Saját írás - A majom, a kaszáspók és a tévé

Viszonylag régen hoztam saját novellát - ez az írás nem teljesen új már, de nagyon közel áll a szívemhez. Évekkel ezelőtt kezdtem el a szürrealizmust, illetve esetenként az állatmeséket kombinálni a szatírával, és ez a munkám is erre példa - egyszerű kis mese, amivel viszont igyekszem mélyebb és sötétebb problémákra rávilágítani.

A novellát Édesanyámnak ajánlottam - a vele folytatott értékes beszélgetések rengeteg munkám alapjainak megalkotásában nélkülözhetetlenek voltak.

Jó szórakozást kívánok az olvasásához!

Ugyan ez a kép a COVID időszak alatt látogatók nélkül maradt állatkerti csimpánzok depressziójának oldására alkalmazott módszerek illusztrálására készült, de félelmetesen jól illik a novellához.

A kis kaszáspók ártalmatlan, kedves lélek volt. Kedvelte a napot, gyakran megtelepedett a labor ablakának sarkában. Nem szőtt hálót, nem csípett… nem bántott ő senkit. Kicsit sajnálta is a hálóba akadt rovarokat. Szinte képtelenség volt elkülöníteni a testtájait, de legfeltűnőbb jellemzője a négy pár, hosszú, vékony láb volt, amikkel egészen ügyetlenül mozgott, mint az ember, mikor gólyalábon egyensúlyozik. Ez a nyolc esetlen kis láb tette valahogy még kedvesebbé.

A majom más eset volt. A labor bezártságában kereste volna fajtársak társaságát, de többnyire csak az emberekkel teremthetett bármilyen kapcsolatot. Kellemes természetű, őszinte lény volt, de vitathatatlanul nem az ész bajnoka… ha elég meggyőzően mondták, bármit elhitt. Megvakargatta a fejét, bólogatott egy keveset, és mint aki elmélyülten töpreng mondta, hogy „igen, igen, azt hiszem ilyesmit már hallottam korábban is”… aztán, mikor ez a rituális fejvakargatás lezajlott, már valóban szentül hitte, hallotta már korábban is, egészen biztosan az igazságot beszélték.

Mondhatjuk, hogy azok ketten semmiben nem hasonlítottak… egyik kicsi volt, a másik nagy, egyik a laboron kívül töltötte a napjait, a másik belül, de mégis történt egy nap, hogy a majom nagy unalmában felmászott az ablakhoz, és a kétrétegű, vastag üvegen keresztül meglátta a kis kaszáspókot a nyolc hosszú lábával. Az néhány pillanatig még észre sem vette, élvezte, hogy az ablak kerámiapárkányát mennyire átmelegítették a déli sugarak… és akkor sem rettent meg, mikor meglátta a majmot. Ellenkezőleg. Közelebb húzódott, megtelepedett az ablakkereten, és úgy szólalt meg.

- Nem tudtam, hogy odabent van valaki.

- Én sem, hogy odakint. – felelte a majom.

- Odabent miben más? – a kis kaszáspók próbált feljebb mászni az üvegen, hogy bepillanthasson a laborba.

- Nem tudom, milyen az odakint. Nem tudom, miben más. – rázta a fejét a majom.

- De mégis, milyen odabent lenni?

- Hát… jó, azt hiszem. Itt mindig van mit enni. És sosem bánt senki.

- Sosem? De az azt jelenti, hogy teljesen egyedül vagy.

- Nem egészen. Vannak a köpenyesek. Ők jönnek be néha. Hoznak dolgokat, beszélnek a maguk furcsa nyelvén, és dolgokat jegyeznek le füzetekbe.

Elhallgattak. A majom nem kérdezett vissza, így a kis kaszáspók csak percek múltán törte meg a csendet vidám, egészen lelkes hangon.

- Idekint nincs mindig ennivaló. És vannak ragadozók. Meg van, hogy nagyon, nagyon hideg van. De amikor süt a nap, akkor minden gyönyörű. Nézz csak ki!

A majom megkapaszkodott, és kinézett az üvegen át a világra. Valóban szép volt, a nap aranyló fénye mindent beburkolt, élénkebbé tette a levelek zöldjét, a virágok sárgáját és liláját. A kis kaszáspók büszkén mosolygott.

- Tudod, igazán felmászhatnál ide többször is. Én idekint vagyok, az igaz, de azért szívesen beszélgetek. Ha megunod a köpenyesek társaságát, szívesen meghallgatom, mi újat hoztak, cserébe pedig mesélek mindent, amit kérsz az én világomról.

Meg is született az egyezség… a majom onnantól egyre gyakrabban mászott fel a kis kaszáspókhoz, aki jó hallgatóságnak bizonyult. Mikor a benti lakó panaszkodott a kosztra, ő lelkesen bíztatta, másnap jobb lesz majd. Néhol még azt is megjegyezte, szívesen adna a korhadékból, amit ő fogyaszt, de hát az nem éppen majomnak való táplálék, meg hát, ami neki éppen elég, az barátját messze nem lakatná jól. Hallgatott akkor is, ha a másikat nagy öröm érte, és arról számolt be ujjongva: igaz, ez jóval ritkábban történt, és hamarabb tovább is állt a lelkesedés, mint a zsörtölődés apróságok miatt. Ilyenkor a kis kaszáspók együtt örült vele… és csak amikor a majom elunta magát, és kíváncsian kérdezett egyet s mást a kinti világról, akkor beszélt. Neki így is jó volt… békés jelleméhez tökéletesen illett egy efféle barátság.

Aztán teltek a napok… a majom nem mászott fel az ablakhoz. A kis kaszáspók mindig odament az üveghez, belesett, de alig látott valamit a laborból. Aggódni kezdett, nyolc kis lábát ügyetlenül dobálva mászott az ablak egyik sarkától a másikig, folyton mondogatva, hogy nem lehet gond, hiszen odabent nincsenek ragadozók, odabent nincsen éhezés, odabent csak a köpenyesek vannak, hiszen százszor megmondta már… és hosszú hetek aggodalma után egyszer meglátta a majmot az üveg mögött.

Más volt… a szemei villámokat szórtak, az arca torz a dühtől. Akkorát ütött a vastag üvegre, hogy a kis kaszáspók lerepült róla, nyolc hosszú lába kicsúszott alóla. Csak nézte, nézte a majmot, életében először félve tőle, és megszólalt:

- Valami baj van?

- Hazudtál. – mondta a majom. – Elhitetted velem, hogy nem bántasz senkit, hogy a kinti világ a veszélyek ellenére is szép. De tudom, hogy ti nyolclábúak mit csináltok velünk.

Nyolclábúak? Ti nyolclábúak? A kis kaszáspók nem értette, mire gondol a majom.

- Ugyan már… az én nyolc lábam ártalmatlan… nézd, alig vastagabbak egy hajszálnál!

- Nem is a nyolc láb tud ártani. Az csak ismertetőjegy. – a majom hirtelen nagyon bölcsnek érezte magát, és fontoskodva folytatta. – De ott vannak a csáprágóid!

- Nekem? Mondtam már, korhadékot eszem. Az én termetemmel, az én esetlenségemmel ugyan kire támadhatnék?

- Nektek, nyolclábúaknak mérgetek is van. – sziszegte a majom. – Ezt titkoltad a legügyesebben. Minél kisebb, minél ártatlanabb egy hozzád hasonló, annál sebesebben öl a mérge. Mit terveztél? Hogy majd kinyitom az ablakot, és beeresztelek, ha megkedvelteted magad? Ezért hallgattál olyan figyelmesen, és ezért beszéltél keveset a kinti világról?

A kis kaszáspók nem válaszolt. Nem mondott semmit, egyszerűen csak elkúszott az ablakból. Soha nem volt mérge, nem volt ő még igazi pók sem. De nyolclábú volt… erről nem tehetett, így született, és a nyolc lába vele is kellett, hogy maradjon haláláig, vagy amíg egy dühös majom, vagy egy gonosz kisgyerek rá nem támad, és meg nem fosztja néhánytól. Lekúszott a falon. „Nem kértem volna, hogy nyisd ki azt az ablakot. De most már attól is félni fogok, aki nyitott ablakkal vár.”

A majom pedig lassan lemászott, vissza a megszokott benti világba. Vele szemben ott állt az új társ, az egyetlen állandó társ a laborban… úgy hívták, hogy tévé. Furcsa lény volt, vitathatatlan. Talán a kis kaszáspóknál is furcsább. Nem volt nyolc lába, sőt, mintha teljes egészében csak egyetlen robosztus, szögletes fej volna, amin egymást váltották a képek. Ő is mutatott sokat a kinti világról… és sokkal jobban mesélt, mint a kis kaszáspók. Megmutatta a végtelen tengereket, a hatalmas hegyeket, a veszélyes fenevadakat – kicsiket, nagyokat, lábatlanokat és nyolclábúakat – sokat beszélt, és pocsék hallgatóság volt… nem érdekelte sem a panasz az ételről, sem a nagy boldogság. Mégis, a majom szentül hitte, végre van egy igazi barátja, nem olyan, mint az a hazug kaszáspók az ablakon túlról. És amikor a tévé azt mondta valamire „így van” a majom megvakargatta a fejét, és nagy lelkesedéssel bólogatott: „igen, igen, azt hiszem ilyesmit már hallottam korábban is…”

És valahol, ahol nem látta a majom, nem látta a kaszáspók, valahol, ami a bent és a kint határán van, ott ült a köpenyes… elégedetten hümmögött, majd lejegyzett valamit a jegyzetfüzetébe.

Valentine Wiggin