Dűne (2021) kritika

 ...avagy beszélgessünk az adaptációkról

Aki kezdetektől, az első remegve megtett lépésektől velem van ezen a blogon az tudja, az egyik olyan történet, ami a sci-fi felé húzott, és amibe úgy igazán beleszerettem, az Frank Herbert Dűnéje volt. Tizenöt éves voltam, amikor valósággal faltam ezeket a regényeket, reggeltől estig nem tettem le őket, fremenül tanultam, mindenem is sivatagos mintájú és hátterű lett, és egyszerűen másról sem lehetett velem beszélni, csak az Arrakisról, Paulról, Jessicáról, Letóról, Ghanimáról, és mindarról, amit átéltek. A rajongásom, ha némileg ki is tágult számomra a világ azóta, a mai napig töretlen. Elég csak belefutnom egy jól sikerült rajongói videóba, újrázni a régi filmet, vagy meglátni egy képregényt a könyvesboltok polcain, és megint elveszek a sivatagban.

Sajnos egyben el kell ismerni – borzalmasan nehezen adaptálható műről van szó. Frank Herbert összetett világot, komplex karaktereket teremtett, idővonalak futnak össze, rengeteg politikai intrika és érzelem hatja át az eseményeket, és valljuk be, a regények egyenként sem rövidek. Paul története, vagyis maga az eredeti Dűne ugyan elég dinamikus még, de ott is, annyira finom rezdüléseket kell megjeleníteni, hogy hihetetlen összhangra van szükség a színészek és a rendező között, kellően monumentális látványvilágra, hogy tényleg megteremtődjön a szükséges hangulat, elég időre, és persze a jó OST sem árt. David Lynch 1984-ben úgy döntött, nekivág ennek a feladatnak, és korrekt, szerethető adaptációt tett le az asztalra, amiről korábban már írtam egy rövid kritikát, és amit ugyancsak sokszor láttam. 2000-ben, hogy az időhiány kérdését orvosolják, egy három, egyenként másfél órás epizódokból álló minisorozat látott napvilágot – erről viszont azóta sem alkottam semmit, mert számomra hatalmas csalódást jelentett, és sosem tudtam elejétől végéig megnézni. Ennek ellenére ez folytatást is kapott, 2003-ban a Dűne messiása, illetve a Dűne gyermekei regények adaptációja is elkészült – ez már ismételten sokkal igényesebb lett, de azért még messze nem tartom az igazinak.

Aztán jött a hír: Villeneuve megkapta a jogokat, 2020-ban (illetve később 2021-re tolódtunk) érkezik az új Dűne. És én az első trailerektől beleszerelmesedtem ebbe az adaptációba, egy nappal a premier után már a moziban ültem, hogy végre nekiálljak írni ezt a kritikát.

Szerettem volna spoilermentesen dolgozni, de kit akarok becsapni, nem vagyok én olyan ügyes: vagyis spoilerekre készüljetek, mert részletesen kivesézem az egészet.

A történet szerint a távoli jövőben, amikor az emberiség már benépesítette az ismert világegyetemet, a legértékesebb anyaggá a Fűszernek nevezett drog válik. Ez az anyag meghosszabbítja az életet és kitágítja a tudatot – alkalmazása elengedhetetlen a csillagközi utazáshoz is. Az egész univerzumban csupán egyetlen bolygón bányászható: ez az Arrakis, egy kietlen sivatagbolygó, amit őslakosai, a fremenek Dűnének neveznek. A tizenöt éves Paul Atreidest, az Atreides ház ifjú örökösét álmok kínozzák. Látomásokat lát a sivatagbolygóról, egy lányról, és egy háborúról, amiben neki magának is nagy szerepe lesz. Az élete gyökeresen megváltozik, és a látomásai lassan valósággá válnak, amikor apját, Leto herceget az Arrakisra vezénylik, a családja pedig szörnyű árulás áldozatává válik…

„Gyönyörű bolygó ez…” – Duncan Idaho az Arrakisról

Paul (Timothée Chalamet) első találkozása egy homokféreggel

Mielőtt a lényegre térnénk, mindenképp meg szeretném említeni: Villeneuve filmje monumentális. Már David Lynch is kipasszírozta kora technológiájából, amit csak lehetett – a ’84-es film a pajzsokat, és néhány szerencsétlenebb látványelemet leszámítva nagyon szépen öregedett – de a 2021-es Dűne tényleg valami elképesztő látványvilágot kapott. Vannak itt végtelen sivatagok, óriási homokférgek, egészen abszurd formájú űrhajók, föld alatti és föld feletti paloták vésetekkel, ablakokkal és szobrokkal, sötét, gépesített bolygóvárosok és hullámzó tengerek. Az Arrakis egyszerűségétől a Caladan szépségéig, vagy a Giedi Prime feketeségéig minden csodálatos hitelességgel elevenedik meg a színen. 

Egy ornitopter

Nem csak a látványvilágban, de itt tűnik fel először, hogy Villeneuve egy dologban nagyon okos döntést hozott: ez pedig az, hogy nem próbált minden áron eredetit alkotni. Láthatóan ismerte a korábbi adaptációkat, és rájött arra is, hogy vannak bennük elemek, amik működtek – ezeket pedig nem érdemes megváltoztatni. Azon túl, hogy több beállítást is ellestek a ’84-es filmtől, és merítettek ihletet a jelmezeknél is (a cirkoruhák például gyakorlatilag ugyanolyanok, mint ott), az 1992-őben kijött Dűne játék is látványosan szolgáltatott ihletet. Noha pixelgrafikás, a filmmel ellentétben meglehetősen szerencsétlenül öregedett darabról van szó, de az egyik legkreatívabb topter és bányászgép dizájnt tette le az asztalra, amit nagyon jó ötlet volt átvenni. Miközben azonban megvannak a tisztelgések, a hasonlóságok, a 2021-es Dűne azért alakít újat is: a pajzsokat helyreraktuk, immár dinamikusak, hitelesek, megtartják a sci-fi hangulatot. A sardaukarok hátborzongatóak, végre érezni, hogy egy tényleges halálosztagról van szó, a Harkonnenek undorítóak, a báró taszító, de egyben eléggé sötétben tartják ahhoz, elég rejtélyes az egész Giedi Prime, hogy ne csak azt a heveny irtózást váltsa ki, amit a Lynch féle változatban. Többet kapunk az épületekből, a Caladanból, nem csak egy snittet az óceánról, látjuk, hogy egy milyen élettel teli, gyönyörű bolygó az, ahonnan a főszereplő átkerül az Arrakisra.

Paul észreveszi a fürkészvadászt

A soundtrackért ezúttal Hans Zimmer felelt, akit méltán tartanak az egyik legkiválóbb filmes zeneszerzőnek: rá is igaz volt, ami Villeneuve-re magára, egyszerre alkotott újat, és idézte fel a régit. A Ripplesin the Sand-ben például, ha az ember eléggé figyel, fel-felfedezni a TOTO féle, ’84-es fő téma egy-egy motívumát. A zene ugyanakkor jelentősen nyomasztóbb, sok benne a vokál, gyakran egészen hangossá válik, és egyszerűen uralja a jelenetet – ellentétben a TOTO által készített, alázatosabb, a háttérbe jobban belesimuló dallamokkal, vagy Brian Tyler teljesen arabos hangzásával, ezt az OST-t leginkább Peter Gabriel, a Krisztus utolsó megkísértéséhez alkotott munkájához tudnám hasonlítani. Sokszor csak feszültséget kelt bennünk, de pontosan ez a lényeg: amikor összeáll a harmónia, amikor felhangzik az ének, akkor mi is átérezzük a jelenet látomásosságát, a fremenek messiásvárását, Paul vívódását.

„Nem szabad félnem. A félelem az elme gyilkosa. A félelem a teljes pusztulás előtti kis halál. Szembenézek a félelmemmel. Átengedem magamon. Ha pedig már mögöttem van… belső szememmel utána fordulok, és követem az útját. Ha a félelem elment, nem marad semmi, csak én magam.” – A Bene Gesserit félelem elleni litániája

A monumentalitásán túl meg kell jegyezni, hogy a 2021-es Dűne elképesztően könyvhű adaptáció lett. A film csupán a regény első felét dolgozza fel (a Muad-dib c. szakasz feléig), de azt félelmetes pontossággal, de nem szolgaian másolva. A ’84-es verzióhoz képest eltűnt a gondolatszinkron, amit én egy szinten sajnáltam, mert a legjobb idézetek, a legfontosabb kijelentések sokszor nem kerültek tényleges kimondásra, csak a karaktereken belül játszódtak le. Azonban annak ellenére, hogy kevésbé szóról-szóra követ, mégis, alig néhány jelenetet tudok említeni, amit kihagytak. Ennek szükségszerű vonzata, hogy a film kifejezetten lassú, szépen csordogálunk egyik jelenetből, egyik konfliktusból a másikba, nagyon sokszor csak látomások, beszélgetések, tépelődések követik egymást. A karakterek tárgyalásokon vesznek részt, politikai intrikákat próbálnak kibogozni, és kicsit megismerjük a kapcsolataikat – de ezeket a film elképesztő érzékenységgel adja át. Elárul valamit, hogy a moziban közel három óra alatt egyszer sem éreztem ingert, hogy ránézzek az órámra – csak a végén döbbentem rá, hogy tulajdonképpen mennyire hosszú időt ültem előtte. Szánunk időt a mellékszereplőkre – bár továbbra is igaz, a történet Paul centrikus, elsősorban ő a szempontkarakterünk, de végre belelátunk Duncan, Gurney, vagy Leto érzéseibe is. Ráadásul nem féltünk gondolatokat beemelni a további kötetekből – sokkal nagyobb hangsúlyt kap a Missionaria Protectiva, többet megtudunk a Bene Gesserit céljairól, erősebben sejtetik Paul látomásának sötétségét is. Mondhatni, Villeneuve ugyanúgy járt el, mint korábban az Életed Története adaptálásánál az Érkezés c. filmmel, csak sokkal nagyobb skálán: egy olyan filmet alkotott, ami kiegészíti az eredeti művet, kicsit újraértelmezi, de azért még mindig hűséges hozzá.

Kaptunk apró részleteket, finom utalásokat a víz értékére (ugyan egy nagy kedvencem, az Arrakeeni kert nem került bele a filmbe, de a tíz szent pálma gondolata is nagyon szépen pótolta ezt az elemet - illetve nekem a legszélsőségesebb elem mindenképpen a kávé volt. Nagy fogyasztójaként ennek az italnak a hideg rázott a köpetekből lepárolt kávé gondolatától), és kellően megtartottuk a közel keleti, arabos hangulatot is.

„A nagy ember nem keresi a hatalmat. A nagy ember elhívást kap, és arra felel. Ha te nemet mondasz, akkor is pontosan az leszel, akire szükségem van. A fiam.” – Leto Paulnak

Paul az apjával (Oscar Isaac)

Egyértelmű volt, hogy nagyon sok múlik a castingon. Ez már 2000-ben nyilvánvalóvá vált – a minisorozat bukását számomra legfőképpen a szereplőgárdája okozta. Ugyanebben a változatban derült ki az is, hogy a kulcskarakter egyértelműen Paul maga. Ha őt sikerült eltalálni, az adaptáció legalábbis szórakoztató lesz, ha mestermű nem is – amennyiben viszont az ő kiválasztása félrecsúszik, a cselekmény annyira köré épül, hogy teljesen mindegy, mennyire teszik ki a lelküket azok, akik mellette játszanak, szinte biztos, hogy nem tudják elvinni a hátukon a filmet. Kyle MacLachlan annak idején kifejezetten jó alakítást tett le az asztalra: messze túlkoros volt a szerepre, 15 éves kamaszfiú helyett huszonéves fiatal férfiként jelenítette meg a főszereplőt, de ügyes átírásokkal többé-kevésbé sikerült kiküszöbölni az ebből fakadó hibákat. Alec Newman már sokkal problémásabbnak bizonyult: nála ugyan megőrizték az eredeti életkort, de a színész messze nem volt elég karizmatikus, nem kapott túl jó rendezői utasításokat sem, így inkább tűnt hisztérikus, beképzelt kamasznak, mint űzött messiásfigurának.

Timothée Chalamet viszont határozottan jó választás volt. A színész ugyan huszonhat éves, de Kyle MacLachlannel ellentétben messze nem néz ki annyinak. Nagyon fiatalos, gyakorlatilag tinédzser arca van, magas, de hosszúak a végtagjai, így teljesen átadja az „épphogy megnyúlt kamaszfiú” stílust: simán elhittem neki, hogy csak tizenöt-tizenhat év körül jár, és a ’84-es filmmel ellentétben a szereplők is akként kezelték. Noha vannak kisebb eltérései a könyvben leírt Paultól (nem zöld a szeme, nincs sasorra), de maga az átható tekintet, sötét haj, a koravén, kicsit hátborzongató légkör, amit teremt, elérték, hogy számomra a legpontosabb adaptációja legyen a karakternek.

Paul és Chani (Zendaya) a dzsihádlátomásban

Mivel csak az első könyv első felét látjuk, ezért Paul jellemzően még nem áll az élre. Értelmet keres a látomásaiban, félti az apját, a tanárait, akik egyúttal látványosan az egyetlen barátai is (különösen a Duncannel való kapcsolatáról süt, hogy igazából nem találkozik kortársakkal – ahogy a fegyvermester nyakába ugrik, viccelődik fele, egyértelmű, hogy ő jelenti számára azt a partnert, amit más tinédzsereknek az osztály/évfolyamtársak szoktak – de nagyon szerettem azt a jelenetet is, mikor meglátja Thufirt, felcsillan a szeme és gondolkodás nélkül átöleli. A formális, hercegi státusszal egészen éles kontrasztot alkotott az a közvetlen szeretet, ami köztük volt). Egyúttal megjelennek benne a tipikus kamaszos kérdések: Szembe kell néznie a ránehezedő elvárásokkal, az Atreides örökös szerepével, megtalálnia a helyét a világban. Megjelenik Chani is, és a film nagyon szépen megragadta az első szerelmet, ahogy Paul számára a lány egyszerre valami misztikus és elérhetetlen, és valaki, aki iránt természetes okokból érdeklődik. Persze ott van maga az Arrakis, ami egyszerre egy idegen hely, távol az otthontól, és valami újszerű és izgalmas számára. Paul hol egészen tisztán lát, felismeri az összefüggéseket és szembesíti az környezetét – néha kifejezetten hátborzongató, amikor az anyja elé áll, és látványosan már van egy többlettudása – hol pedig nagyon is bizonytalan, keresi a felnőtteket és keresi a támogatást. Emlegettem a gondolatszinkron hiányát – a színész tényleg mindent beletett, hogy egy-egy tekintettel, testbeszéddel adja át azokat az elemeket, amiket a regény szavakkal, és személyes véleményem szerint sikerrel járt. Mivel a karakter sokkal inkább gyerek, az általa elszenvedett veszteségek is kapnak egy további mélységet – nem egy feladatára kész fiatal férfi az, akit onnantól hercegként szólítanak meg, hanem egy fiú, aki egyik napról a másikra szinte teljesen egyedül maradt a világban.

Paul a gom jabbar próbán

És mindenképp szeretném kiemelni, hogy a csendes szemlélődésen kívül azért akad egy-két jelenet, amiben már megcsillan a Dűne második felében várható, sokkal számítóbb és fenyegetőbb Paul is – igazából ezek azok, ahol Timothée Chalamet tényleg kiugrót alakít. Az egyik első a gom jabbar próba: a ’84-es változattal szemben itt a félelem elleni litániát, amit ő maga is elkezd némán ismételgetni, az anyja mondja az ajtó előtt, Paulnak csak az arcát látjuk, amin azonban nagyon szépen végigkövethető, ahogy eljut a bizonytalanságtól és a félelemtől a tényleges fájdalmon és szenvedésen át addig a pontig, amikor kitisztul az elméje és a Tisztelendő Anya szemébe néz. Egyetlen jelenet, de mégis láttuk az átmenetet a világtól védett kamaszfiú és a tömegek által imádott erőskezű vezér között. A másik, amit én mindenképp kiemelnék, az a cirkosátorban lezajló beszélgetés, és a dzsihádlátomás. Ennek két oka is van, az első, hogy a 2021-es Dűnében a fűszer végre tényleg narkotikumnak tűnik. Megvan a fantasy vonulata, látjuk, hogy tényleg kitágul a tudat, a főszereplőnk valóban ráérez a jövőre a hatása alatt, és egyértelmű, miért szent a fremenek szemében és elengedhetetlen a világ működéséhez. De közben fennakad a szem, elkábul a karakter, megzavarodik a valóságérzékelése (ezt az aratógépes jelenet is nagyon szépen illusztrálta), egy ponton folyni kezd a nyála. A drog végre drog, és a színész remekül adja át ezt a transzállapotot. A másik – és itt visszautalnék a korábbi megjegyzésre, miszerint a film és a könyv kiegészíti egymást – hogy Paul nem távolodott el tőlem. Számomra a cirkosátor jelenet mindig úgy maradt meg a könyvből, mint a pillanat, amikor elvesztettem a kapcsolatot a főhőshöz. Paul számára ott annyira megváltozik a világ, hogy a teljes értékrendje átfordul, határozott és manipulatív lesz. Ugyan akadnak még megingásai, például a Jamis párbaj, de többé nem volt meg az a mély szimpátiaérzetem vele, mint a regény kezdetén. A látomásainak igazi összefüggéseit, a döntéseinek miértjeit két-három kötettel később értjük meg igazán, akkor lehet eldönteni, egyetértünk-e vele, addig teljes a homály. A filmváltozatban viszont a látomások sokkal vizuálisabbak, sokkal többet sejtetnek, és ahogy a karakter a transzban elkezd beszélni, reszket, számonkéri Jessicát, annyira érzékenyre sikerült, hogy nem tört meg a szimpátia. Továbbra sem tudtam meg, mit látott, de sikerült bemutatni, mennyire pánikba esett, mennyire sarokba szorult miatta, és így az iránta érzett szimpátia sem veszett el.

Lady Jessica (Rebecca Ferguson) a film elején

A film másik kulcsfigurája Paul anyja, Lady Jessica. Mindenképp meg szeretném említeni, hogy Francesca Annis-t szerintem ebben a szerepben nem igazán lehet túlszárnyalni, ő lényegében a regény lapjairól lépett ki – gyönyörű volt, boszorkányos volt, fenyegető volt, ha arra került a sor, és a leírásoknak tökéletesen megfelelt. Erősen kételkedem benne, hogy van mai színésznő, aki meg tudja közelíteni azt az alakítást, amit ő letett az asztalra – a 2000-es és 2003-as filmekben mind Saskia Reeves, mind Alice Krige nagyon messze voltak tőle. Viszont Rebecca Ferguson nagyon sokat beletett, és ha nem is érte el az ő szintjét, de egy más módon kiváló Jessicát láthattunk általa. A film nagyjából feléig nem igazán lenyűgöző, érzékeny, szerelmes nő és anya, aki aggódik a párjáért, a fiáért, és sodródik az eseményekkel, hogy aztán egyetlen jelenetben megmutassa a valódi arcát – amikor Paul-lal együtt kivinnék őket a sivatagba, és kiszabadul, azonnal magára vonja a figyelmet. Francesca Annis változatában a Harkonnen katonák elintézése is finom, és tényleg nincs más szó, boszorkányos volt: a nő csak annyit mondott, hogy „Fiúk, csak nem akartok megvívni értem?” és elszabadult a pokol. Rebecca Ferguson Jessicájának a szabadulása után minden szava utasítás és minden szava a Hang, beleremeg a terem a basszusba – kevésbé manipulatív, de éles kontrasztot képez az addigi szelídséggel, és megmutatja, pontosan mekkora hatalmat mozgat ez a nő, ha egyszer szabadon engedi az erejét. Utána, Stilgar legyőzésekor ugyan elejt egy mondatot, amiben már benne van az a sötét játékosság is, de addigra már felismertük a valódi arcát. Határozottan kíváncsi leszek, mit alakít majd fremen papnőként.

Chani Paul álmában

Chani ugyan csak nagyon rövid időre jelent meg ebben a filmben, és főleg a látomásokban kapott szerepet, de mindenképp említést kell tenni róla, hiszen az ő alakja a Dűne egyik mozgató eleme. Sean Young Chanija egyike a kevés színésznek, akiket kimondottan gyengének éreztem a ’84-es filmben: a színésznőt magát kedvelem, a Szárnyas Fejvadászban igazán emlékezeteset alakított, de ez a szerep egyszerűen nem állt jól neki. 2000-ben Babora Kodetová viszonylag korrektet alakított, 2003-ra pedig igazán megtalálta magát, a felnőtt Chaniként a sorozat egyik legjobb alakítását nyújtotta, de még mindig hiányzott valami. Zendaya pedig ismételten, remek választásnak bizonyult. Ebben a változatban a fremenek nagyrészt sötétbőrűek (Javier Bardem jelenti az egyetlen kivételt, de ő pedig spanyol származású, tehát nem kiugróan sápadt, belesimul a környezetbe), a kék szemükkel együtt tényleg egy külön népcsoportnak tűnnek. Chani maga fiatal, de kicsit idősebbnek néz ki Paulnál, és nagyon szép a kontraszt a látomásbeli, és a valós stílusa között – a főszereplő már egyértelműen szerelmesként álmodik róla, amikor pedig megismeri még a határozott, vagány, és veszélyes fremen harcosnővel találkozik. A színésznő elég természetes, hogy meg tudja jeleníteni ezt a két végletet, jól áll neki az óvatos, cinikus humor a Jamis párbaj előtt, és nagyon kíváncsi leszek, mit alakít majd, amikor ténylegesen kialakul a szerelmi szál a főhőssel, és legfőképp a kontrasztra közte, és a leendő Irulan hercegnő között.

Szeretnék egy rövid említést tenni a kezdő monológjáról is, amikor az esti sivatagot emlegeti, ahol a lemenő nap fényében látszik a levegőben a fűszer – ez ugyanis megint a játékból kerülhetett a filmbe. A ’92-es játékban a Chani romance az RPG vonal egyik opcionális eleme (amit egyébként érdemes végigvinni, egyrészt mert az eredeti történetnek is része, másrészt, mert Chani jelenléte nagyon megkönnyíti a sziecsekkel való kommunikációt) – ennek fő jelenete játszódik az esti sivatagban, itt hangzik el egy ehhez nagyon hasonló mondat. Apró részlet, apró referencia volt, de én ismételten nagyon örültem neki.

Leto és Gurney Halleck (Josh Brolin)

Leto karakterét egyszerre tartom a legkönnyebb és az egyik legnehezebb szerepnek a szériában, mert nem is annyira színészi tehetséget, sokkal inkább egy természetes kisugárzást igényel, amivel a színész vagy rendelkezik, vagy nem. Leto az egyik legtisztább karakter az egész történetben: okos, karizmatikus, jó vezető, de veszedelmesen naiv és jóakaratú ember, aki rajong mind Jessicáért, mind a fiáért, és a világot odaadná értük. Oscar Isaacnek igazából nagy szerencséje volt azzal, hogy már ismerjük az arcát – ez ritkán sül el jól, de amikor az agyam azonnal összekötötte Poe Dameronnal, nem tudtam nem jót feltételezni róla. Kellően szimpatikus volt, kellően kedves természetű, és kellően hasonlítottak Timothée Chalamet-vel is ahhoz, hogy elhiggyem, egy apát és a fiát látom a képernyőn. A közös jeleneteik kimondottan bájosak lettek (az egyik személyes kedvencem a szereplők szekciójának elejére beszúrt idézet – annyira közvetlen az a jelenet, annyi finom humor és dorgálás van benne, hogy teljesen átérezhető, mennyire szeretik egymást), a fürkésszel való támadás után pedig Letóról süt a düh és az aggodalom.  Rebecca Ferguson Jessicájával nagyon jó a kémiájuk. Csak egy-egy jelenetet kapnak, ahol tényleg szerelmespárként láthatjuk őket, de kézfogásokkal, érintésekkel sikerül átadni, hogy milyen egészséges, és mégis milyen tragikus a kapcsolatuk. A zárójelenet a foggal, ahogy ez a figura a totális megalázottságban, meztelenre vetkőztetve is meg tudja őrizni a méltóságát a báróval szemben, nagyon szépen megmutatta a lelkierejét.

Duncan Idaho (Jason Momoa) utolsó harca

Jason Momoa mint Duncan Idaho talán a legérdekesebb választás volt. Duncan az első regényben egy kicsi, de fontos szerep, hosszú távon azonban az egész széria talán legmeghatározóbb karaktere: azt hiszem, elmond valamit, hogy az egyetlen karakterről beszélünk, aki a többezer éven átívelő cselekmény minden fontos pontjánál jelen van. Ritkán főszereplő, de mindig ott mozog a háttérben, és amennyire egyszerű a morális kódja és a motivációi, annyira összetetté válik az út, amin végigmegy. Pont ezért nem meglepő, hogy eddig három Duncan Idahónk volt, és egyik sem tudott igazán megfelelni az elvárásoknak. Richard Jordannek alig jutott képernyőidő, James Watson egyszerűen jelentéktelen volt, Edward Attertont pedig bár kedvelem, mint színészt, de egyszerűen nem illett hozzá a fegyvermester figurája. Jason Momoa tény, sokat belevitt önmagából, az apró megjegyzéseiben fel-felfedezni Aquamant vagy Ronont, de egyben messze a legkarakteresebb Duncant sikerült játszania. Van dinamikája Paullal, látszik a csodálata és a tisztelete a fremenek, majd maga a bolygó iránt, miközben elszakad a főhősöktől, felismerjük, hogy mindig megalkotja a saját véleményét, súlyozza a történéseket a saját értékrendje szerint is, ami a jövőben még II. Leto mellett is fontos tulajdonsága lesz. Igazi harcos, könnyen el lehet hinni, hogy a Harkonnenek és a Corrino ház is tart a tehetségétől. A haláljelenete ütős, az áldozata egyszerre szép és megrázó – nagyon remélem, hogy tényleg elkészül a teljes Paul trilógia, mert várom, hogy visszatérjen a Dűne messiásában.

Gurney Halleck, a másik az „öregek” közül, aki fontos szerepet kapott, Jessica mellé kerül olyan szempontból, hogy nem sok esélye volt túlszárnyalni a ’84-es elődöt. Patrick Stewartnak nagyon jól állt a szerep, egyszerre volt intellektuális figura és művész, akiről tényleg el lehetett hinni, hogy mindjárt zenél és énekel, de közben benne is ott volt a harcos, és idővel Paul oldalán álló fremen. Josh Brolin verziója ezzel szemben vadabb és morcosabb egy fokkal (nagyon jópofa jelenet, amikor Leto rászól, hogy mosolyogjon), de a maga módján ugyancsak szerethető. A legerősebb jelenete ebben a filmben egyértelműen Arrakeen megtámadása, amikor beviszi az Atreides katonákat a tűzbe – ott tényleg árad belőle a bátorság, és a düh is a Harkonnenek iránt.

A mellékszereplőkre szánt több idő ellenére azért Thufir és Yueh még mindig kicsit háttérbe szorultak – ez utóbbinál tényleg csak az utolsó pillanataiban tudtuk meg, hogy mi is motiválta, míg a regényben kezdettől emlegetik a tragédiát a feleségével, és rendesen összezavarják a nézőt a motivációival kapcsolatosan. A casting viszont mindkét esetben parádés volt, különösen Thufirnál nagyon tetszett, ahogy a mentátok számolását bemutatták – amikor neki is fennakadt a szeme, és láthatóan inkább volt számítógép, mint ember egy pillanatig, tökéletesen átadta azt, ahogy a regény alapján elképzeltem őket.

Liet Kynes (Sharon Duncan-Brewster)

Egy nagyon sok kérdést felvető döntés volt Sharon Duncan-Brewster, akit Liet Kynes szerepében láttunk – Kynes ugyanis az eredeti történetben férfi, félvér fremen, aki idővel az Ichwan Bedwine, a Nagy Testvériség vezetője lesz, ami minden frement összeköt a bolygón. Ahogy többször kimondják, Kynes két világ gyermeke – az apja impériumi ökológus (és ő maga is elszántan folytatja az álmát), aki a császárt szolgálja, de önmagát már fremennek tartja. A fremenek alapvetően patriarchális társadalom, ezért Kynes nemének cseréje kicsit öngólnak tűnik – ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy patriarchátus ide vagy oda, a nők tisztelete is nagyon erős maradt. A vallási vezetőjük a tisztelendő anya, a lányaik tanulnak harcolni, sőt, ha magát a sorozatot nézzük, látjuk, hogy Aliát például szentként tisztelik és elismerik vezérnek. Maga a Dűne, egészében rendkívül feminista sorozat: rengeteg női karaktere van összetett személyiségekkel, motivációkkal, jó és rossz oldalon egyaránt, a döntéseik pedig erőteljesen formálják a cselekményt. Egyébként pedig, ha félretesszük ezeket a kérdéseket, egyszerűen elég annyi is: Sharon Duncan-Brewster zseniális Liet Kynes.

A színésznő tökéletesen érti a karakterét, látszik a vívódása, a kialakuló szimpátiája Leto iránt, miközben próbálja tartani a távolságot, és végül a döntése, mikor Paul oldalára áll. A sivatagi jelenetei, az imádságai mind elérik, hogy ő legyen az első figura, aki által betekintést nyerünk abba, hogy kik is a fremenek, tökéletesen megragadja azt a határt, amin ez az ember mozgott. Lehetséges, hogy „PC” casting volt, de tipikus példa arra, amikor jól sül el – nem tudnék színészt mondani, akinek szívesebben adtam volna ezt a karaktert.

Harkonnen báró (Stellan Skarsgård)

Végül, de nem utolsósorban szeretnék tenni egy említést a gonosz szekciónkról is, akik egyelőre Harkonnen báró (Stellan Skarsgård) és Glossu Rabban (Dave Bautista). Egy név még láthatóan hiányzik, őt valószínűleg a második részben látjuk majd először: ez Feyd Rautha, aki egyben talán a legnagyobb kihívást jelenti majd. A Harkonnenek esetén a kulcsszó egyszerűen az egyensúly. David Lynch filmjében hátborzongatóak és undorítóak voltak, de néha kicsit át is estünk a ló túloldalára – újranézésekkor sokszor egyszerűen pörgetem a báró jeleneteit, mert annyira taszít. A minisorozat ebből visszavett, de cserébe a főgonosz elveszítette fenyegető mivoltát is, nem volt benne semmi különösebben taszító. A 2021-es változatban a Harkonnenek undorítóak, de nem mindig látunk mindent – kicsit az Avatár sorozat azon trükkjét juttatták eszembe, amikor két évadon keresztül nem láttuk Ozai arcát. A bárót kellően sötétben tartjuk, és a kevés jelenetében kellő kárt okoz egyetlen kézlegyintéssel, hogy egyértelmű legyen, ha a főhős a kezei közé kerül, szörnyű sors vár rá, ezáltal pedig féltsük tőle Pault. Rabban mellette egyértelműen buta, agresszív báb, de mégsem annyira komolytalan, mint a Lynch változatban – látszik, hogy hataloméhes, pusztító, és csodálja a nagybátyját, ezáltal pedig ő is hatalmas kárt tud okozni, ha egy nagyobb manipulátor irányítja.

Leto haláljelenetét még szeretném ezen a szakaszon is kiemelni, mert egy éles kontrasztot láthatunk a herceg és a báró között: míg Leto a teljes megaláztatásban is erős marad (az utolsó mondatai, „Itt vagyok. Itt maradok” is ezt hangsúlyozzák), addig a bárót ellebegve, a plafonon kúszva látjuk, miután mindenki meghalt a szobában – olyan, mint valamilyen csótány, végtelenül szánalmas. Ismét igaz, mint a filmben sokszor: egyetlen jelenet, néhány beállítás, rengeteg többletjelentés.

„Jön… látom! Egy szent háború, ami elnyeli az univerzumot, mint a futótűz. Egy kegyetlen vallás… az apám nevében… az Atreides lobogó alatt… Fanatikus légiók imádkoznak az apám koponyájánál! Egy háború a nevemben! Az én nevemet üvöltik! […] Te tetted ezt velem! A Bene Gesserit csinált belőlem őrültet!” – Paul a dzsihádlátomás alatt

(Forrás)

Szóval mi is a konklúzióm? Számomra a 2021-es Dűne abszolút hozta, amit vártam tőle, és egyértelműen az eddigi legjobb adaptációnak tartom. Vannak hibái, vannak elemei, amiben egy-egy előd megelőzte, de összességében annyira összeáll, annyira látomásos és pontos, hogy három órára vissza tudott vinni a könyv világába, a könyv karaktereihez, és éreztetni velem azt, amit ők éreztek. Nagy örömömre szolgál, hogy már megjött a hír, jól teljesített a jegyeladásokban, vagyis 2023-ra várhatjuk a második részt. Megérdemli, hogy folytatódjon.

Hogy meglegyen a tematikus elköszönés: Ya hya chouhada! Hamarosan találkozunk:

Valentine Wiggin