Death Note - A halállista elemzés

...avagy beszélgessünk az életről, a halálról és a hatalomról

„Adj az embernek hatalmat, és megtudod, milyen valójában” szól a bölcs mondás. A Death Note, magyarul Halállista néven megjelent anime pontosan ezt a kérdést tárgyalja, mikor géniusz főhőse, Yagami Light kezébe adja a hatalmat, hogy pusztán nevük és arcuk ismeretében ítéljen emberek élete felett. A kibontakozó harcokban pedig szemtanúi lehetünk többek között milliónyi szimbólum és bibliai utalás megjelenésének, két sziporkázó intellektus összecsapásának, akik belső monológjait hallgatni is gyönyörűség, és egy nagyon okosan felépített lecsúszástörténetnek. Két részben rakom fel az elemzést, mivel sajnálnám a képeket, de ismét ajánlok egy-két számot. Először is az első intro angol változatát, másodszor pedig Heather Dale: Hero c. számát is csak javasolni tudom. Nagyon sok gondolata passzol az animéhez, még akkor is, ha nem lehetünk biztosak, kinek a szemszögére illik a legjobban. Továbbá, ha valaki nagyon Death Note hangulatba akar kerülni, mindenképp keressen rá a musical angol verziójára, hihetetlen hangot vannak benne, és a Stalemate (Patthelyzet), illetve a Playing his game (Az ő játékát játszva) tökéletesen bemutatják a két főszereplő párharcát. Ryuk és Rem szemszögénél pedig az Only Human (Csak emberek) lett félelmetesen jó.

Mindenki vigyázzon, az elemzés természetesen spoileres. Első sorban az animéről szól, de beszélek egy keveset a Live Action filmekről is.

Ha Death Note, akkor szót kell ejteni a szimbólumokról, amikkel tele van… először is, kérdéseket vet fel maga a tárgy, ami körül a cselekmény forog. A halállista csábítás, mindenkit másképp próbál behálózni. Valakit naivitása és ambíciói, mást dühe és rajongása, megint mást egyszerűen a kapzsiság csal csapdába, és rendkívül szilárd jellem kell az ellenálláshoz. Szerencsére szilárd jellemek azért akadnak a sorozatban, nem is egy, de jó kérdés, ha elképzeljük a helyzetet, hogy tényleg ledobnak a világunkba egy ilyen listát, hányan tudnának ellenállni neki? Hányan mondanák, hogy köszönöm szépen, én ugyan nem akarok más élete és halála felett ítélkezni? Valószínűleg meglehetősen kevesen.

Az "Ádám teremtése" festmény Death Note verziója az első intróban

A csábításra, illetve a hatalomra kapunk még egy remek utalást az almával, amit Ryuk rendszeresen behoz, és ami az első introban konkrétan át is alakul a listává (Később megkapjuk a Heavy Metal stílusú bevezetőt, és már kevésbé volt kedvem végignézni). Ezt az első introt egyébként ismételten muszáj megemlíteni a szimbolizmus kapcsán, mert egyik jelenetében például Light egy város fölött sétál (felsőbbrendűségi érzés) ugyanakkor egy lábfejnyi szélességű párkányon jár, amiről bármikor lezuhanhat. (Démoklész kardja, visszatérek rá Ryuknál) Megjelenik a sakktábla motívuma, mint a két főhős taktikai játszmájának megjelenítése. Széttörik egy üveggömb, amivel egyébként legtöbbször a naivitást, a gyermeki szemléletet szokták szimbolizálni, valahol azt is jelképezheti, hogy Light eredetileg jóindulatú lépései lassan annyira elfajultak, hogy maga az ideális világ illúziója darabjaira hullott. Illetve kicsit kifigurázza a Bibliát is ez a montázs, mert például láthatjuk Michelangelo Ádám teremtése c. festményének paródiáját, Isten helyén Ryukkal, Ádám helyén pedig Lighttal. A Death Note egyébként tényleg szereti a Bibliát, tele van nyomva keresztényi utalásokkal, és nagyon nehéz nem átesni a ló túloldalára, ha értelmezni akarjuk őket. A két főhős szembenállása kétszer jelenik meg, és ironikus módon egyszer sem látjuk őket emberek között. Az intro elején, két torony tetején állnak, letekintve a világra, a vége felé viszont egy metróalagútban, a világ alatt. Ez akár utalhat arra is, hogy játszmájuk egy része intellektuális, magasan az emberi értékek felett, míg lejátszódik egy érzelmi, ösztönös rész is, az embereken belül, ahol az intellektusnak már jóval kisebb szerepe van. Az intro zene szövegének is érdemes szentelni pár percet, mert Light szemszögéből énekelnek az ideális világról, és egyrészt nagyon fülbemászó, garantált, hogy mindenki dúdolgatni fogja, másrészt pedig tényleg beszél egy kicsit arról, ahogy a főhős látja a dolgokat.

L és Light egy color-over jelenetben, látható a kék és vörös szín

Egyébként még jó beszélni kicsit a rajongók által „color-over”-nek keresztelt jelenségről, amikor minden kiürül, és jönnek a belső monológok. Az, hogy mi mennyire lassul le, nagyon téma függő. A sorozat elején van, hogy a sebesség alig csökken, de az utolsó epizódban olyan is akad, ahol az idő teljesen megáll. Itt pedig mindenkinek jut egy jellemző szín, ami leginkább a hajon, és a szemen látszódik. Lighté a vörös, L-é a kék, Misáé a sárga, Light apja pedig zöld színt kap, de bizonyos mellékszereplők lilában is pompáznak. Light színe viszonylag egyértelmű, a piros az élet és a halál kettőssége a szín-szimbolikában, de egyben a hatalom, az erő színének is tartják (a magyar zászlón például ehhez kapcsolható). Érdekes, hogy mind a gyilkost, mind az áldozatot szimbolizálhatja, ezen túl pedig keleti filozófiában a gyökércsakra (vagyis a legalsó csakra) színe. További érdekesség, hogy a manga változat rajzolója Lighthoz nem kapcsolt színt, állítása szerint őt legjobban a színek hiánya (fekete) fejezi ki. A fekete azonban a pirossal ellentétben már nem hozható össze az élettel, a színtelenség, a halál színe. L esetében a kék egyrészt komplementer a pirossal, valószínűleg ezért erre esett a választás, de egyébként a szürreális valóság, az elmélkedés, az intellektus, és a külvilág teljes kizárása is ehhez kapcsolódik, amik egyébként mind összeférhetőek a karakterrel. Ezen kívül a keresztény szimbolikában az angyalok, az igazság, és Jézus színe is (a Halak zodiákus jegy, ami állítólag Jézus csillagjegye, szintén a kék színhez tartozik.). A zöld Light apjához kapcsolódóan a remény, a bizalom, és a naivitás színe is, illetve a szívcsakráé, és ezen keresztül a szereteté is. Misa sárga színe egyrészt a vágytalanság, másrészt azonban pont az irigység jelképe. Az alázaté, de ugyanakkor a beteges ragaszkodásé, vagyis ismételten félelmetesen telitalálat, és ez az egész belső monológ megoldás még átgondoltabbá teszi a sorozatot.

A történet hangulata erőteljes, nyomasztó, rátelepszik az emberre, és ez először nagyon zavart. Az első rész után majdnem ott tartottam, hogy én ezt kikapcsolom, nem akarom tovább nézni, nekem ez túl elborult, aztán, mivel egy jó barátom ajánlására kezdtem neki úgy döntöttem, már miatta is ráveszem magam a folytatásra, és a második résztől teljesen rákattantam, otthon is, a házból kilépve is Death Note járt az eszemben.

Ennek persze sok köze van a karakterekhez, akik közül ugyan az első kettő viszi igazán hátán a cselekményt, azért a többiek is megérdemelnek pár szót…

Yagami Light/Kira/második L/Aszahi Light – „Én leszek az új világ istene!”

Light az anime első epizódjában

Yagami Light olyan karakter, akivel én megpróbáltam megférni. Megpróbáltam megérteni a gondolkodásmódját, megpróbáltam legalább elfogadni, de egyszerűen képtelenségnek bizonyult. Az első részben különc, géniusz diákként még képes lettem volna rá, sőt, amikor megszólalt az a kis hang a fejében („Mi jogom ahhoz, hogy mások felett mondjak ítéletet?”) egész közel jártam ahhoz, hogy megkedveljem. Ám még az első rész végén, az fent idézett mondat kijelentésével végleg elúszott. Élvezet hallgatni az eszmefuttatásait, mert félelmetesen tökéletes logikája van, de megalomán, istenkomplexusos, és ahogy haladunk előre a cselekményben egyre idegesítőbb is. Fogékony az újdonságokra, Ryuk, a halálisten létét könnyedén elfogadja… ám pocsék az önreflexiója, éretlen, egészen gyerekes a szemlélete. Az ő világképében ő a jóság korlátlan hatalmú megtestesítője, és mindenki más szükségszerűen gonosz, lényegtelen, valójában melyik értékrend bizonyul helyesnek. (Ez kicsit emlékeztet az előző nagy elemzésemben tárgyalt Pán péteri szemléletre) Mivel a világtól azt a visszajelzést kapja, hogy tényleg mindenben a legjobb, nem csoda hogy elkezdi magát magasan mások fölé helyezni. (És sajnos ez kamasz elem, ebben az életkorban gyakran hajlamossá válunk arra, hogy úgy érezzük, mi találtuk fel a spanyolviaszt.) Lightot eleinte egy pozitív tulajdonsága, az igazságérzete hajtja, de a személyisége nem elég erős, hogy szembeszálljon a hatalom romboló hatásával, és szépen lassan süllyedni kezd. Már az első részben kialakul személyiségének egyfajta dualitása, amit később többször kiemelnek. Egyrészt ott van Yagami Light, a jó tanuló, jó barát, akire számíthat az apja, akire büszke a családja, akit a már említett mély igazságérzete egy nap talán fantasztikus emberré tesz (a készítők maguk többször mondták, Lightot teljesen tönkretette a halállista, ha nem kerül hozzá valószínűleg kiváló rendőrfőnök lesz belőle, aki elszántan üldözi a bűnt, és akire mindenki felnéz). Másrészt ott van Kira, aki noha még Yagami Light értékrendjén élősködik, mégis a gátlástalan, önjelölt igazságosztó már-már démoni megjelenítése, aki céljaiért bárkit, és bármikor odadob. Ez a két figura ugyan megfér egy személyben, hiszen a halállista hatására egyikből nő ki a másik, de szépen lassan Kira feléli Lightot, és mikor minden fékező erő eltűnik, ami életben tartja személyiségének pozitív vonulatát, már elkerülhetetlen a teljes bukás. A megjelenítésben érdekes, hogy Light személyiségének két oldalát az animáció is kihangsúlyozza. Lightként az egész arca gyermekibb, a szemei nagyobbak, a mimikája erőteljesebb, míg Kira pillanataiban, még mikor éppen színjátékot űz is, a szemei szűkek, tompábbak, az arcvonásai keményebbek, a mimikája minimálissá válik.

Light ikonikussá vált őrült nevetése az utolsó epizód végén

Végül Light már olyan mélyre csúszik, ahonnan nincs kiút. Kezdetben javára írható igazságérzete, kitartása, és tisztelete mások iránt szinte teljesen elvész, egyedül az intellektusa marad meg, de az őrület küszöbén átlendülve már annak sem veszi hasznát. Az utolsó jelenetben az utcán szembejön vele korábbi, még „tiszta” önmaga, de már észre sem veszi… eddigre már túl messzire ment. Halála az egyetlen lehetséges út számára, Ryuk is megmondja, eljött az ideje, hiszen mindegy, túlélné-e „úgyis vége”. Ez pedig igaz is, Light valószínűleg a börtönben csak még elmeháborodottabbá vált volna, fanatikus követői pedig teljesen tönkretették volna a világot. És az a nagy kérdés… milyenné vált utána a világ? Mit fognak tenni a bűnözők, ha megszűnik a félelemkontroll, és hirtelen már senki nem gyilkolja őket? Mit tesznek Kira követői, mikor rádöbbennek, hogy nagy vezérük végső soron halandó?

Light L halálakor

Meghatározó kapcsolatait igazából nem építi szorosra. Még a családi kötelékeket is könnyedén vágja el, ha saját élete és helyzete megóvásáról van szó. A lelkiismeretét még azok sem képesek felébreszteni, akik a legközelebb állnak hozzá, ideértve az apját, a húgát, és L-t is. Általános tény, hogy legtöbben, akár a magyar, akár a külföldi közönséget nézzük, végig az ő pártján állnak, még a legmélyebb pontján is, és azt hiszem, ennek egyszerű az oka. Magam is kamaszok közé tartozom, ahogy a sorozat elején a két főszereplő is, így vissza kell térnem az első bekezdésben említettekre, vagyis, hogy Lightot mivel ejtette csapdába a lista. Tizenhét-tizennyolc évesek között gyakori és teljesen érthető szemlélet a „Majd én megváltom a világot!” és ilyen szempontból kijelenthetjük, Lightból mindannyiunkban van egy kicsi. Valószínűleg mindenki másképp tekint a témára, és viszonylag kevesen vannak, akik a bűnözők módszeres irtását járható útnak tartják, de akire hasonlítasz, azt nagyon nehéz gyűlölni. És az utolsó fantasztikusan megcsinált haláljelenetben (igen, ez a széria tele lesz ilyenekkel, de minden főbb szereplőé zseniális), amivel az egész sorozat zárul, még aki végig olyan távol érezte magát a figurától, mint én, az is meg fogja sajnálni. (Bár megjegyzem, azt, hogy neki meg kell halnia, én a harmadik-negyedik résztől kezdve éreztem. Akik olvasták a KOTOR elemzésemet, ott beszéltem kicsit a „halálraítélt karakterekről” akiknek a színrelépésükkor azonnal megpecsételődik a sorsuk. Light nem egészen ilyen, mert én makacsul reménykedtem a személyiségfejlődésében, de később hasonlóvá válik.)

Light az utolsó epizódban, a halála előtt

A legnagyobb kérdés pedig, felmenthető-e valamivel? Erre nagyon vegyesek a válaszok. Sokaknak meggyőződésük, hogy igen, felmenthető, mert alapvetően jó szándékkal cselekedett. Én személy szerint nem tartom annak, mert ha igazán színtiszta jó szándék vezérli, soha nem írja le az első nevet. Amennyiben meg van róla győződve, hogy a lista nem működik, nem próbálja ki, amennyiben pedig kipróbálja, már felmerült benne a lehetőség. Ekkor azonban tudja, hogyha működik, gyilkossá válik, ez viszont csak rövid megtorpanásra készteti. Ez pedig már mutatja, hogy elejétől volt bőven baj a főhőssel. Érdekes, hogy neve, mint beszélőnév fényt jelent, noha a karakter sötétebb nem is nagyon lehetne. Kezdetben bajban voltam az értelmezéssel, mert nem akartam túl sötéten ábrázolni a karaktert, ugyanakkor sokszoros utánakeresésre meg kell jegyezni, a Bibliát központba helyező Death Note értelmezés nem véletlenül tünteti fel Lightot sátáni figuraként. Latinul a fény Lux, és a keresztény vallás Luciferjének neve magyarra fordítva fényhozót jelent. Ezen kívül a bibliai értelmezés Lightot Ádámmal köti össze (az intrónál már említett kép, illetve a csábítással szembeni ellenállásra való képtelenség), illetve egy később még taglalt párhuzamban Júdással. További furcsa motívum, hogy japánul Light neve Raito, ami ugyan szintén fényt jelent, de kandzsi írással az éjszaka és az isten szótagok alkotják. Véletlen, vagy tudatos? Ugyanakkor utalhat arra is, hogy Light eredeti célja nem önző volt, de túl hamar, és túl kegyetlen módon akart igazságot tenni. A sorozat készítőinek saját értelmezésében Light leginkább a hatalomvágytól kifacsarodott személyiség modellje. A sorozat nem áltat minket azzal, hogy a cselekedetei színtisztán gonoszak lennének… megtudjuk, hogy hetven százalékkal csökkent a bűnözés, eltűntek a háborúk, de azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a főhős megálmodott ideális világa valójában félelemmel manipuláló diktatúra.

L/Lawliet/Ryuzaki/Ryuga/Aszahi/stb. – „Ő az, aki a központi vizsga első fordulóján olyan furán kuporgott mögöttem. Mintha teljesen elmerült volna a saját világában…”

L egyik első személyes megjelenése

Ez a karakter az oka, hogy igazán megszerettem az animét. Visszatérve az első bekezdésben taglaltakra, ahogy írtam, az első epizód alatt megvolt az esély rá, hogy nem fogom végignézni, túl elborult volt elsőre az én ízlésemnek. Aztán jött a második rész, és vele L. Első megjelenésekor csak egy számítógépre kivetített L betűt látunk, ő maga géphangon szólal meg, és nem is tűnne érdekes karakternek… én is így voltam vele, amíg a rész végén meg nem szervezte Light tartózkodási helyének leszűkítését, és rá nem jött, hogy távolból is tud ölni, mindezt egyetlen nem egészen öt perces tévéműsorral. Ekkor azonnal kedvenccé fogadtam, és igazából később is az maradt, leginkább mert az ő figurája az, akinek a szemléletével képes voltam azonosulni. Light kettőssége érdekes, de annyira gyorsan elúszott, hogy az elemzéshez is sokszor segítséget kellett kérnem, míg L-t úgy-ahogy, de megértettem, tudtam reflektálni rajta keresztül a cselekményre.

L valójában egy közepesen erős autista, és erre személyiségének sok pontján építenek. Mindig felhúzott térdekkel kuporog, mert állítása szerint negyven százalékkal növekszik a logikus gondolkodásra való képessége ebben a helyzetben. Ezen kívül nem bírja elviselni, ha félbe szakítják, kedveli a rendet, a nyugalmat, és alapvetően magányos típus… amíg rá nem kényszerül, hogy mások segítségét kérje, mindig, mindent egyedül csinál. Mikor a halálistenek létezése felmerül, L képtelen feldolgozni a lehetőséget, üvölt, ledől a székéről, rosszullét, ájulás kerülgeti. Olyannyira a saját világában él, ami a logika, és a racionalitások birodalma, hogy ami azon kívül esik, az számára vagy észrevétlen marad, vagy egyszerűen elfogadhatatlan. Ez az egyetlen olyan jelenet, ahol Light tényleg könnyedén csőbe húzza a fiút… a halálistenek létezését még jó ideig képes eltitkolni, mert onnantól, hogy előáll egy logikus magyarázattal (hogy a halálisten valójában a gyilkolási módszer megnevezése) L azonnal utána kap, hiszen ezt a verziót már képes tolerálni.

Továbbá megemlítendő az édességfüggősége, ami kevésbé fontos, de nagyon jellemző pontja a karakterének, és ami minden nézőnél elérheti, hogy az anime nézése közben rendszeresen éhes legyen. Egyszer megszámoltam, kilenc cukorral issza a kávét, és a legfontosabbak kivételével minden jelenetben eszik.

L és Light közös munkájának kezdete

A legmeghatározóbb kapcsolata egyértelműen az ami Lighthoz fűzi, és ezért is furcsa, hogy sosem értjük meg teljesen a jellegét. A két főszereplő egyszerre riválisok és barátok, esküdt ellenségek és nemes ellenfelek… sosem lehet eldönteni, pontosan mit is gondolnak egymásról, még az állandó belső monológok mellett is nehéz. L maga kijelenti, Light az első, és egyetlen barátja, és ha ez nem is jelent pozitív kapcsolatot, az igaz, hogy ők ketten ismerik egymást annyira, mintha legjobb barátok lennének. L (leginkább kiváló önreflexiós képességének köszönhetően) egy pillanatig sem tagadja személyiségbeli hasonlóságaikat. Mindketten „gyerekesek és nem tudnak veszíteni”, ahogy ki is jelenti, és mivel Light ezt saját önreflexiós képességének hiányosságai miatt (fogjuk az istenkomplexusra) képtelen érzékelni L legalább annyi előnyre szert tesz, hogy szinte beleláthat ellenfele gondolataiba.

L és Light randin Misával

A teniszmeccs kettejük között és az egyetemi jelenetek még inkább rivalizálásról szólnak, de Light emlékeinek elvesztésekor, mikor a két karakter hosszú időt eltölt, szó szerint egymáshoz láncolva már egyértelműen kiépül köztük valamilyen szintű bizalom. L maximálisan követi azt az elvet, miszerint engedd közel barátaidat, ellenségeidet pedig még közelebb… Lightot nem csak a nyomozásba vonja be, de a néző mellett ő az egyetlen, aki betekintést nyerhet a világába. Megosztja vele a kételyeit, a zavart, amit a tévedése okozott neki (ismételten autisztikus vonás, L teljesen összezuhan, mikor úgy érzi, tévedett), sőt még viccelődnek is egymással. Ezek a részek egyszerre humorosak, és egyszerre fontosak a cselekmény szempontjából. Tényleg barátokká válnak, és ezt tulajdonképpen nem is nehéz megérteni. Már beszéltem Lightról, de igazából mindkét karakternél megvan az a nehézség, hogy a társadalomtól teljes mértékben elhatárolódnak, leginkább az intellektusuk miatt. Light sajátját felsőbbrendűségi érzetig viszi, L egyszerűen kiválik a társadalomból, amihez jó alapot szolgáltat az autizmus, furcsasága, különcködése mindenképp elkülönítené. Gyakorlatilag mindkét főhős unja a világot, szemezgetik ki a releváns morzsákat a mérhetetlen információtengerből, és próbálnak valahogy megbékélni ezzel a helyzettel. Light például nem figyel az órákon, a vizsgákra felesleges tanulnia, az iskolaidőben inkább bámul ki az ablakon, minthogy bármiben aktívan részt vegyen. L-t mindenki arrogáns, magába forduló figuraként ismeri, mert csak azt az ügyet vállalja el, ami felkelti az érdeklődését. Light a sorozat alatt is folyamatosan titulálja ostobának, meggondolatlannak, idegesítőnek, és egyszerűen zavaró tényezőnek az embereket, és L-től is bőven kapunk hasonló megjegyzéseket (pl. „Matsuda, te szamár”), úgyhogy ő is lelkesen szapulja környezetét, ha az intelligenciaszint minősítéséről van szó. Vagyis, amikor ez a két karakter egymásra talál, már az egy öröm lehet számukra, hogy találnak valakit, aki eléri az ő szintjüket, akivel lehet beszélgetni, akinek ugyanazok a problémák tűnnek fontosnak. Nem értenek egyet mindenben, sőt, a legtöbb dologban ellentétes nézeteket vallanak, de egy-két pillanatot leszámítva (amikor szó szerint ölik egymást) tulajdonképpen a közös munkájuk gördülékenyebb, mint bármely más karaktercsoportnak. Kialakítják maguk körül azt a fajta zártságot, amiből mindenki érzékeli, „Ez a kétszáz feletti IQ-val rendelkezők területe, másoknak tilos a belépés!” Nem tűnik el a gyanakvás, ami nem is csoda, hiszen ne felejtsük el, ha tárgyi bizonyíték nem is, de az egyetlen logikus szál még mindig Lighthoz vezet, és az is igaz, hogy L végeredményben okkal nem bízik a főhősben. De ettől még barátságról beszélünk, legyen akármilyen furcsa, és akármilyen zavaros az egész. Light pedig visszanyeri az emlékeit. A viselkedése azonnal megváltozik, és ezt nyilván L is érzékeli, de nem tesz semmilyen lépést, sőt, továbbra is bizalommal kezeli a főhőst. Részek telnek el így, a kapcsolat immár teljesen kérdéses, és következik a Némaság c. huszonötödik epizód.

Egyszerre utálom és imádom ezt a részt. Utálom, mert L itt hal meg szívinfarktusban, és imádom, mert minden szava, minden jelenete, még a zenéje is aranyat ér. Az első, amit fontos megjegyezni, hogy a rész elején egyetlen mondatot hallhatunk csak L gondolataiból, ami logikailag később lényegessé válik, de érzelmi, szimbolikus jelentősége, vagyis a személyiségére utaló jelentése nincs. Ezt követően pedig ki vagyunk rekesztve, csak Light szemszögébe látunk bele, és ez azonnal megnehezíti a helyzetet, mert kénytelenek vagyunk L viselkedéséből, szavaiból, mimikájából kiolvasni a gondolatait, ami pedig ennél a karakternél átkozottul nehéz. Két jelenetet emelnék ki, az első az eső dialóg. Itt ugyebár Light meglátja az esőben ácsorgó L-t, aki, hiába kiabál neki, nem hallja. Mikor kimegy hozzá, L annyit mond, bántóan hangos a harangzúgás, ezért nem hallja. Később közli, hogy biztos egy templomból jön, ahol talán esküvő van, vagy inkább… itt elvágódik a mondat, de mindenki tudja, hogy temetés lenne a befejezés. Persze harangok nem zúgnak, így az is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy L a saját haláláról beszél, és arról, hogy érte zúgnak a harangok. A második kérdés pedig felveti a következő problémát, a fiú ugyanis megkérdezi a főhőst, mondott-e már igazat életében. Light persze megsértődik, de a jelenettel L nagyjából ezt sugallja: „Tudom, hogy meg fogok halni, és azt is tudom, hogy miattad.”

A lábmosás jelenet

Az ezt követő jelenet pedig újabb mozzanatokat ad, és egy nagyon erős bibliai párhuzamot. A két fiú besétál az épületbe, L meg is jegyzi a lépcsőn törülköző Lightnak, hogy mennyire megáztak. A főszereplő visszavág, hogy ez is az ő hibája, ekkor pedig L lehajol, és megmossa Light lábát. Ezzel nyíltan utal arra a bibliai jelenetre, mikor Jézus mosta meg a tanítványai lábát, köztük Júdásét, akiről akkor már tudta, hogy el fogja árulni, és a halálát okozza. L-t eredetileg nem tartottam igazán jézusi karakternek, azonban többször utána nézve már jobban látható, hogy akad hasonló jellegű krisztusi karakter az irodalomban. Félreértés ne essék nem bűntelen, több élet is szárad a lelkén, de a bibliai Jézus óta nem is igazán használnak tényleg bűnteleneket ilyen szerepekben (jó példák Anakin Skywalker, vagy a Myst univerzum Yeeshája… mindkettejüknek volt bőven a számláján.), ráadásul érdemes a nagyságrendeket figyelembe venni. Lightnál a bűnözők gyilkolása a cél része volt, az ártatlanok halálát önvédelemmel, vagy „szükséges áldozat” megnevezéssel magyarázta. L-nél az alapcél az életek megmentése, az elfogadható áldozat pedig bűnözők, halálraítéltek felhasználása. A legjobb példa hasonló krisztusi karakterre Bodor Ádám: Egy rossz kinézésű ember c. novellája. (Mindenki figyelmébe ajánlom, fél oldal az egész, de ha emlékezetem nem csal, két évvel ezelőtt, mikor először olvastam, meghatározó lett számomra.) Ennek főhőse, a rossz kinézésű ember félelmetes hasonlóságokat mutat a karakterrel. L-hez hasonlóan hozzá is kapcsolják a sötétkék színt, háttérbe húzódó, sápadt, mindenkit megbámul, igénytelenül öltözködik, és halarca van. Mindenki gyanúsnak, furcsának tartja, ám a novella során sok mindenre megtanítja a kis közösség tagjait, mint például a megbocsátás, a szorosabb emberi kapcsolatok kiépítése, pedig csak egyetlen mondatot mond el az egész történet alatt, és azt is akkor, mikor megváltja a városból kifelé szóló jegyét. Szintén érdekes, hogy ez a két egyértelműen pozitív szerepű karakter, vagyis a rossz kinézésű ember és L mindketten alapvetően taszító figurák, kinézetük, igénytelenségük azonnal előítéleteket ébreszt. Én ezért kissé problémásnak tartom L magyar szinkronját is, Viczián Ottó annyira higgadt, lágy, egészen kedves hangot adott neki, hogy egyáltalán nem passzolt, a japán és az angol verzióban is a karakter idegesítően sokat szürcsöl és csámcsog minden jelenetben, ami még tovább viszi ezt a párhuzamot. Light ellenben alapvetően kellemes modorú, elegáns, udvarias, és magabiztos kisugárzású, viszont élete szinte minden pillanatában tettet, ahogy az az eső dialógban is kiderül.

Folytatva a krisztusi párhuzamokat a rész elején L álmodik is a saját haláláról, ami, ahogy már említettem, felidéződik a dialógban. Maga köré olyan embereket gyűjt, akikben igazán megbízhat, akiknek a csalásától nem tart. Próbára teszi őket, és az arcát már csak azoknak mutatja meg, akik az életüket is odaadnák az ügyért, vagyis becsületesek, és mély az igazságérzetük, ez pedig megint egy jézusi karakterekre valló jellemző (a rendőrök között meg is lehet találni több apostoli archetípust, például Aizawa egyértelműen a kételkedő megjelenítése). Illetve ráhúzhatjuk a névtelenséget is (ezt sok helyen megemlítik, mivel Isten neve tabu, L pedig sosem adja ki a sajátját, szintén lehet erre a szerepre utaló jellemző.), onnantól azonban, hogy a sorozat második felében, a halála után fény derül az igazi nevére, ez a párhuzam már nem állja meg a helyét.

L az eső jelenetben

És ezeknél a jeleneteknél vissza kell térni a két karakter barát-ellenség dilemmájára, ami ugyan Lighthoz is kapcsolódik, de úgy éreztem, az elemzés ezen részében kell újra felhoznom. A dilemma igazából mindkét karakter számára súlyos. Ebben a két jelenetben L ugyanis meghozza a maga döntését, és egyetlenként az egész sorozatban kinyújtja a kezét a csúszásnak induló főszereplő felé. Tulajdonképpen, megint krisztusi módon annak ellenére, hogy folyamatosan tisztában van vele, kicsoda a főhős (véleményem szerint már hosszú részek óta), eldönti, hogy megpróbálja a jót meglátni benne. Nem azt jelenti, hogy nem látja a rosszat, és nem jelzi, hogy látja a rosszat, pusztán azt, hogy 1. mindenkinél jobban ismeri Lightot, és ezt szerintem kár tagadni. Vagyis ő az egyetlen, aki érzékeli a csúszást, hiszen az apja például olyannyira jóindulatú és elfogult, hogy sosem venné észre. 2. Azok közül, akik még esetleg érzékelik (gondolok itt akár Ryukra, akár mindazokra akiket Light előbb elintézett, semmint kiderüljön a titka), ő az egyetlen, aki lát értelmet a kockázatvállalásban, ami azzal jár, ha kinyújtja a kezét. Vagyis tulajdonképpen azzal, hogy eldönti, kockáztat, meghozza arra vonatkozólag is a végső döntést, hogy a gyanú és a logika mellett barátként, és nem ellenségként néz a főszereplőre. Esetében azért is fontos, hogy hamarabb történjen meg ez a választás, mert számára Light kettős személyiségének külön értelmezése, ismételten az autizmusból fakadóan teljes képtelenség. Ezt a belső dilemmát, ahogy önmagával kerül konfliktusba, végigkísérhetjük… részenként megy végig a három lépcsőn, „szerintem nem te vagy Kira” „lehet, hogy te vagy Kira” és „Biztos, hogy te vagy Kira.” A következő részben pedig kezdődik elölről. A főhős kettős személyisége, vagyis Kira és Light azonban gyökeresen ellentétes nézeteket vallanak. Light megfogná L kezét, hagyná, hogy felhúzzák. Benne is megvan az intellektuális magány, a mély igazságérzet, és ahogy az elején írtam, talált valakit, aki megérti, és hasonlít rá. (A sorozat írója is azt mondta, ha a két főszereplő egy olyan alternatív univerzumban találkozik, ahol Kira sosem jött létre, és az egész halállista probléma nem jelenik meg, valószínűleg munkatársakként, és legjobb barátokként élték volna le az életüket.) Kira ellenben folyton az ellenségeskedést, az elutasítást sugallja, L-t ellenségnek, veszélyforrásnak, trónbitorlónak állítja be, és Light a végletekig húzza a döntést. Barát vagy ellenség, Light vagy Kira. Ez az ő nagy kérdése, az utolsó lépés, amely eldönti, hová jut. És Light sajnos, legalábbis véleményem szerint sajnos, megadja magát Kirának, ezzel azt a lehetőséget is nyitva hagyva (ami be is következik), hogy a sátáni figura végleg bekebelezi. Az eső dialógus utolsó szavai („Valahogy sejtettem, hogy ezt mondod.”) és a lábmosás jelenet zárása („Annyira szomorú. Hamarosan végleg el kell válnunk egymástól.”) mutatják, hogy L maga is érzi, hiába nyújtotta a kezét, nem fogta meg senki, és ezáltal megpecsételődött mindkettejük sorsa.

L halála - láthatóan visszaidéződnek a látomások

L haláljelenetében nem L-nek magának a bukását és vereségét láthatjuk, hanem sokkal inkább Lightét. Amikor a fiút eléri a szívroham, mert Rem felírta a nevét, Lighton a gonosz vigyor előtt pánik és zavar látszik, mint akiben a végső zuhanás előtt tudatosul, hogy eljátszotta az utolsó lehetőségét a visszatérésre. L azonban úgy hal meg, hogy félelem, düh nem igazán látszódik rajta, egy ideig még Lightot nézi, majd nyugodtan lehunyja a szemét. Valóban egyértelmű, egyetlenként minden ember között, tényleg megbocsátott a főszereplőnek, de ekkor már tudott a későbbi bukásáról is. (Nem mondok semmit, de… ki mondta a kereszten, hogy bocsássanak meg mindenkinek, mert nem tudják, mit tesznek?) Én mondjuk, úgy fest, nem értem el L szintjét, nekem nézőként sem sikerült megbocsátani, de hát előfordul az ilyen. És legalább annyi vigaszt kapunk, hogy tényleg fantasztikus résszel készítették elő ezt az egyébként nagyon drámaira, és sokkolóra sikerült jelenetet. (És persze halljuk az L-ért zúgó harangokat, újra bevágják a rész eleji montázst, tényleg nagyon hatásos lett.)

L ezen túl még egy fontosabb szerepet kap, az egész sorozat legutolsó jelenetében, Light halálakor. Itt a beszűrődő napfényben még megjelenik, és láthatjuk, ahogy a főhős a halála előtt észreveszi. Kicsit sem bibliai. Többször is vizionálta a sorozat során, de ilyenkor mindig belső monológ alatt, valamilyen állóképként jelent meg, ezúttal azonban kifejezetten egy áttetsző, kísértetszerű figuraként látható.

Plusz, ha már beszélőnevek, érdekes, hogy a két főszereplő szembenállását ezzel is jelzik. L valódi nevének (Lawliet) kiejtése low light, vagyis gyengített, tompított fény, ami egyben a Lighttal szembeni fékező hatására is utalhat. Illetve, ha a Law szócska írásmódját is megtartjuk, az a törvény angol szóval azonos, ami megint csak jelzi, a karakter melyik oldalon áll. Illetve ha már behoztam Lightnál, megemlítem itt is, mit mondtak a készítők a karakterről. Az ő értelmezésükben, L az igazság megtestesítője, ami egyrészt sokat elárul a sorozat társadalomkritikus szemléletéről (A hatalomvágy térhódításának ki esik először áldozatul? Természetesen az igazság.) másrészt pedig külön furcsa látni, hogy milyen kisméretű szurkolótábort sikerült összeszednie az elvileg pozitív látásmódot, és jó eszméket hirdető karakternek a folyton lefelé csúszó főhőssel szemben.

Amane Misa/Második Kira – „Nekem az is elég, ha csak felhasználsz.”

Misa Lighttal

Ha valakit jobban utálok ebben a szériában, mint a főszereplőt, az csakis Misa lehet. A fent említett mondat le is írja a lány teljes személyiségét. Második Kiraként hódolójává válik Lightnak, később pedig barátnője, és leghűbb követője lesz. Indokai vannak, Light volt az egyetlen, aki a halállistát felhasználva elítélte a Misa szüleit meggyilkoló rablót, akit a bíróság felmentett volna. Ugyanakkor gyenge karakter, önállóan szinte életképtelen, ha a halálistenek, vagy néha (valamilyen csoda folytán) Light nem sietne a segítségére, már kétszer meghalt volna. Borzalmasan idegesítő, és mondanám, hogy legalább humoros, de a poénjai erőltetettek, és nem fér a fejembe, hogy két olyan főszereplő mellé, mint Light és L, hogy keveredett oda ez lány. Illetve zavar, hogy nem tudom megérteni, mit látott benne az a két halálisten, aki inkább a halált választotta, minthogy hagyja őt meghalni. Nem látok benne, olyan különlegességet, olyan eredetiséget, amiért megérdemelné ezt a szintű törődést, legfőbb meghatározója az irreális, néhol már beteges ragaszkodást Lighthoz. Azt azért el kell ismerni, hogy mindennel együtt fontos szerepe van, a huszonötödik részben van egy szép betétdala is (az általam majd szintén elemzésre kerülő No.6 c. animében már megbizonyosodhattam arról, hogy van énekhangjuk a japánoknak, és hála a jó égnek az első introban és Misa dalában is kihasználják ezt.), és végeredményben áldozatnak mondanám. Igen, ártott embereknek, tett borzalmas dolgokat, és sokszor ostobán cselekszik, ami ilyen zseni környezetben még jobban látszik, de Light játszmájának egy sakkbábúja, és bár ezt a szerepet önként fogadta el, legalább a sajnálatot megérdemli érte. Ráadásul azon kevés karakter közé tartozik, aki legalább túléli a zárást, állítólag akad néhány epilógusként szolgáló történet, ami kicsit szerethetőbbé teszi a figuráját, így mindenképpen utánuk nézek.

A neve valószínűleg a „fekete mise” japán változatából ered, ez utalhat a lány gót stílusára, de a tény az, hogy még a készítők sem tudják, mit akartak kifejezni vele, szóval, ránk vár a tippelgetés. (A bibliai értelmezésben Misát gyakran Barabás, a Jézus helyett szabadon engedett bűnöző figurájával kapcsolják össze, mondván, hogy L helyett elvileg neki kellett volna meghalnia, ha Rem nem menti meg.)

Near/N/Nate River – „Ez nem a mi módszerünk. L forogna a sírjában, ha tisztességtelenül járnánk el.”

Near

Bajban vagyok vele. Ezzel összefoglaltam. Near az az autista kisfiú (igen, ebben a szériában két egyértelműen autista zsenink is van), aki N néven megpróbálja átvenni L igazi örökségét, miután névlegesen lecsapott arra Light. Édességfüggőség helyett játszik, és L-el ellentétben nem a háttérben meghúzódó, szemlélődő, jólelkű, de azért odacsapni képes zseniről van szó, hanem egy sokkal nehezebb természetű, kötekedő, és néhol kifejezetten idegesítő figuráról. Mégsem mondanám, hogy utáltam, hiszen kénytelen voltam neki szurkolni, ugyanis abban a helyzetben ő volt az egyetlen, aki Light ámokfutásának még gátat szabhatott. Bevett húzás az irodalomban, hogyha egy szeretett karakter (jelen esetben L, de tapasztalható volt a Végjátékban Ender, vagy a Dűnében Alia esetében is) halála után üresjárat van, vagyis a karakter rajongói nem tudnak mit kezdeni, kissé elveszettnek érzik magukat a világban kedvencük nélkül, odaraknak egy klónt, aki megszólalásig hasonló stílusával pótolni hivatott ezt az űrt. Tartottam tőle, hogy Neart ilyenné teszik, de nem lett L hasonmás, és ennek örülök. Persze arra pedig idő nem volt, hogy annyira kidolgozzák, hogy a nézők igazán megszeressék, és ha lett is volna idő, nem biztos, hogy ez tényleg sikerült volna. Near gyakorlatilag inkább eszköz annak bemutatására, hogy L tervei messze túlmutattak a halálán (illetve, ismét a készítők nevezték a bosszú megtestesítőjének, ezért jelenítik meg ridegebb, sötétebb, antipatikusabb figuraként), hiszen Near gyakorlatilag örökségként készen kapta a bizonyosságot, hogy Light Kira, mindazt a szellemi és valószínűleg anyagi hátteret is, ami az elkapásához kellett, és még sok kulcsfontosságú információt. Úgy nyerte meg a játszmát, hogy egy hiánytalan, egész pakli kártya volt a kezében, ellenfelénél pedig már csak kettő-három lap maradt, és ilyen helyzetben kevesen mondanák, hogy tényleg rajta múlt.

Near és Mello

Beszélőneve (Nate River) a készítők szerint a természetes (natural), és a folyó (river) angol szavakból származnak, ezt saját bevallásuk szerint utalásnak szánták arra, hol Near tehetsége, esélyei nagyrészt L-től erednek. Noha neki color-over színe nincsen, de leginkább a szürke és a fehér kapcsolható hozzá. A második legtöbbször szélsőségesen pozitív, de a tél színeként a hidegség és a ridegség motívumát is hordozza, illetve a szürke a halál utáni élet, és halál után az élőkre gyakorolt befolyás, a kísértetek színe is, vagyis a szimbolika itt is tízpontos.

Viszont a szinkronstúdió itt melléfogott, mert valamilyen rejtélyes okból részeken keresztül meg voltak győződve arról, hogy Near lány. Később ugyan helyesbítettek, de addigra már teljesen összezavarodtam, és próbálkozhattam megszokni az új hangot. (Egyébként egy 2015-ös Live Action adaptációban, amiről most nem ejtek szót, mivel még nem láttam, Neart állítólag tényleg lány alakítja)

Mello/Michael Keehl – „Tudtuk, hogy egyenként nem érjük el L szintjét. De ketten együtt talán van esélyünk.”

Melloról, ha lehet, még kevesebbet tudunk meg, mint Near-ről. Csokit eszik, tulajdonképpen állandóan (megvan az ok, amiért L szimpatizált vele), és szintén okos, de ő már sokkal inkább csapatjátékos, messze nem osztja Near, riválisa és egyben szövetségese különcségeit. Az érzelmi oldalt jelképezi, rendkívül okos, de hirtelen haragú, és többnyire először lép, és aztán gondolja át a tetteit. Ennek a két karakternek a kapcsolata sosem válik barátsággá, de az biztos, hogy kiegészítik egymást, és ketten együtt, ha nem is érik el L szintjét, de legalább megközelítik olyan mértékben, hogy az elég legyen Light teljes megbuktatásához. Ahhoz elégnek bizonyulnak a képességeik, hogy izgalmassá tegyék a végjátékot, de itt is, sem idő, sem hely nem jutott a tényleges kidolgozásra. És ami a legfurcsább, a többi karakterrel ellentétben, a neve nem beszélőnév.

Ryuk – „Amikor meghalsz, én írom majd fel a nevedet a saját listámra. Ennyi az egész.”

Ryuk és Light

Teljes kettősség jellemzi Ryuk figuráját. Egyrészt humorforrás, elsőre ijesztő külseje, miután megszoktuk, már nem gátol abban, hogy élvezzük folyamatosan érkező poénjait. Almafüggő (olyan szinten, hogy amikor a sorozat nézése közben éppen nem valamilyen édességet kívántam meg L-nek hála, olyankor mindenképpen almát akartam enni, mert egyszerűen nem fogtam fel, hogy tarthatja valaki ennyire finomnak), és minden második megszólalása oldja az amúgy nagyon nyomasztó, misztikus krimi hangulatot. Személyiségének ezen oldaláról akaratlanul is a skandináv mitológia Lokija, és Terry Pratchett Korongvilágának Halál figurája jutott eszembe. Ebben is erősen kilóg a Death Note az animék közül, hiszen az utalások kilencven százaléka nyugati, keleti vonatkozásút, buddhizmusra, taoizmusra alapulót nem is igazán látunk.

Személyiségének másik oldala azonban a könyörtelenül ítélő halálisten, aki levonja a tanulságokat, figyelmeztet, de nem kegyelmez. Remhez, a másik halálistenhez képest ő az igazi halál… nem barátkozik, nem kötődik senkihez, nem áll senki pártján… az egyetlen feladata, hogy eldöntse, amikor lejárt az idő. (Rem szinkronja egyébként azonos Zuko hercegével az Avatar sorozatból, így egy kicsit meglepődtem, mikor meghallottam az első mondatát…) Nem véletlen, hogy az utolsó megjelenő utasítás a halállistából az egész sorozatban ennyi: „Minden ember, kivétel nélkül, előbb vagy utóbb meghal.” Ryuk ezt közli Lighttal a sorozat elején… Ő válik Démoklész kardjának megtestesítőjévé, folyton ott marad a főszereplő mögött, mint emlékeztető az emberi mivoltára. Gondolhatja magát istennek, de nem szabad elfelejtenie, hogy halandó, és mikor mégis megteszi, mikor túl mélyre csúszik, bekövetkezik a bukása. Ryuk pedig ’jó halálhoz méltón’ meg is ítéli.

A nyomozócsoport

A mellékszereplő gárda, ha nem is elemzem őket külön, egy említést mindenképp megérdemelnek, mert mind utánozhatatlanul egyediek és emberiek. Light apjának rögeszmés ragaszkodása a fia ártatlanságához ugyan sokszor keresztbe tesz mindenkinek, de összességében végtelenül jóindulatú, szerethető karakter, és azon van a hangsúlyt, hogy apa. Nem tudja elfogadni, hogy a fia rossz útra tért, és ez érthető. Igazából elemezhető lenne, mert tényleg a legtisztább karakter, de számomra pont ez tette kicsit érdektelenné. Nincsenek igazából komoly hibái, amin elcsúszhat, hacsak nem a könyörületessége (az pedig, hogy ez hibának számít-e… nos, ezt döntse el mindenki maga, ebben a helyzetben az-e), de az ő halála sem vereség, vagy bukás, hanem egyszerűen egy szomorú, de szép jelenet, hiszen úgy búcsúzhatott az élettől, hogy biztosan hitte, a fia nem bűnös (még akkor is, ha tévedett). A bibliai értelmezésekben Ábrahám figurájával is összekapcsolják annak a jelenetnek kapcsán, mikor Misát és Lightot „kivégzésre viszi”, de később leáll, és ő szegez pisztolyt a fia fejének, L felszólítására. A pisztolyban természetesen vaktöltény van, de sokan úgy értelmezik a jelenetet, hogy a férfi nem tudott erről. A többi rendőrnek is mély az igazságérzete, és bár fejjel rohannak a falnak, ha megfelelő, és kellően jóindulatú vezetés alá kerülnek, ez a fajta igazságérzet nagyon fontossá válik, és ahogy L-nél írtam, gyakran valamelyik apostoli archetípust jelképezik. Matsudának, aki eleinte mindig komikus közjátékként tűnik fel, a sorozat végén akadnak fontos pillanatai. Nemhogy nem áll Light mellé, mikor az megpróbálja a saját oldalára csábítani, de a legnagyobb dühroham közepette is ellenáll annak, hogy megölje és ezzel vele egy szintre kerüljön. Aizawát már megemlítettem, a kételkedés, a ragaszkodás példája, L emiatt a többieknél jóval többször teszi próbára, de fontos megemlíteni, hogy végül ő lesz az első a rendőrök között, aki felismeri Light csúszását. Látjuk a dilemmáikat, de nem véletlenül jegyeztem meg az elemzés elején, a fő súly a két főszereplő vállára helyeződik, mert valahol a Death Note küzd az időhiánnyal. Harminchét rész viszonylag kevés, csak egy-két mellékszereplőcentrikus részre van idő, és még azok alatt is pörögnie kell a főszálnak. A huszonhatodik részben én ezért voltam kicsit dühös, hogy visszaemlékezésre ment el több mint tíz perc, amit sokkal okosabban is fel lehetett volna használni. Persze, szakaszlezáró volt, de két percnél többet akkor is hiba volt elvesztegetni rá. A többiek személyiségét igazából nem nagyon látjuk. Beletekintünk Light családi életébe, de sem a húgát, sem az anyját nem ismerjük meg pontosabban. Misura Naomi, akit mondhatnék az egyetlen épkézláb női karakternek ebben az animében, bár nagyon talpraesett, és L is erős, határozott személyiségként emlékszik rá, csak két-három részt kap, mielőtt Lightnak köszönhetően öngyilkos lesz. A többiek, pl. Takada Kyomi, Higuchi, vagy Mikami ugyan kapnak háttértörténetet, de ilyen főszereplő gárda mellett még mindig azt mondom, nem igazán rájuk épül a cselekmény.

És következzen a Live Action film. Sokan a legjobb anime-adaptációnak tartják, én ebben nem formálok véleményt, mert animés téren még meglehetősen műveletlennek számítok. Véleményem persze van, ha már megnéztem a filmeket (A 2006-os Halállista, és Utolsó Név a két szerencsés, az L-t középpontba helyező Change The World-re még nem tudtam sort keríteni, de mivel a karaktert imádom, valószínűleg fogok).

Light (Fujiwara Tatsuya) és L (Matsuyama Kenichi) az "Utolsó Név"-ben

Néhány szempontból csak dicsérni tudom, de vannak bőven negatívumai. Az első rész is már jelentős változtatásokat eszközöl, de nem bántja az alapsztorit. Light eleinte nagyon gyenge a karakter megjelenítésére, az érzelmei nyilvánvalóak, néhol kifejezetten irritáló, de becsületére legyen mondva, egy film alatt is látszik, hogyan tanul bele a számító, istenkomplexusos géniusz figurájába. Az első rész végén a mondatai már ütnek, érződik a sötét Death Note hangulat. Ryuk CGI animációja engem, különösen az elején zavart, nagyon kilóg az élő világból az egyértelműen rajzolt karakter, inkább oldották volna meg bábukkal és sminkkel. És következik L, aki miatt külön izgultam, mert autista karaktert nehéz játszani, és egyszerűen, mert rajongói szívemnek fájt volna, ha elszúrják (és bizony láttam már nagyon durván elszúrt adaptációt, gondolom, sokan ismerik az „Utolsó Léghajlítót” ahol jó, ha két-három karaktert úgy-ahogy eltaláltak). Matsuyama Kenichi, aki játszotta… ő mentette meg a filmet. Félelmetesen telitalálat lett, a mozgása, a viselkedése, a teljes személyisége annyira jól átjött, hogy az első rész kikapcsolása után már vártam, hogy folytatják a második részben, hogyan építik ki a két karakter barátságát… Külön piros pont a magyar szinkronstúdiónak, mert egy jó kis Death Note Live Actionre összetrombitálták a teljes anime szinkron gárdát, így mindenki a már ismert és szeretett hangján, megszokott stílusában szólalt meg. Bár az első részt japánul néztem, például Kolovratnik Krisztián, mint Light hangja sokat tett hozzá, ellensúlyozta a játék esetleges gyengeségeit.

Light, L és Misa (Toda Erika) az "Utolsó Név"-ben

A második résszel kevésbé vagyok megelégedve. L még mindig jó, Light is belejött, Misa itt is, ott is idegesít, szóval ezzel nem volt gond (bár a fekete haj kicsit fura). A CGI-ért továbbra sem vagyok oda, de előfordul az ilyen. De a történetet megváltoztatták. Az elsőben oly pontos cselekménykövetést kidobták a kukába. Light és L hasonlósága tényleg a barát-ellenség dilemma miatt volt fontos, itt azonban elsütötték a megjegyzést, de nem építették fel a kapcsolatot. Kimaradt az összeláncolós időszak, kimaradt L teljes krisztusi vonala, vagyis az eső dialóg és lábmosás jelenet, amiről annyit áradoztam. A zárás karakterhű, mikor L csak eljátszotta saját halálát, valójában korábban már felírta a nevét egy listába, hogy huszonhárom nap múlva haljon meg… rávallana, hogy feláldozza magát egy ügy megoldása érdekében, de azt a haláljelenetet, amit az animében kapott, nem lehet, és nem is kell überelni. Egyszerűen túl tökéletesen lett megoldva. A végén nagyon elvágódik minden, és bár L végső, huszonhárom nap múlva bekövetkező halála így is szép lett, azért nem telitalálat.

Illetve kiemelném a szívinfarktusos halálát is, mert nagyon kifejező a különbség. Az animében Light elkapja a székről leeső L-t, aki a karjában hal meg, megkapva a teljes tiszteletet, illetve ahogy írtam, látszanak a felszín alatti, messzire mutató erőviszonyok. A filmben, Light csak látja, hogy a fiú lefordul a székről, nem kapja el, fölényesen, állva nézi a haldoklását, mint aki meg is akarja alázni, és ez az egyik leglényegesebb különbség, ami az anime ezen részén még sokkal tisztelhetőbbé teszi Lightot, mint filmbéli verzióját.

Light ügyében pedig az a zavaró, hogy a bűnözés hetven százalékos csökkenése, a háborúk eltűnése reális egy ötéves tevékenykedés után, de egy néhány hónapos aktív bűnözőgyilkolás ezt nem fogja elérni. Az őrületbe való teljes lesüllyedés sem igazán hatásos, mert gyors, már-már elkapkodott, és szegény színész, akinek valószínűleg nem volt egyszerű dolga, kiteheti a lelkét, akkor sem tud tökéleteset alakítani.

Összefoglalva, mit várjon a sorozattól az ember, ha a spoiler feliratot figyelmen kívül hagyva elolvasta ezt az elemzést?

Logikát. Félelmetesen okos felépítettséget, és logikát. Aki gondolkodni akar, élvezni fogja.

Erkölcsi dilemmákat. Ezekről már bőven beszéltem, ezer helyzet lesz az animében, mikor fel fog merülni, a néző mit tenne az adott helyzetben.

Érzelmeket. Nem félreérteni, nem kifejezetten érzelmes sorozat, de ami van benne, az üt. Apa-fiú kapcsolat, a már említett barát-ellenség dilemma, maga a félelem, a düh annyira erőssé teszi ezt a sorozatot érzelmi szempontból, hogy tényleg valódi hullámvasútra kerülünk.

Történéseket. Pörög a cselekmény, izgalmas, magával ránt, és nem is enged. Ezzel tudom leírni, mert tényleg rengeteg a cliffhanger, és mindig tudni akarjuk, mi történik következőnek.

És mit ne várjon?

Happy Endet. Belefutottam már mémbe, amelyiken a Death Note gárda képével az állt: És aztán mindenki boldogan élt, kivéve: Lightot, L-t, Misát, Light apját, Remet, Mellot, stb. És sajnos félelmetesen jól leírja a történet zárását, ami azonban ennek ellenére, tényleg tökéletes. Bátor volt, hogy elengedte a happy endet, és bár, ahogy írtam eleinte reménykedtem a karakterfejlődésben, tényleg úgy építették fel, hogy az egész így, ebben a formában volt tökéletes, akkor is, ha hiába szorítottál a kedvencednek, tudhattad, hogy nem jár jól.

Köszönöm, hogy elolvastátok, remélem, jól szórakoztatok közben.

Valentine Wiggin