Régi emlékek - Az Orchideák Bolygója könyvkritika

avagy a könyv, amitől növénynek érzed magad

Az orchideák bolygója megosztó, de számomra nagyon kedves könyv, és azon a véleményen vagyok, hogy nehéz lenne röviden jellemezni. Rengeteg értéke van, és rengeteg társadalomkritikához hasonlóan ez is olyan, amit nem lehet elintézni azzal, hogy "tetszett". Vagy "jó könyv volt". Mindegyik megfogalmazás sekélyesnek, és értelmetlennek hat, ha erre a regényre használjuk. Éppen ezért döntöttem amellett a mottó mellett, hogy: "Növénynek érzed magad tőle." Mert ez igaz. A létező legnegatívabb értelemben, de igaz, és ebben áll a történet zsenialitása.

A továbbiakban pedig következik a spoileres kritika, amihez jó szórakozást kívánok!

Adott egy bolygó, és adott két egymással versengő felfedezőcsapat. Adott egy hátborzongató város, egy sötét atmoszféra, érthetetlen felvételek, zavaros történések, és orchideák kalitkákban. És ebből kikerekedik egy olyan science fiction remekmű, amit a falhoz vágtam az elolvasása után és csak bámultam magam elé. (Nem szoktam könyveket rongálni, de tanúim vannak rá, hogy ez a kötet tényleg közeli kapcsolatba került a fallal...) Nagyon sokáig azt hittem, hogy egy regény akkor jó, ha szeretem. Akkor jó, ha megkönnyezem a kedvenc szereplőm halálát, ha újra és újra el akarom olvasni. Az orchideák bolygója bebizonyította, hogy egy könyv lehet zseniális úgy is, hogy görcsben van az olvasása közben a gyomrom, és a végén percekig nem tudok megszólalni.

A külföldi borító szerintem sokkal jobb, mint a magyar (azon egy emberfejű virág szerepel - erősen spoileres, de legalább megragadja az üzenetét). A cím fordítása még elmegy, bár az "Orchideák kalitkákban" a végére jobban vették volna ki magukat, és az egész cím szimbolikusabbnak hatott volna, mint az "Orchideák bolygója". Az angol borítón még található volt egy mottó is ("To protect, to serve, to test - to destroy!), ez szerintem egyáltalán nem találó, az a destroy szócska egyáltalán nem kell oda, inkább passzol egy akció-sci-fi-hez, mint ehhez a könyvhöz...

Illusztráció a magyar kiadásban

A történet kezdetén megismerjük főszereplő gárdánkat, akik közül igazából René és Al azok, akiknek a karaktere tényleg kidolgozásra kerül. A többiek inkább statiszták, de mivel a regény nagyon nem karakterközpontú, annyira pörögnek az események, és annyira máson van a hangsúly, hogy ez egyáltalán nem zavaró. Újra és újra előről kezdődik a cselekmény, szereplőink meghalnak, majd ki újraéled, ki pedig nem. A kiürült városokban különös felvételek, lovagi tornák szellemképei játszódnak le a szemük előtt, míg végül mindössze ketten maradnak, és próbálkoznak újra, és újra, a már említett René és Al, akik lejutnak a város szívébe... ahol különös gépvilág várja őket, amelynek lakói azonnali hatállyal kiszabják a halálos ítéletet, végrehajtani azonban képtelenek, mert mint kiderül, valójában a két férfi teste nem is az idegen bolygón van, hanem a földön, csak kapcsolódnak ehhez a másikhoz, amelyik újra, és újra képes felépülni, ha valamilyen okból elpusztulna. A csalódott gépek elfogadják a felfedezők kérését, akik azt akarják, hogy emberek ítéljenek felettük, illetve, legalább bebizonyítják, hogy az emberek képtelenek ilyen döntések meghozatalára... Ugyanis ők a ketrecbe zárt orchideák, akiknek már a szívük sem ver, mesterségesen keringetik a vérüket. A gépek nem bántják őket, sőt... ápolják, védelmezik, és gondoskodnak róla, hogy mindig tökéletesen boldogok legyenek, pusztán azáltal, hogy kellemes érzeteket közvetítenek az agyukba... mégis, az emberek megszűntek embernek lenni. A két felfedező pedig nem is akar hallani többet, azonnal visszatérnek a földre, kétségbeesetten, tudván, hogy saját világuk is efelé tart.

Ketrecbe zárt orchideák... Tulajdonképpen már a Mátrix is felvetett hasonló elveket, megpendített hasonló húrokat, mikor először láttam. Akkor éreztem magam hasonlóan arculcsapva, mint ez által a könyv által. A különbség az, hogy az orchideák bolygója még sokkal keményebb, még sokkal fájdalmasabb, és még kevésbé akartam tudomást venni a leírtakról. A könyv kijelölt egy irányt, ami sajnos egészen reális. A mesterséges intelligenciák itt nem akarnak ártani, itt jót akarnak az embereknek... akik azonban saját ostobaságukkal olyan függésbe helyezték magukat, ami által lassan megszűntek embernek lenni.

Ironikus, mennyi minden megvalósult a vágyott célok közül... örök élet? Pipa, a gépek kijelentik, nem kell szaporodniuk, hiszen soha nem halnak meg. Örök boldogság? Pipa, nincs szenvedés, gyakorlatilag, ahogy a regényben fogalmaznak, elérték a nirvánát... mindenük megvan, és mégis semmijük. A regény szereplői pedig belegondolhatnak, hogy ők az adott pillanatban mit csinálnak? Az életüket élik? Nem... a gépek lehetővé teszik, hogy kimeneküljenek a valóságból, hogy kockázat nélkül játszák a felfedezőt egy idegen bolygón. A gépek tesznek lehetővé szinte mindent, és lassan eltávolodnak a való élettől. Tökéletesen nyilvánvaló a párhuzam, látszik, hogy hová tartanak.

Illusztráció a magyar kiadásban

És itt jön a legszomorúbb dolog... hogy mi, a való világ emberei, Herbert W. Franke komor regényén kívül mit csinálunk? Közösségi oldalakon mulatjuk az időt, és akármilyen közhelyesen hangzik, legtöbben tényleg elfelejtkezünk a valódi emberi kapcsolatokról. Játékokat játszunk, filmeket nézünk, esetemben blogot írunk, és jobb esetben olvasunk, de ez a tevékenység, fáj a szívem, egyre inkább elvész. A lényeg az, hogy a legtöbb ember már most gépek segítségével menekül ki a világból, és honnan tudjuk, hogy egy nap, ha létrehozunk egy mesterséges intelligenciát, nem válunk-e magunk is orchideákká? Sehonnan. Nem tudhatjuk, mert a realitások ellenünk szólnak. Na, ezért érzi magát növénynek az ember, miután becsukta ezt a könyvet.

Nem hosszú regény, egy délután alatt el lehet olvasni, de igazi hard sci-fi, jó adag szatírával. Karaktereket most nem elemzek, ahogy mondtam, nincsenek igazán kidolgozva, de ez nem baj. Kedvencem azért van, René egyértelműen a legszimpatikusabb gúnyos megjegyzéseivel. Ezen túl a gépek maguk igazán érdekesek, természetesen találkozunk az Asimovi törvényekkel, és csak egyet tudok mondani: Nagy tapsot emberiség, már megint jól megcsináltad a dolgokat! Sok könyvre, filmre mondják, hogy mennyire motiváló, mennyire "megtanít élni", de ezek szinte sosem sci-fik... hát azt kell mondjam, összességében ez a történet is nagyon jó üzenetet hordoz. Felforgatja az egyének és az emberiség elképzeléseit és álmait, szinte rád parancsol, hogy becsüld meg, hogy van lábad, és hogy az agyadat használnod is kell. Becsüld meg, hogy úgy ahogy, de szabad lehetsz, és rajtad múlik, mikor mit gondolsz. És becsüld meg azt is, hogy éppen rosszul érzed magad, mert az állandó, végtelen boldogság nem is biztos, hogy annyira jó dolog. Becsüld meg, hogy ember vagy, és nem virág.

Valentine Wiggin