Régi emlékek - Pán Péter: A gyermekkor ezer arca

2015-ben egy iskolai projekt rábírt, hogy ismét vegyem elő gyerekkorom egyik legmeghatározóbb meséjét, amely máig a kedvenc történeteim között van. Természetesen, ahogy az gyakran megtörténik, elég sokat változott a szemléletem, amikor megismertem a Disney, és egyéb feldolgozások bájos világa mögött az eredetit, de hatalmas élményt jelentett. Ez az elemzés egyúttal filmajánló is... a regény értelmezésén túl összegyűjti a népszerűbb feldolgozásokat időrendben (azóta már megjelent a 2016-os Pán is, illetve 2020-ban várható a Wendy c. film is, de ezeket érthető módon nem foglaltam bele a bejegyzésbe), hogy ha valaki kissé bele akarja ásni magát J. M. Barrie Sohaországának történeteibe, tudja, mivel érdemes kezdeni. Az írás spoileres az eredeti regényre.

Jó szórakozást kívánok hozzá!

A klasszikus – „A világ nem más, mint hit, bizalom és tündérpor”

Ha már Pán Péter, természetesen nem is kezdhetünk mással, mint J. M. Barrie először Péter és Wendy címen megjelent művével, amiből később lett a már jól ismert Pán Péter. További érdekesség, hogy a művet először színdarabként mutatták be, a gyerekeket leginkább színésznők játszották, ennek történetét kísérhetjük figyelemmel az Én, Pán Péter c. filmben, amiről most nem ejtek szót, de amit mindenképp csak a többi adaptáció után javasolnék… egészen más szemmel néz a történetre az ember, tudva milyen párhuzamok, milyen tragédiák vezettek a megírásához.

A technikai információk után kijelenthető, a történet összefoglalása azt láttatja, hogy ez a mese a gyerekek álma… Olyan világot fest le, ahol a hit magasba emel, ahol a gonosz kalózokat mindig legyőzzük, indiánokkal táncolunk, nem kell tartanunk fegyelemtől, szigortól, és ami a legjobb: nem növünk fel. A mélyben azonban egy hihetetlen alkotás rejlik, ami megmutatja a gyermekkor mindkét arcát. Az egyiket a kedvesség, az ártatlanság, a fantázia, a hit és a bátorság jellemzi, a másikon azonban az önzés, a beképzeltség, a felelőtlenség, és a vakmerőség az úr. Ez a két fél pedig egyetlen karakterben egyesül és bomlik ki, ez pedig a főhős, Pán Péter. Rejtélyes módon a köztudatban az él, hogy kedves gyermekhős, ezért én nagyban felelőssé teszem a Disney filmeket, amint azt majd kifejtem, de amennyiben akként mutatjuk be, a történet mondanivalója végleg odavész. Ellenkezőleg… fél a felnőttkortól, tiszteletlen, elképesztően nagy arca van, és szemrebbenés nélkül öl, mégsem lehet gyűlölni, mert mindenki magára ismerhet benne. Nem fogja fel a tettei súlyát, mert legyen akár több száz éve gyerek, sosem lépett túl egy tizenegy-két éves szintjén, és az író úgy alkotta meg, hogy soha nem is fog. Számára a világ fekete-fehér, ahogy számunkra is az volt. Az ő világában, az ő történetében ő a jó, és mindenki, aki ellene van szükségszerűen gonosz. Segít a gyengébbeken, de képtelen felismerni, hogy ő maga is néhol zsarnokként uralkodik a barátai felett. Sohaország az ő világa, az ő szabályai szerint működik. Ha elmegy, beköszönt a tél, de amint vissza érkezik kitavaszodik, kétségbeesésekor hullámzik a tenger, vihar csap le. A sellők mindenkit vízbe akarnak fojtani, vele mégis barátságosan társalognak. Hook, a főgonosz olyan figura, aki Péter önmeghatározásának is részévé vált, és kölcsönösen, ő is képtelen magának identitást találni, ha nem jelentheti ki: Pán Péter ellensége. Párharcukban a végkifejlet egyfajta katasztrófa is… Sohaország kissé értelmét veszti az örök macska-egér játék nélkül.

Hook karaktere egy paradoxont is magával von… ez pedig az idő. Hamar kiderül, Sohaországban senki nem öregszik, ez az örök ifjúság világa, de Hookot mégis mindig üldözi a krokodil, amelynek annak idején a főhős odadobta levágott kezét, és a belsejében rendületlenül ketyeg az óra, mérve a kalóz hátralévő idejét. Az elkerülhetetlen vég szimbóluma végleges bizonyítást akkor nyer, mikor Hook halála előtt az óra megáll, így többé nem jelzi a krokodil közeledtét. Péter szemlélete erről a karakterről könnyen átragad az olvasóra, mert egyszerű elfogadni a két szembenálló felet, mint jót és gonoszt, de Barrie figyelmeztet minket, az antagonista nem rossz ember. Ahogy ő fogalmaz: „Szereti a virágokat, a zenét, és a jó történeteket.” De ismét jön a sarkított szemlélet, ami végleg átlöki a negatív karakterek közé.

Az elveszett fiúk ismét rengeteg arcot mutatnak rengeteg feldolgozásban, amit ki is fejtek, de eredetileg szimbolizálhatnak minket, tizenéveseket is. Olyan gyerekekként vannak leírva, akik kiestek a babakocsiból (J. M. Barrie feminista mondatát Péter szájába adja: Azért csak fiúk vannak köztük, mert a lányok okosak, és nem esnek ki a babakocsiból), és ha szüleik egy hétig nem keresik őket, Sohaországban is maradnak. Emellett azonban számukra a főhős fantáziavilága nem válik igazi otthonná, ellenkezőleg, mindig visszavágynak, Wendy-t, mint „anyapótlékot” csodálják, a meséi vigaszt, reményt jelentenek. Mikor lehetőséget kapnak a visszatérésre, a felnövésre, habozva bár, de megragadják… a gyermekkor megrekedt, fejlődésnélküli állapotát ők nem tudják úgy befogadni, mint a főhős. Wendy és testvérei pillanatokra kapják meg a lehetőséget, hogy hátrahagyják világuk és a felnőttkor gondjait, de végül, bármennyire élvezik az örökös játékot, visszahúzza őket az emlék, amit a családjukról, otthonukról őriznek, ilyen módon megmutatják, milyen magányossá válhat az, aki nem látja meg a szépet a felnövekedésben, magában az életben, ami Pétert újra és újra visszarettenti.

A feldolgozások vagy karakter, vagy jelentésközpontúan új és új mozzanatokat adtak a már ismert és szeretett világhoz, meséhez. Első, és talán legismertebb…

Pán Péter (1953. Disney) – „Gondolj el valami jót, bármi kívánnivalót…”

Pán Péter az 1953-as rajzfilmben

Személyes tapasztalatként azt mondhatom, gyerekként imádtam. Kalandos, bájos, izgalmas, és tényleg szórakoztató, ráadásul meglehetősen rövid, nem igényel állandó figyelmet a nézőtől. És előnyeivel összefoglaltam bűneit is, ugyanis messze a leggyengébb feldolgozás. Annyira biztonsági játékot játszik, annyira el akarja bűvölni a gyerekeket, hogy a gondolkodóbb réteget garantáltan nem sikerül. Nem akar megdöbbenteni, megrémíteni… Hook kezének levágását játékos gyermekcsínynek állítja be (pedig Hook biztos nem tartotta jó viccnek), Pán Péter végleges elmagányosodását feloldja azzal, hogy nem veszi el tőle csapatát, az elveszett fiúkat, ők az utolsó pillanatban visszakoznak, és inkább a főhőssel maradnak. Az antagonista nem hal meg, csak egy humoros jelenetet kap a krokodillal, aki megint csak nem rémisztő, sokkal inkább komikus. És ezt újra és újra elrontja, hogy az igazán kemény jeleneteket egyszerűen elvicceli, és ezzel kukázza a mű összes komoly értékét. Viszont mentségére szóljon, a főhőssel legalább tudja, mit kell kezdeni. A karakterek legtöbbjét sikerült fekete-fehérré tenni, de ő megmaradt olyannak, amilyennek kell, csak egy kis további bájt, kedvességet kap a személyisége, egyébként ugyanolyan vakmerő, beképzelt és pimasz, amilyen a regényben. Hook miatt ellenben ismét lehetek dühös, mert őt színtisztán humorfaktorrá tették. Semmi más szerepe nincs, minthogy minden második percben elpáholják, és lehetőleg nevessünk rajta. Eleinte még rendben van az esetlensége, már-már nyafogásba átcsapó panaszáradata a vereség után, de ötödszörre másfél órán belül már unalmas és cseppet sem vicces. Ehhez még hozzá vehetjük, hogy a magyar szinkronban Wendy hangjától én falra mászok, de ez inkább a szinkronstúdió, és nem a mese bűne.

Hook (1991.) – „Tudod, hogy ez csak egy álom, ugye? Hogy te nem vagy Pán Péter. És mikor felébredsz megint Peter Banning leszel, a hideg, önző férfi, aki túl sokat iszik, megszállottan hajszolja a sikert, és közben elfelejtkezik a gyerekeiről…”

Megtörtént az elképzelhetetlen: Pán Péter felnőtt. Szerelmes lett Wendy unokájába, és megtalálva ezáltal annak a boldogságnak a reményét, amit társai már régen felismertek úgy döntött, Londonban marad. El is felejtette Sohaországot, az elveszett fiúkat, született két gyermeke, és munkamániás ügyvéd lett. Aztán egy napon visszatér Hook kapitány, elviszi a gyerekeket, Pán Péter pedig Csingiling vezetésével visszatér, hogy felébressze szunnyadó, gyermeki énjét.

Hook (Dustin Hoffman) és Pán Péter (Robin Williams) a Hook c. filmben

Robin Williams és Dustin Hoffman, mint Péter és Hook garantálják, hogy ismét nagyon humoros, nagyon szórakoztató filmben van részünk, de ugyanakkor ez már nem követi el a Disney hibáját, nem válik színtisztán szórakoztatóvá. Hook „időparadoxonja” itt nagyon erőteljes, mutatja a reakciója az órákra is. Ezen kívül itt is egy egészen érthető, valahol kedvelhető figuraként mutatják be, aki képes kötődni, segíteni, és megérteni a gyerekeket is… Pán Péter fia azonnal megbízik benne, mikor megkapja azt a törődést és figyelmet, amit az apja sosem adott meg neki. Maggie, a kislánya már más helyzet, ő rendületlenül hisz benne, hogy az apja a hős, aki majd jön megmenteni… ez persze igaz is, de addig a felnövekedett Péternek még nagyon sokat kell tanulnia.

Pán Péter a Hook c. filmben

És ha már itt tartunk, sajnos a film alaphelyzete lehetetlent kíván. Nem véletlenül emeltem ki, Pán Pétert Barrie úgy írta meg, hogy képtelen legyen kitörni abból megrekedtségből, amiben él, noha az a könyvből is egyértelmű, szereti Wendy-t nem tudja olyan mélységében átélni ezt az érzelmet, hogy legyőzze a félelmeit. Nem is szeretetről van szó, inkább egyfajta rögeszmés ragaszkodásról, amit leginkább az anya hiánya okozott Péternél. Ahhoz azonban, hogy felnőjön, és ezt először a szerelem, majd az apaság miatt tegye, rendkívül erős érzelmi kötelék kell, aminek kialakítására nem lehet képes. Az elveszett fiúk már nem is tudják testvérként, pláne nem vezérként üdvözölni, Péter azonban többé válik számukra… apafigura lesz, ami mindig hiányzott az életükből. Ez valahol már gyerekként megjelent… de ekkor a fiú még képtelen volt a felelősséget is elfogadni a hatalom mellé. Rufio, (akit egyébként egyik nagy kedvencem Dante Basco, Zuko herceg és Iroh tábornok szinkronhangja alakít) az új választott vezér eleinte egyenesen megveti, és a régi péteri szemléletet hangoztatja, ám utolsó szavaival, mikor Hook leszúrja, elmondja, egész másképp alakult volna az élete, ha olyan apja van, mint Péter. A film tanulsága végeredményben, kissé giccsesen, de mindenképp szépen bemutatva, hogy élni kell, és a felnőttkornak vannak olyan szépségei, amiért tényleg megéri. Ezt bizonyítja a gondolat, ami a főhőst újra a magasba emeli (az apaság) és a zárómondat is (a kultikus „Meghalni borzasztóan nagy kaland lesz!” megfordítása: „Élni… az lesz borzasztóan nagy kaland.”)

Továbbá ez a feldolgozás kiegészül az egyoldalúan már az eredetiben is jelenlevő Péter-Csingiling szerelmi szállal. Az alap mesében Csingiling féltékeny Wendy-re, és ezért el is árulja az elveszett fiúkat, később azonban, mikor Hook megmérgezné Pétert, megissza a fiú helyett a mérget, annak ellenére, hogy ő korábban már kitagadta, száműzöttnek nyilvánította. Az egyik legszebb idézet kapcsolható hozzá (Emlékszel arra a helyre álom és ébrenlét között, amikor még emlékszel mit álmodtál? Én ott foglak mindig szeretni, és ott fogok várni rád.), de sajnos nem válhatnak viszonzottá a tündér érzései. Eredetileg ennek oka az volt, amit már említettem, hogy Péter képtelen igazán megélni a szerelmet, most azonban az, hogy annak tárgya más. Csingiling itt vezeti, védi, mint kisfiúként, és később le is mond róla, hazavezeti gyerekeivel együtt, de ragaszkodása sosem múlik el.

Visszatérés Sohaországba (2002. Disney) – „Nézz ki az ablakon! Háború van! Pán Péter nem létezik, és az ember nem tud repülni!”

Pán Péter és Jane a "Visszatérés Sohaországba" c. filmben

A második Pán Péter rajzfilm fényévekkel körözte le elődjét. Először is, mert dolgozni egy izgalmasabb alaphelyzettel, mégpedig a második világháborúval. Ezzel már adott egy kontrasztot a gyerekvilág bájához, könnyedségéhez, és feltesz egy nagy kérdést: Hogy tud az ember gyerek maradni, ha az apját a frontra küldik, az éjszakát pedig óvóhelyen tölti, és csak remélni meri, hogy nem hullik bomba a házukra? A főhősnő, Jane nem akar, és nem is tud gyerek maradni ebben a helyzetben, viszont pont a megpróbáltatások, a felelősség, amit kívánnak tőle, nagyon erős karakterré teszik, sokkal szimpatikusabbá, és érthetőbbé, mint az előző részben anyját, Wendy-t. Ugyanakkor pont ezért hasonló a leckéje, mint a Hookban a felnőtt Péternek… meg kell tanulnia újra hinni. És a történet rejtett jelentése, hogy nem azért, mert repülni kell megtanulnia, hanem azért mert a háborúból úgy menekülhet meg a legkevesebb sérüléssel, ha elhiszi, hogy vége lesz, hogy nem kell örökre elmennie otthonról. Mindez persze mesébe van rejtve ismét, hiszen a hit jelképeként visszatér Pán Péter is, és ahhoz, hogy a kislány elszabaduljon Sohaországból repülnie kéne… de ez teljesen szimbolikus. Jane-nel viszont könnyű azonosulni, és korrekt női karakter tizenkét évesen is. Plusz végre a Disney nem biztonsági játékot játszik, végre oda mer csapni. Fejlődött a humor, nem teljesen bugyuta, Hook még mindig komolytalan, de végre látom ellenfélként. Pán Pétert még mindig egészen jól kezeli, frappáns megszólalásai és tényleg jó stílusa van. Persze még mindig inkább gyerekeknek szól, de már megkockáztatom, hogy felnőttet is oda tud ragasztani a képernyő elé. Még mindig rövid, igazából kevesebb, mint másfél óra, de ez az idő már ki van töltve tartalommal. Péter már nem a sebezhetetlen hős figura, aki megy, és megment mindenki mást, kivételesen meg kell menteni őt is.

Nem nyomták agyon meglehetősen gyerekes betétdalokkal, igazából összesen két darab van, az egyik tényleg a történet része, a másik inkább a mondanivaló összefoglalása J. M. Barrie kultikus mondatát idézve, amit magam is említettem az elemzés elején.

Péter újra találkozik Wendy-vel a "Visszatérés Sohaországba" végén

A film zárásaként pedig be mertek építeni egy megható, nagyon szép jelenetet, ami noha nem üt akkorát, mint regénybeli párja, de mindenképp illett ide, ez pedig a felnőtt Wendy és Péter találkozása (és éljen, a felnőtt Wendy szinkronja nem őrjít meg. Már ez is pozitívum.) A regényben ennél a jelenetnél Péter lelkileg teljesen összeomlott, árulásnak érezte, hogy „anyafigurája” felnőtt, mikor „megígérte neki, hogy nem fog”, itt azonban csak kissé megsértődik, és közli a nővel, hogy megváltozott. Azért a reményteljes, kedves zárás ellenére itt már érezhető az az ismerős gombóc, mert Jane ugyanúgy búcsúzik, ahogy Wendy annak idején… megígéri, hogy mindig hinni fog a főhősben, de tudjuk, hogy ő is fel fog nőni, és a körfolyamat talán sosem áll meg… mindig kialakul majd egy barátság az adott generáció gyermekével, de ez nem lehet tartós.

Pán Péter (2003.) – „Felejtsd el őket. Ne törődj velük. Gyere velem, hogy soha, de soha ne érhessenek utol a felnőtt dolgok…”

Pán Péter (Jeremy Sumpter) a 2003-as filmben

Számomra ez az etalon a feldolgozások között, ezt bátran kijelenthetem, Pán Péter igazi arca mindig Jeremy Sumpter, Hook-é pedig Jason Isaacs lesz. Igyekszik ragaszkodni a könyvhöz, és a színészek nagyon odateszik magukat ilyen szempontból. A főhős éppen eltávolodna tőlünk, mikor majdnem meg is öli egyik legjobb barátját, de azonnal megbocsátjuk neki, mikor a következő pillanatban elmosolyodik, és kedvesen, gyermeki stílusban kezd viccelődni. Akármit tesz, akármi tenné antipatikussá, nem lehet gyűlölni, pont, ahogy a regényben sem. Hook kissé túl kegyetlenre sikerült, de tulajdonképpen remekül bemutatja a karakter főbb szerepét, és nem mond le a humorról sem, egyszerűen nem olyan gyengén és szájbarágósan próbálkozik, mint a rajzfilm. Nem véletlen, tizenkettes korhatárt azért tettek rá, és kell is, mert gyerekként, ahogy a könyvet sem, ezt a filmet sem nagyon lehet megérteni. A látványvilág egyébként gyönyörű, a zene maga egy csoda (hiába, James Newton Howard szerezte), és egyes jelenetek annyira telibe találnak, hogy könnyek szöknek a néző szemébe. Erre talán a legjobb példa a „Hiszek a tündérekben!” jelenet, amikor Csingiling halálakor Péter teljesen összeomlik, és először halkan kezdi ismételgetni az említett mondatot, majd láthatjuk, ahogy tulajdonképpen a hit jelképeként először Sohaország hallja meg a szavait, majd átmegyünk Londonba, és szépen lassan az egész világon zúg ez a kórus, és libabőrözik az ember háta, mert az eredetileg színdarabra kitalált jelenetet tényleg fantasztikusan valósították meg. A zárásnál pedig ismételten le a kalappal a főszereplő előtt, mert mosolyog, nevet, és mégis fojtogatja az embert a sírás, mert látszik az arcán a magány és veszteség. És itt még nem is említettük a kimaradt jelenetet, amit a legtöbb rajongó szerint azért vágtak ki, hogy ne ríkassák meg az egész mozit.

Wendy (Rachel Hurd-Wood) és Pán Péter a 2003-as filmben

Természetesen nem hibátlan film, és az az egyetlen hiba, amit felróhatok neki, hatalmas. Rengeteg szót ejtettem már a Pán Péter-Wendy szerelmi szálról (noha meséről van szó, a vérmes shipper tábor itt is támad), és ezt itt nagyon felerősítették. A problémát azt jelenti, hogy van egy nagyon jó jelenet, ami tökéletesen bemutatja, mennyire problémás a főhős érzelmi intelligencia terén. Wendy megpróbál rámutatni, mennyire nem lát bele a felnőtt világba, mennyire nem érti azokat a szépségeket, amiket az kínál, de a fiú rendületlenül kitart amellett, hogy neki tökéletes a helyzete, neki nincs szüksége az érzelmekre, a kötődésekre. Akkor is ezt hajtogatja, amikor már neki is fáj, hogy újra és újra elutasítsa a felajánlott lehetőségeket, mert nincs más szó, fél a fejlődéstől, a továbblépéstől. Ennek ellenére a történetben sikerült beleerőszakolni egy csókjelenetet a két karakter közé, ami a legelemibb mozzanattal áll ellentétben, ez pedig Péter gyerek mivolta. Nem lehet szerelmes, mert sokat veszít az üzenetéből a mű, de muszáj volt, mert ha egy filmben van csók, garantált, hogy többen nézik meg. És ez szerintem nagyon rossz húzás volt, annak ellenére, hogy én még mindig kitartok amellett, a legjobb valaha született adaptáció.

Kalandok Sohaországban (2011.) – „Azt akartad adni Hooknak, amit mi adtunk neked. Hagytad, hogy a kevélysége beszennyezze ártatlan szívedet.” „Hibáztam.” „És mi drágán megfizettünk, ahogy te is meg fogsz.”

Pán Péter (Charlie Rowe) és Csingiling a "Neverland" sorozatban

Nagyon szeretem ezt az adaptációt, de ez személyes vonatkozású. A mini sorozat ugyanis nem kisebb célt tűzött ki maga elé, minthogy átviszi a Pán Péter mítoszt a sci-fi világába. Nekiveselkedett, és haladt is vele, a tündérekből misztikus szellemek lettek, Sohaország egy téridő-görbületbe került, hogy megállhasson az idő, Péter repülését pedig halálával, és a tündérek a fák szellemeinek segítségével történt, hibridként való feltámadásával magyarázták. (Ami egyébként az eredetiben gyökerező gondolat, J. M. Barrie a Péter a Kensington Parkban c. művében azt írja, Pán Péter félig madár, ahogy minden gyerek madár volt születése előtt, csak ő nem felejtett el repülni). Azonban a végén össze kellett kapcsolódni az eredetivel, és az árnyék elvesztésének témája végleg visszalökte a mese kategóriába. Péter itt eleinte, bár utcán élt, naiv, végtelenül szeretnivaló gyerek (Charlie Rowe erre a szerepre tökéletes is volt, nagyon szimpatikus kölyök). Hookhoz (Rhys Ifans alakítja, és az első rész végéig nem is tudjuk, hogy bizony ő lesz a főellenség) ragaszkodik, és a férfi ezt ki is használja. Tulajdonképpen lehetetlen eldönteni, szereti-e egyáltalán Pétert, mert kiderül, hogy az anyjába szerelmes volt, az apját viszont féltékenységből megölte, de biztos, hogy motivált, nagyon érdekes figura. Van egy finom humora a történetnek, de nagyon minimális, és jobban szeret a téma sötét részével dolgozni. Az elveszett fiúk itt utcagyerekek csapata, Péter barátai, akik között sok ismerős arc is akad, ott van Dudás, az Ikrek, Duci néven mutatkozik be az eredeti történet Fújkája, illetve Rufio újfent meghal az első részben komoly lelki traumát okozva Péternek. Noha ezúttal ő Róka néven érkezik, de a vörös haj, a főhőssel ápolt mély barátság mind arra utal, hogy ez bizony a Hookban is szereplő fiú. Péter örök, fejlődésképtelen gyermekfigurája is átalakul… lelkiekben már régen felnőtt a film végére. Viszont miután Hook elárulta gyermeki hitét és bizalmát dacból ragaszkodik a gyerekkorhoz, mondván, ha minden felnőtt ilyen, akkor én nem akarok az lenni. Noha megjelennek az eredeti figura személyiségjegyei, ez a főhős színtisztán jó, nincs benne az a fajta kettősség.

Egyszer volt, hol nem volt… (2011.) - „Vigyázat. Pán kisfiúnak látszik, de egy átkozott démon.”

Hook kapitány (Colin O'Donoghue) az "Egyszer volt, hol nem volt..."
sorozatban

Ez a sorozat mindig híres volt a mesék kicsavarásáról, és ennek a Pán Péter is csúnyán áldozatául esett. Hook érzelmileg mélyen sérült, de szíve mélyén jólelkű, becsületes, látszólag fiatal, valójában háromszázon is túl járó kalózzá vált, kissé Han Solo-ra emlékeztető, bajkeverő beütéssel (Colin O’Donoghue alakítja) Pán Péter azonban ördögi főgonosszá lépett elő, aki miután gyermeke született (aki a széria egyik szürkeárnyalatos szereplője, Rumpelstiltskin) menekülve a felelősségtől egy varázsbabbal átjárót nyitott Sohaországba, és egyezséget kötve az árnyékkal ismét gyerekké vált. Ezért persze saját gyermekét kellett feláldoznia, ráadásul véges időt kapott, és csak annak a gyermeknek a szíve teheti tényleg halhatatlanná, aki legjobban hisz, így megszállottan kerestette minden világban (Őt pedig Robbie Kay személyesíti meg.)

Pán Péter (Robbie Kay) az "Egyszer volt, hol nem volt..." sorozatban

Itt Pán Péter meghatározó tulajdonságává vált a gyávasága, zsarnoki uralma társai felett, önzése, és beképzeltsége (amelyről már beszéltem), de nem kapta meg mellé azokat a pozitív tulajdonságokat, amelyek korábban tényleg szerethetővé tették. Félelmetesen okos manipulátor, leginkább abból adódóan, hogy volt már felnőtt, de mindenkit kihasznál, leghűségesebb társát is könnyedén feláldozza céljai érdekében. Hookot, aki naivan, fiatal tengerészként érkezett a szigetre, többször is átverte, és végül mindig behúzta a csőbe… a kalóz új és új alkukat kötött vele, hogy bosszút álljon levágott kezéért (ebben a történetben a két karakter közti konfliktus alapja nem az elvesztett kéz, itt ugyanis Pán Péter fia, Rumpelstiltskin vágta le, bosszúból, amiért Hook annak idején elcsábította a feleségét, akit ekkor szintén megölt). Mikor egy ilyen alku megszabadította a szigetről, megfogadta, soha nem tér vissza, ám végül mégis rákényszerül. Jobban megérti az elveszett fiúkat, mint saját vezérük… állítása szerint látja azt a kétségbeesést, feladást a szemükben, ami azzal jár, ha valaki mindent elveszít, ami kedves neki. Mikor egyiküket befogadja, elrejti Péter elől, pártfogolja, és noha eleinte eszközként használná bosszújához, végül tényleg megszereti. Legnagyobb erejévé ellenfelével szemben erkölcsi tartása válik… megbánja korábbi egyezségeiket, és mikor lehetőséget kap, hogy tiszta lappal kezdjen, többé nem inog meg, akkor sem, ha Pán tálcán kínál neki mindent, amire vágyik.

Maga Sohaország is kissé kifordult… már nem olyan vonzó, nem annyira mesebeli, mint az eredetiben. Ugyanakkor egy jelenség megmaradt: Mindent a hit mozgat. A főhősnő a sorozatban a szigetre érkezve maga is elveszettnek érzi magát, noha a családja körében van, mert önmeghatározásának mindig része maradt, hogy árva… Pán Péter pedig ezt használja ki, hogy meggyengítse, mikor gúnyolódva elveszett lánynak hívja, és azt mondja, csak akkor segít neki, ha ezt a tényt teljesen el is fogadja. Ahhoz, hogy valaki egy ilyen világban boldoguljon, a legrosszabb tulajdonságait is ki kell használnia, ami viszont már könnyen eltántoríthatja a jó útról… és ez jelenti Sohaország nagy csapdáját.

Végszóként annyit mondhatok, ez a mese egyértelműen rólunk szól. Gyerekekről, fiatal felnőttekről, akik nem akarunk tényleg kilépni a világba, félünk annak a felelősségtől és veszélytől mentes állapotnak az elvesztésétől, amiben eddig éltünk. Végül is, ha feltűnne az ablak előtt, azt hiszem, kevesen mondanának nemet Pán Péter ajánlatára. Mégis rákényszerülünk, és legutoljára pont azt mutatja be a történet, így a helyes, mert legyen bár sok örömben része egy örök gyereknek, legalább annyit veszít is. És hát minden gyerek felnő... kivéve egyet.

Valentine Wiggin