Régi emlékek - Dűne gyermekei kritika
A Dűne gyermekei nem az 1984-es Dűne folytatása volt, hanem egy újabb adaptáció, a 2000-es minisorozaté. Amikor ezt a kritikát megírtam, az eredeti terv az volt, hogy írok valamit az előzményéről is, de hamar kiderült, hogy egyszerűen képtelen vagyok tolerálni azt a sorozatot, tizenöt perces blokkokban néztem végig, és valahányszor nekiálltam, csak valami szubjektív, nyafogó cikket bírtam összehozni, tehát rövidesen elengedtem a dolgot. Helyette végül megírtam ezt, a 2003-as Dűne gyermekeiről, amely két regényt, a Dűne messiását, és a címadó Dűne gyermekeit dolgozta fel, és bár vegyes véleménnyel voltam róla, összességében ma is szívesen újra nézem.
Kezdem a negatívumokkal, mert bár ezekből van több, szeretném jó hangulatban zárni a bejegyzést.
Paul még mindig pocsék. Ezen nincs mit szépíteni, a színész nem érzi a karaktert, én igazán megpróbáltam elhinni, hogy ez ő, de nem látom rajta a hideg számítást, az intelligenciát, nem látom, miért tekintik messiásnak. Egy arrogáns, idegesítő fickót látok, aki még a trónon sem tud egyenes háttal ülni. Mivel az első másfél órás szekciónak ő a főhőse, ez nagyon sokban lehúzza az egészet. Annyiban megdicsérhetjük, hogy Prédikátorként már valamennyire megtalálja a szerepét, tud kezdeni magával valamit, de ez nem hozza helyre az eredeti, fiatal Muad’dib-ként elkövetett millió hibáját.
A pecsétgyűrű. Ezúton közölném a minisorozat készítőivel, hogy a pecsétgyűrűből nem áll ki egy gúla alakú kristály. A pecsétgyűrű arról kapta a nevét, hogy lehet vele pecsételni, és nem szúrja át a lapot... Ehhez nincs is több hozzáfűznivalóm.
A szemek. Mi okozza, hogy csak az írisz kékült be? Amikor az egész vérben kering a drog, akkor a szeme fehérje is bekékül az embernek, ezt Frank Herbert oldalakon keresztül magyarázta. Miért nem lehetett megtartani, amikor 1984-ben kezdetleges animációs technikával megoldották? (kockáról kockára színezték ki a szemet)
Stilgar Paulhoz hasonlóan teljesen kifordult, stílusát vesztett figura lett, nem volt meg benne sem az eredeti bölcsessége, sem a higgadtsága. Mikor megölte Duncant, szinte azt lehetett gondolni, ha ilyen könnyen felhúzza magát, hogy-hogy csak a harmadik filmre nyírta ki? Nyoma sem volt a jelenet hangulatának, feszültségének, sem a drámai katarzisnak, mert már mindenki számított rá. Ehhez még hozzá vehetjük, hogy mennyire jó volt az első film Stilgarja, és a sorozatok még mélyebbre ásták magukat a szereplőválasztással.
Gurney Halleck. Igazából Gurney-vel nem lenne akkora gond, ha nem Patrick Stewart alakítja korábban. De az eredetiben ő annyira tökéletes volt a szerepre, hogy az új színésznek esélye sem volt behozni, és ez teljesen érthető lenne, ha, Patrick Stewart látszatra öregedett volna bármit az elmúlt negyven évben. De időtlen arca van, vagyis gond nélkül eljátszhatta volna most is Hallecket, nem lett volna vele semmi probléma.
Jessica. Hasonló helyzet, mint az előzőnél, a ’84-ben kiválasztott színésznő annyira el lett találva, hogy utódjának esélye sem volt hozni ezt a szintet. Már így is jobb, mint az első minisorozatra kiválasztott, de még mindig nem sikerült megütni a főnyereményt.
Irulan. Hát vele van bőven probléma. Miért egy óvónéni érkezik Irulan szerepére? Ő egy Bene Gesserit, aki tud bőven intrikákat kavarni, miért egy kedves, aranyos fiatal lányt raktak oda? Rá dühösnek kell lenni, el kell tudnunk képzelni, hogy ő tényleg képes ártani a többi szereplőnek. Egy intellektuális, fenyegetést jelentő karakternek kell lennie, és nem egy ilyennek. Erre csak ráerősít a minősíthetetlen szinkron, ami egy tizenöt éves lány hangjával teszi még hiteltelenebbé a figuráját, és már szólhat is a taps egy elszúrt karakterért.
A kőégető. Látott-e már valaki kiégetett szemet? Elég ha megnézzük a Mátrixot, nem szép látvány az elszenesedett szemüreg. Nyilván a film készítői is így gondolták, és hogy megkíméljék nézőik érzékeny lelkét az efféle barbárságoktól, inkább nem is raktak bele kiégetett szemet. Helyette befeketítették Paul szemgolyóját. Ha legalább kékítették volna, akkor egészen hasonló szemet kapunk mint az igazi, könyvbéli fremeneké...
És ismét a szinkron: szícs? Átrédísz? Olvasott valaki Iliászt a készítők közül? Mert akkor tudnák, hogy az Atreides-t Atreidész-nek ejtjük, mint Agamennón vezetéknevét. A Bene Gesserit Dzs-jét még elnézem, lenyelem az angolos kiejtést, de így is éppen elég a probléma. És még nincs vége. Aki a szinkront készítette, aligha olvasta a könyvet. Kultikus mondatok alakultak át, ugyan csak kis mértékben, de eléggé ahhoz, hogy idegesítőek legyenek. Mindehhez hozzájárul, hogy a félelem elleni litániát képtelenek voltak végigmondatni (mondjuk ez az angol hang hibája), noha a Dűne egyik legjellegzetesebb motívuma. A szinkronhangok kiválasztása szintén pocsék. Irulan tinilány hangjára már panaszkodtam, de még hozzájön Jessica legkevésbé sem kedves szinkronja, vagy Letoé, akivel alapból nem lett volna gondom, csak nem illik hozzá.
Na, és most, hogy kipanaszkodtam magam a rengeteg hibát illetően, jöjjenek a pozitívumok, mert azért azok is akadnak.
Alia tökéletes volt. Minden olvasóm tudja, mennyire kedvelem ezt a karaktert, és a színésznő hibátlanul mutatta be. Személyiségileg, viselkedésileg is tökéletes, nem tudok sokat hozzáfűzni.
Leto Atreides. Amennyire sikerült elrontani az apját, annyira telitalálat volt. James McAvoy, noha idősebb, mint a könyvben leírt szereplő (ott Leto kilenc éves) szintén nagyon jól játszott. Átjöttek Leto érzelmei, és hála az égnek az utánozhatatlan szarkazmusa is, amit annyira szerettem a negyedik részben, de a harmadikban csak kevésbé fordult elő. Természetes volt a játéka, tényleg beleélte magát a szerepbe.
Chani. Ő az első, és utolsó akire azt mondom, jobb is volt, mint az 1984-es változatban. Ott Chaninak egyrészt kevés szerep jutott, másrészt viszont nem az a kedves karakter volt, akit a könyvekből megismerhettünk. Itt viszont remek volt a színészválasztás, és kivételesen a szinkron sem vágta haza a teljesítményt, tényleg jó lett az összhatás.
Kezdem a negatívumokkal, mert bár ezekből van több, szeretném jó hangulatban zárni a bejegyzést.
Paul még mindig pocsék. Ezen nincs mit szépíteni, a színész nem érzi a karaktert, én igazán megpróbáltam elhinni, hogy ez ő, de nem látom rajta a hideg számítást, az intelligenciát, nem látom, miért tekintik messiásnak. Egy arrogáns, idegesítő fickót látok, aki még a trónon sem tud egyenes háttal ülni. Mivel az első másfél órás szekciónak ő a főhőse, ez nagyon sokban lehúzza az egészet. Annyiban megdicsérhetjük, hogy Prédikátorként már valamennyire megtalálja a szerepét, tud kezdeni magával valamit, de ez nem hozza helyre az eredeti, fiatal Muad’dib-ként elkövetett millió hibáját.
A pecsétgyűrű. Ezúton közölném a minisorozat készítőivel, hogy a pecsétgyűrűből nem áll ki egy gúla alakú kristály. A pecsétgyűrű arról kapta a nevét, hogy lehet vele pecsételni, és nem szúrja át a lapot... Ehhez nincs is több hozzáfűznivalóm.
 |
| Paul Muad'dib (Alec Newman) |
Stilgar Paulhoz hasonlóan teljesen kifordult, stílusát vesztett figura lett, nem volt meg benne sem az eredeti bölcsessége, sem a higgadtsága. Mikor megölte Duncant, szinte azt lehetett gondolni, ha ilyen könnyen felhúzza magát, hogy-hogy csak a harmadik filmre nyírta ki? Nyoma sem volt a jelenet hangulatának, feszültségének, sem a drámai katarzisnak, mert már mindenki számított rá. Ehhez még hozzá vehetjük, hogy mennyire jó volt az első film Stilgarja, és a sorozatok még mélyebbre ásták magukat a szereplőválasztással.
Gurney Halleck. Igazából Gurney-vel nem lenne akkora gond, ha nem Patrick Stewart alakítja korábban. De az eredetiben ő annyira tökéletes volt a szerepre, hogy az új színésznek esélye sem volt behozni, és ez teljesen érthető lenne, ha, Patrick Stewart látszatra öregedett volna bármit az elmúlt negyven évben. De időtlen arca van, vagyis gond nélkül eljátszhatta volna most is Hallecket, nem lett volna vele semmi probléma.
Jessica. Hasonló helyzet, mint az előzőnél, a ’84-ben kiválasztott színésznő annyira el lett találva, hogy utódjának esélye sem volt hozni ezt a szintet. Már így is jobb, mint az első minisorozatra kiválasztott, de még mindig nem sikerült megütni a főnyereményt.
Irulan. Hát vele van bőven probléma. Miért egy óvónéni érkezik Irulan szerepére? Ő egy Bene Gesserit, aki tud bőven intrikákat kavarni, miért egy kedves, aranyos fiatal lányt raktak oda? Rá dühösnek kell lenni, el kell tudnunk képzelni, hogy ő tényleg képes ártani a többi szereplőnek. Egy intellektuális, fenyegetést jelentő karakternek kell lennie, és nem egy ilyennek. Erre csak ráerősít a minősíthetetlen szinkron, ami egy tizenöt éves lány hangjával teszi még hiteltelenebbé a figuráját, és már szólhat is a taps egy elszúrt karakterért.
 |
| Duncan Idaho (Edward Atterton) |
És ismét a szinkron: szícs? Átrédísz? Olvasott valaki Iliászt a készítők közül? Mert akkor tudnák, hogy az Atreides-t Atreidész-nek ejtjük, mint Agamennón vezetéknevét. A Bene Gesserit Dzs-jét még elnézem, lenyelem az angolos kiejtést, de így is éppen elég a probléma. És még nincs vége. Aki a szinkront készítette, aligha olvasta a könyvet. Kultikus mondatok alakultak át, ugyan csak kis mértékben, de eléggé ahhoz, hogy idegesítőek legyenek. Mindehhez hozzájárul, hogy a félelem elleni litániát képtelenek voltak végigmondatni (mondjuk ez az angol hang hibája), noha a Dűne egyik legjellegzetesebb motívuma. A szinkronhangok kiválasztása szintén pocsék. Irulan tinilány hangjára már panaszkodtam, de még hozzájön Jessica legkevésbé sem kedves szinkronja, vagy Letoé, akivel alapból nem lett volna gondom, csak nem illik hozzá.
Na, és most, hogy kipanaszkodtam magam a rengeteg hibát illetően, jöjjenek a pozitívumok, mert azért azok is akadnak.
Alia tökéletes volt. Minden olvasóm tudja, mennyire kedvelem ezt a karaktert, és a színésznő hibátlanul mutatta be. Személyiségileg, viselkedésileg is tökéletes, nem tudok sokat hozzáfűzni.
 |
| II. Leto Atreides (James McAvoy) és Ghanima (Jessica Brooks) |
Chani. Ő az első, és utolsó akire azt mondom, jobb is volt, mint az 1984-es változatban. Ott Chaninak egyrészt kevés szerep jutott, másrészt viszont nem az a kedves karakter volt, akit a könyvekből megismerhettünk. Itt viszont remek volt a színészválasztás, és kivételesen a szinkron sem vágta haza a teljesítményt, tényleg jó lett az összhatás.
A navigátorok a nyolcvannégyes változatban nagyok, bálnaszerűek, és meglehetősen undorítóak voltak. Érthető volt, miért ilyenek, de itt szebben, elegánsabban, látványosabban sikerült megoldani, jobban illett a hangulathoz, vagyis szintén jó pontokat adott a filmnek.
A zene engem megvett kilóra. Az Inama Nushifot a film után ismétlő lejátszásra kapcsoltam, és lassan tudom a szövegét, annak dacára, hogy fremenül van. Csodálatos aláfestést adott az Atreidesek tisztogatásához, és a montázs alatta szintén segített abban, hogy átérezzem a jelenet súlyát, Irulan bűntudatát, Alia tartását ebben a helyzetben, sőt, megkockáztatom, még Paul szenvedését is sikerült átadnia a számnak, pedig az már tényleg nagy szó. A soundtrack többi eleme is nagyon jó, nagyon eltalált, de ez messze lekörözi mindet.
 |
| Chani (Barbora Kodetová) és Irulan (Julie Cox) |
Duncan Idaho, Farad’n, és Ghanima szintén jól teljesítenek, Duncan nagyjából azonos szintet hoz, mint az 1984-es, Farad’n és Ghanima szerepével pedig az a baj, hogy hiába teszik oda magukat a színészek egyszerűen nincs annyi mozgásterük, hogy tényleg kiemelkedőt alakíthassanak.
Annyi potenciál, annyi lehetőség volt ebben a filmben, de leginkább az apró bakikon csúszott el. Elődje, az 1984-es Dűne egy-két nagy hibával rendelkezett, amik vérprofi szereplőgárdája, és utánozhatatlan hangulata ellenére lehúzták, itt viszont azt érzem, hogy millió kicsi teszi tönkre az összhatást. Mibe került volna rendes szemeket csinálni? Mibe került volna pecsétgyűrűt szerezni ahelyett a kristályborzalom helyett? Mibe került volna kiégett szemeket készíteni, mibe került volna megkérni Pault, hogy legalább üljön egyenesen azon a trónon? Nem olyan sokba, hogy ne érje meg. Mert így megnézem ezt a filmet, és egy elvesztegetett lehetőséget látok, ahol néhányan odateszik magukat, ahol olyan zene szól, hogy érzem, szinte beszippant a világba, és ahol az előző minisorozattal ellentétben tényleg szép a grafika, az összes Dűne adaptáció közül a legszebb. De mindez együtt sem képes kompenzálni a hiányosságokat, és emiatt szomorú vagyok, és reménykedek, hogy sikerült majd egy méltó Dűne Gyermekei adaptációt csinálni. Akár ezzel a gárdával, akár másokkal.
Valentine Wiggin
Megjegyzések
Megjegyzés küldése