltékenységet és a gyűlölködést állítják szembe a szerelemmel („A fiút örökké megvetették. A lányt örökké megvetették. Mélyen szerették egymást, de semmilyük nem maradt azon kívül.”). Érdemes azt is megjegyezni, hogy Shakespeare drámájában a két család küzdelmének hátteréről alig mesélnek. A herceg, a Montague apa, többen kijelentik, hogy „régi viszály”-ról van szó, amit újra és újra felkavarnak, de nem mesélik el, hogyan indult.

A továbbiakban kifejtem, hogy a Catastrophe karakterei milyen formában feleltethetőek meg a Rómeó és Júlia hőseinek, milyen utalások történnek ezekre a párhuzamokra, és néhol kicsit elkanyarodok az elemzős száltól, és írok egy-két részletet arról, mi a bajom Guren és Mahiru párosával – ez egy elég súlyos téma, ami nem kapcsolható szorosan az elemzés fő vonulatához, de úgy érzem, nem lenne jó, ha nem térnék ki rá.

Guren mint Rómeó

„Én alacsony sorból való voltam. De onnan a porból nézve Mahiru úgy ragyogott, akár a nap.” – Guren Mahiruről

De csitt, mi fény nyilall az ablakon? Ez itt Kelet és Júlia a Napja! – Rómeó Júliáról

Guren a Rómeó archetípus viszonylag nyílt példáját jelenti – ő a főhősünk, az „elátkozott szerelmespár” férfi tagja. Az Ichinose klán örököse, ami egy szegényebb, lenézettebb család a gazdag és nagyhatalmú Hiiragikkal szemben, azonban a befolyása meglepően messze ér – bár formálisan meghajtják a fejüket, támogatói rendszerük alakult ki, és a mágiát is saját úton kutatják.

Guren és Mahiru a harmadik kötetben

Guren személyisége magában is nagyon sok szempontból átfed Rómeóval. A kiemelt idézetből látszik, hogy a két karakter Júliához, illetve Mahiru-höz való viszonya nagyon hasonlít. Guren rendszeresen visszaidézi a nap hasonlatot, mikor a lányról beszél, de nevezi istennőnek is – teljes mértékben idealizálja, a hibáira gyakorlatilag vak. Önmagát lebecsüli (miután egyszer patkánynak nevezik, többször használja magára is ezt a jelzőt), kiváltságnak és csodának érzi, hogy egy ilyen lány „leereszkedik” hozzá. Rómeónál ez kevésbé egyértelmű, de mikor Lőrincz baráthoz megy tanácsot kérni, kiderül, hogy hajlamos idealizálni az aktuális szerelmét – a pap állítja, hogy Rózáról is hasonlóan beszélt, mint Júliáról. A főszereplő esetében többször megjelenik az eredeti drámában nagyon jellemző „nem tudok élni nélküled” attitűd is – a negyedik kötetben, mikor Mahiru megjelenik nála, és félig gúnyolódva, félig komolyan kijelenti, hogy ölje meg, a fiú képtelen rá, és vele együtt ugrik ki az ablakon, remélve, hogy mindketten meghalnak. Az utolsó kötetben ugyancsak akad olyan kijelentése, hogy „Ha Mahiru meghal, neki már nincs miért élnie”… mindezt egy olyan jelenet után, mikor a lány megölte a társait, tehát abszolút megbocsáthatatlan bűnt követett el ellene. Ez bizonyítja, hogy annak ellenére, hogy a barátság milyen fontos szerepet tölt be az értékrendjében, a szerelmet olyan mértékig fölé helyezi, hogy az már inkább beteges függőség.

Guren és Kureto a második kötetben

Guren státusza és moralitása is sokban átfed Rómeóval – a férfi főhős a Rómeó és Júliában jellemzően a „tiszta hang”. Ahogy a bevezetőben leírtam, a Júlia iránti szerelme felülírja a viszályt… Mercutio és Tybalt közé ugrik, próbálja őket megállítani, többször kifejezi, hogy már nem érdekli a két család ellentéte. Nem pártolja az erőszakot, törekszik a békére, kedves léleknek mutatkozik. Guren a történet kezdetén aktívan részt vesz a Hiiragi-Ichinose konfliktusban, sőt, mondhatjuk, hogy az egyik zászlóvivője. Dühös és sértett a családja sorsa miatt, és veszedelmesen ambiciózus. A kasztrendszer és az élet értéktelensége a világon belül annyira meghatározza a szemléletét, hogy az első kötetekben, mielőtt elmélyül a barátságuk, még azon is elgondolkodik, hogy Mitóval és Goshival egy nap szembekerülhet, és készen kell állnia arra, hogy akár meg is kell ölnie őket. Mikor összetalálkozik Saitóval, a férfi kijelenti, azért őt kereste, és nem az apját, mert Guren nem adta meg magát. Ugyanakkor érdemes megjegyezni két elemet – egyrészt, hogy ez a regénysorozat elején történik, másrészt, hogy a motivációs erő, amiért Guren felveszi ezt az attitűdöt, ismét Mahiru. A klasszikus Rómeó és Júliával ellentétben a Catastrophe szerelmespárja ismerte egymást gyerekként, de erőszakkal el lettek választva egymástól, Gurent elverik, és halálosan fenyegetik, az apja pedig nem áll ki mellette és nem veszi fel a kesztyűt, hogy megvédje őt, vagy a kapcsolatát a lánnyal. Guren, bár nyíltan nem mondja ki (legalábbis addig nem, amíg újra nem találkoznak), de többször utal rá, hogy a szakadék, ami a státuszuk miatt elválasztotta őket, hatott arra, hogy szembeszálljon a Hiiragik vezette rendszerrel.

Guren Mitóval, Goshival és Shinyával

Ahogy pedig halad a történet, az agresszivitása látványosan csitul… kijelenti, hogy gyűlöli a fő házat, de a személyes kapcsolatok minden esetben visszafogják. Kureto gyakorlatilag belekényszeríti, hogy a vazallusaként viselkedjen (a családját fenyegeti, őt magát megkínozza, később is többször zsarolja a barátaival), Guren azonban bár manipulatívan fúrja a háttérben, és sorozatban teszi irányába a cinikus megjegyzéseket, amikor olyan helyzetbe kerül, hogy ténylegesen kardot emelhetne rá, végül sosem bántja, sőt, szükség esetén szövetségre is hajlandó lépni vele. A Kuretóhoz való viszonyának egyes lépcsőit sokkal erősebben befolyásolja az, hogy megvédje a körülötte álló ártatlanokat, mint az ambíciói, annak ellenére is, hogy ez utóbbiaknak korábban többször hangot adott – a fiú egy ponton ki is gúnyolja ezért, kijelenti, hogy túl kedves lélek ahhoz, hogy bármikor effektív módon szembe tudjon szállni vele. Guren, bár utólag morog a dolgon, és megjegyzi, hogy „már feladta azt, hogy ő legyen a jófiú a történetben” (ismét ott egy utalás a bukott hős szerepére), de mégis, megmenti Mito és Goshi életét, sőt, az életveszélybe kerülő Hiiragi Seishirou-t is ellöki a veszély útjából. Később, bár említett módon sokáig számol arra, hogy az ellenségeivé válnak, Mitóhoz és Goshihoz egyre mélyebben kötődik – végső soron a legjobb barátai közé kerülnek, tehát sikerrel áthidal számos státuszbeli különbséget is. Az apjával kapcsolatban bár sértett, úgy érzi, nem kap tőle támogatást, de több jelenet is van, mikor nyilvánvaló, ettől még szereti (mielőtt Ichinose Sakaét kivégzik, Guren kijelenti, hogy „Büszke, hogy a fia lehet”. Ekkor „Apának” szólítja, ezáltal ő az egyetlen a történet bármely pontján, akit látunk tegezni, és kedveskedve megszólítani a szüleit, egy sokkal közelebbi kapcsolatra utalva, mint bárki más esetén. Később, mikor klánvezérré válik, akkor is többször gondol az apjára: „Meg tudom csinálni Apa… ne aggódj, meg tudom én ezt csinálni. Lehetek az a fiad, akinek szerettél volna látni!”).

Guren Rómeóhoz hasonlóan népszerű, közösségi figura, sikere van az ellenkező nem tagjainak körében is. A történet elején bár sokan lenézik és megalázzák, de érdemes megjegyezni, hogy a szereplőgárda Ichinose párti tagjai (konkrétan Shigure és Sayuri) már ekkor tisztelik, védik, követik a parancsait, és ragaszkodnak hozzá – az is kiderül, mindkét lánynak tetszik. Később, ahogy a baráti kör bővül, Goshival és Mitoval, valamint legerősebben Shinyával alakul ki kötődés (akiről még beszélek, mint Benvolio archetípus), és Guren végig a középpontban marad. Érdemes megemlíteni azt is, hogy az eredeti történetben Rómeó a passzívabb a szerelmespár tagjai közül – Júlia az, aki szorgalmazza a házasságot, aki aktívan keresi a megoldást, mikor eljegyzik Párishoz… a fiú követi, sodródik a döntéseivel, de ritkán vezet. A Catastrophe főhősére ez is igaz – a kapcsolatot egyértelműen Mahiru dominálja, Guren sokszor azt sem tudja, éppen mi történik körülötte.

Guren egyetlen ponton töri meg látszólag az archetípusát (erre külön szakaszt szánok), de általánosságban kimondható: teljes mértékben Rómeó. Vele szemben Mahiru már sokkal kifacsartabban jeleníti meg a sajátját…

Mahiru mint Júlia

„Hogy mi a vágyam? […] Azt hiszem, csak szeretnék átlagos lány lenni. […] Szeretni, aki kedves nekem. Érezni, hogy átölel. Megszülni egy gyermeket. Túl nagyravágyó lennék? Hiszen már átölelsz.” – Mahiru az egyik utolsó jelenetben, mikor Guren a vágyairól kérdezi

„Ám arra vágyom, ami az enyém már:
Szerelmem oly nagy, mint az óceán
S oly mély, adok neked belőle, lelkem
S több lesz nekem: mindkettő véghetetlen.” – Júlia az erkély jelenetben, miután Rómeó hűséget esküdött neki

Mahiru egyik első megjelenése

Mahiru már kicsit bonyolultabb eset. Az archetípus maga viszonylag nyilvánvaló… a Hiiragik befolyásos, gazdag, nagyhatalmú család, akik éles ellentétben állnak az Ichinosékkel. Mahiru az ő elsőszülött lányuk: és általánosságban elmondható, mindenki pozitív véleménnyel van róla. Gurenen és Shinyán kívül független személyek is többször leírják lenyűgözően gyönyörűnek, elbűvölőnek, ha bemegy valahová, a rangján túl pusztán a megjelenése is eléri, hogy mindenki rá figyeljen – erre nagyon jó példa az évnyitó beszéde az iskolában. A neve, valószínűleg rájátszva a gyakran visszatérő nap hasonlatra, delet (Midday, napszak, nem égtáj) jelent (érdekes részlet, hogy Guren démonaként, Noyával egyesülve a neve Mahiru-no-Yo lesz – „a dél éjszakája”). A lány azon túl, hogy örökös, lényegében státusszimbólum is – a szülők nagyon komolyan veszik, hogy kivel házasodjon, egész életében eszköz a hatalmi játszmákban, az ellenszegülését pedig keményen megtorolják.

Gurenhez képest sokkal aktívabb, hasonlóan Júliához – mind a szerelmi szálban, mind a cselekmény előremozdításában nagyon tevékenyen részt vállal. Ennek a tulajdonságának vannak nagyon negatív aspektusai – az, ahogy manipulál, ahogy a világ legsötétebb szervezeteivel és karaktereivel kerül kapcsolatba, és amennyiben a célja szempontjából szükségesnek tartja, nem riad vissza a gyilkosságtól, eleve eléri, hogy nehéz meghatározni, deuteragonistának, vagy antagonistának tekinthetjük, de még magában a romantikus kapcsolatban is van egy elég káros stílusa (ezt a zárásban kifejtem). Elutasítja a családja fennhatóságát az érzelmei felett (mikor tíz év után először beszél a fiúval közli vele, hogy „ő is megváltozott” és „már ő dönti el, kivel találkozik és mit csinál.” Már gyerekként is sértett a tiltások miatt: Shinyának jegyzi meg, hogy „ő csak egy szerelmes kislány, aki viszont olyan családba született, ahol nem szerethet szabadon”) Amikor Shinya Páris archetípusát megtestesítve jelenik meg, tökéletesen elutasító vele – a fiú ugyan a vőlegénye lesz, de az egyik első mondata irányában, hogy „a szíve másé, és neki már nem jut hely”. Gurennel ellentétben, bár sokkal sötétebb karakter, józanabb is, nem veszti el az eszét, a fiú személyiségére és hibáira reálisan reflektál, igazából ezáltal tudja irányítani is.

Mahiru-re is igaz, hogy önmagában gyakorlatilag nincs életösztöne – visszatérő gondolata az a megjegyzés, hogy „a következő életében átlagos lány akar lenni”, az első pillanattól számol a zárásban elkövetett öngyilkosságára. Guren ugyan amellett is próbálja megvédeni a lányt, hogy ő is reális, és többször megkísérelt opcióként kezeli az öngyilkosságot, de Mahiru nem fogadja el az alternatívákat, végig ragaszkodik a saját koncepciójához, és nem hajlandó kommunikálni (visszatérő mondata, hogy közli a fiúval „nem tudja megmenteni”). A főszereplő halálát ellenben nem tudja elfogadni, az öngyilkossági kísérletét megakadályozza (amikor a fiú kiveti magát az ablakon közli vele, hogy „azt akarja, hogy amikor minden romokban hever, ő legyen az utolsó fénysugár a világon”, és megmenti az életét).

A vámpírrá változott Mahiru megharapja Gurent:
Az egyik legkifejezőbb jelenet a regényben, ahogy a
fájdalomra reagál.

De ha már itt vagyunk, a fő páros kapcsán írni akarok kicsit arról is, hogy bár a Rómeó és Júlia párhuzam egyértelmű, azért még az archetípusokhoz képest is, igencsak egészségtelen kapcsolatról van szó – lényegében ez okozza, hogy én a mai napig nem tudom értékelni Mahiru karakterét. Van egy kölcsönös függőség a karakterek között, de ahogy Gurennél említettem, a fiú rajongása gyakorlatilag beteges, a lány pedig nagyon aktívan kihasználja. A kapcsolat igazából abúzívnak tekinthető: az egyik fél rendkívül önbizalomhiányos, csodálja a másikat, aki pedig ennek megfelelően azt és úgy csinál vele, amit akar. Mahiru érzelmileg folyamatosan bántalmazza a főszereplőt, megalázza, megszégyeníti akár mások előtt is („Nekem ugyan nem kell a bocsánatkérésed! Nincs szükségem rá olyasvalakitől, aki olyan gyenge, hogy még egy lányt se tud megvédeni.”, „Látod, még mindig nem érsz fel hozzám!”), a kapcsolatukat, ami elméletileg mindkettejük számára egy intim, és különleges dolog, habozás nélkül kiteregeti. Nem csak démonként, hanem emberként is manipulálja, folyamatosan olyan helyzetekbe sodorja, ahol súlyos döntéseket kell hoznia, amik biztosan áldozatokat kívánnak. Bár a haláltól, már említett módon védi Gurent, de a fájdalomtól egyszer sem próbálja. Többször, több módon izolálja a barátaitól (ennek eszköze az is, amikor az együttlétüket részletezni kezdi a fiú női barátainak, de egy ponton közli a főszereplővel, hogy csak akkor lehetnek együtt, ha teljesen lemond a társairól, és akár megölni is kész lenne őket), és igazából a fizikai fájdalom okozása sem áll távol tőle. A párost nagyon erősen viszi a hátán a tény, hogy bizonyos szempontból mindketten áldozatok, mindkettejük részéről megvan a ragaszkodás is, ráadásul Mahiru tetteit is nagyon könnyű arra fogni, hogy „de hát időről időre megszállja egy démon”. Ugyanakkor a kapcsolat borzalmasan egészségtelen, és elég szépen írták meg, hogy a bántalmazott hogy épül le, hogy válik egyre függőbbé a bántalmazótól, és hogy próbálja mindenen keresztül meggyőzni magát, hogy igazából nincs baj. Ezt a párhuzamok mellett mindenképp ki akartam fejteni, mert a Catastrophe elég sötét és erős aspektusa – amit nagyon könnyű, de nem szabad figyelmen kívül hagyni.

Shinya mint Benvolio

„- Azt mondod, nincs olyan, hogy barátság? Hát jobb, ha felfogod: barátok vagyunk. És te tehetsz róla. Te hoztál bizalmat és barátságot ebbe az elborult világba. Olyan őrült vagy, hogy Mahiru vagy Kureto még álmodni sem mernek róla. Úgyhogy most... - Shinya kinyújtotta a kezét Guren felé. - Most vállalj felelősséget. Vezess minket, vezesd ezt a csapatot, úgy, ahogy kell. Nem sok minden van, amiben hihetünk. De téged követünk bárhová.” – Shinya Gurennek

„Hogy mondjam el, ha átölel? Ha kérdőn néz, figyel?
Hogy mondjam el, hogy a kedvese halott?
Hogy a boldogság csak volt? Véget ért az ifjúság,
Nem maradt más, csak egy barát!”
– Benvolio „Hogy mondjam el?” c. számának részlete a musicalből

Shinya megmenti Gurent a démon
megszállásától a mangaváltozatban

Igazság szerint azért Benvolio musical-es számának egy részletét akartam választani a „Shinya mint Benvolio” részhez, mert a „Hogy mondjam el?” szépen rámutat, hogy ez a karakter hogyan fejlődött és mélyült a feldolgozásokon át. Az eredeti, Shakespeare-i drámában is ő az egyedül túlélő, hűséges barát, azonban viszonylag ritkán tűnik fel, Mercutio halála után pedig drasztikusan lecsökken a szerepe – a musical változatban ezzel ellentétben ő megy Rómeóhoz Júlia halálhírével is, nem Boldizsár… őt rendszeresen kihagyják a feldolgozások. Benvolio nem annyira cinikus, nem annyira játékos és kockázatvállaló, mint Mercutio, Rómeóhoz hasonlóan ő is kap egyfajta békéltető szerepet, a színdarabot kezdő verekedést ő állítja le. Magas a rangja (Verona hercegének rokona), de egyértelműen a Montague-khoz, és főként Rómeóhoz húz. Shinya ugyan örökbefogadott gyerek, nem született Hiiragi, de általánosságban, az iskolában csodálat és megbecsülés övezi a neve miatt. Ő azonnal nyit Guren felé, sosem viselkedik sznob módon. Van ugyan egyfajta gúnyos humora, amivel állandóan az őrületbe kergeti, de éles helyzetben azonnal megkomolyodik, effektív tanácsokat ad, segít, és a végletekig kitart a főhős mellett.

A háttértörténete – Benvolio-val ellentétben – tragikus (ennek egyes elemei teszik egyszerre Páris analógiává), de ahogy belép a történetbe, Shinya válik a barátság legtisztább képviselőjévé. A Catastrophe, bár jóval sötétebb, mint maga az Owari no Seraph, az üzenet azon elemét, hogy a barátságnak hatalma van, és átsegít sok nehézségen, azért határozottan őrzi. Shinya szájából hangzik el a legtöbb erre utaló kijelentés, a halála előtt (ami pedig részben átvezeti a Mercutio analógiába), kijelenti, hogy az élete értelmének látja, hogy megismerte Gurent, lehettek barátai, játszhattak, nevethettek együtt. Mivel a történet végén lezajlik a feltámasztás, így Shinya is újjáéled, a Benvolio archetípust a fő sorozatba is viszi tovább – ő a túlélő, aki próbálja tartani a lelket a főszereplőben, vezetni tovább, mikor már „véget ért az ifjúság”.

Shinya mint Páris

„- Egyelőre megelégszem azzal, hogy az álcát biztosítom számodra. De egy nap szeretsz majd. Igen. Ez lesz a következő kihívásom.
Azonban Mahiru, még mindig mosolyogva Shinyára pillantott, és azt mondta:
- Akkor szeretnél ezúttal veszíteni?” – a fiatal Shinya és Mahiru beszélgetése az eljegyzésük után

„PÁRIS
A szentatyához gyónni jött bizonnyal
JÚLIA
Csak önnek gyónnék, hogyha válaszolnék
PÁRIS
Előtte ne tagadja, hogy szeret.
JÚLIA
Meggyónom önnek, hogy szeretem – őt.” – Júlia és Páris beszélgetése az eljegyzésük után

Idézetválasztás tekintetében szerintem ez talán a legkifejezőbb. Shinya viszonylag kevés ideig jelenik meg Párisként, de az idő alatt elég látványos köztük az analógia. Ebben az időszakban nyájasan beszél, Mahiru-nek többször bókol, rendkívül udvarias stílusban szólítja meg, hasonlóan ahhoz, ahogy Shakespeare karaktere is nagyon tiszteletteljes Júliával. Azonban mindkét karakterre igaz, hogy bár jóindulattal, érdeklődéssel fordulnak a női főszereplő felé, igazából nem azért céljuk, hogy házasságra lépjenek vele, mert szerelmesek.

A fiatal Shinya első találkozása Mahiru-vel

Mahiru/Júlia mindkét karakternek státusszimbólum. Páris esetén abszolút önös érdekről van szó, Júlia egy befolyásos család szép lánya, ő gróf, szeretne jó házasságot kötni – nem árt Júliának, de határozottan nem emberként kedveli. Shinya indokai ennél sokkal tisztábbak – eredetileg ő is azért kerül bele a versengésbe Mahiru kezéért, hogy egy státuszt elérjen, a családja lényegében eladja, hogy be tudjon házasodni a Hiiragik közé. Viszont Shinyának gyakorlatilag egy death game-et kell túlélnie, hogy őt ítéljék a legjobb jelöltnek, és mikor Mahiru kinyilvánítja, hogy nem érdeklődik iránta, azt is megjegyzi, hogy ezesetben megvan rá az esély, hogy tőle is megszabadulnak. Bókol ugyan a lánynak, kimondja, hogy szépnek tartja, de egyértelműen nincs valódi romantikus érdeklődése (az első párbeszédük során is, ténylegesen akkor kezdi foglalkoztatni a gondolat, hogy magába bolondítja Mahirut, mikor megtudja, hogy van egy riválisa. Később, mikor Guren rákérdez a dologra, akkor is kijelenti, hogy bár kedvelte a lányt, de „nem mondaná, hogy őrülten szerelmes volt”, arról is többször beszél, hogy nagyobb motivációt jelentett számára, hogy legyőzze a főszereplőt, mint az, hogy ténylegesen megszerezze Mahiru szerelmét. A mangát ugyan nem követem rendesen, de ha jól tudom, időközben már az is kimondásra került, hogy Shinya feltehetően meleg, ami tovább erősíti ezeket a megállapításokat). Igazából pont emiatt lehetséges, hogy Shinya Páris archetípusát nagyon gyorsan felülírja a Benvolio típus értékrendje, és ezért bár a szerepkört felveszi, de sosem teljesedik ki benne.

Shinya mint Mercutio

„- De tudod… klassz volt. Megismerni téged, meg a többieket. A játékok és…
- Hallgass!
De Shinya folytatta. Megszállottan mosolyogva, akár egy gyerek. Mintha a szíve mélyén még most is viccesnek érezné az egészet. Mintha még ez is szórakozás lenne.
- Ez volt az élet értelme. Megismertelek téged. Úgyhogy nem futok sehová, hanem amilyen édes ez az egész, most meghalok. Mondhatjuk, hogy akkor én győztem?” – Shinya halála

„Na, nem oly mély, mint egy kút, nem is oly széles, mint egy templomajtó, de hát nekem éppen elég: szólíts meg holnap, meglátod, milyen komoly ember leszek. Annyi szent, engem kifüstöltek ebből a világból: dögvész mind a két családra.” – Mercutio halála

Shinya harmadik archetípusként tekinthető Mercutiónak is, de érdemes megjegyezni, hogy Rómeó második barátja igazából elég zavarosan jelenik meg a Catastrophe lapjain. A Catastrophe-nak lényegében három haláleset jelenti a kulcspontjait: az egyik értelemszerűen Mahiru halála, ez analógia a szerelmesek öngyilkosságával, a másik Ichinose Sakae kivégzése, amire ismét mondhatjuk, hogy egy Mercutio halál analógia, és végül, de nem utolsósorban Shinya halála.

Guren és Shinya egy vámpír ellen harcolnak

Alapvetően Ichinose Sakae halála az, ami a történet közepe tájékán történik, és elég erősen jelzi, hogy innentől teljes zuhanás van. Eddig is láttuk a brutalitást, láttuk, hogy egy sötét világban járunk, de innentől kezdve az Ichinose-Hiiragi konfliktus kiélesedik és feloldhatatlanná válik, Guren klánvezéri szerepbe kerül, tehát a döntései még nagyobb súllyal esnek latba. Ugyanakkor Ichinose Sakae halála  nem úgy hat Guren moralitásaira, mint Mercutio elvesztése Rómeóra – ellenkezőleg, ezen a ponton Guren hozzáállásán igazából javít. A kiélezett konfliktus mellett a főszereplő egyre mélyebben ragaszkodik a barátokhoz, egyre nagyobb felelősséggel boldogul, és annak ellenére, hogy dühös Kuretóra, és számon kéri rajta a történteket, nem áll bosszút. Ezzel szemben Shinya halála Guren teljes morális bukásának katalizátora – az ő elvesztésével Mahiru halála után a fiú teljesen támasz nélkül marad. Az életét élhetetlennek tekinti, a társai nem tudják kivezetni ebből a sötétségből, így érzelmileg annyira instabillá válik, hogy két okból is motivált az apokalipszis elhozására: bosszút akar, és nem tud túlélni a barátai nélkül.

Érdemes megjegyezni azt is, hogy Shinya stílusa is, amikor éppen nincs éles helyzet, és nem kell nyílt támogatást nyújtani, sokkal inkább Mercutióra hajaz, mint Benvolióra – rendszeresen gúnyolódik, viccelődik, olyan, mintha semmit nem tudna komolyan venni.

Az apokalipszis – miért nem töri meg a Rómeó archetípust Guren?

„Guren a vámpír nemesre nézett, és mintha csak a segítségét kérné, azt mondta:
- Kérlek… ölj meg! Én igazságot akarok.” – Guren és Ferid mielőtt a főszereplő elhozza az apokalipszist

„Ti itt mind, képmutatók!
Bíráskodni akartok?
Pedig csakis tőletek
Származott e szörnyű tett!
Bűnünk közös vétek,
Itt ennyit ér az élet.” – Rómeó a „Mi lesz az ár?” c. számban a Rómeó és Júlia musicalben

A Catastrophe talán legfeltűnőbb különbsége az eredeti mű történetvezetéséhez képest, hogy Guren túléli a konfliktust. Mahiru halála után ott áll előtte a két lehetőség: vagy az öngyilkosságot választja, ezáltal megmenti a világot a pusztulástól, és követi a társait a sírba, vagy a lány végső ajánlatával él, befejezi a megkezdett rituálét, feltámasztja a csapatát, ezzel áthágva a természet minden törvényét, és elszabadítva az apokalipszist. Guren végül az utóbbit választja, ami látszólag egy elég határozott megtörése a Rómeó archetípusnak, több okból is: egyrészt, nem hal meg, másrészt pedig totálisan elbukik erkölcsileg.

Azonban hosszas gondolkodás után rájöttem, hogy ha a Rómeó és Júlia büntetéstörténet aspektusát nézzük, a Catastrophe végén történtek tökéletesen illeszkednek a mintába. A szerelmesek halála alapvetően azért szükséges, hogy a családokat megleckéztesse, Deus ex Machinaként… a regény világában pedig a kettős öngyilkosság már senkinek nem büntetés.

A folytatás sorozat, a Resurrection at nineteen egyik első
jelenete: Guren reakciója, mikor rájön mit tett.
(Röviden: Az utolsó jelenetekről egyelőre nincs illusztráció)

A Catastrophe világa ugyanis bizonyos szempontból még az eredeti történetnél is reménytelenebb helyzetbe szorítja a karaktereket. Bár van egy helyszínt adó városunk (Shibuya), de a világ szinte teljesen zárt. A Rómeó és Júliában Mantova gondolata rendszeresen visszatér, mint a hely, ahová siker esetén a szerelmesek elmenekülhetnek, maguk mögött hagyva a teljes konfliktust. A Catastrophe-ban minden az apokalipszis szélén áll, a világ másik felén ugyanúgy vámpírok, démonok és mágia uralkodik, mint Japánban. Nincs kiút, nem lehet elmenekülni. Szintén nincs effektív segítség sem: a két legfontosabb, felnőtt segítő a történetben (a Dajka és Lőrincz barát) nem rendelkezik analógiával a Catastrophe-ban. Gurennek ugyan van egy népesebb baráti társasága, de ennek tagjai ugyanúgy kamaszok, mint ő, nincs befolyásuk, nem tudják kihúzni a csávából, ha belekerült, nincs igazán többlettudásuk, vagy tapasztalatuk, a főszereplő páros lényegében magára van utalva sokkal nagyobb hatalmakkal szemben.

A családok hozzáállása és állapota is kifejező: a Hiiragik esetén Mahiru ugyan örökös volt, és ugyan nagy népszerűségnek örvendett, de abban a pillanatban, hogy elárulja őket, teljesen lemondanak róla, a sorsa senkit nem érdekel. Guren lényegében az Ichinosék jelenlegi vezetője, a halála esetén az egész frakció lefejeződne, nem békülés lenne a végeredmény, hanem az ellentétes oldal győzelme. Anya, vagy anyafigura egyik főszereplő esetén sincs, egy erős szülői kötelék, ami megalapozhatná, hogy az öngyilkosság tényleges tragédiát jelentsen a viszálykodók számára, egy az egyben hiányzik. Vagyis egyértelmű: Ha Guren öngyilkosságával zárul a regény, nem volt büntetés.

Azonban azáltal, hogy az apokalipszist hozza el, bár felvesz egy hatalmas bűnt, amivel utána alig tud együtt élni, de egyúttal elhoz egy büntetést is, ami a világ zártságához és sötétségéhez illeszkedő módon globális, sújtja minden frakció tagjait. Ferid megjelenik a vámpírok részéről (akik itt úgy vannak lefestve, mint akiknek a feladata volt őrizni ezt a tabut, megelőzni, hogy bárki megtegye azt, amit Guren tett), de ő is visszalép, és a fiúra hagyja a döntést: tehát létrejön a Deus ex Machina helyzet.

Konklúzió

„Úgy tűnik, itt kezdődik a történet.
Háború.
Egymás pusztítása.
Intrika.
Szerelem és gyűlölet.
A kezdettől a végig mindent az emberek érzelmei határoznak meg.” – Az első kötet epilógusából.

(Forrás)

Igazság szerint a Catastrophe-ról még én sem tudom igazán, mit gondolok. Ahogy a bevezetőben írtam, rengetegszer nekiálltam ennek a bejegyzésnek, hol pozitívabb volt, hol negatívabb, hol inkább kritika, hol inkább elemzés, mert egyszerűen összezavart. A regénynek három fő vonulata van: az egyik célja, hogy meseanalógiaként lefesse Gurent, mint bukott hőst, és ellentétbe állítsa Yuu-val. Ez alapozza meg azt is, hogy az Owari no Seraph alatt majd jó elküldő lehessen – már elkövette a hibákat, és segíthet az ottani hősnek elkerülni őket. A bukás pedig előkészíti őt, mint adományozót is, és minden valószínűség szerint hosszú távon, mint antagonistát. Ugyanakkor a Catastrophe hangulata a meseanalógiának elég sokat árt. Nagyon sötét, nagyon komor, és néha határozottan nem jó fényben tűnteti fel a karaktereit: Guren igazából még mindig szerethető figura, általában látunk annyit a szemszögéből, hogy meg lehessen érteni azt is, amikor éppen minősíthetetlenül viselkedik, de rengeteg olyan döntést hoz, és rengeteg olyan gondolata támad, mikor az ember inkább hátralép kettőt. Shinya fantasztikus ember, fantasztikus barát, valószínűleg az egész történet legpozitívabb személyisége, de nagyon sötét elemeket kap a háttértörténete. Mahiru pedig a cselekménybeli státusza dacára rendkívül negatív szerepekben jelenik meg – kicsit olyan, mintha az Owari no Seraph-ra jellemző meseiséget belemártottuk volna némi forró szurokba, megszórtuk volna egy kis fekete humorral, és mágiával, és nagyjából ezzel kaptuk meg a Light Novel hangulatát.

A másik oldal a Rómeó és Júlia analógia, annak két része, a szerelmi és a büntetéstörténet – a szerelmi történet esetén a Catastrophe-nak láthatóan van egy célja, be akarja mutatni, hogy a főszereplők kapcsolata igazából mindkettejükre rossz hatást gyakorol, be akarja mutatni Mahiru bántalmazó viselkedését is, de jelezni, hogy egy kevésbé sötét világban valószínűleg nem így alakultak volna az események. Azonban a sötétség miatt az ember megint annyira nem tudja, hányadán áll ezzel a kapcsolattal és ezzel a történettel, hogy marad egy megmagyarázhatatlan rossz érzése a végére. A büntetéstörténet viszont az az aspektus, amiben a Catastrophe tényleg kiváló. Nagyon erősen, nagyon brutálisan jeleníti meg a lezüllött világot, a reménytelenséget, a főszereplők értetlenségét, majd a kétségbeesést. Nincsenek ártatlanok, nagyon kevés a tisztán jó ember, és Guren maga sem tartozik igazán közéjük. Csak egy kis fénysugárként érezni, hogy valahol a világban már ott mozog Yuu, ott mozog Mika, ott a teljes leendő Shinoa osztag, és nekik majd lehetnek olyan céljaik, olyan értékeik, amikért megéri kiállni, és amikért ők effektíven harcolnak majd.

Ajánlani nem tudom, ajánlom-e. Akik látták az Owari no Seraphot, szerették, esetleg maga a felnőtt generáció, Guren, Shinya, Guren osztaga érdekli őket, és szeretnének többet megtudni a világképről, azoknak mindenképp érdemes adni egy esélyt a Catastrophe szériának. Aki viszont vár egy kielégítő, kellemes tanulságot, egy morálisan tiszta főhőst, és egy egyszerű, egyértelmű üzenetet, amit a fő sorozattól megkapott, azt valószínűleg kicsit kellemetlenül érintik majd ezek a regények. Végső soron, amit én záró üzenetnek mondanék az az, hogy az ember gyarló. Nem kellenek démonok, vámpírok, természetfeletti lények ahhoz, hogy az emberiség elszabadítsa a katasztrófát – és sokszor a legtisztább érzelmeket is megmérgezi a kegyetlenség, az önzés, a büszkeség. Azonban, ha sok hős el is bukik, néha talán jön egy-egy, aki győz.

Valentine Wiggin