Death Note: A halállista - Feldolgozások, spin-offok, folytatások
...avagy sosem elég a Death Note-ból?
Vagyis könyvek, filmek, sorozatok, színdarabok következnek ebben a bejegyzésben, a filmes univerzum folytatásaitól kezdve a musicaleken át a 2015-ös sorozatig minden említésre kerül majd – bátran szemezgessetek ti is, ha az animének már a végére értetek, de a világot, a karaktereket még nem szívesen engednétek el.
A bejegyzés elsősorban kritika jellegű, lesznek benne spoilerek: a fő sorozat megnézése előtt ne kezdjetek bele az olvasásba, de a konkrét feldolgozásokkal kapcsolatban igyekszem visszafogni magam. Ha zenét is szeretnétek hallgatni, mindenképpen szívesen ajánlom a musicalt (mivel szóba is kerül, ezért érdemes legalább a hangzását megismerni), de a sorozat soundtrackje, a filmekhez választott Red Hot Chili Peppers számok mind jó opciók lehetnek, ha szeretnétek kicsit DN hangulatba kerülni.
Vágjunk is bele!
Death Note: Egy új világ istene és Death Note: L örökösei (2007. és 2008.)
„Nagyot tévedtél, Light, nem voltál te isten. Sokkal inkább egy…Elment volna? Hát menj csak, tégy egy próbát! Ha szerencséd van, egy elképesztő fazon felveszi majd a listádat és olyan érdekes élményekben lesz részed, amelyeket soha nem felejtesz el. Nem igaz? Mit gondolsz, Light….”
A két „relight” animefilm lényegében egy-egy rövidebb, egyenként két órás animefilm, ami a sorozat két fő szakaszát dolgozza újra – az L és Light közti párharcot, majd Near-ék bosszúhadjáratát. A történet alapjaiban nem változik, csak rövidül – ha újrázni szeretné az ember az eseményeket, szórakoztató darabokról van szó, a hangok ugyanazok, japánul és angolul is, az animációs stílus, a zene nem változott, szóval hangulatteremtőnek tökéletesen megfelel. De ha tényleg el akar veszni a világban, akkor semmiképpen nem pótolják a sorozat, vagy a manga újbóli elővételét, mert ahogy a live action duológia sem tudott tökéletes munkát végezni, úgy az animefilmek sem képesek négy órába belesűríteni harminchét epizódot.
Amiért viszont érdemes lehet eléjük leülni, az az, hogy néhány kimaradt jelenetet belevágtak ezekbe az összefoglalókba. A személyes kedvenceim ezek közül L temetése (gyönyörűen illusztrálja, hogy Lightot mennyire elnyelte az őrület arra a pontra), a „szörnyek” monológ, ami annak ellenére, vált L egyik leghíresebb monológjává, hogy csak Relight 2 ismertette meg a nézőkkel (és a hozzá tartozó montázsban rövid időre még egy valószínűsíthető Beyond Birthday cameót is kiszúrhatunk – a továbbiakban említem majd a BB gyilkosságsorozat kisregényt is), illetve maga a zárójelenet, Ryuk és az „ismeretlen halálisten” között, akinek az egész történetet meséli. Ez utóbbi rengeteg érdekes teóriának adott alapot a DN univerzumának szerkezetével és Light végső sorsával kapcsolatban szóval mindenképp jó megismerkedni vele – ha nem szeretnétek megnézni a teljes filmet, ezeket a kivágott jeleneteket akkor is mindenképp ajánlom figyelmetekbe.
L: Change the World (L örökösei) (2008.)
„Watari, úgy szeretnék még élni kicsit ebben a világban.”
A 2006-os Live Action filmeket 2008-ban egy kiegészítő rész is követte, L: Change the World címmel. Mivel az első filmadaptáció végkifejlete az animétől erősen eltért, és azzal zárult, hogy L nem halt meg szívrohamban, hanem korábban felírta a nevét egy listára, hogy így adjon magának huszonhárom napot az ügy megoldására, így nekünk, a nézőknek is maradt huszonhárom nap, amit még végig kísérhetünk. Az L: Change the World története szerint a címszereplő igyekszik magában lezárni a történteket, elvarrni a szálakat, és megbirkózni a gyásszal is mentora, Watari elvesztése után. Azonban, mielőtt lehetősége lenne ténylegesen megbékélni a sorsával, két gyerek, egy kisfiú és egy kislány tűnik fel nála. A kisfiú egy thai falu elpusztításának utolsó túlélője, végletesen zárkózott, de zseniálisan okos gyerek, a kislány pedig Watari egy régi barátjának, egy világhírű professzornak a lánya. A hír, amit hoznak, katasztrófával fenyeget: egy terroristacsoport biológiai fegyverekkel kísérletezik, és látszólag nincs, ami megállítsa őket. Vagyis L versenyfutásba kezd az idővel, hogy megoldja az ügyet mielőtt meghal.
Több okból is nagyon tartottam ettől az adaptációtól. A Death Note cselekményének lendületét, dinamikáját ketten tartották fent az elejétől: L és Light mindketten ott voltak a cselekményben, gondolkoztak, vívódtak, ölték egymást, és ez folyamatosan gondoskodott arról, hogy ne legyen üresjárat. Amikor az animében L meghal, kapunk ugyan egy új antagonistacsoportot, és a mangában még elég jól is kezelik őket, de egyértelmű, elveszett kicsit a dinamika, az ellentét, nagyon megváltozik a hangulat. Beindulnak az események, Near és Light konfliktusa is érdekes párharccá válik a végére, de már itt is látszott, hogyha a két főkarakter közül az egyik kiesik, az már gondot jelent. A Change the World pedig nem egyszerűen Light eltűnésével indított (csak egy rövid időszak játszódik a Death Note eseményei alatt, és Lightra akkor is csak utalnak, személyesen nem látjuk), hanem konkrétan elvett mindent és mindenkit, ami/aki támogathatta volna L-t. Rendőrök, halálistenek, halállisták, Misa… mind maximum cameokra ugrottak be, vagyis a film egyedül hagyta főhősét azzal a lehetetlennek tűnő feladattal, hogy tartsa fenn a hangulatot, pörgesse a cselekményt, mutasson be egy kisebb új szereplőgárdát, és maradjon karakterhű is. És akármennyire szeretem L-t, ebben a helyzetben nem mertem volna fogadni rá, hogy megugorja a lécet.
És sajnos nem is állíthatom, hogy abszolút méltó folytatást kaptunk. Matsuyama Kenichi továbbra is brillírozik a szerepben, teljes átéléssel hozza a címszereplő karakterét, a legapróbb rezdülésekig, és a mellékszereplőkre sem nagyon lehet panaszom: még a gyerekszínészek is ügyesek, nem ripacskodják el az egészet. A film tulajdonképpen nyíltan kijelenti magáról, hogy karakterközpontú, kitűzi maga elé feladatként, hogy bemutasson olyan mozzanatokat, amik az animében megvoltak, de a filmből kimaradtak, és hozzá tegyen, ami még telik tőle – noha van egy krimi szál, de életigenlő, könnyedebb, lehetőség szerint aranyos történet akar lenni, amiben nem a moralitások és a nagy elmék játékai kapják a főszerepet, hanem az emberi kapcsolatok. Jó példát jelent az ilyen kiegészítő mozzanatokra, hogy míg a sorozatban elég hamar kiderült, hogy L-nek van fizikai ereje, görnyedt járás, kuporgás ide vagy oda, hiszen ifjúsági bajnok teniszező, és magas szinten capoeirázik, filmekben ennek megjelenítésére sem idő, sem helyzet nem volt. Light és L nem az egyetemen találkoztak, később tenisz helyett sakkoztak, az összeláncolás, és így az ahhoz kapcsolódó verekedések is kimaradtak, vagyis a Change the Worldnek az is egy feladata volt, hogy megmutassa a karakter harciasabb énjét a csendes zseni mellett. És ezt teljesítette is, láttuk L-t futni, ugrani, verekedni, láttuk, hogy hiába felel meg sok különc sztereotípiának, oda tud csapni, ha arra kerül a sor. Szintén egy nagyon jó jelenet volt, és remekül kontrázott arra a tényre, hogy a filmes végkifejlet látszólag kukázta a főszereplő „megkísérthetetlenségét”, amikor Ryukkal beszélget: a halálisten megpróbálja rábírni, hogy a hátralévő életében használja a listákat, ám L, Lightra hivatkozva, aki „Istenné akart válni, de végül nem ahhoz méltón halt meg.” inkább elégeti őket, közölve, neki nem kell ekkora hatalom, mert látta, mit tesz az emberekkel. Nem új mozzanat, de egy kicsit finomítja a zárást, és ezért szükség volt rá a filmes univerzumban.
Krimiként viszont, különösen a Death Note-hoz magához képest sajnos elég gyenge filmet kaptunk. Az antagonista szemlélete sokban hasonlít Lightéhoz (bár jelentősen elvakultabb, és sokkal kevésbé misztikus), és ennek szerepe is van a lélektani oldalról, de nem elég okos, nem válik annyira kiélezetté a harc, ráadásul alig látunk bele a motivációinak alakulásába: egyszerűen nem tudja tartani a szintet. Nincs egy pillanat sem a film során, amikor tényleg azt érezzük, hogy van kockázat, és a főszereplő esélyesen nem tudja megoldani az ügyet, időkorlát ide vagy oda. Fájdalmas mértékig látszik, hogy a ledobott biológiai bomba, a járvány, az egész kérdéskör csak egy keret L lelki dilemmáihoz, hogy feltehessék a kérdést a nézőnek: És te mit tennél? Te hogyan próbálnád feldolgozni, hogy ennyire véges az időd? Ki tudnál-e tartani, tudnál-e menni előre, amikor magadnak szabtad meg, hogy ennél nem számolhatsz többel? Hangsúlyozza a tényt, hogy valójában ez a film fókusza, hogy minden reggel feltűnik a képernyőn a hátralévő napok száma, és míg kezdetben nagyon pörögnek az események, a végére, a tetőponthoz közeledve szépen lelassulunk, az utolsó nap pedig már csak a szálak elvarrásáról, és arról szól, hogy L búcsút int az „örököseinek”.
Ezek az örökösök ebben az esetben két gyereket jelentenek. Near és Mello Maki az a két árva, akik az ügy során L felügyelete alá kerülnek, ezzel újabb érzelmi dilemmákat elindítva. L a film elejétől küzd a gyásszal a szokottnál is jobban magába fordul, nem kommunikál, nem mutat semmit a külvilágnak – teljesen belül éli meg a traumát. Amikor odakerül hozzá a két gyerek, rákényszerül, hogy ne csak magával, a saját problémáival foglalkozzon, hanem nyisson feléjük, és segítsen nekik feldolgozni egy nagyon hasonló, de talán még súlyosabb veszteséget. A helyzetből végül egy kölcsönös tanulási-tanítási folyamat lesz, ami jó kis alternatív univerzum történetet ad. L fejlődése nagyon nyilvánvaló, míg a film elején attól is ódzkodik, hogy valaki megérintse (ez az animében is látható volt, szintén autisztikus vonás) addig a végén már teljesen önként magához öleli és megnyugtatja a kislányt. Folyamatosan láthattuk, mennyire nem érdekli a megjelenése, erre erősen utalt az egy öltözet ruha és a görnyedt járás, amikor viszont a gyerekek kérik, nagy nehezen kihúzza magát, megpróbál normálisan járni. A Near-rel való kapcsolata nekem egy személyes kedvencem volt – noha a karakter erősen eltér az eredetitől (itt tényleg csak egy thai származású, zseniális kisfiú), de rendkívül okosan dolgoztak vele. Az eredetinél is nyilvánvalóbban építettek az autizmusára, abszolút nem beszél, ha túl nagy a zaj, azonnal elhúzódik az egyik sarokba, folyamatosan babrál valamivel, Maki nem is nagyon tud vele mit kezdeni kezdetben. L viszont tökéletesen tud azonosulni a gondolkodásával, felismeri a rendszert a kockacukrokból rakott építményben (Near a Fibonacci-számsort, vagy aranymetszés arányt rakja ki) és a saját nyelvén kezd el kommunikálni a kisfiúval. Onnantól a legtöbb közös jelenetükben játszanak, Near elkezd kibontakozni, és az utolsó jelenetek egyikében L elviszi a Wammy Otthonba, ahol ő is nevelkedett. Mivel a kisfiú eredeti nevét itt sosem tudjuk meg (a thai származás miatt valószínűleg nem tartották meg az egyértelműen angol Nate River nevet), ezért itt derül ki először, kivel is találkoztunk: L azért adja neki a Near nevet, mert „mindig a közelben lesz, ha valakinek segítség kell” (a Near angolul „közel”-t jelent).
Ezen a két kapcsolaton kívül még az L és Watari közti kötelékre helyezünk egy nagyobb hangsúlyt. Az animében is egyértelmű volt, hogy nagyon fontosak egymásnak, láttunk flashback-eket, láttuk, hogy miután L álmodik a haláláról egyetlen emberhez megy támogatásért és segítségért, és az Watari. Nem látunk ugyan konkrét beszélgetéseket, nem tudjuk, mennyit mondott el az idős férfinek, de sejthető, hogy ha valakinek tényleg megnyílt az ő volt. Szintén a sorozatban is láthattuk, Watari halálával L számára megállt az élet (nem csak abban az értelemben, hogy fél percen belül ő is meghalt), a filmekben pedig mind Kira lebuktatásánál („Csak azt sajnálom, hogy Watarit nem tudtam megmenteni. Ez volt az utolsó hibám”), mind később a haláljelenetnél érződik a kettejük közti kapcsolat erőssége, mikor L keze a férfi fényképe mellé hanyatlik le. Ebben a harmadik részben még mindig nem láttunk eleget ahhoz, hogy részletes képet alkothassunk a kapcsolatról, de már elkezdtünk beletekinteni a két karakter közös jeleneteibe, beszélgetéseibe. Mikor L felírja a nevét, Watari arcán látszik a pánik, nem akarja elfogadni, amit tesz, és nehezen nyugszik bele, hogy már megváltoztathatatlan. A visszatekintés során, mikor látjuk az egyik ügyet Misora Naomival (ahol tulajdonképpen leképezik azokat a jeleneteket is, mikor L-nek az arcát sem ismertük, csak azt láttuk, ahogy egy sötét szobában a számítógép előtt ül – maga az ügy egyébként valószínűleg a BB gyilkosságsorozat, amiről hamarosan írni is fogok) szintén előkerült Watari segítő, támogató szerepe az életében. Ezt követi az egész filmen végigvonuló gyász, és a feldolgozásra való képtelenség, és nem véletlen, hogy a film idézett utolsó mondatával L ismételten Watarit szólítja meg.
A film könyvváltozatát szintén merem ajánlani – igazak rá az eddig leírtak, krimiként messze nem állja meg a helyét, de határozottan szórakoztató olvasmány (az első felét már lefordítottam: ITT elolvashatjátok magyarul), és remekül pótolt még néhány hiányzó szálat. Near itt kilépett az árva matekzseni szerepéből, és visszatért az animebeli karakterhez… személyesen nem találkozunk vele, de egy háttérbeli segítőként jelen van, L többször kapcsolatba lép vele telefonon. Visszatértünk arra a barát-ellenség dilemmára is, ami az egész történetet végigkísérte Light és L között – miközben L visszaemlékezik a Death Note során történtekre, rengeteget gondol Lightra, és nem egyszer beszél is róla. Gyakran csak úgy hivatkozik rá, mint „az egyetlen barátjára”, alkalmazza a trükkjeit a nyomozásban (például a chipses zacskót). Mikor Maki rákérdez a Kira-ügyre azt mondja, tulajdonképpen elvesztette a harcot… nyíltan kimondja, hogy a feladata nem az lett volna, hogy megölje a főszereplőt, hanem hogy megmentse. Az eltört órát, amit Matsuda lelőtt a főhős karjáról a második film végén, magával viszi, és egyfajta emlékeztetőként hordja. Mikor valamilyen érzelmi, erkölcsi dilemmával szembesül, majdnem mindig piszkálni is kezdi. Többször kijelenti, mikor tehetetlennek érzi magát, hogy már megérti, mit élt át Light, és a halála előtt, mikor leveszi az órát, ismét őt megszólítva búcsúzik. („Találkozunk a túloldalon Light. Majd együtt felfedezzük a semmit.”)
Másrészt nagyon finoman előveszi a krisztusi szálat. Nem épít rá nagyon erősen, már nem is teheti, hiszen kilencven százalékban a Lighttal (mint árulóval, Júdás szerepében) szembeni megbocsátás, és segítségnyújtás volt az, ami meghatározta a karakternek ezen oldalát. (Szinte fel sem ismerhető a párhuzam a lábmosás jelenetig.) Ugyanakkor hivatkoznak L-re, mint „aki magába olvasztotta a fájdalmat”. Ezt leginkább az a jelenet írja le, mikor Maki elrablásakor a főszereplő lelkileg is, fizikailag is összeomlik. Ekkor kezdik úgy leírni, mint akinek legtöbb furcsasága, magatartásának legjellemzőbb pontjai abból fakadnak, hogy mennyi szenvedést kellett végignéznie, hány áldozatot látott, akiket megmenteni már nem lehetett (pl. az édességfüggőségét úgy magyarázzák, hogy „annyi keserűséget látott, hogy nem bírt elviselni más ízt, mint az édeset”). Azt hiszem, ezt a „szenvedésátvételt” nem kell nagyon magyarázni. Belelátunk kicsit a múltjába, itt is többször előveszik a karakter ezen vonatkozását, például leírják, hogy az L betű (nyilván amellett, hogy a Lawliet-ból jön) a Last One és a Lost One (Utolsó és Elveszett) szavakból is ered. Az első L magányát hivatott jelképezni, míg a második azt, hogy tulajdonképpen senki nem tud semmit a származásáról (sokat elmond, hogy vezetékneve sincs), és ahogy fogalmaznak „Olyan mintha valami nagyhatalmú lény dobta volna a földre.”
Akire még érdemes szánni egy pár szót, bár nem igazán pozitív fényben, az Suruga karaktere – ő az a rendőr, aki beugrik segíteni, hogy ne csak L és két gyerek vegye a nyakába Japánt, hanem azért legyen velük felnőtt felügyelet. Suruga a regényben gyakran szempontkarakter is, reflektál L döntéseire, megvannak a maga problémái, dilemmái, és sokszor azt sem tudja, mi történik a cselekményben. Szimpatikus, esetleg kisember, aki belezuhan a zsenivilágba kicsivel a nagy konfliktusok után. Ugyanakkor, bár alapvetően kedvelem a karaktert, nem sok létjogosultságát látom. Sokkal praktikusabb lett volna hasonló szerepre például Matsudát beemelni, aki azonban csak cameózik – egy új, ismeretlen figura behozása eléri, hogy nagyon rövid idő alatt fel kell építeni a kötődésünket hozzá, amit könnyen kiküszöbölhettünk volna egy, a rendőrcsapathoz tartozó szereplővel. Nincs olyan elem, amiért feltétlenül szükségünk volt konkrétan Surugára.
Összességében, ha ez a rész nem is simul bele olyan szépen a Death Note történetbe, mint az eddigiek, de még határozottan merem ajánlani. Karakterközpontú filmnek jó, szépen elvarrja a szálakat, és igazából korrekten építi a DN alternatív univerzumát.
Death Note – Egy másik lista: A Los Angelesi BB gyilkosságok esete
„- Várjon! Ki maga?
- Szólítson Ryuzakinak.”
A második Death Note regény szintén L karakterére helyezi a hangsúlyt, Light még csak említés szintjén van jelen, de ez messze nem olyan hangsúlyos, mint a Change The World esetén. A történet vérbeli krimi, L egyik korábbi ügyét dolgozza fel, amit egyszer az anime során is megemlítettek, Misora Naomi öngyilkossága után.
A történet szerint Los Angelesben különös gyilkosságsorozat történik. Minden egyes ügy olyan, mint valami bizarr rejtvény… mintha a sorozatgyilkos üzenni akarna valakinek. A történtek felkeltik L figyelmét, aki látszólag valami nagyobbat sejt a háttérben – ezúttal viszont segítségre van szüksége. Kapcsolatba lép tehát Misora Naomival, a fiatal, de rendkívül tehetséges FBI ügynökkel, aki egy rosszul elsült nyomozás után az eltávját tölti, és arra kéri, legyen az arca az gyilkosságsorozat megoldásában. Ahogy Misora belevág a nyomozásba, hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb részleteket derít fel, és minden válasszal újabb kérdésekre bukkan.
A történetet Mello narrálja és jegyzi le: valamikor a sorozat második felében, a halála előtt dönt úgy, hogy szeretné elmesélni a világnak (illetve Near-nek vagy Lightnak – részben, hogy bebizonyítsa L zsenialitását, és hogy egyikük sem ér fel hozzá, részben pedig saját L iránt érzett tiszteletének és szeretetének bizonyítékaként). Cinikus, naturális, viszont popkulturális utalásokkal és kiszólásokkal megtűzdelt mesélői stílust kapunk tőle, ami önmagában is szórakoztatóvá teszi a szöveget. Én személy szerint ezzel a regénnyel szerettem meg igazán ezt a karaktert – miközben nem ő a főszereplő, annyit tudunk meg az érzéseiről, a vágyairól, hogy egyszerűen nem tudtam többé eltávolítani magamtól.
A regény során, Mello narrálása Misora Naomi történetén vezet végig minket – gyakorlatilag végig az ő sorsát, döntéseit követjük, ami azért nagyon fontos, mert a regény próbálja végig sötétben tartani az olvasót. Nagyjából a negyedénél csatlakozik a nőhöz egy különc magánnyomozó, akinek a viselkedésében könnyedén L-re ismerhetünk, de mégis ott marad bennünk a kétely – valóban azonos a sorozatból megismert, és az ügynöknővel telefonon kapcsolatban lévő figurával, vagy egy ismeretlen motivációjú imposztorról van szó? Közben egymást követik a rejtvények, néhol nagyon csavart, és egészen morbid húzásokat látunk a gyilkos részéről, a végén meg azért van egy rövid, klasszikus üldözésjelenetünk is, ahogy lassan minden a helyére kerül.
Misora Naomi karakterének határozottan jót tett a kibontás: bár nagy kedvencem a Death Note, nem tagadhatom, hogy enyhén szólva is problémás volt női karakterek tekintetében. Misa kimondottan irritáló, teljes mértékben Light-tól függő, maximálisan érzelemvezérelt személyiség, Takada Kiyomi pedig csak egy fokkal jobb nála: több esze van, de nem igazán használja. Rem egy zseniálisan megírt figura, viszont az animében (különösen a magyar szinkronnal, ahol Kossuth Gábor szólaltatta meg) jellemzően arra is nehéz rájönni, hogy egy nőről van szó. Misora viszont cselekszik, gondolkodik, és bár az első jeleneteiben a vőlegénye, Raye erősen háttérbe szorítja (sőt, az egyik megjegyzése kimondottan megalázó felé), de onnantól, hogy a férfit megölik, és neki a kezébe kell vennie az eseményeket, másodperceken múlik, hogy nem ad át egy kulcsfontosságú információt L-nek, és ezzel nem buktatja le Lightot. Határozottan megérdemelte, hogy kapjon egy történetet, ahol tényleg rá fókuszálunk – nem mondom, hogy a kivitelezés mindig kedvezett neki (mind L-hez mind a gyilkoshoz képest gyengébb marad, és néha a rejtvényeket is irreálisan lassan oldotta meg), de a szándék nagyon értékes.
A BB gyilkosságok esete olyan regény, amit igazából nagyrészt a csavarok visznek el a hátukon, szóval jó, ha az ember kevés, vagy semmi spoilerrel vág bele, de szórakoztató, igényes kiegészítése az univerzumnak, és tényleg remek előzmény.
Death Note Musical (2015.)
„I’ll mimic his will
And learn his routines
And feel the same thrill
Whenever my end is served by his means
I’ll walk in his shoes
As long as it takes
Till deep in my bones
I’m sure he is
One and the same as the me who is playing his game…”
2013-ban Frank Wildhorn (akinek a nevéhez többek között a Jekyll és Hyde musical-t is kötjük) elkezdett dolgozni egy Death Note alapú történeten (állítólag a fia győzte meg, hogy a sorozat megérdemli a zenét). A darab eredetileg a Broadway-re készült, és felvettek jónéhány számot is az amerikai énekesekkel (ezekben Jeremy Jordan énekelte Light szerepét és Jarrod Spector-t hallhattuk L-ként). Végül azonban az amerikai változat nem készült el. Színpadra állították viszont Japánban és Koreában is – mindkét országban 2015-ben játszották először, majd, Koreában 2017-ben kapott egy rerunt is. A második koreai darab kivételével én gyakorlatilag az összes változatot láttam ebből a musicalből (személyes kedvencemet, a Kakizawa Hayato és Koike Teppei főszereplésével készültet feliratoztam is: ITT letölthetitek a feliratot, és megtaláljátok a linket a raw fájlokhoz), szóval most egy kis összehasonlítást is írok a vélemény mellé.
A japán változatok elég szigorúan követik az anime stílusát. A karakterek megjelenése látványosan a mangabelin alapul, a parókák, a jelmezek is egyértelműen ezt szolgálják ki. Misa tipikus japán idol, nagyon a „buta celeb”-ként mutatják be, de megőrzi a jellegzetes, sokszor gótba hajló stílusát, megmaradtak a hajszínek, L fekete, folyamatosan kócos fejjel, Light jól fésült világosbarna hajjal lép a színre. Az egyetlen erőteljes újragondolás Ryuk és Rem: ők sokkal emberibb kinézetűek, mint az animeváltozatban, hosszú, fekete illetve fehér köpenyt, erőteljes sminket hordanak, a kezük karmos, illetve Rem esetén hosszú, fehér-szürke parókája van. Az eltérés azonban személyes véleményem szerint remekül sült el: azon túl, hogy a színészek ebben a jelmezben sokkal kényelmesebben tudnak mozogni és játszani, Rem esetén egy méltóságteljesebb, nőiesebb, szelídebb halálfigurát kapunk, ami nagyon jól kihangsúlyozta a karakterének rejtett aspektusait. A két Light közül Kakizawa Hayato nem véletlenül lett nagy kedvencem: a színész rendkívül kellemes karizmatikus megjelenésű fiatal srác, aki remekül el tudja érni, hogy még az olyan nézők is, akik alapvetően nem kedvelik a főszereplőt (én magamat ide sorolom), érezzenek egyfajta szimpátiát iránta. Ezt sem Urai Kenji, sem bármelyik Live Action színész nem tudta eddig átadni, szóval mindenképp le a kalappal. Koike Teppei-jel ráadásul nagyon jó dinamikája van, kellően erős a hangja, hogy egy kicsit elnyomja az L-ünket, de ne teljesen – így szimbolikusan már a számok szerkezetében előrevetítik a nyomozó sorsát, de mégis szép marad az összhangzat. Szintén érdemes megemlíteni, hogy Kaga Takeshi, akit Yagami Soichiro szerepében látunk, ugyanaz a színész, aki a 2006-os Live Action duológiában már életre keltette ezt a figurát – nagyon kellemes meglepetés volt egy ismerős arccal találkozni.
A koreai változatot szintén a japán Tamiya Kuriyama rendezte, vagyis a jelmezek, a koreográfiák, a színpadkép lényegében ugyanaz maradt, csak a cast és ezáltal a karakterek megközelítése változott kicsit. Misát elvittük Japán idolból koreai idolba, ezzel jelentősen változtatva a stílusán – egy magasabb, világosabb ruhákat hordó, „vagányabb” lányként jelenítették meg, ami bizonyos szempontból jót tett neki (egyszerűen szimpatikusabb személyiségnek hatott), bizonyos szempontból viszont elvette belőle az anime karakter kisugárzását. L esetén Kim Junsu egy kifejezetten gyenge választás volt – ahelyett, hogy az eredeti figura autisztikus tulajdonságaira és általános furaságára helyezte volna a hangsúlyt, sokszor idegrángással, grimaszolással próbálta átadni, hogy „mennyire más, mint a többiek”, ami egy pont után gyakorlatilag komolyanvehetetlenné tette. A karakter ráadásul valamilyen okból szőke lett, ami alapvetően nem egy nagy dolog, de elég szokatlan volt ahhoz, hogy a játékbeli hibák mellett azért erősen bosszantóvá váljon. A Halálistenek misztikus megjelenése ezúttal is működött, a hangok helyükön voltak, talán az egyetlen probléma, hogy Rem szerepére ezúttal egy annyira szép színésznőt választottak, hogy nem egyszerűen szimpatikus és nőies lett, hanem teljesen elvesztette azt a hátborzongató stílust, amit azért a japán verzióban sikerült megőrizni.
Szeretném viszont kiemelni Hong Kwang-ho-t, aki Lightot alakította – mert az ő nevét azért Kakizawa Hayato mellé írom (sőt, énekben egyértelműen a legjobb Light volt). A színészből sugárzik a karizma, hibátlanul kitart minden hangot, és valósággal lesöpri a színpadról Kim Junsu L-jét, meg jóformán bárkit a castból. Olyan kiugróan jót alakít, és annyira viszi a hátán a darabot, hogy azzal kicsit már el is tolódik az egyensúly.
A színpadkép egyszerű, de kreatív: aktívan használják a vetítést, a háttérben megjelennek a tévéműsorok, feltűnnek a nevek, a halállistába íráskor látjuk a papírt. A karzat sok esetben szimbolikus jelentést is nyer – hol Light az, aki arról énekelve, hogy „az új világ istene lesz” lenéz az alatta haladókra, hol pedig a morális szinteket is jelképezi, ahogy a karzaton, fényben álló L kerül szembe a közönség szintjén, félhomályban, de emberekkel körülvéve éneklő Lighttal. Sok esetben forog, változik a környezet, remekül megjelenítik a tömött utcát, az iskolai udvart, vagy éppen a nyomozási központ belsejét.
Az egyetlen dolog, ami sokáig nagy zavart, hogy a darab végét erősen elkapkodják. Sokkal jobban kezelik Light és L barátságát, mint például a duológia: a „Playing his Game” talán a legerősebb példa, hogy mennyire jól adják át a számok azt a kiélezett dinamikát, ami a főszereplők között van, de a Way things are-ban, L egyik nagy szólójában is van pár beszédes sor („So no matter what he might try| Shake the heavens| Shatter the sky| I know we must both live and die”), és a finálé dal, a „The Way it Ends” ugyancsak nagyon ütős. Ugyanakkor rengeteg a rövidítés, értelemszerűen, hiszen valahogy bele kell férni két és fél órába – nagyon gyorsan el kell varrni a szálakat, ezáltal a végkifejlet kissé Deus Ex Machina jellegűre sikerül. Nincs benne sem a klasszikus, Near féle bosszú, amiben a morálisan szürkébb ember mindent feláldoz a győzelemért, sem a duológia áldozata: helyette tényleg olyan, mintha a 25. rész környékén egyszerűen elvágtuk volna a sorozatot. Megmagyarázható, és a maga módján van egy varázsa, de egészen biztosan nem ez az a finálé, ahogy én lezártam volna.
Összességében viszont a Death Note Musicalt is határozottan a legjobb adaptációk közé sorolom: szóval bátorítok mindenkit, adjon neki egy esélyt – a japán musical színházzal való ismerkedésbe is egy kiváló belépőt jelent.
Death Note (2015.)
„Az igazság mindig győz!”
Ezzel a sorozattal hullámzó viszonyom volt – nem tagadom, amikor először megnéztem, egyszerűen csak utáltam. Mint rajongó kezdtem bele, még bennem élt az anime és a manga erőteljes emléke, nagyon komoly elvárásaim és prekoncepcióim voltak, amiket egyáltalán nem tudott teljesíteni. Végigmentem ugyan a tizenegy epizódon, de egy kifejezetten lehúzó kritikát írtam róla. Aztán 2017-ben a Netflix kihozta a saját, amerikai Death Note adaptációját (az erről írt kritikámat ITT olvashatjátok), ami a legnagyobb csalódásom bármilyen ehhez az univerzumhoz kapcsolódó tartalomban, szóval egyszerűen megszépültek az emlékeim. Visszagondoltam erre a sorozatra, töprengtem rajta, és összevetve a Netflix adaptációjával egyre inkább úgy éreztem, túl szigorú és túlságosan rajongó voltam. Akartam neki adni egy új esélyt, ezúttal nyitottabban: mi lenne, ha most nem egy tökéletes DN adaptációt várnék, hanem inkább egy egyedi misztikus krimit, ami inspirálódott belőle? Ha nem keresném benne a karaktereket, akiket már ismerek? És ezzel a szemlélettel ismételten leültem elé.
És nagyon szomorúan kell azt mondanom, hogy a 2015-ös Death Note számomra nem, mint DN adaptáció bukott el: egyszerűen egy kifejezetten gyenge sorozatnak tartom.
Adott az ismerős, de azért kicsit más alaphelyzet: Yagami Lighttal ezúttal egyetemistaként találkozunk. Megvan a magához való esze, de nem kimondottan zseni, és nem is kimondottan egoista a dologgal kapcsolatban. A családi háttere ingatag, az anyját elvesztette, és mint minden átlagos húsz éves srác, koncertekre jár, és rajong a híres idolért, Misa-Misáért. Aztán egyszer csak megtalálja Ryuk, a halálisten listáját, és kezdeti bizonytalanságai és félelmei ellenére úgy dönt, mégis belevág a „tisztítsuk meg a világot” projektbe – ezzel természetesen hamar magára vonja a rendőrség, és L, az arcát és nevét ezúttal is titkoló nyomozó figyelmét.
A legnagyobb probléma a 2015-ös Death Note-tal, hogy a karakterek között talán Neart tudom okosnak nevezni (rá még külön ki fogok térni, mert egyébként az egyik legmeglepőbb, de legpozitívabb változtatás). Light kifejezetten ügyetlen – olyan nyilvánvalóan gyanús dolgokat művel és gyanús szituációkba sodorja magát, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy ne buktassák részenként kétszer. Talán a legkínosabb pillanat volt számomra, mikor a parkban, mindenki előtt almát ad Ryuknak – az egyik diák el is ájul, mikor látja a levegőben eltűnni a gyümölcsöt. Raye Penber éppen megfigyelte, tanúja a jelenetnek, de nem reagálja le, nem jelenti be ezt a részletet, mert a plot szerint Light még nem bukhat le. Naruto irigy lehet arra a plot armorra, ami a főszereplőt védi ebben a sorozatban. Ezt követik az olyan részletek, minthogy bekamerázott térben beszélget Matsudával a gyilkosságok időpontjáról, majd azonnal megváltoztatja őket, hogy terelje a gyanút – nyoma sincs az indirekt információszerzésnek, aminek a sorozatban, egyértelmű helyzetet teremt arra, hogy a gyanúsítottak köre egyedül rá szűküljön. Az első gyilkossága nem egy random, óvodai túszejtő, hanem egy bűnöző, akinek komoly múltja van a családjával. L noha mindkét esettel tisztában van, tökéletesen ignorálja őket, és rossz nyomokon mozog. Olyan idegesítően senkinek nem esik le semmi ebben a sorozatban, hogy egy idő után már parodisztikusba fordul a nyomozás.
A színészekre rosszat egyébként nem mondhatok: a Lightot játszó Masataka Kubotát, és az L-t alakító Yamazaki Kentót is láttam már másban, jó rendező keze alatt, megfelelő forgatókönyvvel tehetséges srácok, akik egyébként kinézetre is kifejezetten telitalálatok voltak. Arról abszolút nem tehetnek, hogy maguk a karakterek, akiket játszaniuk kellett, nem lettek jól kidolgozva. Ha kicsit visszatérünk az adaptációs vonalra a független értékelés helyett, érdemes megemlíteni, hogy Yamazaki Kento L-jének gyakorlatilag semmi köze az eredetihez. Kifejezetten extrovertált fiú, aki pillanatok alatt a társaság középpontja az egyetemen, a furcsaságai az autisztikus elemek, a kuporgás, a szélsőségesen egyoldalú ízlés, a körömrágcsálás és érintéssel szembeni averzió helyett inkább a tisztaságmánia (mindig új inget kell szerezni neki, mert mindig észreveszi, hogy valami rácsöppent), és az energiaszeletek és energiaitalok iránti rajongás. A sorozat kínos mértékig nyomja a fanservice-t – az annyira nem meglepő, hogy a Death Note-nak is lett egy népes shipper tábora, akik leginkább L és Light párosát szerették volna együtt látni. Itt olyan jeleneteket kapunk, ahol a két srác meztelenül együtt zuhanyzik a teniszezés után. Teljesen felesleges pillanat, nem hangzik el benne releváns információ, nem épít karaktert, nyilvánvalóan azért létezik, hogy akik szurkoltak a párosnak, hadd örüljenek kicsit. Alapvetően nincs bajom a fanservice-szel, ha nem viszik túlzásba, de a DN sötétsége és filozófiai dilemmái annyira nem kompatibilisek vele, hogy nem tudtam nem húzni a számat rajta.
A misztikus vonal élettelen: a Death Note-ban rendkívül visszafogott a fantasy – gyakorlatilag csak a halálistenek és a listák alkotják. Viszont a sorozatot mégis belengte egyfajta thrilleres misztikum – végig tudtuk, hogy abban a világban pusztán a névvel ölni lehet, és senki nincs biztonságban. Ryuk humoros volt, de egyben a fenyegető erő, a Mefisztó karakter, a megtestesült halál is, aki a főszereplő nyomában járt. Rem szála, ahogy „a halál beleszeretett az életbe” ugyanúgy erre a misztikumra épült. A 2015-ös DN alig kezd a lehetőségekkel valamit. Ryuk eltolódik az abszolút komikus közjáték szerepébe – nem igazán fenyegető, nem igazán sötét, nem érezzük azt, hogy Light bár a világ urának érzi magát, de ott van felette egy hatalmasabb erő. Rem teljesen jellegtelen, a szála Misával, az áldozata egyszerűen kimarad. A halállista persze, megadja az alapot ahhoz, hogy lejátszódhasson a cselekmény, de még a szimbolikus szerepe is kicsit vérszegényebb – míg a sorozatban rengeteg snitt, hangulatelem rásegített, hogy érezzük, az „maga az alma”, a hatalom kísértése, aminek Light megadja magát, itt tényleg nem több egy kelléknél.
Hiányos az érzelmi vonal is – Light és L barátsága ebben a változatban kicsit nagyobb szerepet kap, mint eddig, amit én alapból nem bántam, mert szeretem azt a dinamikát, és egy-két extra jelenet (amennyiben nem a zuhanyzóban játszódnak, mint a már említett), nem árthat neki. Többet nyomoznak együtt, több balhéba keverednek – de sajnos nem erősebb általa a kötelékük. Az eredeti sorozatban alig látunk bele L fejébe (csak a 25. epizód az, ahol végig ő a szempontkarakter), de mégis elég tisztán nyomonkövethető a főszereplővel való kapcsolatának alakulása. Az elején egyértelműen megvezetni próbálja, közel engedni magához az ellenséget, de az ominózus 25. részre már látványosan megszerette, az attitűdje, a beszédstílusa, a reakciói (a halálánál mutatott mosollyal bezárólag), mind erre mutatnak. Lightnál a dolog végig bizonytalan, nála annyi mentális probléma is rárakódik a kérdésre, hogy sosem tudjuk igazán, hányadán áll a nyomozóval, de pont ez teszi érzelmileg is megmozgatóvá, és tragikussá ezt a szálat. Itt mindkét karakter nyitottabb, L egyértelműen kommunikál, rengetegszer nevezi a barátjának Lightot, és közli vele, hogy amúgy mennyire nem akarja ezt az egész helyzetet, és Lightnak is rengeteg teljesen nyílt, és láthatóan őszinte kommentje akad (ilyen például, hogy folyamatosan az egyetemi álnevén, Ryugának szólítja a nyomozót, kijelentve, hogy Ryugát igazán a barátjának tarthatja, míg L-t nem). A probléma viszont az, hogy a kimondott elemek nincsenek harmóniában a látottakkal. Míg a sorozatban az a tény, hogy L elkezdte tényleg barátként látni Lightot, a vég kezdete is volt számára (nem volt elég effektív és elég agresszív vele szemben), itt ugyanúgy fellép vele szemben, és Lightot megint a szerencse és a plot armor menti meg tőle. A főszereplő hiába tűnik nagyon őszintének, azért egy pillanatig nem habozik, ha meg kell ölni a másikat. Olyan, mintha a rendező sem tudná, mit akar az egészből kihozni, és ezért az az utolsó aspektus, ami elvihetné a sorozatot a hátán annak ellenére, hogy gyenge krimi, és kifejezetten élettelen misztikus film, megint csak elbukik.
De ígértem, hogy szánok egy kis időt Near-re, mert ő viszont a gyöngyszeme ennek a szériának. Near karakterét ez az univerzum klasszikusabban dolgozta fel, mint az L: Change the World. Itt már kezdettől L segítője, ugyanúgy egy albínó kisfiú, akit Watari nevelt, és aki rendszeresen kirakósokkal játszik, és a Kira ügyről érdeklődik. A sorozat kifejezetten bájos jelenetei kötődnek ahhoz, amikor L-lel interaktál, olyankor mindkét karaktert elég jól kezelik. Ugyanakkor nagyon hamar sejthetővé válik, hogy valami nincs rendben vele, és hamar kiderül, hogy a karakter disszociatív személyiségzavaros, és rendelkezik egy alternatív énnel, Mellóval. Mello sokkal agresszívebb, a környezetében élőknek is kész ártani, és Near csendes zsenialitásával szemben folyamatos, határozott harcot szorgalmaz. A két karaktert értelemszerűen egy színésznő Yuki Mio jeleníti meg, aki egyébként játékban is a sorozat egyik csúcsa, a mimikája, a hajcsavargatása szépen idézték az animebeli figurát.
Annak ellenére, hogy az egyik legabszurdabb változtatás, ezt értelmezést tudtam értékelni. Volt mögötte koncepció, Near és Mello mindig kicsit az egész két fele voltak, a hideg racionalitás, és a bátorság és szenvedély. Mello ugyan gyűlölte Neart, de nem tudott nélküle cselekedni, és idővel rádöbbent arra is, hogy ő már nem nyerhet, arra kell használnia a maradék lehetőségeit, hogy megadja az alapokat a másiknak. Near eleve nem gyűlölködött, de lenézte Mellót – végül azonban nagyrészt a tőle kapott nyomok miatt tudott nyerni. Az a megoldás, hogy valóban egyetlen ember két személyisége lettek, szépen hangsúlyozza ezt az elemet – bár Mello itt határozottan negatívabb figurává vált, mint az eredeti történetben. Near ráadásul az egyetlen tényleg okos karakter a történetben, aki rájön összefüggésekre, megold problémákat. Bár a sorozat sokat elvesz az érdemeiből (például az L által hagyott videóüzenetekre alapozza a nyomozása nagy részét), de mégis, azért kap néhány pillanatot, amikor látható, hogy megállna a saját lábán (amikor L egy videóban konkrétan kimondja, hogy Light Kira, Near mosolyog, és visszakérdez a képernyőnek, hogy „csak most jött rá?”). Ha valakiért érdemes végigpörgetni ezt a tizenegy epizódot, az ez a karakter – onnantól, hogy már ő volt a fő nyomozónk, sokkal jobban élveztem az egészet.
Ettől függetlenül sajnos a konklúzióm ugyanaz marad: a 2015-ös Death Note-ot nem tudom jó szívvel ajánlani. Ha kicsit agykikapcsolós, szórakoztató sorozatot szeretnél, akkor talán, de ha az intellektuális játszmák, a misztikus hangulat, az érzelmi mélységek fogtak meg, akkor inkább szemezgess tovább.
Death Note: The New Generation és Light up the New World (2016 és 2017.)
„Kellemetlenül átlagosak a neveink, nem?”
Egybe vettem a filmes univerzum negyedik és ötödik részét, mert igazából a New Generation nem több, mint egy felvezető minisorozat a mozifilmhez, amiben röviden bemutatjuk az új karaktereinket, bedobunk pár easter egget, és belebegtetjük a későbbi konfliktust – és sajnos el kell mondani, ez a két alkotás tipikus példa arra, amikor már túl sok bőrt húzunk le egy témáról.
Az L: Change the World után járunk tíz évvel. A világ látszólag felgyógyult Kira pusztításából, de a halállisták nem felejtődtek el. Matsuda Touta vezetésével a japán rendőrség létrehozott egy speciális egységet, ami továbbra is figyeli a gyanús eseteket. Az egység tagja hat nyomozó, többek között a főszereplő Tsukuru is… mikor pedig a Wall Streeten tömeges halálesetek történnek, kénytelenek rádöbbenni, hogy az emberi világba hat lista került. Ekkor áll rá az ügyre egy fiatal ember is a Wammy Otthonból, Ryuzaki, akit L örökösének tartanak. Megkezdődik a versenyfutás Kira egykori hívei és azok között, akik bármit feláldoznának, hogy megakadályozzák a visszatértét.
A Light up the New Worldben igazából volt potenciál. A nyomozócsapatunk kifejezetten kellemes dinamikájú, és nagyjából a film feléig még munkájukat is tudtam élvezni – onnantól sajnos ők is elkezdtek látványos nyomokat figyelmen kívül hagyni, és szerencsétlen hibákat véteni, de addig jó volt nézni őket. A tíz év alatt, a tapasztalataitól is megkomolyodott, vezető szerepbe került Matsudának is nagyon örültem: megmaradt a humora, a színész kifejezetten jól eltalálta, hogy még lássuk benne a kicsit bohókás fiatalembert, de a tekintélyt parancsoló rendőrtisztet is. Tsukuru hozzá képest némileg jellegtelennek tűnt – kezdettől az volt az érzésem, hogy hasonló módon fog orra bukni, mint az L: Change the World Surugája… a kisember perspektíva ötletes, de hiába a New Generation epizódok, nem volt időnk igazán megszeretni. Ryuzaki egészen jópofa karakter, voltak jó meglátásai, érdekes megjegyzései, és bár kicsit furcsának találtam azt a japán Jon Snow stílust, amire a karakterdizájnban mentek, de nem vált zavaróvá. Ugyanakkor abban a pillanatban, hogy lezajlott egy telefonbeszélgetése Near-rel, aki egy nagyjából tizenhét-nyolc éves kamasz a film idején, kicsit indokolatlanná vált, hogy bemeséltünk egy teljesen új örököst, mikor egy filmen keresztül alapoztuk meg Near szerepét ebben a státuszban. Szintén Ryuzaki szálán ismertük meg J-t, egy Wammy otthonbeli nőt, akinek borzalmasan örültem, mert ideje volt egy lány zsenit is behozni a csapatba – de a lelkesedésem gyorsan alábbhagyott, mikor a karaktert alig használtuk ki, szinte nem is kapott szerepet. Yuki, Sakura, a legtöbb antagonistánk végtelenül vérszegény volt Lighthoz képest: egy végső csavarral (sőt, igazából többel) próbálták menteni a menthetőt, egy cameóra, visszaemlékezésre behozták Lightot is, L-t is, találkoztunk az immár teljesen felnőtt, de még mindig elég űzött Misával, de a film eddigre már eléggé leült, nem foglalkoztatott annyira a főszereplők sorsa, hogy tényleg el tudjon varázsolni. A hat halállista koncepció ugyan kapott egy magyarázatot Ryuk által, és nem is volt annyira rossz ötlet, de mégis kilógott az addigi világképből: nem akarom lelőni a konkrét okot, ha esetleg mégis nekivágnátok, de annyit elmondhatok, hogy sokkal inkább azt sejteti, hogy a halálisteneket érdekli az emberi világ, és aktívan be akarnak avatkozni, mint maga a fő sorozat, ahol a halandók csak unaloműzőt jelentenek.
Pár gondolatot még újráznak, Arma, az egyik új halálisten és Ryuzaki kapcsolata például egyértelmű rájátszás Misa és Rem kötelékére, de annál sokkal kevesebb kibontást kap, így annak ellenére, hogy Arma karakterdizájnja és stílusa nagyon tetszett, megszeretni igazán nem tudtam. Az pedig, hogy az egész film alatt szőlőt eszik, megint csak elég vérszegény utalás Ryuk almamániájára.
A CGI nagyon szép – az összes Death Note adaptáció közül (beleértve a Netflixet is) a legszebb. Nem akarták túltolni, követik a sorozat hangulatát, de közben kellően sötét, és már kellően igényes ahhoz, hogy a halálistenek tényleg belesimuljanak a környezetükbe. Ugyancsak jár egy pont a soundtracknek – a 2006-os duológia még a Red Hot Chili Peppers számokkal dolgozott, a Light up the New World viszont vokalizálós, misztikusabb darabokat választott, ami rendkívül jól állt neki. Egy apró elem, de nagyon kreatívnak tartottam a stáblistát, ahol a javarészt álnevet viselő szereplőgárda nevei átalakultak a valódi nevükké.
Összességében a Light up the New Worldnek lehet adni egy esélyt, ha ismeritek/szeretitek a filmes univerzumot, mert amúgy nem időpazarlás, mind maga a film, mind az előzmény minisorozata elszórakoztat egy pár órára, elgondolkodtat arról, hogy hogy áll talpra a világ egy olyan eset után, mint ami a Death Note-ban történt. Viszont önmagában nem igazán áll meg a lábán, a legtöbb karaktere, amit nem a sorozatból vett, kissé lapos, és a rejtélyek sem a legerősebbek benne.
És ezek lettek volna a Death Note feldolgozások, spin-offok, folytatások. Remélem, élveztétek a bejegyzést, és talán találtatok is valamit, ami felkeltette az érdeklődéseteket: az biztos, hogy ha jönnek még újabb filmek, én követni fogom őket, mert szeretem a világot, szeretem a karaktereket, és szeretem az adaptációkat is. De ebből az írásból is látszik, akármilyen remek ez a történet, és akármennyi potenciált rejt, kicsit már kezdünk átesni a ló túloldalára. Mindenki lehúzott róla egy bőrt, mindenki próbálta újramesélni – volt, hogy a világ maradt meg, volt, hogy a karakterek, volt, hogy egyik se. A létező összes médiumot megjárta Death Note és lehet, hogy lassan el kellene engedni. Legalábbis addig, amíg újra nem születnek olyan ötletek, amelyek képesek hozzáadni.
Köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan újra jelentkezem:
Régen írtam ezt az elemzést, formálódott, és valahogy sehogy nem került kirakásra. Október 3-án azonban tizenötödik évfordulóját ünnepelte az animesorozat, én pedig elég hűséges rajongója vagyok, és elég elszántan vadásztam össze minden feldolgozást ahhoz, hogy úgy érezzem, ünnepelni is szeretnék, és jó lenne már részletesen kifejteni a véleményemet azokról a DN-hez kapcsolódó történetekről is, amikre eddig még nem került sor ezen az oldalon.
Vagyis könyvek, filmek, sorozatok, színdarabok következnek ebben a bejegyzésben, a filmes univerzum folytatásaitól kezdve a musicaleken át a 2015-ös sorozatig minden említésre kerül majd – bátran szemezgessetek ti is, ha az animének már a végére értetek, de a világot, a karaktereket még nem szívesen engednétek el.
A bejegyzés elsősorban kritika jellegű, lesznek benne spoilerek: a fő sorozat megnézése előtt ne kezdjetek bele az olvasásba, de a konkrét feldolgozásokkal kapcsolatban igyekszem visszafogni magam. Ha zenét is szeretnétek hallgatni, mindenképpen szívesen ajánlom a musicalt (mivel szóba is kerül, ezért érdemes legalább a hangzását megismerni), de a sorozat soundtrackje, a filmekhez választott Red Hot Chili Peppers számok mind jó opciók lehetnek, ha szeretnétek kicsit DN hangulatba kerülni.
Vágjunk is bele!
Death Note: Egy új világ istene és Death Note: L örökösei (2007. és 2008.)
„Nagyot tévedtél, Light, nem voltál te isten. Sokkal inkább egy…Elment volna? Hát menj csak, tégy egy próbát! Ha szerencséd van, egy elképesztő fazon felveszi majd a listádat és olyan érdekes élményekben lesz részed, amelyeket soha nem felejtesz el. Nem igaz? Mit gondolsz, Light….”
A két „relight” animefilm lényegében egy-egy rövidebb, egyenként két órás animefilm, ami a sorozat két fő szakaszát dolgozza újra – az L és Light közti párharcot, majd Near-ék bosszúhadjáratát. A történet alapjaiban nem változik, csak rövidül – ha újrázni szeretné az ember az eseményeket, szórakoztató darabokról van szó, a hangok ugyanazok, japánul és angolul is, az animációs stílus, a zene nem változott, szóval hangulatteremtőnek tökéletesen megfelel. De ha tényleg el akar veszni a világban, akkor semmiképpen nem pótolják a sorozat, vagy a manga újbóli elővételét, mert ahogy a live action duológia sem tudott tökéletes munkát végezni, úgy az animefilmek sem képesek négy órába belesűríteni harminchét epizódot.
 |
| L sírja az egyik kimaradt jelenetben |
L: Change the World (L örökösei) (2008.)
„Watari, úgy szeretnék még élni kicsit ebben a világban.”
A 2006-os Live Action filmeket 2008-ban egy kiegészítő rész is követte, L: Change the World címmel. Mivel az első filmadaptáció végkifejlete az animétől erősen eltért, és azzal zárult, hogy L nem halt meg szívrohamban, hanem korábban felírta a nevét egy listára, hogy így adjon magának huszonhárom napot az ügy megoldására, így nekünk, a nézőknek is maradt huszonhárom nap, amit még végig kísérhetünk. Az L: Change the World története szerint a címszereplő igyekszik magában lezárni a történteket, elvarrni a szálakat, és megbirkózni a gyásszal is mentora, Watari elvesztése után. Azonban, mielőtt lehetősége lenne ténylegesen megbékélni a sorsával, két gyerek, egy kisfiú és egy kislány tűnik fel nála. A kisfiú egy thai falu elpusztításának utolsó túlélője, végletesen zárkózott, de zseniálisan okos gyerek, a kislány pedig Watari egy régi barátjának, egy világhírű professzornak a lánya. A hír, amit hoznak, katasztrófával fenyeget: egy terroristacsoport biológiai fegyverekkel kísérletezik, és látszólag nincs, ami megállítsa őket. Vagyis L versenyfutásba kezd az idővel, hogy megoldja az ügyet mielőtt meghal.
 |
| L (Matsuyama Kenichi) a listával |
 |
| L és Maki (Fukuda Mayuko) |
Krimiként viszont, különösen a Death Note-hoz magához képest sajnos elég gyenge filmet kaptunk. Az antagonista szemlélete sokban hasonlít Lightéhoz (bár jelentősen elvakultabb, és sokkal kevésbé misztikus), és ennek szerepe is van a lélektani oldalról, de nem elég okos, nem válik annyira kiélezetté a harc, ráadásul alig látunk bele a motivációinak alakulásába: egyszerűen nem tudja tartani a szintet. Nincs egy pillanat sem a film során, amikor tényleg azt érezzük, hogy van kockázat, és a főszereplő esélyesen nem tudja megoldani az ügyet, időkorlát ide vagy oda. Fájdalmas mértékig látszik, hogy a ledobott biológiai bomba, a járvány, az egész kérdéskör csak egy keret L lelki dilemmáihoz, hogy feltehessék a kérdést a nézőnek: És te mit tennél? Te hogyan próbálnád feldolgozni, hogy ennyire véges az időd? Ki tudnál-e tartani, tudnál-e menni előre, amikor magadnak szabtad meg, hogy ennél nem számolhatsz többel? Hangsúlyozza a tényt, hogy valójában ez a film fókusza, hogy minden reggel feltűnik a képernyőn a hátralévő napok száma, és míg kezdetben nagyon pörögnek az események, a végére, a tetőponthoz közeledve szépen lelassulunk, az utolsó nap pedig már csak a szálak elvarrásáról, és arról szól, hogy L búcsút int az „örököseinek”.
 |
| L és Near (Fukuda Narushi) a film végén |
Ezen a két kapcsolaton kívül még az L és Watari közti kötelékre helyezünk egy nagyobb hangsúlyt. Az animében is egyértelmű volt, hogy nagyon fontosak egymásnak, láttunk flashback-eket, láttuk, hogy miután L álmodik a haláláról egyetlen emberhez megy támogatásért és segítségért, és az Watari. Nem látunk ugyan konkrét beszélgetéseket, nem tudjuk, mennyit mondott el az idős férfinek, de sejthető, hogy ha valakinek tényleg megnyílt az ő volt. Szintén a sorozatban is láthattuk, Watari halálával L számára megállt az élet (nem csak abban az értelemben, hogy fél percen belül ő is meghalt), a filmekben pedig mind Kira lebuktatásánál („Csak azt sajnálom, hogy Watarit nem tudtam megmenteni. Ez volt az utolsó hibám”), mind később a haláljelenetnél érződik a kettejük közti kapcsolat erőssége, mikor L keze a férfi fényképe mellé hanyatlik le. Ebben a harmadik részben még mindig nem láttunk eleget ahhoz, hogy részletes képet alkothassunk a kapcsolatról, de már elkezdtünk beletekinteni a két karakter közös jeleneteibe, beszélgetéseibe. Mikor L felírja a nevét, Watari arcán látszik a pánik, nem akarja elfogadni, amit tesz, és nehezen nyugszik bele, hogy már megváltoztathatatlan. A visszatekintés során, mikor látjuk az egyik ügyet Misora Naomival (ahol tulajdonképpen leképezik azokat a jeleneteket is, mikor L-nek az arcát sem ismertük, csak azt láttuk, ahogy egy sötét szobában a számítógép előtt ül – maga az ügy egyébként valószínűleg a BB gyilkosságsorozat, amiről hamarosan írni is fogok) szintén előkerült Watari segítő, támogató szerepe az életében. Ezt követi az egész filmen végigvonuló gyász, és a feldolgozásra való képtelenség, és nem véletlen, hogy a film idézett utolsó mondatával L ismételten Watarit szólítja meg.
 |
| Hivatalos illusztráció a regényváltozathoz, L-ről és Lightról |
A film könyvváltozatát szintén merem ajánlani – igazak rá az eddig leírtak, krimiként messze nem állja meg a helyét, de határozottan szórakoztató olvasmány (az első felét már lefordítottam: ITT elolvashatjátok magyarul), és remekül pótolt még néhány hiányzó szálat. Near itt kilépett az árva matekzseni szerepéből, és visszatért az animebeli karakterhez… személyesen nem találkozunk vele, de egy háttérbeli segítőként jelen van, L többször kapcsolatba lép vele telefonon. Visszatértünk arra a barát-ellenség dilemmára is, ami az egész történetet végigkísérte Light és L között – miközben L visszaemlékezik a Death Note során történtekre, rengeteget gondol Lightra, és nem egyszer beszél is róla. Gyakran csak úgy hivatkozik rá, mint „az egyetlen barátjára”, alkalmazza a trükkjeit a nyomozásban (például a chipses zacskót). Mikor Maki rákérdez a Kira-ügyre azt mondja, tulajdonképpen elvesztette a harcot… nyíltan kimondja, hogy a feladata nem az lett volna, hogy megölje a főszereplőt, hanem hogy megmentse. Az eltört órát, amit Matsuda lelőtt a főhős karjáról a második film végén, magával viszi, és egyfajta emlékeztetőként hordja. Mikor valamilyen érzelmi, erkölcsi dilemmával szembesül, majdnem mindig piszkálni is kezdi. Többször kijelenti, mikor tehetetlennek érzi magát, hogy már megérti, mit élt át Light, és a halála előtt, mikor leveszi az órát, ismét őt megszólítva búcsúzik. („Találkozunk a túloldalon Light. Majd együtt felfedezzük a semmit.”)
Másrészt nagyon finoman előveszi a krisztusi szálat. Nem épít rá nagyon erősen, már nem is teheti, hiszen kilencven százalékban a Lighttal (mint árulóval, Júdás szerepében) szembeni megbocsátás, és segítségnyújtás volt az, ami meghatározta a karakternek ezen oldalát. (Szinte fel sem ismerhető a párhuzam a lábmosás jelenetig.) Ugyanakkor hivatkoznak L-re, mint „aki magába olvasztotta a fájdalmat”. Ezt leginkább az a jelenet írja le, mikor Maki elrablásakor a főszereplő lelkileg is, fizikailag is összeomlik. Ekkor kezdik úgy leírni, mint akinek legtöbb furcsasága, magatartásának legjellemzőbb pontjai abból fakadnak, hogy mennyi szenvedést kellett végignéznie, hány áldozatot látott, akiket megmenteni már nem lehetett (pl. az édességfüggőségét úgy magyarázzák, hogy „annyi keserűséget látott, hogy nem bírt elviselni más ízt, mint az édeset”). Azt hiszem, ezt a „szenvedésátvételt” nem kell nagyon magyarázni. Belelátunk kicsit a múltjába, itt is többször előveszik a karakter ezen vonatkozását, például leírják, hogy az L betű (nyilván amellett, hogy a Lawliet-ból jön) a Last One és a Lost One (Utolsó és Elveszett) szavakból is ered. Az első L magányát hivatott jelképezni, míg a második azt, hogy tulajdonképpen senki nem tud semmit a származásáról (sokat elmond, hogy vezetékneve sincs), és ahogy fogalmaznak „Olyan mintha valami nagyhatalmú lény dobta volna a földre.”
Akire még érdemes szánni egy pár szót, bár nem igazán pozitív fényben, az Suruga karaktere – ő az a rendőr, aki beugrik segíteni, hogy ne csak L és két gyerek vegye a nyakába Japánt, hanem azért legyen velük felnőtt felügyelet. Suruga a regényben gyakran szempontkarakter is, reflektál L döntéseire, megvannak a maga problémái, dilemmái, és sokszor azt sem tudja, mi történik a cselekményben. Szimpatikus, esetleg kisember, aki belezuhan a zsenivilágba kicsivel a nagy konfliktusok után. Ugyanakkor, bár alapvetően kedvelem a karaktert, nem sok létjogosultságát látom. Sokkal praktikusabb lett volna hasonló szerepre például Matsudát beemelni, aki azonban csak cameózik – egy új, ismeretlen figura behozása eléri, hogy nagyon rövid idő alatt fel kell építeni a kötődésünket hozzá, amit könnyen kiküszöbölhettünk volna egy, a rendőrcsapathoz tartozó szereplővel. Nincs olyan elem, amiért feltétlenül szükségünk volt konkrétan Surugára.
Összességében, ha ez a rész nem is simul bele olyan szépen a Death Note történetbe, mint az eddigiek, de még határozottan merem ajánlani. Karakterközpontú filmnek jó, szépen elvarrja a szálakat, és igazából korrekten építi a DN alternatív univerzumát.
Death Note – Egy másik lista: A Los Angelesi BB gyilkosságok esete
„- Várjon! Ki maga?
- Szólítson Ryuzakinak.”
A második Death Note regény szintén L karakterére helyezi a hangsúlyt, Light még csak említés szintjén van jelen, de ez messze nem olyan hangsúlyos, mint a Change The World esetén. A történet vérbeli krimi, L egyik korábbi ügyét dolgozza fel, amit egyszer az anime során is megemlítettek, Misora Naomi öngyilkossága után.
A történet szerint Los Angelesben különös gyilkosságsorozat történik. Minden egyes ügy olyan, mint valami bizarr rejtvény… mintha a sorozatgyilkos üzenni akarna valakinek. A történtek felkeltik L figyelmét, aki látszólag valami nagyobbat sejt a háttérben – ezúttal viszont segítségre van szüksége. Kapcsolatba lép tehát Misora Naomival, a fiatal, de rendkívül tehetséges FBI ügynökkel, aki egy rosszul elsült nyomozás után az eltávját tölti, és arra kéri, legyen az arca az gyilkosságsorozat megoldásában. Ahogy Misora belevág a nyomozásba, hátborzongatóbbnál hátborzongatóbb részleteket derít fel, és minden válasszal újabb kérdésekre bukkan.
 |
| Official art L-ről és Misora Naomiról a regényhez |
A történetet Mello narrálja és jegyzi le: valamikor a sorozat második felében, a halála előtt dönt úgy, hogy szeretné elmesélni a világnak (illetve Near-nek vagy Lightnak – részben, hogy bebizonyítsa L zsenialitását, és hogy egyikük sem ér fel hozzá, részben pedig saját L iránt érzett tiszteletének és szeretetének bizonyítékaként). Cinikus, naturális, viszont popkulturális utalásokkal és kiszólásokkal megtűzdelt mesélői stílust kapunk tőle, ami önmagában is szórakoztatóvá teszi a szöveget. Én személy szerint ezzel a regénnyel szerettem meg igazán ezt a karaktert – miközben nem ő a főszereplő, annyit tudunk meg az érzéseiről, a vágyairól, hogy egyszerűen nem tudtam többé eltávolítani magamtól.
A regény során, Mello narrálása Misora Naomi történetén vezet végig minket – gyakorlatilag végig az ő sorsát, döntéseit követjük, ami azért nagyon fontos, mert a regény próbálja végig sötétben tartani az olvasót. Nagyjából a negyedénél csatlakozik a nőhöz egy különc magánnyomozó, akinek a viselkedésében könnyedén L-re ismerhetünk, de mégis ott marad bennünk a kétely – valóban azonos a sorozatból megismert, és az ügynöknővel telefonon kapcsolatban lévő figurával, vagy egy ismeretlen motivációjú imposztorról van szó? Közben egymást követik a rejtvények, néhol nagyon csavart, és egészen morbid húzásokat látunk a gyilkos részéről, a végén meg azért van egy rövid, klasszikus üldözésjelenetünk is, ahogy lassan minden a helyére kerül.
Misora Naomi karakterének határozottan jót tett a kibontás: bár nagy kedvencem a Death Note, nem tagadhatom, hogy enyhén szólva is problémás volt női karakterek tekintetében. Misa kimondottan irritáló, teljes mértékben Light-tól függő, maximálisan érzelemvezérelt személyiség, Takada Kiyomi pedig csak egy fokkal jobb nála: több esze van, de nem igazán használja. Rem egy zseniálisan megírt figura, viszont az animében (különösen a magyar szinkronnal, ahol Kossuth Gábor szólaltatta meg) jellemzően arra is nehéz rájönni, hogy egy nőről van szó. Misora viszont cselekszik, gondolkodik, és bár az első jeleneteiben a vőlegénye, Raye erősen háttérbe szorítja (sőt, az egyik megjegyzése kimondottan megalázó felé), de onnantól, hogy a férfit megölik, és neki a kezébe kell vennie az eseményeket, másodperceken múlik, hogy nem ad át egy kulcsfontosságú információt L-nek, és ezzel nem buktatja le Lightot. Határozottan megérdemelte, hogy kapjon egy történetet, ahol tényleg rá fókuszálunk – nem mondom, hogy a kivitelezés mindig kedvezett neki (mind L-hez mind a gyilkoshoz képest gyengébb marad, és néha a rejtvényeket is irreálisan lassan oldotta meg), de a szándék nagyon értékes.
A BB gyilkosságok esete olyan regény, amit igazából nagyrészt a csavarok visznek el a hátukon, szóval jó, ha az ember kevés, vagy semmi spoilerrel vág bele, de szórakoztató, igényes kiegészítése az univerzumnak, és tényleg remek előzmény.
Death Note Musical (2015.)
„I’ll mimic his will
And learn his routines
And feel the same thrill
Whenever my end is served by his means
I’ll walk in his shoes
As long as it takes
Till deep in my bones
I’m sure he is
One and the same as the me who is playing his game…”
2013-ban Frank Wildhorn (akinek a nevéhez többek között a Jekyll és Hyde musical-t is kötjük) elkezdett dolgozni egy Death Note alapú történeten (állítólag a fia győzte meg, hogy a sorozat megérdemli a zenét). A darab eredetileg a Broadway-re készült, és felvettek jónéhány számot is az amerikai énekesekkel (ezekben Jeremy Jordan énekelte Light szerepét és Jarrod Spector-t hallhattuk L-ként). Végül azonban az amerikai változat nem készült el. Színpadra állították viszont Japánban és Koreában is – mindkét országban 2015-ben játszották először, majd, Koreában 2017-ben kapott egy rerunt is. A második koreai darab kivételével én gyakorlatilag az összes változatot láttam ebből a musicalből (személyes kedvencemet, a Kakizawa Hayato és Koike Teppei főszereplésével készültet feliratoztam is: ITT letölthetitek a feliratot, és megtaláljátok a linket a raw fájlokhoz), szóval most egy kis összehasonlítást is írok a vélemény mellé.
 |
| Kakizawa Hayato és Urai Kenji Light, illetve Koike Teppei L szerepében a musical hivatalos anyagaiban |
 |
| Hong Kwang-ho Light, és Kim Junsu L szerepében a koreai változat promóciós anyagaiban |
Szeretném viszont kiemelni Hong Kwang-ho-t, aki Lightot alakította – mert az ő nevét azért Kakizawa Hayato mellé írom (sőt, énekben egyértelműen a legjobb Light volt). A színészből sugárzik a karizma, hibátlanul kitart minden hangot, és valósággal lesöpri a színpadról Kim Junsu L-jét, meg jóformán bárkit a castból. Olyan kiugróan jót alakít, és annyira viszi a hátán a darabot, hogy azzal kicsit már el is tolódik az egyensúly.
A színpadkép egyszerű, de kreatív: aktívan használják a vetítést, a háttérben megjelennek a tévéműsorok, feltűnnek a nevek, a halállistába íráskor látjuk a papírt. A karzat sok esetben szimbolikus jelentést is nyer – hol Light az, aki arról énekelve, hogy „az új világ istene lesz” lenéz az alatta haladókra, hol pedig a morális szinteket is jelképezi, ahogy a karzaton, fényben álló L kerül szembe a közönség szintjén, félhomályban, de emberekkel körülvéve éneklő Lighttal. Sok esetben forog, változik a környezet, remekül megjelenítik a tömött utcát, az iskolai udvart, vagy éppen a nyomozási központ belsejét.
 |
| L halála (The Way it Ends) a japán változatban |
Összességében viszont a Death Note Musicalt is határozottan a legjobb adaptációk közé sorolom: szóval bátorítok mindenkit, adjon neki egy esélyt – a japán musical színházzal való ismerkedésbe is egy kiváló belépőt jelent.
Death Note (2015.)
„Az igazság mindig győz!”
 |
| L (Yamazaki Kento) és Light (Kubota Masataka) |
És nagyon szomorúan kell azt mondanom, hogy a 2015-ös Death Note számomra nem, mint DN adaptáció bukott el: egyszerűen egy kifejezetten gyenge sorozatnak tartom.
Adott az ismerős, de azért kicsit más alaphelyzet: Yagami Lighttal ezúttal egyetemistaként találkozunk. Megvan a magához való esze, de nem kimondottan zseni, és nem is kimondottan egoista a dologgal kapcsolatban. A családi háttere ingatag, az anyját elvesztette, és mint minden átlagos húsz éves srác, koncertekre jár, és rajong a híres idolért, Misa-Misáért. Aztán egyszer csak megtalálja Ryuk, a halálisten listáját, és kezdeti bizonytalanságai és félelmei ellenére úgy dönt, mégis belevág a „tisztítsuk meg a világot” projektbe – ezzel természetesen hamar magára vonja a rendőrség, és L, az arcát és nevét ezúttal is titkoló nyomozó figyelmét.
 |
| Light a listával |
A színészekre rosszat egyébként nem mondhatok: a Lightot játszó Masataka Kubotát, és az L-t alakító Yamazaki Kentót is láttam már másban, jó rendező keze alatt, megfelelő forgatókönyvvel tehetséges srácok, akik egyébként kinézetre is kifejezetten telitalálatok voltak. Arról abszolút nem tehetnek, hogy maguk a karakterek, akiket játszaniuk kellett, nem lettek jól kidolgozva. Ha kicsit visszatérünk az adaptációs vonalra a független értékelés helyett, érdemes megemlíteni, hogy Yamazaki Kento L-jének gyakorlatilag semmi köze az eredetihez. Kifejezetten extrovertált fiú, aki pillanatok alatt a társaság középpontja az egyetemen, a furcsaságai az autisztikus elemek, a kuporgás, a szélsőségesen egyoldalú ízlés, a körömrágcsálás és érintéssel szembeni averzió helyett inkább a tisztaságmánia (mindig új inget kell szerezni neki, mert mindig észreveszi, hogy valami rácsöppent), és az energiaszeletek és energiaitalok iránti rajongás. A sorozat kínos mértékig nyomja a fanservice-t – az annyira nem meglepő, hogy a Death Note-nak is lett egy népes shipper tábora, akik leginkább L és Light párosát szerették volna együtt látni. Itt olyan jeleneteket kapunk, ahol a két srác meztelenül együtt zuhanyzik a teniszezés után. Teljesen felesleges pillanat, nem hangzik el benne releváns információ, nem épít karaktert, nyilvánvalóan azért létezik, hogy akik szurkoltak a párosnak, hadd örüljenek kicsit. Alapvetően nincs bajom a fanservice-szel, ha nem viszik túlzásba, de a DN sötétsége és filozófiai dilemmái annyira nem kompatibilisek vele, hogy nem tudtam nem húzni a számat rajta.
 |
| Ryuk megjelenése a sorozatban |
 |
| L a nyomozási központban |
 |
| Yuki Mio Near szerepében |
Annak ellenére, hogy az egyik legabszurdabb változtatás, ezt értelmezést tudtam értékelni. Volt mögötte koncepció, Near és Mello mindig kicsit az egész két fele voltak, a hideg racionalitás, és a bátorság és szenvedély. Mello ugyan gyűlölte Neart, de nem tudott nélküle cselekedni, és idővel rádöbbent arra is, hogy ő már nem nyerhet, arra kell használnia a maradék lehetőségeit, hogy megadja az alapokat a másiknak. Near eleve nem gyűlölködött, de lenézte Mellót – végül azonban nagyrészt a tőle kapott nyomok miatt tudott nyerni. Az a megoldás, hogy valóban egyetlen ember két személyisége lettek, szépen hangsúlyozza ezt az elemet – bár Mello itt határozottan negatívabb figurává vált, mint az eredeti történetben. Near ráadásul az egyetlen tényleg okos karakter a történetben, aki rájön összefüggésekre, megold problémákat. Bár a sorozat sokat elvesz az érdemeiből (például az L által hagyott videóüzenetekre alapozza a nyomozása nagy részét), de mégis, azért kap néhány pillanatot, amikor látható, hogy megállna a saját lábán (amikor L egy videóban konkrétan kimondja, hogy Light Kira, Near mosolyog, és visszakérdez a képernyőnek, hogy „csak most jött rá?”). Ha valakiért érdemes végigpörgetni ezt a tizenegy epizódot, az ez a karakter – onnantól, hogy már ő volt a fő nyomozónk, sokkal jobban élveztem az egészet.
Ettől függetlenül sajnos a konklúzióm ugyanaz marad: a 2015-ös Death Note-ot nem tudom jó szívvel ajánlani. Ha kicsit agykikapcsolós, szórakoztató sorozatot szeretnél, akkor talán, de ha az intellektuális játszmák, a misztikus hangulat, az érzelmi mélységek fogtak meg, akkor inkább szemezgess tovább.
Death Note: The New Generation és Light up the New World (2016 és 2017.)
„Kellemetlenül átlagosak a neveink, nem?”
Egybe vettem a filmes univerzum negyedik és ötödik részét, mert igazából a New Generation nem több, mint egy felvezető minisorozat a mozifilmhez, amiben röviden bemutatjuk az új karaktereinket, bedobunk pár easter egget, és belebegtetjük a későbbi konfliktust – és sajnos el kell mondani, ez a két alkotás tipikus példa arra, amikor már túl sok bőrt húzunk le egy témáról.
Az L: Change the World után járunk tíz évvel. A világ látszólag felgyógyult Kira pusztításából, de a halállisták nem felejtődtek el. Matsuda Touta vezetésével a japán rendőrség létrehozott egy speciális egységet, ami továbbra is figyeli a gyanús eseteket. Az egység tagja hat nyomozó, többek között a főszereplő Tsukuru is… mikor pedig a Wall Streeten tömeges halálesetek történnek, kénytelenek rádöbbenni, hogy az emberi világba hat lista került. Ekkor áll rá az ügyre egy fiatal ember is a Wammy Otthonból, Ryuzaki, akit L örökösének tartanak. Megkezdődik a versenyfutás Kira egykori hívei és azok között, akik bármit feláldoznának, hogy megakadályozzák a visszatértét.
 | ||
| Mishima Tsukuru (Higashide Masahiro) és Ryuzaki (Ikematsu Sosuke) a Light up the New World-ben |
Pár gondolatot még újráznak, Arma, az egyik új halálisten és Ryuzaki kapcsolata például egyértelmű rájátszás Misa és Rem kötelékére, de annál sokkal kevesebb kibontást kap, így annak ellenére, hogy Arma karakterdizájnja és stílusa nagyon tetszett, megszeretni igazán nem tudtam. Az pedig, hogy az egész film alatt szőlőt eszik, megint csak elég vérszegény utalás Ryuk almamániájára.
 |
| Arma az új halálistenünk |
Összességében a Light up the New Worldnek lehet adni egy esélyt, ha ismeritek/szeretitek a filmes univerzumot, mert amúgy nem időpazarlás, mind maga a film, mind az előzmény minisorozata elszórakoztat egy pár órára, elgondolkodtat arról, hogy hogy áll talpra a világ egy olyan eset után, mint ami a Death Note-ban történt. Viszont önmagában nem igazán áll meg a lábán, a legtöbb karaktere, amit nem a sorozatból vett, kissé lapos, és a rejtélyek sem a legerősebbek benne.
És ezek lettek volna a Death Note feldolgozások, spin-offok, folytatások. Remélem, élveztétek a bejegyzést, és talán találtatok is valamit, ami felkeltette az érdeklődéseteket: az biztos, hogy ha jönnek még újabb filmek, én követni fogom őket, mert szeretem a világot, szeretem a karaktereket, és szeretem az adaptációkat is. De ebből az írásból is látszik, akármilyen remek ez a történet, és akármennyi potenciált rejt, kicsit már kezdünk átesni a ló túloldalára. Mindenki lehúzott róla egy bőrt, mindenki próbálta újramesélni – volt, hogy a világ maradt meg, volt, hogy a karakterek, volt, hogy egyik se. A létező összes médiumot megjárta Death Note és lehet, hogy lassan el kellene engedni. Legalábbis addig, amíg újra nem születnek olyan ötletek, amelyek képesek hozzáadni.
Köszönöm, hogy velem tartottatok, hamarosan újra jelentkezem:
Valentine Wiggin
Megjegyzések
Megjegyzés küldése