Top 10 kedvenc barátság

 ...avagy megkésett bejegyzés a Legjobb Barátok Napja alkalmából

Szerintem évek óta szeretném megírni ezt a bejegyzést, de valahogy sosem volt rá alkalom, nem tudtam rendesen összerakni, illetve esetenként pont az történt, ami most is: vagyis, hogy nekem június 8-án még rendre a biológia könyveim a legjobb barátaim, és elszólítanak a blogomtól. Hivatalosan dönthettem volna úgy, hogy várok július 30-áig, és ha a Legjobb Barátok Napját el is szalajtottam, de a Barátság Világnapját még elérhetem… aztán rájöttem, hogy rengeteg írni valóm van még, jó sok elemzés, amit hozni szeretnék nektek addig, szóval jobban járok, ha megosztom most.

Miután az oldalon helyet kaptak már a kedvenc karaktereim, sőt, a kedvenc romantikus kapcsolataim is, itt volt az ideje, hogy írjak valamit a kedvenc fiktív barátságaimról – már csak azért is, mert sokszor hangsúlyozom, az ellenérzéseim a shippinggel kapcsolatban is gyakran abból fakadnak, hogy rengeteg párost annyira értékelek barátokként, hogy úgy érzem, ha bárki romantikát kever közéjük, azzal igazából többet árt, mint használ.  

A stílusa a bejegyzésnek olyasmi lesz, mint a kedvenc karakter lista volt – csak ezúttal a tizedik helyezettől haladok az elsőig. Nem kategorizáltam, anime, film, regény, videójáték, minden lesz ebben a tízben, és azért mindegyikről hozok egy idézetet, és írok egy pár bekezdést, hogy miért nőttek a szívemhez, és miért inspirálnak, mint barátság.

Vágjunk is bele!

10. helyezett: Klaus von Reinhertz és Steven Alan Starphase (Kekkai Sensen)

Fanart Klausról és Stevenről
(Forrás)

„A mi nemes vezetőnk sosem tudná elfogadni mindazt, amin keresztül fogtok menni.” – Kekkai Sensen & Beyond

A Kekkai Sensen a közelmúltbeli animeélményeim közül az egyik legemlékezetesebb – kicsit az Őrségre hajazó, nagyon kellemes urban fantasy, szuper karakterekkel, rengeteg laza humorral, de egyúttal nagyon is mély kérdésekkel, és egy elképesztően kreatív világgal. Mivel rengeteg szuper karaktere van, rengeteg kapcsolat is megragadott benne – imádom Klaus és a főhős, Leo, apa-fia dinamikáját, imádom magának a fiatalabb generációnak, Leónak, Zapp-nek és Chainnek a testvéries marakodásait, úgy általában az egész Libra, mint egy őrült, kicsit diszfunkcionális család, rendkívüli mértékig a szívemhez nőtt. És ezért nem meglepő, hogy Steven és Klaus is helyet kaptak ezen a listán.

Klaus maga a Kekkai Sensen leginkább hősi karaktere – előszeretettel viccelődök vele, hogy igazi lelki társra találna a Star Trek Pike kapitányában, annyira kedveli a hangzatos monológokat, és annyira sziklaszilárdak a moralitásai. Klaus végtelenül nemes lélek… gondolkodás nélkül képes kockára tenni az életét, és szembeszállni az alvilág egyik legerősebb démonával egy olyan emberért, aki azonos helyzetben meg akarta őt ölni. Ha a főhős bajba kerül, azonnal rohan érte, szemtől szemben kiáll vámpírok ellen, de felismeri, ha valakinek nincs igazán gonosz szándéka, és képes megbocsátani. Steven mellette igazi antihős – tisztában van a saját morális státuszával, tudja, hogy nem ér fel Klaushoz ilyen szempontból, viszont veszedelmesen intelligens, kiváló manipulátor, és maximálisan hisz a „cél szentesíti az eszközt” elvben… meghozza azokat a döntéseket, végrehajtja azokat a mocskos húzásokat, amik a Libra vezetőjének szemében elfogadhatatlanok, de ahhoz, hogy el tudják látni a feladatukat, és haladhasson előre a cselekmény, szükség van rájuk. Lényegében erre utal az idézet is… a második évad harmadik epizódjában ő maga is reflektál mind erre a kapcsolatra, mind arra az alapvető elmagányosodásra, ami a döntéseiből és a státuszából fakad, és amit látványosan Klaus próbál a legerősebben megtörni. Bizonyos szempontból az a tény, hogy Steven antihős szerepköre miatt a barátságban sosem lehet teljes az őszinteség az ok, amiért ők ketten csak a tizedik helyet tudták elvinni ezen a listán. Ettől függetlenül viszont az, ahogy kiegyensúlyozzák egymást, és ahogy két drasztikusan eltérő személyiségű pótapukaként figyelnek a többiekre egy rendkívül szerethető dinamikát eredményez köztük. Ezen kívül muszáj még megemlítenem az elképesztő humort, ami ebből a barátságból árad. Legyen szó akár Klaus heroikus pillanatairól, amikor Steven csak fogja a fejét, és azon gondolkozik, hogy már megint mennyi dolga lesz miatta, akár az ellentétes helyzetről, amikor ő kerül a tűrőképessége határára, és a másik férfi jelenik meg mellette teával/kávéval, mindig nagyon szórakoztató jeleneteket eredményez, ha együtt vannak a színen.

9. helyezett: Uzumaki Naruto és Uchiha Sasuke (Naruto)

Fanart Narutóról és Sasukéről
(Forrás)

„Van egy barátom, aki megmentett. Egy barátom, akivel megoszthatom a fájdalmam, és ő is megosztja velem az övét. Az álma, hogy a világ is olyan lesz egyszer, mint mi ketten.” – Naruto Shippuuden

Ezt a kapcsolatot nem tudtam kihagyni a listából – részben azért, mert elég ikonikus, és számomra is nagyon kedves az anime, aminek központi témája, másrészt pedig azért, mert tényleg egy nagyon jó dinamikával rendelkező, rendkívül szerethető párosnak tartom őket. Kicsit már testvériesbe hajlik inkább a viszonyuk, amire ráerősít a reinkarnációs előtörténet is – a Narutóban a két főhős két testvér, Indra és Ashura sokadik leszületései – és természetesen elég erős köztük a rivalizálós, frenemy vonulat is, de nagyon jó végignézni, ahogy közösen fejlődnek.

A barátság alapját képezi a közös magány, a közös fájdalom témája – mindkét gyerek elvesztette a családját, mindketten elveszettnek érzik magukat a világban, és sok szempontból mindketten kiközösítettek is… Sasuke ugyan népszerű, körülrajongják a lányok, megbecsülik a tanárok, de senki nem tudja igazán megérteni, senkitől nem kapja meg az empátiát, amit igényel. Narutót pedig egy-két évfolyamtársán és tanárán kívül kezdetben mindenki kerüli a testébe zárt démon miatt. A két fiú gyökeresen ellentétes személyiségek, Naruto sokkal nyitottabb, empatikusabb, humorosabb, viszont sokkal szerencsétlenebb és butuskább, Sasuke ellenben intelligens, rendkívül tehetséges, de zárkózott, kifejezetten elutasító, gyakran agresszív és rendkívül érzékeny. Gyakorlatilag a széria fő szálában, a Shippuuden 479. epizódjáig ezek a személyiségbeli ellentétek, illetve idővel a célok, az értékrend ütközése egymás ellen hergelik őket, rengetegszer harcolnak, vitáznak, többször elhangzik, hogy ha egy nap teljes erejükkel szembekerülnek, az mindkettejük végét jelenti majd.  Amikor viszont ez a lánc megtörik, feloldják a sorsszerű ellentéteket, és sikerül egy kölcsönös megértésre jutniuk – ezzel pedig lényegében megmentik az egész világot – a barátságuk rendkívül inspirálóvá válik. Sasuke komoly önreflexiót nyer, csendesebbé, nyugodtabbá válik, aktív társává és segítőjévé Narutónak, aki pedig továbbra is tiszteli, finoman vezeti, és testvéreként szereti. Elkövetnek hibákat, mindketten, számon is kérik egymást értük, nem vesznek el a szarkasztikus beszólások, és a piszkálódás sem, de immár mindegyik építő jellegű. Számomra a Boruto film egyik legkedvesebb pillanata, amikor immár negyven éves korukhoz közelítve a két főszereplő beleveti magát egy újabb harcba, majd kimerülten ücsörögve az egész után elmélkednek arról, hogy mennyire megöregedtek, és mennyire nehéz apának lenni – olyan emberi, és olyan természetes az a jelenet, hogy nem tudtam nem értékelni.

8. helyezett: Beckett Mariner és Brad Boimler (Star Trek)

Fanart Marinerről és Boimlerről
(Forrás)

„Azta, Brad Boimler kivételesen menő? Használtak a tanításaim?” – Star Trek: Lower Decks

A „Lower Decks” (magyarul „Alsó Fedélzet”) az egyik legújabb Star Trek sorozat, egyben a második animált széria, amit kaptunk. A történet középpontjában a kisemberek állnak – egy jelentéktelen hajó jelentéktelen, és kissé zakkant kisegítő személyzete, akik legfeljebb csak álmodoznak róla, hogy egy nap a híd legénységének tagjai lesznek. És túlzás nélkül merem állítani, a Lower Decks az egyik legjobb ST sorozat, amit eddig láttam. Elképesztő humora van, ami magába foglal nem kevés easter egget és negyedik fal törést, de amiből árad a szeretet a korábbi szériák iránt, és a négy főhősünk, Beckett, Boimler, Tendi és Rutherford is zseniális egyéniségek, akiket egyébként nagyon szívesen látnék legalább egy cameóra mondjuk a Picard következő évadában.

Beckett maga engem kicsit Jadziára emlékeztetett – végtelenül laza, de nagyon talpraesett, elképesztően intelligens lány, akinek sokszor meglepően bölcs dolgok buknak ki a száján, és valósággal lubickol a kisember szerepben. A képességei alapján régen ott lenne a helye a legnagyobbak között, de rendre csinál valami balhét, csak azért, hogy visszatérhessen az alsó fedélzetre, és szabadon nevethessen a nagyképű, heroikus parancsnokokon. Boimler vele szemben első benyomásra abszolút vesztes – zseniális memóriája van, munkamániás, de gyakorlati érzéke semmi. Egyre feljebb vágyik, szeretne egy nap kapitány lenni, de minden szétesik a kezében, és az embert rendszeresen elfogja a szekunder szégyenérzet a szerencsétlenkedései miatt. És pont ez teszi elképesztően jóvá a dinamikájukat. Miközben Beckett rendszeresen piszkálja Boimlert, ott van neki, amikor tényleg szükség van rá, felvidítja, kikupálja, olyan helyzeteket teremt, ahol a fiú jobban érezheti magát, kaphat egy kis rivaldafényt, anélkül, hogy úgy érezné, valaki csak megszánta. És igazából pont ennek köszönhető, hogy szerencsétlenkedés ide vagy oda, időről időre Boimler személyiségében tényleg megcsillan valami nagyon szép. A munkamániája és a szervezőkészsége talpon tartja akkor, amikor az egész legénység szétesett és kimerült, a memóriájának köszönhetően eszébe jutnak olyan részletek, amik senkinek nem ragadnak meg, és ambíciók, álmok ide vagy oda, megtanul kritikusan állni a hősökhöz is, és saját döntéseket hozni.

Ennek a párosnak egyébként nagy shipper tábora is kialakult, de én elszántan reménykedem benne, hogy a készítők nem tervezik ilyen irányba vinni – egyszerűen egy annyira jó férfi-nő barátság, hogy ahogy a cikk elején említettem… számomra teljesen elrontaná, ha bármi kémiát próbálnánk belekeverni. Túl jól lett felépítve hozzá.

7. helyezett: Prompto Argentum és Noctis Lucis Caelum (Final Fantasy XV)

Fanart Noctisról és Promptóról
(Forrás)

„- Minden pillanatban keresem a helyem. Próbálom bizonyítani, hogy elég jó vagyok.
- Higgy, amit akarsz, de nekem elég jó vagy.” – Final Fantasy XV játék

A Final Fantasy XV elemzésemben már emlegettem, hogy Prompto és Noctis talán legszebb barátság a játékban, ami egyébként is nagy mértékben a barátság témája köré épül. Noha Ignis és Gladio is rendkívül közel állnak a főhőshöz, de ők sokszor inkább a csapat anyuka, csapat apuka szerepeket töltik be… helyrepofozzák Noctist, ha éppen az kell, hogy valamiért felelősséget vállaljon, de nem teljesen egyenlő partnerek. Ők ráadásul fiatal koruktól arra edzenek, hogy egy nap mellette álljanak mint a király szolgái (Gladio a Pajzsának, a testőrség fejének készül, Ignis pedig a Kulcsár, a főtanácsadó lesz), vagyis a barátság nem olyan természetesen alakul ki, mint Promptóval, akivel Noctis az iskolában találkozik, és akit semmi nem köt hozzá.

Ami ebben a barátságban inspiráló, az az elképesztő mértékű tolerancia és támogatás, ami a két fiú között van. Prompto elképesztően önbizalomhiányos – a Brotherhood sorozatból kiderül, hogy túlsúlyos, esetlen kisfiú volt, aki nem találta a helyét a kortársai között. Noctis ugyan királyfi, ami vezetett esetében egy alapvető népszerűséghez, de rendkívül zárkózott, bizonyos szempontból félénk, igazából az iskolában nem is nagyon alakul ki közössége – az apjához, a palotában megismert barátaihoz kötődik, de nehezen alakít ki új kapcsolatokat, és erre csak rátesz egy lapáttal, hogy mindenki azonosítja a státuszával. A két karakter nagyon hamar találkozik, mikor Prompto egy Lunától kapott levél miatt megpróbál közeledni Noctishoz, de nagyon hamar felülkerekedik az önbizalomhiánya, kétségbeesetten próbál lefogyni, és csak jóval később, a gimnáziumban lesznek tényleges barátok.

És igazából már a Brotherhoodban is, de a játékban abszolút nyilvánvaló, hogy Noctisnak a külsőségek mennyire nem számítanak. Többször hangsúlyozza, hogy ő kész lett volna barátkozni, neki Prompto már akkor is Prompto volt, és a fiú saját félénksége, nem az ő ítélete húzta el a dolgot. Később ezt a fajta elfogadást mutatja akkor is, mikor a fiúról kiderül, hogy eredetileg magitek klón – mindig az embert látja benne, ezáltal a Promptóval való barátsága az első, ami igazán rámutat, mennyire jó szíve van. Prompto maga pedig végtelenül hűséges, és rendkívül erős támogató… ő sem királyfinak tekinti Noctist, hanem vele egyenlő barátnak, akit fel kell vidítani, ha szomorú, ki kell állni mellette, ha megtámadják. Semmilyen zsarolással nem vehető rá, hogy elárulja… mikor Ardyn átveri a főhőst, a fiú egyik legnagyobb motivációja a túlélésre az, hogy újra akar találkozni a barátjával, és bebizonyítani neki, hogy sosem fordult el tőle. Amellett pedig, hogy a súlyos helyzetekben kiállnak egymás mellett, bennük is megvan egyfajta természetesség – együtt videójátékoznak, lelkesednek az Assassin’s Creed conért, kisegítik egymást lányok ügyében, panaszkodnak a vizsgák miatt, vagyis egyszerű húsz éves srácokként viselkednek, ami nagyon életszerűvé teszi a kapcsolatukat.

6. helyezett: Revan és Meetra Surik (Star Wars)

Fanart Revanról és Meetráról
(Forrás)

„A történelem Száműzöttként emlékszik rá. Számomra több volt.” – The Old Republic videójáték

Sajnos azzal kell kezdenem, hogy a magas helyezés ellenére sok szempontból nem vagyok megelégedve azzal, ahogy a KOTOR, és főleg a Revan regény kezelte ezt a barátságot. Revan és Meetra a két KOTOR játék két főhőse, akik később visszatérnek az SWTOR MMORPG-ben is (az idézet innen származik). A játékokban igazából nincs is közös jelenetük, csak utalgatnak rá, hogy miken mentek keresztül együtt, de a regény gyakorlatilag teljes mértékben róluk szól. Sajnos az ő barátságuk bemutatása eléggé háttérbe szorít minden, a játékokban kialakult kapcsolatot, különösen a második rész csapatáét – de ez nem változtat a tényen, hogy egyébként eszméletlenül jó hatással vannak egymásra, és szeretek róluk olvasni.

Revan és Meetra mindketten szürke hősök – Revan megjárta a sötét oldalt, volt Sith Nagyúr, folyamatosan billeg az antagonista, az antihős és a protagonista szerepköre között. Okos, manipulatív, ambiciózus, és rendkívül karizmatikus személyiség, akinek a manipulációi háborúkat nyertek, de életeket tettek tönkre. Meetra ezzel szemben egy sokkal szilárdabban jó ember, nagyon erős elvekkel, ugyancsak rendkívüli karizmával (amire idővel az Erő is jelentősen rásegít), remek taktikai érzékkel, és harci képességekkel… ugyanakkor olyan döntésekkel a múltjában, és olyan démonokkal, amiktől nem igazán tud megszabadulni. Lényegében közösen indítanak el egy konfliktust, ami nagyon hamar túlnő rajtuk, szétsodorja őket, és mindkettejüknek meg kell vívnia a saját harcait, mielőtt újra összetalálkoznak, és közösen vághatnak neki, hogy lezárják. Mindketten reflektálnak a saját és a másik döntéseire is, Meetra már a KOTOR II-őben is többször beszél a háborúról, merik kritizálni egymást… de végletekig hűségesek, és pont azért, mert sok titkuk és démonuk van, kialakul köztük egy olyan megértés, amit még a romantikus partnerek sem képesek elérni mellettük. (Bastila például kifejezetten féltékeny Meetrára, mert tudja, hogy akármilyen közel áll a férjéhez, lesznek olyan elemei a személyiségének, amikhez a nő hozzáfér, ő viszont nem.) Ismét igaz az is, ami Boimler és Mariner esetén – egy férfi és egy női karakter, akik között egyáltalán nincs kémia vagy vonzalom, hanem tényleg csak tiszta bajtársiasság, ami viszont rendkívül értékes dologként van ábrázolva. Meg kell jegyeznem, a Star Wars egyetlen filmje sem tudott számomra olyan baráti köteléket mutatni, ami megközelítette Revanét és Meetráét, pont ezért remélem, hogy egy nap majd láthatjuk őket a vásznon.

5. helyezett: Zuko és Aang (Avatar)

Zuko és Aang a "Legacy of the Fire Nation" könyvben

„A látomás, amit Yangchentől kaptam, csupán árnyék volt, mint az ilyesmi oly gyakran, de a lényege tiszta. Láttalak téged, és az avatárt, ahogy ketten álltok a világ előtt.” – Zuko története képregény

Nagyon sok szempontból nagyon hasonló Narutóhoz és Sasukéhez ez a páros – egyszer szeretnék egy videót is szerkeszteni, ami kihangsúlyozza a párhuzamokat. Egy ellenségeskedésből induló sorsszerű barátság, egy szél és egy tűz archetípusú ember között, akik együtt meghatározzák a világuk sorsát… ugyanakkor vannak elemek, amikért Zuko és Aang kicsit közelebb állnak a szívemhez.

Ezek közül az egyik a fokozatosság – a Naruto bár rendkívül hosszú, de Naruto és Sasuke barátsága egy viszonylag hamar (nagyjából az első húsz, harminc részben) kiépülő, és onnantól tulajdonképpen fix eleme. A sorozat során megtörik, újraépül, támadják és védik, de már létezik. Aang és Zuko a sorozat elején nem is ismerik egymást, egy háború két ellentétes oldalán állnak: Zuko az egyetlen kiutat a megaláztatásból és a száműzetésből abban látja, ha elfogja, és az apja elé viszi az avatárt, ami látszólag feloldhatatlanul szembehelyezi a főhőssel. Már az első évadban kapjuk a sejtetéseket, hogy előbb vagy utóbb Zuko átértékeli majd a szerepét a cselekményben, és csatlakozik a főszereplőkhöz (már az is erre utal, hogy közel annyi képernyőidőt kap, mint Aang maga), viszont ez ténylegesen csak a harmadik évad második felében történik meg, ekkor kezdheti egyáltalán építeni a barátságát Aanggal. Megkapják a közös epizódjukat, ahol a tűzidomár mestereket keresik, tanulnak együtt, egy idő után viccelődnek, és láthatjuk, ahogy a szemléletbeli különbségeiket is megvitatják. A történet végére már ki is mondják, hogy barátoknak tartják egymást, akik „együtt építik újjá a világot”, de az útjuk még ekkor is, lényegében csak elkezdődött.

Ténylegesen az Ígéret képregénytől kezd kiteljesedni, és folytatódik a Keresésen át. Zuko iszonyatos dilemmákkal szembesül, meglátjuk, hogy bár szembeszállt az apjával, kiszabadult a bántalmazása alól, önbizalmat épített, és a népe élére állt, de még mindig rengeteg a félelme, és még mindig nehezen hiszi el, hogy készen áll a feladatára. Aang maga egyre inkább felnő, szembesül vele, hogy a világ tényleg megváltozott, és a régit már nem lehet visszahozni – abból kell kihozni a legtöbbet, ami aktuálisan jutott nekik. Miközben itt is vitatkoznak és támogatják egymást, egyre többet osztanak meg az érzéseikből, a problémáikból, és fokozatosan egy szinte már családi kötelék alakul ki köztük, amit az Ígéretben ki is mondanak. Mire a Korra legendájában találkozunk az idős Zukóval a barátságuk tulajdonképpen már híres – Korra úgy közelít a nyugalmazott Tűz Urához, mint az emberhez aki „mindenkinél jobban ismerte Aangot”, és Iroh szájából is elhangzik a szellemvilágban, hogy életre szóló, legjobb barátokká váltak.

Az egyetlen, amit esetükben borzalmasan sajnálok, hogy képregények ide vagy oda – igazán lehetett volna róluk több tartalom. Miközben a történet egyik legszorosabb kötelékéről van szó, a Zutara-Kataang shipping háború képes túlragyogni, mert egyszerűen nincs elég hype-ja, nincs elég képernyőidő, ami ellensúlyozná. Miután felröppentek hírek, hogy lesz még itt új animációs film, meg alakulgat a netflixes széria is (bár ez utóbbitól kissé tartok), még reménykedhetünk, hogy megkapják azt a figyelmet, amit érdemelnek.

4. helyezett: Andrew „Ender” Wiggin és Jane (Végjáték)

Fanart Enderről és Jane-ről
(Forrás)

„Egy beszéd, egy válság, az emberek élete romokban, a kolónia jövője kétséges. És én itt zokogok megkönnyebbülésemben, hogy egy sértődött számítógépes program végre megint beszél velem!” – A Holtak Szószólója

A Végjátékban nagyon sok érdekes/értékes kapcsolat van, viszont a barátságok ügyében igazából ez volt az, ami ténylegesen megragadott, és amire vissza-visszatérnek a gondolataim időről időre. Nem a legtöbb figyelmet kapó kapcsolat, különösen nem, mert egy másik barátság (Ender és Bean között), egy komplett spin-off sorozatot kapott, de mégis van benne valami, ami számomra kiemeli.

Jane-t a Holtak Szószólója c. regényben, a második kötetben ismerjük meg, és egy sziporkázóan kellemes extra a szereplőgárdában. Intelligens komputerprogram, nem tudja, hogy jött létre, mi teremtette, csak azt, hogy valamikor a hálózatban keringve rábukkant Ender írásaira, és úgy döntött, ő lehet az egyetlen ember, aki majd megérti és elfogadja – a számítása bejött, és lényegében háromezer évig a barátságuk teljesen töretlen. Ender világról világra utazik, Jane pedig kíséri, segíti, suttog a fülébe, és világbajnok cinizmusával néha rendesen piszkálja is… és sok szempontból én őt tartom Ender egyik legnagyobb gyógyítójának. A főhős az első kötet után abszolút lelki roncs. Érzékeny, önpusztító, rendkívül megtört ember, aki belerokkant a bűntudatába, és tényleg egy hajszálvékony reménybe kapaszkodik csak – Valentine ugyan ott van mellette, ad számára egy állandó stabilitást, és szeretetet, de az Ender száműzetésben eseményei nyilvánvalóvá teszik, hogy önmagában nem elég. Valentine nem mer kritizálni, nem meri felrángatni a karaktert, amikor igenis szüksége van a nógatásra – Jane viszont megteszi. Piszkálja, amiért állandóan sír, de egyben a poénjaival tompítja a helyzetek élét, és lehetőséget ad Endernek hogy beszéljen a problémáiról, és feldolgozza a túlcsorduló érzelmeit. Ott van mellette akkor amikor a karakter úgy érzi, hogy szó szerint ellene fordult a világ, és sokszor felismeri a problémáit, mikor a férfi maga még nem. A barátságuk nagyon sokáig nagyon stabil, mert mindkettejüknek elképesztően nagy szüksége van egymásra – és pont ezért élik meg mindketten tragédiaként, amikor megtörik.

A Holtak Szószólójában Ender egy ponton súlyosan megsértődik Jane-re, amikor egy megjegyzése bántóbb lesz a kelleténél, és kikapcsolja az implantot, amin keresztül gyakorlatilag folyamatos kapcsolatban voltak. Jane-t ez teljesen összetöri – úgy éli meg, hogy ő nem volt olyan fontos a férfinek, mint viszont, elárulva érzi magát, és kicsit el is határolódik tőle. Később ugyan kibékülnek, továbbra is segítik egymást, de sosem tér vissza az a fajta szoros kötelék, ami a Holtak Szószólója elején jellemezte a barátságukat – ez pedig egy szomorúan reális végkifejlet, és szépen bemutatja azt, hogy az ilyen bizalmi kapcsolatokat mennyire nem lehet visszaépíteni, ha egyszer elrontják őket… ez pedig igazából hozzá is járult, hogy ennyire magas helyezést vihettek el.

3. helyezett: Saito Hajime és Yoshimura Kanichiro (Az Utolsó Kardvágás)

Saito és Kanichiro a mangaváltozat borítóján

„Menj el innen! Mindannyian meg fogunk halni, akár akarunk, akár nem akarunk. De… neked nem szabad így végezned. Egy ilyen ember megérdemli, hogy éljen!” – Az Utolsó Kardvágás (film)

Az Utolsó Kardvágás egy olyan gyöngyszem volt, amire véletlenül bukkantam rá az egyik vizsgaidőszaki szamurájfilm maratonom során, de azóta az egyik kedvenc filmem – azóta már sikerült megnéznem a musicalt is, illetve erősen reménykedem benne, hogy egy nap elérhetővé válik majd magyarul a regény vagy a mangaváltozat. Egy nem túl bonyolult, de végtelenül szerethető Shinsengumi adaptációról van szó, ami egyszerre beszél a szamuráj erényekről, a bátorságról, egymás megértéséről és a barátságról, hol humorral, hol drámával – a két központi alakja pedig pont ez a két karakter.

A film elején igazából mind Saito, mind Kanichiro elég ellenszenves személyiségek. Kanichiro idétlen, anyagias, bohóckodik, és talpat nyal, Saito pedig zárkózott, agresszív, első benyomásra kifejezetten vérszomjas személyiség, akit, ha csak meglátnak az emberek, megfagy az ereikben a vér. Kanichiro azonban nagyon hamar meglát benne valamit, és láthatóan eldönti, hogy a barátja lesz – Saito akár akarja, akár nem. A nyomában jár, gyakran kicsit kiszúr vele, sarokba szorítja, de falaz neki, ha arra kerül a sor, valamint empatikus és megértő, amikor tudatosul benne, hogy látszat ide vagy oda, a férfi átélt valami nagyon nagy csapást. Saito kezdetben egyáltalán nem érdeklődik Kanichiro motivációi, vagy céljai iránt, de idővel szépen lassan azért feltárulnak előtte a tények, és elkezdi felismerni, hogy a másik egy értékes ember, aki az ő életében is rengeteg segítséget nyújt… a totális gyűlöletből először egy furcsa frenemy kapcsolat, majd egy tényleges barátság bontakozik ki, amikor Saito már szamuráj erényeket félretéve vállalná, hogy hazudik, ha azzal megmentheti a másikat – később pedig látjuk, hogy idős korában is könnyezve emlékszik rá, és mosolyogva idézi vissza az unokájának az első szavakat, amiket a másiktól hallott.

Ami zseniális ebben a barátságban az igazából a prezentálása. A film nagyon finoman adagolja az információkat, úgy érted meg, és szereted meg a két karaktert, ahogy ők is egymást. Nagyon finoman váltogatja a humort és a drámát, amire a színészi játék rátesz egy lapáttal – én külön szeretném kiemelni a musicalben szereplő Asami Junt, aki nadrágszerepben alakítja Saitót, és az arcának minden rezdülése aranyat ér. Egyszerűen árad belőle a cinikus ellenszenv, és pont ezért hatalmasat üt, amikor ez a stílusa lazul, és tényleg törődni kezd Kanichiróval.

2. helyezett: Erwin Smith és Levi Ackerman (Attack on Titan)

Fanart Erwinről és Levi-ról
(Forrás)

„Elengedhetjük végre? Neki nem volt választása, hogy ördög lesz vagy nem. Mi vártuk tőle, hogy az legyen. Sőt, nem csak ezt… mikor végre megszabadult a pokolból… mi visszahúztuk volna. Hagyjuk pihenni.” – Attack on Titan

Ez a páros már az első helyért is versenyzett – nem ok nélkül. Egy olyan kapcsolatról van szó, aminek rengeteg potenciálja volt, hogy toxikussá, túlzóan ragaszkodóvá, vagy manipulatívvá váljon, mégis az egyik legőszintébb és legtisztább barátság, amivel fikcióban találkoztam.

Erwin és Levi az Attack on Titan felnőtt, veterán szekciójának tagjai – Erwin a sorozat fókuszába helyezett Felderítő Egység parancsnoka, Levi pedig Hadnagy, a Speciális Osztag vezetője, és lényegében a jobb keze. Drasztikusan eltérő háttérből érkeznek, Erwin művelt, sikeres katona, nagy célokkal, és egy olyan személyiséggel, ami ezt jól kiszolgálja – a történet egyik legnagyobb manipulátora, rendszeresen hozza a nehéz döntéseket, amelyek során akár életeket kell beáldozni valamilyen előrelépésért, egyben pedig rendelkezik egy olyan karizmatikus kiállással, ami eléri, hogy képes motiválni és lelkesíteni az embereket akár a halál torkában is. Levi vele szemben a Földalatti Városban, totális nyomorban nőtt fel, kifejezetten introvertált személyiség, és bár intelligens és nagyon talpraesett, de nincsenek nagy álmai, a túlélés, és a hozzá közel állók védelme a legfőbb fókusza. A találkozásuk nem is túl pozitív, Levi eredetileg egy bérgyilkosságot kísérel meg Erwinnel szemben – amikor azonban a kísérlet tragédiába torkollik, és elveszíti két barátját, a férfi felkaparja a földről, célokat, státuszt ad neki, és fokozatosan felépíti benne azt a fajta stabilitást, ami Levi-nak kell ahhoz, hogy a sorozat végéig életben maradjon.

Ahogy kezdtem: rengeteg a potenciál a toxicitásra. Levi eleve érzékeny, ragaszkodó személyiség, aki nagyon sok ponton már akkor össze van törve, mikor Erwin mellé kerül, a férfi manipulatív személyiségében pedig abszolút ott a lehetőség, hogy teljesen eszközzé tegye, és totálisan összezúzza a karaktert. Idővel az is kiderül, hogy Levi az Ackerman vérvonal tagja, akiknek – általában valamilyen traumához kapcsolódva – kialakul egy köteléke egy-egy emberrel, akit onnantól lényegében a mesterüknek tekintenek, követnek és megvédenek bármi áron… vagyis szó szerint van egy beépített ösztöne, ami szinte lehetetlenné teszi számára a szabad döntéshozást. Ez utóbbira igazából látunk is egy negatív példát – a sorozat főhőse, Eren, és a hozzá ugyanilyen kötelékkel kapcsolódó Mikasa között ugyan egyértelmű a szeretet, de a lány személyisége teljesen alárendelődik a fiúénak. Erwin és Levi esetén viszont ez nem történik meg, mert a kapcsolatban akkora a tisztelet, az őszinteség és az empátia, hogy ahelyett, hogy Levi személyisége leépülne, Erwin folyamatosan felfelé húzza.

Az Attack on Titan során Levi-nak végig megvan a szabad döntésre való lehetősége, és Erwin igazából parancsot is nagyon ritkán ad neki. Hiába van köztük hierarchia, bevonja a döntési folyamatokba, és ez hatványozottan igaz, ha akár érzelmileg, akár más módon érinti egy kérdés. Levi nyíltan beszélhet előtte – többször nyílik meg a kétségeiről Erwin előtt, mint bárki másnak, és ő is nyitott arra, hogy meghallgassa, ha kell. Sőt, a No Regrets epizódoktól a fő sorozatig eltelt hat évben olyan mélyen megismerik egymást, hogy sok esetben anélkül képesek felismerni egymás érzéseit, és azokra tekintettel döntést hozni, hogy szóban kéne kommunikálniuk. Mikor Levi lesüllyedne a bűntudatba, mindig Erwin szavait hívja vissza, azokkal tudja feldolgozni a felelősséget, azokkal tud reflektálni a döntéseire is, és az is kifejező, hogy ugyancsak a No Regrets részek rendkívül magának való, és közeli barátokat leszámítva kifejezetten bunkó karaktere a fő sorozatra az egyik legempatikusabb személyiséggé válik. Mikor eljut abba a döntési helyzetbe, hogy fel kell áldoznia Erwint, Levi-nak már annyira stabil mind az értékrendje, mind a férfival való köteléke, hogy ahelyett, hogy ösztönösen és önzésből megmentené, képes az ő helyzetébe képzelni magát, megérteni a fájdalmát, és el tudja engedni. Hat-hét évnyi fejlődés csúcsosodik ki abban az egyetlen döntésben, és még utána, az időugrást követően is látjuk, hogy Erwin emléke folyamatos motivációs erő marad, az utolsó pillanatokig emlékszik rá, néha megszólítja gondolatban, és az egyik zárójelenetében a társaival együtt, szellemalakként is látja. Nagyon okosan megírt, nagyon pozitív kapcsolat, ami számomra egyértelműen a legszebb barátságok közé tartozik, amikkel eddig találkoztam.

1. helyezett: James Tiberius Kirk és Spock (Star Trek)

Fanart Spockról és Kirkről
(Forrás)

„Figyelj… figyelj rám, kisöcsém. Ez az utolsó tanács, amit még adhatok neked. Van odakint egy egész galaxis, tele emberekkel, akik majd kinyúlnak feléd. Engedd nekik! Találd meg azt az embert, aki úgy tűnik, hogy a legtávolabb áll tőled, és nyúlj ki felé! Hagyd, hogy vezessen!” – Star Trek: Discovery

Van egy olyan érzésem, hogy ezzel nem okoztam nagy meglepetést. Kirk és Spock barátsága azért is versenyzett nagyon erősen Erwinnel és Levi-jal, mert a dinamikájuk igazából nagyon hasonló. Itt is egy enyhén hierarchikus viszony van, némi kezdeti ellenségességgel, amiből viszont nagyon hamar kölcsönös tisztelet, őszinteség, és egy bizonyos szintű ragaszkodás lesz – viszont végig nagyon tiszta és támogató kapcsolat marad, ami hatalmas motivációt jelent, igazából mindkét félnek. Ez a duó lényegében a hatvanas évek óta ikonikus (és igen, a shipping egyik első példái is), azóta pedig minden feldolgozás hozzáadott valamit.

A barátság kialakulásáról nem sokat tudunk – a 2009-es film alternatív univerzumában a két karakter az akadémián találkozik, és kezdetben ki nem állhatja egymást, míg közös munkára nem kényszerülnek, és rá nem döbbennek, hogy igazából remekül tudnak együttműködni, a TOS-ban viszont már több év közös szolgálat után ismerjük meg őket. Itt is egy nagyon nagy hangsúlyt kap az elfogadás kérdése – Spock félvér vulkániként abszolút nem találja a helyét, az emberek, a vulkániak is kinézik, mind a TOS, mind az új filmek, illetve a Discovery is bemutatja, hogy milyen mértékű iskolai zaklatással, szülői elvárásokkal kellett szembenéznie gyakorlatilag gyerekkorától kezdve. Spock végig küzdi magát az életén, bebizonyítja a világnak, hogy értékes ember, és jobb azoknál, akik elutasítják, de hosszú időn keresztül nincs semmilyen közösség, ami befogadja – és valójában pont ez az amin Kirk változtat. Hiába drasztikusan eltérő személyiségek, az introvertált, végletekig logikus és a sokszor komolytalan és nagyszájú, de rendkívül karizmatikus ember, mégis felismerik egymásban az értéket, és nyílt titok a legénység körében is, hogy tűzbe tennék a kezüket a másikért. Lényegében minden eset, amikor az alap szerepkörök megtörnek, Spock érzelmek alapján cselekszik, Kirk pedig teljesen komollyá válik, gyorsan és nagyon határozottan dönt, valamilyen módon azzal függ össze, hogy egymást mentik, vagy egymásért aggódnak. A regényekben hangzik el az az információ is, hogy Spock Kirköt „t'hy'la”-ként tartja számon – erről később megtudjuk, hogy a vulkáni nyelvben testvért, barátot, szeretőt jelenthet, lényegében a legfontosabb ember valaki életében. Ahogy pedig a két karakter egyre idősebb lesz, a kötelékük igazából csak egyre szorosabb – a Khan haragja és főleg a Spock nyomában ismét erős példákat szolgáltatnak arra, hogy meddig mennek el egymásért, a Hazatérés a barátságuk visszaépítését helyezi középpontba. A Végső Határra már idősebbek, összeszoktak, és teljesen kiléptek a hierarchia keretei közül – a közös kempingezésük komikus, de a Sybokkal való konfrontációjuk rámutat, hogy Spock stabil identitást a kitaszított félvér szerepből igazából azért tudott építeni, mert Kirkben és a legénységében megtalálta azt az igényelt elfogadást. Mondhatom, hogy ez a duó szépen egyesíti mindazt, amit a lista tagjaiban szerettem – a hierarchikus viszonyból fakadó természetes tisztelet találkozik a frenemy-k humoros dinamikájával, Naruto és Sasuke illetve Aang és Zuko szinte sorsszerű, életeken átívelő barátságával, ahogy a két karakter idővonalról idővonalra mindig megtalálja egymást, valamint Prompto és Noctis tökéletes, kölcsönös elfogadásával… ez pedig meg is indokolja, miért birtokolják immár évek óta az első helyet.

Ezzel pedig meg is köszönöm, hogy velem tartottatok – remélem, élveztétek ezt a listát, és talán a ti kedvenc barátságaitok közül is megjelent rajta néhány. Én személy szerint azért pár elszomorító részletre is rádöbbentem az összeállítása közben (például hogy egyetlen nő-nő kapcsolatot sem írhattam fel rá – bár voltak barátságok, amiket kedveltem, de egyik sem érintett meg olyan mélyen, mint ez a tíz), de jó volt kicsit gondolkodni rajtuk, és végre tisztelegni előttük a blogomon is.

Hosszú és eredményes életet kívánok – hamarosan újra jelentkezem.

Valentine Wiggin