A Holtak Szószólója képregény - kritika

…avagy beszélgessünk a figyelmes olvasásról

Már régóta tudom azt, hogy Orson Scott Card „A Holtak Szószólója” c. regényéből (vagyis a Végjáték széria második kötetéből, ami egyúttal az egyik kedvenc könyvem), készült egy képregényváltozat. Több okból nem olvastam el eddig, és nem került szóba a blogomon sem: a legnyilvánvalóbb az, hogy nem találtam meg a teljeset, csak egy-két oldalba futottam bele a neten… ezáltal pedig véleményt alkotni sem akartam. A másik, hogy egyszerűen tartottam tőle – abból a pár oldalból, amit láttam, egyszerűen hiányzott valami, amitől nekem a Végjáték Végjáték, így nem is támadt nagy motivációm, hogy kutassak. A legutóbbi, barátságokról szóló bejegyzéshez való illusztrációkeresés során azonban megtaláltam, és úgy gondoltam, itt az ideje ismét valami Végjátékosat is hozni az oldalra, ha már a címét is innen kapta.

Zeneajánlónak merem javasolni az Of Monsters and Men-től a Winter Sound-ot – nem tudom, igazából miért, de mindig kicsit idézte nekem ezt a regényt, illetve a Within Temptationtől a Hand of Sorrow szövege is nagyon hangulatos.

A bejegyzés természetesen spoileres, nem csak a képregényre, de a regényre is, amit adaptál, mert vissza kell utalnom a történetre és a leírásokra. Ha viszont ismerősek vagytok már a világban, csatlakozzatok hozzám egy újabb bejegyzésre!

 

A harmadik kötet borítója

A Holtak Szószólója regény háromezer évvel a Végjáték eseményei után veszi fel a vonalat. Mivel Ender azóta világról világra utazik, jellemzően közel fénysebességgel, még mindig csak harmincöt éves… a társai a nővére, Valentine, és egy intelligens komputerprogram, Jane, aki az ansible hálózatában vette fel vele a kapcsolatot a bűntudat éveiben. A férfi Andrew Wiggin néven él – senki nem azonosítja Enderrel, a „Fajirtóval” – és rendületlenül reménykedik benne, hogy találhat egy világot, ahol a Méhkirálynő kikelhet. Mikor pedig egy nap hívást kap a Lusitania vallásos kolóniájáról, hogy szóljon egy halottért, úgy tűnik, végre meg is találta.

A képregény öt rövid kötetből áll, és többé-kevésbé feldolgozza az egész regényt. A rajzstílusát én alapvetően kellemesnek találtam – a klasszikus amerikai képregényekre emlékeztet, elég erősen színezett, de néhol kicsit vázlatszerűek kontúrjai, és én személy szerint kifejezetten értékeltem benne a szép árnyékolást. Nem kifejezetten részletes, de úgy általában jó ránézni. A problémám inkább a hangulattal és a karakterdizájnokkal adódott.

Alapvetően amikor egy erős érzelmi töltetű regényt vizuálisan megjelenítenek, bennem megvan az az elvárás, hogy ugyanazt, vagy akár egy még erősebb érzelmi töltetet kapjak általa. A jó illusztráció rengeteget tud emelni a történeten, és úgy, hogy immár évek óta mangaolvasó is vagyok, rengeteg példát láttam rá, hogy egy képregény legalább annyira megérint, mint egy részletes leírás. A Holtak Szószólójának vannak nagyon naturális részei – a pequeninhok, vagy malackák, az idegen faj, ami a Lusitanián él, képesek fákká alakulni a halálukkal, elég brutális temetkezési rituáléval rendelkeznek – és ezeket még meg is tudja jeleníteni a rajzstílus, viszont egy jelentős része nagyon érzékeny, elsősorban Ender lelkivilágát, az ő környezetre adott reakcióit helyezi középpontba. Nagyon kifejezően kellene átadni az érzelmeket, de nincsenek elég részletesen rajzolva az arcok, hogy a mimika igazán hatásosan működjön – egy szuperhőstörténethez illik ez a fajta elnagyoltság, de a Végjátékhoz egyszerűen kevés. Még magánál a történetnél ki fogok térni erre a kérdésre, de a képregény jellemzően azt sem találta el, hogy melyik szereplőnek mikor szökjenek könnyek a szemébe – az érzelmileg instabil, állandóan sírdogáló Ender tizenöt alkalma közül, amikor elsírta magát, csak kettőt jelenítenek meg, és ezek közül az egyik tulajdonképpen a legkevésbé fontos… Novinha viszont, aki két évtizedig tökéletesen leplezte az érzelmeit, szinte minden jelenetében könnyezik. Egyszerűen nem figyeltek a regény által megadott keretekre, ami egy pszichológiai sci-finél elképesztően fontos, és mind a hangulat, mind a történetív áldozatul eshet neki.

Jane megjelenése a képregényben

A karakterdizájnok közül azért szeretnék egy pozitívummal kezdeni, ez pedig Jane. Ender programbarátnője tökéletesen lett megjelenítve – játékos, kicsit gyerekes, különleges megjelenése van, a nagy hajával, a szemüvegével, ahogy hologramként mindenhová felül, időnként alakot vált, egyszerűen megláttam, és maximálisan elfogadtam, hogy igen, ez ő. Kicsit sajnáltam is, hogy viszonylag keveset látjuk hologramként (sok jelenete ki is esett), mert tényleg a képregény egyik legkiválóbb elemének tartom.

Ender viszont gyakorlatilag az ellenpontja – nagyon félrecsúszott a karakterdizájn. Ender külső megjelenéséről általában viszonylag keveset tudunk – a Végjátékban egy fél mondatban említik meg, hogy szőke, a Holtak Szószólójában pedig a rá adott reakciókból derül ki, hogy rendkívül fiatalos megjelenésű (az apátságban valaki megjegyzi, hogy „gyerek még”, később is, sokszor öt-tíz évvel fiatalabbnak tippelik a valós életkoránál). Novinha azt is megemlíti, hogy jóképű („veszélyes, gyönyörű ember, aki megfojt az együttérzésével”), illetve az egyik jelenetben, amikor kimegy evezni, kiderül, hogy viszonylag sportos. Ezen kívül pusztán a jelleméből adódóan szükség van egyfajta melankolikus, intelligens kisugárzásra, amit nagyon nehéz összeegyeztetni a korábban lefektetett részletekkel.

Ender az első kötet borítóján

Az egyik legnagyobb hibának érzem, hogy ebben a képregényben Ender szakállas – eleve nagymértékben öregíti, rengeteget ront a „fiatalosság” elemén a megjelenésének, ráadásul pont a stlíus elnagyoltsága miatt sokszor kissé igénytelennek is tűnik miatta. Erre rátesznek egy lapáttal azzal, hogy a közelképeken látványosan beesett, csontos az arca, ráncosodik a homloka. Ismételten, egy finomabb, részletesebb stílussal ezek lehet, hogy jól sültek volna el – a Final Fantasy Noctisa például nagyon hasonló karakterdizájnnal, abszolút „fiatal, de fáradt” érzetet kelt – viszont az elnagyoltság miatt teljesen elvesznek a regényben leírt elemek. Az egyetlen, ami tetszik benne, az a szem alatti, kialvatlanságra utaló ránc… ugyan a regényben nem említik, hogy Ender rosszul aludna, de mégis, a kisugárzásához az illik, hozzáad, nem elvesz. Szintén tetszik alapból, hogy viszonylag nagy, kék szemei vannak a közelképeken, mert kifejező, és magát az intelligenciát remekül átadja. Sajnos azonban a távoli képkockákon ez egyáltalán nem látszik, az elnagyoltság megint legyűrt egy jó ötletet. Végül pedig még szeretném megemlíteni Jane implantját, ami a regényben egy kis fülbevalóként lett leírva – hangsúlyozva volt, hogy bár sokszor felismerik, hogy mi az, de alapvetően tényleg nem tűnik többnek egy ékszernél. Itt egy kimondottan nagy és látványos dolog, egyértelműen látszik, hogy egy adóvevő, nem egy ékszer.

Novinha fiatalon

A Lusitania lakossága esetén pedig hiányzik a latinos megjelenés. A bolygó lakóiról tudjuk, hogy brazil származásúak – sokszor beszélnek portugálul, maga az erős katolikus vallási háttér is részben a szülőföldjükről ered, és amennyit a megjelenésükről tudunk, az alapján jellemzően sötét hajúak, sötét szeműek, sötét bőrűek, amiből Ender sápadtsága, szőke haja ki is lóg. A képregényben ez gyakorlatilag egyáltalán nem jelenik meg – a karakterek jelentős részének világos a haja, Novinháé bronzvörös, ráadásul zöldek a szemei, a férje, Marcao pedig konkrétan szőke. Teljesen elvész a latinos hangulat, ami Milagre-t körbelengi, és a karakterdizájnoknak semmi köze a leírásokhoz… ráadásul Novinha gyerekei rendkívül felejthetőek. Ela, Miro, Quara és Quim is olyannyira háttérkarakternek tűnnek, hogy egy csapat mellékszereplő között nem tudom megállapítani, melyikük melyik. Az egyetlen kivétel Olhado, akinek a mechanikus szemeit kimondottan szépen csinálták meg, de önmagában sajnos nem tudja orvosolni a problémát.

Maga a környezet is elég kaotikus – a városkában repülő motorokkal és biciklivel egyszerre közlekednek az emberek, miközben az épületek kőből vannak, a püspök klasszikus papi ruhát hord, a zöldséges pultok pedig fából készültek. A regényben egyértelmű volt, hogy a kutató felszereléseken, illetve személyi terminálokon kívül egy meglehetősen egyszerű életű közösségről volt szó, repülő motorok, és egyéb túlzóan sci-fi elemek nem kerültek elő. Ennek abban is szerepe volt, hogy megteremtődjön a kicsi, vallásos közösség atmoszférája, ahol azért a tudósnak is át kell gondolnia, hogy meddig mehet el.

A malackák, azon túl, hogy a naturalista jeleneteket nagyon erősen sikerült megrajzolni, úgy általában jól sikerültek, látszik rajtuk az értelem, kicsit furák, viszont aranyosak, érthető, hogy hogy kaptak egy ennyire becéző nevet. A Méhkirálynő ugyan csak egy-egy snittre jelenik meg, de őt is elég szépen sikerült eltalálni, vagyis az idegen lények megtervezésében adok egy jó pontot az illusztrátornak.

Ha pedig túllépünk a külsőségeken, szeretnék még néhány szót szólni a cselekmény követéséről, és magáról az adaptálásról… mert sajnos a képregény ott is bukott néhány nagyot. Az egyik, hogy teljesen kihagyta Ender Lusitania előtti fejezeteit. Igen, két, maximum három fejezetről van szó, tehát nem tűnik annyira soknak, de fontos szerepet töltenek be az alapozásban. Trondheimen szerzünk információkat a világ aktuális állapotáról, az eltelt háromezer évről, arról, hogy Ender neve szitokszó lett, a Szószóló könyvei köré pedig lényegében vallás épült. Látjuk a főhős reflexióját önmagára, azt, hogy mennyire eszi még mindig a bűntudat, de hogyan képes azt racionalizálni tanárként. Az egyik tanítványának, Pliktnek személyében kapunk egy külső perspektívát, egy diákot, aki empatizál Enderrel, és az úttal, amit bejárt. Egy nagyon erős, és nagyon érzékeny jelenet a búcsú Valentine-tól, mikor a főszereplő évek után újra el kell, hogy induljon, és immár egyedül marad, ennek pedig jó ellentétpontja az, amikor megismerjük Jane-t, aki elárasztja poénokkal az olvasót. Trondheimen még nem pörög a cselekmény, de ha kihagyjuk, akkor az ember csak kapkodja a fejét, hogy hogy kerültünk Lusitaniára, és mit csinálunk ott.

Ela és Novinha

Egy másik érdekes döntés, hogy a képregény szinte teljesen szanálja Ender és Novinha szerelmi szálát. Ezt bizonyos szempontból meg tudnám érteni, mert magát a kapcsolatot nem igazán kedvelem – az első említésétől sejthető, hogy egészséges nem lesz, mert két erősen problémás, sérült ember vonzalmáról van szó. Viszont a Végjátékban nagy szerepet kap a pszichológia, tehát Novinha és Ender szerelmének alakulása egyáltalán nem véletlen. Rajta keresztül látjuk meg azt, hogy a főhős mennyire vonzódik a fájdalomhoz, hogy próbál a saját bűntudatán enyhíteni azáltal, hogy másokat gyógyít. Novinhába látványosan azért szeret bele, mert a nő ugyanúgy szenved, mint ő, idővel pedig nagyon szoros kapcsolatot alakít ki a gyerekeivel is – mikor összeházasodnak, élvezi, hogy támogatást nyújthat valakinek, és lubickol az apaszerepben. Idővel viszont a dolog visszájára fordul, Novinha rengeteget vár el tőle, ő szétdarabolja a figyelmét, mindenhol ott akar lenni, mindenhol segíteni akar, és végül hoz egy döntést apaként is, ami miatt a nő véglegesen megsértődik rá – a házaságuk totálisan zátonyra fut, és Ender ismét elszenved egy pofont miatta. Viszont maga ez a szétesés a Fajirtás egyik központi szálát képezi, katalizátora mindazoknak a döntéseknek, amiket Ender a harmadik és negyedik kötetben hozni fog – a szerelem nem mellékszál, hanem nagyon is fontos a cselekmény szempontjából.

A képregényben minden fontosabb jelenet kimarad köztük – a már említett Trondheim jelenetek szanálásával nem látjuk azt a pillanatot, amikor Ender először kezd empátiát érezni Novinha iránt. A Ribeira családnál lenne egy rész, amikor a főhős konkrétan flörtöl vele… az adaptációban a nő haza sem ér, mikor a férfi a családjával beszél. Ender nem találkozik külön Elával, nem vitatja meg vele a családja problémáit, nem tanítja stratégiai játékokra Olhadót, nem látjuk, hogy apává válik már azelőtt, hogy feleségül veszi az anyjukat. Még a zárásban is, mikor át kell segítenie Embert a Harmadik Életbe, és ezzel megszegnie a fogadalmát, hogy soha többé nem fog ölni, Ouanda megy oda megvigasztalni, és nem Novinha. Az egészben pedig a legkellemetlenebb, hogy bár húztam a számat ezen a döntésen, sikerült elfogadnom… míg a legutolsó jelenetek egyikében Olhado el nem ejti, hogy „az anyja kedveli, sőt, talán szereti is”. Ennél a mondatnál csak ültem és bámultam a képernyőt, mert annyira nem illett oda – semmi nem történt, ami arra utalt, hogy ez a két ember egymásba szeretett.

Kisebb, de nem kevésbé zavaró részletek Jane és Ember jeleneteinek elkapkodása. Jane esetén – a nemrég íródott barátságok toplistában is említett módon – a regény felénél van egy nagy törés. Ender lekapcsolja az implantját, a programlány átmenetileg nem tud vele kommunikálni. Ez számára súlyos árulás, úgy éli meg, hogy a férfi számára nem fontos, és a regény végéig gyakorlatilag nem is beszél Enderrel. Figyeli, előkészít eseményeket, de bünteti azért, hogy elfordult tőle. A képregényben egyrészt nem világos, a főhős miért hozza meg ezt a döntést. Persze, Jane bántó megjegyzése elhangzik („Szép alakítás volt, te kis ördög. Megnyerted a szimpátiájukat. Okos. Sokkal jobban színészkedsz, mint gondoltam.”), de a regénnyel ellentétben, ahol Ender ezután még pár óráig, megfigyelés nélkül beszélget Dom Cristaóékkal, és aztán kapcsolja vissza az implantot, itt tényleg csak egy pillanatnyi, irracionális sértődésről van szó – a két karakter kapcsolata pedig van olyan erős, hogy ha adott helyzetben megteheti, a férfi inkább kommunikált volna, és nem támad. Jane visszatérése sem üt akkorát, mert minden fájdalmát kimondja - nincs meg az az érzés, hogy elveszett a bizalom, és sosem építhető vissza teljesen. Az sem nyilvánvaló, a főszereplő pontosan mennyire magányos nélküle – kimarad az a jelenet is, amikor a terminálba írja, hogy szereti és jöjjön vissza hozzá, mert nem tudja elviselni az egyedüllétet.

Ender és Ouanda Ember halála után

Emberrel pedig igazából alig van közös jelenet. A malacka viszonylag rövid idő alatt nagyon szoros barátságot alakít ki Enderrel. Kölcsönösen tisztelik egymást, tanulnak egymástól, ugyan nincs lehetőségük mindent megtudni, de a főszereplő nem véletlenül mondja Ember halála előtt, hogy a „fivérének” tartja. A malackából alapvetően áradnia kellene egy megértésnek, egy kíváncsiságnak, egy olyan szeretetnek Ender felé, amire igénye van, és amit igazából a kolónia lakóitól egyáltalán nem kap meg… a képregényváltozatban viszont Ember karaktere nem különül el élesen a többi pequeninhótól. Nagyon hirtelen, igazából építkezés nélkül kellene elhinnünk, hogy Ender személyesen is kötődik hozzá. Egy nagyon szép mozzanat, mikor a halála után Ouanda vigasztalja, és megjegyzi, hogy „ő nem tudta volna megtenni, mert szerette”, a férfi pedig rávágja, hogy „ő is, azért tette meg”, de mivel ebből semmit nem láttunk, nincs igazán ereje. (Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a könyvváltozat jelenete itt is sokkal erősebbre sikerült – ott Ender egyáltalán nem beszél, csak a rosszullét határán eltámolyog a helyszínről, és Novinha átöleli, ahogy elalszik.)

De végső soron mi a konklúzióm? Az, hogy a Holtak Szószólója képregény legnagyobb hibája a felületesség. A fő cselekményszál ott van, működik, igazából összeáll, de semmit nem helyez kontextusba. A jelenetek kihúzásánál és rövidítésénél sokszor fontos részleteket vesz ki, és jelentékteleneket hagy benne. Olyan kapcsolatok építésére nem szán időt, amelyek szükségesek a folytatásokhoz, miközben rengeteg oldal megy el igazából lényegtelen mellékszereplőkkel való kommunikációra. A karaktertervezésben, bár vannak remek döntések, általánosságban igaz, hogy nem következetes, nem csak a regény leírásaira, de sok esetben a karakterek puszta kisugárzására sem ügyel.

Akik szeretik a Végjátékot, és a Holtak Szószólóját, azoknak ennek ellenére lehet, hogy érdemes adni neki egy esélyt, mert tényleg az egyetlen vizuális adaptáció, ami jelenleg a könyvből készült, és igazából nem is nagyon várható, hogy kapunk többet. Viszont készüljetek fel, hogy nem azt az élményt fogjátok kapni, amit magától a regénytől.

Köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan újra jelentkezem:

Valentine Wiggin